EGY ECHTE ANGOL BLUES- ROCK GITÁROS BULIJÁN VOLTUNK- AYNSLEY LISTER A SOPRONI BÚGÓCSIGÁBAN

Aynsley Lister blues-rock bulija a Búgócsigában

Szöveg és fotók: Gróf István

Valahogy sohasem mennek ki a divatból az Eric Clapton, Rory Gallagher, Alvin Lee nyomába eredő blues-rock gitárosok Nagy- Britanniában. Megvan a respektjük az ősöknek, de az őket követő fiatal epigonoknak is. Ezek közül az utóbbi évtizedben vagy tucatnyit sikerült meghallgatnom, és mindegyikük maradandó nyomot hagyott bennem. Ian Siegal, Matt Schofield, Alan Nimmo (King King), Marcus Bonfanti (Ten Years After), Dan Patlansky, Ben Poole, Chantel McGregor - hogy csak néhány nevet említsek a közelmúltban hallottak közül. Nos, ezek közé tartozik a soproni Búgócsiga Akusztikban fellépett 45 éves brit Aynsley Lister is, aki aznap billentyűse nélkül, triójával zenélt.

Ezen a szerda estén nagyon passzolt az előadó a környezethez. Aynsley borostásan, fekete farmernadrágban, dzsekiben, fél lábszárig érő rockercsizmában lépett fel, de basszerosa, a színpad jobb oldalát elfoglaló Jono Martin sem húzott színpadi selyemöltönyt, még haja hossza is rockeresebb volt. Craig Bacon dobos szintén. A technika profin működött, kontrollja csak a színpad baloldalán játszó zenekarvezetőnek volt, de jól láthattuk-hallhattuk, hogy a 60-as, 70-es évek hangszerarzenálja, erősítői a banda favoritjai:a kopott Strato, Les Paul, Fender basszus mellett a háttérben felfedeztem a „csak" 40 éves Marschall-ok mellett két, 60-as évekbeli ütött-kopott Fender Vibroverb erősítőt is. A Búgócsiga pedig kopott szőnyegjeivel, világítástechnikát nélkülöző, a mellékhelyiséget felemelt orral hamar megtalálható enteriőrjével, mégis a korszellemet idéző, hangulatot árasztó atmoszférájával, kitűnő bárjával optimális helyszín volt ehhez a bulihoz. Ha sokan nem is voltunk, de itt mindenki a zenekar előtt állt, mozgott, táncolt, és ez mindenképpen visszahatott a muzsikusokra is. Nem úgy, mint plüssfotelekben ülve, 50 méterre a fellépők megemelt színpadától a művházak, sportházak csilivili nagytermeiben, ahol ez nem jöhet létre.

Lister mester több lemezt is kiadott színre lépése, 1999 óta: a napokban megjelent Along For The Ride albumáról több nóta is elhangzott, de a '16-os Eyes Wide Open-ről, az azt megelőző '13-as Home címűről, de még a 2009-es Equilibriumról is válogatott a műsorába.
Egy pörgős rock-kal, az All of Your Love c. dalukkal kezdtek, ahol már felfedezhettünk a beharangozott ördögi gitárjátékán kívül Lister kellemes „kölyöktenor" hangját is. A testes, „bővérű" Les Paul gitárját vette elő a Home c. lassú bluesában, csodálatosan improvizálva benne, majd harmadikként ismét ritmusváltás jött, megint csak a korábbi évek terméséből, a 22 éve repertoáron tartott Soundman c., egy Ten Years After-es földbedöngölős riffekkel előadott hard rock nótával. A slágeresebbre szelídített Eve Part 1. fantázianevű érzelmes ballada már az új albumról szólt, megpaprikázva a mollban játszott és énekelt verseket dúrban felvarázsolt hangszeres szólókkal. Mi tagadás, a zongora futamai hiányoztak kissé az eredeti felvételhez képest. Ismét ballada következett, ismét az új lemezről, a Cast of Light, melyben Aynsley akusztikus gitárját vette elő az állványon előkészített négy közül, slide- gyűszűt húzott kisujjára, és gyönyörű, ríkató gitárbetétekkel varázsolta el a közönséget. A szám egy lépegetős shuffle-ba torkollt, amelyben a gitáros a smirglis blues-soundot üvegnyakszólóival prezentálta.

A rövid szünet után kemény rockzenével indított a banda. Craig rendesen hozta a kőkemény négyeket a hendrixes hangulatú Made Up My Mind-ban, Jono pedig beállt vokálozni a főnök mögé. A virgázó, hangnemváltásokkal feldobott imprók mögött felsejlett Richie Blackmore szelleme is talán, hogy aztán megint a friss korongról beleszelídüljön egy gyönyörű, 6/8-os triolás bluesba, a No One Else but You-ba. Kemény, a '60-as évek végi csontkemény Taste-hangzás köszönt vissza a következő dalban, melyben a még a hátsó sorban ácsorgó, tétovázó rajongók is előmerészkedtek csápolni. A fellegekben lebegő, Stratocasterrel megszólaltatott country-rockos himnusz, a Soul című mutatta be az angol zenész sokoldalúságát, hogy aztán az est zárószámával, a Stevie Ray Vaughan-os shuffle ritmusú őrülettel fejezze be koncertjét. Jazzes, majd bluesban fogant, szenzációs gyorsasággal váltó akkordmenetekkel kezdődött a Running Out c. dal, majd a kísérők magukra hagyták a mestert, aki majd 10 percen keresztül szólózott-varázsolt gitárján, a hangulatot egyre fokozva. A bő másfél órás bulit azonban nem zárhatták le anélkül, hogy a banda legismertebb átdolgozását, Prince Purple Rain c. mesterművét ne játsszák le.

Aynsley Lister bebizonyította, hogy a látszólag nem bonyolult blues-sémára lehet dallamában, ritmusában, dinamikájában, hangszerelésében sokszínű, élvezhető muzsikát mutatni a közönségnek. Ezt tette aznap este is Sopronban.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.11.12-én

INDONÉZIA: JELENTÉS A MEGTALÁLT PARADICSOMBÓL- III. RÉSZ

Indonézia: jelentés a megtalált Paradicsomból - III. rész

Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Indonéziában a helybeliek a fehér turistákat „bullénak", azaz pénzeszsáknak nevezik, és a lehető legtöbbet próbálják kihozni abból, hogy találkoznak velük - Indonézia, mint úti cél, már nagyon régóta szerepelt terveink között. Nemcsak Bali, az „Istenek szigete”, amit még a ma is létező utolsó Paradicsomként neveznek, hanem főként Borneó, ahol még lehet vadon élő orangutánokat látni. Aki csak Balira utazik, nem sokat lát és tapasztal az országból, ezért Jáva szigetén is szerettünk volna eltölteni egy kis időt. Háromrészes képes úti beszámolónk befejező része!

Nusa Lembongan szigetére hajóval mentünk át, egy Kusamba nevű településről, ami híres vulkanikus eredetű fekete homokos strandjáról. Itt már szemét hevert a tengerparton és környékén. Először csak mi ketten voltunk férjemmel a hajóállomáson, majd csatlakozott hozzánk pár kóbor kutya, majd rengeteg helybeli, akik leplezetlen érdeklődéssel bámultak minket. De mi is őket, azt, ahogyan ültek, ahogyan ettek, ahogyan nagyokat nevetve beszélgettek. A hajó indulása előtt aztán megérkezett még néhány fehér turista. A hajó nagyon gyorsan, fél óra alatt ért át a szigetre, amelyről nem sokat tudtunk. Azért választottunk egy szigetet, mert Bali híres strandjairól nem sok jót olvastunk. Amolyan Lido di Jesolós hangulatúaknak írták le több utazásról szóló beszámolóban, mi pedig másra vágytunk.

Nusa Lembonganon azért utolért a „balis" életérzés. Gyönyörű, tiszta vizű tenger, csodálatos bungaló egy édenkertnek is beillő kertben, a parton pedig jobbnál jobb helyi éttermek. Szállásunktól, a Harta Lembongan Villas nevű helytől pár perc sétára volt a sziget híres kilátópontja, ahonnan a sziklák tetejéről fantasztikus panoráma nyílt napnyugtakor a tengerre és Bali szigetére. Esténként rajokban jöttek robogón a fiatal turisták, hogy a hullámok verte sziklákon, füves cigarettát szívva elmélyüljenek a nem mindennapi látványban. Pár nap alatt gyalogosan bejártuk az egész szigetet, a híres strandokat, ahol több méteres hullámok robogtak zajjal a part felé. A sziget olyan kicsi, hogy csak egy falu meg pár üdülőövezet található rajta. Autók nincsenek, robogókkal közlekedik mindenki, személyszállításra és teherszállításra kis platós teherautókat használnak. Nem sok minden terem meg a szigeten, a napi élethez mindent Baliról hoznak át teherhajókkal, az élelmiszertől kezdve a benzinig.

Lembongan szigetén maga a tenger jelenti a legnagyobb veszélyt. A szűk öblökben megbújó strandokon ki van írva hatalmas betűkkel, hogy úszni csak saját felelősségre lehet. Mert Lembongan nem az átlagos strandolók, hanem a szörfözők igazi paradicsoma. De a hatalmas hullámok miatt évente így is sokan vesznek a tengerbe. Csónakáztunk mangrove erdőben, megcsodáltuk a helyi temető furcsa, esőernyős vagy inkább napernyős fejfáit, fürödtünk egy kevésbé veszélyes strandon, és elmerültünk az indonéz konyha kulináris élvezeteiben. De a legszebbek a késő esték voltak, a kertben, a medence mellett pihenve, ahogyan hallgattuk a koronásgerlék furcsa dalolását. Mivel a főszezonnak már vége volt, a bungaló falu egyedüli lakói csak mi voltunk, így senki nem zavarta meg nyugalmunkat és a pihenésünket.
A szigeti lét után, rövid hajózást követően újra megpillanthattuk Kusamba fekete homokos strandját, aztán jól bevált sofőrünkkel Ubudba utaztunk. Két nap alatt gyalogosan bejártuk a település összes utcáját, a környező rizsteraszokat, a városka melletti híres majomerdőt, bepótoltuk mindazt, ami első ottlétünk alatt kimaradt. Szállásunk a legforgalmasabb utcák egyikében volt, csak kiléptünk a kapun, és máris beszippantott bennünket a forgatag. Nagyon jókat vacsoráztunk és söröztünk, és lassan az ajándéktárgyakat árusító boltok kínálatait is elkezdtem szorgalmasan nézegetni.

Utolsó indonéziai utunk Baliból Yogyakartába vezetett, Jáva szigetének egyik kulturális központjába. Másfél órás repülőút után érkeztünk meg a nemrégen átadott nemzetközi repülőtérre, hogy kiderüljön, még egy órát kell újra autóznunk, hogy a város központjába, szállásunkra, bejussunk. Yogyakarta bővelkedik látnivalókban. A városban gyalogosan is fel tudtuk keresni a Kratont, a királyi palotát, illetve a Taman Sari vízipalotát, és végre találkoztunk egy magyar turistacsoporttal, két hét után. A környék két leghíresebb látványosságának, a Pranbanan templomegyüttesnek illetve Borobubur templomának meglátogatásához megint sofőrt kellett bérelni egy napra, de ezt már rutinosan megtettük. A két templom kombinált belépőjegye hihetetlenül drága volt, 24 ezer forintnak megfelelő indonéz rúpia személyenként, de csak azért, mert külföldi turisták voltunk. Az átlagos ausztrál turistáknak, akik Indonéziában töltik éves nyári szabadságukat, meg sem kottyan ez az összeg. Mi ellenben ilyen magas belépőjegy árral még soha nem találkoztunk.

Borobubur a világ legnagyobb buddhista épülete, lényegében egy hatalmas sztúpa, egy domb tetején. Nem templom, mert nincsenek belső helyiségei. A 35 méter magas építménynek három része van. Az alsó a Kamadhatu, a vágyak, a középső, a Rupadhatu, a formák, míg a legfelső az Arupadhatu, a formák nélküli világot ábrázolja. A legfelső teraszon, amely kör alakú, 72 faragott kősztupa található, mindegyik egy ülő Buddha szobrot rejt magában. Egy kicsit csalódottak voltunk, mert az épületet csak körbe lehetett járni, -ennyi pénzért! - a felső szintek, ahol a fő látványosság van, le volt zárva a látogatók elől.

Nagyon közel van a városhoz a 2968 méter magas Merapi vulkán, amely jelenleg is aktív. Legutoljára 2020-ban tört ki. Korábban, 2010-ben többször is kitört, ekkor 80.000 embernek kellett elhagynia az otthonát, és jelentős volt az áldozatok száma is. Borobudur látogatását követően, Pranbanan felé menet, sofőrünk felvitt bennünket egy kanyargós úton a hegy tetejére, egy kis faluig, ahonnan dzsip-túrák indulnak a kráterhez. Az időjárás sajnos közbeszólt, mert egy órán keresztül özönvízszerű eső zúdult ránk, autót vezetni is alig lehetett. Krátert így nem láttunk, csak azért fohászkodtunk, hogy a város másik felén levő legszebb templomot, Pranbanan-t legalább ne esőben látogassuk meg.

A Pranbanan hindu templomegyüttes a 10. században épült. A három központi épületet Visnának, Sivának és Brahmannak, a hinduizmus három fő istenének szentelték. Az épületek egy hatalmas gondozott kertben vannak, több helyszínen. Nagyon furcsa érzés volt, ahogyan a hindu templomok között sétáltunk, közben meg a környező mecsetekből folyamatosan szólt a müezzin, a muzulmánok imára hívó szava. Jáván a hindu vallásúak száma elenyésző, a Pranbanan a múltnak állít immár emléket. A két templom Indonézia leghíresebb látványosságai közé tartozik, aki Jáván jár, annak feltétlenül fel kell keresnie őket. Még a horribilis belépőjegy árak ellenére is.
Yogyakartai tartózkodásunk alatt az esték jelentették a legnagyobb élményt, amikor kisétáltunk a város legforgalmasabb utcájára, a Jalan Malioboróra. Fantasztikus hangulata volt az utcának, minden kapualjban önjelölt zenészek énekeltek, éttermekkel, boltokkal, kávézókkal volt tele. Az utcán a korábban megismert robogó mellett gyönyörűen feldíszített lovas hintók is közlekedtek, meg becsák, amik lényegében riksák, motorral vagy lábbal hajtott, ülésekkel rendelkező robogók. A széles sugárút javarészt ruha és kelmeboltokkal van tele, mert Yogyakarta a batikolásról is híres. Minden kapualjban eldugott batikkiállításokra próbáltak bennünket becsalogatni a helyiek, hogy vásároljunk textilképet. A szűk sikátorok kifőzdékkel voltak tele, izgalmas és finom ételeket kínálva, de inkább a helybelieknek, vagy bevállalós kedvű turistáknak. Az ott étkezők alacsony kis asztalkákon, a földön ülve, kézzel ették az vacsorát. Mi egy olyan helyre ültünk be, ahol sört is lehetett kapni, a Legian étterembe, itt már voltak turisták, meg módosabb helybeliek. Az étterem teraszán ülve a lábunk előtt élvezhettük Malioboro zajos, vidám és forgalmas életét. A becsákot kipróbáltuk egyik esős este, hogy visszajussunk a szállodáig, alig tudtuk magunkat bepréselni a helyiek testméretéhez igazított ülésekre. Az út felért egy kisebb halálúttal, úgy cikáztunk ezerrel a riksával az autók meg robogók között, hogy alig mertük kinyitni a szemünket.

Négy nap Yogyakarta után Jakarta következett, majd az indulási útról már megismert Jeddah-Bécs útvonalon tértünk haza 21 nap után. De az izgalmak a yogyakartai repülőtéren még nem értek végett, a vihar miatt késett, majd kétségessé vált a repülőnk indulása Jakartába. Ott szaladgáltunk idegesen néhány ausztrál turistával az információs tábla meg a váróterem között, hogy mi lesz. Ha sokat késik a Super Air Jet járata Jakartába, lekéssük a szaúdi légitársaság Európába tartó gépét. Ami igen komoly anyagi veszteséget jelentett volna számunkra. De szerencsésen hazatértünk.
Most van az az időszak, amikor az élményeket próbáljuk feldolgozni, nap mint nap visszanézzük az ott készült fotókat, videókat, és bosszankodunk, hogy miért nem használtuk ki jobban az időt. Minden percét. Minek feküdtünk le egyáltalán aludni, amikor késő éjjel is sétálhattunk volna? Miért duzzogtunk az özönvízszerű eső miatt a szállodaszobában, ahelyett, hogy nekivágtunk volna az utcáknak, hogy ne vesztegessünk el órákat az ottlétből? Egyáltalán, miért kellett hazajönnünk?
Ha rangsort kellene állítanom a látottakból, egyértelműen Borneó vinné a pálmát. Az esőerdő, az állatvilág, a szépséges Sekonyer folyó, a mienktől annyira különböző egyszerű életmód, a csend és a nyugalom miatt. Lembongan szigete maga volt a Paradicsom, Yogyakarta elbűvölt fantasztikus életritmusával és hangulatával Malioboró sugárútján. Bali egy picit csalódás volt, de talán amiatt, hogy túl sokat vártam tőle. A sziget látnivalói mesések, és az ott élő emberek kedvessége és közvetlensége meglepő. Indonéziában a helybeliek a fehér turistákat „bullénak", azaz pénzeszsáknak nevezik, és a lehető legtöbbet próbálják kihozni abból, hogy találkoznak velük. Lényegében nem is lehet tudni, hogy a mosolyuk és kedvességük őszinte, valami ősi velük született dolog, vagy már átszövi azt az érdek. De nem maguktól romlottak el, a turizmus meg a szegénység mindennek az okozója. Nem tudom, megrendítő vagy szomorú dolognak könyveljem el azt, hogy mindegyik helybeli sofőrünk kezet csókolt férjemnek, mint a nagy fehér istennek, amikor átadta nekik a fuvar díját.

A közlekedés, ami Indonéziában baloldali, első látásra ijesztőnek és kaotikusnak tűnik. Nagyon kevés városban van tömegközlekedés, a legtöbben mopeddel közlekednek, a turisták meg vagy felfogadnak egy helybeli sofőrt, vagy kibérelnek egy motorkerékpárt. Szabályok a vezetésben nincsenek, az győz, aki gyorsabb. Pontosabban vannak közlekedésre vonatkozó írott szabályok, csak ezeket mindenki egyénileg eltérő módon értelmezi. A modepek vezetése nincs életkorhoz meg jogosítványhoz kötve, fiatal gyerekek száguldoznak az utakon, és a városokban még a piros lámpa sem vonatkozik rájuk. Nem egyszerű feladat az utca egyik feléről átjutni a másik felére egy nagyobb városban. De mindezek ellenére nem láttunk balesetet. Nagyon figyelnek egymásra a sofőrök, és halk dudálásokból megértik egymást. A dudálás arra szolgál, hogy jelezzék, jövök, itt vagyok, előzök, kanyarodok. Nem idegesek, nem kiabálnak, számukra idegen a kapkodás és a rohanás.

Bali szigete nem az istenek otthona, nem egy földi Paradicsom, hanem egy olyan mágikus hely, ahová mindenképpen érdemes elutazni annak, aki ezt megteheti. Nem hibátlan, nem tökéletes. A turizmus felemésztette, így a végtelen békét és nyugalmat, amire vágyunk, nem itt fogjuk megtalálni. Hanem egy kisebb szigeten. De ahogyan megismerjük a balinézeket, a falvaikat, a templomaikat, a tájat, ahol élnek, rájövünk, hogy mégis a lehető legjobb helyen vagyunk. Mosolyországban, mert a helybeliek mosolygása mindenkit rabul ejt. Ahol nem stresszelnek, nem idegeskednek, nem türelmetlenek, a helybeliek a maguk lassú tempójában élik mindennapjaikat. Ilyen idillikus körülmények között még az idő is megáll, észre sem veszik talán az órák, a napok múlását, mert minden nap egyforma: meleg van, vagy esik az eső, a természeti környezet pedig mindig ugyanolyan csodálatos. Ez a hangulat, az időtlenség, minket is utolér. Pedig az átlagos balinéz (indonéz) ember szegény. Talán van egy háza, egy kis földje, és egy tál rizsen túl nem is igazán van másra igénye. Senki nem érti, hogy a keleti emberek a mérhetetlen szegénység ellenére hogyan tudnak mégis mindig mosolyogni, vidámnak lenni. A stressz és a depresszió a felpörgetett életek jellemzője. A mi „nyugati" életünk nem szól másról, csak arról, hogy dolgozzunk, gyűjtsünk, adózzunk, új autót, nagyobb házat, márkás telefont vegyünk, nekünk ezek jelentik a boldogságot. Ha ezt nem tudjuk megszerezni, belepusztulunk, és szegénynek érezzük magunkat. Nem tudjuk élvezni az élet olyan egyszerű szépségeit, hogy süt a nap, kék az ég, megjött a tavasz, egészségesek vagyunk, családban élünk. Míg mások kicsiny és szerény álmaikkal megelégszenek, léteznek és élnek, mi irigyeljük „mosolyország" lakóit, pedig csak rajtunk múlik az, hogy mennyire tudunk és merünk boldognak lenni.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.11.12-én

INDONÉZIA: JELENTÉS A MEGTALÁLT PARADICSOMBÓL- II. RÉSZ

Indonézia: jelentés a megtalált Paradicsomból - II. rész

Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Indonézia, mint úti cél, már nagyon régóta szerepelt terveink között. Nemcsak Bali, az „Istenek szigete”, amit még a ma is létező utolsó Paradicsomként neveznek, hanem főként Borneó, ahol még lehet vadon élő orangutánokat látni. Aki csak Balira utazik, nem sokat lát és tapasztal az országból, ezért Jáva szigetén is szerettünk volna eltölteni egy kis időt. Háromrészes képes úti beszámolónk második része!

A Tanjung Puting Nemzeti Park Borneó talán legszebb és leghíresebb látványossága, itt vannak az orangutánrezervátumok, illetve az elárvult orangutánbébik felneveléséhez, illetve önálló életre szoktatásához létrehozott rehabilitációs központok. A Nemzeti Park területén levő őserdőben közel 25 ezer orangután él vadon, miattuk érkezik évente távoli országokból a sok természetszerető turista. A túrákhoz a szervezők, akik a Nemzeti Park munkatársai, a klotok nevű, évszázadok óta használt, színesre festett fahajókat használják, amelyek az idők során nem sokat változtak. Ezekkel a hajókkal csorognak fel a széles Sungai Kumai, azaz Kumai folyóról letérve az egyre keskenyebbé váló Szekonyer folyón, úgy 80 km-en keresztül az őserdőn át, beiktatva megállókat, amelyeknél lehetőség van testközelből vadon élő orángutánokkal találkozni, akik az etetőhelyekre a megszokott időben érkeznek.

A mi hajónk, egy türkizkékre festett klotok már várt bennünket a kikötőnek nevezett helyen, ami lényegében egy családi ház folyóra nyíló, cölöpökön álló udvara volt. A szervező bemutatta a hajót, amely négy napra a szállodaszobánk lett, közel 3 méter széles, és 8 méter hosszúságával. A fedélzet csak a kettőnké volt a férjemmel, volt egy asztalunk négy székkel, egy, a fedélzeten elhelyezett megvetett, szúnyoghálós matrac, ami a fekhelyünket szolgálta, illetve két napozóágy a hajó orrában. Szekrény hiányában a földön heverő bőröndünk teljesítette be ezt a funkciót. A hajó személyzete, összesen 5 fő, a hajó gyomrában lakott. A szakácsnő, a kapitány és segédje, az idegenvezető és egy egyetemista gyakornok. Csak akkor jöttek fel, amikor felhozták a finom vacsorát, ebédet és reggelit. Napközben gyümölcsökkel, így papayával, mangóval, sárkánygyümölccsel, olykor banános palacsintával kínáltak bennünket, igazán kitűnő ellátásban volt részünk. Akkor is megjelentek sietve, amikor hirtelen eleredt a trópusi zuhatag, ilyenkor leengedték a ponyvákat a hajó összes oldalán, ezzel a fedélzet egy zárt szobává alakult át. Közös mosdónk volt az alagsorban, amit a folyó vizével lehetett leöblíteni, zuhany ugyanott, a mellékhelyiségben, ami szintén a folyó vizével működött. Igazi nomád körülmények voltak, de ha ki szeretnénk szakadni a mindennapokból, akkor erre van szükségünk. Ami a legfélelmetesebb volt számomra, az az volt, hogy csak 40 cm-es korlát volt a fedélzeten körben, így a matrac körül is! A Szekonyer folyó pedig hemzseg a krokodiloktól! Éjszaka elég egy rossz lépés, hogy az ember felébredvén, helyismeret hiányában ne jobbra, hanem balra lépjen, és rögtön a folyó fekete vizében találja magát, egy krokodil nem kívánt társaságában! Pár éve egy angol turistát öltek meg a fenevadak, aki mindenáron fürdeni akart a folyóban.

A hajóút a folyón csodálatos volt. Életem egyik legszebb és legmeghatározóbb élménye lett. Ilyen többé már nem fog megtörténni velem, mert ezt nem lehet túlszárnyalni semmivel. A klotok halkan zakatolt felfelé a folyón, először hatalmas pálmafák, később igazi esőerdei fák szegélyezték az útját. A fákon hosszú orrú majmok veszekedtek, jégmadarak, vad orangutánok tanyáztak a buja növényzetben. Valami elképesztő látvány volt a folyó vizében tükröződő őserdő.
Esténként a hajó kikötött egy behajló fa ágára, és a gyertyafényes vacsora után nagyon rövid időn belül ránk szakadt az este. Az első éjszaka én alig tudtam elaludni, míg férjem békésen szundikált mellettem a matracon. Éberen hallgattam a vadonból érkező hangokat, az állatok üvöltését, véres és döntő csaták hangját, és folyamatosan attól rettegtem, hogy beleesünk a folyóba. Hiszen az éjszaka olyan sötét volt, amilyen csak lehet az őserdőben, a saját kezünket sem láttuk, a párnánk alatt eldugott zseblámpán kívül semmi fényforrásunk nem volt. Még arra is gondoltam félelmemben, hogy bekönyörgöm magam az alagsorba, a földön alvó személyzet közé, ott talán biztonságban leszek. Második éjszaka már nyugodtabban tudtam aludni. Három különböző helyszínen, orangutánetetésen vettünk részt, nagyon sok állat érkezett az etetőhelyekre banánt majszolni. Voltak barátságosabb orangután családok is, akik tőlünk pár méterre ültek a földön, vagy lógtak a közeli fákon, néhány még a hajó közelébe is merészkedett. A legtöbb esetben sikerül az elárvult orángutánkölykök önálló életre nevelése, de van, amikor nem igazán tudnak elszakadni az etetőállomás adta kényelemtől. De azok az orangutánok, amelyeket a hajóút alatt láttunk a közeli fákon tanyázni, távol a meglátogatott helyektől, valóban vadon élő állatok voltak.
Részt vettünk egy éjszakai több órás túrán a dzsungelben, ahol tarantellákon, alvó pintyeken és denevéreken kívül nem sok állatot láttunk, de maga az út a rengetegben rendkívül izgalmas volt. A Tanjung Puting Nemzeti Park amúgy veszélyes hely. A folyó melletti rész sűrű és mocsaras, az erdő meg kiismerhetetlen, még a helybeliek számára is. A közelmúltban két francia turistának és idegenvetőjüknek veszett nyoma a hatalmas dzsungelben, olyan sokáig követtek orangutánokat egy jó fotó miatt, hogy eltévedtek. Azóta sincs hír róluk, elnyelte őket a vadon. Egyik alkalommal hatalmas zuhogó esőben, esőköpenyben, sárban és mocsárban taposva kerestük az etetőhelyet. Teljesen átáztunk, ruháinkat hiába próbáltuk szárítani, a magas páratartalom miatt minden még vizesebb lett. Amúgy ez egész Indonéziára jellemző volt. Kimosott ruháink még a napon sem száradtak meg, hihetetlen módon egyre csak egyre vizesebbek lettek.

Utolsó nap meglátogattunk egy falut a dzsungel mélyén, az egyutcás Szekonyer falucskát. Pár százan laknak ott mesebeli rózsaszínű, lila meg türkizkék színű faházikókban. Egy éve vezették be a faluba a villanyt, most már minden házon hatalmas parabolaantenna díszeleg. Volt szép sárgára festett iskolájuk, mecsetjük, faluházuk, sőt, orvosi rendelőjük is, ahová kéthetente járt ki az orvos a kétórányi hajóútra levő Kumaiból. De békés és idillikus volt minden. A gyerekek meztelenül ugráltak be fürdeni egy csatornába a házak előtti fahidakról, az asszonyok meg ültek a mézeskalács házaik előtt a tornácon, és beszélgettek. A falu szélén ellenben egy hatalmas beton épület volt, ahonnan hangos madárcsicsergés hallatszott. Mint kiderült, nem igazi madarak énekeltek, hanem a fecskéket csalogatták oda, hogy fészket rakjanak, amit aztán busás áron eladtak. A világ legdrágább levese a kínai fecskefészek leves, a szalangána fecske fészkéből, amely nyálból, apró tengeri állatokból és algából áll.

Idegenvezetőnk, a 26 éves Goh, aki a borneói dayak törzsből származott, rengeteget mesélt a szigetről és az őserdőről. Olajpálma termesztő szakon végezte az egyetemet, foglalkozása lényegében a dzsungel irtása lett volna, hiszen a hatalmas pénzeket termelő ültetvények miatt csökken úgy Indonéziában, mint Malajziában a természetes esőerdők területe. De valószínűleg „megvezekelt", hiszen most már az orangutánoknak és a természetvédelemnek szenteli életét. A dayakok a sziget őslakosai, a dzsungel mélyén élnek, ahová még út sem vezet, a mocsaras erdőben található lakhelyüket csak vízi úton, vagy esetleg a levegőből lehet megközelíteni. Egészen az 1970-es évekig ők voltak Borneó fejvadászai, a fiatal fiúk magányos embervadászaton begyűjtött fejjel bizonyították férfiasságukat és rátermettségüket. Úgynevezett hosszúházakban laknak az erdő sűrűjében, amelyek elérik a 200 métert is. Ezek cölöpökön álló faházak, amelyekben több család él együtt. A mai napig van viszály a bennszülött dayakok és a betelepülők között, az előbbiek megpróbálják megvédeni földjeiket a betolakodóktól. Legutóbb 2001-ben történt itt emberölés, hogy a fejeket trófeaként megszerezzék. De a mi dayakunk nagyon szelíd ember volt. A piócákat, amelyek a túrák során rátapadtak meztelen lábára, nem megölte, hanem leszedte, és visszatette őket a növényekre. Esténként, vacsora után, fejére tette a törzs jellegzetes fejdíszét, amely a hatalmas szarvascsőrű madár tollaiból készült, majd egy ősi népi hangszer kíséretében a hajó tatján állva, gyönyörű dalokat énekelt nekünk a sötét éjszakában.

Négy nap után vettünk búcsút Borneótól. Jakartába korán megérkeztünk. Immár egészen otthonosan mozogtunk a Soekarno-Hatta nemzetközi repülőtér termináljai között, felfedeztük az azokat összekötő ingyenes sky-train nevű modern vonatot, majd a Demri busz gyorsjáratára felszállva hamarosan a Gambir állomáson találtuk magunkat a város szívében, a hatalmas Merdaka téren, ahol a 132 méter magas Nemzeti Emlékmű áll. A gondozott teret nagykövetségek, bankok épületei és múzeumok veszik körül, itt látható a modern Jakarta. Rettenetesen meleg volt, szó szerint perzselte a nap a bőrünket, mindent megadtunk volna egy üveg sörért, csak hát Jakartában nincs sör. A muzulmánok nem isznak alkoholt. És végül a világ másik végén, Jakartában, egy KFC-ben végre ettem egy jó rántott csirkecombot, jéghideg kóla kíséretében.

Késő este érkeztünk meg Bali repülőterére, ahonnan egy órás autóút megtétele után értünk el Ubudba. Ubud Bali kulturális és művészeti központja, egy nagy falu, amelyet a turizmus tett híressé. Csodálatos természeti környezetben fekszik, szakadékok, erdők és hegyek között. Rengeteg a turista, sőt, nagyon el van turistásodva. Úgy terveztük, hogy pár napig itt lesz a főhadiszállásunk, és innen próbáljuk felfedezni a sziget látnivalóit. Nagyon nagy szerencsének tartom, hogy ottlétünk első felére a Mannuaba Inn szálláshelyet választottuk ki, mert autentikus lakosztályaival, csodálatos kertjével és medencéjével az első perctől lenyűgözött.
Indonéziáról tudni kell, hogy oda utazni költséges, ellenben az ottlét aránylag olcsó. Csak rajtunk múlik, hogy mekkora igényeink vannak a szálláshelyek és az éttermek kiválasztásakor. Balin még az elegánsabb, főutcás éttermek árai is a magyarországi árak alatt vannak. És Ubudban volt sör, a jól bevált indonéz Bintang! Odaérkezésünkkor még nem tudtuk, hogy hogyan és mivel fogjuk bejárni a szigetet, de minden hamar megoldódott. Ubud utcái tele vannak taxisofőrökkel, ott ajánlják szolgáltatásukat, leszólítva a turistákat. Két napos útban egyeztünk meg egy sofőrrel, Mudeval, úgy, hogy reggeltől estig 600.000 indonéz rúpiáért oda visz bennünket, ahová menni szeretnénk.

Két nap alatt sikerült felkeresni a sziget legszebb látnivalóit, templomokat, tavakat, vízeséseket, rizsföldeket és vulkánokat. Mude rengeteget mesélt a helybeliek életéről. A nők nagy része nem dolgozik, a gyermekek nevelése, illetve a háztartás vezetése a fő feladatuk. A koronavírus-járvány Balit nagyon megviselte, hiszen a sziget a turizmusból él. Az éves szinten odautazó több millió turista elmaradt, a szállodák, éttermek kongottak az ürességtől. Ő maga sokáig nem tudott sofőrködni, hiszen nem volt, akiket szállítson, és hogy családja megéljen, a rizsföldeken dolgozott térdig sárban évekig, alkalmi munkásként. Neki, meg a többi taxisofőrnek nincs autója, ugyanis egy autó csak álom az átlagos helybeli számára. A taxiként használt Toyota Avensisek pár helybeli gazdag ember tulajdonában vannak. Ahogyan Mude nevezte, a crazy bossok rendelkeznek ővelük, sofőrökkel.

Az autós kirándulást követően még a városkában maradtunk pár napig. Borneó után Ubud túlzsúfoltnak tűnt. Az utcákon, annak ellenére, hogy már nem volt főszezon, hömpölygött a turisták tömege, az utca egyik feléről a másikra átmenni hatalmas kihívásnak számított (amúgy ez egész Indonéziára jellemző volt), a rengeteg robogó és autó miatt. Ha nem lett volna ennyi ember egy időben jelen, azt mondanám, Ubud egy szép település, tele csodálatos hindu templomokkal, oltárokkal, gyönyörű nőkkel, furcsán, kockás textilbe felöltöztetett kőszobrokkal. Csak hát sokan voltunk ott. A balinézek nagyon komolyan veszik hitüket, lépten-nyomon ott vannak a friss virágokkal és füstölőkkel megrakott áldozati tálkák, amelyeket naponta akár háromszor is kitesznek a házuk elé, az istenek szobraira, a házi oltárokba. A szigetet járva folyamatosan útlezárásokba futottunk a falvakban, sofőrünk csak legyintett, hogy már megint egy ceremónia. A helybeliek rengeteg, több napig tartó ceremóniát, ünnepséget tartanak, hogy a hindu istenek kedvében járjanak, ilyenkor hatalmas zászlós felvonulással, zenés kísérettel, ünnepi ruhákban vonulnak a templomaik felé.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.11.08-án

INDONÉZIA: JELENTÉS A MEGTALÁLT PARADICSOMBÓL- I. rész

Indonézia: jelentés a megtalált Paradicsomból - I. rész

Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Indonézia, mint úti cél, már nagyon régóta szerepelt terveink között. Nemcsak Bali, az „Istenek szigete”, amit még a ma is létező utolsó Paradicsomként neveznek, hanem főként Borneó, ahol még lehet vadon élő orangutánokat látni. Aki csak Balira utazik, nem sokat lát és tapasztal az országból, ezért Jáva szigetén is szerettünk volna eltölteni egy kis időt.
Amikor az ember jócskán túlhalad törékeny ifjúkorán, egyszeriben úgy érzi, hogy versenyt fut az Idővel. Hogy lemarad mindarról, amire titokban mindig is vágyott. Hogy vesztésre áll a nagybetűs Élettel szemben, ha nem cselekszik. Próbálja hát gyorsan belegyömöszölni hátralevő életébe mindazt, amit még nagyon szeretne megvalósítani, azt, amire úgy Istenigazából vágyik. Aztán előveszi a fiókból a beporosodott bakancslistát, és mer egy nagyot álmodni. Hát nagyjából így voltunk mi is Indonéziával. Hogy még belefér. Bele kell, hogy férjen.

Indonézia, mint úti cél, már nagyon régóta szerepelt terveink között. Nemcsak Bali, az „Istenek szigete", amit még a ma is létező utolsó Paradicsomként emlegetnek, hanem főként Borneó, ahol még lehet vadon élő orangutánokat látni. Aki csak Balira utazik, nem sokat lát és tapasztal az országból, ezért Jáva szigetén is szerettünk volna eltölteni egy kis időt.
Először eszünkbe sem jutott, hogy egyénileg utazzunk, mert első látásra mindig bonyolultnak tűnik minden. Nézegettünk egy hazai egyesület utazási javaslatait, akikkel pár éve Indiában utaztunk, de keveset láttunk volna „sokért", majd felvettük a kapcsolatot Balin élő magyarokkal, akik megszervezték volna az utazást helyettünk, természetesen busás felárért. Aztán eljött az a pont, amikor úgymond megvilágosodtunk, miszerint repülőt és szállást mi is tudunk foglalni, épp elég tapasztalt utazók vagyunk ehhez.

Adva van három hét szabadság, azt töltsük meg tartalommal, és vágjunk bele a tervezgetésbe. Hát így kezdtünk neki az út megvalósításához. Június közepére véglegessé vált a terv: bécsi indulással a szaudi légitársaság gépével egy jeddai (Dzseddah - egy hatalmas város, aminek a létezéséről soha nem is hallottunk) átszállással Jakarta, majd egy napos városnézést követően egy hajnali repülőúttal Pangkalanbunba megyünk, Borneóba. Sikerült lefoglalnunk hetekig tartó, ismeretlen emberekkel történő levelezgetést követően egy négynapos orangután túrát a Tanjung Puting Nemzeti Parkba, ami utunk legizgalmasabb momentumának ígérkezett. Borneóból újra Jakartába repülés következett, ahol a járatok csatlakozása miatt lehetőség adódik egy immár a helyismeret birtokában rutinosnak mondható újabb városnézésre. Jakartából este Bali fővárosába, Denpasarba repülünk, hogy aztán Ubudban, a sziget legautentikusabb városkájában szálljunk meg néhány napra. Ubudból egy hajóúttal átmegyünk Nusa Lembongan szigetére, hogy valóban megtapasztaljuk a paradicsomi életérzést, majd újabb pár napos ubudi kitérő után elrepülünk Yogyakartába, Jáva egyik legszebb városába. Négy nap Yogyakarta-i templom- és városnézés után újra Jakarta, hogy aztán a már ismert jeddai és bécsi átszállással hazatérjünk. Ez összességében 9 repülőutat jelentett és némi hajókázást. Logisztikailag nem volt egyszerű kivitelezni, de sikerült.

Minden utazásnak a legszebb része a tervezgetés. Végignézni a szállodák kínálatát, a hotelek környékének utcaképét, eljátszva a gondolattal, hogy hamarosan ott fogunk sétálni a forgatagban, felkutatjuk a látnivalókat, a közlekedési lehetőségeket, a helybeli éttermek és boltok kínálatát, álmodunk és álmodozunk a nagy Ismeretlenről.
Indonézia a maga 272 millió lakosságával a Föld negyedik legnépesebb országa. Több mint 18.000 szigetből áll, amelyből 6.000 lakott. A legismertebb szigete Bali, amely területileg egy átlagos magyarországi megye területével egyezik meg, ellenben állandó lakossága ötmillió. És ehhez a számhoz jön még az az évi közel hétmillió turista, akik a világ összes tájáról érkeznek ide, hogy még láthassák az utolsó földi édenkertek egyikét. Legnagyobb szigete, de amúgy földünk harmadik legnagyobb szigete is Borneó, amelyen lényegében három ország osztozik, Malajzia, a Brunei Szultánság, illetve Indonézia. Az Indonéziához tartozóbb szigetrész neve Kalimantan, területén van a világ második legnagyobb kiterjedésű esőerdője (400.000 ha), amely az orangutánoknak és más, máshol nem látható állatfajoknak ad otthont.

Jáva szigete, ahol a főváros, Jakarta, illetve az útitervünkben szereplő Yogyakarta is található, a világ legsűrűbben lakott területe, hiszen Indonézia lakosságának fele él itt. Maga Jakarta lakossága több mint Magyarország lakosainak száma, közel 11 millió. Ami az ország vallását illeti, a lakosság 88 százaléka muzulmán, ezzel a világ legnagyobb muszlim lakossággal rendelkező országa. Ezt lényegében már Jeddában sikerült megtapasztalnunk, hiszen a hatalmas Boeing oda meg visszaúton is indonéziai muzulmán hívőkkel volt tele, akik a közeli Mekkában voltak zarándokúton. A Korán szerint minden muzulmánnak élete folyamán legalább egyszer el kell zarándokolnia Mekkába, a Kába kőhöz, és ezt meg is teszik, hiszen tolókocsis öreg emberekkel, a repülőtéri mozgólépcsőt életében soha nem látó vidéki hívőkkel volt tele a repülőgép.

Ami számomra mindig megrendítő és megható, az a hit ereje a keleti embereknél. Annak ellenére, hogy közel 250 vallási csoport van az országban, ezek közül csak hetet ismer el hivatalosan az állam, a muzulmánt, a hindut, a protestáns és a katolikus keresztényt, a buddhistát, a bahái, illetve a konfucianista hitet. Mindenkinek kötelező egy vallási csoporthoz tartózónak vallania magát. A legtöbben muzulmánnak vallják magukat, annak ellenére, hogy ezzel nem mindenki követi a vallás által előírt szigorú szabályokat, és meglehetősen világi életet él. Az országban közel 300 nyelvet beszélnek, így kialakult egy mesterséges közvetítő nyelv, a bahasa indonéz. Java, illetve Borneo lakossága többségében muzulmán, ellenben Bali és a környező szigeteken javarészt a hindu vallás az elterjedt, ami nagyon meghatározó és összetartó erő a helybeliek életében. Jávát és Balit megtapasztalva mintha nem is ugyanabban az országban jártunk volna, olyan nagy a vallási hovatartozásból fakadó különbség a helybeliek életét tekintve.

Indonézia éghajlata trópusi, az éves átlaghőmérséklet nagyjából mindig ugyanannyi, meleg van, a páratartalom meg olyan magas, hogy pár napos ottlét felér egy kiadós kozmetikai kezeléssel. Az olykor nehezen elviselhető 95-99 %-os páratartalomban minden, az évek során felgyülemlett mérgező anyagot a szervezetünkből rövid időn belül kiizzadunk. Ugyan két évszak van, a száraz, illetve az esős, - elméletileg novembertől-, mi úgy tapasztaltuk, hogy valami nagyon összekeveredett, talán a globális felmelegedésnek köszönhetően, és október elején minden napra kijutott számunkra egy- egy hatalmas trópusi eső. Egy életre megtanultuk, hogy a trópusokon az ember legjobb barátja az esőkabát. De Indonézia mindig jó úti cél, hiszen mindig kellemesen meleg van, az elképesztő színű és nagyságú virágoktól, és a zöld ezer árnyalatában pompázó buja növényektől harsog a természet. Ha el is ázunk a meleg esőben, rövid időn belül megszáradunk.
A Bécs-Jakarta repülőút a jeddai átszállással nagyon hosszú volt. Olyan hosszú, hogy még a mai napig is elismerően tekintek magamra-magunkra, hogy kibírtuk.

Jakarta belvárosába taxival mentünk be, felhőkarcolók, régi kopott házak, felüljárók alatt megbújó, összetákolt és zsúfolt nyomornegyedek között. Még így is közel egy órát utaztunk a repülőtér környéki szállodánkból, tömegközlekedéssel az út kétszer ennyi időt vett volna igénybe. Kota Tua, a holland gyarmati időből fennmaradt városrész, amelyet az Unesco a világörökség részévé nyilvánított, bővelkedik látnivalókban, múzeumokban, szépen felújított hófehér épületekben. A Fatahillah tér az, amit feltétlenül meg kell itt tekinteni. A híres bábmúzeumot, illetve a hajómúzeumot sikerült meglátogatnunk, minden más betervezett program szó szerint úszott a hatalmas trópusi eső miatt, amely, mint kiderült, naponta menetrendszerűen lezúdul a főváros utcáira. Az első nap Indonéziában amolyan kultúrsokként is ért, hiszen egyik napról a másikra nehéz megszokni a látottakat, a mi életünktől oly szokatlan helyzeteket, a kifőzdék illatát, a robogók mérhetetlen számát, a szemmel is látható szmogot meg koszt, illetve az emberek végtelen kedvességét és segítőkészségét. Egy teljesen más világot.

Amikor másnap kora hajnalban leszállt a gépünk a borneói Pangkalan Bun Iskandar nevű repülőterén, még a lélegzetem is elakadt az izgalomtól. A megszervezett út percre pontosan kezdődött, taxi várt a repülőtéren, hogy elvigyen bennünket Kumai településére, amely a hasonló nevű széles folyó partján található. Innen indulnak ugyanis az orangutántúrák, így a miénk is, amely négy napon és három éjszakán át tartott.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.11.04-én