A vietnámi papucsok és a lampionok földjén I. rész
Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő
Gyermekkoromban, a
zetelaki ház udvarán gyakran álltam a csillagos ég alatt, és bámultam az égboltot átszelő
villogó fényű repülőgépeket. Ezernyi kérdés fogant meg bennem, hogy honnan és hová tartanak, talán átszelik az óceánt, átrepülnek a Himalája felett, láttam magam előtt a gépen ülő elegánsnak és gazdagnak vélt embereket, akiknek megadatott az utazás lehetősége. Akkortájt, a
Ceausescu-éra idején, Romániában utópisztikus álom volt az, hogy külföldre mehessünk, még a szocialista baráti országokba is csak hosszas tortúra után, háromévente kaphattunk útlevelet. Mostani szemmel és ésszel ezt már fel sem lehet fogni! Nem csoda, hogy mélyen gyökerező álom volt sokak számára a világjárás, és velem együtt mások is megfogadták, hogy amint lehetőség nyílik, útlevéllel a zsebünkben körbeutazzuk a földgolyót. Körbejárni nem sikerült, de sikerült nagyon sok helyre eljutnom.
Szeretek utazni, mert nincs szebb annál, mint amikor tervezzük az utakat, keresgéljük a látnivalókat, izgalommal várjuk az újdonságot. Mindenre nyitott vagyok, az illatokra, az ízekre, a veszélyes és csodálatos tájakra, de legfőképp az emberekre. Fűszerekkel tele csomaggal térek mindig haza, hogy kipróbálhassak minden olyan receptet, amit az út folyamán sikerült megismernem. Az otthonom tele van utazásokról származó számomra értékes,
filléres emlékekkel, amelyekre ha rápillantok, újra átélem mindazt az izgalmat, gyönyörűséget, amelyek akkor és ott születtek meg bennem, amikor azokat vásároltam. És mindegyikről pontosan tudom, hogy honnan származik, milyen körülmények között lett az enyém. Még nem volt olyan ország, amelyikkel gondolatban ne játszottam volna el, hogy talán egyszer, nyugdíjas éveimben ott élek. Mindegyik tetszik, mindegyikben van valami végzetes vonzerő, ami miatt odaköltöznék. De ahová egyszer egészen biztosan visszamegyek, az a gyönyörűséges India. Házunk udvarán most már úgy bámulom a repülőket, hogy
tudom, bármikor felülhetek rájuk. Már nem úgy gondolom, hogy csak az elegáns és gazdag emberek utazhatnak. Csak rajtunk múlik, hogy összecsomagoljuk a hátizsákot, farzsebünkbe dugjuk az útlevet, és máris repülhetünk az óceánok, a Himalája felett.
Hogy
miért Vietnám lett utazásunk fő célpontja?
Eredetileg rokonlátogatásra készültünk Floridába, csakhogy időközben kiderült, hogy 2021-től külföldön született magyar állampolgárként turista vízumot kell igényelnem a budapesti amerikai nagykövetségen. A jól bevált ESTA az én esetemben már nem működik. A vízumigénylés nem egy pár napos dolog, kereken hat hónapra előre kaptam percre pontos időpontot egy meghallgatásos interjúra, a busás vízumdíj megfizetését követően. Így, kompenzálva az amerikai utazás ez évi elmaradását, ránéztünk a térképre, és találomra ráböktünk Vietnámra. Mivel
Thaiföldön már jártunk pár évvel ezelőtt, és úgy véltük, nagyon turistaszerető ország, Vietnam felfedezése előtt és után Bangkokot választottuk főhadiszállásunkként. Korábban Ayutthaya egykori fővárosnak a meglátogatása elmaradt, úgy terveztük, hogy ez most bepótlásra kerülhet.
Bécsi indulással, a Turkish Airlines járatát találtuk a legkedvezőbbnek, úgy, hogy az átszállásokra 3-4 órát biztosítsunk. Szerencsére, mert már a Bécsből induló járat is órás késéssel indult a gép meghibásodása miatt, ott javítgatták az orrunk előtt azt a repülőt, amivel 3 órás repülés várt ránk Isztambulig. Az utunk döcögősen indult, de ezen az apróságon kívül a 21 nap alatt semmi problémánk nem adódott.
Bangkokba a „visszatérő ismerősök" érzéssel érkeztünk. Hogy erre rákontrázzunk,
ugyanabban a szállodában foglaltunk szállást, mint évekkel korábban, szép emlékek kötődtek hozzá, ugyanakkor központi helyen van, ahonnan minden látnivaló gyalogosan is elérhető. És nem utolsósorban már kiismertük a tömegközlekedési lehetőségeket.
Az S1 repülőtéri járat személyenként potom 45 thai bathért - 450 forintért- „háztól házig" szállított röpke egy óra alatt. Jó volt ugyanoda visszamenni, bár sajnálkozva állapítottuk meg, hogy a szálloda egykori fénye, patinája megkopott, a covid járvány miatti pangó turizmus eredménye meglátszott a kopottas szőnyegeken, bútorokon, a minőségen. A szálloda megint
kínai turistákkal volt tele, akik részére külön étterem is működik az épületben. Thaiföld nagyon kedvelt úti cél Kínában, közelsége és olcsósága miatt még a középosztály tagjai is megtehetik, hogy átruccanjanak a szomszédságba.
Az első napunk Bangkokban a korábbi élmények felelevenítésével telt el, elsétáltunk a szomszédos
Khaosan Road-ra, a hátizsákos fiatal turisták híres bulizó helyére, a már szolidabb és elegánsabb
Rambuttri útra megkóstolni egy csípős vörös curryt és pad thai-t, majd igénybe vettük a legolcsóbb és legjobb városnéző lehetőséget, a
Chao Praya folyón közlekedő Orange Line menetrendszerinti hajóját, amire nevetségesen kevés, 80 forint személyenként a jegy.
A Chao Praya Thaiföld egyik legfontosabb folyója, végigkanyarog Bangkok területén, „Budára" és „Pestre" osztva ketté a várost. A vízi jácintokból álló szigetekkel tarkított szélesen hömpölygő víztömeg a folyami buszok, folyókon átszelő kompok és vízi taxik fő közlekedési artériája. A
30 megállóval rendelkező hajóút során látni Bangkok legelegánsabb felhőkarcolóit, fényűző bevásárló központjait, híres templomait, majd a külváros felé haladva feltűnnek a vízre épült összetákolt, szegényes cölöpházak, keskeny csónakokkal halászó férfiak.
Thaiföld 2022-ben, elsőként az ázsiai országok közül, legalizálta a marihuána úgymond „egészségügyi" fogyasztását, amit a drogkereskedők ki is használnak, ugyanakkor a megtépázott turizmus helyreállítását is remélte ettől a lépéstől. A kormány a lakosság körében több mint egymillió kannabisz palántát osztott szét ingyenesen, ezzel is támogatva a termesztését.
A turisták által kedvelt részeken nagyon sok marihuánát, kannabiszt, partydrogokat árusító kis bolt van. Esténként, ha sikerült - a fülünket befogva a rettenetesen hangosan üvöltő zene miatt - átvergődni a Khaosan Road egyik végétől a másikig, a bárok, kávézók, diszkók kisminkelt alkalmazottai, fiúk, lányok, vagy éppenséggel a lady boyok színes feliratos
táblákon hirdették a drogot, hívogatva a turistákat a szórakozóhelyek belsejébe. A lady boyok már messziről kitűnnek minden tömegből, ők vagy műtét útján váltak nőkké, vagy csak úgy öltözködnek és viselkednek, mint azok. Míg a környező országokban kevésbé elfogadott a homoszexualitás, itt, Thaiföldön ez a mindennapos élet része, és előszeretettel alkalmazzák a lady boyokat szépség- és masszázsszalonokban, éttermekben, üzletekben.
A bepótolandó Ahyutthaya-i egynapos kirándulásra még otthon befizettünk. Ezen az úton kívül még összesen hat kirándulást terveztünk be, mindegyiket a GetYourGuide utazási iroda segítségével. Az iroda palettája rendkívül sokszínű, mert ugyanoda a helyre egy vagy több napos, olcsó vagy drágább kirándulásokat kínál, és mindegyik rendkívül profin van megszervezve. Helyben is meg lehet találni ugyanezeket az utakat szinte minden utcasarkon, talán valamivel olcsóbban is, sőt, bármelyiket egyénileg is meg lehet szervezni tömegközlekedéssel vagy bérautóval, de nekünk ez volt a kényelmesebb.
Ayutthaya, az ország egykori fővárosa 80 km-re található Bangkoktól északra. A kirándulás szervezőivel a megadott helyszínről indultunk egy 10 személyes luxus kisbusz fedélzetén, amin az öt földrész utazói verődtek össze.
Thaiföld spirituális ország, az utazásszervezők mindig nagyon odafigyelnek arra, hogy történelmi és vallási helyek tegyék ki az úti-célok többségét.
A
Bang-Pa In vízi palota- együttese, Prasat Thong király a XVII. században építetett, szépen rendben tartott nyári rezidenciája volt első megállónk, majd a kirándulás populáris látnivalója, az
Ayothaya úszópiac következett, melynek szigetét olyan hosszúfarkú csónakkal jártuk körül, amilyennel még nem találkoztunk: a környezetkímélés miatt víznyomással működtek a járművek, hátul hatalmas vízcsóvát kilövellve a vastag csövön. A Bangkok előtti, 1351 és 1767 közötti, egykor egymillió lakosú ex- főváros hatalmas épületegyüttesei közül a legszebbet, a
Wat Mahathat-ot, és a legnagyobbat, a
Wat Phra Sri Sanphet-et tekintettük meg belülről is, végigsétálva a sajnos részben már leomlott, összedőlt egykori hatalmas hatalmas chedik és prasatok között.
Ayutthaya legismertebb látnivalója a Wat Mahathat templom területén található
Buddha fej, melyet a banyanfa léggyökerei nőttek körbe. Nem ismert, hogy mikor és hogyan kerülhetett oda, talán egy tolvaj rejthette el valamikor.
Bangkokba visszatérve még volt időnk egy sétára a hatalmas felhőkarcolók, modern bevásárló központok között, hogy aztán az estét újra a masszázsszalonokkal, kifőzdékkel, éttermekkel és üzletekkel teli Rambuttri úton töltsük.
Végre Vietnám!
Latin betűs írásmód, baloldali közlekedés, nem annyira nyomulós árusok, vendéglátósok - sóhajtottunk fel. Később persze észrevettük azt is, hogy vidéken, főleg a hegyekben, nagy a szegénység, sok a munkanélküli, és a szocialista államrendszer általunk sajnos ismert ideológiája átsüt, és minden percben, órában tetten érhető. Például abban is, hogy kevesebb az egyházi jellegű műemlék, emlékhely, amit - szerencséjükre - jól kompenzálhatnak a természeti csodák sokaságával. Mindezek ellenére Vietnám lett 2022-ben Ázsia egyik leggyorsabban fejlődő gazdasága, az éves növekedés meghaladja a 8 százalékot. Az ország egyre népszerűbb a befektetők és a turisták körében.
Hanoiba, Vietnám fővárosába a Vietnam Airlines délutáni járatával érkeztünk meg Bangkokból. Takarékossági megfontolásból nem taxival, hanem a 86-os repülőtéri transzferbusszal utaztunk be a városba, kifogástalan minőségű autópályán, átkelve a Vörös folyón, kivilágított felhőkarcolók, fényárban úszó hatalmas tavak, keskeny házak között.
Ami oly egyszerűnek tűnt otthon, a számítógép előtt, miszerint hogyan találjuk meg a szállodánkat, másodpercek alatt megsemmisült, fogalmunk sem volt, hogy merre induljunk el. Ott álltunk egy lüktető, dudálástól hangos városban az út szélén, hátizsákkal a vállunkon, bőröndöt húzva magunk után, és úgy éreztük, hogy végleg elvesztünk.
Akiket segítségül megkérdeztünk, mindegyikük más irányba mutatott, végül egy riksás segített, és kiderült, pontosan ott állunk a szálloda előtt. Utólag el kell ismernem, hogy a lehető legjobb választás volt a Hanoi Nostalgia Hotel. Megfelelt elvárásainknak, miszerint legyen benne medence meg reggeli, legyen pénztárcabarát, de hogy az óváros egyik legjobb helyén van, ahonnan minden bejárható, azt nem is reméltük. A 9 milliós Hanoi óvárosa „város a városban", a lehető legizgalmasabb hely a világon. Ázsia több országában jártunk már, az ottani életérzést megtapasztaltuk, de ez valami más volt, új és izgalmas egy időben, érintetlen. Az óváros maga egy labirintus a
36 szűk, forgalmas utcájával, és mindegyik utca egy mesterséget képvisel. Mint a marokkói Fez-ben. Itt is van ékszerészek, ruhakereskedők, koporsókészítők, fűszerkereskedők, halárusok, virágárusok utcája, de van sör utca is,
a híres „Beer street", ami a lehető leghangosabb, legvibrálóbb a környéken, tele van szórakozó helybeliekkel és turistákkal, akik a világ különböző országaiból jöttek megcsodálni a várost. Mert Hanoi tényleg maga egy kuriózum.
Hangos, színes, koszos és olykor kibírhatatlan a bűz, de az idelátogatót végérvényesen rabul ejtheti. Engem rabul ejtett. A helybeliek nem mindig mosolyogtak, nem igazán tudtuk, hogy mit gondolnak magukban, de ha hozzájuk fordultunk útbaigazításért, készségesen segítettek, még akkor is, ha fogalmuk sem volt, hogy mit kérdezünk, vagy hogy hol van az általunk keresett hely. Szerintem a vietnámiakat váratlanul éri a sok turista jelenléte, akik évről évre odautaznak, rácsodálkoznak a változásra, hogy mi is történik országukban. Mint ahogy az odalátogatók is elámulnak azon, hogy egy ország, amely négyezer éves történelme során annyit szenvedett idegenek uralmától és háborúktól, leporolta sebeit, és sikerrel nyit a békés küldetéssel érkező külföldiek felé.
Hanoi óvárosában csodálatos érzés a keskeny, olykor csak három méter széles, virágokkal, zöld növényekkel befuttatott patinásan kopott vagy felújított keskeny házak között sétálni, amelyek azért épültek így, mert egykoron a házak szélessége alapján kellet adót fizetni a tulajdonosnak. Ámulatba ejtő a boltok sokszínűsége, az éttermek, kávézók hangulata, a vállukon kosarakat cipelő szalmakalapos nők látványa, akik egész nap csodálatos virágokat, ismeretlen gyümölcsöket árulnak. A várost járva úgy érezni, mintha az összes óvodát kitelepítették volna az utcákra, az apró színes műanyag asztaloknál,
gyermekeknek való székeken egész családok vagy baráti társaságok étkeznek kuporogva. Hangosak, jókedvűek, sört, üdítőt kortyolgatnak, esetleg tojásos kávét szürcsölnek. Vacsoraidőben, amikor
egész Hanoi az utcán eszik, isteni illatokkal van tele a levegő. Egy taxisofőr úgy mondta nekünk, hogy Vietnámban olyan sokat dolgoznak az emberek, hogy nincs is idejük otthon főzni, így mindenki kifőzdében étkezik.
De
a közlekedés az, ami turista számára a
legkaotikusabb. A jelzőlámpák lényegében dekorációként szolgálnak a gyalogátkelőknél, csak az autósoknak illik betartani a szabályokat, a motorosokra ellenben semmi nem vonatkozik. Átkelni az utcán felér egy életre szóló kalanddal. Megtanultuk, hogy mindig a helybelieket kell figyelni, hozzájuk csatlakozni, ők tudják, mit kell tenni. Határozottnak, eltökéltnek, magabiztosnak tűnni, és a robogó motorok között kezet felemelve átkelni az úttesten.
Egy motoros sem áll meg a zebránál, maximum kikerül minket lassítva. Ugyanakkor a járdákon sem lehet közlekedni, mert oda vannak kipakolva a boltosok árui, ott ebédelnek liliputi székeken a helybeliek, ott parkolnak a motorok, így jó esetben roppant elővigyázatosan csak az úttest szélén lehet bandukolni. Másképpen nem megy. A vietnámi átlagpolgár motorral közlekedik, azzal jár dolgozni, bevásárolni, kirándulni, olykor egész családok ülnek rajta, mert az ülés tetszés szerint bővíthető. Sokszor hatalmas áruval,
több méter hosszú bambuszrudakkal, élő állatokkal megpakolva száguldanak eszeveszettül hangos dudálás közepette az utcákon, olyan érzést keltve, mintha egy megvadult antilopcsorda rohanna el az orrunk előtt.
Hanoiban nyolc napot töltöttünk el, úgy, hogy innen utaztunk szervezett úttal két napos hajóútra a Világörökség részét képező Halong Bay öbölbe, majd délre, Ninh Binh környékére, hogy a lótuszokkal teli Tam Coc folyón csónakázzunk látványos rizsföldek és égbenyúló karszt sziklák között. Beterveztünk egy két napos utat északra, a kínai határ mellett található Sapa városába, hogy onnan felmehessünk Vietnám legmagasabb hegyére, a 3147 méter magas Fansipánra. Lényegében két teljes napunk volt a városnézésre, meg azok az esték, amikor a kirándulásokról visszatértünk a hotelbe. Első napunkon az óvárost fedeztük fel, majd a déli részén található
Hoán Kiem tavat, ahol rögtön két látnivaló is van, a vörösre festett fa The Huc hídon átkelve érjük el a Jáde- hegy templomát, amely a 13. században épült a kis szigetre. A tó másik végében áll a vízben egy kis szigeten a
Teknősbéka pagoda, de oda nem lehet bejutni.
A Hoán Kiem tó után megpróbáltunk gyalogosan elindulni a Van Mieu nevű, 1070-ben épült
Konfuciusz-templomhoz, amelyben Vietnám első egyeteme is látható, de utólag kiderült, a 33 fokos melegben, 97 százalékos páratartalomban ez egy lehetetlen vállalkozás, így taxival jutottunk el oda.
Az irodalom temploma Hanoi egyik legszebb látványossága, egy ősi parkban áll, tisztelgés az irodalom és az oktatás előtt. A hatalmas, harangokkal ellátott főkapun belépve három úton haladhatunk keresztül öt egymást követő, körbezárt udvaron. Magát a templomot az ötödik udvarban találjuk meg, gondozott kert veszi körül, lótuszvirággal teli tóval.
A Hoán Kiem tó a kedvenc helyünkké vált, hiszen minden este, átverekedve magunkat a Sör utca tömegén, egy félórára kiültünk egy üres padra, vagy rosszabb esetben egy miniatűr műanyag székecskére a sok helyivel együtt, megcsodálni a szépen kivilágított hidat és templomot. A tó maga
esküvői, családi fotók helyszínéül is szolgál,
gyönyörű vietnámi lányok fotózkodtak a parton, csodálatos nemzeti viseletükben, az ezerszínű selyem ao daitban. Olykor a férjemet is felkérték, hogy álljon melléjük egy fotó erejéig, hiszen
ritkán látni fehér hajú és szakállú, kék szemű férfit arrafelé. Második Hanoinak szentelt napunkon észak felé vettük az irányt, a Nyugati tó és környékének felfedezése következett. Az
Egyoszlopos Pagoda volt az első betervezett látnivaló, amely egy hatalmas parkban található. Egy darabig taxival mentünk, de az oda vezető sugárút, amelyen gyönyörű francia gyarmati épületek, nagykövetségek állnak, annyira szép volt, hogy korábban kiszálltunk egy séta erejéig. Sajnos nem számoltunk azzal, hogy vasárnap lévén a park, amelyben a pagoda, illetve
Ho Si Minh mauzóleuma is van, kordonnal teljesen körbe volt zárva, és csak egy bizonyos ponton lehetett oda belépni, biztonsági ellenőrzés mellett. A parkot a mauzóleum miatt aznap több ezren látogatták. Vidékről érkeztek buszokkal a volt elnök tisztelői, vietnámi csillagos vörös ruhába öltözve. Igazi népünnepély volt, a gondozott parkban felállított hatalmas kivetítőkről
dőlt a tömény pártpropaganda, ahol gyermekek és nők énekelték a „szeretünk Ho Si Minh", „szeretünk Vietnám" tartalmú énekeket. Ho Si Minh a Vietnámi Demokratikus köztársaság első elnöke volt, hatalmas népszerűségnek és tiszteletnek örvend halálát követően is. Magyarországon, Pápán jelenleg is létezik egy Ho Si Minh-ösvény elnevezésű kis sétány, adózva a vietnámi elnök emlékének.
A Chua Mot Cotz Pagoda egy kis tó közepén található, egy lótuszvirágra hasonlító buddhista szentély, a gyermekáldást segítő Quan Am istennő tiszteletére épült. Nagyon nehezen keveredtünk ki a körbe barikádozott parkból, de a Nyugati tó egy kis félszigetén épült
11 emeletes Chua Tran Quoc buddhista templomig már gyalogosan indultunk el. A templom Hanoi legrégebbi temploma, kihagyhatatlan látnivaló. A tó partja egy találkozóhely a helybeliek között, éttermek, kávézók, virág- és emléktárgyakat árusítók tömegében. Maga a tó felhőkarcolókkal körbeépített, ott lakik a város tehetősebb rétege.
A késő délutánt unszolásomra a
Train Street, Vonat utca nevű, a turisták körében népszerű látnivalónak szenteltük. A vonat utca lényegében egy szűk sikátor, amelyen naponta többször egy menetrendszerinti vonat halad át, centiméterekre a házaktól. Ennek érkezése előtt teljesen normális képet mutat az utca, gyermekek játszanak a sínek között, asszonyok főznek, mosogatnak, mosnak, beszélgetnek kis székeken ülve, tyúkok kapirgálnak, kutyák lustálkodnak.
Amikor érkezik a vonat, hangos sípszóra másodpercek alatt minden kiürül, a gyermekeket, állatokat lekapkodják a sínekről, beterelik a házakba. Ellenben a sikátor megtelik turistákkal. A pontos menetrendet csak a helyiek ismerik, mi is a szálloda recepcióján érdeklődtünk erről. Egy időben a hatóságok le is zárták a környéket, veszélyesnek ítélték meg a helyzetet, túl sok szelfiző turista állt a vonat előtt, de most újra megnyitották. Az utcában élőknek hatalmas biznisz a sok, vonatérkezésre kíváncsi ember. A férjem nagyon jól szórakozott a helyzeten, vicces volt, ahogyan az ott élők irányították a turistákat, mindenkit leültettek szorosan az óvodai méretű székekre, és csak sör vagy üdítő rendelése esetén lehetett magába az utcácskába is bejutni. Komikus látvány volt, ahogyan a szűk sikátorban sípot fújva sörökkel, székekkel felszerelkezve hangosan dirigáltak, kiabáltak a testes vietnámi asszonyságok. A vonat valóban centikre haladt el előttünk, elég nagy sebességgel. A sok ember szinte rátapadt a házak falára, hogy elférjen a szerelvény.
Mivel Hanoi óvárosa tele van elegáns
masszázsszalonokkal, mi is a hosszú sétákat követően be-betértünk egy kényeztetésre. Az itteni szalonok nem tűntek olyan „ipari jellegűnek", mint Bangkokban, a székek nem voltak hosszú sorba kitéve az utcára. Ami a kulináris élvezetek illeti, nekem nem jött be a vietnámi ízvilág. Pedig nagyon szeretem a thai, indiai, indonéz ételeket. Nagyon sok ételt megkóstoltunk, köztük a mézédes vietnámi kávét is, mindegyik nagyon finom volt, de egy kicsit keverék. Egy kicsit kínai, egy kicsit kambodzsai, egy kicsit thai. Így nem jöttem rá, milyen az igazi vietnámi ízvilág. Talán a banh mi, azaz a kívül ropogós, belül puha
vietnámi bagett az, a legkülönbözőbb alapanyagokkal megtöltve, amit bármikor és bárhol meg tudnék enni. Egy nagyon finom szerelemgyermeke a francia és vietnámi konyhának.
Hanoi szállodánk személyzete mindenben segített, ha kértük, taxit rendeltek, tájékoztattak a templomok, múzeumok nyitva tartásáról, tanácsokat adtak a látnivalókat illetően. Utolsó, sapai utazásunk után bónuszként, a sok náluk eltöltött éjszakáért, a recepciós hölgy nekünk adta a legelegánsabb szobát, a nászutas lakosztályt. Csak azt felejtették el megemlíteni, hogy a szobában a hálótér és a fürdő közötti fal átlátszó üvegfal, hogy a szerelmesek minden percben figyelhessék egymás lépését. Nekünk azért okozott némi fejtörést és logisztikát az üvegfal!
/Folytatjuk/
Megjelent a vaskarika.hu portálon, 2023.10.17-én
