CIPRUS, 2001. JÚNIUS

CIPRUS, 2001. JÚNIUS 4-11

Ez is hivatalos út volt, mint az előző, az Írországi. Az egyik vasi mezőgazdasági R.T., amely igazgatóságának tagja voltam akkor, a mediterrán országba való utazással lepte meg üzleti partnereit, vezetőségének tagjait. Se Görögországban, sem Törökországban nem voltam az addig, így most mindkét ország szokás-rendjébe, kultúrájába, néphagyományaiba véltem betekintést nyerni. Északon, kb. 20%-a a lakosoknak török, és muzulmán vallású, addig a nagyobbik fele, és a lakosság 80 %-a görög, és görögkeleti vallású.

Ferihegyről indult a gépünk Larnacába, onnan 70 km-t utazva Limaszolba (Lemesos),

a tengerpartra mentünk a négycsillagos AJAX hotelbe szállásunkra. Ciprus nem nagy ország, 9200 km2, hazánkénak tizede, és a lakosságszáma is 700.000 alatt van, így majdnem az egész szigetet felfedezhettük utunk során. Itthon 16, odakinn 32 Celsius volt: óriási hőség, és bizony, ezt néhányunk nem vette tudomásul. Este már megismerkedtünk a 120.000 lakosú város üdülő-övezetével, a kikötővel, a stranddal, a szórakoztató negyeddel, melyek tiszták, gondozottak voltak. Az első meglepetésünk inkább szakmai volt: hatalmas termetű, jó 60 kilós fekete kecskék nyájai legeltek az utak mentén hihetetlen terméketlen, aszott, kiégett legelőkön. Hogy nőttek meg ekkorára?
Másnap már mentünk is kirándulni: előbb egy helyi borkombinátot látogattunk meg, ahol megkóstolhattuk a tüzes mediterrán vörösborokat, majd Courio (Ancient Kourion) ősi görög- római városállamának romjaihoz buszoztunk. Az V. században egy 9.3 erősségű földrengés elpusztította a virágzó, görögök alapította római városállamot, ahol a korai kereszténység is gyökeret vert, így az épületek jó része csak rom volt. A színház (amfiteátrum), a gladiátorok háza, a nyilvános fürdő, Achilles háza, de kivált Eustolios háza épületmaradványaiban igencsak épen maradt mozaikokat tártak fel a nem olyan régen, 1933-tól kezdődő ásatások. A fürdőben nagy, 5X 10 m-es műalkotások is voltak a görög, és a római mitológiából, de a korai kereszténység idejéből is. A kietlen, sziklás, köves talajon egy fűszál is nehezen maradt meg, a műremekek azonban igen. Innen Pofoszba, a másik nevezetes romvárosba mentünk, a sziget déli- dél- nyugati részére. Előbb a városban néztünk szét. Csodatevő hely volt ez akkoriban. A szokás- kissé áthangolva- ma is él: az egyik nagy olajfán alsógatyák, bugyik, melltartók voltak felaggatva, a „tettesek” szerint ezáltal biztos lesz a szerelmük. Szent Pál apostolt itteni térítésekor fogták el a rómaiak, és 39 botütésre büntették meg. Szent Pál oszlopát- ahová kötözték- itt, az út mellett most is meg lehet nézni. A helyi étteremben elfogyasztott- a nagyzoló tulajdonos szerint 23 fogásból álló- menüebédünk után mentünk be a tulajdonképpeni Archeológiai Múzeumba. Sok, zömében fekete, barna és fehér kövekből ki- rakott, épségben megmaradt görögök korabeli mozaikot láthattunk itt. Találkoz -hattunk Dionüszosszal, a bor és a vidámság, Nárciussszal, a hiúság, Phaedrával, a tiltott szerelem istenével, Ikariosz királlyal, de voltak komplett, 9 négyzet-alakú mozaikból álló, egy család minden tagját ábrázoló padló kirakások is. A mozaikok a görög mitológia történeteit mesélték el. A leggyakoribb „sztori” a gaz csábító, a naiv elcsábított lány és a bosszút lihegő mérges apa három- szereplős ábrázolása volt, de Mátyás királyhoz hasonlóan Ikariosz király „elvegyülése” a nép között, és az azt követő igazságtétele is gyakorta megjelent a műveken. Az állatábrázolások is meglepően élethűek voltak: a vadászó sas, a gazellát támadó tigris, a tollaival ékeskedő páva is megjelentek a képeken. A város kikötőjében aztán megláthattunk néhány 4-500 éves hajót a kalóz-korszakból.

A fából ácsolt, 2-3 vitorlás járművek mindegyike tatján ott ágaskodott a félmeztelen nimfa, ahogy az elő van írva. A harmadik nap a nyaralásé volt. Kimentünk a beach-re fürödni (nagyokat úszni azért nem lehetett az erősen hullámzó tengerben), és napozni. Na, ez az utóbbi nem jött be útitársaink egy részénél: az első nap majdnem minden testrészük szénné égett. Borogatni kellett őket, és az utazás további programjaiból is kimaradtak szegények. Használni kellett volna a napernyőket a napozóágyak felett. Este meg lementünk az Ajax hotel bárjába, ahol- mintha nekem akarnának kedvezni- egy kövér zongorista srác John Lee Hooker, Muddy Waters bluesokat játszott egész este.
Másnap újra útnak eredtünk: ezúttal Nicosia, a főváros volt a célpontunk, de előtte megálltunk egy kipipálandó szakmai helyszínen, és megnéztünk egy ottani tápkeverő-üzemet. A fővárosba vezető országút szélén volt a Kempton Kézműves Centrum, következő állomásunk. Nemcsak a kész portékákat, a faragásokat, szövött népi ruhákat, festményeket lehetett megvásárolni, hanem itt voltak az azokat előállító műhelyek is. A kőcsiszoló mesterek mellett fa- faragók, korongozó fazekasokat láthattunk munka közben. A fővárosba tartó autósztrádán a katonai jelenlétből már lehetett érezni, hogy kettészakadt országban vagyunk. Miután 1960-ban Anglia visszaadta a teljes szabadságát a török partokhoz közeli szigetnek, Makarios érsek, az első, és legnépszerűbb elnök kormányozta jó irányba az országot. Őt a görögök eltávolították, és a katonai junta vezette Görögország egyesíteni akarta a szigetet 1974-ben. Az enosis azonban nem sikerült: Törökország bevonult Ciprusra, és elfoglalta a sziget északi harmadát. A görög ciprióták ezreinek kellett kitelepülnie otthoná- ból. Kisebb összetűzések azóta is vannak, de az ENSZ próbál békét teremteni. Legutóbb 1996 augusztusában voltak halálos áldozattal járó katonai megmozdulások a két hadsereg között. Nicosia, a főváros is kettészakadt (Berlin egyesí -tése óta az egyetlen ilyen európai város): az északi rész a törököké, majd a homokzsákok övezte szögesdrótkerítéstől délre a ciprióták laknak. Az ENSZ katonák mindenhol ott vannak, főhadiszállásuk hatalmas épület Dél-Nicosiában.
A város tiszta, nagyrészt ápolt, karbantartott, de omladozó épületek itt is vannak. A hangulatos kerthelyiségek, a szűk sikátorok, a butikok százai, a kis terecskék szökőkutakkal barátságossá teszik a várost. Amíg Németországban a színesre pingált műanyag tehenek a divatosak, itt a kos-szobrok. A Ledra Nicosia gyalogos sétálóutcája, itt vannak a legszebb boltok is. Az épületek falán sokszor olvashattuk az itt-lakók óhaját: PEACE. A legnagyobb ortodox templom, a Panagia Faneromeni nem idős, 1872-ben épült.

Jóval idősebb, 1662-ben épült a Szt. János székesegyház, mely kívülről átlagos, belül azonban káprázatosan szép, mondhatni ragyogó az aranyozott freskóitól. A mindenkori köztársasági elnök itt teszi le esküjét. A mellette épült érseki palota mai alkotás, de a helyiek ezt tisztelik legjobban. A belváros főterén, a Makarios téren áll a Parlament épülete, felvont hatalmas görög zászlóval, és persze az érsek hatalmas szobrával közepén. A belváros az 1567-ben épült, azaz velencei eredetű, öt kilométer hosszú, 11 bástyával megerősített magas várfalon belül fekszik, vizesárokkal körbefolyva, ahogy az meg van írva. Elmentünk persze a Green Line-ra, a szögesdrót –védte határra is, és átnéztünk a törökökhöz. Mecsetek, minaretek emel- kedtek ki az ugyanolyan szép fehér épületek, paloták, utcák között.
A következő napot ismét a pihenésnek áldoztuk, óvatos napozással, esti borozással, még a nyomda előtt álló könyvem korrektúrázására is volt időm. Az ott tartózkodásunk hatodik napján aztán ismét felkerekedtünk: a kis sziget közepére, a hegyek közé igyekeztünk.

A Troodos Massif a világörökség része, ritkaságszámba menő növényvilágával, erdeivel, de főképpen kulturális, bizánci eredetű örökségével. Az Olymbyos a legnagyobb csúcsa, 1951 m. A lombos-erdők minden szépségét megmutató tájra szerpentinek sokaságán haladtunk, időközönként elszórtan kék színűre festett házakat láttunk. A Tunéziában, Sidi Bou Said-ban nevezetes- sé tett élénk világoskék szín a ciprusiak szerint a közösség lakói felé üzenetet közvetít. Egy erdei tisztáson megálltunk, mert egy csodabokorra, mely tele volt aggatva papírokkal, mi is rátehettük a kívánalmainkat rögzítő levelecskénket. Ha megfogadják ott Fenn, akkor beteljesülnek kívánalmaink. Nekem ez sikerült, kívánságom még abban az évben beteljesedett. Aztán a hegy nyugati részén, Kykkos-ban látogattuk meg 1318 m. magasan az ortodoxvallásúak egyik leg- régebbi, legszebb, és ma is működő kolostorát, monasztorát. Az épület szépen felújított, a freskók is kifogástalan állapotban voltak, pedig a bizánci császár utasítására 1080 körül épülhetett. Igaz, többször felégették, és ez már nem az eredeti épület. A kétemeletes, világos kőépület nemcsak belül, hanem a falakon, kívül is tele van festve freskókkal, így Mickael és Gabriel arkangyaloké is. Egios Kougas evangélista három elkészített ikonja közül itt látható az egyik, mely ezüstbevonatú, és egy teknőspáncélból és gyöngyházból készített ereklyetartóban van elhelyezve a poszt-bizánci ikonosztáz előtt. Az emeleten, melynek folyosóit szintén freskók borítják, 60 szerzetes számára épített kicsi, mindössze 8 m2 –es cella található. A fafaragásokkal díszített lépcsőházban főleg Krisztust ábrázoló aranyozott festményeket találhatunk. A természet itt zavartalan, ennyi csicsergő- surranó fecskét repülni életemben nem láttam, mint itt. A nagy templomépülettől külön felépítve található a nyitott harangtorony, amely 3 szintes, és 5 bronzharang van felerősítve benne. Az alapos kolostorbejárást követően egy tipikus ciprusi hegyi faluban, Laneia-ban ebédeltünk meg egy pisztráng- csárdában, majd körbesétáltunk a dimbes- dombos utcákon. Idilli volt a kép: körülöttünk a sötétzöld- fehér hegyek, a falu szélén a gondozott szőlő-sorok, mi a fehér köves utcákon sétálunk, a helyi kereskedők árusítják a romantikus tájképeket, és hétágra süt a nap. Itt is bementünk a helyi ortodox templomba, amelyben az ikonosztáz megint csak magára vonzotta a tekinte- tünket aranyozott festményeivel, lelógó, súlyos lámpáival, faragott padjaival. Este már Limaszolban fogyasztottuk el bőséges svéd- asztalos vacsoránkat, hogy aztán másnap, utolsó napunkon inkább a komfortosabb szálló-medencében, mint a nem mindig higiénikus tengerparton fürödjünk, napozzunk, mert utána napon hajnalban már ment vissza a gépünk.
Gróf István- egy körvonalazandó utikönyv oldalaira...

ÍRORSZÁG- 1998

ÍRORSZÁG, 1998.OKTÓBER 10-15

Nem szeretném azt, hogy utazásaim megörökítésekor a hivatalos utak tegyék ki a kötet számottevő részét, de a túlnyomó többségben magán- szervezésűeken kívül egy pár, így az írországi is ebbe a kategóriában esik. 1994-98 között a Vas Megyei Közgyűlés 40 tagú képviselő- testületének tagja voltam, és annak egyik választott bizottságába, a Megyei Munkaügyi Tanácsba bedelegáltak. Egy hatnapos tanulmányút, persze látnivalók, turisztikai célpontok megtekintésével kiegészítve volt a programunkban.

London volt első megállónk, ahol repülőnk leszállt. Egy erős szombat délután, és szállás után egy vasárnap délelőtt volt időnk testületileg szétnézni a városban, ahol szokás szerint hűvös volt és esett. Én már 1983 nyarán- rokonlátogatás alkalmából- jártam Londonban, és a két hét alatt megismertem főbb nevezetességeit. De azért jó volt ismét meglátogatni néhányat, így a Szent Pál székesegyházat, előtte Stuart Anna királynő szobrával, az Old Bailey büntető- bíróság, majd a Mantion House-t, a londoni polgármester, a Lord Mayor rezidenciáját, és a Westminster Bank komor épületét. Az akkor 104 éves, középen felnyitható (60 fokos szögben!) útszerkezetével különleges, hidraulikus technológiát bemutató Tower Bridge-en át is gyalogoltunk, és a parton megnéztük a sokat tapasztalt HMS Balfast csatahajót,

valamint a Tower ősi épületét.
A Temze parti City-ben már kezdtek sokasodni a felhőkarcolók is. Akkor a Canary Wharf negyed 50 emeletes, 220 m. magas épülete kápráztatott el minket, azóta persze ezek a felhőkarcolók már mind számban, mind magasságban majdnem megduplázódtak. (ezt 2023 májusában írom- a szerk.) A dokkok között, így a St. Katharina Docks-ban járva is, a munkások lakta negyedekben, és raktárépületek között járva visszamentünk a múltba. Itt egy tipikus angol innben, a Shakespeare’s ivóban csillapítottuk szomjunkat, persze dark beer-rel.
Másnap talán egy kicsit jobb idő volt, és a sugárutak is szélesebbek lettek. A White Hallon sétáltunk, útba ejtve a St. James parkot, majd a Parlament híres épülete és a még- híresebb tornya, a Big Ben tűnt szemünk elé. A brit uralkodók koronázási templomát, a Westmintser Abbey-t is megnéztük, de a neoklasszicista fő- téren, a Trafalgar Squere-n, Nelson admirális hatalmas szobrával a közepén, csak áthajtottunk. A St. James palotánál, a régi királyi székhelyen az őrségváltás évszázados hagyományait megörökítettük, néhányunk le is fotózkodott a barna medvekucsmában parádézó őrökkel. A hatalmas Viktória –királyné szobor már jelezte, hogy a Buckingham palota következik, az uralkodó család jelenlegi székhelye. A kerítésen, sok-századmagunkkal csak bebámultunk: bemenni nem szabadott! Az óriási Hyde-parkban, a nyugati demokrácia ikonikus helyszínén megnéztük a hordót, melynek tetejére állva az éppen soros „hordószónok” elmondhatta baját az őt ért sérelmeit kibeszélve. Nekem mégis a The Rolling Stones 1969-es, Brian Jones emlékére megrendezett koncert helyszíne ugrott be. A Piccadilly Roadon értük el a pici, mégis sokáig a világ közepének tartott Piccadilly Circus-t kis, Erosz- szobrával a központjában. Az óriási Pall Mall reklámtábla már fel sem tűnt a házak oldalán. A nap fénypontja a Burlington Bernie igazi konzervatív angol éttermében az emeleti asztaloknál elfogyasztott ebédünk volt. A dublini gépünk indulásáig még volt időnk arra, hogy London kínai városrészébe is bekukkantsunk. A csupa piros- fehér színezésű házak, köztéri alkotások, zászlók között megtaláltuk a piacot, a nagyáruházat, a park szélén az elektromos hegedűn játszó művészlányt, aki a kínai dallamok mellett ír népdalokat is húzott. A séta kedves hangulatai között volt egy akrobatikus ügyességgel táncoló diszkó- táncos fiatalember, és az is, hogy a helyi Tourist Office homlokzatán elmélyülten figyeltük a több percen keresztül csilingelő harang- játék zenéjét.
Este Dublinban, az ottani Munkaügyi Tanácsadó Kft. (FAS International) már várták a küldöttségünket. Az Európai Uniónak 1973 óta tagja hatalmas lépése- ket tett, és ma is halad tovább az életszínvonal emelésében: megduplázva azt az utóbbi 50 évben. Évi 8 % feletti növekedést olvastam a statisztikájukban 1977-78-90 vagy 1995 évben, ami óriási! Minket a megváltozott munkaképes- ségűek, a fogyatékkal élők rehabilitációja lepett meg legjobban: minden portás, akivel találkoztunk, kerekes- székben ült, és így látta el feladatát. A „vad- kapitalizmus eredménye” lehetett az is, hogy egy használaton kívüli állapotba került katolikus templomban, a főhajóban három szintet kiépítve, lakatos- műhely működik. Persze meglátogattunk hagyományos szakképző műhelyeket is, ahol a srácok reszeltek a lakatos-, falaztak a kőműves-, gyalultak az asztalosműhelyekben, és a számítógép-termük is korszerűbb volt, mint odahaza.
Képzésünk három napja alatt reggel 9-től du. 4-ig a vendégeink tartottak előadásokat a közeli Ballyfermot városkájában lévő képző-központ- jukban, esténként pedig mehettünk kirándulni. Visszanézve a filmet, ma már kissé szégyellenivaló volt az a gesztus, ahogyan zörgő- fénylő, feliratos nylon- zacskókban adtuk át az ottani előadóknak hazai ajándékainkat. De akkor ez volt a megszokott.

Kedd este a patinás márkájú Jameson whisky gyárba látogattunk el. Múlt századi miliőbe, régi gyárépületébe építették a legújabb technológiá- val felszerelt üzemet. A rézüstök, a lepárlók részben még működtek a padláson, de a csomagoló-késztermék- tároló már modern volt. A belépőkártyánk tetején perforált letépendő rész jelentette azt, hogy egy 2 centes pohárka italra vendégük vagyunk. Vásárolni persze lehetett még. Nos, a kuruc tábor ezen az estén megtáltosodott, a legvagányabbak egyre- másra ürítették a poharakat, és minden közelben levő hölgyet (az igazgatóhelyettes asszonytól a pincérnőn keresztül a japán turistalányokig) jobbról- balról puszilgatták.
Geológiai múzeum, helytörténeti kiállítás kő-, és bronzkori leletekkel, majd az ír Stonehenge, a Newgrange 5000 éves kőtömbjeihez mentünk Dublintől 40 km-re északra. A kőkör struktúra még 400 évvel a Gízai piramisok előtt, 100 évvel az angliai Stonehenege előtt épült. Volt min rácsodálkoznunk, pláne, amikor elmondták, hogy az építmény két oldalán lévő parányi lyukakon a sírboltot a téli napforduló napján, december 22-én segít megvilágítani. A vidéki kirándulásunk egyik a Wild Wicklow terülte, érintetlen erdőivel, hihetetlen élénkzöld (azóta sem láttam ilyet) mezőivel, természeti szépségeivel. A már gyenge napsütésben bizony ballonkabátban jártuk a kikövezett utakat, és árnyékaink különösen misztikusan élesek és hosszúak voltak.

Majd következett a Malahide- kastély, 2 henger alakú szélső tornyával, mely 800 éves, és a Talbot- családé volt 1973-ig. Azóta múzeum. Soha nem felejthető volt a Howht Head Peak- sziklás partjain sétálni, kagylóhéjat szedni, és a vad hullámokat vető tenger vészjósló morajlását hallgatni. Az utolsó, szerdai napot azonban- kérésünkre- lerövidítették, így más 11-től mehettünk kirándulni. Dublin következett. Nem nagy város. Kihagyhatatlan volt az impozáns, ámbár nem túl régen épített (1864) anglikán St. Patrick székesegyház, az 1592-ben Erzsébet királynő által alapított Trinity College, a protestánsok „neveldéje”. Itt a legszebb a hatalmas Könyvtár, ahol a IX. századtól kezdve rengeteg régi, festett kézikönyv, relikvia van elhelyezve. A Liffey folyón átívelő O’Connell híd, mely szélesebb, mint amennyi a hossza, mind- mind megnézendők voltak. A város főutcáján, az O’Connell Streeten már az ajándékok beszerzésére gondoltunk. Mollyone, a halárus-lány szobrával fényképezkedni kötelező volt. Persze nem este az este Dublinban, ha azt nem egy kocsmában töltjük el. Ezt is tettük. Ilyenkor kiürül a város, és mindenki az ivókba megy. De érdekes, hogy míg a mediterrán országokban a család, a jóbarátok ülik körül az asztalokat, addig itt nem. A papa a haverjaival, az asszony a barátnőivel, a fiatalok megint csak kortársaikkal ülnek le sörözni, és ilyenkor megered a nyelvük. Minket is alaposan kikérdeztek, csak úgy záporoztak a kérdések felénk, amikor- és ez nem ment nyögvenyelősen- szóba elegyedtünk egymással a szomszéd asztaloknál. Mindenki a Guiness sört részesítette előnyben, de amikor megkóstoltam a vörös Kilkenny-t, ezt a kevésbé fekete árpalét, bizony annál maradtam. Egy kedves sztori még idekívánkozik a dublini éjszakából: a Red Line vonalán, tömött villamoson utaztunk, és persze a pár nap alatt kialakított férfi állás- pontunk, miszerint az egész országban nincs egy jó nő, ez eddig stabilan tartotta magát addig, amíg a jármű közepén egy csodaszép lányt nem láttunk kapaszkodni. A 3-4 korsó persze meghozta a „bárosságunkat”, hogy ilyen jó nőt régen nem láttunk, és a további, vele kapcsolatos óhajainkat is szóba öntöttük. Erre megfordult a hölgyemény, és ékes magyarsággal megszólalt: Köszönöm, fiúk, de túlzásba ne essenek.
Az utolsó esténken jött az ottani kollegák meg- lepetés- estje, a folklór estre való meghívás. Erre a FOXS PUB-ban került sor, ahol a megszokott, meleg-barna, faborítású szekrényekkel. asztalokkal, székekkel berendezett ivóban ültünk asztalhoz.

A négytagú zenekar ekkor kezdett: az akusztikus összeállítású banda a The Dubliners stílusában játszotta az ír népdalokat, folk- songokat, avagy az ezekké emelkedett népies műdalokat. Egy akusztikus akkord-gitár, egy, a szólókat is bevállaló bendzsó, egy akusztikus, négyhúros, mégis nyakba akasztósan használt basszusgitár és egy fémes csörgő –dob, mint ritmushangszer volt az összetétel. 6-8 dal után- miközben megvacsoráztunk- aztán előkerültek a step- táncosok is. Három fiú, majd három lány is virtuózan koppantottak a fapalló színpadán, persze eredeti faklumpáikkal, úgy hogy aki akart, aki nem, hozta a nyolcadokat a lábával, és tapsolta a négyeket. A hangulat a tetőfokára hágott, még a neves ír ón- furulya is előkerült a hangszer- repertoárba.
Az „átmulatott este” után a dublini luxushotel (a londonihoz képest persze, mert az minden várakozást alulmúlt) várt minket, hogy aztán délelőtt induljunk vissza a dublini reptérre, és hogy a Getwick-re érkezve, átszálljunk a Heathrow-ról induló pestire. Az angol precizitás, avagy inkább a rugalmatlanság aztán meg- keserítette utolsó brit- szigeteki napunkat. Az óriási dugók miatt buszunk a Gatwickről a legnagyobb londoni reptérre nem jutott el két órán- a számított időn- belül, így 55 perccel az indulás előtt jelentünk meg a check- point-on, és nem 60 perccel. A becsekkolást intéző kisasszony így nem engedett bennünket beszállni a javában még ott dekkoló gépünkre, ezáltal az éjszakát a Heathrow kényelmetlen acél-padjain töltöttük, míg másnap délelőtt sikerült felszállnunk a Ferihegyre induló gépünkre. De ez nem vette el szép emlékeinket a smaragd szigeten töltött majd egy hét ottlétünkről.
Gróf István, egy körvonalazandó utikönyv oldalaira...