TEMPLOMOK ÉS VÍZESÉSEK NYOMÁBAN DÉL- ERDÉLYBEN

Templomok és vízesések nyomában Dél-Erdélyben

2022.08.12. szöveg: Gróf István, Fotók: Gróf István és Grófné dr. Kerekes Enikő

A minden évben esedékes erdélyi rokonlátogatásunkat - ez közelíti a húszat - meg szoktuk fűszerezni egy kis történelmi-természeti tárgyú pár napos kirándulással. Tavaly a Transalpina-hágó, az Al-Duna, Szörényvár volt a repertoáron, az idén - Kovács Jenő barátom és Erdély- szakértő javaslatára- az erdélyi Fehér megyei szórványban megmaradó magyarság egyházi emlékei következtek.
Első utunk Szászváros elhagyása után a még Hunyad megyéhez tartozó Algyógy (Geoagiu) településre vezetett, amely jóval forgalmasabb volt az általunk gondoltnál: a mellette levő Feredőgyógy (Geoagiu- Bai) római időkben alapított hidrogén-karbonátos gyógyfürdője a nagy kánikulának is köszönhetően turisták ezreit vonzotta a helyre.

Egy nagy rét és gyümölcsös között felépített egykori parókia és iskola mellett - de azért a falu közepén a frissen tatarozott, a XVI. században római kövekből épített 600 éves református templom nem nagy, de szemet vonzó épülete mögött - rögtön rátévedt szemünk a román stílusban épített, szintén korhűen - és anyaországi forrásból- restaurált 1000 éves körtemplomra, mely ma haranglábként szolgál.

Algyógy harmadik nevezetessége az Clocota Cascade, egy meleg vizes, télen sem befagyó, gyönyörű, 15-m-es vízesés. Persze, hogy nem hagytuk ki mi sem, pedig szlalomoztunk rengeteget a kanyargós-szűk utcácskákon.
Alvinc (Vintu de Jos) már az országút mellett fekvő szász település volt. A XIII. században épített templomra rakták a XVI. században a most meglevő hatalmas, 3 hajós, eredetileg szász evangélikus istenházát, mely az 1600-as évek elején a reformátusoké lett. A Maros évről-évre elárasztotta tavaszi áradásai során, így felmerült a templom lebontása is, de szerencsére ezt elvetették. A nemrégen előbb belül, majd tavalyelőtt kívül is tatarozott templom sisakos, vízvetős nyugati tornya későbbi építésű. A kertben áll Pataky László, a XIX. századvég neves erdélyi festőművészének emlékköve. A település másik nevezetessége volt a porig leomlott reneszánsz Martinuzzi-kastély, melynek már csak az oldalfalai állnak. Az út túloldalán ellenben a nem oly patinás Horváth-Inczédy kastélyt, és a mellette levő Rhédey-kastélyt - magánpénzből - a helyi vállalkozók szépen felújították konferencia- és szabadidőközponttá. Látogatásunk alkalmából nagyszabású esküvő-lakodalom eseményeit tartották püspöklilában, kanárisárgában és hupikékben az elegáns helyszínen.

Szászsebes városától néhány kilométerre van a romániai Kappadókiának mondott lámkeréki Vörös-szakadék. Megkapó a parkolóból rátekinteni a mi Balaton-felvidéki bazalthegyeinkhez hasonló függőleges kőorgonákra, ezúttal vöröses színárnyalatban. Kár, hogy az ösvények kiépítése hiányában a kiszáradt patakmederben estünk- keltünk, igencsak balesetveszélyes környezetben. Szerencsére nekünk nem, csak az autónknak lett baja: a hátsó rendszámtábla leesett a rázkódós utakon.
Gyulafehérvár (Alba Iulia) 41 ezres nagyvárosa a katolikus magyarság központja, az érsekség is itt van a Várban, mely jelentőségét tekintve a budai váréval vetekszik. A XIII. században román stílusban épített hatalmas, 83 m hosszú, 38 m széles katedrálisa mellé 1922-ben jó pár méterrel magasabb ortodox katedrálist építettek a románok, frissen szerzett területüket felszentelve. A templomban persze megnéztük a három Hunyadi síremlékét, és a történelmi helyszínen az egyetemnek helyet adó Apor-palotát, a fejedelmi- és a püspöki palotát is,

és természetesen a szintén új pompájában mutatkozó gyönyörű Károly-kaput.
Következő állomásunk Sárd (Sard) és református temploma volt. Ugyanúgy nem volt szerencsénk közelebbről, belülről megismerni, mint a következőt, a magyarigenit. Mármint hogy nincs református lelkész a faluban, és a román nyelvű eligazításra nem reagáltunk. A középkorban a falu közepén épített, majd elbontott, később barokk stílusban olasz mesterek által 1787-ben épített templomot kívülről fotóztuk. Két nevet kell megemlíteni itt: Teleky Sámuel erdélyi kancellárét, aki a falu, és a templom építésében is segített, valamint a korábban, a XVIII. század elején munkálkodó Bod Péter református lelkész, egyháztörténész, irodalomtörténész nevét, akinek emlékoszlopa a templomkertben magasodik.

Kár, hogy a magyarigeni (Ighiu) templommal is így jártunk: bemenni nem tudtunk. Ez szintén kora középkori alapokra, 1791-ben barokk stílusban újraépült istenháza. Bod Péter itt volt lelkész, és hamvai is itt vannak elhelyezve. A templom, ámbár nincs istentisztelet benne, kívülről nem romos.

Az itteni kör utolsó helyén, Boroskrakkóban, (Cricau) a domboldalra épült templomkertbe azért már bejutottunk. A közel 40 fokos hőségben körbejártuk az egykori szász alapítású, azaz várszerű kőfallal körbevett erődtemplomot, amelynek tetején sok-sok gólya próbált ellenállni a hőségnek. A bejárati kapu még őrizte a román kort, a főhajó, a meglepően szűk kis szentély a gótika korát idézte, a hatalmas templomépület pedig még későbbi átépítésre vall. Magas, sisakos tornya a szász építészet remeke. Nagyenyed (Aiud) meglepetésként szépen rendbe-rakott, nagy, tágas belvárosával várt minket Fehér megyei körutunk utolsó állomásán. A „kitartás városa" jelzőt azért kapta, mert 1600-tól minden évszázadban lerombolták- felégettek a várost hol a románok (többször), hol a tatárok, hol az osztrákok, mintegy 5000 emberáldozatot követelve. Az 1355-ben épített templomát most éppen tatarozták, de a Fő tér sok kellemes meglepetéssel kedveskedett, többek között a Centrum vendéglőben elfogyasztott kitűnő pacal-csorba levessel, amely több napon keresztül a kánikulában optimális ételválasztásnak bizonyult. A fő látnivaló persze az 1622-ben Bethlen Gábor alapította Református kollégium volt.

25 éve jártam utoljára Enyeden, de most is lenyűgözött puritán épületeivel és belső kialakításával, mégis hatalmas méretével. Aki volt már a pápai Református Kollégiumban, annak ismerősek lehetnek a famennyezetes folyosók, az abból nyíló tantermek, és a nagy udvar, de itt többszörös méretben.
Megelégedve folytattuk utunkat feleségem szülőfalujába, Zetelakára, de a helyi közlekedés káosza bizony, megviselte idegeinket. A beláthatatlan kanyarokban előző SUV-ok tucatjait már megszoktuk, de a lámpákkal védett útlezárásokon a hosszú piros jelzés után bizony hiába mentünk volna szabadon, ha a szembejövők - nem egy-két „besurranó", hanem tucatjával, és percekig - hagyták volna: majdnem „elfogyott" a zöldünk, mire áthajthattunk rajta. No, de minden kiránduláson mindig új kalandok, új élmények, később megszépülő emlékek várnak. És ez így van ez rendjén.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022. 08.12-én