2014. október 30., csütörtök

ÁBRAHÁM NYOMÁBAN- TÖRÖKORSZÁGI CSAVARGÁSOK II.

Már többször jártunk Törökországban, az egyénileg megszervezett út hatalmas kihívást jelentett, végtelen lehetőséget, ismeretlen, turisták által alig ismert vidékek felfedezésére. Az útiterv nagyon hamar elkészült. Úgy terveztük, hogy Isztambul felfedezésével kezdünk, majd a szent város, Konya felderítése után néhány nap Kappadókia, majd a Nemrut-hegy következik, hogy aztán az Ararát-hegységben eredő Eufrátesz folyó mentén leautózunk a szír határig, Harran ősi falvához. Végül Sanliurfa és a Földközi-tenger partján található Silifke érintésével visszatérünk Konyába. A dervisek szent városából egy kalandos éjszakai vonatozás után Izmirben újra autót bérelünk, majd Bodrum, Pamukkale, és az ógörög városok megtekintését követően egy isztambuli átszállással hazarepülünk Budapestre.

Konyától 240 km távolságra található Kappadókia, Törökország talán legelvarázsoltabb és legszebb vidéke, amely természet alakította különleges tájformái, illetve történelmi és kulturális értékei miatt mára az egyik legjelentősebb turisztikai régióvá lett.
A Kappadókiába vezető 300 D főútvonal egy 2x2 sávos, kitűnő minőségű utat jelentett, amelyen alig volt forgalom. Ahogyan kivezettem Konyából, rögtön meg is nyugodtam az útviszonyokat látva, mert korábban az interneten rémtörténeteket olvastam a törökök közlekedési szokásairól és a balesetek riasztóan magas számáról.
Az út során akadt néhány látnivaló, kisebb-nagyobb letérőkkel, amelyeket nem akartunk kihagyni, annak ellenére, hogy késésben voltunk a konyai autóbérlő céggel történt affér miatt.
Karavánszerájok minden mennyiségben

Első megállónk Obruk volt, amely egy kis falucska a főúttól 4-5 km-re. Erről a településről az útikönyvek nem sokat írnak, pedig a falunak két nevezetessége is van. Az egyik egy régi, felújítás alatt levő, sziklán ülő karavánszeráj, amelyet a törökök egy közelben található bizánci templom maradványaiból építettek, és egykor a Selyemút egyik fontos megállóhelye volt. A karavánszeráj falát alaposan megfigyelve még felfedezhetőek azok a kőtömbök, amelyeken keresztény domborművek láthatóak, és ez eléggé bizarr látvány. A másik látnivaló a közvetlenül az épület mögött, a sziklafal alatt található azúrkék színű tó, amelynek a színén kívül a tökéletes kör alakja is bámulatba ejtő. A tó állítólag egy 145 m mély víznyelő, amely több, más, a környéken található víznyelővel van a föld alatt összeköttetésben.
A településen rajtunk kívül nem volt más turista. Úgy a karavánszeráj, mint a gyönyörű tó közvetlenül az iskola udvara mellett helyezkedik el, ahol a helybeli férfiak éppen aznapi fontos megbeszélésüket tartották. Amikor felcsendült a müezzin imára hívó szava, az udvar az egyik percről a másikra elnéptelenedett, és mindenki alázattal a dzsámiba sietett.
Konya és Kappadókia között félúton található Sultanhani, az egyik legjelentősebb, épségben megmaradt szeldzsuk karavánszeráj, amely következő állomásunkat képezte. Az obruki karavánszerájtól eltérően itt már jóval több volt a turista. Igaz, az épület itt teljesen fel is volt újítva. A karavánszerájok a XI.-XII. században épültek, egymástól egynapi járásra, 25-30 km-re helyezkedtek el a legfontosabb kereskedelmi útvonalak mentén. A hatalmas épületek egyszerre több karavánnak biztosítottak három napig ingyen szállást és élelmet, ugyanakkor raktárként, erődítményként is működtek.
A közel 200 ezer lakosságú Aksaray városát elhagyva a kiváló minőségű út már érdekes formájú, magas és kopár hegyek között vezetett, és csak kevés településen haladt át. Bár Kappadókiában nagyon sok szálláslehetőség van különböző településeken, azt hiszem, hogy a legjobb döntést hoztuk meg akkor, amikor Göreme faluban foglaltunk szállást. Ennél szebb helyet aligha találhattunk volna, egy elvarázsolt települést, tele lakott és elhagyott barlanglakásokkal, barlangszállodákkal, a templom mellett és a főtéren magasodó érdekes alakzatú hatalmas sziklaképződményekkel. A kanyargós kis utcácskákon felkapaszkodva az óváros tetejére csodálatos kilátás nyílt a falura és a környező hegyekre. Annyira valószerűtlenül a látvány, a falut körbefonó holdbéli táj, a rózsaszínű és sárga színben ragyogó szurdok!
Még a szállás elfoglalása előtt elmentünk a Göremei „szabadtéri múzeumba", amely nagyon közel van a településhez. Ez az a látványosság, amelyet minden Kappadókiában tartózkodó turista megtekint. Most is tömve volt hatalmas, turistákat szállító autóbuszokkal a parkoló, a múzeum területe meg franciákkal, olaszokkal és japánokkal. Kappadókiát általában fakultatív program keretében látogatják a turisták, akik Isztambulból, vagy a Földközi-tenger felkapott üdülővárosaiból, Antalyából vagy Alanyából érkeznek ide 2-3 napra. A „szabadtéri múzeum" elnevezés csalóka, mert a látnivalók valójában egy szűk völgyben találhatóak, pontosabban a sziklákban. Itt látható ugyanis 30 darab olyan sziklába vájt templom, amelyeknek keletkezése az 5. és a 13. század között időszakra datálható. A sok turista miatt a templomok megtekintése elég nehézkes, nyájszellemben történik, sok esetben perceket kellett várni arra, hogy az egyes templomokba be lehessen jutni. Ráadásul a csoportokat folyamatosan tereli az idegenvezető, így sok esetben a szűk kis templomban 20-30 ember préselődik be. A templomok között vannak egyhajósak, ugyanakkor három hajós bazilikák is. A tufa-kőzetbe vájt termekben megcsodálhatóak az épen maradt csodálatos freskók hol kékes, hol vöröses színekben. Az emberek ábrázolását az iszlám tiltja, és ezt a freskók mind megszenvedték, ugyanis a festményeken a fejek, más esetben a szemek ki voltak kaparva. A leghíresebb templomok nevüket a freskókon található ábrázolások után kapták, ilyen az „Almás-templom", a „Kígyós-templom", valamint a „Templom szandálokkal". A Kapcsos-templomba, illetve a Sötét templomba külön díj ellenében lehet bemenni, az utóbbinál a freskók nagyon jó állapotban megmaradtak, mert nagyon kevés fény áramlik be a szűk kis ablakon a sziklába vájt terembe.
Göreme falu és a szabadtéri múzeum között - már nem a múzeum területén - még nagyon sok látogatható templom található a dombok között, köztük a Rejtett templom, az El Nazar Templom, de az idő rövidsége miatt ezeket nem sikerült felkeresnünk, bármennyire is közel voltak a szálláshelyünkhöz.
Mivel még nem sötétedett be teljesen, egy rövid kirándulást tettünk egy közeli faluba, Ortahisarba, amelynek legszembetűnőbb látványossága a közel 90 méter magas sziklavár, amely uralja a települést. A bizánci időkben a sziklát erődként használták, most tele van barlanglakásokkal és szállodákkal. Fantasztikus természeti adottságai ellenére úgy tűnt számunkra, hogy a település a turizmust tekintve a pálya szélén maradt, és nem tudta felvenni a versenyt központi elhelyezkedése ellenére sem. Kihalt volt és csendes.
Szobánkat elfoglalva megelégedetten nyugtáztuk, hogy ez esetben nem csalódtunk: egy nagyon hangulatos szállodát sikerült lefoglalnunk, amely egy régi török lakóházból lett kialakítva, szőlővel befuttatott átriummal, autentikus berendezéssel. A szálloda lakói a világ legkülönbözőbb országaiból érkeztek, a lengyel hegymászó csoport tagjai mellett volt korunkbeli francia és német házaspár is.
Mielőtt vacsorázni indultunk, egy rövid sétát tettünk Göreme utcáin. A fényben úszó, szebbnél szebb portékákat árusító bazársor, az éttermek és a rengeteg turista között sétálva megállapítottuk, hogy Tokió után valószínűleg Göremében a legnagyobb az egy km2-re eső japánok száma, ugyanis a városka tömve volt hátizsákos fiatal japán turistákkal. Az éttermek kínálata a legtöbb helyen japán nyelven is volt feltüntetve, de akadt olyan is, amelyik japán vagy koreai étteremként hirdette magát. Valami oknál fogva Kappadókia, de maga Törökország is vonzó turisztikai célpont Japánban és a távol keleti országokban, hiszen nap, mint nap ezerszám özönlenek a turisták ezekből az országokból. Ez betudható az ország fantasztikus természeti adottságainak is, de az ott élők kedvességének, segítőkészségének is. A kettő egészen biztosan egybefügg.
Kerengő dervisek rituáléja

Még itthon sikerült interneten lefoglalnunk két jegyet a mevlevi szerzetesek rendjébe tartozó kerengő dervisek táncára, amelyet a Göreméhez közel található Sarihan karavánszerájban rendeznek meg estéről estére. Egy kicsit örültem is annak, hogy a konyai ingyenes dervistánc az eső miatt elmaradt, mert egy régi karavánszerájnál autentikusabb helyet el sem tudtam képzeli az előadáshoz.
A Sarihan karavánszeráj egy felújított, sárga kövekből készült hatalmas épület, a Kappadókiába látogatók számára itt rendeznek előadásokat azok számára, akiket a kerengő dervisek rituális tánca érdekel. A kőoszlopos terem, amely az előadásnak adott helyet, zsúfolásig megtelt nézőkkel. Figyelmeztettek bennünket, hogy a tánc alatt sem fényképezni, sem videó felvételt készíteni nem szabad, hiszen a dervisek számára a tánc nem egy tánc, hanem vallási rituálé, azaz egy szertartás.
Először a zenészek jelentek meg a hangszereikkel, csörgődobbal, hosszúnyakú lanttal és a szertartás szempontjából a legfontosabbnak tűnő nádfuvolával. A zenészeket négy dervis és egy magasabb rangú pap követte, mindannyian fekete köpenyben voltak, a köpeny alatt pedig fehér ingben és mellényben, bő fehér szoknyában, a szoknya alatt szintén fehér szűk nadrágban, fejükön barna süveggel. A fekete köpeny a dervis saját halotti leplét, míg a barna süveg a sírkövét jelképezi. A fehér ruha azt jelzi, hogy a szertartás alatt a dervisek megszűnnek létezni, mert számukra valami egészen más, valami sokkal magasztosabb dolog veszi kezdetét, mivel misztikus kapcsolatba lépnek Allahhal.
Amint elkezdődött a zene, és felsírt a nádfuvola, elkezdődött a sema, a szertartás, amelyben minden apró mozdulatnak fontos jelentése van. Az imádkozás után a dervisek egyenként a pap elé járultak, aki megadta a jelt, hogy levehessék fekete köpenyeiket, jelezve ezáltal, hogy földi kötelékeiket maguk mögött hagyhatják, majd elkezdtek nesztelenül forogni, keringeni. A négy dervis egyre szédületesebb keringésbe fogott, és úgy keringtek előttünk feltartozhatatlanul, kitárt karral, jobb tenyerüket felfelé, a balt pedig a föld felé fordítva, fejüket a vállukra hajtva, mintha el akarnának repülni. Ahogyan keringtek, arcukra hihetetlen nyugalom és béke költözött. Látszott, hogy teljesen önkívületben vannak. A továbbra is fekete köpenyébe burkolózó pap nem táncolt, csak sétált a kerengő dervisek között, azok fanatizmusát buzdítva utasításokat adott nekik, vagy a zene ritmusát szabályozta.
Az őrült keringés közel egy órát tartott, majd a dervisek kivonultak, nekünk pedig percekbe telt, amíg felfogtuk, hogy mi is történt a szemünk előtt. A legtöbb ember megihletődve csak ült a helyén, és meg sem bírt moccanni az élménytől. A szertartás befejezését követően a dervisek újra megjelentek, ezúttal a főpap nélkül, és néhány kört még forogtak a zenére, hogy a jelenlevők fényképeket készíthessenek.
A nádfuvola jajgató, fájdalmas hangja mély benyomással volt ránk, ugyanúgy a zene és a tánc is. A szállodáig vezető úton annyira a szertartás hatása alatt voltunk, hogy meg sem szólaltunk. A szálloda tulajdonosát le is rohantam egy pár dervisekkel kapcsolatos kérdéssel. Valójában az érdekelt, hogy igazi szerzetesek, vagy pedig amatőr környékbeli táncosok voltak jelen az előadáson, olyanok, akiket a turisták szórakoztatására szerződtettek. Mint megtudtam, a táncosok a mevlevi dervisrendhez tartozó elkötelezett szerzetesek, akik Konyában élnek a világ szeme elől elzárva, kolostorban. Az előadásokból származó bevétel is a dervisrendet illeti.
18 szintes földalatti város a település alatt

Következő napunkat Kappadókia további felfedezésére szántuk. A Göremétől 85 km távolságban levő Ihlara völgye volt az úti cél, de előtte még Derinkuyu földalatti városát is útbaejtettük.
A földalatti várost egy helybeli lakos fedezte fel nem is olyan régen, 1963-ban, amikor otthonában lebontott egy falat, és meglepve tapasztalta, hogy a fal mögött egy titkos üreg, majd még több üreg található. Mint kiderült, a település alatt egy 18 szintes földalatti város rejtőzködik, amelynek első 8 szintje látogatható, a többi szinten még jelenleg is antropológusok dolgoznak.
A környéken a feltételezések szerint több hasonló földalatti város létezik, ezek valószínűleg összeköttetésben álltak egymással. Derinkuyu közvetlen közelében található Kaymakli, egy másik látogatható földalatti város, de mivel az előbbiről azt olvastuk, hogy nagyobb és több benne a látnivaló, mellette tettük le a voksunkat.
A régészek úgy vélik, hogy Derinkuyuban a felső szinteket 6000 évvel ezelőtt vájták ki a hettiták. A várost búvóhelyként használták a rómaiak, majd később az arabok elől menekülő keresztyének, és több mint 25 ezer embernek nyújtott menedéket. Nem csak az embereknek, hanem az állatoknak is jutott hely a földalatti városban, akár hónapokig is éltek itt. De volt itt iskola, templom, raktárak, konyhák és lakószobák. A városban a friss levegőt egy tökéletesen kiépített szellőzőrendszer biztosította. Több helyen a kanyargó alagút egy személyesre szűkül, így a behatoló ellenséggel könnyű volt elbánni. Néhány járat között óriási, malomkő alakú sziklákkal zárták el az utat, szükség esetén ezek is a védekezést szolgálták. Az ellenség valószínűleg sejtette, hogy nagy veszélynek teszi ki magát, ha behatol az alagutakba, ezért legtöbbször a kutakat mérgezte meg. Emiatt a lent élők földalatti forrásokból nyerték a friss vizet. Elképzelhetetlen, szinte nyomasztó érzés a föld alatt több szinten át bolyongani a szűk és sötét alagutakban és szobákban, ott, ahol évszázadokkal ezelőtt emberek éltek.
A földalatti várost elhagyva érdemes sétálgatni a közeli bazársoron, mert a helybeli asszonyok csodálatos babákat készítenek színes textilekből, és nagyon kedvező áron kínálják portékáikat. Sikerült betévednem egy régiségkereskedő boltjába, ahonnan a hosszas alkudozást követően egy hatalmas, több száz éves díszes fémkulccsal távoztam. Valahogyan „egymásra találtunk" a kulccsal, de úgy vélem, a kereskedő pszichológusi zsenialitása is szerepet játszott a vásár létrejöttében. Derinkuyut elhagyva hihetetlen formájú kopár hegyek között vezetett az út. Egynéhány hegy olyan furcsán szimmetrikus alakú volt, hogy nem tudtuk eldönteni, a természet, vagy az ember műve az eredmény.
Ihlara völgy: 398 lépcsőfok a kanyonba

Az Ihlara völgyet, ahová igyekeztünk, kanyonként lehet elképzelni, amelyet a Melindíz patak vájt az olykor 100 méteres függőleges sziklafalak közé. Ez a hely ideális volt arra, hogy a IX.-X. században a bizánci keresztények ezrei vagy tízezrei találjanak a rómaiak elől menedéket itt a völgyben, és készítsenek maguknak templomokat a sziklafalban. A kopár táj után üdítő jelenség volt a kanyon buja vegetációja, a hatalmas fák és virágok az éppen eső utáni zavaros vizű, rohanó patak partján. A völgy 10 km hosszú, és mindkét sziklafal tele van csodálatosabbnál csodálatosabb freskókkal díszített sziklatemplomokkal. Ezeknek száma közel 60, de közülük a legtöbb nem látogatható. Egy kicsit olyan, mint a Göremei szabadtéri múzeum, de mégis más, mert itt nincs tömeg, hosszú időn keresztül lehet üldögélni a hűvös templomban anélkül, hogy másokkal találkozzunk. Ugyanakkor a templomok nagyobb távolságra vannak egymástól, így lehet túrázni is a völgyben. Állítólag érdemes minden elérhető üregbe bekukkantani, mert lehet, hogy az is egy, még fel nem fedezett titkos templomot rejt. A hely szellemét mindenképpen jobban át lehetett érezni úgy, hogy a legtöbb esetben csak mi magunk voltunk egy templom belsejében.
Ihlara falunál , 398 lépcsőfokon leereszkedve értük el a kanyont. Kedvünket csak az szegte, hogy tudtuk, ugyanennyi lépcsőfokot kell megmásznunk a túránk befejeztével, jóval fáradtabban. Nem szándékoztuk az egész kanyont végigjárni: úgy terveztük, hogy a fele táv megtétele után visszafordulunk. Csodálatos élmény volt a meredek kőfalak között a patak partján sétálni, és templomokhoz felmászni a keskeny lépcsőkön. Ráadásul a völgyben találkoztunk azzal a francia házaspárral, akik ugyanannak a szállodának voltak a lakói, mint mi, és örömmel üdvözöltük egymást. Itt is bebizonyosodott, hogy milyen kicsi a világ!
Mielőtt visszatértünk Göremébe, kitértünk Mustafapasa faluba. A falu, amelynek eredeti neve Sinassos volt, és évszázadokig görögök lakta, ortodox keresztény vallású falu volt. Egy, a lakosságcseréről szóló egyezményt követően a kitelepített görögök házaiba török lakosság költözött. Bár a házak állapota erősen leromlott, egykori hangulatát a település most is őrzi. Aki Kappadókiában jár, annak érdemes meglátogatnia Mustafapasát, mert ez az egyik leghangulatosabb falu, az épületek homlokzatai, a házak díszes kapui és ajtói magukon viselik az egykori lakosok kézjegyét. Mustafapasa megtekintését követően Kappadókia idegenforgalmi központjában, Ürgüpben tettünk egy felfedező körutat, majd a Zelve völgye következett a tündérkéményekkel. Sötétedés előtt még egy kört tettünk a Göreméhez közeli Uchisar faluba, ahol Kappadókia legmagasabb pontja található. A faluban magasodik ugyanis a Kastélynak is nevezett szikla, amelyről a legszebb panoráma nyílik a környező tájra. A sziklába vájt barlanglakásokban még mai is élnek, és néhány luxus szállodát is kialakítottak a tufában.
Utolsó esténken egy „koreai" étteremben vacsoráztunk, néhány japán és koreai lány társaságában, de a vacsoránk „törökös" volt, török pizza, valamint adanai kebab, mindehhez, mint minden este, a méregdrága Efes sört kortyolgattunk.
Azoknak, akik szeretik a kalandot, Göremében lehetőségük van hőlégballonnal a magasba emelkedni kora hajnalban, és közel egy órán keresztül repülni Kappadókia legszebb völgyei és dombjai felett. Nem a legolcsóbb az utazás, de a látvány biztosan feledhetetlen.
Másnap nagyon hosszú út állt előttünk, több mint 550 km ahhoz, hogy elérjük álmaim hegyét, a Nemrut-hegyet. Hogy ne váljék belőlem igazi házisárkány, bevállaltam, hogy az út nagy részét levezetem, ugyanis utasként nagyon elviselhetetlen tudok lenni, az állandó „vigyázz, kanyar!", „lassabban"," ne előzz" és más, ehhez hasonló megnyilvánulásaimmal. Jobb a békesség, és megkaptam a kormányt. Az út már-már szinte unalmas volt a maga tökéletes minőségével, és az egyhangú tájjal. Forgalom vasárnap lévén alig volt, így csak szeltem a kilométereket. Egy kitérőt engedélyeztünk magunknak, a Günpinar vízesésnél, amely a környéken élő törökök kedvenc kirándulóhelye. Meg is csodáltak bennünket kellőképpen. Itt éreztük, hogy nem sok európai turista járt ezen a tájon.
Aki férfinak vallotta magát, a világ legjobb dolgát tette: mentateát ivott

Délelőtt még úgy tűnt, hogy a távolságot és az akadályokat könnyedén vesszük, és délutánra meg is érkezhetünk a Nemrut hegy alatti Karadut faluba, ahol egy panzióban foglaltunk szállást. Annak ellenére, hogy minden útvonaltervező több mint 9 órás menetidőt állapított meg a Göreme-Karadut távolságra, mi nagyon optimisták voltunk, azt hittük, ez kevesebb idő alatt is megtehető. Amikor észrevettük, hogy kezdünk kicsúszni az időből, a térképen felfedeztünk egy rövidebb utat, amely 50 km-rel levágta az autóút írta hatalmas kanyart, ámbár a hegyeken át vezetett. Akkor kellett volna visszafordulni, amíg nem volt késő, mert azután már nem lehetett, mivel annyira szűk és kanyargós útra keveredtünk. Eleinte még érdekesnek is tűnt a kaland, mert az út kis falvakon át vezetett, ahol szaladgáló mezítlábas gyermekeket és kutyákat kerülgettünk, a települések között pedig birka és kecskenyájakat. Ahogyan egyre magasabbra kapaszkodtunk, úgy lett egyre szebb a táj, vízesések, szakadékok és fenyőerdők között kanyarogtunk. A sok kanyartól elfáradtam, és nagyon szívesen átadtam a kormányt férjemnek, hadd vezessen ő is a veszélyes terepen helyettem. A települések időközben elmaradtak, ellenben az út egysávosból nagyon jó minőségű kétsávosra váltott. A rövidítésből persze semmi nem lett, hiszen az egymást követő hajtűkanyarok miatt nagyon lassan haladtunk, és már azon izgultunk, hogy lehetőleg napvilág találjuk meg a panziót a hegyen. Lassan, araszolgatva ereszkedtünk le a hegyekből, hogy Adiyamanba, az azonos nevű tartomány székhelyére beérkezzünk. Innen kellett továbbmennünk Kahta városa felé, amely mára a Nemrut hegyre igyekvő turisták Mekkája lett. A szervezett úttal érkező turisták általában Kahta szállodáiban szállnak meg, és nem a szerényebb hegyi motelekben, panziókban. Persze, a hegyi szállásoknak is megvan az előnyük, hiszen közvetlenül a célpont közelében találhatóak, és a mi esetünkben is ez volt a szempont. Adyjaman külvárosában nagyon elkeveredtünk, bárkit kérdeztünk, hogy merre van az út Kahta felé, mindenki teljesen más irányt mutatott. Végül egy fiatal török fiú javasolta, hogy kövessük a kocsiját, majd kivezetett bennünket a főútra. Mint kiderült, többször is járt Budapesten, ugyanis egy, a Dunán közlekedő hajón dolgozott matrózként, és véleménye szerint fővárosunk a legszebb egész Európában. Javasolta, hogy az éjszakát töltsük el a családjánál, de nem éltünk a lehetőséggel és a kedvességével, mert szobánkat már előre kifizettük. Megadta a telefonszámát, hogy ha bármi problémánk adódna a török nyelvvel, a segítségünkre lesz.
Kahtát elhagyva, több mint 40 km megtétele után, Narince falunál a hegyek felé vettük az irányt, letértünk a főútról. Az út egyre magasabbra vitt, majd hamarosan, szerencsére még napvilág megérkeztünk a világ végére, a Nemrut hegy alatti Karadut faluba, és a faluról elnevezett Karadut panzióba. Mivel férjem egy brit lobogót ábrázoló pólót viselt, a panzióból nagy örömmel sietett ki elénk egy angol házaspár, valószínűleg honfitársaknak véltek bennünket. Tévedésükre nagyon hamar fény derült, de készségesen elmagyaráztak minden, a hegyre történő feljutással kapcsolatos tudnivalót. Mint kiderült, nyugdíjasok, akik Törökországban élnek, és a Földközi-tenger partján, Fethiyeben van házuk. (Amúgy mindig rácsodálkoznom arra, hogy az angol és német turistáknak hogyan sikerül a legeldugottabb helyeken, több órás vezetés után is kifogástalan öltözékben, vasalt fehér ingben és nadrágban megjelenniük!)
A szerény panzióban az angol turistákon kívül egy koreai pár, valamint két román turista tartózkodott. Később érkezett egy török házaspár is, de őket az épület teljesen más részén helyezte el a tulajdonos, gondolom, vallási okokból. A szobánk elfoglalása után egy rövid sétát tettünk a kis településen, óvatosan lépkedve az úton, mivel pár méterenként egészen mély lyukak tátongtak az aszfaltban. A helybeliek óvatosan megbámultak minket, mi pedig viszontbámultuk őket, és sokadszorra is feltettük magunknak a kérdést, hogy miért van az, hogy az iszlám országokban csak nőket látunk serénykedni a ház és a kert körül, vajon hol vannak a férfiak? A kérdésre percek múlva választ kaptunk a dzsámi melletti teaház mellett elsétálva, mindenki, aki férfinak vallotta magát, a világ legjobb dolgát tette: mentateát ivott.
A faluban nem sok látnivaló volt, így visszakaptattunk a panzióba a meredek utcácskán. Vacsora után az esténket a kertben levő hangulatos, fák alatti pihenőhelyen, egy üveg bor és néhány macska társaságában, a párnák közé elheveredve töltöttük, erőt gyűjtve a hajnali ébredéshez. /Folytatjuk/

G.K.Enikő
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2014.10.30-án

2014. október 29., szerda

ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSK- DR. KÓNYA IMRÉVEL

ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK- DR. KÓNYA IMRÉVEL

GRÓF ISTVÁN: Jó estét kívánok! Szeretettel köszöntöm Önöket az Évezrednyitó beszélgetések XII. évfolyamának 72 alkalmával, az idén pedig a harmadik beszélgetésen találkoztunk. Úgy látszik, hogy ezek a választások elvették az emberek kedvét a közösségi programoktól, mivel a vártnál kevesebben vagytok. De annál lelkesebbek. Én bízom benne. A mai beszélgetésünknek egy olyan aktualitása van, - gondolom, hogyha a Televízióba a Rákay Philip- féle műsorba belenéztek, akkor tudják- miszerint az Ellenzéki Kerekasztal megalakulásának a 25. éves évfordulóján vagyunk. ’989-ben zajlottak le azok az események a rendszerváltozás során, amelyek a következő évben, 1990-ben a vér nélküli forradalmat indukálták, és a Közép- kelet-európai országokban mindenhol, megtörtént a rendszerváltozás. A mai alkalommal ennek az Ellenzéki Kerekasztalnak a fő motorja, szervezője, Dr. Kónya Imre jogász lesz a vendégünk. Szeretettel köszöntöm a körünkben. (taps)
Egy-két epés megjegyzést kaptam eddig is a beszélgetések során, hogy az Antall-kormány tagjai, politikusai nagyobb számban a vendégeim, mint általában. Mi tagadás, Kónya Úr a hatodik ex-miniszter, aki itt van az Antall- kormányból, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Andrásfalvy Bertalan, Bod Péter Ákos vagy maga a miniszterelnök úr, Boross Péter után, de egyikük sem okozott csalódást a hallgatóságnak. Ellenkezőleg, mindenki érdekfeszítve hallgatta őket. A mai alkalom másik érdekessége, hogy olyan eddig nem volt a Beszélgetések során, hogy egy házaspár mindkét tagja a vendégünk volt: Kutrucz Katalin, Imre felesége III/III-as témakörben adott egy alapos tájékoztatást nekünk 2005 áprilisában ugyanezen a helyen.
Szokásunkhoz híven néhány mondatos idézettel kezdenénk a mai beszélgetést. Egy 2011-ben, azaz 3 éve készült interjú alapján idézem vendégem egyik mondatát: „A Kádár- rendszer a maga gulyáskommunizmusával, a többi szocialista országhoz viszonyítva lényegesen elviselhetőbb körülményeket teremtett az embereknek. Ugyanakkor velejéig hazug volt, és egyértelműen működésképtelen. Ezt a működésképtelenséget viszont az emberek nem élték meg, mert azt látták, hogy a felszínen minden működik. Ehhez képest jött a rendszerváltás, ez a hatalmas átalakulás a maga rengeteg nehézségével, munkanélküliséggel, gazdasági problémákkal. Úgy kellett átoperálnunk mindent, hogy közben az élő szervezet ne álljon le. Egy elfuserált rendszerből újra magántulajdonon alapuló piacgazdaságot, a pártállamból polgári demokráciát kellett teremteni. Ez nem volt egyszerű feladat. Három tojásból rántottát nagyon egyszerű csinálni, de a rántottából három tojást, az már elég nehéz”. Ennyi az idézet, és még egy nagyon rövid, ehhez kapcsolódó másik idézet, hogy megadjuk az alaphangot.”Egy véres forradalom radikalizmusát számon kérni a megegyezéssel változtatókon, jó esetben naivitás, de ha politikusok teszik, sokkal inkább tudatos demagógia”. Eddig a két idézet, és akkor tisztelettel felkérem Dr. Kónya Imrét, hogy a beszélgetést kezdje meg.

KÓNYA IMRE: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mindjárt azzal kezdem, udvariatlan módon, hogy István barátomat kiigazítom, mert úgy mutatott be, mint az Antall- kormány miniszterét. Valóban, minden május 23-án van egy ebéd az Antall- kormány tagjai részére, ahova engem is meghívtak. Boross Péternek mondtam, hogy ne viccelj, én csak a Te kormányodban voltam, az Antall- kormányban nem. Azt mondta, teljesen mindegy, az ugyanaz! De én is azt gondolom, hogy az ugyanaz. Egyébként az Antall-, és a Boross- kormány annyiban különbözött, ami tragédia, hogy nem Antall József volt a miniszterelnök a továbbiakban, és ami kevésbé tragédia, hogy már nem Boross Péter volt a belügyminiszter, hanem én. Ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy a politikai tevékenységemben nem az a rövid félévnyi belügyminiszterség volt a csúcs, de az nagyon érdekes, hogy sok vonatkozásban ez maradt meg az emberekben. Most nemcsak abban, hogy a rendőrök elnézőek velem, amikor esetleg gyorsan hajtok, és az is előfordul, hogy még mindig megismernek. Ez eléggé el nem ítélendő módon előnyökhöz juttat olyankor.
Egyébként pont Szombathelyre igyekeztem - ezt csak úgy elmesélném - 1996-ban, vagy ’97-ben. Egy lakossági fórumra tartottam, és késésben voltam. Akkor éppen ellenzékben voltunk, és én frakcióvezető- helyettes voltam. Mivel késésben voltam, egy kicsit sietnem kellett. A 8-as útra rákanyarodva beálltam egy160-170-es tempóra, hogy odaérjek. Egyszer csak utolértem két motoros rendőrt, akik egymás mellett mentek, pontosan lefoglalva az út jobb oldalát. Mögéjük beálltam, úgy 80-nal mendegéltek. Egy darabig mentem mögöttük, majd nézem az órámat: ez így nem megy, nem fogok odaérni. Lesz, ami lesz, kiraktam balra az indexet, és megelőztem őket. De látom ám, abban a pillanatban a visszapillantó tükörben, hogy az összes lámpájuk már ég, bekapcsolták az összes szirénát, leelőznek, leállítják a motort, leszállnak. Én is megállok, kiszállok a kocsiból, megyek eléjük. Jön felém a parancsnokuk. Meglát, megáll, szalutál, majd azt mondja: X.Y törzsőrmester jelentkezem. Ha jelentkezel, akkor olyan nagyon nagy baj nem lehet - gondoltam magamban. Mondtam neki, hogy törzsőrmester úr, az a helyzet, hogy eléggé késésben vagyok, Szombathelyen várnak egy lakossági fórumon, és tudom, túlléptem a sebességet. Rám néz, majd azt mondja: adjunk biztosítást? Nagyon megköszönném!- mondtam. És mint a régi szép időkben, az egyik elém állt, a másik mellém, és beindultunk. Az volt a különbség, hogy én vezettem, nem volt sofőr, és így jöttünk, úgy 140-150-nel, és időben megérkeztünk Szombathelyre. Nos, aznap Pető Iván, aki kormánypárti frakcióvezető volt, szintén Szombathelyen tartott előadást, és meg kell, hogy mondjam, nem volt ilyen megkülönböztetett bánásmódban része. Akkor még Pintér Sándor volt a főkapitány, fölhívtam telefonon, és mondtam neki, hogy gratuláljál légy szíves, a Vas megyei kollegáidnak, mert ez és ez történt. Azt mondta az egyébként mostani belügyminiszter: Te találtad ki, hogy „Szolgálunk és védünk!” Ez a feladatunk!
Akkor eszembe jutott az, amit Antall József többször mondott nekem. Akkor, az Antall kormány idején, én frakcióvezető voltam, és az nem volt akármi. Mert 165 szabadon választott képviselőt vezetni, az azért nem volt semmi! Elég, ha csak annyit mondok, hogy a kormány, az azóta már elhunyt Rabár Ferenc miniszter úr előterjesztésében egy megszorító csomagot vezetett elő, - mert ’90-ben egy kicsit rosszabb helyzetben vettük át az országot, sok más után, mint a következő kormány tőlünk-, és szükség volt egy megszorító csomagra. No, most ezt előadni a 165 szabadon választott képviselőnek, meg elfogadtatni, ez nem volt könnyű feladat. Szegény Rabár Ferenc ezt professzoros módon adta elő, hogy miért van erre szükség, satöbbi, satöbbi. Én vezetem az ülést. Utána felteszem a kérdést, hogy kinek van hozzászólása. Na, Csurka Pista elsőnek jelentkezett. Édes jó Istenem- mondom, és nézek körül, hátha jelentkezik valaki más is, mert akkor neki adom a szót. De nem jelentkezett. Akkor: Parancsolj, Pista! Felállt, és a következőket mondta: Ha ezt a népnyúzó csomagot elfogadjuk, semmivel sem vagyunk jobbak, mint a kommunisták! És kitört a taps. Megvártam, míg elül a taps, majd mondtam: Te Pista! Ez a mi kormányunk javaslata! Erre Pista feláll: Nem érdekel! Megint kitört a taps. Így indult ez az MDF frakcióval, de le a kalappal ezek előtt a fiúk előtt, Csurkástól, mindenestül, tokkal-vonóval elfogadták, azok is, akik később szembefordultak velünk, és otthagytak bennünket. Végig tudtuk csinálni a ciklust! Akkor is, amikor a legnehezebb volt, amikor a miniszterelnök úr otthagyott bennünket, és akkor is, mikor a társaink nem voltak mellettünk. És azért mondom én ezt, és azokra a társakra is, akik otthagytak bennünket, mert az a 165 képviselő mind, - legalább is én azt hiszem-, azért jött oda, mert szolgálni akarta az országot, szolgálni akarta a nemzetet. Senkiben nem merült fel, hogy ilyen-olyan bizniszt csináljon. Persze ez az egész akkor nem is látszott olyan nagy biznisznek. Nemcsak nekem, aki akkor ügyvéd voltam, és felére, negyedére csökkent a jövedelmem. De hát senkinek nem jutott eszébe, hogy ebből valami külön pénzt lehetne csinálni. És hogy hosszú távra mit remélt az ember, az egyéni kérdés volt. Én például azt reméltem, hogy ez hosszú távra egy sikeres valami lesz. De nem ez volt, ami hajtotta azokat az embereket, akik akkor odakerültek, vagy nem kerültek oda, mert nem a Parlamentbe kerültek, hanem más szinten kezdték el a politikát. Mint polgármester úr is, és azok, akik ma már máshol politizálnak, de hajdanán abban a Magyar Demokrata Fórumban kezdték, amelyik az első olyan szervezet volt, amely valóban országosan megszerveződve, fel tudott lépni az akkori, valóban hazug,- ahogy voltál szíves idézni- és mindenképpen a nemzet érdeke ellen dolgozó rendszerrel szemben. És ez nem volt kis dolog!
Úgy kezdődött az egész - végül is ezért hívtatok meg, nem azért, hogy a későbbi időszakról meséljek,- hogy létrejött az Ellenzéki Kerekasztal. Az valódi hungarikum volt. Különbözőképpen zajlottak le a rendszerváltozások ezekben a volt szocialista, tehát a volt szovjet tömb országaiban. De azt ne tessék elhinni, amit gyakran megpróbálnak belemagyarázni. Azaz két dolgot. Azt, hogy ez kizárólag azon múlott, hogy az amerikaiak meg az oroszok megegyeztek. Nem azon, avagy, nem csak azon múlott! .....

A beszélgetés végig elolvasható az "Évezrednyitó beszélgetések-V." kötetben (Sárvár, 2016.)

Elhangzott az "Évezrednyitó beszélgetések" sorozat részeként 2014. október 29-én, Sárváron, a Nádasdy- vár Dísztermében

2014. október 19., vasárnap

ÁBRAHÁM NYOMÁBAN- TÖRÖKORSZÁGI CSAVARGÁSOK I.

Damaszkuszban és Aleppóban élő kedves rokonaim meghívására már évek óta tervbe volt véve egy szíriai körutazás, de a 2011-ben kirobbant polgárháború miatt az útiterveink egy ideje a fiók mélyén lapulnak. Hogy mégis bibliai tájakat járjunk be ezen a nyáron, a térképet nézegetve elég rövid idő alatt sikerült eldöntenünk azt, hogy ha Szíriába nem is, de a szír határig elutazhatunk egy délkelet-anatóliai út keretében. Bár már többször jártunk Törökországban, az egyénileg megszervezett út hatalmas kihívást jelentett, végtelen lehetőséget, ismeretlen, turisták által alig ismert vidékek felfedezésére.

Az útiterv nagyon hamar elkészült. Amióta a Wizz Air, valamint a „félfapados" török Pegasus Airlines közvetlen járatokat indít Budapestről Isztambulba, már 10 ezer Ft körüli áron két óra repülést követően bárki leszállhat a 15 milliós város Sabiha Gökcen repülőterén. Úgy terveztük, hogy Isztambul felfedezésével kezdünk, majd a szent város, Konya felderítése után néhány nap Kappadókia, majd a Nemrut-hegy következik, hogy aztán az Ararát-hegységben eredő Eufrátesz folyó mentén leautózunk a szír határig, Harran ősi falvához. Végül Sanliurfa és a Földközi-tenger partján található Silifke érintésével visszatérünk Konyába. A dervisek szent városából egy kalandos éjszakai vonatozás után Izmirben újra autót bérelünk, majd Bodrum, Pamukkale, és az ógörög városok megtekintését követően egy isztambuli átszállással hazarepülünk Budapestre.
A 14 napos útba próbáltuk belegyömöszölni egyéni kívánságainkat is. Férjem makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy az Isztambul-Ankara, majd az Ankara- Konya közötti útvonalon az újonnan átadott nagysebességű vonattal, a"török TGV-vel" (train de grand vitesse) is utazzunk, az én vágyam pedig az volt, hogy felmásszunk a Világörökség részét képező Nemrut-hegyre, lehetőleg napfelkeltekor, hogy megcsodálhassuk a hegycsúcson Antiochus Teos kommagénei király, illetve a görög és perzsa istenek hatalmas fejszobrait a korai napfényben.
Törökország: legmagasabb üzemanyagárak, ismeretlen korai kelés

A szállások és a bérautók lefoglalása már rutinszerűen ment, bár kissé mellbevágott bennünket az, hogy Európát tekintve Törökországban a legmagasabb az üzemanyag ára, ami potom 500 Ft-ot jelentett literenként, valamint a gépkocsi kölcsönzés ára is. A szállodák kiválasztásánál nem a csillagok száma volt a fontos, hanem az, hogy lehetőleg kényelmes és jól felszerelt legyen a szoba, no meg természetesen az ár. Mindig is úgy gondoltuk, hogy itthon épp eleget tudunk kényelmes ágyban aludni, utazásaink meg egyáltalán nem a semmittevésről, hanem az aktív pihenésről szólnak. Természetesen minden utazás után kiderül az, hogy egynéhány szálloda állapota,- az olykor lepusztult szobák, kopott szőnyegek és fakó függönyök - köszönő viszonyban sincsenek azokkal a booking-on fellelhető képekkel, amelyekkel a tulajdonosok reklámozzák magukat, és csábítgatják a vendégeket. Ugyanakkor sok esetben kellemes meglepetést okozott néhány szállás családias hangulata.

A tervezgetés során néhány bizonytalansági tényező is felmerült, közülük a legjelentősebb az volt, hogy utazásunk napjáig átadásra kerül-e a férjem rögeszméjévé vált Isztambul-Ankara nagysebességű vonal. Az átadás ugyanis már évek óta késett, legutóbb márciusban a díszes avatás előtt derült ki az, hogy néhány fontos váltónak lába kelt, a rossz nyelvek szerint ellopták azokat, így minden újra csúszott. Aztán július végén a török államvasút a honlapján hatalmas betűkkel hirdette azt, hogy végre elindult a közlekedés. Mivel Isztambul régi és központi vasútállomása, a Haydarpasa pályaudvar felújítás alatt van már évek óta, a kelet felé induló helyi és nemzetközi vonatok egy külvárosi, 50 km-re található kis állomásról, az ázsiai oldalon levő Pendik állomásról indulnak, ahová a korai órákban képtelenség tömegközlekedéssel kijutni, ugyanis a törökök számára a korai kelés, mint olyan, nem létezik. Fogalmunk sem volt arról, hogy hogyan jutunk ki az állomásra, hogy elérjük a fél 8-kor induló nagysebességű vonatot, mivel reggel 7 óra előtt egyszerűen nincs helyi autóbusz közlekedés. Végül mi alkalmazkodtunk a török mentalitáshoz, és mivel nem akartunk hajnalban vagyont költeni egy taxira, egy később induló vonattal vágtunk neki a nagyvilágnak, pontosabban Ankarának és Konyának.

Szeptember 15-én landolt gépünk az Isztambul ázsiai oldalán található Sabiha Gökcen repülőtéren, amely meglehetősen messze, 45 km-re van a város központjától. Ez a repülőtér fogadja a fapados járatok gépeit, és jóval kisebb, mint az Atatürk Nemzetközi repülőtér. A nagy távolságnak köszönhetően elég macerás a központba való bejutás, de hála az internetes fórumoknak, úgy indultunk útnak, hogy elég sok információval rendelkeztünk a helyi tömegközlekedést illetően, és tudtuk, hogy szállásunkhoz hogyan jutunk el a legegyszerűbben. Isztambul hatalmas város, lakóinak száma több mint 13 millió, sőt, egyes statisztikák szerint 15 millió feletti. Mivel az ország szegényebb, keleti feléről folyamatosan érkeznek az új bevándorlók a jobb élet reményében, ténylegesen meg sem lehet becsülni az ott élő emberek számát.
Isztambul: mintha Chicagóban járnánk

A turisták általában a történelmi negyedbe, az óvárosba igyekeznek, ami az Aranyszarv-öböl nyugati partján található - ez a török „Buda", valamint az öböl másik partján fekvő Beyoglu negyedbe, ez a „Pest". A kettőt a Galata híd köti össze, valamint a közlekedés szempontjából fontos T1-számú villamos. Szállásunk a Beyogluban volt, közvetlenül a Taksim térről induló 3 km hosszú Istiklal sugárút mellett, amely tele van a legfontosabb divatmárkákat felvonultató üzletekkel, éttermekkel, kávézókkal, elképesztő kirakatokkal rendelkező cukrászdákkal, pénzváltókkal és színházakkal. Egy sugárút, amely éjjel és nappal lüktet. Késő éjszakáig hömpölyög rajta a tömeg, önjelölt zenészek és táncosok szórakoztatják az arra járókat, a sugárút melletti kis kocsmákban pedig hajnalig szórakoznak egy pohár sör, raki vagy vízipipa mellet fiatalok és idősek. A lüktetésnek és zajnak „hála", az ott töltött három éjszaka alatt nem igazán tudtunk aludni, de így legalább nekünk is kedvünk támadt a tömegben elvegyülni és élvezni estéről estére a város hangulatát.
Az Isztambulban töltött két és fél nap alatt igyekeztünk bejárni minden olyan kötelező látnivalót, amelyet az útikönyvek javasolnak. A fontosabb látnivalókhoz a már emlegetett T1-es villamos Sultanahmed téren levő megállójánál kell leszállni. A téren található az iszlámok legnagyobb imahelye, a kék ezer árnyalatában tündöklő Kék mecset, valamint a majd 1500 éves bizánci székesegyház, a Világörökség részét képező, hatalmas belső terű Hagia Sofia. Ezektől nem messze található a Top Kapi palota, mely a mindenkori szultánok székhelye volt 1450-től 1860-ig, olykor 50000 lakossal, mely mára kihagyhatatlan turista látványosság lett műkincseivel, a Háremmel, teraszaival együtt. Rövid gyaloglással a számomra legszebbnek és legérdekesebbnek tűnő Elsüllyedt Palota is megközelíthető a titokzatos római kori Medusza fejekkel.
Szintén a közelben található a XVI. században épült Szulejman mecset, a mecset mellett található Szulejman holttestét rejtő türbe, a török sírbolt, amelyre fel van vésve Szigetvár neve is, ahol a szultán életét vesztette. Metróval sikerült felkeresni az óvárostól távol levő, bizánci stílusban épült Kariye múzeumot, amely korábban kolostorként szolgált. Az épületben csodálatos freskók és mozaikok láthatók. Itt már erősen megcsappant a turisták száma, de a környék autentikus régi török házaival csodálatosan szép. A múzeumtól nem messze felfedeztük a régi városfalat, amelyre felkapaszkodva csodálatos kilátás nyílt az alattunk elterülő Aranyszarv-öbölre, valamint azokra a 40-50 emeletes felhőkarcolókra, amelyek a város üzleti negyedében gombamód szaporodtak el. Mintha nem is Isztambulban, hanem valahol Chicagóban lettünk volna!
Fagyiárus mutatványok, kihagyhatatlan döner és kebab, este 20 óra után megszűnő tömegközlekedés

A Taksim térről a Tünellel (sikló) valamint a fogaskerekűvel történő közlekedési lehetőségeket nagyon hamar felfedeztük, és egy metróállomáson talált, közlekedéssel kapcsolatos térkép segítségével második napon már egészen távoli kerületekbe is eljutottunk. Ilyen volt a Yenikule, azaz a Héttorony, amely egy, a Márvány-tenger partján található hatalmas erődítmény. A falai között raboskodott egykor Török Bálint és Bornemissza Péter, más magyar és török foglyokkal együtt. Természetesen a Nagy Bazár és az Egyiptomi Fűszerbazár megtekintése sem maradt ki a programból, meg egy gyalogos átkelés a Galata-hídon, megcsodálva a horgászok zsákmányát, és a híd alsó szintjén található éttermek ínycsiklandozó ételkínálatát.
Isztambulban az éles kontraszt volt az, ami magával ragadott. A múlt és a jelen, a hagyománytisztelet és a modernség olyan keveredését mutatja a város, ahogy ez máshol nem lelhető fel. Egymás mellett látható a talpig eltakart, kendőt viselő muszlim, és a miniszoknyába vagy rövidnadrágba öltözött szintén török nő. Az egymás elfogadása és a tolerancia nagyon is jelen van a metropolisz mindennapi életében. A város lényege az érdekesebbnél érdekesebb utcák, utcajelenetek és épületek, a városnézéshez hangulatfestésként a müezzin imára hívó szava, a dzsámik, és a karcsú mecsetek látványa, de hát én mindig is elfogult vagyok az ilyen típusú épületektől, rajongok értük. Más muszlim országoktól eltérően Törökország jóval liberálisabb abban, hogy a nem muzulmánok számára is megengedi azt, hogy a dzsámikat megfelelő öltözetben meglátogassák.
Aki Isztambulban jár, feltétlenül nézze meg az Istiklalon a fagyiárusok nem mindennapi mutatványát, ahogyan a vevőiket különböző, bűvészmutatványnak is beillő trükkökkel kiszolgálják, és akiknek még a komor japán turistákat is sikerült mosolyra fakasztaniuk. És természetesen kóstolja meg a török konyha fantasztikus remekeit, az úton-útfélen árusított csirkés, birkás vagy halas dönert és kebabot, és igyon ayrant hozzá, amely nem más, mint egy isteni sós joghurtital, és amelyet azóta is nap mint nap elkészítek magamnak itthon.
Az, hogy Isztambult, a két kontinensen fekvő várost körbejárjuk és megismerjük, fel sem merült bennünk, lehetetlen vállalkozás lett volna. Az internetes fórumon egy ott élő magyar hívta fel a figyelmünket arra, hogy az átszállásoknál nagyon vigyázzunk, mert egy téves átszállással nagyon el lehet keveredni, és ha napokig nem is, de órákon át lehet bolyongani az ismeretlen utcákon. Sok esetben még a helybeliek sem ismerik ki magukat a tömegközlekedésben, és bár nagyon segítőkészek, imádnak útbaigazítani, nem biztos, hogy a jó utat mutatják, természetesen nem rossz szándékkal. Arról meg nem is beszélve, hogy este 20 óra után megszűnik a klasszikus tömegközlekedés, és ha ott ragadunk egy külvárosi részen, talán még most is gyalogolnánk vissza a szállodába.
Mivel a Pendik állomás a központtól nagyon messze van, a vonat indulása előtt már három órával elindultunk. Előző nap az óváros melletti Sirkeci vasútállomáson (innen indulnak a vonatok Európába) az interneten lefoglalt jegyeinket kiváltottuk, hogy lehetőleg egy perc se vesszen kárba, nehogy lekéssük a vonat indulását. Egy metrós átszállást követően ültünk fel arra a buszra, amely Pendik külvárosba tartott, a 49. megállóban kellett leszállnunk, ez is érzékelteti azt, hogy milyen hatalmas távolságok vannak a városon belül. Ezen a buszon történt meg isztambuli tartózkodásunk alatt második alkalommal az, hogy a helyiek, látva azt, hogy turisták vagyunk, kifizették helyettünk az időközben lemerült utazási kártyánk miatt annak költségét. Természetesen a busz nem minden állomáson állt meg, így a 20.-nál már abba is hagytuk a számlálást, mert fölösleges volt. A busz sofőrje szerencsére látta, hogy elveszett turisták vagyunk, és segített nekünk.
A nagysebességű vonat, mint olyan, teljesen megfelelt férjem elvárásainak. Kényelmes volt, tiszta, és hozta a 250-260 km/órás sebességet. Utazás előtt azt gondoltuk, hogy a tájból a sebesség miatt semmit sem fogunk látni, csak egy hosszú csíkot Isztambul és Konya között, de nem így történt. Észre sem vettük, hogy mennyivel megy a vonat, annyira stabil volt a pálya, és ha a kocsiban elhelyezett kivetítő nem mutatja folyamatosan a sebességet, azt hisszük, hogy az egész átverés.
Konya a szent város és dervisközpont

A közel egymillió lakosú szent városba, Konyába egy ankarai átszállást követően, késő délután, több mint 700 km vonatozás után érkeztünk meg. A gépkocsi bérbevételét csak másnapra terveztük be, így taxival mentünk be a városközpontba, a Mevlana múzeum közvetlen közelébe található szállodánkhoz. A Mevlana múzeum ugyanakkor mauzóleum is, a város legfontosabb látnivalója. Dzsalál ad-Dín Rúmi szúfi filozófust és költőt nevezték tanítványai Mevlana-nak, azaz „mi urunk"-nak. Mevlana tökéletesen ismerte az iszlám jogot és az iszlám hagyományokat, a Korán-magyarázatot, a perzsa, indiai és arab irodalmat, de tanult görögül és tanulmányozta a görög filozófusokat is. Dzsámikban tanított és prédikált, népszerűsége miatt tanítványainak és követőinek száma egyre nőtt. A szeldzsuk-török Rúmi alapította meg a mevlevi dervisrendet a XII. században, azaz a kerengő dervisek rendjét, fia pedig a rend szigorú szabályait. Atatürk a Török Köztársaság megalakulásakor betiltotta az összes dervisrendet az országban, így azok csak titokban működhettek. Konyában van a mevlevi dervis szerzetesek központja, minden év decemberében hívők sokasága érkezik a városba, hogy lerója tiszteletét Rúmi előtt. A mauzóleum díszes falai között van ugyanis elhelyezve Rúmi aranyfonallal átszőtt, zöld takaróval letakart szarkofágja.
A múzeum megtekintését másnapra halasztottuk, és mivel az eső is csepergett, a múzeum kertjébe meghirdetett ingyenes dervistánc is elmaradt, mi pedig a belváros felfedezésébe fogtunk. A múzeum környéke mindig zsúfolt, mert a szűk sikátorokban van a helyi piac, ahol mindent lehet kapni. Ami ott nincs, az nem is létezik. Szent város lévén, Konyában csak elvétve lehet sört vagy más alkoholos italt vásárolni, úgy a boltokban, mint éttermekben is. Évekkel ezelőtt már jártam Konyában egy társas út keretében, a mi magyar csoportunk jót szórakozott azon, hogy a nekünk járó 3 csillagos szálló helyett egy német csoport kérésének eleget téve a nekik szánt, fantasztikus 5 csillagos szállodában alhattunk, ugyanis ez utóbbiba a németek nem vihettek fel alkoholt, és nem is ihattak az étteremben. Talán az olcsóbb szálloda engedékenyebb volt velük, mi mindenesetre jól jártunk a cserével.
Hogy az eső elől behúzódjunk, beültünk teát inni egy kebaboshoz, aki, amikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk, még a fogyasztás árát sem fogadta el. Talán valamilyen szálak Magyarországhoz kötötték...
A reggeli múzeum- és városnézést követően elindultunk gyalogosan a gépkocsikölcsönző irodához, a város túlsó felére. Az internetről kimásolt cím alatt ellenben a sok, ugyancsak autókölcsönzéssel foglalkozó cég között nem találtuk a mienket. A szomszédos benzinkút dolgozói siettek a segítségünkre, saját telefonjukkal felhívták a cég vezetőjét, akiről kiderült, hogy a vasútállomás mellett székel, majd még taxit is hívtak nekünk. Nagyon régen tapasztaltunk ennyi segíteni akarást.
Hamarosan megkaptuk Renault Symbol (nálunk Renault Thalia néven fut) gépkocsinkat, hogy aztán kisebb-nagyobb bénázást és fölösleges kanyarokat leírva a városban, végre elindulhassunk az elvarázsolt és egyedülálló Kappadókia felé...
(folytatjuk)

G.K.Enikő
megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon, 2014. 10. 19-én

2014. október 14., kedd

Változtass engem emberré, Mikulás - A Gátnál- interjú

Változtass engem emberré, Mikulás - A Gátnál- interjú

A Gátnál együttes CD-je országos terjesztésben
2014.10.14.| Gróf István

Nemrég jelent meg a sárvári A Gátnál együttes médiában és boltokban elérhető első CD-je, a Félmágió. A zenekarról, a CD-ről, a zene és szöveg viszonyáról beszélgettünk Benkő Gáborral, az együttes énekes-gitáros-zeneszerző-szövegírójával.

Gróf István: Mikor alakult az együttes?
Benkő Gábor: 1999-től datáljuk A Gátnál megalakulását, de korántsem mondhatjuk, hogy 15 éves a zenekar, hiszen egy hosszú szünetet is tartottunk. A 2004-ig tartó periódusban a tinikorban alakult banda mindenesetre a hangszereken való játékot jól elsajátította, a zenekarnak arculatot adott, majd a 2004-es Sziget-fesztiváli, nem kis hírnevet szerző fellépés után szétszéledt a csapat. Ezen idők munkájának lenyomatai az 1999-ben és a 2003-ban kiadott demo-kazetták, demo CD-k is, melyek forgalomba nem kerültek, csak szűk körű használatban forogtak, ámbár az utóbbival már a szaksajtó is foglalkozott.
Továbbtanulás, munkahelyi kötöttségek és a tagok szétszéledése volt az oka az ezt követő közel hét éves szünetnek, majd 2010-ben bekövetkezett az, amit szinte vártunk: hiányzott az együttmuzsikálás öröme, és a régi számok hallatán a nosztalgiahangulat olyannyira felülkerekedett bennem és az alapítótag basszusgitáros barátomon, hogy feltámasztottuk a bandát - új tagokkal.
G.I.:Hogyan jött a Félmágió lemez kiadásának ötlete?
B.G.: Már előbb meg kellett volna jelentetnünk! Ha az ember komolyan veszi magát a könnyűzenében, akkor előbb- utóbb el kell, hogy jusson odáig, hogy a megjelenésre szüksége van. Ez egy referenciaanyag, amelyet semmi egyéb nem helyettesíthet, se a koncertek, se a baráti kör. A lemez a megmérettetés eszköze, ami kívül esik már a csapat saját kondicionáltságán, a koncertek törzsközönségének rajongásán, hiszen a rádióktól, a szakmai magazinoktól elfogultságot nem lehet várni. A visszajelzések ahhoz is kellenek, hogy a zenei önismeretünk kialakuljon. Ezzel a zenekari tagsággal már elérkeztünk odáig, hogy komolyan vegyük magunkat. Zenélésünk már nem szabadidős tevékenység csupán, hanem több annál, akár önkifejezésnek is tekinthető.
G.I.:Saját kiadásban jelent meg a lemezetek. Voltak támogatóitok?
B.G.: Csupán a szórólapokra elegendő támogatást kaptunk a várostól, a többi azonban a mi feladatunk volt. Az ARTISJUS-tól elkezdve minden engedélyt beszereztünk ahhoz, hogy hivatalos, törvényes, és jó minőségben előállított, nem digitálisan, hanem préselt eljárással sokszorosított legyen a hanghordozónk. Egyrészt fontos volt számunkra a hangfelvétel folyamata, de még fontosabb volt azért is ez a lemez, hogy a múltat megörökítsük, és tovább tudjunk lépni annál, mint amit eddig produkáltunk. Ez egyfajta pont lett a mondat végén. Most kezdhetünk új mondatot...
G.I.: Milyenek a visszajelzések a rádió, a sajtó, és a hallgatóság felől?
B.G.: Alig másfél hónapja, augusztus 20. körül jött ki a gyárból a lemezünk. Tudatos PR-kampányt építettünk, elterveztük a terjesztési csatornákat, a szakmai orgánumok megkeresését, és hál' Istennek, azóta nagyon sok kritika, cikk, beharangozó jelent meg a lemezről. Első ilyen élményem a Metal Hammer 2014. szeptemberi számában megjelent kritikája volt: csodálatos volt, hogy annak az újságnak, amelynek szellemi sugalmai szerint állítottam össze annak idején életem legelső zenei gyűjteményét, később hasábjain olvashattam a számainkról szóló kritikáját, De a passzio.hu, a riff.hu, a Képes Ifjúság (egy vajdasági folyóirat), és több kisebb blog is foglalkozott velünk, és lemezünkkel.
A visszajelzéseket összegezve elmondhatom, hogy az igényességet mindegyikük kiemelte, mely mind a zenére és a borítóra is vonatkozott. A másik visszajelzés-dolog, ami még ennél is fontosabb számunkra, hogy bizonyos kérdőjelekkel rakta vissza a lemezt tokjába a hallgató, azaz nem tudta beskatulyázni stílusunkat. Viszont a kérdőjelek előhuzakodása nem pejoratív éllel jelentkezett! A zenei kategóriákat, és a szájbarágós szöveget zsigerből kerüljük: ha a sorok az asszociációt sugallják, a zene pedig minden meghallgatáskor máshogyan ér el a fülünkig, akkor elértük célunkat. Olyat sikerült alkotni, ami él, amiről nem lehet megmondani, hogy fekete vagy fehér, hisz minden, a belső lelki körülmények hatására változtathatja színét. A régió rádióiba, a Nyugat Rádióba, az Isis Rádióba is bekerültünk, nemcsak a velünk készült riport erejéig, hanem már rotációban szólalnak meg a dalaink naponta többször. Ez egy óriási érzés, és elismertség is.
G.I.: Nekem úgy tűnik, hogy a szövegek a meghatározóak az alkotómunkátokban, a zene mintegy rájuk lett szabva. Hiszen van funkys, soul-os, hard-rock-os behatás, egy magyar népdal is bekerült a dalok közé, de a zöme underground dal, amolyan underground ballada. A 60-as évekből a Kex, a 80-asékból a Menyhárt Jenő-féle Európa Kiadó, a mostani időkhöz közeledve a Lovasi András Kispál és a Borz alakulatának zenei megközelítése hasonlítható talán a tietekhez.
B.G.: Nem, nem így van. A zene hozza ki a szöveget nálunk is. A szövegnek nem lehet a zenére nehezedő felsőbbrendűsége. Azért is fontos, hogy a zenéből jött a szöveg, mert így párosulva képes olyan egységet alkotni, amely organikus egész. Nincs ráerőltetés!
G.I.:Az eddigi kritikák a dalszövegeitekre vonatkozó jelzői között találhatjuk a misztikus, az absztrakt, a spirituális meghatározásokat. Én úgy érzem, hogy a Salvador Dali, avagy Kassák Lajosi szürrealizmus kőkeményen benne van dalaitok szövegeiben: „..egy patakkal álmodom, ahol a futrinka lett a király, az állatok istene", „..habzik a fákon a romlott delfinvér, táncol az égen az Oltáriszentség" Az absztrakt elemek mellett ritka szép, megható sorokat is találtam: „..hogy meg ne tudjam sohasem, milyen lehet egyáltalán: lebontani a káprázatot, és meglátni, amit már sejtettem is talán". Magadhoz, vagy kedvesedhez szóló óhajok ezek?
B.G.: Benned ezt az asszociációt indította el, másban mást. Szólhat ez a valódiság kérdésköréről, avagy hindu vallási okulásról is. Az igaz, hogy a szövegeimben gyakran támaszkodom az álmaimra, a tudat- alattira, és a spiritizmus is közel van hozzám. A Bársony lennék szövege például egy páros szombathelyi felhőbámulás következménye. Véleményem szerint nagyon fontos a zene és a szöveg komplexitása. Amit a szöveg hallgatása kivált belőled, az elsősorban "igaz" kell, hogy legyen, nem pedig az a szempont, hogy két mondatban összefoglalható legyen.
G.I.: A hangszerelésről az a véleményem, hogy a gitár-basszus-dob-tangóharmonika hangszer-összeállításotok hangzik a legjobban. Ez a trademark A GÁTNÁL sound! A ritmus-szekció megbízható, a gitárjáték pontos, ötletes, a trombita inkább a kórusokban hangzik jól, szólóban egy picit vékonyka. A lány- és a fiúénekes, mindketten az undergroundban elvártakhoz jól, tisztán énekeltek. A vaskos, öblös, reszelős hang nem is lenne idevaló. A duettek jók, a két szólamban énekelt refrének hatásosak. Hogyan jött a rock-együttesbe a ritkán használt trombita és tangóharmonika?
B.G.: Már az első zenekarunkban is volt „színesítő" hangszeresünk, egy csellós lány a gitárosok mellett. Most a trombitát láttuk jónak a hangzásunkat színesítendő, majd kiderült, hogy Pfeiffer Milán barátom tangóharmonikán is játszik. Az autentikus cigány-folklór szeretetéből érkezett a hatásosan tömörítő tangóharmonika használatának ötlete, és ahogy Te is vélekedsz, ez be is jött.
G.I.: A műfajban szokásos lemezbemutató koncertre mikor számíthatunk?
B.G.: Csak akkor, ha megfelelő minőségben vissza tudjuk adni a lemezen elhangzó dalokat. Az énekesnőnk, Rákos Blanka 2012-ben kivált a zenekarból, de idén nyáron becsülettel felénekelte velünk az egykori repertoár dalait a kiváló szolnoki stúdióban. A legnehezebb ez lesz, hogy a duetteket, a sorvégi jó kis terceket reprodukálni tudjuk. A jelenlegi felállásban Bucsin Tamás basszusol, Baráth Tibor dobol, Pfeiffer Milán trombitál és harmonikán játszik rajtam kívül, és van egy új tagunk is, Paukovics Gergely, aki a kísérő-gitárosunk. A múlt megidézése megtörtént, ezután jöhet a következő fejezet, az új dalok megírása, és bemutatása. A GÁTNÁL sohasem akad el...

Rövid lemezelemzés
A Jónás a cetben lemezindító dal kitűnő bevezetés: pergő ritmusú zene, zakatolva hadaró próza, egymást váltó lány- és fiúének, jó tercekkel, de jó a folytatás is. Az Ugat hard-os gitár-riffjeit megszelídíti az ének, ugyanúgy, mint korai mesterművüket, a Bársony lennék címűt, már-már slágeres refrénjével, üdítő gitárbetétjeivel. Az Életveszélyben reggae-ritmusban szól, a Megfogtam a már említett Még azt mondják, nem illik c. népdal beemelésével variál, a lemez nekem legjobban tetsző dala azonban az Ezeket csak úgy elképzeltem c. szám. Az előbbieknél konzervatívabb dallamvezetése, hangszerelése talán még a '70-es évek eleji Illést is felidézi. A Szamártej c. számban ragyogó jazz-es akkordmeneteket fedezhetünk fel, az új-hullámos- punkos dallamvezetése a Vénusz hasán c. dalukat teszi érdekessé, míg az Indigó egy izgalmas pop-sanzon, melyet hatásos trombitaszóló tesz még kellemesebbé.

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon