2023. november 29., szerda

VALAMI JAZZ 51. ZENEÜNNEP SZOMBATHELYEN- A MICHEAL MUSILLAMI TRIÓ KONCERTJE A SAVARIA MOZIBAN

VALAMI JAZZ 51. ZENEÜNNEP SZOMBATHELYEN
A MICHAEL MUSILLAMI TRIO KONCERTJE A SAVARIA MOZIBAN
Szöveg: Gróf István Fotók: dr. Kereszty Gábor

A neves amerikai gitárost, a zenekarvezető Michael Musillamit hallhatták már a vasiak, hiszen ugyanezen, az akkor, és most is a Markó Péter által szervezett Valami Jazz sorozat meghívottja volt többször is a ’10-es években, igaz, Sárváron. Most a méltán neves Lamantin Jazz Fesztiválokat rendező vasi székhelyen, de megint új helyen, a Savaria Mozi nagytermében lett az Agora Savaria Kulturális és Médiaközpont támogatásával megrendezve a program. Az akusztikája kiváló, de közvetlen, forró klubhangulatot várni nemigen lehetett itt. Ugyan jó sokan megjelentek a rétegzene ünnepére, „bőven elfértünk”. Ahogy emlegetni szoktam, lelkes jazz- rajongókból, spontán érdeklődőkből és nyájas sznobokból tevődött össze most is a közönség.
A jazz a megszületése, azaz nagyjából egy évszázad alatt hallatlan fejlődésen ment keresztül. Rengeteg stílus jött létre a bluestól, a ragtime-tól, a dixielanden, a swingen, a bebopon keresztül a jazz- rockig, a free- jazzig, hogy csak a fontosabbakat említsem. Nos, az est főszereplői főként ez utóbbi irányzat elkötelezettjei, a New York-i Greenwich Village művész-klubjainak nagy-tudású, elvont művészlelkeié. A trió tagjai: Michael Musillami- gitár, zeneszerző, Joe Fonda- nagybőgő és George Schuller- ütőhangszerek.
Ámbár Michael kaliforniai születésű, mégsem a könnyebben élvezhető west coast, hanem a „nehezebben emészthető ” east coast zenei stílusba dolgozta be magát pályafutása 35 évében.” Musillami egy üdítően lendülő kincs, aki líraian és mély intelligenciával játszik…”- írja a most 70 éves gitárosról a Down Beat kritikusa. A kopasz, kecskeszakállas zenész Chet Baker, John Coltrane és Miles Davis muzsikáján nőtt fel, és ez elmondható triójának másik két tagjáról is.
A bőgős, Joe Fonda, aki már szinte hazajár Magyarországra, tucatszor volt már a Nádasdy-vár Dísztermének rangos vendége, az amerikai jazzerek nagy egyénisége. Fonda egy jelenség, Fondát hallgatni egy különleges zenei élmény, Fonda mindig elvarázsol. A kísérőhangszeresből akarata ellenére főszereplővé válik. A zenész nemcsak Magyarországon, hanem szerte Európában kedvelt, és gyakran hívott vendég. George Schuller, aki 1988- tól több tucat lemezen szerepel, mint dobos, szintén ismert a vasi jazz-rajongók körében. Mint Fondáról a fejbehúzott gyapjú kipa, ugyanúgy Schuller fejéről sem hiányozhatott a csauszínű kalapja.
Szombathelyi hangversenyük a trió 2023-ben megjelent Block Party c. lemezük bemutató koncertsorozata európai turnéjának egyik állomása. Mindjárt a lemez címadó számával kezdtek. Aszimmetrikus ritmusok, változó hangnem variációk törtek elő az inkább akkordokat, mint szólókat pengető gitáros hangszeréből, Joe inkább a felső húrokon varázsolt, és a bonyolult ritmizálást Schuller főként a cinjein biztosította. Az Old Tea c. számuk mintha egy tibeti buddhista templom hívőinek vallási éneke lett volna. A bőgő alsó húrján húzott elnyújtott, monoton hang kezdte, majd a gitár-bőgő uniszónó riffek felvezették a dallamot, hogy ezek után elkezdődjön a „mese”, azaz a hangszeres rögtönzések. Schuller féltucat, különböző hangmagasságú csengettyűvel, Fonda a bőgője elforgatott testével visszhangot hallató effektjeivel járult hozzá a himalájai hangulat megidézéséig. A Robert Paris c. Musillami szerzeményben (hogy ő volt számok zeneszerzője, abból is tudhattuk, hogy kívülről játszott, míg kollégái előtt ott voltak a kottaállványok) a mindig hatásos gitár-bőgő uniszónók után a zenekarvezető rögtönzött- szólózott emlékezeteset, tiszta, csengő hangon. A ritmust váltott 5/8-6/8 variációig tudtam követni, de utána már nem: tovább bonyolították azt. A Little Ruby Steps c. balladájuk ismét az új lemez produktuma volt. Fonda bőgője, mint kemény basszusgitár brummogott, és az ő szólója is volt a szám legjobbja is: még a kromatikus skálázást is belevarázsolta ebbe.
Michael ismét a szférákba hatolt éles, tiszta gitárszólójával. Az utolsóelőtti nóta a Zephyr Cove címet kapta, melyben már keményebb lett a hangszerelés: a dobos nagy erővel verte dobjait, cinjeit, dobszólója is kissé monoton lett emiatt. A Benson hatású gitárszóló ellenben élvezetes volt. A fusion-jazz után jazz standard következett: Duke Ellington In a Sentimantal Mood c. örökzöldje szólt, de most, az eddigiektől eltérően nem 10-12, hanem három percben. Az avantgárd szaxis, J. Coltane is „megszelídült” ennek lejátszásakor: ugyanezt mondhatjuk el triónk tagjairól is. A visszatapsolás után a ráadás záró-nóta, a szép Slow Moe hangzott el, szintén „örökzöld” csomagolásban.
Kiérlelt kamara-jazz volt ez a javából, nem mindig összecsiszolt, de nagyon minőségi. Kár lett volna kihagyni!
Megjelent a Savaria Fórum on-line oldalán 2023.11.30-án

A CSILLAGOK NE RAGYOGJANAK? DEHOGYNEM! FÖLDES LÁSZLÓ HOBO KONCERTJE IDÉN IS A ZENE HÁZÁBAN

A csillagok ne ragyogjanak? Dehogynem!
Földes László Hobo koncertje idén is a Zene Házában
Szöveg: Gróf István, fotók: Benkő Sándor

Az idei ősz meglehetősen sűrűn telt a 78 éves, tavaly még betegséggel küzdő énekesnek. Új műsorát, az Utcazenészt szeptember végén mutatta be a Nemzeti Színházban, majd utána rögtön stúdióba vonult, ahol a Hobo Rádió című nagylemezét vette fel, rajta 16 friss dallal. Ezt mutatta be a nagyközönségnek november 17-én Budapesten. És rá egy másfél hétre már itt is van Sárváron, immár harmadszor, az új Zene Házában, hogy ismét más összeállítással, mintegy életmű-áttekintő repertoárral, a Hobo az utcán-nal – persze napi aktualitásokkal frissítve – koncertet adjon Kiss Zoltán gitáros-zeneszerzővel az oldalán.
Az 2020. október végén, a koronavírus-járvány miatti karantén elrendelése utáni utolsó pillanatban általa tartott Hármasoltár című összeállítása, mely József Attila, Vlagyimir Viszockij és Jim Morrison megzenésített verseinek előadása volt, alaposan feltette a lécet. A sárváriak el lettek kényeztetve, és erre emlékezve telítették meg zsúfolásig a zeneiskola nagytermét úgy, hogy sokan még állni is kényszerültek. Nekem sem kellett kéretni magamat: Földessel egy korosztály vagyunk, és zömében hasonló érdeklődésűek. Ő a Little Red Roostert hallgatta a katonaságnál az őrhelyén, és a Red House-t. Neki is a Rolling Stones a kedvence, és hál’ Istennek, mára nekem is ott van az összes számottevő lemezük a polcomon. Ő is a blues felé indult el középiskolás korában, és nekem is ez a legkedvesebb, és legjobban elsajátított műfajom, majd’ hat évtizede.
A Kexnek, Baksa-Soós János legendás zenekarának írt korai szerzeménye, a Csillagok, ne ragyogjatok hangzott el kezdésként. A dal születésének ideje 1968. Zoltán dobróval (fémtestű, a Mississippi-blues korában, erősítők hiányában ily’ módon „vaskosított” hangú gitárral) kísért, slide-ozott. Csoda, hogy a lemez az Aczél György-i szocialista kultúrpolitika útvesztőiben megtalálta a nyilvánosság útját: nem nehéz kikövetkeztetni már a címéből sem a mondanivalóját. A korai H. B. B.-lemezről, már 1980-ból szólt a Ki vagyok én? című nemzedéki himnusz – a „nem vagyok szolga és nem vagyok szabad…” akkor igencsak bátor sorokkal – követte ezt. Kiss Zoltán akusztikus gitárra váltott, de bluesos improvizációja a dal közepén ezen is e műfaj hangulatában jött át. A vörös lámpa himnusza már az új lemezéről szólt, de a jelzős épület ez esetben nem a kuplerájra, hanem a KISZ-es bulik helyszínére utal. Ahogy a művész jelezte: „kontrabasszus hangom van, nem tenor”, – az előadáson sokszor mégis meg kellett birkóznia a magasabb énekhangokkal is, és ez sikerült is neki, ámbár nem ez, hanem a dörmögő hangszín az igazi brandje. Ezután a régi nagy „slágerek” egyike, a II. nagylemezük címadó dala, az Oly sokáig voltunk lenn ismerősen csengő dallama, majd a Tiltott gyümölcs CD-ről a Moszka tér Blues hangzott el, ismét Kiss Zoli jó kis dobrókíséretével. A nemrég elhunyt basszusgitáros-zeneszerző, Póka Egon, a H. B. B. zenei vezetőjének a tollából, a hihetetlen rövid idő alatt megkomponált, és nemvárt hatalmas sikerrel bemutatott Vadászat című konceptalbumáról szólt a Mesél az erdő című Hobo-klasszikus. A szerző a szövegbe már beleszőtte az aktuális ukrán háború momentumait is. A kezdetekből származott a Kex népszerű, Baksa-Soós írta dala, a Zöld-sárga, melyet az énekes kíséret nélkül énekelt el. Három társadalmi-politikai dal-nyilatkozata (a 40. szülinapjára írt; a Hazám; a Kisember) után egy tipikus dörmögős Hobó-sanzon következett, Az angyalok itt szállnak közöttünk, majd a Hajtók dala, mindkettő a hálás/hálátlan asszonyok témaköréből. Egy groteszk dalocska, a Csipcsirip az új lemezről az eleve eldöntött macska-veréb párviadalról színesítette keserédes humorral a programot, az „etológus Földes professzor” megfigyelései alapján. És jöttek tovább az észlelt környezetből a hangulatok; dalok, kuplék, sanzonok formájában a cirkusz, az Éjszakai Budapest, a börtönök világából. Kiss Zoltán teljesítménye kiemelendő, hiszen a több mint másfél tucatnyi dalt nemcsak pontosan kellett lekísérnie, hanem szemvillanás alatt reagálni kellett nemcsak az állandóan rögtönző énekes, hanem a majdnem külön előadással felérő, moralizáló, ugyanakkor humoros(an kikacsintó) konferansz minden gesztusára. A vécés néni számában pedig például olyan dögös bluest nyomott le, amilyen csak a nagy könyvekben van leírva. Az utolsó dala az első erdélyi turnéja után (1990) megihletett, Tóth János Rudolf zenéjére írt csodálatos ballada, A vadászok kivonulása volt.
A nézőtéren egy pisszenés sem volt hallható: Hobo szuggesztiója alatt voltunk. Ezután Tom Waits zenéjére írt szövegével jelenkorunk kegyetlen öldöklését, a zsidó-palesztin háború senki számára sem megnyugtató következményeit foglalta dalba. A ráadás a 1980-ban keletkezett Középeurópai Hobo Blues II, „leánykori nevén” a Viharban születtem című nemzedéki himnusz volt, melyet, ha szabadban lettünk volna, teli torokkal együtt énekeltünk volna Hobóval. De így „csak” tapsoltunk. Addig, míg még egyszer ki nem jött, hogy elszavaljon egy verset. Egy groteszket. Latabár Kálmán repertoárjából az Egy norvég szénégető balladáját.
Földes László ült az előadás alatt. És közben „puskázott” is a kottaállványra tett füzetéből. 78 éves. De akikor megszólalt, méginkább, ha énekelni kezdett, eltűnt a kor! Újra ugyanolyan fiatal lett, mint 45 évvel ezelőtt, mikor elkezdte. És ezt mi mind megerősíthettük azon az estén, ott, Sárváron.
Megjelent a sárvárikum.hu portálon, 2023.11.27-én

2023. november 28., kedd

A VIETNAMI PAPUCSOK ÉS A LAMPIONOK FÖLDJÉN IV. RÉSZ- MÉGEGYSZER, BŐVEBBEN

A Vietnámi papucsok és a lampionok földjén IV. rész
Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Da Nangból az Air Asiaval repültünk vissza Thaiföldre, búcsút intve a szépséges Vietnámnak. Bangkok nagyon komor arccal fogadott, nem esett, hanem zuhogott az eső. Hatalmas fekete felhők telepedtek a városra, de mire megérkeztünk a szállodához a repülőtéri járattal, már sütött a nap. Hogy aztán a megszokott Khaosan Road - Rambuttri Road - láb- és hátmasszázs - étterem körutat már teljes nyugalomban végigjárjuk este
. Egyik bangkoki napunk a Kétségbeesve keresem Susant című film szellemében telt el, a férjem egész délelőtt „kétségbeesve" kereste Bangkok Dusin negyedében a Vimanmek palotát. Ezt egyszer már megtette évekkel korábban is, de akkor sem találta meg. Ez a keresgélés sok kilométer megtételét jelentette, amíg a Chao Praya folyó partján levő szállodánktól a széles sugárutakon át elsétáltunk az Amhorn Sathan rezidenciáig, amely jelenleg is X. Rama király elsődleges otthona. A Vimanmek palota, amely viktoriánus stílusú, nyugati hatásokkal és thai építészettel kombinálva lett megépítve, híres látnivalója Bangkoknak az útikönyvek alapján. Úgy írják le, mint gyönyörű, parkban álló épületet, amelynek alsó szintje téglából, felső szintje pedig arany teakfából készült, és 72 szobája különleges színűre van festve. Hiába kerestük az épületet, segítségül hívva a királyi rezidencia előtt posztoló őröket is, kiderült, hogy 2016. óta nemcsak hogy zárva van, de a műholdképek azt bizonyítják, hogy már le is bontották az épületet.
A Vimanmek palota helyett így a közelben található Wat Benchamabophit Dusitvanaram buddhista templomot látogattuk meg, amelyet Márvány templomként ismernek, mivel carrarai olasz márványból épült. A sok gyaloglástól és csalódástól, miszerint kámforrá lett a palota, bevágtuk magunkat egy tuk-tukba, hogy az elvigyen bennünket a legközelebbi sky train állomásra, és kipróbáljunk egy másfajta városnézést is.
Amikor Bangkokban úgy érezzük, hogy a kaotikus forgalom miatt összecsapnak a hullámok a fejünk felett, van segítség, és ez fentről jön, a káosz felett lebeg. Ez nem más, mint a megemelt szinten közlekedő sky train, az „ég-vonat", amely egy kiszámítható, biztonságos, gyors közlekedési eszköz. Soha nem hagyja az embert cserben, hűvös van a kocsikban, elegáns szerelvényein utazva magasan siklunk a város felett - tökéletes megoldás városnézéshez.
Aznap még repetáztunk is, mert újra elzarándokoltunk az Arany Hegyen megépült Wat Saket templomhoz, ahová 344 lépcsőn kell felmászni. És mivel volt rá időnk, újra megcsodáltuk Vat Arun csodálatos buddhista templomot a folyó partján.
Utolsó, GetYourGuide irodán keresztül foglalt utazásunk a Maeklong vasúti piacra, és a Damnoen Saduak úszópiacra vitt, amelyek kétórányi távolságra vannak Bangkoktól. Kora reggel a Chao Praya folyó melletti River City bevásárlóközpont parkolójában volt a találkozási pont. Bangkokban, Hanoitól és Hoi An-tól eltérően, az utazás szervezői csak komoly felár ellenében veszik fel a turistákat a szállodákból.
A Maeklong vasúti piac a világ egyik legfurcsább helye, naponta átmegy rajta a Wongwian Yai és Samut Songkhram között közlekedő szerelvény. Ez a piac pontosan olyan, mint Hanoiban a „vonat utca", a „Train street", csak itt a vonat egy nyüzsgő hal, zöldség és gyümölcspiac kellős közepén halad át. Itt nem a sínek mellett, hanem a vonaton utazva vártuk az élményt. A piac, amely a Thai-öbölben található, 1905 óta működik. Mivel a közelben élők főleg halászattal foglalkoznak, a tengerből származik a legtöbb termék. A vasút megépítését az indokolta, hogy a friss áru minél hamarabb és könnyebben eljusson Bangkokba, és más városokba. Kisbuszunkból kiszállva, a vonat érkezésére várva, meglátogattunk néhány sólepárló vállalkozást, a sót a tenger vízéből nyerik. A 11.10-es járat percre pontosan érkezett meg. Jó sok turista várt rá, volt is nagy tülekedés, mindenki ablak mellett szeretett volna ülni, csak azt nem tudtuk, hogy a jobb vagy a baloldalon lesz a „szenzáció".
Hangos kürtszóval, 30 km/óra sebességgel haladva értünk be a piac területére. Sztárnak éreztük magunkat, mert a sínek mellett álló turistatömeg minket, mármint a vonatot fényképezte, hatalmas tapsvihar és éljenzés közepette. Hanoival ellentétben itt nem egy szűk sikátor a látnivaló, hanem egy forgalmas, emberekkel teli, működő piac, amin átrobog a szerelvény. Az árusok kosaraikkal, portékáikkal ott árulnak egész nap, és amikor meghallják a sípszót, mindent lerángatnak a sínekről, becsukják ernyőiket. A vonat közvetlenül az orruk előtt robog el, szinte súrolva őket.
A Maeklong piactól félórányi utazásra található Thaiföld leghosszabb és leghíresebb csatornája, a Klong Damnoen Saduak, amely azért épült, hogy biztosítsa a környéken a széleskörű kereskedelmet és közlekedést.
A csatorna 32 kilométer hosszú, több kisebb ággal rendelkezik, ezen alakult ki az úszó piac, amin a helybeliek hosszúorrú csónakokról árulják portékáikat. A kormány felismerte a lehetőséget, hogy a külföldi turisták számára igazi látványossággá lehet kialakítani a piacot. Így lett híres a Damnoen Saduak, ahol üzletek és lelkes csónakárusok várják nap mint nap Bangkokból a szervezett úttal odalátogatókat. A covid járvány azonban nem csak az ország turizmusának, hanem az úszó piacnak is sokat ártott. Megcsappant az odalátogatók száma. A 12 méter széles csatornán ottjártunkkor több csónak ringatózott, ezekben harsány, szalmakalapos asszonyok kínálták eladásra a szépen becsomagolt ragacsos rizst, mangót, ananászt és kókuszdiót. Egyesekben kis konyha is működött a fedélzeten, hagyományos thai ételeket főznek rajtuk eladásra. Az árusok beszélgetnek, nevetgélnek, színpompás kavalkád van vízen-földön, curry illat száll a levegőben. Látni lehetett erőszakosabb árusokat is, akik kampós végű botjaikkal magukhoz húzták a turistákkal teli csónakot, rájuk tukmálva portékáikat. Nekem valamiért nem tűnt hitelesnek a piac. Mintha mindenki statiszta lett volna egy színdarabban. Véleményemtől függetlenül hangulatos és nagyon népszerű látnivaló, Thaiföld leghíresebb úszó piaca.
Hajnalban indult a gépünk Bécsbe a bangkoki repülőtérről, ahová a korai időpont miatt taxival mentünk ki. Egy hónap után most már letisztult bennünk a sok élmény. Ha választani kellene, hogy Vietnám vagy Thaiföld a jobb úticél, nem tudnék dönteni. Indokína mindegyik általunk látott országa gyönyörű. Thaiföldön korábban már jártunk, Vietnám ellenben újdonságnak számított. Míg előbbiben több a műemlék, tele van templomokkal, palotákkal, Vietnámban kevesebb az építészeti látnivaló, talán a háború miatt. Az indokínai régióban a szocialista egypártrendszernek köszönhetően Vietnám a legkevésbé vallásos ország, a lakosság nagy része ateista. Lépten-nyomon sarló-kalapácsos és vörös csillagos jelképekkel lehet találkozni, a Ho Si Minh kultusz pedig töretlen. Hanoiban a két kezünkön meg tudtuk számolni az útikönyvek által javasolt látnivalókat, de magának a városnak a hangulata volt az, ami végérvényesen lenyűgözött. Azért mentünk el a világ végére, hogy megtapasztaljunk egy másik életérzést, másik kultúrát, és egy kis időre mi is másokká lehessünk. Ha műemlékekben nem is, a természeti szépségekben Vietnám sokszínűbb, gazdagabb. Egy élet is kevés lenne mindent megcsodálni. Sárguló rizsföldek, Mekong-delta, hegyek, dzsungelek, elképesztő alakú mészkősziklák, hosszú homokos tengerpart. Természeti adottságaival nyerésre áll nálam.
Őszinte és barátságos emberekkel sikerült találkoznunk úgy a nagyvárosokban, mint vidéken. Érdemes pár vietnámi szót megtanulni, mert nagyra értékelik igyekezetünket! Bánom, hogy a kulináris élvezetekben nem merültünk el jobban, és nem ízleltünk meg többfajta ételt. Kóstolásra érdemes lett volna, akár egy kanál erejéig is, Sapa hegyei közt a hnmogok ételkülönlegessége, a Thang Co Sapa (lóhúsleves) nevű sűrű egytálétel, amely ló, marha és bivalyhúsból készül, lóbél-nedvvel ízesítve. Ilyen ételt egészen biztosan nem találok itthon. Hanoiban, az első napokban gyanakodva mustráltuk a kifőzdék kínálatát, mert hallottuk, hogy előszeretettel fogyasztanak kutyahúst. Hanoi vezetősége ugyan 2019-ben bejelentette, hogy megtiltja az ebek emberi fogyasztását - merthogy ez a szokás taszítja a turistákat-, ennek ellenére a fővárosban jelenleg is közel 1000 üzletben árusítanak kutyahúst. De szerencsére nem ettünk kutyából készült ételt, vagy legalábbis nincs tudomásunk róla.
Nincs a világon olyan ország, amelyik minden szempontból tökéletes és ideális egy utazó számára, ez Vietnámra is igaz. Mivel nagy kiterjedésű, keskeny ország - hosszúsága 1600 km - különbözőek az időjárási viszonyok északon és délen. Mindegyik országrészre más időpont az ideális egy utazáshoz. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert igazi esővel csak egyszer találkoztunk, igaz, épp ott és akkor, amikor nem kellett volna, a Fansipán csúcson.
Ellenben Bangkokban minden nap menetrendszerűen eleredt, és másfél órán keresztül ömlött a víz. Amikor az utcai árusok elkezdtek gyanúsan tekingetni az ég felé, mi már vettük is elő a hátizsákból az esőkabátot. Tudtuk, hogy hamarosan zuhogni fog az eső.
Thaiföld, Indonézia, India, Kambodzsa és Malajzia után úgy gondoltuk, hogy Vietnám kevés újat tud nekünk mutatni. Csak itthon vallottuk be önmagunknak is, hogy az egyik legemlékezetesebb hely volt, ahol valaha jártunk. Ha valaki elutazik oda, álljon ott meg egy kicsit, lassuljon le, hagyja maga mögött a pörgős nyugati világot, és csodálkozzon rá az elképesztő tájakra. Próbáljon egy kis ideig úgy élni, mint a helybeliek. Így lehet megismerni az országot.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023.11.10-én

2023. november 27., hétfő

A VIETNÁMI PAPUCSOK ÉS A LAMPIONOK FÖLDJÉN- III. RÉSZ- MÉGEGYSZER ÉS BŐVEBBEN

Vietnámi papucsok és a lampionok földjén (III. rész)
Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Hoi An-tól, a lampionos várostól nagyon nehezen tudtam elszakadni. Amikor csak lehetett, „kimenőt" kértem férjemtől, és szó szerint végigrohantam reggelente az óváros utcáit. Látni akartam, hogy nappal is olyan tökéletes-e minden, mint este, amikor kigyúlnak a fények. Bejártam kis szigetünknek minden egyes szegletét, ahol aztán kiderült, hogy éjszakai báját levetkőzi az utca. A folyón közlekedő csónaktulajdonosok csatorna parti házai már nem tűntek annyira mesebelinek, szegényesek, és rendezetlenek voltak. A folyóparton, a kis udvarokon, az utcákon sok volt a szemét, a felborított csónakokon sovány tyúkocskák kapirgáltak, kutyák heverésztek. De egy percig sem éreztem átverésnek a látványt, mert amit láttam, az volt maga a valódi élet.
A folyón túli belváros azonban semmit nem veszített esti fényéből. A szépséges gyarmati épületek és hangulatos utcák nappal is ugyanolyan gyönyörűek, mint éjszaka, fényárban úszva.
Hoi Anból induló kirándulásainkat is a jól bevált GetYourGuide utazási irodán keresztül foglaltuk le. Egyszerűbbnek tűnt így utazni, mint a helyi tömegközlekedéssel improvizálni.
Amióta 2018 júniusában megnyílt a Da Nanghoz közeli Ba Na hegységben az Aranyhíd nevű turista attrakció, amelynek az a különlegessége, hogy két hatalmas, több száz évesnek tűnő kőhatású kéz tart egy hidat a mély völgy felett , meglódult a város idegenforgalma. A 150 méter hosszú híd 1400 méteres tengerszint feletti magasságban épült. A további érdekes látnivalót egy francia történelmi város mintájára megépült „francia falu" biztosítja, amelyben kastély, park, katedrális, borospince is látható. Lehet, hogy manapság az Aranyhegy a legfelkapottabb úti cél Da Nangból, de mi kihagytuk, talán azért, mert giccsesnek véltük, és úgy döntöttünk, inkább történelmi helyszínekre látogatunk el.
Első utunk a Márványhegyre, a Ngu Hanh Son-ra, illetve My Son templomegyütteshez vitt. Kisbusz várt a szálloda előtt, népes, testes ausztrál turistákkal tele. Most is, mint minden eddigi kirándulásunkon, nagyon elegáns járművel utaztunk. Minden utasnak járt egy nagyméretű karfás bőrfotel, saját légkondicionáló, USB port, valamint egy palack hideg víz.
Da Nang város határában, lényegében a lakóházak közül nő ki az öt kiemelkedésből álló hegy, amelyeket Márvány-hegységként ismernek. A legenda szerint a közeli strandra egy sárkány repült, tojást tojt oda, amelyből egy gyönyörű lány kelt ki. A lány öt darabra törte a tojáshéjat és szétszórta azokat, ezekből lett a Márvány-hegység. A szobrászok egykor buddhista szobrok készítéséhez bányászták ki belőle a fehér márványt. A környék falvai híres kőfaragó dinasztiáknak adnak otthont. A leghíresebb közülük Non Nuoc falu, ahol a több méteres magasságú Buddha szobroktól kezdve a márványból készült hamutartóig, karkötőkig mindent meg lehet vásárolni a bazársoron, vagy az elegáns üzletekben. Titokban nagyon szerettem volna találkozni egy olyan a turistával, aki hóna alatt egy kétméteres mosolygós kövér Buddha szoborral vár a becsekkolásra a repülőtéren!
Minden hegy más-más elemről kapta a nevét, a legnagyobb és leghíresebb közülük a Thuy Son (a Víz-hegy), amely az Am Phu barlangnak ad otthont. A barlangot 2006-ban nyitották meg a turisták előtt, a neve vietnámi nyelven „poklot" jelent. Már a bejárata is ijesztő, egy keskeny hídon kell áthaladni a hegy gyomrába, a híd alatt a vízből elkárhozott lelkek kőkarjai nyúlnak segélykérően az ég felé. Bemerészkedve a barlangba rengeteg, fájdalmat és gyötrelmet ábrázoló szobrot lehet látni, minden kisebb mélyedésben ránk vicsorít egy démonian kifestett kőből készült fejszobor. Ezek, a helybeliek által készített alkotások azt vizionálják, hogy milyen kínokat kell elszenvedniük azoknak, akik életükben súlyos bűnöket követtek el.
A barlang legnagyobb terméből, amelyet tömény tömjénillat tesz magasztossá, keskeny, mészkőbe vájt lépcsőfokokon fel lehet mászni kapaszkodógyűrűk segítségével az egyik csúcsra, egy kialakított kis teraszra, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a tengerre és a városra. Mivel a terasz egyben zsákutca is, sajnálatos módon vissza kell ereszkedni a lépcsőkön, ezt az utat tériszonyosoknak nem javaslom. A Víz Hegy keleti oldalán található a Linh Ung Pagoda, egy tízméteres hófehér Buddha szobor, illetve a 28 méter magas Xa Loi torony társaságában. A 200 éves múltra visszatekintő díszes épület sok látogatót vonz, olyanokat, akik szeretnének megpihenni és átszellemülni a spirituális hely nyugalmában. Lépcsőkön kapaszkodtunk fel a pagodához, de utólag kiderült, egy üvegfalú modern lift némi felár ellenében másodpercek alatt felsuhant volna velünk a látnivalókhoz.
Dél körül a hőmérséklet egyre csak emelkedett, elkezdett izzani a nap, és ha találkozik a nagy meleg a magas páratartalommal, a fehér ember megadja magát. Elfárad, elálmosodik, izzad, ellustul, és csak egyre vágyik, pihenni kicsit a hűvös szállodaszobában, vagy csobbanni a medence hűs vizében. Pedig a délutáni program szintén szabadtéri volt, talpon kellett maradni: a Hoi An-tól egy órányi távolságban levő My Son Sanctuary épületegyüttest készültünk meglátogatni, amelyet Vietnám kihagyhatatlan látnivalói közé rangsorolnak az útikönyvek. Útközben csak azért fohászkodtunk a férjemmel, hogy legyen bármi, csak dombra vagy hegyre ne kelljen felmászni, mert azt már nem élnénk túl. Imáink meghallgatásra találtak, mert egy elektromos kisbusz segített a nagy távokat lerövidíteni, az vitt fel és vissza bennünket a bejárattól a domboldalon levő romvárosig.
A lenyűgöző, vörös téglából épült templomok és tornyok között sétálva betekintést nyertünk a Champa civilizáció művészeti értékeibe, amelyek hosszú időn, kilenc évszázadon át (a 4. századtól a 13. századig) fejlődtek ki. A Champák a középkorban uralkodtak Közép-Vietnamban. A My Son talán a legrégebben lakott régészeti lelőhely Délkelet-Ázsiában. A vietnámi háborúban az Egyesült Államok bombázása egyetlen hét alatt megsemmisítette az épületek nagyrészét. A buja őserdőben barangolva olyan érzésünk volt, mintha újra a kambodzsai Angkor Wat templomromjai között sétálnánk. Valódi távol-keleti hangulatot árasztottak a VII.- XIII. század között épített, részben még ma is teljes pompájukban álló palotaépületek és templomok, az élőlényektől hemzsegő titokzatos tavak mellett. A 99%-os páratartalomhoz hozzájárult az őserdő közelsége is, folyt rólunk a víz, egyre nehezebben viseltük a gyaloglást, folyton az árnyékot adó fákat és épületeket keresgéltük szemünkkel, lényegében árnyéktól árnyékig vonszoltuk magunkat. A műemlékek melletti, üdítőt és vizet árusító üzlet egészen biztosan soha nem fog csődbe jutni, úgy megrohamozzák az odalátogatók. A látvány akkor a legszebb, mikor a hegyek mögé lebukni készül a nap, ekkor a templomok, romok vörös-aranyló fénybe öltöznek, az erdő felől pedig egyre több és hangosabb állathang érkezik.
Búcsúzóul egy folklórbemutatót is megnéztünk a romváros főépületének színpadán. Volt indiai, valamint furulyaszólóval, háremhölgyek erotikájával fűszerezett tánc is a lelkes és fáradt közönségnek. Lassan el kellett hagynunk a dzsungelt, hogy a természet éjszaka újra birtokába vehesse azt. My Son-tól egy darabig busszal, majd hajóval utaztunk vissza a széles Thu Bon folyón Hoi An-ba, és mindannyian elégedetten majszoltuk azt a finom vietnámi szendvicset, a bánh mi-t, amivel az idegenvezető lepett meg bennünket.
Következő „történelmi ihletésű" utunk Hue-ba, az egykori fővárosba vezetett, ahová háromórás autóút megtételét követően érkeztünk meg. Ez egyszer mi ketten, „Grófok" „királyokká" lettünk, és mert nem volt más útitársunk, a „császárvárosba" csak egy idegenvezető meg a sofőr társaságában vághattunk neki a hosszú utazásnak.
A tengerre néző híresen szép Hai Van hágón megálltunk pár percre fényképeket készíteni. Ez Vietnám legmagasabb hágója, tele veszélyes kanyarokkal. A Hai Van név „tengeri felhőt", jelent, mert a hegy csúcsa a felhőkig ér, a lábát pedig a tenger nyaldossa. Rövid tengerparti pihenő után a császárvárosban, a Hue Citadella előtt parkoltunk le, amelynek vizes árkain, hét méter magas kőfalain túl található a Bíbor Tiltott Város, a császárok lakóhelye.
Hue 1802 és 1945 között, a Nguyen dinasztia uralkodása alatt volt az ország kulturális és politikai fővárosa. Az utolsó császár a kommunista Ho Si Minh kívánságára - vagy parancsára - 1945-ben mondott le trónjáról. 40 éven keresztül 13 király palotája volt a hatalmas kiterjedésű, sokszor sivárnak tűnő palotaegyüttes, melyben vannak leromlott állagú, vagy éppen renoválás alatt álló épületek, de láttunk szépen felújított palotákat is. Az egyik legszebb a színház épülete volt, pazar berendezésével, valamint a császárnők pavilonja gyönyörű kertjével. Úgy tűnt, hogy a kommunista Hanoi szándékosan nem támogatja az egykori birodalmi város épületeinek a rekonstruálását. Hue-ban egy kicsit megállt az idő. Emberléptékű város, hatalmas parkokkal, szép látnivalókkal, ennek ellenére jóval kevesebb turistát látni ott, Hoi Anhoz, és a felkapott Da Nanghoz képest.
Az 1600-as években épült buddhista pagoda, a Thien Mu következett a sorban aranyozott szentélyével, és kertjében különleges gyönyörű díszfáival, amelyek éppen akkor virágoztak.
A városon átfolyó széles Parfüm-folyó partjára is lementünk, a vízen hemzsegtek a sárkányfejes turistahajók.
A város utolsó látnivalója a modern gondolkodásáról, és haladó nézeteiről ismert Khai Dinh császár díszes mauzóleuma volt, amely Hue külvárosában található egy domboldalon. Ez volt aznap a legimpozánsabb épület, amit láttam, sötétszürke betonból, palából és kovácsoltvasból épült, olykor gótikus hangulatot árasztva. Jelentős hatást gyakorolt rá a francia építészeti stílus, mivel a császár, aki még életében megépítette saját sírhelyét, a franciák bábjaként volt ismert. A lépcsőkön felkapaszkodva lehet megközelíteni a felső teraszt, ahonnan két sor embert és állatot ábrázoló szobor között elhaladva jutunk el a mauzóleumig, a sírhoz. A mandarinszobrok szerepe a sír védelme volt, illetve az elhunyt szellemének a végső nyughelyhez kísérése. Az aranyozott fafaragás, a pazar porcelán és üvegdíszek használata a síron nem mindennapos látvány.
Utazásunk árában nem volt benne az ebéd, ez nekünk nem is okozott gondot, mert Vietnámban minden utcasarkon lehet találni kifőzdét, ahol jót lehet enni, és ha nincs étterem, a vietnámi szendvics mindig jó megoldás. Idegenvezetőnk és sofőrünk felajánlotta, hogy menjünk együtt egy általuk jól ismert helyi étkezdébe ebédelni. Nos, ezt nem kellett volna. Nem vagyunk válogatósak, vagy túlságosan finnyásak, de ebben az étteremben, ahol jól meg is bámultak minket a helyiek, néha felfordult a gyomrunk a szagoktól és a látványtól. Ellenben nagyon jól szórakoztunk az alkalmazottakon, ahogyan a kövér szakácsnők és felszolgálók dirigáltak, kiabáltak, irányítottak, kidobálták a helyiségből a fizetni képtelen nem kívánatos helybelieket, hozták-vitték az elkészült ételeket. Minket rendkívül kiemelt VIP vendégként kezeltek, kínosan megtisztelő volt, ahogyan velünk foglalkoztak. Szerencsére az elfogyasztott ebédnek nem lett „utóhatása", pedig titokban számoltunk vele.
A visszaút számomra felért egy rémálommal. Férjem szerencséje, hogy elbóbiskolt, így nem látta azokat a hajmeresztő mutatványokat, amelyet fiatal sofőrünk vitt véghez vezetés közben. A leglehetetlenebb helyeken és helyzetekben előzött, jobbról vagy balról, érezni lehetett, hogy élvezi és kihasználja az autót, ami nem az övé. Végig azon gondolkodtam, hogy egyáltalán rendelkezhet-e jogosítvánnyal a 18 év körüli fiatalember. De túléltük az utat.
Utolsó Hoi An-i esténken még megcsodáltuk a várost, egy folyóparti étteremben pár Leo sör társaságában elérzékenyülve elfogyasztottuk búcsúvacsoránkat. Talán a sör, vagy az elérzékenyülés miatt, a szállodába menet útközben nem bírtam tovább ellenállni a kísértésnek, és vásároltam három hatalmas, gyönyörű selyemlampiont, amelyek összecsukott állapotban is több mint félméteresek voltak. Estére így meg is szerveztem a programunkat, mert órákig azon idegeskedtünk, hogy hogyan pakoljuk be a bőröndbe lampionjaimat, hogy pótdíj megfizetése nélkül felülhessünk a repülőre.
/Folytatjuk/
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023.11.08.-án

2023. november 25., szombat

A VIETNAMI PAPUCSOK ÉS A LAMPIONON FÖLDJÉN II.- INDOKÍNA MÉGEGYSZER, BŐVEBBEN

Vietnámi papucsok és a lampionok földjén - Ha Long Bay, Tam Coc, Sapa és Hoi An (II.rész)
Szöveg és fotók: Grófné dr.Kerekes Enikő

Hanoiból első kirándulásunk Vietnám egyik legismertebb és legszebbnek tartott tájára, a Ha Long öbölbe vitt. Az óvárosban található szállodákból az induló kisbusz kora reggel felvette az utazókat. Megint nemzetközi társaság gyűlt össze, volt közöttünk egy reklámszatyorral utazgató új-zélandi csapzott hajú hippi nő, holland, német, ausztrál, tajvani, meg egy fiatal francia pár. Szemerkélő esőben indultunk el a fővárosból, de mire odaértünk Ha Long City kikötőjébe, már ragyogott a nap. Mielőtt a kikötő Sunworld nevű „turistaelosztó" várótermébe megérkeztünk, útközben egy igazgyöngy tenyésztő vállalkozást is meglátogattunk, ahol bemutatták az élő kagylókba helyezett pici gyöngyszemek „növesztésének" technológiáját, persze tucatnyi ékszerbolt szomszédságában.
Az öböl szépségét a filmipar korán felfedezte, rengeteg filmet forgattak itt, talán a legismertebb mű, amelynek a helyszínt adta, az 1992-es Indokína című háborús filmdráma.
Szerencsénkre nem a „túltolt", kirándulóhajókkal zsúfolt Ha Long öbölbe, hanem attól északabbra, a kevésbé felkapott Bai Tu Long öbölbe navigálta a hajót kapitányunk. A türkizkék tengerben a sok-száz kiálló, változatos alakú mészkőszirt csodálatos látványt nyújt, köztük hajózni olyan, mint csodaországban forgolódni. A hajón volt a szállásunk, melynek elegáns kabinjaiban tökéletes komfort várt. Az étkezéseket a fedélzeten egy háromtagú szakács-team varázsolta elénk reggel- délben-este. Délután alkalmunk volt kajakozni egy elhagyott karsztszigetről, Cap La homokos partjáról. A homokos strandon, pálmafák árnyékában megpihenni paradicsomi állapot volt, mint ahogy egy nagyot úszni a tengerben. Számunkra felfoghatatlan volt a 30 fokos víz, de mégis kellemes.
A legemlékezetesebb mégis az este volt, miután lehorganyozott a hajó, a felső fedélzeten ringatózva, nyugágyból élveztük a csillagos éjszakát, a csendet, jóval éjfél utánig. Ez a tömény szépség és nyugalom mindenkire hatással volt, olyannyira, hogy a francia fiú a fedélzeten letérdelve meg is kérte barátnője kezét, nagy tapsvihar közepette. Másnap kora reggel fakultatív program volt a Tai Chi torna, de még a tajvani házaspárt sem élt a lehetőséggel, mindenki átaludta azt. Reggeli után a Hon Co sziget fehér homokos partján kötöttünk ki,
hogy a Thien Canh Son hatalmas barlangját járjuk be, folyamatos behúzott nyakkal, mert igencsak szűk járatokon császkáltunk. A reggeli tornával ellentétben a főzőiskola már népszerű volt, a vietnámi tekercs „bonyolult" elkészítési módját hamar megtanultuk, az eredményt pedig ott helyben felfaltuk.
Másnap került sor Hanoitól délre - a Ninh Bihn régióban-, a „szárazföldi Ha Long-ba" történő egynapos kirándulásra, ahova ismét kitűnő autóúton száguldott kisbuszunk. Egyik attrakciója a Mua barlangok hegye volt: a Fekvő Sárkány hegyére hogy felmehessünk, 500 nem itthoni magasságú lépcsőfokot kellett megmászni, ez nehezen, több kényszerpihenőt is tartva, de sikerült.
A hegy tetejéről csodálatos kilátás nyílik a környező rizsföldekre, lótuszvirággal benőtt tavakra, a furcsa alakú sziklákra. A nap legfontosabb programja Tam Coc volt, ami „három barlangot" jelent. Ezeket a természetes barlangokat a kanyargós Ngo Dong folyón egy háromórás sampango csónakázással látogattuk meg.
A folyó évszázadok alatt kimosta és átütötte a mészkősziklák alját, annyira, hogy a csónakokkal behúzott fejjel át lehetett alattuk siklani. A leghosszabb barlang 127 méter hosszú, belsejükben a tetőről vakító cseppkőképződmények lógnak. Kettesével ültünk be a hosszúfarkúakba, ahol az evezősök - férfiak és nők - a lábukkal eveztek a hosszú távon. A rizs érésekor a látvány még gyönyörűbb, a sárga földek között kanyarog a sötétzöld színű folyó a szűk katlanban.
Harmadik, szintén kétnapos, Hanoiból induló kirándulásunktól vártuk a legtöbbet, és féltünk is egyúttal tőle, mert itt volt a legfontosabb az esőmentes időjárás. A kínai határ mellett, 1500-1800 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő Sapa hegyi városkába utaztunk, fölötte magaslik Indokína legmagasabb hegye, a Himalája déli nyúlványán levő Fansipan (Fan Si Pan „vietnámiul"). A hegycsúcs az év legnagyobb részében teljes ködbe vagy felhőbe burkolózik, igen nagy szerencse kell ahhoz, hogy szikrázó napsütésben megpillantsuk. Az utazási iroda ráadásul jelezte, hogy „rettenetesen" hideg van a csúcson, kesztyűt, sálat, meleg bakancsot és ruhát mindenképpen vigyünk magunkkal. Még szerencse, hogy annyira nem vettük ezt komolyan - azért nálunk keményebb az időjárás, mint Vietnámban - meg furán is mutatott volna a rövidnadrág mellett a bőröndben egy vastag kötött sál. Sapa lakossága sokszínű, több etnikai csoport él együtt, közülük a hmong és a day törzs tagjai képviseltetik magukat a legnagyobb számban. A legtöbben a város melletti lejtős rizsteraszokon dolgoznak. A városban jelentős turisztikai fejlesztések vannak, egyre több a helybeli meg külföldi turista. A hegyre a világ leghosszabb felvonóútján lehet feljutni, ezáltal a két napig tartó gyaloglást - eddig tartana egy sima trekking túra a trópusi dzsungelen keresztül - ki lehet váltani egy 20 perces libegéssel ég és föld között. A felvonó hegyi állomásától további 600 lépcsőn juthatunk fel gyalogosan a csúcsig, de ha valaki ezt sem szeretné megtenni, egy nemrég átadott fogaskerekűvel meg is hódíthatja a hegyet.
Olyan buszokkal, mint Sapába menet meg jövet, az életben még nem utaztunk! Odaúton ülések voltak benne, három sorban, két szinten, keskeny fekvő-székek, melyekre a kis létrán felkapaszkodva nem lehetett a megszokott módon ülni, csak félig feküdni. Elég furcsa volt, de nem volt annyira kényelmetlen, inkább csak szűkös. A hátizsákot a lábunk elé rakva meg is szűnt a mozgás lehetősége. Mivel én a középső sorban az emeleten kaptam helyet, folyamatosan reszkettem, hogy egy kanyarban legurulok az ülésről, kézzel-lábbal kitámasztottam magam. Határozottan irigyeltem a mellettem levő sorban azt a testes vietnámi urat, aki a hat órás utat hangos horkolással végigaludta. A visszaúton egy 20 személyes fekvőbusszal utaztunk, itt mindenkinek széles, saját tévével, ágyneművel ellátott fekvőhelye volt, és még el is lehetett bújni a világ szeme elől, egy elhúzható függöny segítségével. Olyannyira el lehetett bújni, hogy az egyik útszéli pihenő után a sofőr a behúzott függönyök miatt elfelejtette megszámolni az utasokat, és simán ott felejtett egy fiatal ausztrál turistát a parkolóban. Egy kis idegeskedés, telefonálgatás után egy időre lehúzódtunk az útszélre, majd egy másik turistabusz utánunk hozta a megszeppent fiatalembert.
A hosszú utazások alatt kétszer tartottunk pihenőt éttermekkel kiépített hatalmas parkolókban, a vietnámiak „happy hours", azaz boldog óráknak nevezik a mosdóban töltött időt. Hatalmas szerpentineken, autóbuszok karavánsorában haladva, kora délutánra azért Sapába értünk. Mindenki más és más helyen lett elszállásolva, attól függően, hogy milyen túrára jelentkezett, és helyi családnál, vagy szállodában kívánt aludni. Mi kihagytuk az olyan, nem igazán korunknak való kirándulási lehetőségeket, mint az egész napos hegymászás a 3000 méteres csúcsokra, vagy több órás barangolás a rizsföldeken, helyi törzsek falujában. Nem magánháznál, hanem egy belvárosi szállodában szálltunk meg, ezt utólag megbántam, érdekesebb lett volna betekintést nyerni egy ott élő család otthonába.
Aki eljut Sapába, annak kötelező látnivaló a völgyben található hmongok lakta Cat Cat falu. Bennünket meg egy nigériai turistát egy derekunkig alig érő helyi fiatalasszony kalauzolt a túrán. A falu dimbes-dombos, macskakövekkel kirakott utcáin a helyiek, akik még az egy hatvanas vietnamiaknál is alacsonyabbak voltak, árulták portékáikat, szuveníreket, élelmiszereiket, a kis kifőzdékben pedig nyárson forogtak a gyanúsan kék színű göthös csirkék. A faluból kikeveredve a gyönyörű táj látványa ejtett rabjává. Magas hegyek, zubogó patak, hánccsal erősített bambuszhíd, vízesések sora, a sárgálló rizsföldeken pedig szorgalmas családok aratták a termést. Itt, 2000 méter magasan évi egyszer aratnak, nem úgy, mint az ország északi részén, ahol kétszer, míg a Mekong delta környékén, délen, akár háromszor is. Másnap várt a legizgalmasabb élmény: vajon sikerül- e abba az évi 80-100 napba belekerülnünk, amikor nincs felhő, nem esik az eső a Fansipan-csúcson. Nem sikerült. A sofőr felvitt a parkolóig, onnan már esőkabátban közelítettük meg a felvonó állomását.
Mivel egyre jobban esett, és lassan már az orrunkig sem láttunk a ködtől, nem volt kérdés az, hogy kihagyjuk a lépcsőmászást, és az alpinista babérokat a sikló segítségével aratjuk le. Sok mindent nem tudtunk csinálni, a szűk helyen százasával fotózkodtunk, csúccsal, nemzeti zászlóval, egyedül és párban, mindent fotóztunk, csak a nem létező kilátást nem.
A köd miatt még a tőlünk pár méterre levő hatalmas, közel 22 méter magas Buddha szobor sem látszott, az, amely Ázsia legmagasabb pontján található bronzszoborként ismert. Egyedül a pagoda csilingelő szélcsengői, meg a Bich Van Zen kolostor harangja sejtette, hogy van a közelünkben valami épület. Az óriási Buddha szobor elkészítéséhez állítólag helyi hordárok vitték fel keskeny hegyi ösvényeken, gyalog, a szükséges alapanyagokat.
Hogy Hoi Anba egészen biztosan elmegyünk vietnámi utunk során, már akkor tudtuk, mikor a városkáról a világhálón található összes képet megnéztük. Aztán kiderült, még az elképzeltebbnél is szebb a valóságban.
Hanoiból, a fővárosból repültünk Da Nang városába, amely Közép-Vietnámban, a Dél-Kínai tenger partján van. Ez az ország ötödig legnépesebb települése, szépséges homokos partja miatt pedig nemzetközi hírű üdülőhely. Da Nang-tól délre terül el Hoi An, a fények városkája, ami inkább „város" a maga 150.000 lakosával. Ott foglaltunk szállást négy éjszakára. Az óvárosából kitiltották a szállodákat, moteleket, meg az autós közlekedést is, hogy megóvják a csodás gyarmati épületeket, csak a gyalogos és biciklis közlekedés a megengedett. Mi a Thu Bon folyó túlpartján levő kisebb szigeten található Volar de Faifo szállodát választottuk ki a rengeteg lehetőség közül. Innen egy gyalogoshídon öt perc sétával be lehet jutni az óvárosba.
A repülőtéren az összes taxis egyhangúan azt állította, hogy olyan, hogy transzferbusz nem létezik (pedig van), így végül kénytelenek voltunk kipróbálni taxiként a vietnámi autómárkát, a VinFast nevű autót. A VinFast gyártása Vietnám leggazdagabb emberének a kezében van, és már a negyedik elektromos autót dobja piacra, nagy eladási sikerrel. Sofőrünk rendkívül lassan vezetett a szép, rendezett sugárúton a tengerpart mellett, egyrészt a sebességkorlátozás miatt, másrészt meg azért, hogy minél több időt tölthessen el velünk, mivel rendkívül kíváncsi volt. Fordítógép segítségével folyamatosan kérdésekkel bombázott. Honnan jöttünk, mivel, hová megyünk, milyen Európa meg Magyarország, milyen az élet nálunk, mit eszünk és iszunk. De mi is sok mindent megtudtunk tőle, például azt, hogy a lakosság csupán 30 százalékának van saját autója, a legtöbb gépjármű cégtulajdonban van. Ugyanakkor majdnem minden családnak van robogója, és hogy a helybelieknek nagyon drága mulatság Da Nang tengerpartján pihenni. Így inkább motorral a hegyekbe mennek kirándulni, családdal, barátokkal. Arról is mesélt, hogy a vietnámi családokban korlátozva van a születhető gyermekek száma, a két gyermekeknél többet vállalókat súlyosan megbüntetik. A hegyekben meg vidéken szegényebbek az emberek, még nehezebben tudták eltartani, taníttatni a sok gyermeket, ezért megy a boldogabb családért, kevesebb gyerekért szóló propaganda. Nem tudom, hogy ennek a gyermekszám korlátozásról szóló információnak mennyi az igazságtartalma, mert később mindezt cáfolta egyik idegenvezetőnk. De lehet, hogy csak szépíteni akart a valóságon.
Hoi Ant főleg a szépségéért keresik fel a turisták. Szerintem ilyen gyönyörű és hangulatos város nincs is egész Vietnámban. Már a 17. században fontos kikötője volt az országnak, a külföldi kereskedők, japánok, kínaiak, hollandok, nagy hatással voltak az építészetére. Mivel a háborúk szerencsésen elkerülték, az érintetlen óváros tele gyönyörű okkersárga, régi hagyományos házakkal, kínai templomokkal. Egy-két órás sétával könnyedén bejárható, az épületek, kávézók és teaházak annyira szépek és fotogének, hogy folyamatosan fényképezné őket az ember. Gyönyörű bőrárut, selyemruhát, képeket, kerámiát áruló üzlet található a régi házak földszintjén. A színes selyemlampionok a kézműves falvak szokásos termékei Vietnámban, de Hoi An-ban mégis különleges, egyedülálló élményt jelentenek. Különböző színűek és alakúak, mindegyik szimbolizál valamit. Az óvárosban minden hónapban megrendezésre kerül a „Hoi An Fényfesztivál" ilyenkor a helyiek este otthonaikban, az éttermekben és az üzletekben lekapcsolják a villanyt, és csak a lampionok világítanak. Kis papírcsónakokba mécseseket helyeznek el a folyón, és kívánságokat megfogalmazva azokat útjukra engedik. Leghíresebb látnivalója a fából készült Japán híd, amelynek bonyolult cizellált tetőszerkezete van, a belsejében levő imaterembe pedig betérhettek az emberek imádkozni. Ez a híd kötötte össze az egykori japán és kínai negyedet. Az egyik bejáratát két majom, a másikat pedig két kutya őrzi. Sajnos ott jártunkkor felújítás alatt állt, semmi nem látszott belőle. A fontosabb épületeket és templomokat, köztük a nemrég felújított égszínkék Ba Mu Templomot felkerestük. Az igazi csoda és látványosság este kezdődik, amikor a város utcáit több ezer lampion világítja meg, a folyón pedig színes lámpásokkal kivilágított csónakok úsznak. Mintha több millió szentjánosbogár lepné el a várost. Hogy a folyóról is láthassuk a fényeket, beszálltunk egyikbe egy sétaútra. Az utcák tele vannak sétáló emberekkel, jelmezes felvonulásokkal, rögtönzött színházi előadásokkal, itt nem lehet unatkozni.
Szigetünk fő utcája kifőzdékkel, éttermekkel, ajándékokat árusító standokkal volt tele minden este. Ilyen ételkínálatot nem sok helyen láttam, a hatalmasra nőtt békacombokon kívül rákokat, tintahalakat, polipokat kínáltak az árusok, és itt is megjelentek a furcsa kék színű csirkék. A gyümölcsök kínálatán egyenesen elámultunk, a legtöbbnek még a nevét sem tudtuk! Igyekeztük azért valamennyit megkóstolni, a furcsán szőrös rambutánt, maracuját, mangosztánt, de az örök szerelem a lila és fehér húsú sárkánygyümölcs és a mézédes mangó lett.
Hoi Ant nem hagyhattuk el anélkül, hogy ne töltsünk el egy jó fél napot a Kínai-tenger partján. A városka legnagyobb és legnépszerűbb strandjára, az An Bang Beachre mentünk, ahol napozóágyakat lehetett bérelni, és a hatalmas hullámok ellenére pár métert be tudtunk menni a sós tengerbe. Végre barnultunk is egy kicsit, és otthonról hozott keresztrejtvényekkel teli füzetünk is kezdett megtelni a megfejtett oldalakkal.
Egész Vietnámban éreztük a magas, olykor 97-98 százalékos páratartalmat, de Hoi An ebben is elnyerte a fődíjat. Délelőtt még elviselhető volt egy séta, de délután és estefelé pár perc kinti lét után csuromvizes volt a trikónk. Szó szerint folyt rólunk a víz, nem győztünk ruhát cserélgetni. A szállodaszobához tartozó erkélyre négy nap alatt egyszer sem mertünk vagy tudtunk kiülni, pedig csodálatos kilátás nyílt onnan. Menekültünk vissza a hűvös, klimatizált szobába.
A Get Your Guide utazási iroda oldalán két, Hoi An-ból induló kirándulást néztünk ki, egyiket a Da Nang mellett található Márványhegyre, a várostól 45 km-re levő 1500 éves My Son hindu templom együtteshez, valamint Hue-ba, az észkara található egykori császári városba.
/Folytatjuk/
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. 11. 21-én

2023. november 24., péntek

A VIETNAMI PAPUCSOK ÉS A LAMPIONOK FÖLDJÉN I. RÉSZ- INDOKÍNA MÉGEGYSZER, BŐVEBBEN

A vietnámi papucsok és a lampionok földjén I. rész
Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Gyermekkoromban, a zetelaki ház udvarán gyakran álltam a csillagos ég alatt, és bámultam az égboltot átszelő villogó fényű repülőgépeket. Ezernyi kérdés fogant meg bennem, hogy honnan és hová tartanak, talán átszelik az óceánt, átrepülnek a Himalája felett, láttam magam előtt a gépen ülő elegánsnak és gazdagnak vélt embereket, akiknek megadatott az utazás lehetősége. Akkortájt, a Ceausescu-éra idején, Romániában utópisztikus álom volt az, hogy külföldre mehessünk, még a szocialista baráti országokba is csak hosszas tortúra után, háromévente kaphattunk útlevelet. Mostani szemmel és ésszel ezt már fel sem lehet fogni! Nem csoda, hogy mélyen gyökerező álom volt sokak számára a világjárás, és velem együtt mások is megfogadták, hogy amint lehetőség nyílik, útlevéllel a zsebünkben körbeutazzuk a földgolyót. Körbejárni nem sikerült, de sikerült nagyon sok helyre eljutnom. Szeretek utazni, mert nincs szebb annál, mint amikor tervezzük az utakat, keresgéljük a látnivalókat, izgalommal várjuk az újdonságot. Mindenre nyitott vagyok, az illatokra, az ízekre, a veszélyes és csodálatos tájakra, de legfőképp az emberekre. Fűszerekkel tele csomaggal térek mindig haza, hogy kipróbálhassak minden olyan receptet, amit az út folyamán sikerült megismernem. Az otthonom tele van utazásokról származó számomra értékes, filléres emlékekkel, amelyekre ha rápillantok, újra átélem mindazt az izgalmat, gyönyörűséget, amelyek akkor és ott születtek meg bennem, amikor azokat vásároltam. És mindegyikről pontosan tudom, hogy honnan származik, milyen körülmények között lett az enyém. Még nem volt olyan ország, amelyikkel gondolatban ne játszottam volna el, hogy talán egyszer, nyugdíjas éveimben ott élek. Mindegyik tetszik, mindegyikben van valami végzetes vonzerő, ami miatt odaköltöznék. De ahová egyszer egészen biztosan visszamegyek, az a gyönyörűséges India. Házunk udvarán most már úgy bámulom a repülőket, hogy tudom, bármikor felülhetek rájuk. Már nem úgy gondolom, hogy csak az elegáns és gazdag emberek utazhatnak. Csak rajtunk múlik, hogy összecsomagoljuk a hátizsákot, farzsebünkbe dugjuk az útlevet, és máris repülhetünk az óceánok, a Himalája felett.
Hogy miért Vietnám lett utazásunk fő célpontja?
Eredetileg rokonlátogatásra készültünk Floridába, csakhogy időközben kiderült, hogy 2021-től külföldön született magyar állampolgárként turista vízumot kell igényelnem a budapesti amerikai nagykövetségen. A jól bevált ESTA az én esetemben már nem működik. A vízumigénylés nem egy pár napos dolog, kereken hat hónapra előre kaptam percre pontos időpontot egy meghallgatásos interjúra, a busás vízumdíj megfizetését követően. Így, kompenzálva az amerikai utazás ez évi elmaradását, ránéztünk a térképre, és találomra ráböktünk Vietnámra. Mivel Thaiföldön már jártunk pár évvel ezelőtt, és úgy véltük, nagyon turistaszerető ország, Vietnam felfedezése előtt és után Bangkokot választottuk főhadiszállásunkként. Korábban Ayutthaya egykori fővárosnak a meglátogatása elmaradt, úgy terveztük, hogy ez most bepótlásra kerülhet.
Bécsi indulással, a Turkish Airlines járatát találtuk a legkedvezőbbnek, úgy, hogy az átszállásokra 3-4 órát biztosítsunk. Szerencsére, mert már a Bécsből induló járat is órás késéssel indult a gép meghibásodása miatt, ott javítgatták az orrunk előtt azt a repülőt, amivel 3 órás repülés várt ránk Isztambulig. Az utunk döcögősen indult, de ezen az apróságon kívül a 21 nap alatt semmi problémánk nem adódott.
Bangkokba a „visszatérő ismerősök" érzéssel érkeztünk. Hogy erre rákontrázzunk, ugyanabban a szállodában foglaltunk szállást, mint évekkel korábban, szép emlékek kötődtek hozzá, ugyanakkor központi helyen van, ahonnan minden látnivaló gyalogosan is elérhető. És nem utolsósorban már kiismertük a tömegközlekedési lehetőségeket.
Az S1 repülőtéri járat személyenként potom 45 thai bathért - 450 forintért- „háztól házig" szállított röpke egy óra alatt. Jó volt ugyanoda visszamenni, bár sajnálkozva állapítottuk meg, hogy a szálloda egykori fénye, patinája megkopott, a covid járvány miatti pangó turizmus eredménye meglátszott a kopottas szőnyegeken, bútorokon, a minőségen. A szálloda megint kínai turistákkal volt tele, akik részére külön étterem is működik az épületben. Thaiföld nagyon kedvelt úti cél Kínában, közelsége és olcsósága miatt még a középosztály tagjai is megtehetik, hogy átruccanjanak a szomszédságba.
Az első napunk Bangkokban a korábbi élmények felelevenítésével telt el, elsétáltunk a szomszédos Khaosan Road-ra, a hátizsákos fiatal turisták híres bulizó helyére, a már szolidabb és elegánsabb Rambuttri útra megkóstolni egy csípős vörös curryt és pad thai-t, majd igénybe vettük a legolcsóbb és legjobb városnéző lehetőséget, a Chao Praya folyón közlekedő Orange Line menetrendszerinti hajóját, amire nevetségesen kevés, 80 forint személyenként a jegy.
A Chao Praya Thaiföld egyik legfontosabb folyója, végigkanyarog Bangkok területén, „Budára" és „Pestre" osztva ketté a várost. A vízi jácintokból álló szigetekkel tarkított szélesen hömpölygő víztömeg a folyami buszok, folyókon átszelő kompok és vízi taxik fő közlekedési artériája. A 30 megállóval rendelkező hajóút során látni Bangkok legelegánsabb felhőkarcolóit, fényűző bevásárló központjait, híres templomait, majd a külváros felé haladva feltűnnek a vízre épült összetákolt, szegényes cölöpházak, keskeny csónakokkal halászó férfiak.
Thaiföld 2022-ben, elsőként az ázsiai országok közül, legalizálta a marihuána úgymond „egészségügyi" fogyasztását, amit a drogkereskedők ki is használnak, ugyanakkor a megtépázott turizmus helyreállítását is remélte ettől a lépéstől. A kormány a lakosság körében több mint egymillió kannabisz palántát osztott szét ingyenesen, ezzel is támogatva a termesztését.
A turisták által kedvelt részeken nagyon sok marihuánát, kannabiszt, partydrogokat árusító kis bolt van. Esténként, ha sikerült - a fülünket befogva a rettenetesen hangosan üvöltő zene miatt - átvergődni a Khaosan Road egyik végétől a másikig, a bárok, kávézók, diszkók kisminkelt alkalmazottai, fiúk, lányok, vagy éppenséggel a lady boyok színes feliratos táblákon hirdették a drogot, hívogatva a turistákat a szórakozóhelyek belsejébe. A lady boyok már messziről kitűnnek minden tömegből, ők vagy műtét útján váltak nőkké, vagy csak úgy öltözködnek és viselkednek, mint azok. Míg a környező országokban kevésbé elfogadott a homoszexualitás, itt, Thaiföldön ez a mindennapos élet része, és előszeretettel alkalmazzák a lady boyokat szépség- és masszázsszalonokban, éttermekben, üzletekben.
A bepótolandó Ahyutthaya-i egynapos kirándulásra még otthon befizettünk. Ezen az úton kívül még összesen hat kirándulást terveztünk be, mindegyiket a GetYourGuide utazási iroda segítségével. Az iroda palettája rendkívül sokszínű, mert ugyanoda a helyre egy vagy több napos, olcsó vagy drágább kirándulásokat kínál, és mindegyik rendkívül profin van megszervezve. Helyben is meg lehet találni ugyanezeket az utakat szinte minden utcasarkon, talán valamivel olcsóbban is, sőt, bármelyiket egyénileg is meg lehet szervezni tömegközlekedéssel vagy bérautóval, de nekünk ez volt a kényelmesebb. Ayutthaya, az ország egykori fővárosa 80 km-re található Bangkoktól északra. A kirándulás szervezőivel a megadott helyszínről indultunk egy 10 személyes luxus kisbusz fedélzetén, amin az öt földrész utazói verődtek össze. Thaiföld spirituális ország, az utazásszervezők mindig nagyon odafigyelnek arra, hogy történelmi és vallási helyek tegyék ki az úti-célok többségét.
A Bang-Pa In vízi palota- együttese, Prasat Thong király a XVII. században építetett, szépen rendben tartott nyári rezidenciája volt első megállónk, majd a kirándulás populáris látnivalója, az Ayothaya úszópiac következett, melynek szigetét olyan hosszúfarkú csónakkal jártuk körül, amilyennel még nem találkoztunk: a környezetkímélés miatt víznyomással működtek a járművek, hátul hatalmas vízcsóvát kilövellve a vastag csövön. A Bangkok előtti, 1351 és 1767 közötti, egykor egymillió lakosú ex- főváros hatalmas épületegyüttesei közül a legszebbet, a Wat Mahathat-ot, és a legnagyobbat, a Wat Phra Sri Sanphet-et tekintettük meg belülről is, végigsétálva a sajnos részben már leomlott, összedőlt egykori hatalmas hatalmas chedik és prasatok között.
Ayutthaya legismertebb látnivalója a Wat Mahathat templom területén található Buddha fej, melyet a banyanfa léggyökerei nőttek körbe. Nem ismert, hogy mikor és hogyan kerülhetett oda, talán egy tolvaj rejthette el valamikor.
Bangkokba visszatérve még volt időnk egy sétára a hatalmas felhőkarcolók, modern bevásárló központok között, hogy aztán az estét újra a masszázsszalonokkal, kifőzdékkel, éttermekkel és üzletekkel teli Rambuttri úton töltsük.
Végre Vietnám! Latin betűs írásmód, baloldali közlekedés, nem annyira nyomulós árusok, vendéglátósok - sóhajtottunk fel. Később persze észrevettük azt is, hogy vidéken, főleg a hegyekben, nagy a szegénység, sok a munkanélküli, és a szocialista államrendszer általunk sajnos ismert ideológiája átsüt, és minden percben, órában tetten érhető. Például abban is, hogy kevesebb az egyházi jellegű műemlék, emlékhely, amit - szerencséjükre - jól kompenzálhatnak a természeti csodák sokaságával. Mindezek ellenére Vietnám lett 2022-ben Ázsia egyik leggyorsabban fejlődő gazdasága, az éves növekedés meghaladja a 8 százalékot. Az ország egyre népszerűbb a befektetők és a turisták körében.
Hanoiba, Vietnám fővárosába a Vietnam Airlines délutáni járatával érkeztünk meg Bangkokból. Takarékossági megfontolásból nem taxival, hanem a 86-os repülőtéri transzferbusszal utaztunk be a városba, kifogástalan minőségű autópályán, átkelve a Vörös folyón, kivilágított felhőkarcolók, fényárban úszó hatalmas tavak, keskeny házak között. Ami oly egyszerűnek tűnt otthon, a számítógép előtt, miszerint hogyan találjuk meg a szállodánkat, másodpercek alatt megsemmisült, fogalmunk sem volt, hogy merre induljunk el. Ott álltunk egy lüktető, dudálástól hangos városban az út szélén, hátizsákkal a vállunkon, bőröndöt húzva magunk után, és úgy éreztük, hogy végleg elvesztünk. Akiket segítségül megkérdeztünk, mindegyikük más irányba mutatott, végül egy riksás segített, és kiderült, pontosan ott állunk a szálloda előtt. Utólag el kell ismernem, hogy a lehető legjobb választás volt a Hanoi Nostalgia Hotel. Megfelelt elvárásainknak, miszerint legyen benne medence meg reggeli, legyen pénztárcabarát, de hogy az óváros egyik legjobb helyén van, ahonnan minden bejárható, azt nem is reméltük. A 9 milliós Hanoi óvárosa „város a városban", a lehető legizgalmasabb hely a világon. Ázsia több országában jártunk már, az ottani életérzést megtapasztaltuk, de ez valami más volt, új és izgalmas egy időben, érintetlen. Az óváros maga egy labirintus a 36 szűk, forgalmas utcájával, és mindegyik utca egy mesterséget képvisel. Mint a marokkói Fez-ben. Itt is van ékszerészek, ruhakereskedők, koporsókészítők, fűszerkereskedők, halárusok, virágárusok utcája, de van sör utca is, a híres „Beer street", ami a lehető leghangosabb, legvibrálóbb a környéken, tele van szórakozó helybeliekkel és turistákkal, akik a világ különböző országaiból jöttek megcsodálni a várost. Mert Hanoi tényleg maga egy kuriózum.
Hangos, színes, koszos és olykor kibírhatatlan a bűz, de az idelátogatót végérvényesen rabul ejtheti. Engem rabul ejtett. A helybeliek nem mindig mosolyogtak, nem igazán tudtuk, hogy mit gondolnak magukban, de ha hozzájuk fordultunk útbaigazításért, készségesen segítettek, még akkor is, ha fogalmuk sem volt, hogy mit kérdezünk, vagy hogy hol van az általunk keresett hely. Szerintem a vietnámiakat váratlanul éri a sok turista jelenléte, akik évről évre odautaznak, rácsodálkoznak a változásra, hogy mi is történik országukban. Mint ahogy az odalátogatók is elámulnak azon, hogy egy ország, amely négyezer éves történelme során annyit szenvedett idegenek uralmától és háborúktól, leporolta sebeit, és sikerrel nyit a békés küldetéssel érkező külföldiek felé.
Hanoi óvárosában csodálatos érzés a keskeny, olykor csak három méter széles, virágokkal, zöld növényekkel befuttatott patinásan kopott vagy felújított keskeny házak között sétálni, amelyek azért épültek így, mert egykoron a házak szélessége alapján kellet adót fizetni a tulajdonosnak. Ámulatba ejtő a boltok sokszínűsége, az éttermek, kávézók hangulata, a vállukon kosarakat cipelő szalmakalapos nők látványa, akik egész nap csodálatos virágokat, ismeretlen gyümölcsöket árulnak. A várost járva úgy érezni, mintha az összes óvodát kitelepítették volna az utcákra, az apró színes műanyag asztaloknál, gyermekeknek való székeken egész családok vagy baráti társaságok étkeznek kuporogva. Hangosak, jókedvűek, sört, üdítőt kortyolgatnak, esetleg tojásos kávét szürcsölnek. Vacsoraidőben, amikor egész Hanoi az utcán eszik, isteni illatokkal van tele a levegő. Egy taxisofőr úgy mondta nekünk, hogy Vietnámban olyan sokat dolgoznak az emberek, hogy nincs is idejük otthon főzni, így mindenki kifőzdében étkezik.
De a közlekedés az, ami turista számára a legkaotikusabb. A jelzőlámpák lényegében dekorációként szolgálnak a gyalogátkelőknél, csak az autósoknak illik betartani a szabályokat, a motorosokra ellenben semmi nem vonatkozik. Átkelni az utcán felér egy életre szóló kalanddal. Megtanultuk, hogy mindig a helybelieket kell figyelni, hozzájuk csatlakozni, ők tudják, mit kell tenni. Határozottnak, eltökéltnek, magabiztosnak tűnni, és a robogó motorok között kezet felemelve átkelni az úttesten. Egy motoros sem áll meg a zebránál, maximum kikerül minket lassítva. Ugyanakkor a járdákon sem lehet közlekedni, mert oda vannak kipakolva a boltosok árui, ott ebédelnek liliputi székeken a helybeliek, ott parkolnak a motorok, így jó esetben roppant elővigyázatosan csak az úttest szélén lehet bandukolni. Másképpen nem megy. A vietnámi átlagpolgár motorral közlekedik, azzal jár dolgozni, bevásárolni, kirándulni, olykor egész családok ülnek rajta, mert az ülés tetszés szerint bővíthető. Sokszor hatalmas áruval, több méter hosszú bambuszrudakkal, élő állatokkal megpakolva száguldanak eszeveszettül hangos dudálás közepette az utcákon, olyan érzést keltve, mintha egy megvadult antilopcsorda rohanna el az orrunk előtt.
Hanoiban nyolc napot töltöttünk el, úgy, hogy innen utaztunk szervezett úttal két napos hajóútra a Világörökség részét képező Halong Bay öbölbe, majd délre, Ninh Binh környékére, hogy a lótuszokkal teli Tam Coc folyón csónakázzunk látványos rizsföldek és égbenyúló karszt sziklák között. Beterveztünk egy két napos utat északra, a kínai határ mellett található Sapa városába, hogy onnan felmehessünk Vietnám legmagasabb hegyére, a 3147 méter magas Fansipánra. Lényegében két teljes napunk volt a városnézésre, meg azok az esték, amikor a kirándulásokról visszatértünk a hotelbe. Első napunkon az óvárost fedeztük fel, majd a déli részén található Hoán Kiem tavat, ahol rögtön két látnivaló is van, a vörösre festett fa The Huc hídon átkelve érjük el a Jáde- hegy templomát, amely a 13. században épült a kis szigetre. A tó másik végében áll a vízben egy kis szigeten a Teknősbéka pagoda, de oda nem lehet bejutni.
A Hoán Kiem tó után megpróbáltunk gyalogosan elindulni a Van Mieu nevű, 1070-ben épült Konfuciusz-templomhoz, amelyben Vietnám első egyeteme is látható, de utólag kiderült, a 33 fokos melegben, 97 százalékos páratartalomban ez egy lehetetlen vállalkozás, így taxival jutottunk el oda. Az irodalom temploma Hanoi egyik legszebb látványossága, egy ősi parkban áll, tisztelgés az irodalom és az oktatás előtt. A hatalmas, harangokkal ellátott főkapun belépve három úton haladhatunk keresztül öt egymást követő, körbezárt udvaron. Magát a templomot az ötödik udvarban találjuk meg, gondozott kert veszi körül, lótuszvirággal teli tóval.
A Hoán Kiem tó a kedvenc helyünkké vált, hiszen minden este, átverekedve magunkat a Sör utca tömegén, egy félórára kiültünk egy üres padra, vagy rosszabb esetben egy miniatűr műanyag székecskére a sok helyivel együtt, megcsodálni a szépen kivilágított hidat és templomot. A tó maga esküvői, családi fotók helyszínéül is szolgál, gyönyörű vietnámi lányok fotózkodtak a parton, csodálatos nemzeti viseletükben, az ezerszínű selyem ao daitban. Olykor a férjemet is felkérték, hogy álljon melléjük egy fotó erejéig, hiszen ritkán látni fehér hajú és szakállú, kék szemű férfit arrafelé. Második Hanoinak szentelt napunkon észak felé vettük az irányt, a Nyugati tó és környékének felfedezése következett. Az Egyoszlopos Pagoda volt az első betervezett látnivaló, amely egy hatalmas parkban található. Egy darabig taxival mentünk, de az oda vezető sugárút, amelyen gyönyörű francia gyarmati épületek, nagykövetségek állnak, annyira szép volt, hogy korábban kiszálltunk egy séta erejéig. Sajnos nem számoltunk azzal, hogy vasárnap lévén a park, amelyben a pagoda, illetve Ho Si Minh mauzóleuma is van, kordonnal teljesen körbe volt zárva, és csak egy bizonyos ponton lehetett oda belépni, biztonsági ellenőrzés mellett. A parkot a mauzóleum miatt aznap több ezren látogatták. Vidékről érkeztek buszokkal a volt elnök tisztelői, vietnámi csillagos vörös ruhába öltözve. Igazi népünnepély volt, a gondozott parkban felállított hatalmas kivetítőkről dőlt a tömény pártpropaganda, ahol gyermekek és nők énekelték a „szeretünk Ho Si Minh", „szeretünk Vietnám" tartalmú énekeket. Ho Si Minh a Vietnámi Demokratikus köztársaság első elnöke volt, hatalmas népszerűségnek és tiszteletnek örvend halálát követően is. Magyarországon, Pápán jelenleg is létezik egy Ho Si Minh-ösvény elnevezésű kis sétány, adózva a vietnámi elnök emlékének.
A Chua Mot Cotz Pagoda egy kis tó közepén található, egy lótuszvirágra hasonlító buddhista szentély, a gyermekáldást segítő Quan Am istennő tiszteletére épült. Nagyon nehezen keveredtünk ki a körbe barikádozott parkból, de a Nyugati tó egy kis félszigetén épült 11 emeletes Chua Tran Quoc buddhista templomig már gyalogosan indultunk el. A templom Hanoi legrégebbi temploma, kihagyhatatlan látnivaló. A tó partja egy találkozóhely a helybeliek között, éttermek, kávézók, virág- és emléktárgyakat árusítók tömegében. Maga a tó felhőkarcolókkal körbeépített, ott lakik a város tehetősebb rétege.
A késő délutánt unszolásomra a Train Street, Vonat utca nevű, a turisták körében népszerű látnivalónak szenteltük. A vonat utca lényegében egy szűk sikátor, amelyen naponta többször egy menetrendszerinti vonat halad át, centiméterekre a házaktól. Ennek érkezése előtt teljesen normális képet mutat az utca, gyermekek játszanak a sínek között, asszonyok főznek, mosogatnak, mosnak, beszélgetnek kis székeken ülve, tyúkok kapirgálnak, kutyák lustálkodnak. Amikor érkezik a vonat, hangos sípszóra másodpercek alatt minden kiürül, a gyermekeket, állatokat lekapkodják a sínekről, beterelik a házakba. Ellenben a sikátor megtelik turistákkal. A pontos menetrendet csak a helyiek ismerik, mi is a szálloda recepcióján érdeklődtünk erről. Egy időben a hatóságok le is zárták a környéket, veszélyesnek ítélték meg a helyzetet, túl sok szelfiző turista állt a vonat előtt, de most újra megnyitották. Az utcában élőknek hatalmas biznisz a sok, vonatérkezésre kíváncsi ember. A férjem nagyon jól szórakozott a helyzeten, vicces volt, ahogyan az ott élők irányították a turistákat, mindenkit leültettek szorosan az óvodai méretű székekre, és csak sör vagy üdítő rendelése esetén lehetett magába az utcácskába is bejutni. Komikus látvány volt, ahogyan a szűk sikátorban sípot fújva sörökkel, székekkel felszerelkezve hangosan dirigáltak, kiabáltak a testes vietnámi asszonyságok. A vonat valóban centikre haladt el előttünk, elég nagy sebességgel. A sok ember szinte rátapadt a házak falára, hogy elférjen a szerelvény.
Mivel Hanoi óvárosa tele van elegáns masszázsszalonokkal, mi is a hosszú sétákat követően be-betértünk egy kényeztetésre. Az itteni szalonok nem tűntek olyan „ipari jellegűnek", mint Bangkokban, a székek nem voltak hosszú sorba kitéve az utcára. Ami a kulináris élvezetek illeti, nekem nem jött be a vietnámi ízvilág. Pedig nagyon szeretem a thai, indiai, indonéz ételeket. Nagyon sok ételt megkóstoltunk, köztük a mézédes vietnámi kávét is, mindegyik nagyon finom volt, de egy kicsit keverék. Egy kicsit kínai, egy kicsit kambodzsai, egy kicsit thai. Így nem jöttem rá, milyen az igazi vietnámi ízvilág. Talán a banh mi, azaz a kívül ropogós, belül puha vietnámi bagett az, a legkülönbözőbb alapanyagokkal megtöltve, amit bármikor és bárhol meg tudnék enni. Egy nagyon finom szerelemgyermeke a francia és vietnámi konyhának.
Hanoi szállodánk személyzete mindenben segített, ha kértük, taxit rendeltek, tájékoztattak a templomok, múzeumok nyitva tartásáról, tanácsokat adtak a látnivalókat illetően. Utolsó, sapai utazásunk után bónuszként, a sok náluk eltöltött éjszakáért, a recepciós hölgy nekünk adta a legelegánsabb szobát, a nászutas lakosztályt. Csak azt felejtették el megemlíteni, hogy a szobában a hálótér és a fürdő közötti fal átlátszó üvegfal, hogy a szerelmesek minden percben figyelhessék egymás lépését. Nekünk azért okozott némi fejtörést és logisztikát az üvegfal!
/Folytatjuk/
Megjelent a vaskarika.hu portálon, 2023.10.17-én