USA: FLORIDA, NEW ORLEANS, WASHINGTON- 2001

2. USA: FLORIDA, NEW ORLEANS, WASHINGTON- 2001. jan.2-26.

B/ A NEW ORLEANS-I KIRÁNDULÁS

Megérkezésünk után, egy pihenőnapot beiktatva, máris indultunk ötnapos New Orleans-i utunkra, le, Délre. Feleségem, Baba, öcsém, Zoltán és az ő párja, Gabi volt tagja az utazó csapatnak. Egy 626-os Mazda volt a járgányunk, és máris padlógázzal kellett tépnünk a mérföldeket: messze volt a végállomás. Florida délkeleti részéből, Pompano Beach-ről a Panhandle-re, a félsziget „nyelére”, az északkeleti St. Augustine-ig meg sem álltunk. Az 1565-ben alapított egyik legrégebbi amerikai város utcáit, tereit róttuk bizony már kabátban, sállal, a lányok kesztyűvel is.+12-15 fok volt. A város katolikus temploma - mely 1793-ban épült- volt első látnivalónk. Barna, fényes fapadok, aranyozott díszítés, piros- sárga zászlók tették meleggé a nálunk inkább hideg- rideg enteriőrt. A spanyolok alapította város Lionel- street-jén kezdtük a város felfedezését. Késő délután lévén, meglepve konstatáltuk, hogy a gyerekek az iskolából való haza- jutása nem úgy megy, mint nálunk: a szülők- százszámra- bejárnak hatalmas kocsijaikkal a school- yardra, a gyerek(ek) beugranak, és irány haza.

Már a tengerparton láttuk meg a The oldest house-t, az 1650-ben épült, és még mindig használt lakóházat, és a nem sokkal fiatalabb St. Francis Inn-t, a hangu- latos kocsmát. A St. Marcos Castillo a tengerparton, mint kikötő, és mint vár, nem utolsó sorban mint börtön is funkcionált a spanyolok idejében. A vártól nem messze, a híres Oroszlános Híd előtt állt a városalapító Juan Ponce de Leon lovas-szobra. Már XIX századbeli a Flagler College, a város legpatiná- sabb épülete, és látnivalója is egyben.
A 295-ös highwayen, valahol Tallahassee mellett tértünk le az országút melletti motelünkbe, ahol megszálltunk éjszakára. Másnap, még Floridában megálltunk Pensacola hófehér homokos strandján, persze kiskabátban, de egy-két hiú ott lakó már ingüket, blúzukat levéve, napoztak is a január eleji gyengus napsütésben. Államhatárt léptünk, átmentünk Alabamába, ahol a Mexikói öböl partján fekvő hatalmas kikötő- városon, Mobile-n haladtunk át. II. világháborús csatahajók, naszádok pihentek végleges nyughelyükön a hadikikötőben, majd számunkra szokatlan módon, a belvárost kikerülve, az alatt, egy jó két km-es alagúton haladtunk célállomásunk felé. Délután már meg is érkeztünk Louisiana nagyvárosába. Igen, ha nincs dugó (márpedig ott is van, nem is kevés), meglepően jó lehet haladni a 4-6 sávos utakon, persze betartva a 70 mérföld/óra (112 km/óra) korlátokat, mert itt hamar bemérnek a sheriffek.
A zene fővárosába igyekeztünk, hiszen öcsémnek a jazz, nekem a blues a kedves műfajom, és mindkettő innen (is) ered. Ráadásul Zoltánnak is ismeretlen volt ez idáig a város. A hatalmas Superdome mellett haladtunk el, amely 87500 embert képes befogadni egy- egy sportmeccsre. Akkor még a Katrina- hurrikán következményeit nem láttuk: virágzott a város. A belvárosban járkálva, ugyan nem nagy számban, de megszaporodtak a felhő- karcolók, majd a Louis Armstrong térre mentünk, ahol leróttuk tiszteletünket a neves fekete trombitás bronzszobra előtt.

A városban csodáltam meg az un. limuzinokat, az átlagosnál 5-6 méterrel hosszabb amcsi kocsik ünnepekre ki- bérelhető haszonjárművét, amelyet addig mi még soha nem láthattunk itthon. (Ma már vannak.) A Mississippi folyam partjára, a River Gate-re is kimentünk persze. A szórakoztatás különféle fajtái megleptek bennünket. Mint borjú, az újkapura, úgy bámultuk az élőszobrokat, a kifestett, kiöltözött művészeket, akik percekig mereven álltak, és mindenki arra várt, mikor „éled fel” a szobor. Itt, a parton baseball- játékos volt éppen, és hangulati aláfestésnek mindenhol egy- egy utcazenész, leginkább szaxofonos játszott kierősített hangszerén jazz- sztenderdeket. Közben a Mark Twain által megírt, korabeli gőzös hajók, a Natches, a Cajun Queen és a többiek jöttek- mentek, új utasokat felvéve kötöttek ki, a hátuljukon pörgetve hajó-széles falapátjaikat. A River Walk-on, a Marriott hotelhez érve egy hatalmas, szabad- téri acélszobor kiállítás akadt utunkba, legtöbbször az állam, Louisiana címer- állatát, a pelikánt ábrázolva. Odébb a Daddy-O-Fish nevezetű tengeri akvárium hívta látogatóit. Innen a belvárosba autóztunk, és megkezdtük annak becsavargását. A Canal streeten besétálva, a Lower Pontalba Building-et elhagyva, a város főterére értünk.

Mindenhol zene szólt, főleg, a marching bandek, a rezesbandák jóvoltából a jazz. Az énekes, vagy frontember zenész alaposan megkopogtatta az utcakövön a vödröket, hogy jöhetnek az adományok, aprópénzek bele. „Ice Scream, You Scream”- hallottuk a jól ismert dixieland- nótát jó néhányszor. Közben bementünk a kívül hófehér, szintén katolikus Katedrálisba is. Az utcazenészeken, és a mozdulatművészeken (itt egy szárnyas angyalka, és egy gyorstüzelő cowboy volt a sztár) kívül rengeteg jós, főleg nők is voltak. A spiritual advisoroknál mindig volt kuncsaft. A jó értelemben vett kozmopolita város, spanyol eredettel, francia gyarmatosítókkal, majd angolokkal, és az egykori néger rabszolgák, és ezek keveredésével a kreolok, a mulattok jelenlétével igen sokszínű.

Az építészet, a kézműves ipar, de főleg a gasztronómia és a zene, a cayun, a zydaco műfajai a jazz és a blues mellett, egyediek. És délről jött a karneválok megünneplésének tradíciója: a minden télen, februárban megrendezett Mardi Gras fesztiválok hírneve vetekszik a rióiéval. Az igazi főtér, a Jackson Squere a Mississippi hídja mellett, tucatnyi turistára várakozó kétlovas hintóval a hófehér, csúcsíves katedrális előterében van. Innen vezet be az út a French Quarter közepébe, a Mercator Street érintésével a híres – neves mulatóközpontba, a Bourbon Street-re. A House of the Blues épületét kívülről, a többit már be- bekukkantva, belülről is felfedeztük. A bottomless klubok, azaz a kuplerájok kivételt képeztek, csak a zenei klubok, és az éttermek jöttek szóba. A tipikus cajun kajákat, így a pörkölthöz hasonló yambalaját, a row fisht, ami a nevével ellentétben nem hal, hanem rák, és a steel beignetts fánkot nem szabad kihagyni, ahogy mi sem hagytuk ki Rick’s Cabaret-jében. A Funky Pirates Clubban funky, az Ember’s Zoo-ban blues, a Moison Bourbon-ban, a Preservation of Jazz-ben és a Jazz Funeral-ban jazz, a Zydeko-ban country szólt. Volt olyan club, ahol csak nők játszottak és énekeltek igazi western dalokat, máshol pedig egy másik műfaj, a soul- zene pezsdítette fel a hangulatot. És mindenhol áradt a tömeg: senki sem cövekelt le egy helyben, poharaikkal- velünk együtt- járták a klubokat. Hajnali 2-3 lehetett, mire hazakeveredtünk gyalogosan a szállodánkba.

Persze nem gond nélkül: egy fiatal feketékből álló banda belénk kötött volna, de szótlanul, egymásba kapaszkodva és előre nézve, gyors léptekkel elsiettünk előlük.
Ötödik nap reggel indultunk visszafelé kezdet- ben ugyanazon az útvonalon, ahogyan oda. Louisianát, Alabamát elhagyva már Florida határára érkezve, meg is álltunk az itt szokásos Welcome Center-nél, azaz államhatáron telepített turista-, és szórakoztató központba. Tipikus amerikai kajákat ebédeltünk a szokás szerint abrosz nélküli, a tölgyfa asztalra, papíralátétre pakolt fogásokat kínáló Cracker Barrel étteremben, countryzenei háttérrel, zömében fehér vendégekkel. Visszafelé szállásunk Ocala városkához közel volt. Érdekes, hogy hogyan alakulnak ki ezek a többfunkciós kis országút- menti, tipikus amerikai létesítmények a sztrádáról lehajtó út mentén: 4-5 hotel, motel- kinek- kinek pénztárcája szerint-, éttermek és gyorsbüfék, játszó- terek, edzőpályák, persze hatalmas fényekkel kivilágítva: kész is a kisváros. A 75-ös Interstate Highway-en innen más irányba, a West Coast-on tértünk haza: Tampa nagyvárosán áthaladva már alaposan körbejárva néztük meg az új luxus-nyaraló városkát, Naplest. A St. Petersburgi Dali- múzeumot, kedvenc festőm emlékházát még nem nyitották ki, csak délután, ezért ezt ki kellett, hogy hagyjuk. A gazdagság szimbóluma volt a Tampa Bay-en, a tengeröblön átívelő, jó 10 mérföld hosszú híd, a Sunshine Bridge, amelyen élmény volt átautózni. Dél- Floridába érve, már az Everglades mocsárvilágát bemutató nemzeti park mellett haladtunk tovább, de egy wildlife watch-nál, egy madárvártánál azért mi is megálltunk, hogy a gázló-. a vízi-, és énekes- madarak sokaságát pár méter távolságból megcsodáljuk.
Írta: Gróf István, egy körvonalazandó utikönyv lapjaira...