2019. április 27., szombat

A HAMMOND HANGJA TERÍTETTE BE A SPORTHÁZAT

A Hammond hangja terítette be a Sportházat -
A Gyárfás-Premecz Organ Trió koncertje a Szerda esti akusztikon

2019.04.27. -Szöveg és fotók: Gróf István

A múlt század 30-as éveiben templomi célokra kialakított, az 50-es években a jazz, a 70-esében a progrock műfajában népszerű Hammond orgona ma - köszönhetően néhány előadó tevékenységének a világon, és hazánkban is -, másodvirágzását éli.

Ott állt a Szerda esti akusztik rendezvények helyszínén, az Agora aulájának kis színpada bal oldalán a 2 manuálos, soronként 51 fekete- fehér billentyűvel, 25 lábpedáljával, a mögötte tornyosuló előerősítővel, a Leslie-vel - a most már egy C 3-as kasznijába bújtatva - a legendás B 3-as. Várta a hazai szinten legelismertebb előadóját, Premecz Mátyást. A jobb oldalon Jeszenszky György ült dobszerelése mögött, míg a zenekarvezető, a Szombathelyre a Lamantin-táborok népszerű tanáraként szinte hazajáró Gyárfás István elől, középen helyezkedett el gitárjával. A koncert beharangozójában a trió tavaly tavasszal piacra dobott lemezét, az Organ Grinder's Suite címűt volt hivatott népszerűsíteni ezúttal nálunk, Vasban is.
Érdekes módon a lemez ötletgazdája nem az e hangszeren játszó, hanem a gitáros volt. A jazz számtalan ágában otthon levő Gyafi még jó pár évvel ezelőtt kacérkodott egy Hammondos lemez elkészítésével, akkor még az élő billentyűs legendával, Fogarasi Jánossal. Ez elmaradt, de a téma nem hagyta nyugodni Istvánt, és a Kéknyúl soul-blues jazzformáció vezetőjével, Matyival tavalyelőtt meg is egyeztek ennek kivitelezésében. Gyafi jazztörténeti kutatómunkájának eredményeképpen az 50-es, 60-as évek Amerikája neves Hammondosainak munkásságát felemlítve, sorra vette őket ezen az albumon, és a rájuk jellemző karaktereket felidézve írta meg a lemez mind a tíz felvételét. A koncertre „felkészülésem" után a következő megállapításokat tehetjük meg: 1. a Hammondos mellett nagyon ritkán volt a másik szólista fúvós, mert az leginkább gitáros volt. Ez így terjedt el akkor! 2. A zenekarokban nem volt bőgős, basszeros, hiszen azt az orgona „hozta". 3. A nagy Hammondosok sohasem színtiszta jazzt játszottak: a blues, a soul mindig tarkította a repertoárjukat, hiszen a hangszer hangszíne is ezt kívánta. Hozzátehetjük, hogy a maiak között is a jazz mellett a soul, a funky a legnépszerűbb a Hammondosok körében.
Mivel az újszülöttnek minden vicc új mintájára, a nekünk ismeretlen album számait sorba véve mutatták be azokat. Mindjárt az első a Will Hudson szerzemény, a később a Hammond-király Jimmy Smith (1928- 2005), oldalán Kenny Burrell gitáros által ismertté vált Organ Grinder's Swing megidézése, az Organ Grinder's Suite c. szám volt. A múlt század harmadában, közepén közismert verklisek (ezt jelentik az organ grinder szavak) hangulatában, egyre hangsúlyos ¾ ben indult a dal, majd az orgona játszotta a dallamot, amely többször is visszatért előbb Dúrban, majd mollban is, néhány, bemelegítő orgona-, és gitárrögtönzés után. A lábdobogtató swing után a turbános amerikai, a George Benson gitáros bandájában világhírűvé vált amerikai Dr. Lonnie Smith-re (1942-) emlékeztek egy gyors bebop-pal. Matyi ötlet-dús harmóniái után Gyafi a villámgyorsan egymásba kapcsolódó akkordjátéka után itt már többet szólózott is, és Gyuri is kapott lehetőséget dobjain brillírozni. Melvin Rhyne (1936-2013) szintén amerikai orgonista - aki Gyafi egyik példaképével, Wes Montgomery gitárossal indította igen hosszú, 1959-től haláláig tartó pályafutását-, emlékezetére szólt a koncert számomra legszebb balladája. Misztikus, finom, hálószerű orgonakísérettel játszotta fel Gyafi a dallamot, majd mindketten hangulatos variációkat elővarázsolva rögtönöztek. Még a pohárcsörgések is abbamaradtak a söntésben. A lassú blues után ismét egy hagyományos swing következett, ezúttal egy női orgonistának (no, nem Rhoda Scott, az Európában, így nálunk is nagy népszerűséget elérő francia előadó), hanem névrokonának, Shirley Scottnak (1934-2002) stílusában előadva. Jöttek a kettő- négyek, a mesteri gitár és orgona-improvizációk az 50-es évek Amerikáját felidézve. A kor jellegzetes vibrafonszólóit pedig- ezúttal- hozzáképzeltük az Organ Lady c. számukban. Sodró lendülettel jött a következő szám, a Groove Blues. Richard „Groove" Holmes (1931- 1991) a nagyranőtt, szintén néger orgonista koncertjein általában sikeresen átadta zenéjét környezetének, azaz jó volt a groove-ja.
Ez az átadás a Trió esetében is kiválóra sikerült: mind Matyi egymásba fonódó, tekervényes imprója, mind Gyafi gitárvirgái emlékezetesek voltak ugyanúgy, mint a gitáros és a dobos kérdez- felel hangszerjátéka. Egy kétperces, szóló gitárfantázia vezette be a következő darabot, melynek címzettje a nagyon fiatalon elhunyt, az orgonisták közül a legtöményebb jazzt játszó alakja, Larry Young (1940-1978) volt. Milyen érdekes: Gyafiék Youngot, ő pedig évtizedekkel előtte a mi Kodály Zoltánunk Háry szvitjét idézte meg. A bonyolult ritmikájú, szilaj hangszerelésben tálalt témafelvezetést követően alaposan kivették részüket mindhárman a rögtönzés örömszerzéséből. Következő feltételes megállónk Brother Jack McDuff (1926- 2001), Jimmy Smith mellett a legnépszerűbb amerikai Hammondos volt, aki felkarolta a 18 éves, nyomorban tengődő George Benson gitárost, és zenekarába vette. A lemezen játszott Brother J. időtartamát jó háromszorosára bővítve, alaposan belejöttek zenészeink az örömzenélésbe. Gyafi fürge akkordmeneteit Matyi orgona imprói követték, amelyekben segítségére álltak a hangszínváltások lehetőségei. Hármat is felhasznált ezek közül a billentyűs, majd a gitárossal játszott uniszónó fokozta a most már a közönségre is átragadó emelkedett hangulatot. Pedig a helyszín nem éppen a bensőséges hangulatot, és a kitűnő akusztikát volt hivatott biztosítani.
Az ezután következő kis burleszk, a Café Italiano a slágeresebb vonulatot idézte fel, persze igényes hangszereléssel. Én azonban sehogyan sem véltem felfedezni benne a Joey DeFranceso (1971-), napjaink legsikeresebb olasz-amerikai orgonistájának stílusát, de egy vidám, könnyed, latin ritmusban sziporkázó számot annál inkább. Ebben a dalban ugyanúgy a gitáré volt a főszerep, mint az ezt követő gyönyörű balladában, amely Fogarasi János (1935- 2012) emlékére szólt. Gyafi meghatóan spanyol gitározott az érzelmes balladában, felelevenítve közös emlékeiket a kőbányai Művészeti Szakiskolában. A koncert utolsó darabja nem művészekhez, hanem magához a hangszerhez kapcsolódott: a nagy, sok-sípos orgonát megépíttetni nem tudó szegény déli gyülekezetek számára megkonstruált Hammond ekkori múltjáról szól a Let's Go to the Church. Premecz- a lemezen nem hallható- fantáziadús prelúdiummal kezdett, majd gospeles stílusban pörgött a zene.
A zárószám legyen a legpergősebb- előírásnak megfelelően ragyogóan rögtönöztek a rendületlenül föl-alá gördülő basszusfutamok alá: előbb Gyafi, aki felidézte a When the Saints Go Marhing In c. örökzöldet is, majd Matyi, végül Gyuri következett. A közönség persze önkéntelenül is hozta a kettőket, négyeket, de zenei házi feladatként Gyárfás főhoppmester megtapsoltatott minket Jeszenszky tanár úr- különböző ritmusokat variálva kellett „visszatapsolnunk"- hathatós segítségével. A telt háztól még innen levő közönség azonban elérte, hogy visszatérjenek egy szám erejéig a zenészek: Slide Hampton Frame for The Blues c. halkan kezdett, és fokozatosan erősödő lassú tizenkettesével fejezték be koncertjüket, belerakva apait- anyait.
A lemezen 48 perc 11 másodperc ugyanez a műsor. Itt 103 perc volt. Azaz több mint a duplája! Ennyit tesz az élő koncert, a közönség biztatása, az elszabadultabb improvizációk. Hát, kérem, a jazz márpedig erről szól!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2019.04.27-én, és a jazzma.hu portálon 04.28-án

2019. április 10., szerda

JUBILEUMI BLUES- ROCK PROGRAM PÉCSEN- A TOMMY KATONA TRIÓ ÉS A PMD KONCERTJEI

Jubileumi „Katonadolog”: Pécsi Magasfiúk Dalárdája, Tommy Katona Trió – E78, Pécs, 2019. 03. 28.

Hard Rock Magazin, 2019, április 10

A megalakulásának 30 éves évfordulóját ünneplő Pécsi Magasfiúk Dalárdájának jubileumi koncertjét megelőzően az a Tommy Katona énekes-gitáros lépett fel, aki manapság Texas államban él, és kisfiúként az ő zenéjükön nőtt fel, majd velük is játszott. Tommy Katona Trióra keresztelt bandájának bulija igazán érdekessé és vonzóvá tette ezt az ünnepséget.
Pécs egyik legizgalmasabb helyszínén, a nemrég felújított Zsolnay gyár területén létrehozott Kulturális Központ E78 épületében, optimális körülmények között került megrendezésre a dupla koncert. A színpad tágas, jól világított, és ami ennél is fontosabb, jól hangosított volt, míg a nézőtéren – már akinek sikerült – nem ácsorogtunk, hanem asztalok mellett, székeken ülve élvezhettük a show-t. A hallgatóság zöme Fekete Kálmánék tevékenysége korábbi szakaszainak rajongóiból, inkább 60 feletti „nagy generációs” fazonokból és családtagjaikból állt össze, de jó néhányan – egy generációval fiatalabbak – Tommy zenéjére voltak inkább kíváncsiak.
Az első menetet Nemes Nagy Péter, a hazai blues egyik elismert szaktekintélye konferálta be, felvilágosítva azokat, akik nem tudták, hogy Katona apja is bluesgitáros volt a Magasfiúk környékén, és az iskolás korú Tomi nyolcévesen ahelyett, hogy a pajtásaival játszott volna, a gitárját nyüstölte szorgalmasan, napról napra egyre jobban. Huszonévesen az általa alapított Blues Power Trióval járta az országot, a paksi Gastroblues fesztiválon és a nevezetes zentai Mojo klubban alapozta meg sikerét, aztán eljutott 23 éves korában odáig, hogy (hány ilyen történet van a hazai blues- és jazzvilágban) a tiszta forrás helyszínére költözött a tananyag minél tökéletesebb elsajátítása érdekében. Az Amerikában is nagy népszerűségnek örvendő Stevie Ray Vaughant példaképének tekintő zenész immáron sztárként érkezett haza vendégszereplésre szülővárosába, Pécsre. Hát igen, aki Sugar Blue-val, Big Bill Morganfieldel, avagy SRV egykori basszerosával, Tommy Shannonnal lép fel, az már sztárnak számít!
A power trió másik két tagja a PMD jelenlegi zenészei, Fekete Attila basszusgitáros és Somlai Gábor dobos voltak. Kezdésül Albert King jól ismert, főképpen John Mayall által népszerűsített nótájával, a gördülékenyen pörgő Pretty Womannal kezdtek, majd egy szaggatott ritmusú, Rory Gallagher stílusában előadott rockkal folytatták. A trió keményen dübörgött, a mozgásában, habitusában is az ír csodagitárosra hasonlító Tommy könnyedén rázta ki a futamokat ujjából. Érdekes volt a dalok szerkesztése: az énekelt verze-refrén-verze után következtek a simának hangzó, mégsem leporoltnak, polírozottnak minősíthető rögtönzések, melyek végén be is fejezték a számot újabb énekes rész nélkül. Egy lassú, dögös tizenkettes blues után, amelyben a művész igazán megríkatatta gitárját, elhangzott egy saját dal is; ebben a szerző-gitáros a zenészek állandó éjszakai műszakainak keserveiről szólt. Zakatoló, Jack Bruce-os átiratában az Under A Bad Sign következett, amelynek tolmácsolásában Attila basszusjátéka volt igazán értékelendő.
Az est csúcspontja számomra B.B. King lassú blues szerzeménye volt, amelyet olyan érzéssel, olyan beleéléssel muzsikált el a gitáros, amilyenben ritkán volt eddig részem. A B.B. King-jellegű dalszerkesztés szerint a dinamikán van a hangsúly: halkan kezd, egyre erősebb lesz, végül szétrobban a kitörő rögtönzésnél, majd újra suttogó hangon folytatja a számot. Tommy énekhangja bár nem erős, de karakteres, és tökéletesen illik a fehér blueshoz, s mindez ebben a dalban különösen visszajött.
A koncert utolsó harmadában lépett színpadra a 13 éves hazai csodagitáros, Fehér Ádám is. Ádi az Albert Collins-nóta Gary Moore-átiratában, az I’m Tiredban mutatkozott be. A kemény shuffle-ritmusban először egyenként, majd a főnökkel párbeszédbe fogva gitároztak, ezúttal már nem 4-5 percnyi hosszúságban.
Ezt követte Hendrix Little Wingje, melyet instrumentális változatban adtak elő. Ebben teljesedett ki Katona zenei tudása: talán nem sztereotip kijelentés: a szférákban csilingelt/kavarodott a Stratocaster e-húrja. Érdekességképpen otthoni zenekarának, a Texas Floodnak az „éppen Pécsett tartózkodó” amerikai csapattagja vette vállára ebben a számban a basszusgitárt. Az ereszkedő akkordok olyan katartikus hangulatot varázsoltak a terembe, hogy folyamatos tapssal és éljenzéssel reagáltunk a produkcióra.
Az utolsó szám a Come On című Earl King-nóta volt, ám Katona gitárt cserélve, jó kis Stevie Ray Vaughan-os tekerésekkel versenyzett az ifjú titánnal, aki teljesítményben nem igazán maradt le tőle.
Hogy az átszerelés, vagy a következő, nagyszámú előadót felvonultató zenekar összeterelésének nehézsége okozta-e a majd’ háromnegyedórás időhúzást, nem tudom, de ideje volt Nemes Nagy Péternek ismét bekonferálnia a 30 éves születésnapját ünneplő Pécsi Magasfiúk Dalárdáját. Péter ezúttal az akkori, Kelet-Közép-Európát járó, magát Blues Nagykövetnek titulált EB Davis soul-blues énekes Pécsre szegődésének történetével ismertetett meg, miszerint a Magyarországról elküldött három darab műsoros kazettát meghallgatva, a két pestit ejtve, a pécsieket választotta partneréül a mester.
A jubilánsok nyolc (!) taggal álltak fel az első, instrumentális daluk eljátszására: a billentyűknél a mára megőszült zenekarvezető, Fekete Kálmán, basszusgitáron Fekete Attila, az egyik dobos a szintén már az előző csapattal is fellépett Somlai Gábor, a másik Schimek Tamás. A szájharmonikát Berényi Balázs szívta-fújta, a gitároknál Katona „Fater” Tamás, és a vendégként fellépő Tommy Katona, valamint az ifjú Fehér Ádám voltak.
A felvezető számban, a Greenyben nagyot tekert a két Katona külön-külön, és a herflis is megmutatta, hogy nem akármilyen tudású: a felsőbb régiókban is magabiztosan rögtönzött. És amit még eddig soha sem láttam: az idősebb Katona indulatos imprója után fia átnyúlt apja gitárjához, és „megigazította”(felhangolta) a felső húrt! A második számnál jött be az est másik sztárja, EB Davis, a Memphisben nevelkedett bluesénekes. Érett barackszínű öltönyben, fehér nyakkendőben, gyűrűkkel felcicomázva alaposan „felülöltözte a topis európaiakat”, amikor azonban belekezdett Little Willie John blues-fater szapora, Uh Uh Baby című dalába, alaposan felkorbácsolta a hangulatot. A középpontban szereplő, visszafogottnak korántsem nevezhető fekete énekes mindent tud, amit a blues című tantárgyról tudni érdemes. Hangja jellegzetesen reszelős fekete-bariton, talán Muddy Watersé áll hozzá a legközelebb, mozgásán pedig pláne nem látszik a 72 év: minden porcikája együtt mozgott a ritmusra. A jelenleg is Berlinben élő legenda egymás után nyomta a kemény bluesokat, és irányította a szólistákat, ki mikor tekerhet.
Albert Collins Honey Hush nótájában a kiváló ének mellett az idősebb Katona rögtönzései és Fekete Attila basszusmenetei voltak figyelemreméltók. Az Ain’t Nobody But You (saját szerzemény) után a másik Albert, King Laundromat Blues című dalában az énekes mindhárom gitárost odarendelte maga köré, és felváltva „feleselt” velük.
Majd a I’m Your Hoochie Coohcie Man ritmusú Waters-adaptációjában a hatásos, kiállásos ének mellett az ifjú Katona dobta fel a hangulatot hatalmas gitár-rögtönzésével. Bizony belefért volna még egy-két variáció a billentyűk részéről is, hogy tovább színesítsék a palettát.
A program utolsó harmadában lépett fel egy újabb vendégzenész, a ma már szintén Berlinben élő Hagyó Béla szájharmonikás, a hazai blues-hullám zászlóshajójának, a Palermo Boogie Gangnek egykori tagja. Addigra már tele volt a színpad zenészekkel, és figyelni kellett, honnan jön az éppen aktuális improvizáció. Mindenesetre a két harmonikás megmutatta, hogy mennyire különbözhet ugyanannak a hangszernek a tónusa: Béla amolyan Rolling Stones-stílusban tömörített, Balázs inkább virtuóz futamokat varázsolt elő a kis tízlyukúból.
Az est utolsó száma Muddy Waters Walkin’ Through The Park című örömdala volt, amely a végén átcsapott a Rock Me Baby őrületébe. Mindenki odatette magát, Ed még a színpadot is otthagyta pár percre, és a közönség között folytatta az éneklést, majd főleg Hagyó és Fehér Ádi – aki végre szabad kezet kapott – kiteljesülésének percei következtek.
A születésnap persze nem születésnap torta nélkül: hosszú előkészületek után be is hozta a zenekarvezető, majd az ünneplés, a fotózások percei következtek.
Ráadásként a zenekar kedvelt ritmusára, az EB’s Shuffle csoszogós ütemére jammeltek egy óriásit. Mindenki a színpadon volt: Tommy ezúttal a dobok mellé ült, hogy SRV kedvenc lengőbasszusos ritmusára most ő hozza a ritmust, míg az öreg EB is elővett pizsamája zsebéből egy harmonikát, így a Baby, Please, Don’t Go című örökzöldben már hárman fújták herflijüket a frontvonalban. Közben a nemzetközi „blues-káosz” tovább fokozódott, újabb gitárosok csatlakoztak az örömzenéléshez, így Nagy Dénest, a Deák Bill Blues Band gitárosát is hallhattuk két körben tekerni.
Nagyszerű zenei élményben lehetett részünk aznap este. A kelleténél hosszabb üresjáratokat leszámítva mind korunk egyik legnagyszerűbb hazai blues-rock gitárosának, mind az immár háromgenerációs dél-dunántúli blues formációnak örömzene-koncertje felejthetetlen pillanatokkal ajándékozott meg minket.
Szerző: Gróf István
Fotók: Császár Márta
Megjelent a hardrockmagazin.hu portálon 2019.04.10-én, és a bluesvan.hu portálon 2019.04.15-én.

2019. április 2., kedd

TULIPÁNOS NAPJAIM- GRÓF ISTVÁN KÖNYVBEMUTATÓJA A NÁDASDY VÁR DÍSZTERMÉBEN

Gróf István: Tulipános napjaim – Közélet írások tőlem–rólam – könyvbemutató

Szervező: Sárvár Város Önkormányzata
Időpont :2019. április 8. (hétfő) – 17:00
Helyszín: Nádasdy-vár, Díszterem

A vendégeket köszönti: Kondora István polgármester
A könyvet bemutatja: Nagy Imre Győző mérnök, projektmenedzser
Közreműködik: Zsoldos Báró Zoltán énekes / gitáros





Megjelent a www.sarvarikum.hu, és a sarvarvaros.hu portálokon 2019. 04.02-án


* * * * * * * * * *

Könyv címlapján látnunk Gróf István nevét, nem újdonság.
Az Ezredvégi beszélgetések, majd az Évezrednyitó beszélgetések után egy, a maga nemében különös kötettel áll elő. Közéleti írásait teszi most elénk egy olyan könyvben, mely valójában történelemrajz. A rendszerváltásnak nevezett időszaktól napjainkig saját szerepvállalását tárja fel, s ezen keresztül, mintegy élete metszetében, publicisztikájában élhetjük át újra az időszakot.
A nosztalgikus cím eleve meghatározó utalás az egykori rendszerváltó párt szimbólumára, ám a kötetet nem nyomja agyon a politika. Gróf István ennél sokoldalúbb. Ő az agráriumban, a turisztikában, a zenében és a publicisztikában ugyanúgy jelen van, mint a közéletben. Valóban sokoldalú ember. Riporter, moderátor, szakíró, hangszerforgató – s persze olvasó és hallgató is.
Nos ebből a létből kellett megszületnie a könyvének.
Nem citálom Kondor János bevezetőjét a budapesti gimnáziumból jött s itt XXI. századi humanistává vált szerzőről: olvassák el! Mint ahogyan a könyvet is!
A könyvbemutató egyben születésnapi ünnepség is volt: kerek születésnapját ünnepli a szerző.
Kondora István polgármester ez alkalomból adta át Gróf Istvánnak a Sylvester János emlékérmet.
A könyvet Nagy Imre Győző mutatta be a közönségnek, s közben-közben meg-meg szólalt a nagy szerelem: a blues. A régi barát, Zsoldos Báró Zoltán színezte hangjával s gitárjával az ünnepet.
Olvassák: akár felfalva egyszerre, akár néha belelapozva, megkívánva egy-egy témát.
Egy biztos: ha valaki belelapoz a könyvbe és csak három sort olvas el: fog keresni még hármat, aztán még három fejezetet, aztán az egészet.
Gróf István egyedi krónikája nagyon olvasható, helyi aktualitása pedig különlegesség a lokálpatriótáknak!

A kötetet Kondor János bevezetője, Sárvár város Önkormányzatának kiadása, a KajtArt Kft. nyomdai munkája és Benkő Gábor tipográfiája fémjelzik.

Kép és szöveg: Gábor Kereszty
Megjelent a sarvarikum.hu portálon 2019.04.09-én