Jubileumi „Katonadolog”: Pécsi Magasfiúk Dalárdája, Tommy Katona Trió – E78, Pécs, 2019. 03. 28.
Hard Rock Magazin, 2019, április 10
A megalakulásának 30 éves évfordulóját ünneplő Pécsi Magasfiúk Dalárdájának jubileumi koncertjét megelőzően az a Tommy Katona énekes-gitáros lépett fel, aki manapság Texas államban él, és kisfiúként az ő zenéjükön nőtt fel, majd velük is játszott. Tommy Katona Trióra keresztelt bandájának bulija igazán érdekessé és vonzóvá tette ezt az ünnepséget.
Pécs egyik legizgalmasabb helyszínén, a nemrég felújított Zsolnay gyár területén létrehozott Kulturális Központ E78 épületében, optimális körülmények között került megrendezésre a dupla koncert. A színpad tágas, jól világított, és ami ennél is fontosabb, jól hangosított volt, míg a nézőtéren – már akinek sikerült – nem ácsorogtunk, hanem asztalok mellett, székeken ülve élvezhettük a show-t. A hallgatóság zöme Fekete Kálmánék tevékenysége korábbi szakaszainak rajongóiból, inkább 60 feletti „nagy generációs” fazonokból és családtagjaikból állt össze, de jó néhányan – egy generációval fiatalabbak – Tommy zenéjére voltak inkább kíváncsiak.
Az első menetet Nemes Nagy Péter, a hazai blues egyik elismert szaktekintélye konferálta be, felvilágosítva azokat, akik nem tudták, hogy Katona apja is bluesgitáros volt a Magasfiúk környékén, és az iskolás korú Tomi nyolcévesen ahelyett, hogy a pajtásaival játszott volna, a gitárját nyüstölte szorgalmasan, napról napra egyre jobban. Huszonévesen az általa alapított Blues Power Trióval járta az országot, a paksi Gastroblues fesztiválon és a nevezetes zentai Mojo klubban alapozta meg sikerét, aztán eljutott 23 éves korában odáig, hogy (hány ilyen történet van a hazai blues- és jazzvilágban) a tiszta forrás helyszínére költözött a tananyag minél tökéletesebb elsajátítása érdekében. Az Amerikában is nagy népszerűségnek örvendő Stevie Ray Vaughant példaképének tekintő zenész immáron sztárként érkezett haza vendégszereplésre szülővárosába, Pécsre. Hát igen, aki Sugar Blue-val, Big Bill Morganfieldel, avagy SRV egykori basszerosával, Tommy Shannonnal lép fel, az már sztárnak számít!
A power trió másik két tagja a PMD jelenlegi zenészei, Fekete Attila basszusgitáros és Somlai Gábor dobos voltak. Kezdésül Albert King jól ismert, főképpen John Mayall által népszerűsített nótájával, a gördülékenyen pörgő
Pretty Womannal kezdtek, majd egy szaggatott ritmusú, Rory Gallagher stílusában előadott rockkal folytatták. A trió keményen dübörgött, a mozgásában, habitusában is az ír csodagitárosra hasonlító Tommy könnyedén rázta ki a futamokat ujjából. Érdekes volt a dalok szerkesztése: az énekelt verze-refrén-verze után következtek a simának hangzó, mégsem leporoltnak, polírozottnak minősíthető rögtönzések, melyek végén be is fejezték a számot újabb énekes rész nélkül. Egy lassú, dögös tizenkettes blues után, amelyben a művész igazán megríkatatta gitárját, elhangzott egy saját dal is; ebben a szerző-gitáros a zenészek állandó éjszakai műszakainak keserveiről szólt. Zakatoló, Jack Bruce-os átiratában az
Under A Bad Sign következett, amelynek tolmácsolásában Attila basszusjátéka volt igazán értékelendő.
Az est csúcspontja számomra B.B. King lassú blues szerzeménye volt, amelyet olyan érzéssel, olyan beleéléssel muzsikált el a gitáros, amilyenben ritkán volt eddig részem. A B.B. King-jellegű dalszerkesztés szerint a dinamikán van a hangsúly: halkan kezd, egyre erősebb lesz, végül szétrobban a kitörő rögtönzésnél, majd újra suttogó hangon folytatja a számot. Tommy énekhangja bár nem erős, de karakteres, és tökéletesen illik a fehér blueshoz, s mindez ebben a dalban különösen visszajött.
A koncert utolsó harmadában lépett színpadra a 13 éves hazai csodagitáros, Fehér Ádám is. Ádi az Albert Collins-nóta Gary Moore-átiratában, az
I’m Tiredban mutatkozott be. A kemény shuffle-ritmusban először egyenként, majd a főnökkel párbeszédbe fogva gitároztak, ezúttal már nem 4-5 percnyi hosszúságban.
Ezt követte Hendrix
Little Wingje, melyet instrumentális változatban adtak elő. Ebben teljesedett ki Katona zenei tudása: talán nem sztereotip kijelentés: a szférákban csilingelt/kavarodott a Stratocaster e-húrja. Érdekességképpen otthoni zenekarának, a Texas Floodnak az „éppen Pécsett tartózkodó” amerikai csapattagja vette vállára ebben a számban a basszusgitárt. Az ereszkedő akkordok olyan katartikus hangulatot varázsoltak a terembe, hogy folyamatos tapssal és éljenzéssel reagáltunk a produkcióra.
Az utolsó szám a
Come On című Earl King-nóta volt, ám Katona gitárt cserélve, jó kis Stevie Ray Vaughan-os tekerésekkel versenyzett az ifjú titánnal, aki teljesítményben nem igazán maradt le tőle.
Hogy az átszerelés, vagy a következő, nagyszámú előadót felvonultató zenekar összeterelésének nehézsége okozta-e a majd’ háromnegyedórás időhúzást, nem tudom, de ideje volt Nemes Nagy Péternek ismét bekonferálnia a 30 éves születésnapját ünneplő Pécsi Magasfiúk Dalárdáját. Péter ezúttal az akkori, Kelet-Közép-Európát járó, magát Blues Nagykövetnek titulált EB Davis soul-blues énekes Pécsre szegődésének történetével ismertetett meg, miszerint a Magyarországról elküldött három darab műsoros kazettát meghallgatva, a két pestit ejtve, a pécsieket választotta partneréül a mester.
A jubilánsok nyolc (!) taggal álltak fel az első, instrumentális daluk eljátszására: a billentyűknél a mára megőszült zenekarvezető, Fekete Kálmán, basszusgitáron Fekete Attila, az egyik dobos a szintén már az előző csapattal is fellépett Somlai Gábor, a másik Schimek Tamás. A szájharmonikát Berényi Balázs szívta-fújta, a gitároknál Katona „Fater” Tamás, és a vendégként fellépő Tommy Katona, valamint az ifjú Fehér Ádám voltak.
A felvezető számban, a
Greenyben nagyot tekert a két Katona külön-külön, és a herflis is megmutatta, hogy nem akármilyen tudású: a felsőbb régiókban is magabiztosan rögtönzött. És amit még eddig soha sem láttam: az idősebb Katona indulatos imprója után fia átnyúlt apja gitárjához, és „megigazította”(felhangolta) a felső húrt! A második számnál jött be az est másik sztárja, EB Davis, a Memphisben nevelkedett bluesénekes. Érett barackszínű öltönyben, fehér nyakkendőben, gyűrűkkel felcicomázva alaposan „felülöltözte a topis európaiakat”, amikor azonban belekezdett Little Willie John blues-fater szapora,
Uh Uh Baby című dalába, alaposan felkorbácsolta a hangulatot.
A középpontban szereplő, visszafogottnak korántsem nevezhető fekete énekes mindent tud, amit a blues című tantárgyról tudni érdemes. Hangja jellegzetesen reszelős fekete-bariton, talán Muddy Watersé áll hozzá a legközelebb, mozgásán pedig pláne nem látszik a 72 év: minden porcikája együtt mozgott a ritmusra. A jelenleg is Berlinben élő legenda egymás után nyomta a kemény bluesokat, és irányította a szólistákat, ki mikor tekerhet.
Albert Collins
Honey Hush nótájában a kiváló ének mellett az idősebb Katona rögtönzései és Fekete Attila basszusmenetei voltak figyelemreméltók. Az
Ain’t Nobody But You (saját szerzemény) után a másik Albert, King
Laundromat Blues című dalában az énekes mindhárom gitárost odarendelte maga köré, és felváltva „feleselt” velük.
Majd a
I’m Your Hoochie Coohcie Man ritmusú Waters-adaptációjában a hatásos, kiállásos ének mellett az ifjú Katona dobta fel a hangulatot hatalmas gitár-rögtönzésével. Bizony belefért volna még egy-két variáció a billentyűk részéről is, hogy tovább színesítsék a palettát.
A program utolsó harmadában lépett fel egy újabb vendégzenész, a ma már szintén Berlinben élő Hagyó Béla szájharmonikás, a hazai blues-hullám zászlóshajójának, a Palermo Boogie Gangnek egykori tagja. Addigra már tele volt a színpad zenészekkel, és figyelni kellett, honnan jön az éppen aktuális improvizáció. Mindenesetre a két harmonikás megmutatta, hogy mennyire különbözhet ugyanannak a hangszernek a tónusa: Béla amolyan Rolling Stones-stílusban tömörített, Balázs inkább virtuóz futamokat varázsolt elő a kis tízlyukúból.
Az est utolsó száma Muddy Waters
Walkin’ Through The Park című örömdala volt, amely a végén átcsapott a
Rock Me Baby őrületébe. Mindenki odatette magát, Ed még a színpadot is otthagyta pár percre, és a közönség között folytatta az éneklést, majd főleg Hagyó és Fehér Ádi – aki végre szabad kezet kapott – kiteljesülésének percei következtek.
A születésnap persze nem születésnap torta nélkül: hosszú előkészületek után be is hozta a zenekarvezető, majd az ünneplés, a fotózások percei következtek.
Ráadásként a zenekar kedvelt ritmusára, az
EB’s Shuffle csoszogós ütemére jammeltek egy óriásit. Mindenki a színpadon volt: Tommy ezúttal a dobok mellé ült, hogy SRV kedvenc lengőbasszusos ritmusára most ő hozza a ritmust, míg az öreg EB is elővett pizsamája zsebéből egy harmonikát, így a
Baby, Please, Don’t Go című örökzöldben már hárman fújták herflijüket a frontvonalban. Közben a nemzetközi „blues-káosz” tovább fokozódott, újabb gitárosok csatlakoztak az örömzenéléshez, így Nagy Dénest, a Deák Bill Blues Band gitárosát is hallhattuk két körben tekerni.
Nagyszerű zenei élményben lehetett részünk aznap este. A kelleténél hosszabb üresjáratokat leszámítva mind korunk egyik legnagyszerűbb hazai blues-rock gitárosának, mind az immár háromgenerációs dél-dunántúli blues formációnak örömzene-koncertje felejthetetlen pillanatokkal ajándékozott meg minket.
Szerző: Gróf István
Fotók: Császár Márta
Megjelent a hardrockmagazin.hu portálon 2019.04.10-én, és a bluesvan.hu portálon 2019.04.15-én.
