KENYA- 2007

KENYA, 2007. OKTÓBER 19 - NOVEMBER 3

Amikor 1988-ban hátrahagytam az utolsó, TSZ-ben ledolgozott évemet, az átkozott időszak után nagy levegőt vettem, és 39 évesen három dolgot tűztem ki magamnak, hogy ha élek, ezeket megvalósítom. Az egyik az volt, hogy élőben megnézem Hyeronimus Bosch képeit, a másik, hogy beszerzem az összes Rolling Stones nagylemezt, a harmadik, hogy egyszer elmegyek gyermekkori álmaim- olvasmányaim színhelyére, Kenyába, egy szafarira. Ez utóbbira 2007-ben jött el az idő.

Feleségem Schwehat-on, Bécs repterén rakott ki egy hűvös októbert délután. Egyedül mentem az útra. Próbálkoztam magyar utaztató irodákkal, majd a szakmailag legtapasztaltabb brit Safari Club hazai fiókjánál: elég borsos árat ajánlottak. Valakik megsúgták, hogy próbálkozzak Ausztriával, ott minden utazás olcsóbb. Így is lett! A nálunk három és félszer jobban élő sógoroknál jó 30 %-kal alacsonyabb áron kínálták ugyanazt az utat, mint amelyiket a Visegrádi utcában. Egy váratlan pénzforrás előző évben biztosította az egyébként nem olcsó utazást. A Lauda Air jegyét még Sopronban vettem meg, és majd 9 órai repülés után másnap hajnalban le is szállt a gép Mombasában.
A helyiektől hermetikusan elzárt Hotel Shanzu-ban szállásoltak el minket, mint sok osztrák és német turistát. Az egykori brit gyarmaton az angol idegenlátás volt érvényben: egy lelkiismeretes délelőtti információs meeting és programegyeztetés után, délután lealudtam az előző éjjel kiesett- eket (repülőn nem tudok aludni). Másnap a hotel kristálytiszta medencéjében úszkáltam, napoztam egész nap,

este pedig a fakultatív programként ajánlott „African Night” fantázianevű programon vettem részt: ez svédasztalos vacsorát takart helyi kajákkal és egy néptánc- népzenei előadást. Megkóstoltam a krokodilpörköltet is, de a legjobban a báránysült nyerte el ízlésemet. Találtam végül is egy magyar házaspár is, akikkel megosztottuk eddigi tapasztalatainkat, és jövőbeni terveinket.
Harmadnapon egy Mombasai városnézésre lehetett jelentkezni: természetesen mentem. A városba bevezető országúton a jobbról- balról az útra „rábólintó” két hatalmas elefántagyar- imitációt lekattintottuk, majd megcsodáltunk egy szembeni szigetről érkező komp kikötését. Nem csoda, hogy gyakoribbak a balesetek ezekben a fejlődő országokban: legalább háromszor annyi utas volt a hajón, mint amennyi elfért volna rajta hivatalosan. Meglátogattuk a piacot is: az ismeretlen gyümölcsöktől a zöld legyekkel telepetézett nyers birkahúson keresztül autógumikig, mindent árultak. Bementünk egy ékszer-, és szuvenír boltba is: feltérképeztük a kínálatot, és az árakat.

Az óceánparti sétánk alakalmával meglátogattuk a még portugál építésű Fort Jesus erődöt is. Mindenhonnan a Jambo Bwana c. diszkósított kenyai műdal hallatszott, annak jókedvre derítő hangulatával. Ebédre haza is értünk, én a medence partján pihentem ki a „fáradalmakat”.
Nemsokára elérkezett az idő, amire vártam: egy hétéjszakás „Best of Kenya” szafari programra neveztem be, ha már lúd, legyen kövér felkiáltással. Ez három, különböző nemzeti park helyszínein történő kalandozást jelentett. Összecsomagolás után kivittek minket autóval a Bamburi reptérre, és kis, 10-12 személyes Cessna géppel, amely stílszerűen zebracsíkosra volt festve, repültünk az első célállomásig. Tízen választottuk ezt a csomagot: egy középkorú angol házaspár, három német fiatalember, egy holland nászutas pár, egy fiatal svájci házaspár és jómagam. Alapos ellenőrzés után léphettünk be az East Tsavo Nemzeti Parkba, majd a szállásunkra, a Crocodile Camp-be vittek minket. Szerencsém volt: a kis, nádfedeles, fürdőszobás bungalóban egyedül alhattam a két éjszakán, a három német inkább együtt maradt. 15 órakor már indult is az első game, azaz út: a rádiótelefonon a többi idegenvezető- sofőrrel kapcsolatot tartó Moses mindent megmutatott, amit tudott: sas, egy négy- kölykös gepárdcsalád, víziantilop, impala, dik-dik gazella volt a délutáni „felhozatal”, melyeket a tetőn nyitott, három sor üléssel szerelt 6 személyes Toyota jeepekkel fedeztünk fel. A fogadásunkra celebrált buli, „sundowner” vacsora volt este, majd a tábortűz mellett a táborszéli zubogó, bővizű folyóban tanyázó krokodilok „etetése” volt a show következő állomása. Az első látásra az ablakokat jól fedő szúnyogháló, és a szúnyogriasztó használata ellenére rendesen csípéseket fedeztem fel a karomon reggel. Megijedtem, mert a malária kezelhető, de alattomos betegség.

25-én egész napos, 6.00-18.15 közötti szafarink volt, rengeteg vadat látva. Csak úgy hemzsegett a vadállatoktól a szavanna. A kelet- kenyai vörös talajtól az elefántok is a szürke mellett enyhe vöröses színt vesznek fel: három csorda útját is kereszteztük. De láttunk zsiráfokat, óriási fácánokat, végre oroszlá- nokat, kafferbivalyokat, óriási, méteres gyíkokat, és struccokat is. Az ebédet a bokrok között (bush- meal) fogyasztottuk el, majd a nap meglepetése, egy masszai falu meglátogatása következett. Ők egyenes tartású, hosszú, magas emberek, büszkék és nem megalkuvók. A férfiak mindig hosszú bottal járnak, amit pihenéskor keresztbe a vállukra fektetnek.

Jellegzetes, az oroszlán- vadászatra „használt” táncukkal mutatkoztak be, ahol a férfiak díszesen kiöltözve, tollakkal feldíszítve, az asszonyok egyszerű ruháikban táncoltak a páratlan, aszimmetrikus ritmusra. (ahogy kiszámoltam: 3/8, 3/8, 2/8). A falu házaiba is bemehettünk: bizony, nem éppen összkomfortos kunyhók voltak. A fele az állatok istállója, a másik fele az emberek hálója- konyhája- étkezője volt. Megmutatták nekünk, hogy kell egy gyorsan pörgetett pálcikával egy fatálon, száraz széna segítségével tüzet gyújtani. Este aztán jól esett a vacsora, meg az üveg hideg sör is. Az éjszaka ismét kiterítettem 4-5 szúnyogot, véres foltjuk ott virított a hófehér falon. Azért a biztosításomat ijedtemben átolvastam még egyszer. Nem sokat képzelődhettem: fél 5-kor kelés, reggeli, majd 6- tól újabb szafari. A Hippo- szigeten majd száz hatalmas víziló röffentett egymásra a jobb helyek elfoglalása miatt, majd két krokodilt „reggeliző” oroszlánt is elcsíptünk ezen az utunkon egy hatalmas bivalycsorda mellett. Délután már útra készültünk második célállomásunk felé: 3-kor indult a kis gépünk a Kilimanjaro- Kimana Game Sanctuary-ba, hogy a Zebra Lodge -ba elszállásoljanak bennünket. A kis reptérről nyitott katonai terepjáróval- pedig csöpörgött- mentünk a két éjszakára foglalt szállásunk felé, a Kilimandzsáró lábánál. Ez az African Safari Club saját üzemeltetésű hotelje volt már. Nem hittük el, de 1235 m. magasan voltunk a tengerszint felett. A délutáni game újabb élményekkel lepett meg: 10 méterről filmezhettünk zsiráfokat, az elefántcsordákat is ki kellett kerülnünk, nehogy keresztezzük egymás útját, és persze ezerszám, hatalmas , vegyes csordákban legelésztek békésen, avagy megriasztva, több száz métert odébb vágtatva a gnuk és zebrák. Az akácia és a szokatlan alakú majomkenyérfa voltak a jellegzetes növények,

de a legeslegszebb azért a háttérben csúcsosodó, az állandó 30 fokos melegben is a hófödte tetejével a Kilimandzsáró volt. Mindenhonnan látni lehetett. Éjjel ismét egyedül alhattam itt is. Másnap kora reggel ezúttal egy gyalog-szafarin vettünk részt, puskás vadőrrel. A majdnem kiégett szavannán emlős-, és madárfajok tucatjaival találkoztunk. Legemlékezetesebb egy 4 öreg bikából álló kafferbivaly csoport „véletlenül” felriasztása volt, ami nem tetszett őkelméknek: haragosan felpattantak, és morogva közeledtek felénk. A kísérő vadászunk arcán is látszott, hogy nagy a baj, és arra kért minket, hogy arcunkkal a bivalyokat nézve, lassan hátráljunk visszafelé. Rám is kellett szólnia a vezetőnek, mert, mint újdonsült paparazzo, filmeztem az eseményt, és nem vonultam vissza. Ezután egy jókora tóhoz, az un. Hippo-poolhoz mentünk, amely egy mocsaras tórendszer volt, persze rengeteg kaffogó- röfögő vízipacival. Délután már a hagyományos katonai teherautóval jártuk be Kenya délnyugati fennsíkját, ahol a vadvédelem- vadmentés, mint ökológiai segély került bemutatásra, jelezvén, hogy nemcsak a szórakoztatás, hanem az ökoszisztéma mentése is fontos feladata az államnak. A kerítés mögött több kifejlett oroszlánt láttunk, amelyek valamilyen baleset miatt kerültek veszélyes helyzetbe. Este, vacsora után én is kimentem bámészkodni a 20 m-re levő mocsaras, ingoványos KImana folyó partjára, amikor a sötét éjszakában halkan mozgó hatalmas testek vonulását érzékeltem pár méterre tőlem. Víziló, vagy elefánt. Egyikkel sem szívesen találkoznék „face to face”. Ebben a pillanatban egy velőtrázó ordítást hallottam 20 cm-re a fülemtől a koromsötétben. Persze, majd becsináltam ijedtemben. Az egyik boy, aki a kunyhóink mellett szokott sepregetni, röhögve állt előttem, és csapkodta hahotázva hosszú lábait. Leesett a tantusz: meg akart tréfálni néger barátunk, a maga módján, és bizony, ez sikerült is neki. Az éjszaka sem voltam nyugodt idegállapotban: hajnali háromtól virrasztottam, és ismét előjött a maláriától tartó félelmem, miután itt is agyoncsaptam egy besurranó szúnyogot. A hajnali hőemelkedés, fülfájás, hasmenés, és hányinger után már a kórházba szállítás lehetőségét vizionáltam, de aztán a kitűnő reggeli, majd a harmadik vadászmezőkre történő repülés- utazás elvonta figyelmemet ezekről.

A vadakban lebővelkedőbb, a szomszédos tanganyikai Serengeti park északi, kenyai folytatásához, a Masai Mara Nemzeti parkba mentünk, a Mara folyó partján levő Mara Buffalo Camp-be. Nem hittem el: 1676. magasan voltunk az Adria felett, pedig igencsak alföldnek látszott a vidék. Három a magyar igazság: az utolsó három éjszaka sem kellett osztoznom senkivel a hangulatos, zuhanyzóval ellátott kis pálmakunyhómon. Délelőtt is és délután is egy 3 órás autós szafarival kezdtünk, de csak főleg hatalmas gnu- csordákat látva. Este, vacsora után érdekesebb volt a telepünk folyópartjára elsétálva, bámulni a hatalmas vízilócsordák nyüzsgő életét. Az éjszakát a svájci útitárstól kapott fajdalom-csillapító tabletták hatására végül is kitűnően átaludtam. A reggel 6 és 11 közötti kocsizásunk eredménye egy újabb nagyvaddal való találkozás volt: egy fennsíkon fekvő bozótosban két hatalmas orrszarvúbikához vezetett minket Tomas nevezetű sofőr- kísérőnk, aki már ismerte őket: tudta, hogy egy pát jó villa szénától megszelídülnek a többtonnás jószágok, és megközelíthetőek már két méteres távolságból is. Öt, éppen a zebra- ebédet befejező nőstény- oroszlán falkával is találkoztunk- szintén 5-6 méterről videózva őket. Délután került sok a második gyalog- szafárinkra, mely érdemben nem hozott érdekes látnivalókat. Úgy látszott, a jeepes variáció hatékonyabb, plusz még a rádiótelefonos összeköttetéssel a 6-8 ott portyázó sofőr egymással kapcsolatba kerülvén, egy- egy attrakciót felfedezve, értesítik egymást erről, így többen is osztozhatunk az izgalmakban. Ismét egy „gondfelejtő alvás” után egy egész-napos autós game-mel folytattuk a Masai Marában.

Most én ültem a sofőr melletti anyós-ülésen, ami a fotózás miatt volt szerencsés hely. Sziklás, dombos, vízmosásos, nem kifejezetten sík vidéken autóztunk aznap. Nem úsztuk meg a bal hátsó gumi defektjét, de a közelben közlekedő társvezetők segítségével Tom hamar megszerelte a kilyukadt gumit. A sziklák tetején, érdekes módon,- azaz nem is olyan érdekesen, hiszen onnan belátják az alattuk levő vadászmezőket- kizárólag oroszlánok, vagy ritkább esetben hiénák tanyáztak. Nagy élmény volt egy sakálcsaládot ott jönni- menni körülöttünk. Kiderült, hogy elterelő hadművelet miatt: a kölyküktől akartak távol tartani, aki megszeppenve üldögélt egy közeli fa odvában. Aznap alaposan befűtöttek fentről, mindannyiunknak leégett az arca, karja, hiába védekeztünk. Utolsó dél- kenyai szafari napunkon hajnalban indultunk. 5-kor a bungaló ajtaján kopogás után kinyitottam az ajtót, és kerestem a hang gazdáját. Afrikában hihetetlenül sötét az éjszaka. Egyszer csak az arcomtól tíz centire meglátom a száját nevetésre húzó néger fiú kivillanó hófehér fogsorát: Ok, megvagy, öltözöm, és megyünk. Úgy tűnt, hogy nyugat- európai útitársaim besokalltak, és az utolsó este alaposan besöröztek, boroztak, így egyedül mentem Tommal a délelőtti szafarira. Csak nem rabol el, ki- gondoltam, és a bozótban elfogyasztandó előrecsomagolt ebédet melléülve akartam megenni. Udvariasan rám mosolygott, és öt méterrel arrébb guggolt le, hogy ő is megegye az övét. Kora délután szállt fel mintegy kétórás útjára a százvalahány méteres kifutópályáról zebracsíkos gépünk alaptáborunkhoz, a Mombasa melletti szállónkba.
A Hotel Shanzu medencéjében, és napozóágyán olvasással töltöttem a délutánt, majd másnap egy újabb fakultatív út következett, Gede- Malindi célállomással. A Mombasától 90 km-re délre fekvő Gede romvárost a 1399-ben században építették, muszlimok. Az 1400-as évek végén a portugálok elfoglalták a városkát, és lerombolták. De nem annyira, hogy tucatnyi megmaradt palotáját, a recepciós palotát, avagy a szultán WC-jét is ne lehetett volna megcsodálni. Ezután a ma is nyüzsgő Malindi városába mentünk. Érdekes ez a multi-kultúra: a bantu négerek- szuahéli nyelven beszélnek - vannak többségben, de sok indiai bevándorolt ide a középkorban, és arabok is nagyarányban később, de az európaiak is, különböző vérarányban fellehetők itt. Manapság pedig a kínaiak jönnek. A Debrecen nagyságú városban a túrizmus a fő bevételi forrás. Hatalmas kézműves vására van, nem lehet vásárlások, elsősorban fafaragványok nélkül megúszni az itteni sétálást. Láttunk itt madár- menedékhelyet, több százat, röpdében, vagy kalitkában bemutatva, de láttunk krokodil-, és kígyófarmot is egész napos sétánk során. A hüllők között mindannyiunk örömére egy 102 éves elefántteknős aranyos féjét is megvakarhattuk , kölcsönös örömünkre. Vasco de Gama is átutazott itt a XV. században, szobrot is állítottak neki. Egy előkelő, olasz tulajdonban levő tengerparti ranch-en ebédeltünk. A z étterem és a környező ajándékboltok hatalmas, pálmakunyhói- talán Makovecz organikus stílusát is felfedezve bennük- nem felejtős emlékekként rögzültek bennünk. A piacon való bámészkodással zártuk dél- kenyai tengerparti kirándulásunkat aznap.

Az utolsó napon nem halogattam tovább, lementem az Indiai Óceán partjára, és felfogadtam egy helyi csónakost, hogy vigyen be sznorkelezni. Nem ment gyorsan a kezdetleges légzőpipa használatának elsajátítása, de belejöttem, és korall- sziklák között jó félórát gyönyörködtem a trópusi tenger faunájának sokszínűségében. Az egy mangófából vájt lélekvesztő csónakkal, a tau-val aztán szerencsésen partot értünk fekete barátommal. Délután már csomagolni kellett, hiszen másnap indult a gépünk Mombasából Bécsbe.
Írta: Gróf István, egy körvonalazandó utikönyv oldalaira...