VIETNÁM, ÉS ÚJRA BANGKOK

VIETNÁM, ÉS ÚJRA BANGKOK
Szöveg: Grófné dr. Kerekes Enikő, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő és Gróf István

Hogy miért Vietnám lett utazásunk fő célpontja? Egy véletlennek köszönhetően, annak ellenére, hogy színfoltja már nagyon hiányzott ázsiai palettánkról. Eredetileg rokonlátogatásra készültünk Floridába, egy kisebb guatemalai kitérővel, csakhogy időközben kiderült, hogy 2021-től külföldön született magyar állampolgárként turista vízumot kell igényelnem a budapesti amerikai nagykövetségen. A jól bevált ESTA az én esetemben nem működik. A vízumigénylés nem pár napos dolog, kereken hat hónapra előre kaptam percre pontos időpontot a meghallgatásra, a busás vízumdíj kifizetését követően.

Ennyit nem tudtunk várni, így kompenzálva az amerikai utazás elmaradását, rácsaptunk Vietnámra. Nagyon szeretjük az ázsiai országok klímáját, kultúráját, gasztronómiáját, és még nem jártunk ott soha.
Kiindulópontunk Bangkok volt. Ezt a kozmopolita világvárost nem lehet nem szeretni. A thaiak mindent megtesznek azért, hogy a covid előtti turistalétszámot visszahozzák. Még a marihuána legalizálását is bedobták (szerintem) tavaly ennek érdekében, és a Khao San Roadon, a világ egyik legbulizósabb helyén nyíltan árulják: 20 db. cigi 200 baht. Jó ár! Persze távol tartottuk magunkat ezektől, ugyanúgy, mint a marokkói Chefchauenben, de ott félő volt, hogy kiprovokálják a vásárlást, majd lebuktatják a felelőtlen fehérembert.
Földet érés után már rutinosan szálltunk fel az S 1-es reptéri járatra, hogy 55 perc múlva jól bevált, de mára a kínai tömegturizmus miatt kissé lepukkant hotelünkbe érjünk. Az éjszakai repülés miatt kimaradt alvást bepótolva késő délután a Chao Phraya folyót hajóztuk végig oda- vissza, mint kihagyhatatlan bangkoki programot.

Persze a végén elkaptunk egy, rendszeresen este jelentkező trópusi felhőszakadást, de felkészültek lévén, esőkabátjaink már kéznél voltak. A szokásos esti program három tétele, melyet nem untunk meg soha- hogy is lehetne- a Khao San Road (ilyen talán a Hanoi-i Beer Street, vagy a Siem Reap-i Pub Street) végigtülekedése a DJ-k pokoli dübörgésével, az utcai árusok agresszív nyomulásával, a bepiált, belőtt turisták lökött hadával. Ezt egy láb- vagy hátmasszázs követte (30 perc 1500 Ft, nagyon profi, alapos), végül egy vacsora (a hazainak negyede, harmada áron) a Ram Buttri Road-on egy Leo sörrel leöblítve. Többször egy negyedik tételként egy kitűnő banános palacsintával tettük kerekké az estét.
A hatnapos ottani tartózkodásunk alatt- a távolsági kirándulások mellet- felkerestük a még nem látott viszonylag új, de gyönyörű szép Wat Rachanatdaram templomot, a most sem elérhető (már le is bontották) Winamnek palotát a Dusit negyedben, kipróbáltuk a BTS skytraint, a II. vonalat végigjárva, megismételtük Bangkok Városligetének, az Aranyhegynek felkeresését,

és a legszebb, a legpompásabb templom, a Wat Arun meglátogatását, persze újabb hajózásokkal. Az Orange Line hajóival mindig élményszámba megy az utazás. A 20 megállónyi utat 40 perc alatt teszi meg a hajó úgy, hogy a kapitány az állomásokra visszatolat a segédmatróz különböző hosszúságú füttyölésére hagyatva, félig vakon, majd az utóbbi a kötelet ráhurkolja a mólóra, aztán az utasoknak pár másodpercnyi ideje van a ki- ill. beszállásra, és máris padlógázzal megy a folyó közepére, vadul hasítva a hullámokat. Ugyanez vonatkozik a buszokra is: a sofőr sec perc alatt kidobja- felszedi az utasokat, az utolsó lába még a járdán van sokszor, és a sofőr már zárja is az ajtókat. Igazságos az ázsiai település ellenére tökéletes buszhálózattal rendelkező nagyváros tarifarendszere. Az ablaknélküli, lerobbant járgányokon, melyeken süvít a szél, harmada annyi a jegy ára, mint a légkondis járatoknál.
Hanoiba, Vietnám fővárosába a Vietnam Airlines délutáni járatával érkeztünk meg Bangkokból. Takarékossági megfontolásból nem taxival, hanem a 86-os repülőtéri transzferbusszal utaztunk be a városba, kifogástalan minőségű autópályán, átkelve a Vörös folyón, kivilágított felhőkarcolók, fényárban úszó hatalmas tavak, keskeny házak között.
Ami oly egyszerűnek tűnt otthon, a számítógép előtt, miszerint hogyan találjuk meg a szállodánkat, másodpercek alatt megsemmisült, fogalmunk sem volt, hogy merre induljunk el. Ott álltunk egy lüktető, dudálástól hangos városban az út szélén, hátizsákkal a vállunkon, bőröndöt húzva magunk után, és úgy éreztük, hogy végleg elvesztünk. Akiket segítségül megkérdeztünk, mindegyikük más irányba mutatott, végül egy riksás segített, és kiderült, pontosan ott állunk a szálloda előtt. Utólag el kell ismernem, hogy a lehető legjobb választás volt a Hanoi Nostalgia Hotel. Megfelelt elvárásainknak, miszerint legyen benne medence meg reggeli, de hogy az óváros egyik legjobb helyén van, ahonnan minden bejárható, azt mi sem reméltük.
A 9 milliós Hanoi óvárosa „város a városban”, a lehető legizgalmasabb hely a világon. Ázsia több országában jártunk már, az ottani életérzést megtapasztaltuk, de ez valami más volt, új, izgalmas és még érintetlen.

Az óváros maga egy labirintus a 36 szűk, forgalmas utcájával, és mindegyik utca egy mesterséget képvisel. Mint a marokkói Fez-ben. Itt is van ékszerészek, ruhakereskedők, koporsókészítők, fűszerkereskedők, halárusok, virágárusok utcája, de van sör utca is, a híres „Beer street”, ami a lehető leghangosabb, legvibrálóbb a környéken, tele szórakozó helybeliekkel és turistákkal, akik a világ különböző országaiból jöttek megcsodálni a várost. Mert Hanoi tényleg maga egy csoda. Hangos, színes, olykor koszos és kibírhatatlan a bűz, de az idelátogatót végérvényesen rabul ejti. A helybeliek ugyan nem mindig mosolyognak, mintha nem alázkodnának meg, nem tudni, hogy mit gondolnak magukban, de ha hozzájuk fordultunk útbaigazításért, készségesen segítettek. Szerintem váratlanul éri őket a rengeteg odalátogató turista jelenléte, rácsodálkoznak a változásra, hogy mi is történik országukban. Mint ahogy az odalátogatók is elámulnak azon, hogy egy ország, amely négyezer éves történelme során annyit szenvedett idegenek uralmától és háborúktól, leporolta sebeit, és sikerrel nyit a békével érkező külföldiek felé.
Hanoi óvárosában csodálatos érzés a keskeny, olykor csak három méter széles, virágokkal, zöld növényekkel befuttatott patinásan kopott vagy felújított keskeny házak között sétálni, amelyek azért épültek így, mert egykoron a házak szélessége alapján kellet adót fizetni a tulajdonosnak. Ámulatba ejtő a boltok sokszínűsége, az éttermek, kávézók hangulata, a vállukon kosarakat cipelő szalmakalapos asszonyok látványa, akik egész nap csodálatos virágokat, ismeretlen gyümölcsöket árulnak. A várost járva úgy érezni, mintha az összes óvodát kitelepítették volna az utcákra, az apró színes műanyag asztaloknál, gyerekeknek való székeken egész családok vagy baráti társaságok kuporogva étkeznek. Hangosak, jókedvűek, sört kortyolgatnak, esetleg tojásos kávét szürcsölgetnek, isteni illatokkal van tele a levegő. Egy taxisofőr úgy mondta nekünk, hogy Vietnámban olyan sokat dolgoznak az emberek, hogy nincs is idejük otthon főzni, így mindenki kifőzdében eszik.
De a közlekedés az, ami turista számára a legkaotikusabb. A jelzőlámpák lényegében dekorációként szolgálnak a gyalogátkelőknél, csak az autósoknak illene betartani a szabályokat, a motorosokra ellenben semmi nem vonatkozik. Átkelni az utcán felér egy életre szóló kalanddal. Megtanultuk, hogy mindig a helybelieket kell figyelni, hozzájuk csatlakozni, ők tudják, mit kell tenni: határozottnak, eltökéltnek tűnni, és a robogó motorok között kezet felemelve átkelni az úttesten. Egy motoros sem áll meg a zebránál, maximum kikerül minket lassítva. Ugyanakkor a járdákon sem lehet közlekedni, mert oda vannak kipakolva a boltosok árui, ott ebédelnek liliputi székeken a helybeliek, ott parkolnak a motorok, így jó esetben roppant elővigyázatosan csak az úttest szélén lehet bandukolni. Másképpen nem megy. A vietnámiak átlagpolgár motorral közlekedik, azzal jár dolgozni, bevásárolni, kirándulni- olykor egész családok ülnek rajtuk, mert az ülés tetszés szerint bővíthető-, vagy hatalmas áruval, élő állatokkal megpakolva száguldanak eszeveszettül hangos dudálás közepette az utcákon, olyan érzést keltve, mintha egy megvadult antilopcsorda rohanna el az orrunk előtt.
Hanoiban nyolc napot töltöttünk el, úgy, hogy innen utaztunk szervezett úttal a Halong Bay öbölbe, Ninh Binbe, illetve egy kalandos hat órás alvóbuszos utazással északra, Sapába, hogy felmehessünk Vietnám legmagasabb hegyére, a 3147 méter magas Fansipánra. Lényegében két teljes napunk volt a városra, meg azok az esték, amikor a kirándulásokról visszatértünk a szállodába. Első napunkon az óvárost fedeztük fel, majd a déli részén található Hoán Kiem tavat, ahol rögtön két látnivaló is van, a vörösre festett fa The Huc hídon átkelve érjük el a Jáde- hegy templomát, amely a 13. században épült a kis szigetre. A tó másik végében áll a vízben Teknősbéka pagoda, de oda nem lehet bejutni. A Hoán Kiem tó után megpróbáltunk gyalogosan elindulni a Van Mieu nevű, 1070-ben épült Konfuciusz- templomhoz, amelyben Vietnám első egyeteme is látható, de utólag kiderült, hogy a 33 fokos melegben, 97 százalékos páratartalomban ez egy lehetetlen vállalkozás, így taxival jutottunk el oda.

Az irodalom temploma Hanoi egyik legszebb látványossága, egy ősi parkban áll, tisztelgés az irodalom és az oktatás előtt. A hatalmas, harangokkal ellátott főkapun belépve három úton haladhatunk keresztül öt egymást követő, körbezárt udvaron. Magát a templomot az ötödik udvarban találjuk meg, gondozott kert veszi körül, lótuszvirággal teli tóval. A Hoán Kiem tó a kedvenc helyünkké vált, hiszen minden este, átverekedve magunkat a Sör utca tömegén, egy félórára kiültünk egy üres padra, vagy rosszabb esetben egy miniatűr műanyag székecskére a sok helyivel együtt, megcsodálni a szépen kivilágított hidat és templomot. A tó maga esküvői, családi fotók helyszínéül is szolgál, gyönyörű vietnámi lányokat fotóztak a parton, csodálatos nemzeti viseletükben, az ezerszínű selyem ao daitban. Olykor Istvánt is felkérték, hogy álljon melléjük egy fotó erejéig, hiszen ritkán látni fehér hajú és szakállú, kék szemű férfit arrafelé. Második Hanoinak szentelt napunkon észak felé vettük az irányt, a Nyugati tó és környékének felfedezése következett. Az Egyoszlopos Pagoda volt az első betervezett látnivaló, amely egy hatalmas parkban található. Egy darabig taxival mentünk, de a park melletti sugárút, amelyen gyönyörű francia gyarmati épületek, nagykövetségek állnak, annyira szép volt, hogy korábban kiszálltunk egy séta erejéig.

Sajnos nem számoltunk azzal, hogy vasárnap lévén a park, amelyben a pagoda, illetve Ho Si Minh mauzóleuma is van, kordonnal teljesen körbe volt zárva, és csak egy bizonyos ponton lehetett oda belépni, biztonsági ellenőrzés mellett. A parkot aznap több ezren látogatták. Vidékről érkeztek buszokkal a volt elnök tisztelői, vietnámi csillagos vörös ruhába öltözve. Igazi népünnepély volt, a gondozott parkban felállított hatalmas kivetítőkről dőlt a tömény pártpropaganda, ahol gyermekek és nők énekelték a „szeretünk Vietnám”, „szeretünk Ho Si Minh” tartalmú énekeket. A Chúa Mot Cot Pagoda egy kis tó közepén található, lótuszvirágra hasonlító buddhista szentély, a gyermekáldást segítő Quan Am istennő tiszteletére épült. Nagyon nehezen keveredtünk ki a körbe barikádozott parkból, de a Nyugati tó egy kis félszigetén épült 11 emeletes Chúa Tran Quoc buddhista templomig már gyalogosan indultunk el.

A templom Hanoi legrégebbi temploma, kihagyhatatlan látnivaló. A tó partja találkozóhely a helybeliek között, éttermek, kávézók, virág- és emléktárgyakat árusítók tömegében. Maga a tó felhőkarcolókkal körbeépített, ott lakik a város tehetősebb rétege.
A késő délutánt unszolásomra a Train Street, Vonat utca nevű, a turisták körében népszerű látnivalónak szenteltük. A vonat utca lényegében egy szűk sikátor, amelyen naponta többször menetrendszerinti vonatok haladnak át, centiméterekre a házaktól. A vonat érkezése előtt teljesen normális képet mutat az utca, gyermekek játszanak a sínek között, asszonyok főznek, mosogatnak, mosnak, beszélgetnek kis székeken ülve, tyúkok kapirgálnak, kutyák lustálkodnak. Amikor érkezik a vonat, hangos sípszóra másodpercek alatt minden kiürül, a gyermekeket, állatokat lekapkodják a sínekről, beterelik a házakba. Ellenben a sikátor megtelik turistákkal. A pontos menetrendet csak a helyiek ismerik, mi is a szálloda recepcióján érdeklődtünk efelől. Egy időben a hatóságok le is zárták a környéket, mert veszélyesnek ítélték meg a helyzetet, túl sok szelfiző turista állt a vonat előtt, de most újra megnyitották.

Az utcában élőknek hatalmas biznisz a sok vonatérkezésre kíváncsi ember. István nagyon jól szórakozott a helyzeten, vicces volt, ahogyan az ott élők irányították a turistákat, mindenkit leültettek szorosan az óvodai méretű székekre, de csak sör vagy üdítő rendelése esetén lehetett magába az utcácskába is bejutni. Komikus látvány volt, ahogyan a szűk sikátorban sípot fújva sörökkel, székekkel felszerelkezve hangosan dirigáltak, kiabáltak a testes vietnámi asszonyságok. A vonat valóban centikre haladt el előttünk, elég nagy sebességgel. A sok ember szinte rátapadt a házak falára, hogy elférjen a szerelvény.
Mivel Hanoi óvárosa tele van masszázsszalonokkal, mi is a hosszú sétákat követően-be-betértünk egy kényeztetésre. Az itteni szalonok nem voltak olyan „ipari jellegűek”, mint Bangkokban, itt nem voltak kiállítva a székek az utcára, elegánsabbak is voltak. Ami a kulináris élvezetek illeti, nekem nem jött be a vietnámi konyha. Pedig nagyon szeretem a thai, indiai, indonéz ételeket. Nagyon sok ételt megkóstoltunk, köztük a mézédes vietnámi kávét is, mindegyik nagyon finom volt, de egy kicsit keverék. Egy kicsit kínai, egy kicsit kambodzsai, egy kicsit thai. Így nem jöttem á, milyen az igazi vietnámi íz-világ. Talán a banh mi, azaz a kívül ropogós, belül puha vietnámi bagett az, amit bármikor és bárhol meg tudnék enni.
Hogy Hoi Anba egészen biztosan elmegyünk utunk során, már akkor tudtuk, mikor a városkáról a világhálón található összes képet megnéztük. Hogy aztán kiderüljön, még az elképzeltebbnél is szebb a valóságban. Hanoiból, a fővárosból repültünk Da Nang városába, amely Közép-Vietnámban, a Dél-Kínai tenger partján van, és nemzetközi hírű üdülőhely. A hatalmas településtől délre, a külső peremen terül el Hoi An, a fények városkája a maga 150.000 lakosával. Ott foglaltunk szállodát négy éjszakára. Az óvárosából kitiltották a szállodákat, moteleket, meg az autós közlekedést is, hogy megóvják a csodás gyarmati épületeket, csak a gyalogos és biciklis közlekedés a megengedett. Mi a Thu Bon folyó túlpartján levő kisebb szigeten, a Volar de Faifo szállodában aludtunk. Innen öt perc sétával elérhető volt minden látnivaló.
A repülőtéren az összes taxis egyhangúlag azt állította, hogy olyan, hogy transzferbusz nem létezik (pedig van), így végül kénytelenek voltunk kipróbálni taxiként a vietnami autómárkát, a VinFast nevű autót. A VinFast gyártása Vietnám leggazdagabb emberének a kezében van, és már a negyedik elektromos típusát dobja piacra, nagy eladási sikerrel. Sofőrünk rendkívül lassan vezetett a szép, rendezett sugárúton a tengerpart mellett, egyrészt a sebességkorlátozás miatt, másrészt azért, hogy minél több időt tölthessen el velünk, mivel rendkívül kíváncsi volt. Fordítógép segítségével folyamatosan kérdésekkel bombázott. Honnan jöttünk, mivel, hová megyünk, milyen Európa meg Magyarország, milyen az élet nálunk, mit eszünk és iszunk. De mi is sok mindent megtudtunk tőle, például azt, hogy a lakosság csupán 30 százalékának van saját autója, a legtöbb gépjármű céges. Ugyanakkor majdnem minden családnak van robogója, és mivel nekik nagyon drága Da Nang tengerpartján pihenni, így inkább motorral a hegyekbe mennek kirándulni, családdal, barátokkal. Arról is mesélt, hogy a vietnámi családokban korlátozva van a születhető gyermekek száma, a két gyermekeknél többet vállalókat megbüntetik. A hegyekben meg vidéken szegényebbek az emberek, még nehezebben tudták eltartani, taníttatni a sok gyermeket, ezért megy a boldogabb családért, kevesebb gyerekért szóló propaganda.

Hoi Ant a szépségéért keresik fel a turisták. Szerintem ilyen szép és hangulatos város nincs is egész Vietnámban. Az érintetlen óváros egy-két óra sétával könnyedén bejárható, és a gyönyörű okkersárga régi hagyományos házak, kínai templomok, kávézók és teaházak annyira fotogének, hogy folyamatosan fényképezné őket az ember. Szépséges bőrárut, selyemruhát, képeket, kerámiát áruló takaros bolt található a patinás házak földszintjén. Rengeteg látnivaló van az óvárosban. Leghíresebb a Japán híd, ott jártunkkor éppen felújítás alatt állt, de a legtöbb híres hagyományos épületet és templomot, köztük a Ba Mu templomot felkerestük. De az igazi csoda és látványosság este veszi kezdetét, amikor a várost több ezer lampion világítja meg. A folyón színes lámpásokkal, lampiononokkal kivilágított csónakok úszkálnak.

Mintha több millió szentjánosbogár lepné el a várost. Hogy a folyóról láthassuk a fényeket, mi is beszálltunk egybe egy sétaút erejéig. Az utcák tele vannak sétáló emberekkel, a mi kis szigetünk fő utcája, amelyet három híd is összekötött az óvárossal, ajándékárusokkal, kifőzdékkel, palacsintázókkal. Ilyen sokszínű ételkínálatot nem sok helyen láttam, a hatalmasra nőtt békacombokon kívül kék színű csirkéket, rákokat, tintahalakat, polipokat kínáltak az árusok. És a csodálatos gyümölcsök, amiknek még a nevét sem tudtuk.

Hoi Ant, de Vietnamot sem hagyhattuk el anélkül, hogy- persze a sok fáradságos utazás kipihenése miatt is- ne töltsünk el egy jó fél napot a kínai- tenger partján. A városka legnagyobb és legnépszerűbb strandjára, az An Bang Beachre mentünk, ahol napernyős napozóágyakat lehetett bérelni, és végre be tudtunk menni a hatalmas hullámok miatt csak néhány tíz méter mélységben a sós tengerbe. Barnultunk is egy kicsit, a keresztrejtvényünk is kezdett telni megfejtett oldalakkal, én kagylókat szedtem, és megbámulhattuk a labilisnak tűnő, kerek- kosárcsónakokkal halászni igyekvő helyieket. Többet kellett volna lazulnunk, állapítottuk meg az utolsó nap. Talán legközelebb!
Egy körvonalazandó útikönyv lapjaira...

A VIDÉKI VIETNÁM ÉS EGY KIS DÉL- THAIFÖLD

A VIDÉKI VIETNÁM ÉS EGY KIS DÉL- THAIFÖLD
Szöveg: Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő és Gróf István

Harmadik távol-keleti utazásunk szervezését egy kicsit másképpen alakítottuk, mint eddig. A közeli európai országokba saját kocsival, a távolabbiakba, és a „rendezettebb” közlekedési viszonyokkal rendelkező országokba bérelt gépkocsival, míg a kaotikus közlekedést, rizikós autózást ajánló államokban vagy társas úttal, vagy gépkocsivezetővel együtt "bélelt" járművekkel jártuk be a bázishelyekről a felfedezendő vidéket. Ezúttal Vietnam, és részben Thaiföld felfedezése egy drágább, de már bejáratott módszerrel, a kisbuszos kirándulócsoportos kispriccelésekkel történt. Összesen 7 utat, köztük kettő kétnaposat kötöttünk le egy bejáratott utazásszervező világcég égisze alatt.

Thaiföldön már jártunk öt évvel ezelőtt, és úgy véltük, nagyon turistabarát ország. Ezért is választottuk Vietnam felfedezése előtt és után Bangkokot főhadiszállásunkként. A múltkor elmaradt Ayutthaya egykori főváros most bepótlásra került: a Bangkokból induló 12 személyes minivan fedélzetén, ahogy később is, négy, de többször öt földrész (volt nigériai társunk is) utazói verődtek össze. Thaiföld spirituális ország, az utazásszervezők mindig nagyon odafigyelnek arra, hogy történelmi és vallási helyek tegyék ki az úti-célok többségét. A Bang-Pa In vízi palota- együttese, a XVII. században építetett, szépen rendben tartott királyi nyári rezidencia volt első megállónk, majd a kirándulás populáris látnivalója, az Ayothaya úszópiac következett, melynek szigetét olyan hosszúfarkú csónakkal jártuk körül, amilyennel még nem találkoztunk: a környezetkímélés miatt víznyomással működtek a járművek, hátul hatalmas vízcsóvát kilövellve vastag csöveiken.

A Bangkok előtti, 1351 és 1767 közötti, egykor egymillió lakosú ex- főváros hatalmas épületegyüttese közül a legszebbet, a Wat Mahathat-ot, és a legnagyobbat, a Wat Phra Sri Sanphet-et tekintettük meg belülről is, végigsétálva a sajnos részben már leomlott, összedőlt egykori hatalmas chedik és prasatok között.
A másik thaiföldi, a fővárosból induló egynaposunk nem északra, hanem nyugat felé vitt: itt két „felkapott” turistalátványosság, a Maeklong-i vasútvonalon történő vonatozás, majd a Damnoen Saduak-i úszópiacon való aktív részvételünk volt a program. Az előbbin, a Hanoi Street train-től eltérően, ahol a pálya mentén szemlélők voltunk, mi ültünk fel a vonatra, amely felerészben vidéki tájakon, (itt rengeteg só-lepárlót láttunk, melyek a tengerből nyerték ki az ásványt) felerészben sűrűn lakott településeken haladt végig, ahol mi voltunk a célpontjai a sínek mellett 20 -3 0 cm-re álló, portékáikat eladni szándékozó piaci kofáknak. Ban Kalong nevű kisvárosban még szét is nézhettünk, főleg a változatos és szép napellenzők piacán, mielőtt a Damnoen felé vettük az irányt.

Itt – mint oly sokszor Indokinában - evezővel hajtott csónakba ültettek bennünket, és ugyanitt „találkozhattunk” a szintén hasonló hajócskákkal közlekedő árusok hadával. Javarészt élelmiszert, néhányuk szuveníreket, ruhákat árult. Kissé színpadias volt a show- az árusok nem a helyiekkel üzleteltek, és nem a reggel órákban, mint ahogy ez eredetileg működött, hanem – kilógott a lóláb- egyértelműen a mi kedvünkért piacoztak a hosszú vaskampóikkal a csónakjaink mellé odalavírozó asszonyságok
. Végre Vietnam- latin betűs írásmód, baloldali közlekedés, nem annyira nyomulós árusok, vendéglátósok- sóhajtottunk fel, de észre kellett venni azt is, hogy nagyobb a szegénység, több a munkanélküli, és a szocialista államrendszer általam sajnos ismert ideológiája átsüt, tetten érhető minden percben, órában. Például abban is, hogy kevesebb az egyházi jellegű műemlék, emlékhely, amit –szerencséjükre - jól kompenzálhatnak a természeti csodák sokaságával.
Rögtön az első egy kétnapos hajós kirándulás a világ egyik legszebbnek tartott tájára, a Ha Long öbölbe vitt. Hanoiból Ha Long City kikötőjébe, annak Sunworld nevű turistaelosztójába érkeztünk dél körül, ahol egy igazgyöngy tenyésztő vállalat mutatta be az élő kagylókba helyezett kicsi gyöngyök „növesztésének” technológiáját, persze tucatnyi ékszerbolt szomszédságában. Szerencsénkre nem a túltolt Ha Long-ba, hanem attól északabbra, a kevésbé felkapott Bai Tu Long öbölbe navigálta a hajót kapitányunk.

A tengerben sok-száz kiálló, változatos alakú mészkőszirt csodálatos látványt nyújtott, köztük hajózni maga a álomvilágban forgolódás volt. Egy luxushajó volt szállásunk, melynek faragott kabinjaiban tökéletes komfort várt, az étkezéseket pedig egy háromtagú szakács-team varázsolta elénk reggel- délben- este. Délután persze alkalmunk volt kajakozni egy elhagyott karsztszigetre, Cap La partjaira megérkezve. A homokos strandon, pálmafák árnyékában megpihenni paradicsomi állapot volt, mint ahogy egy nagyot úszni a sós, könnyen úszható tengerben. Számunkra felfoghatatlan volt a 30 fokos víz, de mégis kellemes volt. A legemlékezetesebb, és nem szégyenüljük, legromantikusabb- a késő este volt a felső fedélzeten ringatózva, nyugágyból élvezve az életünkbe ritkán adandó alkalmat. Másnap kora reggel a kalandozók egyike sem „kért” a Tai Chi reggeli tornából. (A kirándulók zöme ausztrál volt vagy kínai Vietnamban, ez utóbbiak sem éltek vele). A korai reggeli után pedig a Hon Co sziget fehér homokos partján kötöttünk ki, ahol megmártózni kötelező volt, majd a Thien Canh Son hatalmas barlangját jártuk be, állandóan behúzott nyakkal, mert igencsak szűk járatok között császkáltunk. A reggeli tornával ellentétben a konyhabemutató, majd az ezt követő főzőiskola már népszerű volt az útitársak között, az Enikő készítette vietnami tekercseket mind felfaltuk.
Másnap került sor a Ninh Binh régióban, a „szárazföldi Ha Long-ba” történő egynapos kirándulásra, ahol ismét kitűnő, 2X 2 sávos autóúton száguldhattunk. Fő attrakciója a Mua barlangok hegye volt: a Fekvő Sárkány hegyén sajnos szitált az eső, a felhők miatt talán kárba is veszett az erőlködésünk.

500, nem itthoni magasságú lépcsőfok megmászása volt a feltétel, hogy esőkabátosan felérjünk a csúcsra. Nem hittem volna, hogy sikerülni fog nekem, de felmentem, több kényszermegállót tartva. A környező tájat, a hegyekkel, a kanyargó folyóval, kis falujával azért megörökítettük, igaz, nem napsütésben. A nap másik csúcspontja Tam Coc hegyi tájakon, a Ngo Dong folyón egy jó kétórás sampan csónakázás volt.

Kettesével ültünk be a hosszúfarkúakba, ahol az evezős- ilyet még soha nem láttunk- háromnegyed távon lábbal evezett. Útközben áthaladtunk három csodálatos karszt- barlangon a csónakkal sejtelmes fényviszonyok között, ismét behúzva a fejünket, annyira alacsony volt néha nekünk.
Harmadik, szintén kétnapos, Hanoiból induló kirándulásunktól vártuk a legtöbbet, és féltünk is tőle egyúttal. A kínai határ mellett fekvő Sapa hegyi városkába utaztunk, amely mellett található egész Indokina legmagasabb hegye, a Farsipan- csúcs, a maga 3147 m-ével. Ilyen busszal még életünkben nem utaztunk. Nem ülések voltak benne, hanem három sorban, két szinten keskeny fekvő- székek, melyekre felülni nem, csak feküdni lehetett. Elég furcsa volt. A hátizsákod a lábad elé rakva, meg is szűnt a mozgás lehetősége. Ráadásul a vietnamiak kínos tisztaságszeretete, pedantériája (reggel- délben este söprik az utcákat, slagolják a járdákat, elégetik az éghető szemetet), ezért a cipőinket le kellett húzni a buszra szálláskor, és egy nejlon-zacskóban tárolni, szintén a szűk ágyon. A 6 órás utazás alatt persze kétszer mg kellett állni mosdó- szünetre (ők happy hours-nak nevezték!?), ilyekor zokniban a leszállásnál az ajtó mellett, kis műanyagszékre elhelyezett gumipapucsokból kellett nagy hírtelen felkapni egy nyílván nem összeillő párt. Ebédre azért Sapába értünk. Ki-ki más és más helyen lett elszállásolva, mi, szerencsénkre, nem magánháznál, hanem egy háromcsillagos hotelben kaptunk helyet. Szűk háromórás kirándulás következett, amelyen egy helyi népcsoport népviseletbe öltözött fiatalasszonya kalauzolt bennünket és egy Indiában élő fekete srácot körbe. A Cat Cat nevű fekete h’mong faluban a helyiek, akik még az egyhatvanas vietnamiaknál is alacsonyabbak voltak, árulták szuveníreket, élelmiszereiket, majd a faluból kikeveredve, (szintén rendes magas lépcsők százain kellett átbaktatnunk), gyönyörű táj látvány ejtett rabjává.

Magas hegyek, zubogó patakok, hánccsal erősített bambuszhidak, vízesések sora, miközben láttuk azt is, hogyan folyik a rizs aratása. Itt, 2000 m magasan évi egyszer aratnak, nem úgy, mint az ország középső részén, ahol kétszer, míg a Mekong delta körül, délen akár háromszor is. Az állandóan vízben tapicskolás hozzásegítette cipőm talpát ahhoz, hogy szépen leváljon, így a vékony bőrbetéten közlekedtem végig a túrán. A túra végén megtekinthettünk egy népzenei- néptánc bemutatót is, több, a turistákat is bevonó tréfás elemmel, így a ritmikusan összezáró-kinyíló bambusz-rudak közötti ugrabugrálást. Vacsora után Enikővel rögtön a nyakunkba vettük a várost, amely nem is volt olyan kicsi. Hatalmas főtere van, a település közepén szépen kivilágított tó, a partján tucatnyi étterem, kávézó, bár. Másnap várt a legizgalmasabb élmény: vajon sikerül- e abba az évi 80-100 napba belekerülnünk, amikor nincs felhő, nem esik az eső a Farsipan- csúcson. Nem sikerült! A sofőr felvitt a parkolóig, onnan már esőkabátban közelítettük meg a lanovka- állomást. Egy húsz- személyes kabinban billegtünk ég és föld között, tériszonyomat rendesen próbára téve. Majd 1000 m. szintkülönbséget hidalt át a húszpercnyi útja során, ahonnan lehetett választani, hogy felmászunk 500 erős lépcsőfokot a csúcsig, vagy a nemrég forgalomba állított siklóval tesszük meg. Hát persze, az utóbbit választottuk. Igaz, 540.000 dongunk bánta, ami nem kevés pénz.

Sok mindent nem tudtunk csinálni, a szűk helyen százasával fotózkodtunk, csúccsal, nemzeti zászlóval, egyedül és párban, mindent láttunk, csak a kilátást nem, majd visszatértünk Sapába. Onnan egy „még luxusabb” alvóbusszal utaztunk vissza Hanoiba, amelyen széles kényelmes ágyak voltak, de csak két sorban, mint a vonat hálófülkéjében.
A következő két kirándulást már újabb állomásunkról, a közép- vietnami Hoi Anból szerveztük meg. Az első a Márványhegyre, a Ngu Hanh Son-ra vitt, amely Da Nang városa mellett található. Itt, részben mészkőből, de inkább a hírét és jellegzetességét adó márványkőből kialakult, a világ öt alkotóelemének öt hegye a fő látnivaló, melyen pagodák (a legszebb a Linh Ung nevű), díszes szentélyeivel, Buddha- szobraival lettek építve, és hatalmas barlangok , százméteres alagutakkal összekötve azokat. Elkezdett ezerrel sütni a nap, pedig a délutáni program szintén szabadtéri volt: a champa királyság - mely hindu eredetű, ők a középkorban uralkodtak itt, Közép- Vietnamban-, palotáit jártuk végig.

A buja őserdőben barangolva mind a kambodzsai Angkor Wat, mind a rajasthán-i templomromok emlékei is előjöttek. Valódi távol- keleti hangulatot árasztottak a VII.- XIII. szd között vörös-téglából épített, részben még ma is teljes pompájukban álló palotaépületek, élőlényektől hemzsegő buja tavakkal színesítve. Szerencsére egy elektromos kisbusz segített a nagy távokat lerövidíteni, így a program utolsó pontján, a központi kulturális épületben egy izgalmas, három-részes hindu folk- bemutatót is megnézhettünk. A 100 %-os páratartalomban jól esett, hogy a romvárostól, My Son-ból hajóval utaztunk vissza a Hoi An-i szálláshelyünkre este. Nem csoda, hogy ki sem akarunk jönni az ottani kis medencéből ezek után.
Másik, a kisvárosból indított utunk Hue-ba, a császárvárosba vezetett. Királyok voltunk: a guide hölgy és a sofőr csak a mi rendelkezésünkre állt. A tengerre néző Hai Van hágónál megálltunk pár percre fényképezkedni, majd a császárváros, a Hue Citadella előtt parkoltunk le.

140 éven keresztül 13 király palotája volt a hatalmas kiterjedésű, sokszor sivár tiltott (mint a pekingi) palota-együttes, melyben voltak lepukkant, vagy éppen renoválás alatt álló épületek, de szépen megőrzött kastélyok is. Az egyik legszebb a színházterem volt, pazar berendezésével, és a császárnők pavilonja gyönyörű kertjével. Nem vagyunk túlságosan finnyásak, de a szervezők egy helyiek által látogatott, forgalmas étterembe vittek bennünket, ahol azért néha felfordult a gyomrunk a szagoktól és látványtól. Szerencsére az elfogyasztott ebédnek nem lett „utóhatása”, pedig számoltunk vele. Az 1600-as években épült buddhista pagoda, a Thien Mu következett aranyozott szentélyével, és különleges díszfáival, amelyek éppen akkor virágoztak. A nagyváros utolsó látnivalója az utolsó előtti, modern gondolkodásáról, és haladó nézeteiről ismert Khai Dinh császár díszes palotája volt, jó kis lépcsőmászásokkal tarkítva. A csupa aranyozott fafaragás a sírbolton nem mindennapi látvány volt. A Parfüm-folyó partjára is lementünk, mert Vietnam nem Vietnam tengerek, folyók, hajók és csónakok nélkül.
A bázis városok, Bangkok, Ha Noi és Hoi An felfedése Enikő tollából a beszámolóm mellett olvasható: a 18 napot igazságosan kettéosztva sikerült a vidéki látnivalók zömét Észak- és Közép- Vietnamban felkeresnünk. És ez nem volt semmi! Szerencsénk is volt az időjárással, meg néha nem. Ahogy ez lenni szokott….
Egy körvonalazandó útikönyv oldalaira..