1990. december 3., hétfő

A ROLLING STONES KONCERTRŐL, FORRADALMAKRÓL ÉS EGYEBEKRŐL

Voltaképpen boldog lehetek: Kos csillagjegyben születtem, örökösen vibráló egyéniségem számtalan forradalmat megérhetett.
Gimnazista koromban lepte meg a világot a beat-zene. Ez az időszak később rock-korszakká nemesedett, és az ez idő tájt tomboló hippi-kultúra színesítette még a palettát. A rádió- főleg a Luxembourg – éjjel-nappal nyomta a Beatlest, a Rolling Stonest, a Kinkst, az Animalst. A szalagavatókon Zorán és a Metro játszott, a szomszédos lánygimnáziumban az Illés végezte ugyanezen a szolgáltatást. Nagy élményeket adott egy-egy külvárosi Liversing -, Atlas-buli is. Ezek a zenekarok már a hozzám közelálló, blues ihletésű, kemény zenét játszották. Antonioni-, Fellini-, Bunuel- filmek után vevők voltunk Jancsóiéra is. Szikora János bimbózó tehetségét statisztaként segítve kipróbáltuk. Akkor, abban az időben mi voltunk a magunkat önkéntesen definiáló NAGY GENERÁCIÓ.
Magyar honvédként 1969-ben egy éjszaka megtanultam furulyázni tucatnyi magyar népdalt a szomszéd üteg naposától, – ma Kobzos Kiss Tamás – majd az Alföldet járva gyűjtöttem a magyar népi kultúra tárgyi csodáit törött fülű korsók, csorba butéliák, lehangolódott citerák formájában.
Így természetes, hogy rá két évre a Tímár Sándor- Sebő Ferenc - Halmos Béla által körvonalazott autentikus néptánc-népzenei mozgalom avatott rajongója, szereplője lettem a keszthelyi Georgikon népi együttesben. A táncház-mozgalom nyomot hagyott bennünk, és általunk néhány pósfai - szelestei fiatalban, a hetvenes évek elején.
A harmadik forradalom, - ha egyáltalán sorszámozhatom őket – szakmai. Mezőgazdasági mérnökként, félfeudális viszonyok, extenzív körülmények között, cezaromániás tsz-elnökök irányítása alatt működő nagyüzemekben dolgoztam A hetvenes évek végén már ezekben is megjelent az ökomenikus szemléletű, profitra törekvő – Amerikából importált – gondolkodásmód. Ehhez kellettek a biogenetika, biotechnika, a technológia forradalmai, melyek Nyugatról – COCOM-mentesen – becsúsztak hozzánk.
Időközben megismerkedtem a kisvállalkozói-kistermelői állattenyésztés árnyoldalaival is. Egy dologra fény derült: a tulajdonosi szemlélet aspektusváltozásaira, az új érdekeltségi rendszerek kialakítására van szükség ahhoz, hogy túlélje a gazdaság a csődöt. De ez már a politika: következő forradalmam.
1987 nyarának leginkább meghatározó élménye egy könyvecske tanulmányozása volt.”Fordulat és reform” volt a címe, és a gazdaság megreformálásának burkában a politikai változások szükségszerűségeit vázolta.”Valami van a levegőben” – gondoltam, és kezdtem jobban odafigyelni. A ’88. májusi pártértekezlettel kezdődött, a lakitelki nyilatkozat Magyar Nemzet-beli közlésével, a bimbózó ellenzéki mozgalmak féllegális elismerésével folytatódott az út, mely oda vezetett, hogy 1988 novemberében az első megalakult ellenzéki politikai szervezet tízen - egynéhány tagja között találtam magam Sárváron.
A véletlen segített: ez a szerveződés nemcsak demokratikus volt, mint sok más, de magyar is. Egy évig – míg a visszarendeződés lehetősége teljesen meg nem szűnt – nem is olyan csendes forradalomban éltünk – a város nagy részének rácsodálkozásától kísérve. Mára, sajnos, a forradalom hímpora elszállt: a kivárással, ügyeskedéssel, fifikával megáldott, eddig „belül”, „magunkban” politizáló talpraesettek játszanak nagyobb szerepet a hőn óhajtott hatalomban. És ez nekem is, úgy, mint sok másnak, fáj….

1990. július. 31-re szólt a JEGY. Wien – Prater- stadion - B szektor-380 schilling. Rajta a nagyvárosi – azonosíthatatlan – fenevad: a Rolling Stones: URBAN JUNGLE című ’90-es turnéjának szimbóluma. Évtizedek óta nagyon készültem erre a bulira. 1965 januárjában hallottam első számukat, az I Just Want to Make Love to You-t és azonnal megéreztem, ez a zene az enyém. Kemény, dübörgő, sodró, szigorú zene – ez volt a „rhythm and blues” stílus. Később – furcsa visszacsatolás – felfedeztem a gyökereket is, a bluest, és annyira megszerettem, hogy hallgatom, játszom, népszerűsítem azóta is. Egyetemista koromban megfogadtam, hogy ha pénzem lesz, összegyűjtöm az összes kiadott Stones albumot. Mára, 41 éves koromra, ez sikerült is! Szóval, nagyon készültem erre a bulira. Az 1976-os zágrábi, és az 1982-es bécsi koncertekről lemaradtam – nem tudtam, hogy lesznek – így most mennem kellett. Még arra is gondoltam, hogy 6 éves fiamat elviszem. Majd, ha tízen túl lesz, akkor jobban fogja szeretni?
Meleg, nyári kedd délután volt aznap. Örültem, hogy nem esik, mert bőrig ázni nem akartam. Akkor még nem tudtam, hogy a Práter is, mint sok más stadion, fedett lelátókkal van megépítve. Ebéd után felvettem – nem erre az alkalomra csináltatott –farmeröltönyömet, a szimatszatyorba becsomagoltam néhány gondosan előkészített szendvicset, másfél liter limonádét, távcsövet, esernyőt, és Trabantba szálltam. Angol nyelven kért útbaigazításaimnak, és a délutáni csúcsforgalomnak köszönhetően, három óra múlva leparkolhattam a PRÁTER mellett. Miután eladtam a másik jegyemet – melyre Vas megyében egy hónapig nem találtam vevőt, elfoglaltam a helyem. A karibi zenészekből álló, metál-rockot játszó előzenekar után, megvárva a besötétedést, fél kilenckor kezdődött a kemény, de mégis kordában tartott audiovizuális sokk.
Az 1981-es Start Me Up-al kezdtek, majd jöttek a Steel Wheels album számai. A hetvenes évek dalai a közepe táján, a nagy hatvanas évek slágerei pedig inkább a végén következtek. Mick Jagger, az örökmozgó főszereplő, korát meghazudtolva énekelt, gitározott, futott, ugrált, lépcsőt mászott egész este. Elhiszem neki, hogy két-három kilót lead egy koncert alatt. Ő a főszereplő, természetesen. Tőle jobbra Keith Richard, - a stílusban, életszemléletben a stones-i image-t kialakító nagyszerű blues gitáros kevert, roggyantott térddel. Mellette az álmodozó hippi gyerek, Brian Jones, és a nagyszerű blues gitáros, Mick Taylor utóda, a külvárosi proli srác, Ronnie Wood gitározott. Charlie Watts, a szinte teljesen ősz, egykor jazz-álmokat ringató dobos hozta a négyeket, ugyanolyan keményen és dübörgően, mint huszonöt évvel ezelőtt egyszerű - 4 dob, 3 cin – felszerelésével. Bill Wyman faarccal állt a banda mögött, zsebkendőnyi mozgásteret engedélyezve magának, miközben ujjai észrevétlenül siklottak basszusgitárja húrjai. Ian Stewartot, a nemrégiben elhunyt zongoristát, most két billentyűs pótolta. De itt volt Bobby Hayes a szaxszijával és másik három fúvóssal, mint a régi koncerteken. Két csodálatos alakú és hangú lány, valamint egy szintén színes bőrű fiú alkotta a vokált: így egyes számoknál 14-en voltak a színpadon. 23 szám hangzott el: az érzelgős Angie-től kezdve a kemény, a szájharmonikát is felhasználó Midnight Rambler blueson, majd a funkysan hangzó Harlem Shuttle-n át a technorockos 2000 Years-ig, bizonyítván, hogy nagyszerű zenészek, nem egysíkú zenét játszanak. A hangzás, keverés profi volt. Keith gondoskodott arról, hogy – néhány ötperces improvizációval, netán egy-két mellényúlással – igazi koncertélményünk legyen. (Négy éve, a Queen-koncerten úgy éreztem magam, mint aki a feltett lemezt hallgatja, hangról-hangra visszajátszva, a tv-n pedig előre koreografált színpadi show-t néz.) A nagy rock and roll-okkal zárták két és fél órás műsorukat: Brown Sugar, Jumping Jack Flash, Satisfaction.
Hatásos és profi volt a színpadi show is. A Honky Tonk Women alatt 50 méteres, felfújható utcalányok kihívó mozgása kísérte Jagger énekét, a Gimmie shelter-nél meghatározhatatlan fajú, de egyértelműen hímnemű szörnyállatok, ugyancsak 50 méteres nagyságban, csattogtatták fogukat a kedves nézőkre.
11-kor lett vége a bulinak. A Get No dallamát énekelte-ordibálta 80 ezer ember, Jaggerrel együtt, vagy negyed óráig, míg végre eleresztettük a bandát. Ezt énekeltük kifelé jövet újdonsült békéscsabai gazdász kollégámmal is, akinek 40. születésnapjára vette a jegyet most érettségizett fia. Aznap este mi is 18 évesek voltunk.

Gróf István
Megjelent a Sárvári Hírlap 1990. decemberi számában

1990. augusztus 15., szerda

KERESZTNEVEKRŐL- BALLAGÁSOK ÜRÜGYÉN

Meghívót kaptam Arany János szülővárosából, Nagyszalontáról ballagási ünnepségre. A város hetven éve a romániai Bihar megyében található. Ahogy végignéztem unokatestvérem osztálytársainak nevein, megdöbbentett az a különbség, amely az utónevek választását és azok gyakoriságát tükrözte. Szándékaim ellenére azon vettem magam észre, hogy a sárvári tablókat nézegetem, később jegyzetelem. Elgondolkodtatónak tartott megfigyeléseimet, statisztikáimat ezúton bocsájtom közre:
A nagyszalontai "Arany János" líceum XII/E. osztályának végzős leánydiákjainak keresztneve: Katalin: 3 fő, Ildikó: 3 fő, Erika: 2 fő, Tünde 2 fő a 23-leányból. A fiúknál az élcsapat: Imre, Zoltán, Gyula, Árpád, Miklós, Attila.
Ugyanez a statisztika a Tinódi Gimnázium és a Szakközépiskola 83 diákjánál: Anita: 4 fő, Andrea 3 fő, Csilla 2 fő, Nóra 2 fő, Rita 2 fő, Edina 2 fő, Henrietta 2 fő. Az első hét helyezett névből egy sem szerepelt a szalontaiaknál. A férfineveknél a megoszlás a következő: Péter 5 fő, Zsolt 4 fő, László 2 fő, Attila 2 fő, Valter 2 fő, Róbert 2 fő.
A hasonló nagyságú alföldi város leggyakrabban használt fiúneveit olvasva, önkéntelenül az árpád-ház uralkodóinak nevei jutnak eszembe. Ellentétben például az említett hét leggyakrabban használt sárvári leánynévvel, amelyekből sehogy sem sem tudok felidézni sem történelmi nevet, sem nemzeti irodalmunk bármely hősnőjét.
Itt Gertrúd, ott Melinda- általánosíthatnánk. Persze mindenkinek magánügye, hogy milyen névre keresztelteti- aki keresztelteti- gyermekét. Mindennaposak a sokszor divatként elterjedt Krisztiánok, Zsanettek, Patríciák,Nikoletták, Rolandok. Első hallásra felkapjuk a fejünket egy- egy Inez, Gordon hallatán, de el kell, hogy fogadjuk. Az azonban csak feltűnő, hogy egyetlen Gyula, árpád, Imre, Miklós keresztnevű sincs a 38 fiú között. csoda, hogy János van. Ugyanannyi, mint Albert. feleannyi, mint Valter.
Az is furcsa, hogy Nagyszalontán a lányok 13 %-át Katalinnak hívják, nálunk egy sincs a 45-ből. És nincs már Gyöngyi, Klára, Margit,Julianna sem. A Mária, az Erzsébet, az Éva, az Ildikó kemény 2 %-kal képviseli magát az eloszlásban, a Zsuzsanna és Tünde már elérte a 4 %-ot.
Önkéntelenül is eszembe jutott kolléganőm 4 évvel ezelőtti "esete". Szombathelyen szült májusban, fiának a Sándor nevet választotta. Eleinte csak a szülésznő kérdezte meg párszor a keresztnevet, később az egész osztály összefutott a "csoda" hallatán.
Könnyen rámondják manapság némely megnyilvánulásra, hogy nacionalista, sőt, soviniszta. De az egészséges magyar nemzettudat partok közé szorított tudatosításával, a nemzeti önbecsülés reális kialakításával még tartozunk önmagunknak. Mindez csak az utónévhasználattal kapcsolatban jutott eszembe. Trianon után 70 évvel.

Gróf István

megjelent a Sárvári Hírlap II. évfolyamának 8. számában, 1990. augusztusban