EGY HÍJÁN AZ ÖTVENEDIK. A CONFERENCE CALL KONCERTJE A VÁRBAN

Egy híján az ötvenedik – a Conference Call koncertje a várban

2018-11-14.

Maga a főszervező, Markó Péter jelentette be, hogy a 2007 februárjában indult Valami jazz Sárváron sorozat 12 év után megszűnik. A másfél év óta nyugdíjba vonult művelődésszervező a sorozat 49. koncertjét – mintegy összefoglalásképpen –, Sárváron jól ismert jazz-zenészek együttesével hozta tető alá. Sajnálatos, hogy nem lesz folytatása a jazz műfaj sárvári terjesztésének, mivel – mint el is hangzott – az itt lakók közül sokan úgy „tanultak” bele e műfaj szeretetébe, hogy azelőtt nem is hallottak róla. Ahogy azt emlegetni szoktam, a nyájas sznobok és a véletlenszerűen bevetődött átutazókon kívül ők azok, akik a jazzrajongók új táborát alkot(hat)ják. Ez mindenképpen örvendetes, és nemcsak a művelődésszervező eredményes munkáját tekintve.

A Conference Call formáció hét éve, 2011-ben már járt nálunk, de tagjai külön-külön, más projektekben már többször is. Joe Fonda, az örökifjú New York-i bőgős 14. alkalommal lépett fel a díszteremben, gyakori társa, Michael J. Stevens zongorista pedig hatodszor – persze különböző formációkban, ahogyan az a jazzben megszokott és elterjedt. Az időszakosan, egy-egy lemezfelvételre, turnéra összeverbuvált csoport tagja még a német Gebhard Ullmann szaxofonos, klarinétos, valamint az ez alkalommal elsőként bemutatkozó svájci dobos, Dieter Urlich.

A legutóbbi, szeptemberi koncerten az ott fellépő két bandától kapott avantgárd jazz-adagunkat már az idén megkaptuk, ezúttal egy kicsit közérthetőbb muzsikára vágytunk tehát, és ez be is jött. A quartet szólistája, a szaxofonos nagymértékben meghatározza a stílusirányzatot, a dinamikát, a hangzást, így „szerencsénkre”, a korát, 61 évét meghazudtolóan magas, izmos testalkatú, kopasz német emészthető zenét produkált. Az elmúlt három évtizedben a vezetése alatt túl van az 50. megjelentetett CD-jén, a közreműködőként rögzítetteket nem is számítva. Pedig olyan művészekkel játszott, mint Enrico Rava olasz trombitás, Trilok Gurtu indiai ütős, vagy Keith Tippett angol zongorista. A dobos, a hivatását tekintve művészettörténész svájci Dieter előbb a „komolyabb” zongorázással kezdett, majd jött a dobolás, immár profi módon. És persze rajta sem vettük észre, hogy 60 esztendős. A formáció két amerikai tagjáról már korábbi írásainkban mindent elmondtunk, így ezt „átugorva” néhány hangulatot felelevenítek magáról a koncertről.

Ullmann F. J. D. című gyors, pergő ritmusú opusával nyitottak, melyben a szerző a búgó-dörmögő, szellősen megszólaltatott, jellegzetesen „meleg” tenorszaxi hangszínen megszólalt szólóján kívül Stevens akkordfutamokon alapuló zongora, és Fonda vonóval megszólaltatott kortárszenei bőgőetűdjei is odafigyelésre méltók voltak. A lassú Sal’s Song blues sémára írt zongorafelvezetője után ismét Gebhard szellős, „barátságos” tenorszaxi dallamai vidítottak fel bennünket, és a kettők-négyek lábdobogtató ritmusa végre felengedett addigi görcsös koncentrálásunkból. Volt is nagy taps mind a szaxofon, mind a bravúros akkordokra alapozott zongoraimpro után. A számot Urlich jó kis dobszólója zárta. Kár, hogy a zenésztársak bíztatása ellenére rövidebbre fogta még az igazi felpörgés előtt a szólóját a puritán szerkón – a lábdob és a lábcin mellett egy pergő, egy álló-, és egy felső tam, valamint két cin – élvezettel játszó helvét. Izgalmas nyüzsgéssel kezdte Fonda Listen to Dr. Corhell West c. dalát a kíséret, a dob, a bőgő és tömörítő zongora, mire a majd kétméteres basszusklarinétját maga elé vevő fafúvós belekezdett az eddigieknél szabadabb improvizációjába. Alaposan felpörgött a szám, majd néhány perces letisztulás következett a szerző bőgőimprója és ereszkedő hangsorban szép kristálytisztán megszólaltatott, himnikus éneke során, hogy aztán újból visszatörjön a vad, extatikus zene, immár jazz-rockos elemekkel, Joe Zawinulos zongorafutamokkal, Weather Reportos hangzással. A következő szám, a transzatlanti Conference Call együttesének már 2003-ban lemezre vett Ullmann-szerzeménye, a Variations on a Master Plan borongós, félelmetes hangulatot árasztó, erős moll- akkordokkal indult, majd egyre élvezhetőbb lett a muzsika a szaxofonos, majd a dobos ismét fúziós jazz stílusban közvetített szólói után.

Kísérletező, kortárs zenei elemeket beépítő szám, a GS#2 fantáziacímet kapott Fonda-szerzemény ismét elrugaszkodott egy kicsit a szabadabb zene felé, de Fonda is, Stevens is ért ahhoz, hogy a zagyva zenei kavalkádnak hallott összhangzásból kikerekedjen valahol a harmónia.
A meghajlás után Joe Fonda nagyon kedvesen kifejezte azt az óhaját, hogy reméli, hogy nem ez volt az utolsó jazz koncert Sárváron, mivel – ha már ennyire ideszokott, – jönni akar ezután is. Úgy legyen! A ráadásszámot, a hórihorgas Michael szerzette Prism. c számot a szerző vezette fel blues-os akkordjaival, majd Gebhard hozta vissza lelkünkbe a jóleső melegséget dallamos tenorszaxofon-szólójával.
Az élvezhető időtartamra belőtt koncert után a zenészek dedikálták a szép számmal megvásárolható, a Conference Call-on kívül különböző formációkkal is előadott CD-iket, majd, mikor az utolsó hallgató is elhagyta a termet, csomagolni kezdtek. Reméljük, nem utoljára!

Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor
Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2018.11.14-én

HETVENÉVIG BLUES- DEÁK BILL 70 KONCERT A SPORTARÉNÁBAN

Hetvenévig blues - Deák Bill 70 koncert a Papp László Sportarénában

Gróf István - szöveg és fotók

A péntek esti bulin a 40-60 éves rajongókkal megtelt Aréna tisztelgett a hazai blues nagymestere előtt. Ráhangolásképpen a ’60-as évekből Jimi Hendrix, majd a ’70-esből Rory Gallagher nyüstölő gitárjátéka idézte fel a hangszórókból a blues- rock előzményeket, hogy elérkezzünk azokba a ’80-as évekbe, amikor a világon megindult a blues revival. Ennek elindítója, Stevie Ray Vaughan neve villogott ott Bill kapitány trikóján, amikor a színpadra lépett.

Deák Bill Gyula az általa büszkén emlegetett Kőbányán született épp 70 éve, és gyermekkorában egy elhamarkodott diagnózis folytán bekövetkezett betegsége miatt amputálni kellett bal lábát. Azóta mankóval jár. Neki - ezen sajnálatos fordulat után - nem kellett keresni a többiektől megkülönböztető sajátos imázst: a mankója lett (és persze a hangja!!!), mellyel együtt élve meghódította a hazai blues-rock színpadait.
A korai próbálkozások után 31 éves korában, 1979-ben csatlakozott a hazai blues-revival nagyágyúja, a Hobó Blues Band kötelékébe, ahol országos hírnevet és óriási népszerűséget szerzett. Itt négy nagylemezükön énekelt, amellett '80-ban a híres-hírhedt Fekete bárányok koncerten, '81-ben a Kopaszkutya c. kultuszfilmben szerepelt, majd '83-ban Szörényiék a Táltos szerepet osztották rá az István, a király c. nemzeti rockoperában. A sajátos munkamegosztás folytán Földes László érdeklődési területe - az irodalom- révén az értelmiségieket, Bill pedig a proli-világ életképeit felelevenítve a melósokat, a külvárosiakat szólította meg - sikerrel. 1985-ben Bill kivált a HBB-ből, és előbb a rövid életű Bill és a Box Company, majd 1987-től napjainkig „üzemelő" Deák Bill Blues Band vezetője lett. Az ebben a három évtizedes időszakban kiadott nagylemezei közül kiemelendő a '84-es Rossz vér, a '86-os Mindhalálig blues, és a '99-es Bort bluest, békességet című albumai.

A rövid biográfia után térjünk rá a jubileumi koncertre! Az óriási kivetítőn a visszaszámlálás másodperceit lepergetve, 20.15-kor jelent meg a színpadon a banda. Az óriási placcon szinte elvesztek a zenészek: a szólógitáros, Nagy „Dinike" Dénes a színpad bal oldalát lakta be egymaga, vagy 20 méterre a baloldalon frontálisan elhelyezkedő, soproni billentyűstől, Horváth Zsolttól. Hátul, szokás szerint dobjai mögött Szabó „Csacsika" Csaba ült. Előtte és a billentyűs között mozgott az összekötő szerepet kapott basszusgitáros-vokalista, Takács József, akivel a pódium közepén elől álló énekes menet közben egyeztetett a dalok sorrendjét illetően. Aznap este a hátrafordított baseball sapka volt a „viselet": ötből hárman abban pompáztak, de a többi kettő is hajleszorítót viselt.
Egy 2008-as, a Hatvan csapás albumról Az országút előttem c. dallal kezdtek, majd jöttek a régebbiek: az Édes otthon kemény blues-a, melyben Zsolt megmutatta a Korg SG Pro X-én, hogy lehet Hammond nélkül is jó kis hard-rockot orgonálni. Majd a nemzedéki himnusz, a kőkemény zenéjű, és hasonlóan kendőzetlen kemény szövegű Kopaszkutya c. film dala, a Tetovált lány következett. A közönség hangulatának korbácsolása a megszokott Bill-recept szerinti hey-hey-hey triolákkal, és az ezt hangsúlyozó karrázásokkal történt, és bizony, nem volt hatástalan. Pláne, amikor Kőbánya mellett a Fradi felemlegetése FTC-s törülközőjével következett. Most Dinike mutatta meg azt, hogy nagyon ért a gitározáshoz, hosszú, igényes impróját eleresztve.
A színpad előtti dühöngőben, ahol mi is álltunk, borostás arcú, szakadt posztcsövesek és jól öltözött értelmiségiek együtt énekelték, harsogták egymás után a dalok szövegeit, táncolva, csápolva a királyra vetve tekintetüket.

Háromféle fekete pólót is nyomtak az énekes nevével (lásd a fotókat): ez már igazán a népszerűség csúcsa! A Hosszúlábú asszony megint a külvárosi attitűdök ihlette életkép kegyetlenül őszinte tolmácsolása volt, vad boogie-ritmusban. A szüzesség elvesztése után annak megünneplése jött a Kéne egy üveg borral, amire aztán rábukott a közönség, és skandálni kezdte a Boldog, boldog születésnapot című köszöntőt, melyet a 60-adik születésnapi dalával, a Hatvan csapással köszönt meg a művész.

Az első két vendég Ganxta Zolee és kollégája, Big Daddy Laca volt, akik két dalt, másodikként A jó, a rossz és a Kartel c. híres slágerüket rap-elték el a közönségnek. Más volt a zene, mások a szövegek, más az állandóan elől matató előadói viselkedés-kultúra, de talán a szakadt, csöves életvitel folytatóiként került sor fellépésükre. Ez utóbbi dalban persze Bill turbózta fel a számot a magas hangon énekelt válaszrefrénjeivel. Majd megint az ő percei következtek a Bill Kapitány Blues c. kőkemény nótával, amolyan Deep Purple-s sodrással, lendülettel, és hangszerszólókkal, melyben mind a gitáros, mind az orgonista nagyot alakított. Tipikus Bill-ballada, a Rossz vér következett, sok tízezer gyerek himnusza, amelyben kiderült, hogy semmit sem kopott a jubiláló énekes hangja még a felsőbb regiszterekben sem. A 3.20-as blues, kedvenc hazai bluesdalom ragyogó interpretálását feldobta az a nagyszerű basszusgitár- rögtönzés, melyet Takács Józsika eresztett el, megadva a tiszteletet a dal szerzőjének, és eredeti előadójának, a szintén basszeros Póka Egonnak. A zenekarvezető kedvesen cikiző benyögései, mint „nagy tapsot a fiatal csimaszoknak!", vagy „segítsük tapssal a kicsi macskát!" zenésztársai iránt az énekes őszinte, tiszta lelkét mutatta, ugyanakkor vaskos tréfákkal felszínre juttatva ezt.

A másik, már általam is nagyon várt vendégzenész, Földes László Hobó következett ezután, aki jóval több időt töltött el a színpadon, mint vendégtársai. Először egy képet ajándékozott az ünnepeltnek, majd A kasszafúró balladája c. dalát énekelte el, kihangsúlyozva annak mondanivalóját a „szegény dukát" refrénnel. A 73 éves Hobó fekete nadrágban, trikóban, ha nem is pörgött a színpadon, de fiatalos lendülettel adta elő dalait akár szólóban, akár duettben Billel. A duettben előadott Barbie Baba Blues inkább ironikus Földes szövegével fogott meg, mint a zenéjével. Utalt is rá, miszerint Deák Bill visszautasította egykor ezt a számot, de most csak azért is eléneklik, megmutatva, hogy jó a dal. A Mindenki sztár-t - ötletesen felidézve a korabeli korszakait Csapajevtől Puskás Öcsin keresztül Mick Jaggerig, eltérő példaképekkel - Hobó énekelte el szólóban, majd ehhez hasonlóan az első lemezről szólt kettejük felelgetős énekével az akkor merész politikai szokásrendet ostorozó Országút blues c. nagyszerű dal.
A koncert csúcspontja a híres Hendrix-dal ragyogóan sikerült feldolgozásának, a Hey, Joe-nak jó tízperces felelevenítése volt. A Hobó által talán az eredetinél is több drámaisággal felturbózott szerzemény interpretálása alatt megelevenedett az egykori néger pár történetének szomorú eseménye, az egyes szám első személyben mesélő főszereplő (Bill) és barátjának elbeszélő szálán (Hobó) gombolyítva a történetet. De az igazi fekete blues dal attól lett még igazibb, ahogyan Dinike 3-4 körben olyat improvizált, hogy megkönnyezte még az is, aki nem akarta. Egy gyors számmal, a szintén duóban elénekelt dögös Kopaszkutyával köszönt el Hobó a színpadtól - csak átmenetileg. Ismét felcsattant a Boldog születésnapot- refrén a közönségtől, amit „Nagyon, nagyon szépen köszönömmel" viszonzott Bill, majd pályafutásának csúcsára juttató számait, az István, a királyból két dalt, az Adjatok!, és a Koppány c. betétdalokat énekelte el a közönség, a pirotechnikusok, és a világosítók hathatós segítségével. Lángolt-füstölt a színpad, tűzben jártak a zenészek, a show tökéletesre sikeredett.

A Közép- Európai Hobó Blues III. c. kesernyés, pesszimista ballada, egy igazi hazai bluesremek szövegét ezrek énekelték a Sportarénában, majd a szomorú visszatekintés a zenészkollégák felidézésével folytatódott. A Zöld, a bíbor és a fekete c. közismert nemzedéki himnusszal Radics Bélára, Deák egyik példaképére, Bencsik Samura, az egykori zenésztársára, Tunyogi Péter énekes társára, és a többiekre emlékeztek a DBBB tagjai nagyszerű muzsikájukkal. A ráadás szám előtt egy többgyertyás tortával lepték meg az ünnepeltet a színpadra visszatért vendégénekesek is, és közösen lenyomták a Deák Bill Blues Band mindenkori ráadásszámát, Chuck Berry Johnny B. Goode-ját, nemcsak angolul, hanem magyar szöveggel is. A teltházas Aréna minden hallgatója felállva mozgott az őrjítő rock'n'roll ritmusára, mire, jó két és fél óra folyamatos koncertezés után elengedtük a zenészeket.
Kifelé menet a Bort, bluest, békességet c. Bill nóta emlékeztetett az elmúlt órákra, az elmúlt 40 év munkásságára pedig az a sok lemez, CD, amit az előtérben meg lehetett kapni. További sikeres pályát kívánunk, és persze jó egészséget, Bill Kapitány!

Megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon 2018.11.12-én, valamint a www.bluesvan.hu portálon 2018.11.13-án