2000. április 21., péntek

DIÁKÍRÓK, DIÁKKÖLTŐK TALÁLKOZTAK SÁRVÁROTT

DIÁKÍRÓK, DIÁKKÖLTŐK TALÁLKOZTAK SÁRVÁROTT

A diákírók, diákköltők immár 23. alkalommal találkoztak az idén Sárvárott. Az országos rendezvény megnyitójára ezúttal is a Tinódi- emlékoszlopnál került sor a Várparkban. Az április 12-ei ünnepélyen Gróf István alpolgármester köszöntötte a jelenlevőket, köztük az ifjú tollforgatókat. Hangsúlyosan szólt két ünnepünk- a Költészet Napja és a Magyar Nyelv Hete- fontosságáról, majd örömének adott hangot, hogy ezúttal minden korábbinál nagyobb létszámban képviseltetik magukat az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki fiatalok.
Az őt követő Papp Márió - költő- szerkesztő- gondolatai közt azt is megemlítette, hogy épp 25 éve annak, hogy először vehetett részt a sárvári találkozó egyikén, s azóta folyamatosan tagja a diákköltők, diákírók munkáit bíráló- segítő zsűrinek. Keresetlen szavakkal köszöntötte a "magyarság legszebb és legészrevétlenebb ünnepét" követő napon ő is a Sárvárra érkezett ifjú reménységeket, majd azt fejtegette, hogy észrevétlenül, de munkával szeretnének ünnepelni, egymásra figyelni, s azzal folytatta, hogy mindez nem lett volna lehetséges az önkormányzat, a gimnázium és az Írók Szakszervezetének áldozatvállalása nélkül. Végezetül ismét a meghívottakhoz szólt, köszönetet mondott nekik, hogy gondolataikat le merték írni, s azt a zsűri rendelkezésére bocsátották.
* * *
Az első országos találkozó 30. évfordulóján rendezett program minden eddiginél hosszabb volt, a résztvevőknek a műhelymunka mellett arra is volt idejük, lehetőségük, hogy ismerkedjenek Sárvárral, s a megye jelentősebb városaival, tájaival. Az eredményhirdetésre, a záróműsorra április 16-án, vasárnap került sor. A díjazottak munkáiból következő lapszámunkban közlünk válogatást.

-M-
Megjelent a Sárvári Hírlap XII. évfolyamának 8. számában, 2000. április 21-én

NÉMET MASZLAG, TÖRÖK ÁFIUM

EZREDVÉGI BESZÉLGETÉSEK-NÉMET MASZLAG, TÖRÖK ÁFIUM

Ezzel a címmel tartotta előadását Bessenyei József miskolci történész professzor a XVI-XVII. századi Magyarországról. Az ország romlása Mátyás halálával, 1490 után kezdődött. A nemesség vérszemet kapva visszaállította a régi rendet, megszűnt az erős központi hatalom. Közben a török betört az országba, a támadások egyre gyakoribbak lettek, védelmi rendszerünk, a végvárak pedig gyengék. Szelim szultán halála után új szerződésekre volt szükség, de a török követtel nem megfelelően tárgyaltak és az új szultán, Szulejmán megtámadta az országot, nevezetesen Nándorfehérvárt.
A várnak két kapitánya volt, az ifjú Török Bálint öröklött jogon és az öreg Hédervári Lőrinc. Utóbbi egyszerűen megszökött. Török Bálint pedig bizonyos anyagi követelései miatt nem engedte be a királyi katonaságot a várba. Végül ő is megszökött. A Budáról indított csapat nehezen jött össze, rossz volt a mozgósítás. Mire a helyszínre értek, a 150 védő másfél hónap harc után feladta a várat. Ez volt 1521-ben, 5 évvel később ugyanilyen széthúzás és pártoskodás vezetett a mohácsi vereséghez. Amikor is II. Lajos volt a király, felesége pedig Habsburg Mária, az országos főkapitány Tomori Pál. Nagy nehezen összeszedtek 40-50 ezer embert. Ez egy rosszul felszerelt nemesi hadsereg volt, míg a törököknek volt kb. 50 ezer jól képzett janicsár és ugyanennyi lovas. A nevezetes napon farkasszemet nézett egymással a két had, de nem harcolt. Estefelé Tomori megindult, de a törökök tőrbe csalták, csapdába ejtették a magyar sereget és szétverték. Maga a király is halálát lelte.
Szapolyai János erdélyi vajda -mellesleg kitűnő hadvezér- törökverő szerepét a kutatások tisztázták. Ő nem szándékosan késett el a mohácsi csatamezőről, hanem a szervezetlenség, ellentmondó parancsok miatt. A királyné Pozsonyba menekült és testvérét, Habsburg Ferdinándot akarta a magyar trónra. De a magyarok független keresztény magyar királyságot akartak, Szapolyait meg is választották. Ám nem akart fegyverrel Bécs ellen, keresztény uralkodó ellen hadra kelni. A Habsburg nem volt ilyen kényes, 1527 júliusban kb. 6 ezer fővel bejött az országba és a csépcsap magyar urak átálltak hozzá, bizonyosan a nagyobb konc reményében. Szapolyai, mivel elképzelése, a független magyar keresztény királyság nem valósult meg, Lengyelországba ment, majd később a törökkel szövetségre lépve visszatért Erdélybe, ahol mint erdélyi fejedelem próbált az ország egységéért munkálkodni. 1529-ben Szulejmán ismét jött a seregével, a Nádasdy Tamás parancsnokolta Budát fel kellett adni, majd a szultán Bécs ellen fordult, eredmény nélkül. A török segítség tehát balul sült el.
Az előadó szerint az ország 3 részre szakadása érdekes módon az adott helyzetben nem gátolta, sőt biztosította az ország és a magyarság fennmaradását. A Dunántúl és a Felvidék révén a keresztény Európához kötődtünk, Erdély pedig a magyar hagyományokat képviselte. Bár a török áfium veszélye megvolt, mégsem tudtak igazán gyökeret verni az országban. A közigazgatás, igazság-szolgáltatás török módja- a kádi- intézménye sem volt hatékony. Ebben talán szerepet játszott a törökökre jellemző keleti lustaság is. Jó harcos, de békében lusta, és korrupt. Mint láttuk, romlásunk oka nemcsak az ellenfél erejében rejlett, nagy szerepe volt abban a széthúzásnak, a vezető emberek haszonlesésének, a szervezetlenségnek is. Voltak azonban más emberek, kiemelkedő egyéniségek ebben a korban, mint a sárvári Nádasdy Tamás nádor, akinek udvara országos jelentőségű volt, vagy Bocskai István erdélyi fejedelem.
Érdekes, jól felépített előadást hallottunk, többen is eljöhettek volna. Az elmondottakból egy tanulság is kívánkozik: romlásunknak nem mindig a balszerencse, vagy az elháríthatatlan külső körülmények az okai, hanem nagyon gyakran mi magunk.

dr. Desits Imre
Novák Zsuzsa fotója
megjelent a Sárvári Hírlap XII. évfolyamának 8. számában, 2000. április 21-én

2000. április 7., péntek

LILOM ÉS HOLLÓ

EZREDVÉGI BESZÉLGETÉSEK- LILIOM ÉS HOLLÓ

A millenniumi előadássorozat negyedik részében Zágorhidi Czigány Balázst hallhattuk, aki történész, neves helytörténész, különös tekintettel Vas megyére, azon belül is Vasvár és környékére. Szerinte a történelem nem egyetemes, hanem mindig helyi, tehát helytörténet. Az egyes városok, falvak, várak, egyházmegyék és plébániák, filiák eseményei, lejegyzett dolgai adják összességükben azt, amit egyetemes történetnek nevezünk.
Ezzel már helyben is voltunk, illetve "helytörténetben". Régi korokról azért tudunk keveset, mert kevés emlékhely maradt fenn, tönkrement a háborúk, és az azokat követő újjáépítések után. A XIV. században Magyarországnak viszonylag szép számú lakossága volt: 1,5- 2 millió, és ez Mátyás korára megduplázódott. Részben a bevándorlások miatt. E korban az ország földterületben és természeti kincsekben gazdag volt, míg Európa többi része nem tudta a lakosságot eltartani. A nagy népsűrűség miatt máshol a az előforduló pestisjárványok is nagyobb számban szedték áldozataikat, mint nálunk.
Erdélyben és a Szepességben német-ajkúak, a Felvidéken cseh-, morva és lengyel betelepülés volt, a Kárpátalján a ruszinok, valamint Erdélyben az oláhok. Így az ország lakossága megháromszorozódott, megnégyszereződött, és Magyarország hatalmát, erejét a Kárpát- medencén túl is érezték. A nemesfém bányászat is sokakat idecsalogatott, mert Európának sok sok aranyra volt szüksége a pénzveréshez, ami királyi monopólium volt, akárcsak a bányászat. Az aranyhiány oka: az iszlám terjeszkedése miatt bizonyos addigi lelőhelyek nem voltak hozzáférhetőek, az Újvilágot pedig még nem fedezték fel. E gazdaság azonban királyaink kezében nem vált tőkévé, nem termelte újra önmagát. Például ők, ha külföldön túlköltekeztek és adósságba keveredtek, nem pénzzel fizettek, hanem nagylelkűen elzálogosítottak egy- egy várat, falut a hozzátartozó uradalommal együtt.
Károly Róbert valósította meg a "honor" birtokot, amikor egy vár jövedelmeivel együtt a tisztségviselő használatába került. A javadalmak élvezése azonban csak a tisztség idejére szólt. Sárvár vára, a határvédelmi vonal része a Kanizsai család birtokába jutott Lékával és Csepreggel egyetemben. A birtokló úr, a várispán részére a jövedelmet az alvárnagyok szedték be. Ő volt a király képviselője. Később Zsigmond, a nagy adományozó és "pazarló" idejében egyre több birtok került magánkézbe. Ez évszázadokra meghatározta a városok és földek sorsát és alapja lett az újkori birtokviszonyoknak. Kialakult egy főúri tulajdonos réteg, aki "udvart tartott", gazdasági és szellemi központ volt, mint egy időben Sárvár is. Ezek közelébe települt a nép, a kézművesek és a szerzetes rendek is. Vas megye nagy részében a világi birtok volt a meghatározó, csak Szombathely tartozott a győri püspökséghez, amelyet fő-espereségeken, plébániákon és azok filiáin keresztül irányított. Benedek- rendiek voltak Dömölkön, Németújváron, Jákon és Pornóapátiban. Ciszterciek Szentgotthárdon, domonkosok Vasváron és ferencesek Szombathelyen, Pápócon pedig Ágoston-rendiek. Előadónk szerint ebben az időben Vas megyében a világi birtok volt az uralkodó, az egyháziaknak nagyobb befolyásuk a megye területén nem volt.
Ahány előadó, annyi iskola, műhely, irányzat és módszer. Most is megismerhettünk valami újat. Hogy az ember szembesülni tudjon a múltjával, fel kell tárni azt a keveset, ami maradt,így egy- egy régi címert, Mária szobrot (Dömölk), szárnyas-oltárt (Ják, Felső- Lendva), régi templomokat, mint Csempeszkopács, Ják, Meszlen, Döröske és látványos formában a közönség elé tárni. Mert ha kerek egész nem is, de részlet, töredék még akad sokféle és sokféle.
Levéltári anyagaink nagy része megsemmisült, például a Batthyány- levéltár, vagy a szombathelyi egy része is elégett, de a megmaradt és a külföldre került anyag is bőséges és nem teljesen feldolgozott. Ez volt hát a Liliom és Holló. Anjoukról és Hunyadiakról ugyan nemigen hallottunk, a hallgatóság köréből ezt utólag többen reklamálták is......




dr. Desits Imre
Fotók: Novák Zsuzsa
Megjelent a Sárvári Hírlap XII. évfolyamának 7. számában, 2000. április 7-én