USA- MEXIKÓ, 2011

3. USA- MEXIKÓ, 2011. 04.04-05.04

B/ WASHINGTON-CHICAGO

Nem sokat pihentünk Floridában, kedden, 19-én már indultunk is tovább, újabb nagy kirándulásunkra, Chicagóba, amely a vasárnapi visszautazásunkig tartott. Ez a bruttó hatnapos kitérő Amerika hidegebben fekvő területére főleg blues- zenei rajongásomnak köszönhető: ez a város a műfaj fővárosa. Feleségem egykori székelyudvarhelyi osztálytársával, Zolival tartotta a kapcsolatot, így- kedves meghívásuk után- megoldható lett egy rövid látogatás ottani szállással. Az odautazást „megcifráztuk”: vonattal mentünk oda, hogy azért többet lássunk a kontinensnyi országból. Úgy szerveztük meg az utazást, hogy átszállásunk helyszínén, Washington D.C.-ben tölthessünk egy gyenge napot is.
Április 19-én, kedden reggel fél 10-kor indultunk a Deerfield Beach-i vasútállomásról lefoglalt helyjegyünkkel, lábszár-, és lábtartós, kényelmes fotel-üléseinkben elhelyezkedve a nyárból a kora tavaszba, északra. Az emeletes vonaton azt hittük, hogy a felső szintek is lefoglalt ülőhelyek. Később jöttünk rá, hogy azok panorámaablakokkal, forgószékekkel ellátott beszélgető- pihenő- bámészkodó helyek, melyeket a lenti utasok használhatnak, ha akarnak. Florida állam területén még minden zöld volt, még Georgiában is, de már, az éjszakába érve, Dél-, majd Észak- Karolinába érve feltűntek a kopasz, lomhullató fák, a kopár mezők is. A gyorsvonat azért megállt vagy 10-15 állomáson, majd Virginiát elhagyva, másnap 9-re értünk Washingtonba. Itt, miután bőröndünket a megőrzőbe raktuk, a restiben megreggeliztünk, de nem olvastuk el rendesen az étlapot, és meglepetésre egy édes palacsintákkal telirakott tányér kaját tettek elénk, amely nekünk elég szokatlan volt. De ezért megettük. Első utunk a fő látvány, a Capitolium felé vezetett. A nagy amerikai felhőkarcolós nagyvárosoktól eltérően ebben igencsak korlátozzák a magas-házak építését: a „Ceruzánál” magasabb épületet, így persze felhőkarcolókat sem szabad építeni. Kellemes volt a szellős, többsávos, széles utakon átmenni, és a napsütéses idő is ideális volt. Az 1800-ban átadott neoklasszikus Capitolium hatalmas épületegyüttesét (67.000 m2) először kívülről csodáltuk meg, a National Mall parkból. Majd be szerettünk volna menni. A biztonsági őrök minden üdítőnket, becsomagolt szendvicsünket elkobozták, majd beállhattunk a kilométer hosszú sorba. Ilyen élményünk volt már, hiszen a Vatikánban is hasonló volt a helyzet, de ott azért kiszámítható módon haladt a sor. Itt nem. Egy óra után feladtuk a reményt, hiszen más látnivalók is akadnak a városban, nemcsak a Kupola frízei, festményei, vagy a Kossuth- szobor itt, a Confirmation Hallban. Sétáltunk tovább a Mall-on, a híres nevezetes Smithsonion Intézet mellett is, majd a George Washington-, és a Jefferson Memorialt útba ejtve,

az ellipszis alakú térre, a Fehér Házhoz értünk. A Capitolium miatt elvesztegetett idő miatt a hangulatos Georgetowni körsétánk elmaradt, mert 3-ra ki kellett érnünk az állomásra, mivel rá egy órára indult a vonatunk tovább.
Virginia állam, az Appalache- hegységen és a megáradt Potomac- folyó völgyén átrobogás következett, majd Harpers Ferry városkáját csodáltuk meg. Mintha egy felnagyított makett- városkát láttunk volna. Éjszaka a túlzott légkondi használata miatt nem aludtunk jól, pedig plédet is adtak. Hajnali 2-kor Cleveland ipari nagyvárost, a kivándorolt magyarok fellegvárát is elértük, majd haladtunk nyugat felé, míg délelőtt 10-re elértük a még igencsak télvégi időjárással váró Chicagót. Itt, a belvárosi vasút- állomáson Zsuzsa, Zoltán felesége várt minket, majd Zolival a külvárosban fekvő házukba vittek minket. A vendéglátónk, amikor kiért Amerikába, egy nylonzacskóval a feje alatt aludt heteken át a parkok padjain, mire munkát talált. Ma jómódú belső- burkoló vállalkozó, emberekkel, és biztos egzisztenciával. Érdekes, hogy Amerikában nem olyan „ünnepi” dolog étterembe menni: mint párszor Pompano Beachen, így itt is egy jó kínálatot nyújtó önkiszolgáló egységbe mentünk ebédelni.
Az első este a leghíresebb, mondhatni a legelőkelőbb, szakmailag a legjobb zenészeket beválogató klubba, Buddy Guy ma is élő legendás blues gitáros klubjába, a Legends-be látogattunk. A fellépő csapat nem volt ismeretlen számomra: Eddie Show and The Wolf Gang. Eddie annak a Howlin’ Wolfnak volt szaxofonosa és turnémenedzsere, aki Muddy mellett másfél évtizedig a Chicago-blues koronázatlan királya volt.

Az 1937-ben Benoit-ben, természetesen a déli Mississippi államban született zenész előbb Ike Turner (Tina Turner férje és zenésztársa), majd Guitar Slim bandájában hívta fel magára a figyelmet, és ezután került az „Üvöltő Farkas” csapatába. Az énekes 1976-os halála után Eddie összetartotta a bandát, megtartotta a Wolf Gang nevet, kezébe vette a menedzselést, és tovább működteti. A Windy City, azaz az állandó huzat miatt szeles város központjában, a The Loopban üzemelő klub tiszta, elegáns, biztonságos, szellős volt, így a nagyfelületű falakon elhelyezett fényképek, relikviák már-már egy blues-múzeum hatását kölcsönözték a zenei klubnak. Mint önfeledt rajongó, szaladtam egyik kiállított tárgytól a másikig: a tulaj négy gitárja, köztük a híres piros pöttyös is ki volt állítva ugyanúgy, mint a híressé vált fehér tanítványoké is. Jeff Beck, Stevie Ray Vaughan, Carlos Santana, Eric Clapton egykor használt hangszerei mind ott sorakoztak a whiskys és gines üveghegyek felett a falakon, emlékül az utókornak. A 30 éve Chicagóban letelepedett vendéglátóinkkal a szünetben nagy örömömre sikerült „becserkésznünk” Eddie-t, aki a már meglévő, és egy frissen vásárolt lemezemet is dedikálta. Vallomásom alapján, miszerint a Chicago-blues hű elkötelezettje vagyok, és ezért utaztam a városba, annyira meghatotta, hogy egy pár fényképet is elkészíthettünk társaságában. Mindenestre a házigazdákkal együtt jól éreztük magunkat, hazaérve még hajnali 3-ig beszélgettünk, sörözgettünk még.
A másnap délelőtt másnaposan telt,

majd délután nejemmel elmentünk megnézni a híres Science & Industry Múzeumot. A HÉV után a 8 vonallal kiépített Chicago Transit Authory metrói közül ezúttal a green line-ra ültünk fel, a South Side-ra. Amikor az utolsó állomásokra érkeztünk, akkor tűnt fel, hogy már csak mi vagyunk fehérek, a metró-kocsi minden utasa zömében belőtt, vagy piás feketékből állt, akik kihívóan bámultak minket. Nem volt időnk a megijedésre, leszálltunk inkább előbb, majd jó kis séta után, mely során érintettük a University of Chicago épülettömbjeit, megérkeztünk a helyszínre. Mivel korán zárt az üzem, így csak a leglátványosabb részt, a mozdony- kiállítást néztük meg. Este 8-kor újabb zeneklubba, a már jamaikaiak által lakott negyedben üzemelő Rosa’s Lounge-ben mentünk. A második koncertre lehetőleg fiatal, és fehér művészt kerestem.

Ha akartam volna, sem találtam volna jobbat, mint az itt fellépő Nick Mosst, és bandáját, a The Flip Topst. Nick még ma is 40 év alatt van, 1972-ben született Chicagóban. Mint tinédzser, bassz- gitárosként neves bluesmanek bandáiban zenélt, majd 1993-ban, 21 évesen a hírneves Willie „Big Eyes” Smith vezette „Legendary Blues Band” tagja lett, és már lemezfelvételeket készített. A külsőleg John Mayall sztárzenészére, Buddy Whittingtonra hasonlító testes gitáros-énekes már nyomta a blues-t, mikor benyitottunk Rosa klubjába. A tegnapitól eltérően ez nem egy csillogóan patika-tiszta étterem volt, hanem egy kicsi, bourbon-, sör-, parfüm- és cigarettafüst illatával kevert boltíves téglafalú terem, ahol a fele közönség kapott csak asztalt, a többi – így az elején mi is – „valahogy” elfért, és élvezte a zenét. Vendégelőadó persze itt is szerepelt: az idősödő néger bluesfaterok II. generációjának sokat fellépő énekese, Jimmy Burns volt a Flip Tops elsőszámú vendége azon az estén. Abban a pillanatban, ahogy 25 éves csinibaba barátnője asztala mellől az öreg a mikrofonállvány mögé állt, a hangulat hőfoka duplájára emelkedett. Hajnali 1 óra tájban újabb meglepetés: az édesanyjáról, Rosáról a kocsmáját elnevező tulaj, Tony az orgona mögé telepítette kongáit, és a táncoló közönség bíztatására beszállt az örömzenélésbe. Persze itt is közvetlen volt a hangulat: nem volt nehéz a szünetben Nickkel beszédbe elegyedni, CD-t dedikáltatni, fényképezkedni.
Ez is hosszú buli volt, Nick Moss és bandája, valamint a vendégeik nem sajnálták az időt. Hajnali 2-re értünk haza, 4-ig dumcsi, majd alvás. Harmadik napunk a világvárosban már városnézéssel telt el.

Ekkor kocsival mentünk már be. Érdekes volt a nekünk még akkor szokatlan parkolóházban hagyni az autót: a tizenvalahanyadik emeleten kaptunk helyet, addig szerpentineztünk fel a tetőre. Első táborhelyünk a Navy Pier és környéke volt. A Family pavilonban kajáltunk, majd átmentünk az egykori haditengerészeti móló épületkomplexumába, és ott bolyongtunk a hatalmas pálmaházban gyönyörű trópusi fák, bokrok között,

majd felültünk a világ második legnagyobb óriás- kerekébe, a Ferris Wheel-re, ahol a Michigan- tóra, és persze a felhőkarcolókkal sűrű Downtown-ra kitűnő rálátásunk volt. Itt még csak 30-40 emeletes épületek voltak, beljebb kezdődtek az igazán nagyok, a Willis Tower, a John Hancock Center vagy a Two Prudential Plaza.

A belvárosban folyó csatornák mellett mégis az alacsonyabb, de tetszetős kivitelben az 1925-ben épített Chicagó Herald Tribune neogótikus székháza volt a kedvencünk. A South Michigan Avenue több kilométeres sugárútjából mi is besétáltunk egy párat, és látványokban bővelkedő, 2004-ben megnyló Millennium Parkban időztünk el sokáig, a modern technikát felhasználva jó pár ritkalátványt (Cloud Gate tükrös szobra, a Crown Fountain vízeséses videó-szobor, a Lurie Garden emeletes kert). Nemcsak a Bulls kosárcsapatának, hanem a Blackhawks hoki-csapatának is nagy a reputációja ott, ami a plakátokból jött le. Éjfélkor értünk haza a félnapos csavargásból. Ekkor derült ki, hogy házigazdáink számára- azt sejtve, hogy blues-klubokban nem sokat jártak- a ma látottak egy része szintén újdonság, és hatalmas élmény volt. A vasárnap délelőtt vásárlással telt, majd Zsuzsa kitűnő töltöttkáposzta- ebédje után kimentünk az O’Hara reptérre, mivel a vonatnál gyorsabb utat választottuk haza, Florida felé.
Írta: Gróf István, egy körvonalazandó utikönyv lapjaira...