Rock és blues vadan és nyersen - Sari Schorr és bandájának koncertje az Analog Music Hallban
2023.03.30. Szöveg és fotók: Gróf István
A COVID-járvány miatt tavalyelőtt ősszel elmaradt bulit nem hagyta annyiban a manhattani énekesnő és bepótolta lemaradását. A márciustól Németországban kezdett, Ausztriában folytatódott, majd Franciaországba, Angliába tartó koncertkörút állomása volt a kelenföldi Analog Music Hall március 26-án.
Szeretném az írni, hogy telt ház volt az egykori gyárépület magas terméből átalakított, minden célnak (hang-, és világítástechnika, beléptetőrendszer, „itatópult", mellékek, stb.) megfelelő helyszínnek, mégsem tehetem: kb. 200-250 ember állta körül a színpadot, noha a duplája is bőven elfért volna. Talán tényleg kiesett a Belváros vonzásából...
A beharangozóban említettekre utalva, eddig három kitűnő albumot adott ki a New York-i születésű, negyven körüli, az alttól a szopránig terjedő énekhanggal megáldott, de leginkább mezzóban éneklő művésznő
,
Sari Schorr, akinek a kisujjában van a színpadi előadás minden fortélya. Rengeteget utazik, koncertezik, és érdekes módon Európa hangversenytermeit részesíti előnyben. A 2016-os
Force of Nature vad, lendületes, rockos album, a '18-as
Never Say Never már felerészben balladákat tartalmaz, míg a 2020-as, koncertfelvételeket felsorakoztató
Live In Europe ezekből válogat. Közben készen van legújabb stúdióalbuma is, melyről beválogatott dalokat a mostani koncertre is.
Vasárnapi bemutatkozására állandó zenésztársával, a Bonamassa-stílusban muzsikáló nagyszerű gitárossal,
Ash Wilsonnal, annak öccsével,
Phil Wilson dobossal, a 6 húros basszusgitárját bűvölő
Roger Innes-szel, valamint egy másik szuperzenésszel, a billentyűkön varázsló
Adrian Gautrey-vel érkezett. Másfél órás koncertjükön 15 dalt nyomtak le hibátlan, lemezfelvétel minőségben, mégis tetten érhető volt a bluesra jellemző rögtönzés, az új helyzetekre reagálás és persze az improvizációk adta önfeledt beleélés.
A
Freedom 2023 koncertturné éppen a hasonló című, kemény rocknótával, a
Freedom-mal kezdődött. Sari hosszú, leeresztett hajával, fekete, testhez simuló nadrágkosztümjében, izgalmas dekoltázzsal állt a mikrofon elé, míg gitárosa Les Paul hangszerével tőle jobbra uralta a fél színpadot. A
Demolition Man már a korábbi, 2016-os lemezről lett beválogatva, és a gyors shuffle ritmus kikényszerítette a rögtönzéseket nemcsak a gitárosból,
hanem a színpad jobb sarkában játszó billentyűsből, Gautrey mesterből is. Egy jó ötperces szólót nyomott le, ragyogó kivitelben. Egy lepukkant,
régi Korg előtt ült a hosszú, szőke bodorított hajú zenész, amellyel igencsak a
Hammondra hasonlító hangszínt produkált. Később felfedeztem mögötte egy forgó
Leslie-szekrényt is, amely a speciális hangzásért felelős, így már nyomon követhető lett a tónus. A koncert után, autogramot kérve el is mondta Adrian, hogy az 1980-as hangszermatuzsálemre egy használt piacon talált rá, és azóta hű társa.
Az
Ain't Got No Money szintén az első CD-ről szólt, immár inkább Ash gitárfutamaival kiemelten. Egy lassú blues mutatta meg azt, hogy Sari mekkora hangterjedelemmel rendelkezik, meg azt is, hogy milyen drámai módon tudja tolmácsolni Bessie Smith örökségét. Egy szintén új nótának feltételezett funky pergette fel a hangulatot, amelyben Innes remekelt basszusán, melyet a slágeres
Back To LA követett. Az
Ordinary Life c. balladát egy szál zongorával kísérte Adrian, melyet Schorr kisasszony gyönyörűen tolmácsolt, majd igencsak felforrósodott a hangulat a nagyteremben. Az
Oklahoma c. country-rockkal - melyben a gitáros most vokált is énekelt Sari alá-, melegítettek be, majd egyik koncertslágerük,
Willie Dixon blues-fater örökzöldjének, az
I Just Wanna Make Love To You-nak funkys feldolgozása következett. Az ivó rögtön kiürült hátul, és mindenki hozta lábával a dögös ritmust. Mindkét szólista alaposan odatette magát az improvizációkban az énekesnő lázbahozó énekét követően. Ash arcát lefotóztam eközben, talán sikerült visszaadnom a pillanat örömét.
A
Down the Reason már visszavett a sebességből, majd a legsikeresebb Schorr-dal, a
Black Betty c. spirituálé hangzott el. Lemezen
Janis Joplintól, élőben a Bill Wyman bandájában éneklő Beverly Skeete-től hallottam ilyen fekete amerikai érzéssel gospelt énekelni, mint itt, most. A hátunk borsózott Sari altja hallatán, majd többünknek még a könnye is kicsordult. Hát igen, már csak ezért is érdemes volt ennyit utaznom. Az elérzékenyült közönséget - jó érzéssel - nem egy vad szám élvezetébe, hanem érzelmi hullámban egy átmenetet, hidat alkotó gyorsabb ritmusú, mégis énekközpontú dalba, a
King of Rock and Rollba terelte.
Lágy zongorafutamok,
Bonamassás gitársírások kísérték a művésznő érzelmileg felfűtött énekét, hogy aztán már egy valódi dögös rockkal, a
Valentina-val zárja műsorát. Mintha Joan Jett, vagy
Suzi Quatro énekelt volna most már színpadon. A visszatapsolás után a Suicidal Nation c. szövegközpontú dallal, gyönyörű, borús hangulatú gitárbetéttel, melyet most Stratocaster-én játszott el Ash, majd a Beautiful c. blues-zal búcsúztak el a magyar közönségtől a zenészek.
Aretha Franklin énekhangja, Joe Bonamassa gitárjátéka jött át, ha behunytam a szemem.
A jó másfél órás koncert után az előadók megjelentek a nagyterem szélén, és a lemezeket, emléktárgyakat
dedikálták, és fotózkodtak, mosolyogva, türelmesen. Egyáltalán nem látszottak fáradtnak. Örültek nekünk, ahogy mi is nekik. És ez így lett korrekt!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023.03.30-án
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése