2018. július 28., szombat

MÉG MA ESTE ÉN A (vár)HÍDON...

Az Ad Libitum együttes (főleg) Cseh Tamásra emlékező koncertje a
 Nádasdy-várban

Nagyszerű élményben lehetett része annak a félszáz embernek, akik elmentek a Várba meghallgatni a ’70-es években alakult, majd feloszlott, és most megint összeverbuválódott Ad Libitum együttest, hogy a két-napos Cseh Tamás emlékesték második napján felelevenítsék a ’70-es, ’80-as évek egyik legegyénibb hazai zenész- énekesének munkásságát. És ez sikerült is: meghatározó dalai sorra elhangzottak a kisterem falai között!

Cseh Tamás egyike volt a ’magyarock’ történelmének egyik, senkihez nem hasonlítható egyéniségének. Sem előtte, sem utána nem volt hozzá hasonló. Manapság, mint az esti is, sokan felelevenítik munkásságát. Az 1943-ban Budapesten született Cseh tanítóképzőt, majd képzőművészeti főiskolát végzett, és rajztanárként dolgozott 1974-ig, amikor a hazai underground tiltott fenegyereke, Baksa Soós János és a Kex együttes, majd rajta keresztül már az elismerést is biztosító Jancsó Miklós filmrendező patronáltja lett, és kinyílhattak a kapuk előtte. Persze ehhez annak a Bereményi Géza író, költő szövegíró-társként való csatlakozása kellett, akivel 1971 óta Tamás neves albérletében elkezdték a dalok írását, és melyek először a modern kísérletezéseket bátran felvállaló, Gyurkó László vezette a 25. színházban, majd 1977-től már a hanglemezgyár kegyéből is meghallgathatóak lettek.

„És arra a képre emlékszel, drága, hol kalapban látjuk apát,
Bajuszos száján a szokott mosollyal, és keze mélyen a kabát
Zsebébe süllyed….
– szerű rím-szerkesztéssel Tamás énekelte-mondta- dúdolta-fütyülte jellegzetes hangsúllyal dalait, amelyeket csak meghallgatva tudunk rögzíteni-felismerni. Az „átkos” rendszer jellegzetes hétköznapjait felidéző, még burkolt utalásokat sem tevő dalszövegek mindennapi, sokszor említést sem érdemlő történeteket mesélnek el, de igazán a piálás, a csajozás, a csavargások-utazások, a mindennapi megélhetés és környéke állt a témák középpontjában.
Bereményi ezt szépíti: a politika és a szerelem, mint a két örök téma köré teszi szöveg- témáinak zömét. A első nagylemezek óriási sikert hoztak az előadónak (Levél nővéremnek-1977, Antoine és Desiré- 1978, Fehér babák takarodója-1979) majd az 1983-ban megjelent Frontátvonulás, a ’87-es Utóirat már koncepcionális lemezek, a szövegek egyenrangúságot nyertek a zenével. A művész életműve beteljesedni látszott a ’93-ban kapott Liszt Ferenc-, 2001-ben a Kossuth díjjal, miközben filmekben, így a kasszasikereket hozó Csinibabában is szerepet kapott. 2009-ben, 66 éves korában hunyt el, de azóta több százra tehető dalát felsorakoztató életműve állandó górcső alatt van, egymást követik az emlékestek.

Ezek egyike volt a sárvári is, melynek második napján az az Ad Libitum együttes lépett fel. A Novák János énekes- csellista-gitáros vezette csoport a régiek közül a Kapolcsi fesztivált megálmodó, létrehozó és működtető(?) zongorista-zeneszerző-gitáros Márta István<, valamint a blockflötétől a fuvolán, szájharmonikán keresztül mindenféle fúvós hangszert megszólaltató Kecskeméti Gábor volt jelen az estén, valamint a basszust megszólaltató Tóth Tamás és a fiatal, a jellegzetes és ragyogó vokálokat produkáló tangó- harmonikás, ritmushangszeres Bornai Szilveszter. Novák János, a kezdetekkor Cseh zenésztársa, lemezein szereplőtársa telitalálat lett: nemcsak fel- és megidézte a közös dalokat, de énekbeli teljesítményével, a jellegzetes csehtamási hajlításokkal, próza-ének váltásokkal, Tamás tipikusan egyedülálló ének- ritmizálásával majdhogy egy az egyben visszaadta azok hangulatát. Most derült ki, hogy micsoda sokoldalú, és mennyire profi zenész Ő: a zenékhez sokkal jobban passzoló gordonka- játékával ragyogóan hozta a dalok hangulati aláfestését, a kottából csak ímmel-ámmal puskázott. Sőt, volt jó-néhány darab, amelyben még gitár sem volt, mégis tipikus csehtamási hangulatot árasztott. Konferált, emlékezett, felidézett, énekelt és muzsikált- magas fokon Novák, és ezt jól kiegészítette a csapata. Márta a kuplék, sanzonok, városi song-ok hangulatelemeit használta billentyű- játékában, de ha kellett, darálta a rock’n’rollt is, és ha kellett, jót gitározott is. A kamarazenekar zenei ásza az a Kecskeméti Gábor volt, akin a dalok felöltöztetése, azok színesítése múlott. Nos, ezt tökéletesen hozta: tucatnyi hangszerén alaposan megízesítette a koncert-darabokat.
A dalok sora az egész, majd négy évtizedes Cseh Tamás- életpályát felölelte, és kiegészült néhány Novák-dallal is. Kevésbé voltak (nekem?) ismerősek az Ady-versek megzenésítései, de a korai korszak a Tanulmányi kirándulás, mint diákkori élmény felelevenítése, majd a Munkásszállás cinikus, maró realisztikájával telitalálat volt még ma is az azoknak emlékeket idézők számára, ugyanúgy, mint a Micsoda útjaim, vagy a szintén szoci- világ korrajzaként bemutatott Vasárnapi ebéd. A pécsi korszak bánya- dalai is elővezetésre kerültek. (Bányaló). A talán Hrabal, Jiri Menzel világához közelítő, tipikus közép-kelet- európaiság hangulatait, élményeit megidéző dalok, a Váróterem csatlakozásra várásával, a már erről is lemondó Életem utolsó gesztusa groteszk szövege, mind- mind értő meghallgatásra várt. A számomra nem ismertek közül talán az 1984-ben születetett Biblia c. dal adta nekem a legnagyobb lökést: milyen bátran, mondhatni pimaszul élcelődött a bibliai alakokkal Bereményi és Cseh. De elhessegettem a gondolatot: Szarka Tamás is jó-néhány karácsonyi Ghymes dalában igen közvetlenül, hús- vér emberként dalol a Megváltóról, egyáltalán nem kihívóan, de persze szokatlanul. Tabu-nem tabu?
„…A színpadon, a sajátos zenei- hangulati közegben a dal szuggesztív hatású, lúdbőröztető, vagy mosolyt fakasztó élménnyé vált, és ebben az a döntő, hogy az ismert dallamokhoz nem a megszokott szövegsablon párosult” – idézzük Sebők János rock- történészt. Igen, Antoine és Desire eljöttek az este Sárvárra, és kiszabadították a palackból Cseh Tamás szellemét. Jól tették! És nagyon örültünk neki.

Gróf István

Fotók: Dr. Kereszty Gábor
Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2018.07.28-án

2018. július 6., péntek

HAMISÍTHATATLAN BLUES-ROCKOT DÖNGETTEK- TEN YEARS AFTER KONCERT AZ A38 HAJÓN

Hamisíthatatlan blues-rockot döngettek - Ten Years After koncert az A38 hajón

2018.07.06. Gróf István

Elsősorban Colin Hodgkinsont jöttem megnézni, meg Markus Bonfantit. Meg Rick Lee-t. És persze Chick Churchillt. Őt azonban nem sikerült. Meglepve láttuk, hogy amikor pontban este 8-kor, a hajó gyomrában „felgördült a függöny”, sehol sincs az orgonista. Beteg, keringési problémák, mondta az eredeti banda másik tagja, Rick, a harmadik szám utáni konfjában. Bizony, ez elképzelhető egy 72 esztendős embernél, pláne egy, a gyertyát egykor a két végén égető rockveteránnál....

A blues-rock generáció 1967-ben jelent meg, amikor a Rolling Stones, a Pretty Things, a Yardbirds, az Animals és a többi kortárs a rhythm & blues irányzatból kifulladni kezdett, akkor a világtrendeket irányító London rockja két irányba ment tovább. Az egyik a még tisztább blues zene volt, a „pure blues" képviselőinek megjelenése a Fleetwood Mac, a Chicken Shack, a Sawoy Brown és a többiek szerepvállalásával, a másik pedig a szintén blues-alapokra épített, de a kemény rockzene eszközeivel megszólaló blues-rock bandák színrelépése volt, mint a Cream, Rory Gallagher, Jimi Hendrix, a Free, és szereplőnk, a Ten Years After is.
Nottinghamban állt össze az a banda, mely a '60-as évek végén, a '70-es elején sokszor a slágerlisták élén tanyázott dögös dalaival. Az akkori sikereik kovácsa az azóta is viszonyítási alap, Alvin Lee gitáros-énekes volt, aki a zenét is szerezte, és valójában meghatározta a banda stílusát. Az átkosban - nem úgy, mint most, amikor egy héten belül King Crimson, Charles Lloyd, és Joe Bonamassa is hallható kishazánkban - nagyon ritkán tévedtek ide a nagy nyugati sztárok, de Lee 1984-ben mégis hallható volt a BS-ben! Azóta többször megfordult a csapat Magyarországon: '95-ben Alvinnel, 2003 után már Joe Gooch-al, az új gitárossal, 2014 óta pedig a legújabbal, Markus-al. Az Alvin Lee utáni két Ten Years After között az a különbség, hogy míg a megüresedett trónt elfoglaló Joe Gooch (2003-2013) igyekezett mindenáron megfelelni annak a vélt, vagy valós elvárásnak, hogy Alvin utódjaként a lehető leghűségesebben visszaadja az akkori dalokat, Markus Bonfanti változtatott ezen. Nem felejtem el a jó évtizede, az ausztriai Wiesen-i fesztiválon hallott Doors- koncertet: az új énekesnek nemhogy a hangja, de még a külseje is Jim Morrisont utánozta. Szánalmas volt. Ugyanott hallhattam Gooch-al a TYA-t is. Markus, ahogy hallom, egy egyéniség, aki úgy formálja saját fazonjára a dalokat, hogy nem válik epigonná. A hangszerelésben is változtatott, így pl. a most nem hallott Churchillnek billentyűin keresztül jóval több mozgásteret adott, mint korábban. Kíváncsian vártam tehát a találkozást.

A trióvá zsugorodott formáció teljes hangerővel nyomta, hiányérzetet sem keltve, nem engedett háborogni, méltatlankodni. Elrettentés végett az új, 2017-es nagylemezükről, a Sting On The Tale-ről a Land of Vandals-al, egy kőkemény rockkal kezdtek, majd a One of These Days c., nem közismert blues-zal folytatták, mely a '71-es Space In Time albumukon jelent meg. A szólógitáros - ellentétben káprázatos gitárjátékával - egy melléfújásokkal tarkított szájharmonikaszólót is elengedett benne. Már a legendás időket idézte a Hear Me Calling jól ismert riffjeivel, aminek hallatán a közönség is bemozdult. Ugyancsak tipikus TYA-dögös blues-rock következett, a kevésbé közismert I'm Coming On Bonfanti ragyogó, talán Alvinnél is erőteljesebb, teltebb, és mélyebb énekével. A frontember ugyan 35 éves, fele annyi, mint zenésztársai, de teljes volt a megértés köztük. Hiába, a blues ilyen műfaj - kortalan. Az új lemezről egy séma rock'n'roll, a Silverspoon Lady következett. A nem túl bonyolult dallamokat játszó rock-darálógép, a Status Quo dalai jutottak eszünkbe ennek hallatán, de szerencsére Colin volt az, aki megmentette a számot a megszokott, az elvárttól jóval cifrább basszusmeneteivel. És ha már nála volt a szó, egy általa kiválóan énekelt szólódarabja jött, a 32.20 -as blues, melyet már Pete York-kal készített, 1985-ös lemezén is hallhattunk. Nem volt öt, vagy hathúros csodagitárja, nem ujjbeggyel szaggatta a húrokat, hanem pengetővel pengette, de azt tanítanivalóan. Colin Hodgkinson Jack Bruce halála óta egyértelműen a legnagyobb brit basszusgitáros legenda, aki 74 évesen is aktív, fáradhatatlanul muzsikál, folyamatosan turnézik. 1969-ben a kortársai által Guv'nor-nak, a brit blues gazdájának nevezett Alexis Kornernél tanulta be a szakmát, majd az általa vezetett Back Door nevű jazz formáció következett szaxofon- basszus-dob felállásban, hogy a '80 as években a Spencer Davis Group-ban és környékén tevékenykedjen tovább. Az új évezred Jon Lord Blues Project bandájában, majd a neves British Blues Quintet-ben folytatódott a TYA hívó szava előtt.
Rick Lee, a veterán dobos - miközben a színpad közepére költözött egy pár dobjával az akusztikus blokk megkezdése előtt - mesélt nekünk a bandáról, annak múltjáról. A Portable People, a Don't Want You Woman és a Losing The Dogs hangzott el egymás után unplugged előadásban, alig dobbal, félig erősített gitárral, bensőségesebb hangulatot adva az ezt megelőző, majd ezt követő zúzások között. Átmenetként a I'd Love To Change The World c. Alvin Lee békeharcos song hangzott el alaposan átdolgozva. Markus ez esetben nem bánt kesztyűs kézzel a dallal, és robosztusan, durván beleerősített, már- már agresszívan gitározott, teli torokkal énekelt. Most az egyszer alkalmazkodhatott volna egy kicsit többet is a nagy előd megérzéséhez. „Thank you so much, Budapest" - mondta tizenvalahanyadszor, változatlan „utánnyomással" a szám végén, a tapsokra reagálva. Még szerencse, hogy időnként Rick Lee előjött a dobok mögül egy pár értelmes szót váltani velünk. De nem ezután, mert ekkor jött a The Hobbit fantázianévre keresztelt száma, melyben tíz percet meghaladó dobszólót nyomott le a hajó gyomrában. Méghozzá nem is akármilyet. Mert ugyan az 50 éves rutin, a technika is számít, de a tudás, az ötletgazdagság még inkább! Összeszámoltam: 10 db. cin volt az alig kevesebb dobjai felett, és csak ezeken játszott vagy öt percig úgy, hogy odaszegezte a figyelmünket zenéjéhez.
A felpörgetett hangulat tovább folytatódott, amikor a Love Like A Man híres riffjei felhangzottak. Marcus gitárjátéka a középrész improvizációi során nem is emlékeztettek az eredetire, de erős, határozott, kemény játék volt, más zenei elemeket felhasználva. Nagyon jó volt. Ez az I Say Yeah c. dallamos blues-rock nótájukkal folytatódott, kísérletet téve a közönség megénekeltetésére is, majd a Good Morning, Little Schoolgirl-ben és a legismertebb, a Woodstockban elhíresült I'm Going Home-ban csúcsosodott ki. Nagy élmény volt a Sonny Boy Williamson számban azt a zenészi értekezést megtapasztalni, amelyet Bonfanti és Hodgkinson folytatott a gitárjával és basszusgitárjával egymás között. Incselkedtek, legyűrték egymást, kérdeztek- feleltek hangszereikkel, miközben mélyen egymás szemébe néztek, és olvasták ki onnan a következő lépést, hangot. Talán egyszer értük utol Bonfantinál azt, hogy az eredeti, Lee-s hangulatot kell átadnia változatlanul, és ez a Goin' Home utolsó negyede, a bevadult, utolsó rock'n'roll virga volt. És ez így volt jó! A visszataps után a TYA legénysége abban a kitüntetésbe részesítette a hazai hallgatóságot, hogy nemcsak az utóbbi koncerteken bejáratott műsorrend szerinti Choo Choo Mama c. rockandroll őrületet játszották le ráadásként, hanem előtte még lenyomták a slágerlisták egykori éllovasát, a dögös blues alapú I Woke Up Thos Morningot is.

A két órásra kerekedett koncert után vártuk ugyan a „fiúkat" a lemezárus standhoz, hogy régi-új lemezeinket dedikálják, de erre nem került sor. Megértjük, hogy elfáradtak. De szép gesztus lett volna.
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.07.06-án, valamint a www.hardrockmagazin.hu oldalon Power trió felállásban - a Ten Years After- A 38 hajón címmel 2018.07.14-én
fotók: a Ten Years After és Török Hajni jóvoltából