2010. október 8., péntek

INDUL A SZÍNHÁZ SZOMBATHELYEN- JORDÁN TAMÁSSAL

INDUL A SZÍNHÁZ SZOMBATHELYEN- JORDÁN TAMÁSSAL
FOLYTATÓDOTT AZ "ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK"

Szeptember 29-én folytatódott az Évezrednyitó beszélgetések című sorozat. Gróf István önkormányzati képviselő vendége ezen az estén Jordán Tamás, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója volt.
Jordán Tamás színész, rendező, színi-igazgató meglehetősen gyakori vendég Sárváron. Előszeretettel száll meg az egyik helyi hotelben, tud arról, hogy a városban élénk színházi élet zajlik, s mint elmondta, több sárvári fiatal járt már náluk castingon, vagyis szereplőválogatáson. Az eredetileg geodéta mérnök végzettséggel rendelkező művész ugyanis több mint két éve a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója, aki a Nemzeti Színház igazgatói székét cserélte fel a vidéki teátruméra. Ez azonban nem az egyik napról a másikra történt. Budapesttől ugyanis hosszú út vezetett a vasi megyeszékhelyig. Sokakban felmerülhet a kérdés: vajon miért jön egy ismert és elismert, számtalan színházi, és több filmszerepben bizonyított, érett korban lévő embert egy olyan városba, ahol tulajdonképpen nincs is színház, nincs színtársulat? A válasz Jordán Tamás szerint egyszerűbb, mint a pofon. A Kossuth- díjas művészt ugyanis mágnesként vonzotta a nyugati végekre a kihívás: színházat kell alapítania, közösséget kell teremtenie, a színháznak pedig nem csak az előadásokról kell szólnia, hanem igazi agorává, fórummá, az emberek találkozóhelyévé kell válnia.
Tettekkel kell bizonyítania az alaptétel helyességét, mi szerint a színház a helyi szellemi élet motorja. Erre persze szükség van egy jó társulatra, és egy épületre. Az előbbi a könnyebb, utóbbi a nehezebb dolog. A szombathelyi színészek végül a volt Helyőrségi Művelődési Otthon épületében kaptak helyet, mely ideiglenesen ugyan, de alkalmasnak bizonyult a célra. A '80-as évek végén emelt épület most átépítés alatt áll, s várhatóan a jövő év elején nyitja meg kapuit. Közben kiderült, hogy Jordán Tamás komolyan gondolja. Családjával együtt Szombathelyre költözött, vagyis hosszú távra tervez. Az általa vezetett társulat pedig jó néhány sikeres előadást tudhat maga mögött. Két év alatt beépült a város mindennapi, elsősorban persze kulturális életébe a színház, ezért Jordán Tamás úgy véli, hogy jó ma Thália papjának lenni Szombathelyen. A színészeket felismerik és szeretik, s igaz ugyan, hogy még csak háromezer bérletesük van, de a direktor abban bízik, hogy az új szentély előadásaira már tizenötezren vásárolnak állandó belépőt.
Az igazgató persze tisztában van azzal, hogy egy lassú építkezés, hosszú folyamat eredménye lesz, hisz még ma is sok olyan szombathelyi és vasi ember van, aki életében nem járt színházban. Nem egy színházhoz szokott közönségnek kell tehát kínálatot nyújtani, hanem meg kell tanítani az embereket színházba járni.
Idén ősszel a Weöres Sándor Színház társulata már a harmadik évadot kezdi, s olyan sikerek után, mint pl. az Anconai szerelmesek, amit kilencezren láttak, Jordán Tamás olyan helyet szeretne létrehozni az Akacs 7-ben, ahol szinte kézzel fogható a szeretet, a barátság, ahol a színház dolgozóinak felragyog a szeme, ha belépni látnak valakit.

rácz
Fotó: Pajor András
Megjelent a Sárvári hírlap XXII. évfolyamának 19. számában, 2010. október 8-án

2010. október 3., vasárnap

A Ten Years After gitárosa, Alvin Lee Budapesten

Sárvári közönség a nagyvilágban – a Ten Years After gitárosa, Alvin Lee Budapesten

Szerző: Gróf István | Fotók: internet

Jó érzés tudni, hogy világhírű előadók koncertjein gyakran vesznek részt sárvári zenerajongók is. Gróf István ezúttal a legendás Ten Years After gitárosa, Alvin Lee budapesti fellépésén szerzett élményeit olvashatjuk:

Kíváncsi várakozással készültem Alvin Lee koncertjére: Őt még nem hallottam „élőben” ezidáig, pedig nem sokan vannak a ’60-as, ’70-es évek egykori rock, blues csillagai közül, akiket eddig nem hallgattam meg. És, – érdekességképpen –, két alkalommal is sikerült a közelmúltban a Ten Years After együttest az egykori frontembere nélkül hallanom, és ők mind a kétszer ragyogó teljesítményt nyújtottak.

Jó, hogy időben mentem: mindkét előzenekar kitűnően muzsikált!
Először a Bőrgyári Capriccio nevű, új hard-rock-blues csapat kezdett, mitagadás, izgalmasan. Időnként mintha a korai P. Mobilt hallottuk volna, pláne az énekest, és a gitárost figyelve. A billentyűk azonban kifinomultabbak voltak: Németh Karcsitól, a Mini egykori zongoristájától ez alapkövetelmény. Később kiderült, hogy a basszista, Paróczai „Tacskó” Attila is ebből a csapatból „származik”. Na, szegény Ádám, rendesen otthagytak a fiúk – gondoltam, de műsoruk másik felére meglepetésként bevonult a magyar jazz-blues 40 éve legnagyobb, ma is aktív zenésze, Török Ádám is, így a CD boltok és a büfé körül ácsorgók gyors ütemben beszivárogtak a színpad elé. Lett hangulat, fuvolája hozta a trillákat, zakatolt a dob és a basszus az ének-fuvola uniszónókkal szinkronban. Hál’Istennek bekerült az örökzöld Vissza a városba című lassú ballada is, de kellett is a sok funky ritmusú dal, így a Kocsma és a Hívj fel közé. A banda Túlsó Oldal című tavaly megjelent lemezére ezek után már én is kíváncsi vagyok. Majd egyórás koncertjük után alaposan feltették a lécet az utánuk következőknek.

Hamarosan fel is állt a Mississippi Grave Diggers, és leült velük együtt az énekes-gitáros szólista Karen Carroll is. Az Oláh Andor harmonikás vezette Mississippi sírásók, az előttük megszólalókhoz hasonlóan, nem csak puritán blues-t játszottak. A gitár-szájharmonika-zongora-hegedű (Frenkie Látó jazz-hegedűs) -basszus-dob hangszer-összetételű banda a country-bluestól a roma-swingen, a jazzes bebopon, sőt a groove-on keresztül valahol világzenét játszott, fantasztikus hangszereléssel. Emelte a színvonalat, hogy két újabb vendégzenész, a trombitás Fekete István, és az ország sokak szerint legjobb ma élő gitárosa, Tátrai Tibor is beállt a bandába. Karen, – aki megbízható források szerint B. B. King törvénytelen lánya – akusztikus gitárjával adta meg a ritmust, majd mélyről feltörő, már-már férfias altjával visszahozta Koko Taylor, Etta James bluesmuterok szellemét a Mississippi-Deltából Budapest közepére. Nemhogy disszonáns nem volt a súlya miatt állva előadni képtelen művésznő, hanem széles faszékén ülve felidézte a déli ültetvények faházai tornácán éneklő-gitározó négerek estéinek hangulatát.
A louisianai gyapotültetvények fekete melósai munka utáni panaszos bluesai lelkünk legmélyéig hatottak, bizonyítván, hogy a ’30-as, ’40-es évek delta-blues-a az alapja mindenféle stílusirányzatnak a XX. században, legyen az jazz, rock’n’roll, soul, funky, vagy hard. A nagy bluesörökzöldek, így Tampa Red felelgetős Don’t Lie To Me-je, vagy Muddy Waters I’m Ready, és a szédületes ritmusú Got My Mojo Workingje voltak a koncertjük fénypontjai, melyekben még minket is megénekeltettek.

Este 10 után jött fel a többi zenésszel egy időben, felhajtások nélkül a színpadra a trióban fellépő, szőkéről csokoládébarnára „őszült” sztár. Ezen kívül minden úgy volt, mint 40 évvel ezelőtt. Pár perces recsegés-ropogás, erősítőgomb-kapcsolgatás, technikai szünet után – mennyire ismert volt ez a ’60-as, ’70-es évekből – Lee mester sajátkezűleg dugta be a csatlakozódugót 40 éve használatos, a jobb felül békejellel díszített piros Gibson gitárjába. A jól ismert rock-gitáros terpeszben – a szombathelyiek még felfedezhetik ezt Cserga mozgásában – állt a mikrofon elé, tökig tekerte a hangerőt, és belekezdett a Rock and Roll Music To The Worldbe. Másodiknak már egy dögös, 40 éves Ten Years After-sláger, – már amennyire ezek a kemény rock-bluesok slágernek tekinthetőek – a Hear me Calling következett, melyet Lee egy jó kis boogie-ként ajánlott be nekünk. Valóban az volt, de nem a ’40-es, ’50-es évek chicagói boogie-zongoristáinak, hanem az ezt átdolgozó, hangzásában keményebbé tevő ’60-es évek brit tanítványainak stílusában.
Ezután a mégrégebbi, az 1967-ben kiadott I. TYA nagylemez egy jazzes hangzású dalát, az I Can’t Keep From Crying témáját mesteri módon járta körül, és a jobbára 50–60 éves közönség hangos bíztatására immár mesterfokon rögtönzött a zenészlegenda – olyannyira, hogy a kortárs „Three sounds”, azaz gitár-basszus-dob összeállítású bandák számaiból is idézett, így Hendrix Woodoo Childjából, Purple Haze-éből, a Cream Sunshine-jából is.
Az egyszerű rövidujjú pólóban fellépő sztárgitáros, – mint említettem –, a csatlakozózsinórt kerülgette 2010-ben, mikor már 10–15 éve a (nem is nagyon) megasztárok is már URH-s csatlakozású hangszereken játszanak. Alvin Lee nem cserélt hangszert a koncertje alatt. Ennek nem csak a puritánság, hanem az aránylag homogén hangzású koncertrepertoár volt az oka. Az utóbbi évek nagy lírai slágerei, mint a Bluest Blues vagy a Long Legs ugyanúgy nem hangzottak el a koncerten, mint a country-s hangzású, avagy az összetettebb, progresszív darabok. Pedig talán színesebb lehetett volna velük a koncert. Igaz, egy blues-ban azért megcsillogtatta harmonikatudását is. A rock and roll darabok voltak többségben, és ehhez, ha Alvin nem is, de a basszgitáros cserélt hangszert: jó néhányszor a vertikális változatot, azaz a nagybőgőt használta. És hogy a ’70-es évek európai rockkoncertjeinek nosztalgikus hangulata még tökéletesebb legyen, a Don’t Give a Damn közepén jó tízperces dobszólót hallhattunk. A rock’n’rollok gitározása semmi nehézséget nem okozott a művésznek: ugyanúgy, mint a két éve ugyanitt szerepelt Johnny Winternél, kopásmentes voltak a csukló és az ujjak. Talán a magas énekhangok sikereredtek enyhén vékonyabbra, halványabbra, pláne, ha még nem is a durvább, teltebb-hangú néger előadókkal, de a műfaj fehér nagyjaival, Elvis-szel, Roy Orbisonnal összemérjük. A sok rock’n’roll közben azért elhangzott néhány szép lassú 12-es blues (Blues in C), néhány kőkemény rock (I Woke Up This Morning) is, majd utolsóelőtti számként a Pecsa légterébe bombaként hasított bele a „Love Like A Man” kezdő gitárriffje. Na, ezt vártuk, meg a befejezésként lejátszott nagy Woodstock-slágert, a I’m Going Home-ot, mely meghozta Alvin számára a világsikert 1969-ben. A számot most is jó negyedórába „sűrítette” a zenész, előadva a – kötő-horgolónőktől átvéve a hasonlatot – fürge ujjak 10 percét.

A trió úgy hangzott, mint 40 éve, még az orgona hiánya sem tűnt fel nagyon. Egy rövid ráadás után, bő másfélórás zenélés után gyorsan kiürült a terem: igen, a zenészeknek a gépük, nekünk pedig az utolsó trolibuszaink hamarosan indultak.
Lehet, hogy még valahol, valamikor találkozunk, Alvin!”

A budapesti Petőfi Csarnokban 2010. szeptember 25-én elhangzott koncertről szóló írás
Megjelent a www.lathatalansarvar.hu portálon