David Attenborough: a Földet elárasztottuk és legázoltuk - Egy élet a bolygónkon (könyvajánló)
2021.02.09. Gróf István
Ha naivan azt feltételezem, hogy valaki nem tudja, mi a klímavédelem, a széndioxid-kibocsátás, a természeti katasztrófa, a biodiverzitás, akkor azt mondom, mindezt egyetlen könyvből, a most 95 éves brit David Attenborough Egy élet a bolygónkon című könyvéből mind megtudja. De sejtem, hogy mindenki többé-kevésbé ismeri a manapság súlyos, az emberiség által okozott természeti károkat, ennek ellenére állíthatom, hogy kihagyhatatlan e könyv áttanulmányozása. Sőt, kötelező olvasmány!
A könyv annyira érdekfeszítő, tudományos jellege ellenére köznapian fogalmazott, kockáról kockára felépített, olvasmányos, hogy letehetetlen. Mert a természettudós, ökológus, médiaszakember, pedagógus, zöld politikus, filozófus, világutazó még a legmélyebben hívő pápistának is meggyőzően levezeti a darwini evolúció folyamatát, a legkapzsibb trópusi földesúrnak is kiirtott őserdei káros következményeit, a megélhetési vadorzóknak, hogy tetteik megbocsájthatatlan bűnök.
Általános iskolás koromban már a biológia volt a kedvenc tantárgyam, faltam Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán, Molnár Gábor vadászkönyveit, később Fekete István állatregényeit. Középiskolás koromban már tudományosan közelítettem a
zoológiához, így megreszkíroztam az ELTE évente 2 fővel indított kutatóbiológus szakára a felvételit. Hozzáteszem, hogy az akkor futó, magas színvonalú "Ki miben tudós" TV-s vetélkedők szakgyőztese kapta meg az egyik helyet, így nem dőltem a kardomba, hogy az ötvenhétszeres túljelentkezésben alulmaradtam.
A marha is állat, nemcsak az oroszlán, győztem meg saját magam, és az egyetemet elvégezve
állattenyésztő agrármérnökként dolgoztam. Szerencsémre ez az időszak egybeesett a mezőgazdaság, így az zootechnika forradalmával, ezért a félfeudális társadalmi-, extenzív termelési viszonyok között, cezaromániás téesz-elnökök uralma alatt ledolgozott időszak után megjelent a Nyugatról importált, profitra törekvő gondolkodásmód, és az ezzel összeköthető új biogenetikai, biotechnikai, tenyésztési- és állattartási technológiák. Ez már feldobott engem is, és mikor megjelentek az új tudományágak, mint az etológia, az itthoni Csányi Vilmos mellett Konrad Lorenz, Jane Goodall művei lettek kedvenc olvasmányaim, vagy a másik szakterület, a tudományos természetvédelem, amelyben
Gerald Durrell és David Attenborogh könyveire cuppantam rá. Ez találkozásunk „előélete".
David Attenborough életművének összefoglaló kötete - ugyanezen címmel egy hasonló szerkezetű filmet is készített - három fejezetből áll, amelyeket egy bevezető és egy összefoglaló foglal keretbe. A bevezető drámai módon eleveníti fel azt, hogy mi lesz, hogy ha nem értünk hozzá, nem kontrolláljuk felelősséggel a ránk bízottakat: Csernobil katasztrófáját. A szerző
Pripjatyban, az atomerőmű mellé felépített egykor 50000 lakosú modern városban nemrég látottakat idézi fel: nemcsak a focipályát, a lakatlan betonházakat, de a sugárutakat is megtörte a természet ereje, a füvek, cserjék, fák terjeszkednek. "
A romlás a pusztulásunkat is jelenti. Van még időnk, hogy leállítsuk a reaktort" - írja még a bevezetőben, hogy az összefoglalásban már optimista, az emberiség bölcsességében bízó hangot üssön meg.
Azért, hogy a geológusok által meghatározott földtani korszakok közé a jelenlegi, a
holocén kor után a mesterségesen beillesztett
antropocén időszak, az ember kora ne tűnjön el idő előtt. És bizonyít: azért vannak pozitív fejlemények a biodiverzitás megőrzésében az utóbbi időkben: az 1986-os cethalászati tilalom óta a bálnarezervátumnak létrehozott Déli óceánon megsokszorozódott a legnagyobb emlősök száma, Kongóban a kormányintézkedések eredményeképpen megháromszorozódott az őserdei hegyi gorillák populációja, de már a kiveszettnek számító Prezsalszkíj-vadlovak is újból szaporodnak. "
Egyedül mi, emberek rendelkezünk azzal a képességgel, hogy el tudjuk képzelni a jövőt, és képesek vagyunk munkálkodni is érte" - írja Attenborough.
Az első, a legvaskosabb fejezet az
A szemtanú vallomása címet viseli, és a szerző természettudós pályájának fontos időbeli és szakmai eseményeit eleveníti fel 1937-től, 11 éves korától az általa az 1954,1960, 1968, 1971,1978, 1989, 2011 évekhez, kvázi állomásonként szakmai „felfedezéseihez", ráeszméléseihez kötve egészen 2020-ig, 94 éves koráig. Hihetetlen és elképesztő az a három számsor, amelyeket ezekhez az életműszakaszokhoz passzít a szerző a
Föld népessége, a
légkör szén-dioxid tartalma és a
Föld érintetlen területeinek aránya vonatkozásában. 1937-ben ezek: 2,3 milliárd, 280 milliomodrész és 66 %, „félúton", 1978-ban 4,3 milliárd, 335 milliomodrész és 55 %, míg tavaly ez a számsor már ijesztő: 7,8 milliárd, 415 milliomodrész és mindössze 35%. Érdekes témát vet fel a
tömeges kihalási eseményekről, melyekből eddig a paleontológusok szerint öt, az evolúciós folyamatokat megszakító, az élőlényeket 80-95 %-ban elpusztító katasztrófa volt. Legutóbb az általunk is jobban ismert kréta-kor végén, 66 millió évvel ezelőtt, amelyhez a dinoszauruszok kihalása is köthető.
A mostani, holocén korban - a viszonylag állandó hőmérséklet-tartományok miatt - bekövetkezett az élőlények, így az emberek számára is az
édenkert: a vadászat- gyűjtögetés után a növénytermesztés, majd a vadállatok háziasítása.
A biológus plasztikus leírása szerint
"...az állatok kezesebbek lettek..., a fülük lekonyult, a farkuk felkunkorodott, sok tekintetben kölykök maradtak, hiszen mi, emberek védelmeztük őket."
Az ő korában fejlődött ki az
ökológia tudománya is, amelynek egyik úttörő kutatója lett, és amely felismerte a rendet a természet látszólagos káoszában, és
amelyben minden éltet mindent és minden mindenre támaszkodik.
Sir David beszámol életének legsikeresebb korszaka, a londoni BBC megbízásából készített több tucat természetfilm forgatásainak eseményeiről, a pápuai bennszülött törzsek ősidőkbeli életének élményeitől a ruandai gorillákkal való „megbarátkozáson" keresztül az óceánokban történő túlzott lehalászás következményeként megjelenő halfaj-, és populációcsökkenés bemutatásáig. A Föld felszínének 70%-át, de bolygónk lakható terének 97%-át kitevő óceánok, tengerek és folyók a legveszélyesebb helyzetbe kerültek: itt már mérhető az üvegházhatás növekedése, a biodiverzitás csökkenése, a bolygó átlaghőmérsékletének emelkedése, a műanyagszennyeződés megállíthatatlan növekedése, és mindezek, a természetbúvár szerint a hatodik katasztrófa közeledését prognosztizálják. Ezáltal mindig előkerül nála a legtöbbet emlegetett faj, az ember, akinek viselkedésére az egész könyvben végigkövetve, aggódva figyelmeztet: "
Testünk ... nem, de társadalmaink mindinkább függetlenednek a minket körülvevő természeti környezettől. Nincs korlát! Ha valami nem állít meg bennünket, addig használjuk és fogyasztjuk a Föld fizikai erőforrásait, amíg teljesen fel nem éljük őket" - írja. Az ökológus szemtanú szerint
a Földet elárasztottuk és legázoltuk.
A kötet második fejezete a
Mi vár ránk? címet viseli, és a szemtanú észrevételezései után konkrét elemzést ad. Ennek legfontosabb része a Yale Egyetem tudósai által összeállított a
bolygó tűrőképességének modellje, mely kilenc olyan káros összetevőt nevez meg, amik gátolják Földünk ökoszisztémájának „sikeres" működését. Ezek: a klímaváltozás, az óceánok savasodása, a vegyi szennyezés, a talajjavító szerek használata, az édesvízkészletek csökkenése, az erdőpusztulás, a biodiverzitás csökkenése, a légszennyeződés és az ózonréteg károsodása. Kiderült, hogy ezek közül négyben már elértük, sőt meghaladtuk a kritikus pontot.
"Nem lehet már felelőtlenül nyomogatni a gombokat, mint Csernobilban" - figyelmeztet a szerző. Ha nem vigyázunk, a 2030-as évekre elfogyhat az emberiség tüdejeként közismert Amazonas- őserdő, a '40-esekre elolvad a kanadai és orosz tundrák fagyott, ezért hűtő talaja, a permafroszt, az '50-es években a felmelegedés miatt mindennaposak lesznek a bozót-, és erdőtüzek szerte a Földön, a '80-as évekre új, gyilkos vírusfajták jelenhetnek meg, (mintha ez előbb jelentkezne - G. I.) és a századfordulón, az alacsonyan fekvő, az olvadt jég hatására megemelkedő tengerszint miatti elöntések következtében egynegyedével csökken a lakható területek arány, azaz össze kell szorulnunk.
A harmadik részben Attenborogh a megoldási lehetőségeket veszi számba
Látomás, avagy Hogyan vadítsuk vissza a világot címmel. E részben fontos szerepet ad a Kate Raworth által kidolgozott
fánkmodellnek, mely a már kidolgozott, a fent említett kilenc ökológiai tűrőképességi plafon mellett az emberiség társadalmi alapjait is „hadrendbe állítja", így többek között a víz-, az élelmiszer- és az energiafogyasztás, az oktatás, az egészségügy, a politikai szabadság, a társadalmi egyenlőség, a lakhatás minősége, vagy a nemek egyenlősége. A tudatos környezetrombolásunk fele a Föld lakosságának leggazdagabb 16%-ának javát szolgálja. Azaz az emberi társadalom megfelelő válaszai kellenek ahhoz, hogy ezt igazságosabbá tegyük, és az ökológiai egyensúly érdekében tudatos emberi beavatkozással éljünk. Egyik alapelv lenne, hogy felhagyjunk az állandó növekedés-hajszolással.
Ez nemcsak a termőterület az őserdők kárára való növelésére, a kőolaj- és gázkitermelés a készletek elfogyásáig való emelésére, hanem a GDP töretlen növelésének problematikájára is vonatkozik. El kell jutni a növekedési fázisból a
plató fázisig, és ez a fenntarthatósági forradalom korszaka lesz. Hál' Istennek, már szemmel láthatjuk Magyarországon mi is a megújuló energiaforrások szerepének növekedését, de sokat mondó számok, miszerint 2019-ben az összes energia 85 %-a még elégethető fosszilis tüzelőanyagokból (szén, kőolaj, gáz) származott, a vízenergiából 7, az atomerőművekből 4, és a lényeg, a megújuló természeti (szél, nap, földhő, hullámok) forrásokból is csak 4%. Többnek hittük ez utóbbit, ugye? A szénfelhasználás csúcspontján 2013-ban már túljutottunk, az olajkitermelésnél is ez az idő hamarosan bekövetkezik.
"A halászat a világ legdúsabb vetés nélküli aratása" - idézzük a Mestert, aki példázza azt, hogy a vízfelületek mindössze 7 %-án vannak védett tengeri övezetek, ahol bántatlanul élhetnek a halak, és ahol a csak a
„kamatot" fogják ki, a többiben kegyetlenül túlhalásznak. Segíthetnek ezen az egyre szaporodó mesterséges hal-, rák-, alga-, kagyló- és moszattenyészetek. Ugyanez megtapasztalható a növény- és zöldségtermesztésben (Hollandia), ahol kisebb területen, függőleges melegházi gazdálkodással, talaj helyett vízben termesztett kultúrákkal csökkenthető a mindig emelkedő termőtalajigény. A növényi táplálék kontra húsfogyasztás is járható út Földünk megtartása érdekében, és egyre inkább divatos is amellett, hogy egészségesebb is. Elképesztő számokat mutat be a brit tudós a húsfogyasztásról: a bolygón élő madarak összsúlyának 70%-a háziszárnyas, zömében csirke: évente 50 milliárd darabot eszünk meg. Az emlősöknél ez még ijesztőbb: az összsúly 96%-át mi, emberek, és táplálékállataink teszik, ki a maradék 4%-on osztoznak a vadon élő állatok, bálnáktól az elefántokon keresztül az egérig. A húsfogyasztás nagyon eltérő: míg Amerikában 120 kg/fő, Európában 70, Afrikában, Kenyában 16, addig Indiában 4 kg.
Egy újabb esély, az
erdők visszatelepítése, avagy visszavadulásának megengedése is egyre inkább terjed, és segít a biodiverzitás csökkenésének, az oxigén-termelés növekedésének vonatkozásában. Ez főleg állami beavatkozással zajlik. A természettudós fogyasztási lábnyomunk csökkentése, a természet „visszavadítása" mellett megvalósíthatónak vélt látomása a globális
népességi csúcs megtervezése. 90 év alatt a 2 milliárd megnégyszereződött: ma 8 milliárd ember él a Földön. 2100-ra ez 11 milliárdra nőhet, ha nem szabályozzuk! A kutatások szerint 1987-ben megértük a túllövés napját, azaz amikor többet fogyasztottunk, mint amennyit meg tudtunk termelni. Ma az emberiség 1,7-szertöbbet fogyaszt, mint amennyit a Föld pótolni tud.
Attenborogh drámai jóslata szerint:
"A katasztrófa akkor következik be, amikor a Föld a fejünkre olvassa mohóságunkat." Egyes kutatóintézetek szerint azonban, ha a trópusi országokban a nők felszabadítása és az oktatás fejlődése, valamint a fejlett országokban a népesség csökkentése bekövetkezik, 2060 körül 8,9 milliárd emberrel maximalizálódna az emberiség létszáma.
Végül a „járható látomások" számbavétele során utolsóként a
környezetszennyezés lassításának reális lehetőségét mutatja be a szerző. A vedd meg, használd, dobd el szlogen fél évszázaddal ezelőtti divatja elmúlóban van. A műanyag felhasználás talán túljutott a csúcspontján (lerágott csont a tengeri halak, a vadon élő madarak emésztőrendszerében található, lebonthatatlan, így megemészthetetlen műanyagok okozta tömeges állatpusztulás), de a megtermelt élelmiszer közel 1/3-ának elpazarlása területén még van teendő. A szerző optimistán nyilatkozik az évezred végére a földlakók mintegy 68 %-ának városban lakásával kapcsolatban is: vannak pozitív példák az ott élés komfortosabbá, egyúttal környezetkímélővé tételében. Nem spórolhatom meg ismét egy mondatának idézésével zárógondolataimat: "
Ha nem akarunk többé uralkodni a természeten, az elkövetkezendő nemzedékek tartós harmóniában élhetnek vele." Így legyen.
Az Egy élet a bolygónkon fordítása Makovecz Benjamin nevéhez kötődik. A könyv minden mondata ül: valós példákkal, hivatkozásokkal megalapozott. A mű végén a jegyzetekben 84 hivatkozásra utal a szerző, és ezek nem megszerezhetetlen könyvekből, hanem az interneten utánaolvasható linkekből elérhetőek.
Aki ezek után sem kíváncsi a könyvre, az magára vessen!
Megjelent a vaskarika.hu portálon, 2021.02.09-én.Fotók: Gróf István (felső), www.biography.com_images(középső), www.merlin.com(alsó)
