2020-08-30 | kritika
Szerencsére szombat este – amikorra a legtöbb embert várták a szervezők – sem tombolt a kánikula: rövidnadrágosan, izzadságmentesen ültünk le a szabadtéri színpad nézőterén, hogy meghallgassuk Benkő Zsoltékat. A viszonylag fiatal, ötvenes éveiben járó, tapasztalatokban gazdag életutat bejárt gitáros aznap este debütált új csapatával, a meglehetősen bizarr nevű Jack Don’t Come nevű formációval. Az öttagú bandában a színpad bal felén Benkő Zsolt gitározott, középen a szőke énekesnő, Tóth Rita állt a mikrofon mögött, míg jobb szélen a zenekarvezető fia, Benkő Máté játszott gitáron. A dobok mögött Kiss Zsolt ült, mindössze 3 dob, 3 cin hangszer- arzenállal "kiülve", előtte – a hazai popszcénában sem megszokottan – egy csinos hölgy, Lukács Csilla hozta a basszust.
A felvezető beszélgetésben Benkő Zsolt arról beszélt, hogy nem közismert slágereket fognak előadni, de azok igényesek lesznek. Új színfolt lesz zenéjük, mert unikumokat vettek elő a régi zenei ritkaságok közül, de a tálalás ettől még up to date lesz. Majd bemutatta a fiát, aki az örökébe lépett, és kemény munkával vele egyenrangú szólógitárossá vált. Végül elmondta, hogy az ötven-hatvanévesek ismerik a bluest, de a mai fiatalok nem, ezért ezt szeretné pótolni számukra az új csapat, a J.D.C.A ’80-as években tündöklött texasi blues-rock banda, a Fabulous Thunderbirds számával, a Wait On Time-mal kezdték műsorukat, amelyben a később bejáratott koreográfia szerint előbb a fiatal Benkő, majd utána az édesapa tekert le egy-egy szólót. Horace Silver amerikai zongorista The Jody Grind című dalában már az énekesnőre szegeződtek a tekintetek, de a gitárosok is szóhoz jutottak két-két körre a szám közepén. Ezt követően Ray Charles egy 1966-os, nem éppen közismert dala, az I Don’t Need No Doctor jött, mely John Mayall és Herbie Hancock repertoárját is díszítette. A kőkemény soul-rock nótában nemcsak a gitáros fiúk,
Ésszerű volt Kovács ’Pepi’ Pétertől, a Dunántúl egyik legrangosabb blues fesztiváljának soha nem fáradó szervezőjétől, hogy a legismertebb nevet a szombati késő esti programba illesztette: a Takáts Tamás Blues Band koncertjére megtelt a nézőtér. Izgult is a zenekarvezető, nehogy elérjük az ötszázas plafont: szokásos humorával, ironikusan „betanította” a koncert előtt a közönségnek, hogy ha tetszik a zene, hangos „góóól” kiáltással kell ezt megköszönni. (A sporteseményekre a jelenlegi szabályok szerint nem érvényes az 500 férőhelye plafon!) A hatvanas éveiben járó frontember a Karthago együttessel érte el pályája csúcsát, de mindig is fontosnak tartotta, hogy a hazai blues-szcéna ismert arca is legyen. A korát meghazudtoló külsejű és temperamentumú énekes-szájharmonikás persze mindent meg is tett ezért: az elődzenekart, a Dirty Blues Bandet is beleszámítva összesen kilenc hanghordozót jelentetett meg az együttes, legutóbb 2016-ban az Úton címűt.
A műsort – melyben kizárólag magyar nyelven előadott, saját számok szerepeltek – az UFO-t lát a Yeti című slágerükkel kezdték, majd a kisember álmait megéneklő Leszel te még milliomossal folytatták, és ugyancsak a dalszöveg volt a központban a szatirikus balladában, Privatizációs bluesban. Tamás ekkor gitárt fogott a kezébe, hogy a cudar világról énekeljen, majd egy állítása szerint „nemzedékeken áthidaló” funky következett, rövid rappeléssel, á’la Majka, hogy az est egyik legszebb lírai dalát, az Esőt előadják. „Csak hulljon ránk az eső, tisztuljon ki a levegő” – énekelte Takáts. Persze éppen a ballada alatt jöttek elő a reflektorfények vonzására a szúnyogok, szöcskék és sáskák. (Az énekes egy imádkozót is látni vélt a tömegben, melyet egy road „távolított el”.) Takáts Tamásra látható hatást gyakorolt az 1995-ös budapesti Rolling Stones koncerten az előzenekarként való szereplés, ami igen megtisztelő volt számukra: időnként Mick Jagger mozgását fedezhettük fel az övében is. A Country romantikus idillje után az UFO 2 következett,
Szöveg és fotók: Gróf István
