IAN SIEGAL ÉS HOLLANDUSAI A KOBUCI KERTBEN

Ian Siegal és hollandusai a Kobuci Kertben
Hamisítatlan Chicagó-blues fújta el az esőfelhőket Óbudán

2022.05.28. szöveg és fotók: Gróf István

Ian Siegal neve nem ismeretlen a hazai rock- és bluesrajongók előtt:

az éppen csak 50 éves énekes-gitáros többször járt Magyarországon, és nemcsak Budapesten, de Szombathelyen és Bükön is játszott az elmúlt 8 évben, hol saját bandájával, hol a brit-holland-magyar supergroup-pal, a Braindogs-szal. Kinézete David Bowie-é, ízlése Muddy Waters-é, hangja Tom Waits-é, gitározása Son House-é, az ezekből összegyúrt brand-je azonban teljesen egyéni, jellegzetes, felismerhetően siegali. Nos, ezen a viharfelhőkkel ijesztgető, de csupán szemerkélő esőt hozó májusi estén majdnem telt házat vonzott a produkció a megszokott „felállásban": a nézők kétharmada a zenére volt kíváncsi, a többiek vidáman beszélgettek-iddogáltak baráti körükben a pultok előtt. Az előzenekar, a Kék Karaván betegség miatt lemondta a fellépést, így mindjárt a Ian Siegal's All Star Blues Band kezdett.

A holland blues zenéről csupa jót lehet mondani. A Nagy Brit Blues Boom idején, a kései '60-as, korai '70-es években ott nyomult a britekkel egy vonalban a Livin' Blues együttes, valamint a Cuby + The Blizzards, de Oscar Benton vagy a Lamantin Jazz Fesztiválon is fellépett Hans Theessink neve is közismerten cseng a bluesrajongók fülében. Nos, az őszi-tavaszi turnéjára Ian a Németalföldről toborozta legénységét: a Braindogsból is ismert Mischa den Haring gitáros szokásos kis kerek kalapjával fején állt a színpad bal szélén, mellette a szólógitárt basszusra cserélő Dusty Ciggaar (Istenem, miért?) brummogott hangszerén, középen a bandafőnök énekelt-gitározott, míg jobbra tőle a Csurka- frizurás Big Pete harmonikás-énekes tanyázott. Ő eredetileg a Peter van der Pluijm nevet kapta a keresztségben, de talán jobban rögzíthető így, a művésznevén. A kisebbik Ciggaar fiú, Darryl szokás szerint a hátsó sorban püfölte a bőröket.
Bő másfél órás műsorra az '50-es évek közepi Chicago-blues nyomta rá bélyegét. Sem Tom Waits, sem Lou Reed, sem városi folk, sem hard-rock nem volt műsoron, de még Ian új lemezéről sem sok: inkább Muddy Waters, Little Walter és Willie Dixon volt a „viselet" az est folyamán.

Két instrumentális darabbal kezdett a csapat, majd a harmadik nótában Ian is beszállt énekelni. A pattogós ritmusú Muddy-örökzöld, a Walking Through the Park c. nótában, mint a kezdő számokban is, Pete volt a főszereplő herflijén, majd a „soha többet kokaint" idéző Siegal éneke vitte el az ezt követő szép lassú bluest. Dusty basszusmeneteire dobogva élvezte a közönség Big Pete kedvenc harmonikásának, Little Walternek shuffle-jét. Két számra ismét kiment „torkot pihentetni" Ian, így Bobby Rush She's So Find-ja, majd egy den Haring mesteri akkordjaival emlékezetessé tett jazz-es swing hangzott el Pete énekével. Két rock'n'roll után, melyek közül a másodikat - mint ahogy időnként Ringo Starr is kapott néha szót a Beatles-ben - Darryl Ciggaar énekelte el.

A hangulat fokozását egy Canned Heat hangszerelésű boogie-val érték el a fiúk- megállapítva, hogy Big Pete sokat tanulhatott harmonika- soundjának kialakításában az említett banda herflisétől, Alan Wilsontól, majd a tetőfokot Muddy Waters csodálatos blues-ával, a Nine Below Zero-val karcolták. A rövid, hátrafésült hajjal, elegáns fehér zakóban, ugyanakkor óriási vaslánccal, a derekán libegő hosszú sállal fellépő, ezáltal az összképet gúnyosan beborító Siegal most megmutathatta, hogy a slide gitározás nagymestere is egyúttal, és hogy hatalmas gitárimprójával a hangulatfokozáshoz is nagyon ért. Egy power trióban előadott keverés után, melynek főszereplője Mischa volt, megállapíthattuk, hogy jó, jó, de azért dögösebb szólókat is hallhattunk volna, és hogy kár volt Dustyt hátrarakni basszusozni. Jó kis Muddy, és harmonikása, Little Walter bluesok zárták a koncertet, melyek egyikében megmutatták, hogy az egyszólamú blues énekléstől - mint a magyar népdalok esetében is - el lehet térni: Pete, Mischa és Dusty jóvoltából "hátat borzongató" tercek, kvintek jöttek Ian mögé a besötétedett színpadról.

A visszataps után mi mással, mint Waters papa I Can't Satisfied-jával, majd a másik király, Howlin' Wolf dalával, a How Many More Years-el köszöntek el a fiúk, hogy másnap a turai kastély kertjében tegyék tiszteletüket.
A zenei divathullámok, stílusok jönnek-mennek, zömében kihalnak, vagy jobb esetben elhalványulnak, és archívumban végzik. Ahogy Willie Dixon, a műfaj egyik felvirágoztatója mondta: a blues a gyökér, a többi zene pedig a gyümölcs. Ezen az estén éppen ezt bizonyították be Siegal-ék is!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.05.28-án

DUNA-ÁTÚSZÁS CHRIS FARLOWE-VAL- A MINI ÉS A COLOSSEUM SZUPERKONCERTJE AZ A 38 HAJÓN

DUNA-ÁTÚSZÁS CHRIS FARLOW-VAL- A MINI ÉS A COLOSSEUM SZUPERKONCERTJE AZ A 38. HAJÓN

Török Ádámban és bandájában még sohasem csalódtam az utóbbi 50 évben, 1969 és 2019 között, kábé 20 koncertjüket meghallgatva, és reméltem a legjobbakat szerda estére is. A Colosseum nálam a sorban az első, és a legnagyobb is volt a késő ’60-es- korai ’70-es évek brit prog-rock mágusai közül, őket már 1995. május 13-án a BS-ben hallhattam. Azt sejtettem, hogy az 70 év körüli mag (Farlowe- Clampson- Clarke) az új srácokkal kiegészülve profi műsort fog adni, csak azt nem tudtam, hogy az új anyagaik beilleszkednek-e az elvárt jazz- rock stílusukba, és előveszik-e régi, slágernek nem éppen mondható, de közismert dalaikat a Those Who Are , a Valentine Suite, vagy a The Daughter of Time opusairól. A bejáratnál még óvatosan kerülgettem kirakott vadonatúj albumukat: ki tudja, miket játszanak rajta? Na, de elmúlt a félelem, amint meghallgattam őket, hiszen a 2022-es lemezük szerves folytatása az 50 évvel előtti zenéjüknek. Pedig nem sok nagy banda kései lemezén tapasztaltam ezt. (Talán a Led Zeppelin In Through the Out Door, vagy a Deep Purple Perfect Stranger anyaga volt hasonlóan „megnyugtató folytatás”).
Török Ádám ezúttal a Supersession nevű társulatával lépett fel az akkor már zömében 50-60-70-es korosztályú rajongókkal megtelt hajógyomorban. A középen a mikrofonnál álló zenekarvezető- fuvolista- énekessel szemben, a rendezői balon Németh Károly ült megszokott billentyűi mögött, a Szakcsi Lakatos Béla által elsőként itthon a fuziós jazzban, a funkyban használt és a ’70-es években divatossá vált e- pianójával, mögötte Pfeiler Ferenc dobos, mellette a számomra nagy meglepetést okozó Lukács Peta gitáros. A főnöktől jobbra a már a kisfiú kategóriát lassan kinövő Fehér Ádám gitáros, távolabb pedig Németh Alajos basszeros állt a színpadon. Fehér Ádi meglepetésként volt ott, Kézdy Luca pedig meglepetésként nem! A mindössze háromnegyedórásra tömörített programjában 5 dalt hallhattunk meg. Az első három lassú ballada volt, tipikus Török- szerzemények, így az Asztalhoz leültem, az Apák és fiúk, majd az instrumentális Körbe- körbe. A két gitáros, eltérő stílusban nagyokat rögtönzött a nóták közepén: Peta inkább bluesos, mondhatni brit stílusban, a csodagyerek Ádi pedig inkább jazz-es felhangokkal, a ritkábban virgázó amerikai stílusban. Törökbácsi magabiztosan énekelt, és fuvolajátéka sem kívánt semmi kívánnivalót maga után. Meglepetés volt Lojzi basszus –szólója, mely ugyan nem impró volt, hanem megkomponált, hosszan lejátszott futam. A negyedik nóta már igencsak lázba hozta a nézőket:

a Gőzhajó szaggatott ritmusa feldobta a hangulatot. Török nemcsak kiválóan énekelt ebben is, hanem mesteri progresszív fuvolaszólókból is lenyomott párat. A hangulat az ez eddig kísérő szerepben zenélő Németh Karcsit is „kihozta a sodrából”, és egy hatalmas zongorarögtönzéssel hozta vissza tekintélyét. A záródal ismét ballada- ez a Mini igazi műfaja, ez a brendjük-, a Vissza a városba volt. A magyar rock történelem egyik legszebb és leghatásosabb száma ismét könnyeket csalt szemünkbe, akaratlanul: ritkaság, hogy egy alkotásban ennyire passzoljon a zene és a szöveg egymáshoz, az ereszkedő hangsor drámai módon ösztönözze az énekest, a zenészeket az előadásuk átélésére. Persze a jutalom a mienk lesz: beleborsózik a hátunk.
Alig félórás átszerelés után léptek elő a világhíres szextet tagjai. Balról jobbra a Dave Greensladet váltó a fiatal Nick Steed a billentyűi mögött ült, az örökifjú Dave „Clam” Clampson gitáros, majd a másik ász, Chris Farlowe, az üvöltő dervis mellett a Dick Hextall- Smithet váltó Kim Nishikawara szaxofonos, míg a színpad legjobbján az elnyűhetetlen öreg rocker, Mark Clarke basszusgitáros állt. Tengernyi dobja mögött a nemrég meghalt zenekarvezető, Jon Hiseman nyomába lépő Malcolm Mortimore helyezkedett el az első sor mögött. Visszaérkeztek a legendák: a Colosseum Return of a Legend Tour-ja Budapestre ért végre. Az első hangok után megéreztük, hogy nem lesz itt baj a zenével: azt halljuk majd, amiért eljöttünk.

Egy viszonylag új, 1997-es hard- rockos szerzeménnyel, a No Pleasin’-nel kezdtek. Már az új albumukról, az idén kiadott Restoration-ról szólt a Story of the Blues című Steed-, majd a Need Somebody c. Clarke-szerzemény. A Colosseum- sound felismerhető volt, a speciális hangszerelés maradt a jól bevált. Mégis, az elején úgy éreztem, hogy- a dobost ne számítsuk, ő precízen, megfelelő hangerővel, aktivitással hozta a ritmust, talán a negyedórás dobszóló maradt el a Hiseman-i időkből- hogy a két szólista, a billentyűs és a szaxis nem nőtt fel az elődökhöz. Kim-et hallgatva mintha az E-Street Band-es Clarence Clemons, vagy a Rolling Stones-os Bobby Kays rockos, mégis kissé popos stílusa jött volna át, míg a szintén a Jack Bruce-al egy időben kezdett Normen Beaker Bandjéből jött orgonista pedig csak „lapított” az elején. Meglepetés volt Chris Farlowe-t, az antisztár kinézetű, alacsony, ősz, kissé pocakos, kissé görbült hátú énekest, a fehér soul királyát élőben énekelni hallani, humorát díjazni. Azért csak a 82-iket tapossa, de hangja mit sem változott. Ők még Joe Cockerrel, a Blood, Sweat and Tears-es David Clayton-Thomas-szal, a Deep Purple-s Ian Gillan-nel hatalmas, átütő erővel énekeltek, tenorjuk erős, érces, de rekedtes volt. Mondta az összekötőszöveget percekig, és közben előadta, hogy egy valamirevaló bluesman-nek nemcsak a Mississippi a folyó, hanem a Duna is, amelyben úszni fog….A Bakerloo Blues Line-ban a karrierjét megalapozó, majd a Humble Pie-ban világsztárrá avanzsáló, majd a Colosseum alapító tagjaként közismert Clam Clampson gitáros- énekes zeneszerző három odakészített gitárjával mindent eljátszott, amit kellett egy, a Clapton- iskolán nevelkedett gitár- hérónak. Hol heavy- metálban, hol bottleneck-el játszott bluesban, hol jazzesen szólaltatva, változatosan muzsikált, és kiválóan énekelt is. Ez irányú meglepetés a (végre) hagyományosan hosszú-hajú, farmerben, csizmában előadó rocker, Mark Clarke volt, aki a ’70-es években még nem jutott el a zeneszerzés- énekes szólista szerepig.

Most ellenben, a Chris mögötti vokálokat, és saját számait is kitűnő énekhangon produkálta nekünk, arról nem is beszélve, hogy a zenélését olyan átéléssel közvetítette, hogy társaival, a szóló- gitárossal, vagy nekünk hátat fordítva, a dobossal irányította a zenei betétek sorrendjét. Basszusgitározása az utóbbi időben tapasztalt legmagasabb szintű játék volt, amit hallottam. Nemhiába következett a nagy kortárs Jack Bruce szerzeménye, a Lope Radder to the Moon ezután, hatalmas csúcsteljesítményt nyújtva a szólistáknak is, de Marknak is. A szaxofon- billentyűk (volt benne egy kis szinti-játék is, de nem szőnyeghullámban!)- gitár gyakran uniszónóban tekerték, majd egyenként bontakoztak ki. Itt már megtapasztalhattuk Nick és Kim tehetségének és ötlet-dús játékának hozadékát is. A Hesitation c. Clempson szólóénekével (szintén nagyon jó tenor- hangja van) elhangzott nóta után megint a gyökerekig nyúltak vissza, Hextall – Smith kezdőbandájának, a Graham Bond Organization-nak Walking in the Park c. dalával, hogy mintegy szendvicsbe téve az új lemez nyitó Clem számot, a First in Line-át tegyék műsorukra. A vége-felé azért eljöttek a nagy „slágerek” is, T- Bone Walker többszázszor feldolgozott Stormy Monday c. bluesa. Hiába, az öreg Chris éneke adta meg azt a többletet, ami miatt ez lett (talán az Allman Brothers átdolgozása vetekedhet velük) a legsikeresebb, a maga negyedórájával. Azt, hogy a Valentine Suite-et is műsorra tűzik, nem gondoltam volna. Nehéz, szinte kortárs zene ez, 3 tétellel, komolyzenei felkészültséget kívánó zenészi teljesítményekkel. Direkt lemértem: az eredeti 26 perces, ők most 20 percbe sűrítették. Nishikawarán kívül, aki tenorja után a szopránszaxiját is alaposan megrázta, egyértelműen Steed volt a darab főszereplője. Zongora, szintetizátor, e- pianó, Hammond- orgona, (nem eredeti volt, hanem valamilyen súly-, és méretkorlátozott utódja, de persze a Leslie mögötte már originál volt), minden megszólalt.

Persze a másfél óra után nem engedtük el őket. A ráadások első darabja is régi felvétel, a Lost Angeles, majd a Bruce- szerzemény, a Theme For An Imaginary Western, a szűnni nem akaró visszatapsolás és hújjogás után pedig az új lemezről az If Only Dreams Were Like This. Clempson annyira nem nézte az óráját, hogy negyedórán keresztül, mint szólista nem engedett senkit sem játszani, és hol Deep Purple, hol Jimi Hendrix, hol Cream dalokból idézett fel motivumokat, gyakran összejátszva Markkal, az egyszerre bemozgós kétgitáros táncival feldobva saját magukat, így minket is. A két órás, mindent beleadó buli után a zenészek kiültek a terem szélére az asztalokhoz, hogy aki szeretné, megörökítsék nevüket az előkészített hanghordozókra. Ahogy dukált régen, és jól esik manapság is. Én sem hezitáltam egy percig sem, megvettem az új lemezüket, és a régiekkel együtt szignáltattam őket. Így volt kerek az este, így ez lett koncertlátogató kalandjaim egyik legemlékezetesebb eseménye.
Gróf István
Fotók: Varga György
Megjelent a bluesvan.hu portálon, némileg rövidítve 2022.05.14-én

KOPASZKUTYA- FILMBEVEZETŐ ELŐADÁS

KOPASZKUTYA- FILMBEVEZETŐ ELŐADÁS

Tisztelt zeneszerető közönség! Elérkeztünk a Zene és Film sorozatunk utolsó adásához, amely két dologban is rendhagyó lesz az előzőkhöz képest. Egyrészt az eddigiek külföldön élő szereplőket mutattak be, míg a mai hazaiakat. Másrészt ez nem beszélgetésekkel tarkított dokumentumfilm lesz, hanem egy játékfilm, amely egy zenekar, jelesül a Hobó Blues Band megalakulásának, kezdeti szárny- próbálgatásainak, majd befutásának történetét meséli el egy akkor szintén még kezdő éveit a szakmában töltő Szomjas György filmrendező rendezésében.
Először a társadalmi környezetről: 1980-ban vagyunk, a gulyás- kommunizmus legszebb éveiben. A pártállam kontrollja, a cenzúra minden művészeti ágban működött, a vétó gyakran használt eszköz volt: mindez Aczél György elvtárs, az MSZMP Központi Bizottsága titkárának az irányítás alatt folyt. Persze a fekete Pobeda már nem jött, és néhány ügyes metaforával, bújtatott hasonlattal azért sikerrel próbálkozhattak Bródy Jánosék, Sztevanovity Dusánék. Talán a fiatalabbak között is ismert lehet a 3 T rendszere, amelyben a tiltott, a tűrt és a támogatott művészek, alkotások lettek besorolva. A beat-, majd a rockzene vonatkozásában, annak erős társadalmi hatása, lázító eshetősége miatt különösen figyeltek rá. A Magyar Hanglemez- gyártó Vállalat a kiadandó lemezek, az Országos Rendező Iroda a koncertek, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió pedig a sugárzásra kerülő műsorok tekintetében erős kontroll alatt tartotta a könnyű- zenei – ahogy akkor nevezték- szakmát.
A ’70-es évek második felében alakult ki három, jól elkülöníthető zenei irányzat a magyar popzenében. A ’60-as évek nagy előadói, zeneszerzői, szövegírói, Szörényi, Bródy, Koncz Zsuzsa, Zorán, Kovács Kati, Zalatnay megtalálták a saját maguk megújításához szükséges egyedi, mégis divatos hangzásukat, mely népszerűségüket fenntartotta. Főleg a Hanglemezgyártó jóvoltából beerősödött az inkább német, mint brit- amerikai eredetű divathullám, a diszkó, a szórakoztatóipar fentről irányított új és sikeres üzletága (Neoton Família , Szűcs Judith, Kati és a Kerek Perec). Harmadikként pedig az évtized végére beérett a csöves nemzedék divatja, a kőkemény rock diadalát beharangozó, az 1976-tól induló Piramis érkezésével. A tagadás tagadása, a semmi nem kell nemzedéke új, erős, és még a kulturális irányítás által is kikerülhetetlen szereplőjévé vált. Az azért már a profitorientált lemezgyár, a koncerttermeket színültig telerakó rendező irodák, a tömegkommunikációt sugárzó intézmények sem tekinthették semmisnek a bőrcuccos srácok igényeinek kielégítését. A diszkó és rock háború arcvonala megmerevedett. A Fekete bárányok koncertet, amelyet 1980. augusztus 23-án, szombaton 16 és 22 óra között rendeztek meg az óbudai Hajógyári szigeten felállított színpadon 25000 fiatal előtt, elhallgatni már nem lehetett. Sőt, az Express utazási Iroda vállalta magára a jegyértékesítés feladatát. A három, addig a három T-s rendszerben messze az utolsó, a tiltott zónába kategorizált kitagadott banda, a P. Mobil, a Beatrice és a Hobó Blues Band fellépése már önmagában is óriási eseménynek számított. A rock- hullám izmos, Magyarországon rendkívül piac- és exportképes zenekarai egymás után alakultak meg, így az Edda, a V-Moto Rock, a Korál, a Dinamit, és arany-, sőt platinalemez- sikereket arattak. Ebbe a folyamatban csatlakozik be filmünk, a Koposzkutya cselekménye is.

A krumplibogár egykori nevét felvevő Colorado- együttes- minő hasonlóság, a P. Mobil az alakuláskor a Gesarol, azaz a krumplibogár elleni vegyszer nevét viselte- nyomja az akkori rock- blues slágereket, így Chuck Berry a Presser könyvében is megemlített, és emble- matikusnak tartott Johnny B. Goode c. őrületét, de az angol szöveg egyszer csak magyarra vált, és már hazai fordításban hallhatjuk Földes Lászlótól, közismert nevén Hobótól. Majd a csapat tagjainak bemutatása következik: Béla, a menedzser, akit a valóságban Schuszter Lóránt, a P. Mobil vezetője, mint egy Kusturica- filmből kölcsönzött szakadt ingyenélő figurája játszik. Majd Hobó, az együttes énekese, aki a szövegeket is írja, a később hozzájuk csatlakozó Deák Bill Gyula, a féllábú énekes, Póka Egon, a bassz- gitáros, Szénich János , a csajozós szólógitáros, Pálmai Zolika, a dobos, Szász Lacika, a technikus. Megelevenedik a 80-as évek, a homlokba-húzott svájcisapkás fogatlan kocsmatöltelékek, a lepusztult, málló vakolatú házak, a szoba- konyhás lepukkant garzonlakások, nagymamával, vagy feleséggel, gazella-testű kis csajok, akik két mondat után már oda is adják magukat a szépet nem tevő rocker- fiúknak, balhék, veszekedések a családon belül, generációktól függetlenül. Igen, a proli vidék, a külváros, Kőbánya. A film meséje nem bonyolult: a sikerekért harcoló, ezért mindent fel- és beáldozó menedzser a átlagos külvárosi bandából befutott zenekart akar építeni, amely már a TV-ben is fellép. Ehhez imázst kell váltani: a blues- és rock’n’roll zenét magyar nyelvű szövegekkel kell megjeleníteni, ami az addig szerepet nem játszó, nagy tömegeket megmozdító csövesek, azok életérzéseit kifejező tartalmat jelenít meg. „Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya, nem a királyok kutyája!” – szól a főcímdal. A terv meg is valósul, meg nem is, a karrier beindul, de egy másik bandájáé, a P. Mobilé is a film utolsó jelenetében. Majd meglátják…

Szomjas György, az akkor 40 éves, fiatal Balázs Béla, majd Kossuth- díjas rendező, aki mögött a Szevasz, Vera, a Talpuk alatt fütyül a szél, a Magyar vakáció, mint sikeres generációs filmek már ott voltak, bajban volt a leforgatott Kopaszkutya engedélyeztetésével. Aczél elvtársnak úgy adta el, hogy egy kis könnyű, nyári zenés film. A kultúra-mogul válasza - ámbár átlátott a szitán- szerencsére az volt, hogy had menjen! Pedig a filmben nemcsak konkurens, filmbeli együttesünknek példaképként megjelenő zenekarok, így az Omega is megjelent, és elhangzott a másik oldal, a diszkó Santa Maria c. slágere, hanem számos külföldi rock-, és blues-ikon egy- egy aranyköpése is feltűnt a filmben- idézetek formájában, amelyek nem éppen a szocializmus építésével összhangban nyilatkoztak meg. Emlékezetesek Jim Morrison, Muddy Waters, Mick Jagger, Keith Richards, Frank Zappa, Ringo Starr mondatai, de két idézet nálam különösen is bennragadt: Jagger 22 évesen azt kiabálta, hogy nehogy már 45 évesen a Satisfaction-t énekeljem. Hát, mi tagadás, a jövő hónapban itt, a szomszédos Bécsben pedig azt fogja énekelni, és akkor 77 éves lesz. Ellentétben Hobó akkori mondatával, amikor azt mondja, hogy a Johnny B. Goode 80 évesen is a kedvence lesz. Még három évet kell várnia, hiszen ő is 77 esztendős, és még mindig a kedvence e szám.
A film politikai bátorságára vall Allen Ginsberg amerikai beat- költő rövid szereplése a filmben.”Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan…” sorok nekünk, a Nagy Generáció tagjainak egyfajta himnuszunk volt, ami nem éppen illett bele az akkor elfogadott társadalmi környezet elvárásaiba. A film hatásának is részben tulajdonítható, hogy míg 1980-ban a másik szocialista országban, Lengyelországban, a gdanski hajógyárban Lech Walesa sztrájkot, sikeres forradalmat indukált, addig nálunk a csöves generáció a bulikon vidáman balhézott ugyan, de 1988. március 16-ig nagyobb felfordulás nem volt. Mindenesetre megjelenhetett az ellenzéki értelmiség, így Földes Laci is, kifejthették tevékenységüket, és az „Értelmiség összefog a munkásosztállyal” címszó alatt valóságos, sikeres zenei karriert futhatott be az a Hobó Blues Band is, amely 1980-tól évente nagylemezeket jelentethetett meg az Erdős Péter uralta Hanglemezgyár égisze alatt, a tűrt kategóriából felkapaszkodhattak a támogatottakéba.
És végül a zenékről, hiszen ezért jöttünk ide ma. Az említett Chuck Berry rock mellett hallhatjuk a Hobó Blues Band előadásában a Kőbánya Bluest, Muddy Waters Hoochie- Coothie Man-jét magyar szöveggel, a Kopaszkutyát, az Édes Otthont, a Tetovált lányt, a Ki vagyok én címűt, a Hosszúlábú asszonyt az ismert H.B.B slágerek közül, valamint a Verem a habot és a Bella Donna címűeket a nem publikáltak közül, hogy a film végén felhangozzon a jól ismert P. Mobil dal, az Utolsó cigaretta. Nézzék, hallgassák! Jó szórakozást!
Gróf István
Fotók- sorrendben: filmarchiv.hu, zene.hu
Elhangzott a Agora Savaria Filmszínházban, 2022. 05.09-én, a filmelőtt bevezetőként

BUENO VISTA SOCIAL CLUB: ADIOS- filmfelvezető

BUENA VISTA SOCIAL CLUB- ADIOS- FILMFELVEZETŐ

Jó estét kívánok a zeneszerető nézőknek!
Napjainkban, amikor a médiumokban felkapott hírekből vagy sikertörténet, vagy életműveket elkaszáló következmény lehet, ráadásul ezen hírek fele fake- news, azaz hazugság, igazán érdekes volt egy történetünkbe illő, 25 évvel ezelőtti, 1997-ban megtörtént eset. Ry Cooder, a már befutott amerikai sztárgitáros megbízást kapott Nick Gold világzenei producertől egy kubai- közép- afrikai vegyes zenekar összeállítására, és azok lemezfelvételére. Az afrikaiakat nem, de a kubaiakat sikerült összetrombitálni úgy, hogy a zömében már nyugdíjas-korú muzsikusok egy kvázi all stars bandává avanzsálva, nagyszerű zenét produkáltak a lemezre. Ekkor alakult meg az egykori havannai táncos szórakozóhely, a Buena Vista Social Club zenekara.

A lemez, melyet mindössze 6 nap alatt rögzítettek, és 14 dalt tartalmazott, olyan népszerű lett, hogy egymillió példányban adták el, és 1998-ban Grammy- díjat nyert. A német filmművészet fenegyereke, Wim Wenders ez évben egy dokumentumfilmet forgatott róluk, egyedi történeteikről, amely szintén nagyon népszerű lett, Oscart is nyerve. Innentől nem volt megállás: a ’40-es, ’50 es évek kubai zenéjét, a bolerót, a danzón-t, a sont, a guariját játszva az Orquestra elindult a világhír felé. Az áttörés az első, amsterdamival és a New York-i Carnegie Hall-beli koncertekkel kezdődött, és majd két évtizeden át, meg sem állt egészen 2016-ig. Ekkor Fidel Castro halálának 9 napos gyászünnepén léptek fel otthon, Havannában utoljára. Nos, ezt a történetet meséli el mai filmünk, a Buena Vista Social Club: Adios c. alkotás is. Hogy ez a film merőben eltér-e a Wim Wenders féle alkotástól, arra azt kell mondanom, hogy egyáltalában nem: ugyanazt a történetet meséli el ugyanazokkal a szereplőkkel- ez idáig ez nem meglepő,- de hasonló riportokkal, vágóképekkel, dalokkal. Úgy hogy elég az egyiket megnézni a kettő közül: most mi ezt fogjuk tenni. Mindezekről, e szegény ország gazdag múltú zenéjének leghűbb tolmácsolóiról informálnak minket 110 percben. Talán ebben, a Lucy Walker rendezésében 2017- ben készült filmben több a közelmúlt kubai történelmét bemutató rész.

A kubai zene fejlődése ámbár évszázadokon keresztül ment végbe, a son cubana, a kubai dal mégis mindössze 70 éves. 1492-vel, amikor Colombus Amerika földjére ér, kezdődik a történet: a spanyol konkvisztádorok megengedhetetlen kegyetlenséggel irtják a helyi indián őslakosokat, a maradékkal aztán vegyülnek, hogy később, a XVII.-XVIII. század elején- közepén a néger rabszolgák behurcolásával színesedjen az etnikai összetétel. 1880-ra teszik a jellegzetes karibi zene első megjelenését, főként az afrikai dobokra építve, amelyek használatát- veszélyt érezve rendkívüli népszerűségétől, és lázító hatásától- 1900-ban megtiltják a „konga” törvényekkel. 1922: már a cubano zene megkülönböztető szó kerül a zenei köztudatba. A ’40-es évek szving, a big band korszakában a rézfúvósok színesítik a szigetország jellegzetes zenéjének hangzását, majd 1950 körül lesz világszerte ismert a kubai tánczene. A karibi hangulat, a napfény, a vidámság, a tengerpart, a ritmusokra épülő, és rendkívül expresszív dallamvilágú zenéje, az erre ösztönösen ráépülő tánc egy kis fehér rummal, szivarral, gyönyörű lányokkal megspékelve világszerte ismert, és irigyelt lett. A rasszizmus Kubában is jelen volt, az amerikaiak által segített- kihasznált Batista rezsim alatt kifejezetten, amit az 1958-as Fidel Castro- féle forradalom nagy-részben eltörölt. A félgyarmati múltat harcosan elvető, de az embargók miatt még szegényebben elő kubaiak büszkén vállalták életkörülményeiket: boldogan éltek- élnek ma is. Az 60, 70 éves autó-matuzsálemek, a kopott, málló falú házak, a mindenhol kötélen száradó ruhák tömkelege, a fiatalok utcasarki csoportosulása, bulizásai mind- mind a kubai életforma megnyilvánulásai. A nagyvárosok, Santiago, Havanna vonzotta a tömegeket, ahol a dohánygyári, mezőgazdasági robot után táncolni, zenét hallgatni lehetett, és ennek egyik kopottas, mára kiábrándító, de egykor népszerű helyszíne volt a fővárosi Buana Vista Social Club. A szép-kilátás klub 1932-ben létesült, de 1939-ben átköltözött a népszerűséget szerző Avenue 31-re. Akkor még kétféle rendszerben működtek a szabadidős helyek, voltak a sociedades de blanco, és a sociedades de negros, azaz a fehérek, ill., a feketék társaságai. Ez utóbbiak őse a cabildo- a testvériség gyülekezet volt, amelyet még a rabszolgák szerveztek. A mi szóban forgó klubunk persze a feketéké volt, ahol akkor Arsenio Gonzales volt a zenekar- vezető, és ahol már együttesünk zongoristája, Rubén is játszott már. A forradalom után, 1962-ben már az új balos kormány, a fajilag integrált társadalom mielőbbi kiépítésének céljából az össze kulturális és szociális klubot bezárta, így a Bueno Vistát is. Ma egyébként egy konditerem működik a helyén.

És most következzenek a „Los Superbuelos”- szupernagyapák: kivételesen elsőként egy hölggyel: Omara Portuondo- énekesnő, szül 1930-ban, félvér, a Las d’Aida női ének- quartetben énekelt nővérével, aki aztán Floridába emigrál, ( a Winston cigaretta- reklámfilm nagyon amerikai, és emlékezetes), rendkívül termékeny előadó, 38 lemezen énekelt idáig. Ibrahim Ferrer- énekes (1927- 2005), akit Omara ajánlott régi munkakapcsolatukból, Pacho Alonzo bandájában kezdte, de 1998-ban éppen cipőtisztítóként kereste kenyerét. Mai divatos szóval a csapat frontembere lett, sokan miatta mentek el a koncertjeikre. Manual „ Guarijo” Mirabal- trombitás most is fújja velük, de Rubén Gonzáles, a színes inges bajszos zongorista (1919- 2003) már nem. Hihetetlen, hogy a banda alapításakor a termeszfertőzés miatt- mármint azok megrágták- még hangszere sem volt. Juan de Marcos Gonzales- Che Gevara- típusú, katonaruhás énekes, ütős, szóvivő, karmester, Jesus „Aguaje” Ramos- zenekarvezető, pozános, Orlando „ Cachaito” Lopez- bőgős, aki egyedül végig a18 évben a social Clubbal zenéltek. Compay Segundo- gitáros, és tres- játékos (ez egy hathúros gitárféleség Kuba keleti részéből, Santiago-ból) énekes (1907- 2005), aki 89 évesen lépett be a projektbe. Frontemberré lépett elő Eliades Ochoa- texas- kalapos énekes- gitáros, mellette meghatározó zenekari tag Barbarito Torres- a spanyol lantos, Pio Leyva – az ázsiai habitusú, szemüveges énekes(1917-2006), valamint Amadito Valdes- ütőhangszeres, de a banda nyitott volt a fehérek felé is: Joachim Cooder, Ry fia is játszott velük, mint ütőhangszeres.

A film a 2000. évvel kezdődő világ-turnéjukba is betekintést ad. A két kezdő, a holland és az amerikai, valamint a befejező,a havannai koncertekről már szóltunk, a londoni Hyde- parkiról még nem, sem az Obama elnök Fehér Házba invitált előadásukról sem. És a turrnék közben sajnos jönnek a veszteségek: 2003-ban Segondo és Rubén szintén, Ibrahim 2005-ben ment el közülük. Érdekes színfolt lesz a filmben a kubai partokhoz közeli, ezért a nagyfokú kubai migrációval terhelt 2015-ös Miami- turné- vegyes fogadtatással, ellen- tüntetésekkel. És akkor jöhet a hazai vonatkozás: személy szerint kitüntetésnek vehettem, hogy ott lehettem a Veszprémfeszt keretében a Veszprém Arénában megtartott koncertjükön 2012 júliusában. Itt már az új zongoristával, Ronaldo Lunával és Carlos Calunga énekessel léptek fel, de az első generációból itt volt az akkor 82 éves énekesnő, Omara, a kalapos gitáros, Eliades, Torres, a lantos, Jesus, a trombonos. Az előzenekar a hazai Gyöngyhalász együttes volt, akik rendesen megállták a helyüket a híres banda előtt. És akkor jöjjenek a dalok, amelyből- hál’ Istennek sok el fog hangozni a filmben: a Dos Gardeniers, a Chan- chan, a csupa ritmus Candela, a tűzben égek Ferrerrel a főszerepben, a lant- szólamok uralta El Carretero, és a többiek, de az általunk is jól ismert forradalmi ének, a Guantanamera is elhangzik.
A film egy ízig- vérig eredeti dokumentumfilm a legendás együttes megalakulásáról, virágzásáról, mindennapjairól, még ha néhány filmkritikus szőrösszívűen nyilatkozik meg, mint pl. Scott Tobias. ” Ez egy ráadás, amelyet azután rendeznek, miután a ház fényei kialudtak, és a közönség nagy része kiment az épületből”, de jobban megközelíti a valóságot Gail Tolley, aki szerint „ A film megközelítése szokványos, de a karakterek annyira zseniálisak, hogy nehéz lenne, hogy ne ragadjanak belénk. Ezt hamarosan megtapasztalják. Jó szórakozást!
Gróf István
Fotók sorrendben: mediamarkt.hu, zeneszoveg.hu, empic.com, music.hu, charivari.com
Elhangzott az Agora Savaria Filmszinházban a film vetítése előtt felvezetőként 2022. 05.02-án