2016. november 18., péntek

A HAMMOND MOZARTJA- RAPHAEL WRESSNIG ÉS ZENEKARA

A Hammond Mozartja - Raphael Wressnig és zenekara adott koncertet a Muzikumban

2016.11.18. szöveg és fotók: Gróf István

Harmadszor látogatott el az idén hazánkba Raphael Wressnig osztrák Hammondos, akit fiatal kora ellenére háromszor (2013, 2015 és 2016) terjesztettek fel a „Best organ player of the Year” címre, amit a Downbeat amerikai jazz-újság kritikusai előlegeztek meg neki. Tavasszal szintén a Muzikumban volt Igor Prado gitárossal az oldalán, nyáron Pribojszki Mátyás blues- harmonikás Kobuci-kerti lemezbemutató koncertjének volt meghívott vendégelőadója, a hétvégén pedig ismét a budapesti klubban a The Soul Gift Band kíséretében játszott.
Az egyébként a hazai Marquee- klubnak is nevezhető Muzikum vezetői az őszi- téli- tavaszi időszakban magukra vállalják a hazai blues népszerűsítését, havi 6-8 koncertet szervezve, és ez, bizony, derék tett a műfaj népszerűsítése érdekében.
Wressnig 1979-ben a közeli Grazban született, és hamar a jazz és a blues szerelmese lett. Példaképei Jimmy Smith és Jack McDuff voltak a jazz, Booker T. és Billy Preston a blues -soul- rock oldaláról. Nem mindennapi tehetségének és orgona- tudásának volt köszönhető, hogy 23 évesen, 2002-ben lemezt adhatott ki az ugyancsak osztrák gitáros, Oliver Mally zenekarával. 2006-tól a már befutott amerikai gitáros, Larry Garner oldalán sajátította el sok más műfaj sajátosságait, színesítve és kiszélesítve muzsikája határait. Ekkor járta be a világot Amerikától Ázsia tájain keresztül Európa valamennyi országáig, és jammelhetett többek között Ronnie Brooks-szal, Louisiana Reddel, Johnny Vidacovich-csal vagy Pete Yorkkal is.
Két, idén kiadott lemezét, a The Soul Connection c. stúdióalbumát, valamint a Captured Live, trióban lejátszott, koncertfelvételeket tartalmazó lemezét volt hivatott bemutatni a nyolc éve vele együtt-muzsikáló olasz Enrico Crivellaro gitárossal, és az ugyancsak osztrák Silvio Berger dobossal.
Wressiggel és a hozzá köthető műfajok átjárhatóságával két, éppen Szombathelyhez kapcsolható emlékkép villant fel bennem. Az egyik 1978 telén történt, amikor a szombathelyi szimfonikusok egyik vasárnap délelőtti matiné- hangversenyén Muszorgszkij Egy kiállítás képei c darabjának bemutatása volt a népszerűsítés tárgya. Először zongorán, majd Ravel hangszerelésében a jól ismert nagyzenekari változat került bemutatásra. A tájékozott, nyitott és bátor szervező ezután harmadikként magnóról lejátszotta az Emerson, Lake & Palmer trió ritka zenei élményt adó progresszív rock átiratát is. A közönség nagyon élvezte a harmadik előadást is, ellentétben a színpadon ülő zenészekkel, akik közül a bátrabbak azonnal, a többiek pedig szép lassan, valamennyien elhagyták helyüket, méla undorral és megvető gőggel tekintetükben. Hát igen, ez akkor volt. Manapság igen gyakran szerepelnek „komolyzenészek" ennél jóval gyengébb színvonalú esztrád- műsorokban is szívesen: feltételezhetően a kereset-kiegészítés motiválja őket erre.
Talán nem ez az indítéka a manapság egyre gyakrabban tapasztalható gyakorlatnak, miszerint „komoly" jazz-zenészek játszanak bluest, soult, rockot. 2013-ban, mint a Lamantin- tábor hallgatóinak doyenje „kérdőre vontam" néhány ott oktató jazz- pedagógust: az esti koncertek közül egyedül a blues-napiakon nem láttam ott őket a közönség soraiban. „A három akkordos blues-séma nem a mi világunk. Ez kevés nekünk"- szóltak a válaszok. De lám, nemcsak Wressnig, de hazai pályatársa, Premetz Mátyás orgonista Kéknyúl formációjával egyértelműen a blues, a funk, a soul felé is tart, ugyanúgy, mint Jász András szaxofonos, akinek Kulturfunk című CD-jét hetek óta nem tudom kibányászni a lejátszóból. És alig várom a decemberi beat- koncertet, ahol Szakcsi Lakatos Béla Kőszegi Imrével az oldalán Bajtala János soul- nótákat fog játszani.
A The Soul Gift band egy szédületes instrumentálissal, egy Stanley Turrentine számmal kezdett, amiben főként Enrico gitár-rögtönzési jöttek át leginkább. Ezt két Wressnig-szerzemény, a Slivovitz for Joe rock- blues és a Banana Boogaloo swing követte, szédületes orgona- imprókkal a közepén. A számok előtti felkonfban az orgonista utalt példaképére, az ugyancsak osztrák származású jazzfenoménre, Joe Zawinulra és Joe Vidacovichra, zenésztársára, akinek ajánlotta előbbi felvételét, majd a páratlan élményt adó hazai szilvapálinkára is, ami szintén a dallal kapcsolatban lett megemlítve. A trióban nem lévén basszus, ezt a Kéknyúlban már megismert módon az ötvenes években tökélyre fejlesztett Hammond B3 csodahangszer lábpedáljain hozta a muzsikus. Majd Ivory Hunter örökzöldje, az I Almost lost My Mindc. lassú blues következett, jazzes gitár- és orgonaimprókkal. Érdekes volt, ahogy az édeskés dallam hogy kapott energiát Raphael ujjai alatt. Elegáns volt, de azért a keménység is kijött belőle. Muddy Waters Mojo Workingjének ritmusát, hangulatát véltem felfedezni a következő dögös bluesban, Tommy Tucker Hi Heel Sneekers c dalában. Itt a nitty-gritty blues lüktető energiája jött át az orgonista örökmozgó nyolcadait hallgatva.
Szünet után a az előző, Soul Gumbo nagylemezéről egy szaggatott ritmusú, funky groovos szám, a Weak Sauce következett, magától adódóan kiváló alkalmat teremtve mindkét szólóhangszer extázisig fokozódó rögtönzéseire. Meg is tették bizony, nagyon keményen. A következő, ismét az új lemezen szereplő country-dal átdolgozásban Enricóé, a padovai születésű gitárosé volt a főszerep, aki a színpadot elhagyva, a közönség sorai között nyomta hangulatos szólóit, de a szólisták alá tökéletesen aládolgozó dobos, a nem tolakodóan, de precízen játszó Silvio Berger remek ritmusváltásos játéka is kiemelkedő volt a számban. Mintha a báty, John Lee Hooker Boogie Chillenjét idézte volna fel az unokaöcs, Earl Hooker szédületes boogie-jában, ahol a hangulat ismét az extázisig fokozódott. Egy Wressnig saját dal, ezúttal a színes műfajválasztékból egy kemény Memphis-soul dal, az It's Your Thing zárta a koncertet, a kemény, energikus vonalat erősítve. Az orgonista, ámbár nagyon jól érezte magát zenélés közben, mégsem nyújtotta el a végtelenségig a szólóit, 6-8 percesnél nem voltak hosszabbak számaik, melyben természetesen Enrico megszólalásai is benne foglaltattak, aki nemcsak „reszelt", hanem akkordozott bennük.
A meghajlások után a három ráadás szám közül az első egy Bo Diddley- ritmusú őrület volt, majd a Mustard Greens című saját szerzemény következett, amely szintén tovább fokozta a hangulatot. Ezt nemcsak Enrico óriási gitárnyüstölésének, hanem Raphael dinamikailag hatásosan felépített orgonaszólójának is köszönhető volt, melynek végén a muzsikus nem átallotta felgyújtani hangszerét. A több milliós Hammond- matuzsálem szerencsére nem égett oda, és a billentyűs utoljára lejátszhatta rajta minden idők legsikeresebb jazzorgona- darabját, Jimmy Smith Organ Grinder's Swingjét.
Stílusok keveredését, egy fűszeres mixet hallhattuk ezen az estén, érzelmes, egyben energikus, briliáns kivitelben. Olyat, mint a louisianiai vegyespörkölt, a gumbo. De hát ez lemezének a címe is!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.11.18-án, és a bluesvan.hu portálon 2017.01.09-én