2018. június 12., kedd

ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK-V. kötete- könyvkritika

Évezrednyitó beszélgetések V.

(Képekkel)
Milleneum [sic!] Alapítvány, Sárvár, 2016. 295 old.

A kötet címét látva akár nagy horderejű kérdésekre, meghatározó válaszokra is számíthatnánk. Mielőtt túlzó elvárásaink lennének, Kondora István köszöntője és Gróf István előszava visszazökkent a valóságba. Számot vetünk tapasztalatainkkal: vajon milyen televíziós, rádiós és egyéb párbeszédeket hallgattunk, milyen nyilvános eszmecseréknek voltunk tanúi, résztvevői? A médiumok uralta világban miképp alakultak át az ilyen típusú rendezvények?
Ha elolvassuk a sárvári megszólalások lejegyzett változatait, alighanem először az tűnik fel, hogy a vendégek köszöntése után csaknem minden alkalommal múltidéző monológok következnek. (A kötet végén található plakátok mindegyikén szerepel az előadássorozat minősítés is. Ez nyilván vegyes műfaji megjelölés.) A házigazda hagyta beszélni a meghívottakat. Ritkán szólt közbe, a részt- vevők kérdéseinek többsége is elfogadó jellegű. A kétely nem kapott hangot. Kár, hogy még a nagyon indokolt esetekben sem. Az ellentmondás, a pontosító jellegű szembesítés általában megpezsdíti a párbeszédeket. A mindent elfogadó közönség kényelmessé, esetenként kinyilatkoztatóvá teheti a „messziről jött embert”. A kötet szereplői (színész, előadóművész, politikus, sportoló) gyakorlott nyilatkozók. Közvetlenség, rutin jellemzi őket; többnyire arányérzék, mértéktartás is. Alig említenek olyan tényeket, amelyeket más forrásokból nem ismerhetnénk. Ezen fölösleges csodálkoznunk az internet világában. Naprakész információkat amúgy sem várhatnánk, ugyanis a beszélgetésekre 2010 ősze és 2016 tavasza között került sor. Mégis érdemes végigolvasni a csaknem 300 oldalt.

*
Jordán Tamás még „kezdő” szombathelyiként, de már színházalapítóként volt a sorozat vendége. Korábban Eperjes Károly és Dörner György szerepelt a sárváriak meghívására. A színész, rendező felidézte életének legfontosabb fordulatait: az Egyetemi Színpadot (1961–1970), a pályafutását alapvetően befolyásoló kaposvári meghívást, a Huszonötödik Színházban töltött éveket (1970–1980). Szólt a kaposvári legendáról: Gazdag Gyula, Ács János, Babarczy László, Pogány Judit, Molnár Piroska, Ascher Tamás, Gothár Péter és a többiek legendás csapatáról. Szóba került a Merlin és a Nemzeti Színház is. Akik ismerik Jordán működését, tudják, hogy számára a teátrum mindig többet jelentett az esti előadásoknál. Örökké a közösséget, a játékot, a fiatalok nevelését, a kísérleteket szerette. Nem véletlenül találta ki a rendhagyó alkalmi műsorokat, a versfesztivált, és csinálta barátaival a Pécsi Országos Színházi Találkozót. Tervhalmozóként pályázta meg a Weöres Sándor Színház igazgatói székét. Sárváron említett ötletei közül jó néhányat azóta is látogathat a szombathelyi közönség.
A szombathelyi születésű Halmos Béla (1946–2013)nem sokkal halála előtt, 2013 tavaszán szerepelt a Nádasdy-vár dísztermében. A Széchenyi-díjas prímás, népzenekutató Sebő Ferenccel együtt a táncházak egyik kezdeményezője, a mozgalom meghatározó személyisége volt. Indulásukra, utazásaikra, nevezetes fellépéseikre közvetlen hangon, sok humorral emlékezett. Alkalmi felsülésüket sem titkolta. Hálával emlékezett Martin Györgyre és mindazokra, akiktől hegedülni tanult. Szerényen be- szélt tudományos munkájáról. Megszépítés nélkül idézte korai és későbbi erdélyi tapasztalatait; nem kevés iróniával jellemezte a hazai kitüntetések protokollját.
Gémesi György, Kónya Imre, Chikán Attila előadásait, válaszait elsősorban politikai szereplésük köti össze. Múltidézésük részben az elbeszélt történelemhez (oral history) tartozik. Fejezeteikben szóba kerül a Magyar Demokrata Fórum, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, „Csurka Pista”, Antall József és a nagykoalíció, az Ellenzéki Kerekasztal és a privatizáció. Néhány összefüggésben jelenünkről, gazdasági, politikai kilátásainkról is véleményt mondtak. Különösen megfontolandó mindaz, amit Chikán Attila a magyarországi foglalkoztathatósági gondokról, a nemzetgazdaság és a kultúra összefüggéséről, az EU-ról és a hazai közállapot jellemzőiről megfogalmazott.
Jordán Tamás és Halmos Béla után Kásler Miklós professzornak is vannak Vas megyei kötődései. Hálával emlékezett a sárvári gimnázium tanáraira és egykori érettségijére. Szegedi tanulmányait követően többek között az Országos Onkológiai Intézetben dolgozott. Kutatásai, eredményei mellett részletesebben szólt a Nemzeti Nagyvizit sorozatáról. Az előadásban és a kérdésekre adott válaszokban visszatérő téma volt az erkölcs, az úgynevezett erdélyi szellem és a magyar irodalom értékelése. A fenti bekezdések olvasása során többször eszembe jutott Babits Mihály vélekedése: „Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni. Görbe hüvelyben nincs egyenes kard. A stílushibák gyűjteménye: nyomorék gondolatok tárháza.”
Ha valaki erősnek érzi a minősítést, olvassa el alaposan a 179–184. oldalt. Ezt a zárlatot a kötet szerkesztése során alaposan el kellett volna olvasni, figyelmesen javítani. Kihagyni azért nem, mert tanúskodik valami fontos dologról. Mi történik akkor, ha egy tekintélyes, hatalommal is rendelkező tudós olyan területekre téved, ahol előítéletei keverednek tájékozatlanságával.
Halász Judit közvetlenül, rutinosan idézte fel főiskolai éveit, színpadi sikereit és filmszerepeit. Az utolsó meghívott, a nehézatléta Pars Krisztián szintén vasi. Megerősít bennünket abban, amit amúgy is sejtettünk, tudtunk: a versenysport kart karba öltve jár a sérülésekkel, a fizikai fájdalommal. Sok (legtöbb?) esetben a sportdiplomáciával és a doppinggal.
A kötet zárlatában visszatekintés olvasható a rendezvénysorozatra, a vendégekre és az események visszhangjára.
A könyv erényeit alaposan gyengítik a kisebb-nagyobb elírások, tárgyi tévedések, nyelvhelyességi hibák. Ezekből és a helyesírási vétségek sokaságából néhány jellemzőt emelek ki. A hibás adat után az oldalszám, majd a helyes változat szerepel. Rákóczy (110.) Rákóczi; Soly Day of Gloria (65.) Soli Deo Glória [Az 1921 nyarán megalapított Soli Deo Gloria Szövetség 1928- tól kezdve Balatonszárszón alakított ki konferenciatelepet. Itt tartották a nagy visszhangot kiváltó 1943-as konferenciát, amelyen többek között Kodolányi János Németh László, Veres Péter és Erdei Ferenc vett részt.] Mondd valamit (23.) Mond valamit; mondd verset (219.) mond verset; újam (115.) ujjam; nem-e lenne (242.) nem lenne-e; válasszák (245.) választják; életembe (245.) életemben; Schmidt Pál (248.) Schmitt; Áprili (181.) Áprily; had idézzem (167.) hadd; Baudlair-rel (181.) Baudelaire-rel.

Lőcsei Péter
megjelent a Vasi Szemle 2017. 5 számában


* * *

A könyv szerkesztőjének néhány megjegyzése:
1. Az köztudott, hogyha bizonyos szavakat, neveket egy, esetleg két betűvel elírunk, összetéveszthetetlen tulajdonnevet kaphatunk. Például a "The Beatles" (sic!) nem jelent semmit, az 'e' helyetti(bogarak) 'a' betűvel 1,3 milliárd hanglemezt adtak ki a neves zenészek, és a neves hazai Experidance táncegyüttes is az angol tapasztalat szót variálta meg, nagyon találóan két betű elírásával. A legelső hibajavító kidobta volna a Milleneum szót emilyen formában, de mi ezt az alapítványt így akartuk elnevezni. Kész!
2. A kritikus megemlíti, hogy a médiumok uralta világunkban ilyen nagy számban televíziós, rádiós beszélgetések jöttek divatba tömegével manapság, néhány sorral lejjebb pedig a szerkesztő szemére veti, hogy nem friss, aktualitásokkal, tudományos bejelentésektől hemzsegő vitaesteket hallhattak az érdeklődők, hanem zömében visszautaló, emlékező,ezeket elmesélő, majd ezek alapján hangsúlyos véleményt, jövőbeli tanácsokat megfogalmazó előadások zajlottak a neves embereket meghallgatni- látni kíváncsi nagyszámú hallgatóság előtt. Bevallom, ez is volt a célom. Mint ahogy ezt a bevezetőben, és a búcsúbeszélgetésben is nyilatkoztam. És, bizony, örömmel olvastam tavalyelőtt, hogy több ilyen mesélős, életrajzi részletet idézett Jávorszky Béla Szilárd "A magyar folk története" c. átfogó kultúrtörténeti munkájában a Sebő Ferenccel lefolytatott beszélgetésünk anyagából.
3. Lőcsei Péternek ezúton jelzem, hogy mind a 74 beszélgetés előtt arra kértem a vendégemet, hogy 30-40 percig "tartson előadást", majd utána kérdezek, kérdezünk. A tudományok, művészetek, közéleti szerepvállalók itt megjelent képviselőinek sokoldalú tevékenységéről, -bizony, még az internet uralta világban is-, igencsak fel kellett készülnöm még ahhoz is, hogy felvezessem, "képbe helyezzem" őket, majd 4-5 kérdést is feltehessek. Természetesen én úgy gondolom, hogy kérdéseimmel a vendégem válaszait, ezáltal beszélgetésünket irányítottam.

Egyúttal köszönöm, hogy végigolvasásra javasolja a könyvünket, valamint azt, hogy a helyesírási, nyelvhelyességi hibák példáival szembesített, ráirányítván figyelmemet az ez irányú jövőbeli tevékenységemre.
És még egy megjegyzés: mai, átpolitizált társadalmunkban a kritikus véleménynyilvánítás sokszorosan felhangosodik. E téren a kötetet olvasók nagy része, - a visszajelzések alapján- két beszélgetést emelt ki: Chikán Attila véleménynyilvánításait zömében elutasították, Kásler Miklósét megsüvegelték. Önnél ez pont fordítva történt. Én ennek örülök, mert látszik, hogy még ha "csak" a konzervatív, keresztény, nemzeti oldal képviselőit hívtam is meg, véleménykülönbségek, markánsan eltérő távlati célok így is vannak. És ez így van jól.


Gróf István

2018. május 11., péntek

EUROPUS- A GRENCSÓ COLLECTIVE SPECIAL 5 KONCERTJE A SÁRVÁRI VÁR DÍSZTERMÉBEN

Europus – A Grencsó Collective Special 5 koncertje a vár dísztermében

2018-05-11 Feltöltő: Sárvárikum

A majdnem napjára két éve ismét Sárvárra látogató Grencsó Kollektíva hangversenye volt a vasi fürdőváros Valami Jazz sorozatának idei első alkalma. A nemrég nyugdíjba vonult Markó Péter, a program szervezője, motorja, a 12 esztendős sorozat utolsó évét indította útjára ezzel az előadással, egyben jelezte, hogy még három kitűnő koncert következik még az ősz folyamán.
Az átvariált, vendégművésszel kiegészített, hattagú Grencsó Kollektíva a Grencsó Collective Special 5 nevet vette fel erre a tavaszra, hiszen, mint megtudtuk, ez volt a debütáló koncertje annak a sorozatnak, amely napok múlva Budapesten, több előadás keretében zajlik majd, és az „összeérett” muzsika egy lemezfelvétellel fog záródni. A zenekarvezető szakmai életútját a tavalyelőtti tudósításban végigkövettük, de ezt mindenképpen ki kell egészíteni azzal, hogy a rendkívül termékeny, megvalósítandó ötletekben egyre inkább szárnyaló, és – ami a lényeg –, elismert jazz-zenész azóta 5 (!!) hanghordozót adott ki Bolcsó Bálinttal, Dukay Barnabással, az itt fellépő Kovács Tickmayer Istvánnal, a Kollektívával.
A sárvári esten, melyen – talán e műfajban régen tartott előadás miatti „kiéheztetésnek”, de a fürdővárosnak köszönhető „beesett” hallgatóknak is köszönhetően – majdnem telt ház volt, és voltak szakértők is szép számmal közöttük.
A gyönyörű freskókkal telt díszterem szokott helyén, (mert hisz’ ott van a zongora) a torony felőli oldalon felálló zenekar két fúvós-szólistája elől, – középen az amerikai vendégzenész, Ken Vandermark, tőle balra Grencsó István – helyezkedett el, míg mögöttük – szokatlan megoldással – a két bőgős, Benkő Róbert és a Grencsóval szintén összeszokott fiatal zenész, Hock Ernő. Jobbra, a teljesen felnyitott zongoránál Kovács Tickmayer István ült, átellenben, a reneszánsz kályha előtt pedig a szintén régóta zenésztárs, Miklós Szilveszter ütős.
Kezdésként egy szabad improvizációval „rohanták” le a részben megilletődött hallgatóságot, jelezve: a ma este a free-jazz jegyében fog eltelni. A két szaxofon kíséret nélkül, kortárs zenei jegyeket idéző kórusaival kezdett először, majd a többiek is beszálltak.
Kár – és ez az egész koncertre vonatkozik –, hogy a zongora még így, kinyitva sem hallatszott jól, a fúvósok és a dob elnyomta hangját, és csak a szólórészeknél, a kiállásoknál lehetett élvezni Kovács játékát.
Miklós filces verői után két kendővel (!) szólaltatta meg a dobokat, cineket, mire elővette a „rendeseket” is. A hangszereket sűrűn cserélő fúvósok a szám végén fuvola-klarinét felállásban fecsegtek egymással, az első ránézésre inkább egy élelmiszerbolti üzletvezetőnek, mint jazzernek kinéző amerikai pedig egy ötletdús klarinétrögtönzéssel tette emlékezetessé a nótát. A következő balladában már felfedezhető volt a két bőgő különböző megszólalása is: Benkő inkább vonóval, Hock pengetve szólaltatta meg. A hangszínbeli különbség a beígért basszusgitár elmaradása miatt méginkább érezhető lett volna, de ez nekünk nem adatott meg, talán majd a pestieknek.
Szilveszter különösen elemében volt az este, tucatjával használta a kiegészítő hangszereket, melyeket dobjaival együtt ütött, könyökölt, simogatott, taposott, rengeteg hangszínt megszólaltatva ezáltal. Ismét Ken volt az, aki szaxiszólójával kivívta a kezdetben még nehezen visszajelző közönség tapsát. Egy izgalmas dobszóló vezetett át a Vandenmark Curtain című bop-jába, mely izgalmas, gyors ritmusával alaposan felélénkítette a hallgatóságot. Az opusban ezúttal vendég Pista szólója volt csúcspont: alaposan megtekerte tenorját jó Sonny Rollins-osan, de jutott az improvizáció lehetőségéből Ernőnek, a most jól hallható zongoráján Istvánnak is Ken szaggatott, Colemanes szaximenete mellett.
A karmesteri posztot felvevő Szilveszter a ¾-eket levezényelve indította útjára a My Your Will be Done című Grencsó-szkeccset, amely halk, visszafogott, akusztikus formában lett felvázolva. Kortárs remekmű, kottából játszandó hangulatmuzsika, – talán az elmúlásról szól –, az ötleteléseknek, rögtönzéseknek nem való. Ken klarinétszólója volt az átmenet az utolsó, a Running Fence című sajátjához. Avantgard zene a javából, melyben Grencsó elmélkedett tenorján keresztül, majd utána a chicagói tette ezt átláthatóbban klarinétján. Érdekes, és élvezetes volt a két bőgős egy időben játszott szólója is.
A bő egyórás koncert után a szűnni nem akaró tapsra reagálva egy 15 másodperces rövid groteszket játszott el a speciális kollektíva, de ezzel nem fogták be a közönség száját. Az újbóli kijövetelkor hangról hangra megkomponált, kerek, immár másfél perces ráadást adtak. Kíváncsian várjuk a koncert anyagából készült lemezt az idén ősszel-télen. Egy vásárlója már biztosan lesz.

Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor
megjelent a www.sarvarikum.hu portálon, majd a www.jazzma.hu portálon 2018.05.11-én

2018. május 7., hétfő

SKYTRAINNEL, TUK-TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL-4.

SKYTRAINNEL, TUK-TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL – 4.

A bő három hetes utazásunk utolsó helyszíne ismét Thaiföld volt. Amiért elsősorban az európai, és persze a magyar is ebbe az országba látogat, az az önfeledt tengerparti nyaralás. Izgága világjáróként végül úgy döntöttünk, hogy néhány napot mi is szusszanunk egyet az Andamán-tenger partján.

Ao Nang
Utazásunk 18. napján a sci-fi díszleteket is meghazudtoló szingapúri reptérről az igencsak szerényebb méretű, és kisebb forgalmú Krabi fürdőváros légi- kikötőjében landoltunk azon a kedden. Thaiföld igencsak sokat tesz a turizmus fejlesztése érdekében, hiszen a kicsiny, 30 ezres városnak is van nemzetközi reptere, amelyből az országban 28 működik jelenleg! A két órás procedúrák helyett itt már 15 perc múlva a kisbuszra vártunk a kijárat előtt, és ebben az az idő is benne volt, míg a 5-6 transzfert szolgáltató cég pultjait végigjártuk, kiválasztva a legjobbat. (150 B/fő volt, drágább, mint a buszjárat, de a taxinál jóval olcsóbb). A lányok leadták a rendelést, a diszpécser összerakta az egymáshoz közel megszállókat, és pár perc múlva a 10 személyes Toyota- kisbuszban haladtunk tovább úti-célunk, a kb. 20 km-re fekvő Ao Nang üdülőfaluja felé. A kiváló, jó és közepes minőségi szálláshelyeink után egy előre bevállalt, légkondi- nélküli, mindössze ventilátorral felszerelt bungalót béreltünk erre a 3 dél- tengeri éjszakára, mely végül nem okozott nehézséget: a dzsungeltől visszahódított területen, hatalmas kókuszpálmák alatt a kisházban (10-12 hasonló volt a resortban) szállást nyújtó Full Moon House-ban jó volt lakni.
Rohantunk is le a partra, mert még fél ötkor javában perzselt a nap, és két és fél hét után először jót úsztunk, lubickoltunk, napoztunk, pihentünk a gyönyörű tengerparton. Visszajött az, amiket az utazási irodák plakátjain láthattunk: fantasztikusan kék tenger, kellemes víz, elképesztő mennyiségű mészkő-szírt, mészkő-szikla, sziget, és hegy, zöld vegetációval telipakolva: még a legpesszimistábbak lelke is felvidul ezek láttán. Hazafelé- csak ne lett volna olyan hosszú, 45 perces a gyalogút- bevásároltuk a reggelinek, a hűsítőknek, és az esti sörözésnek valókat az egyik 7 Elevenben. Otthon lezuhanyoztunk, átöltöztünk, majd találomra kiválasztottunk egy hangulatos kis vendéglőt, ami igencsak bejött. A Mama’s Kitchen nagyon finoman főz, (ki is kellett várni az időt, amíg elkészült a kaja) az adagok is megfelelőek amellett, hogy nagyon hangulatos bambusz-bútorok voltak és kellemes megvilágítás. Nem csoda, hogy mindhárom este ott vacsiztunk.
A másnapi programunk pedig az édes semmittevés volt. Én vízi-buzi lévén, ki sem jöttem a tengerből, és az úszás is jót tett az elkényelmesedett felsőtestnek. Feleségem a rövid pancsolás- hosszú napozás rituálét néhányszor csiga-, és kagylószedéssel tarkította, amelynek eredménye az lett, hogy estére vagy egy kilónyi igen változatos alakú, hófehér ereklyét hozott haza. Csak az interneten való alapos utánanézésnek lett köszönhető, hogy egyet sem tudott hazahozni az igen szigorú thai törvények miatt. Közben az apály vészes gyorsasággal megérkezett, kissé belerondítva a fürdés előidézte örömökbe: amíg délelőtt 20 lépésnyit megtéve már nyakig ért a víz, most 100 lépésre is csak térdig. Nosza, váltsunk: a kánikulában elég volt nekem két banános palacsinta (de jól tudják csinálni a thaiak!), nejemnek egy papaya- saláta, és rögtön felfedeztük a Monkey Trailt, a majom- ösvényt, és a strand mögötti hegyünknek a túlsó, Railay felé eső öblét. A kis makakók is igen nehezen mozogtak a 35 fokos melegben, de azért egy megszerzett pattogatott kukoricás zacskóval jót rajcsúroztak a videó-kamerák legnagyobb örömére. A jóval kevesebb turistát fogadó öböl környezete a tökéletes tengerparti idill helyszíne volt: alig tudtuk otthagyni. A beach-en aztán, miután másodszor „támadott le” minket Mr. Soumi (ez volt a trikóján a srácnak), megegyeztünk a mozgó utazásszervezővel a holnapi hajóutunkat illetően. Egyes prospektusokon 2000, másokon 1500 baht volt az irányár fejenként, barátunk 500-ért kínálta nekünk az utat. Egymás tenyerébe csaptunk, de azért elkértem a cége nevét, telefonszámát, hátha elmegy a pénzünkkel, de – mint sokadszor bebizonyosodott-, nem kell ilyenektől tartani Thaiföldön. Este ismét a tojásrántottával dúsított thai pad volt a vacsora, jó kis Chang sörrel (8 decis a nagy üveg, ami teljesen megfelel két személynek) a szokásos helyen, hogy aztán este hangos kabócaciripelés mellett a teraszon folytassuk a sörözést elalvásig.

A cunami helyszínein
Reggel – jó thai metódus szerint- a resort recepcióján vártuk meg a kirándulókat összeszedő kisbuszt, amely elvitt minket a kikötőbe. Itt „rendszerezték” a különböző helyszínekre tartó utasokat, mivel voltak, akik a Phi-Phi szigetekre, voltak, akik a Hong-, és akik a Bamboo Island-ra kirándultak. Mi a „4 Islands” túrára fizettünk be, ahova jó negyvened magunkkal egy hagyományos thai fahajón, un. long-boat-on, persze egy roppant erős, a hosszú kormányrúd végére szerelt csónakmotorral felfegyverkezve indultunk el úgy 10 óra magasságában. A harmadában falang (fehér ember), harmadában kínai, harmadában belföldi utas élvezhette a hajóutat, hiszen egy bárányfelhő sem volt az égen az itt gyakori zivatarok ellenére. Csodálatos kék tenger, rengeteg, 10-20-30 m. magas, de nem sokkal szélesebb kocka-alakú mészkőszikla, és egy szimpatikus utaskísérő fiatalember személyében rendkívül sokoldalú (történelem, földrajz, geológia, gyakorlati tudnivaló) tájékoztatás volt osztályrészünk, miközben haladtunk úti- céljaink felé. Az első szigeten, a Tup Islandon relaxáció, fürdés, séta volt a program, és itt kellett megvennünk az egész területre érvényes nemzeti parkba való belépőt, amely mindenki számára 400 baht volt. Ez ugyan nem kevés, de az biztos, hogy az utolsó fillérig visszaforgatják ennek fenntartásába, fejlesztésébe. Olyannyira vigyáznak az élővilág, a természeti adottságok megtartására, hogy sem kagylót, sem korallt nem szedhettünk össze, de megvenni sem lehetett őket. Sőt, láttunk egy, a drónok használatát tiltó táblát is itt. Jó 50 perc lazítás után a következő objektum a Chicken szigetre való látogatás lett volna, de az apály akkora volt, hogy akadályozta a hajók kikötését, így azt csak „kívülről” szemléltük meg a nevét adó, csirke alakú sziklaformával kiemelten. A Poda szigeten nem volt ilyen körülmény, mély kikötője volt, és a szépen kiépített. A mindennel ellátott (még szabadtéri imahely is volt a buddhista hívek számára) szigeten hosszabb időt töltöttünk el. Itt volt az ebédünk is, amely fél- önkiszolgáló rendszerben működött: mindenki azt és annyit vett garnírungnak, amennyit akart, a húst ellenben adagolták (hal, vagy csirke, vagy sertés).
Itt is úszkáltunk, sétáltunk, nézelődtünk, és eközben fedeztük fel a nagy kék oszlopot a tengerparton: Tsunami Harard Zone, 26 dec 04, 4 m. Beleborzongtunk meglátásakor! Négy méter magasan mindent elsodort útjából a tengeri földrengés árja. Azóta rendesen helyrehoztak mindent a turizmus érdekében a sziámiak, le a kalappal előttük. A következő esemény a snorkeling, azaz a pipás búvárkodás volt. A hajó utasainak jó 60 %-a kérte az idegenvezetőtől a szemüveget a lélegző pipával, így a mellettünk ülő ausztrál papa is mind a négy fiával, asszonyával együtt.
A tenger 4-8 méter mély volt, így csak biztos úszóknak ajánlották. Feleségem nem mert beszállni, de én is,- mint a legtöbben- a hajóúton kapott világossárga mentő- mellénybe öltözve szálltam vízbe a halak követésére. Szinte felfoghatatlan számunkra, hogy különböző nagyságú, színesebbnél színesebb halrajok ott úsznak a hasad alatt, a kezed mellett, a lábaid között. A jó félórás programot mindenki élvezte, amit katonásan le is pörgettek a szervezők. Aznapi utolsó állomásunk valójában nem sziget, hanem félsziget, a Phra Nang fokon lévő part és barlang felkeresése volt. Mindenhol megcsodáltuk a természet erőinek beavatkozásával képződött fantasztikus szikla- formákat, a tenger kivájta öblöket, barlangokat, de ekkora méretű barlang- rendszerrel még nem találkoztunk. A cseppkő-képződés az orrunk előtt „zajlott”, a fentről csepegő pára növelte lenn a szobrait. Sokan itt kirándulgattak, sokan negyedízben is a vízbe mentek fürdeni, vagy napoztak. A legszélső barlang különös volt: a több száz, fából faragott falloszból telerakott barlangban, mely kegyhely is volt egyúttal, a helyiek imádkoztak és áldoztak gyermekáldásért. De legtöbbször azért kíváncsiskodó- fotózkodó külföldiekkel volt teli. Thaiföld déli területén, a maláj határhoz közel a helyiek közül inkább a muszlim vallásúak voltak túlsúlyban.
Érdekes volt látni a falatnyi bikiniben sikoltozó falang, és a velük egyidős muszlim lányokat talpig hosszú, fekete ruhában, szoros fejkendőben, és kontrasztként a világos- sárga mentőmellényben ugyanazon fürdőhelyen pancsolni. Majd négy óra volt, mikor a félnapra méretezett kirándulásunk végeztével kikötöttünk. Egy óriási szongtaóval, 3 sor padon vagy 25-en utaztunk haza szálláshelyeinkre úgy, hogy a vagányabb holland srácok már csak a hátsó lépcsőn állva kapaszkodhattak a sebességéből mit sem visszafogó teherautón. Az esti, otthoni időszakban a kellemetlen a video-kamerám meghibásodása, használhatatlanná válása, valamint feleségem, - aki barna bőrű lévén, nem használ naptejet-, leégése volt, a kellemes pedig a szokott vendéglőnkben elfogyasztott finom helyi vacsora, ezúttal a thaiak utánozhatatlan helyi specialitása, a főételként fogyasztott tom-yam leves volt.


Ismét Bangkok
A fapados Air Asia gépe, - minden esetben Boeing 737-esekkel repültünk- hamar visszarepített bennünket Bangkokba, a Royal Hotelbe, ahol 18 nappal korábban megszálltunk, és a „nagy” bőröndünket hagytuk. A jól hűtött aulában egy órácskát várakoztunk, mivel 14.00 órakor lehetett becsekkolni, majd - az előző napok semmittevése bennünk ragadva-, egész délután a hotel medencéjében lazítottunk. Ez egy kicsit kényszer is volt, hiszen az építésekor egyetlen vasszeget sem felhasználó tíkfa- építmény, a Wimanmek palota volt a délutáni programunk, de makacs lábfájásom ez alkalommal megváltoztatta a terveket. De később kiderült, nem furdalhat emiatt a lelkiismeret. A nagy kánikulában a jól bevált hűtött dinnye-ananász- sárgadinnye ebédünk volt aznap is. Este az immár kihagyhatatlan Khao San Road forgatagában vegyültünk el, és ismét egy regeneráló lábmasszázs hatását is élveztük. Mivel közeledett utunk vége, feleségem már egyre többet forgolódott itt az emléktárgyak, ajándékok vásárlása ügyében. Másnap pokoli hőségre ébredtünk: már reggel is folyt rólunk a víz. Aznap Ayutthaya ősi városa felfedezése lett tervbe véve. El is jutottunk háromnegyed órás buszra-várás után (kiderült, szombaton ritkábbak a járatok, ugyanúgy, mint itthon is) a gyönyörű szép Hua Lam Phong főpályaudvarra, ahol az információs pultnál lesújtó híreket hallottunk mind a legközelebbi igénybe-vehető vonat indulása, mind a jegyárak vonatkozásában. Besokkolásunk eredménye nem az volt, hogy higgadtan másik kijutási lehetőséget (távolsági autóbusz, utazás- szervező iroda, melyek jóval gyorsabban és olcsóbban elvittek volna) kerestünk volna, hanem program-módosítással letettünk az ősi főváros megtekintéséről, és előrevettük a másnapra tervezetteket. Ilyen, felindulásból elkövetett látnivaló meg nem nézést megtettünk már máskor is- Mexikóban a Bonampak-i híres maya falfestményeket, Barcelonában a közeli Dali múzeumot, Isztambulban a Boszporuszi hajókázást hagytuk ki, amelyeket később igencsak megbántunk.
Egy szóval eltaxiztunk a Chao Phraya folyó partjára, ahol a kissé rámenős sofőrünk 1000 bahtos privát hajótúrára akart mindenáron benevezni. Ez nem ment neki, mert a public ship, a menetrend szerinti hajójárat ugyanolyan élményeket ad a nevezetes folyón való utazás során, pár bahtos áron. Csak Velencében láttam ilyen sűrű hajóforgalmat, mint itt: az egész folyó teli volt kicsi, családi, nagyobb, személyszállító hajókkal, valamint vontatóhajó húzta több-ezer tonnás, megrakott uszályokkal, azaz mindenféle méretben siklottak, berregtek, dudáltak, hasították az emiatt állandóan tekintélyes hullámokat vető, nem túl tiszta, de halakban azért bővelkedő, Tisza szélességű folyón. Mi a piros zászlós hajóra ültünk fel, ahol a déli végállomástól a 30-ik északi állomásig végighajóztuk a belvárost. A kikötést, akármennyi utas szállt fel és le, egy-két perc alatt megoldották a rutinos matrózok: alig lépett le az utolsó utas, már oldották a kötelet, a felbőgő hajómotor már a Phraya közepe felé nyomta a járművet. A végállomáson kiszálltunk egy hideg gyümölcs-ebédre, majd visszafelé ugyanígy csorogtunk lefelé,
de ezúttal a „budai” városrész, Thon Buri legszebb látnivalója, a Wat Arun megállójánál leszálltunk. Egy kicsit kóboroltunk a kikötő melletti óriási piac forgatagában, majd a csupa kínai csempe- mozaik borította, hatalmas csedik templomába léptünk be.
Felmenni nem lehetett a központi toronyba, de a második szintről is be lehetett látni az egész folyópartot. A nyugalmat, szépséget, derűt sugárzó templom előtt hasonlóan hangulatos folyóparti parkban sétáltunk egyet,
mielőtt beszálltunk a túlpartra tartó kompra (4,5 baht=36 Ft!). Itt egy újabb technikai KO-t kaptunk: ezúttal a fényképezőgépem romlott el. A zoom-ja nem működött, így csak vagy közeli, vagy távoli fotókat készíthettünk. Csak nejem okos-telefonja maradt működőképes. (az is csak hazaértünkig). Március 17-én nem szoktunk hozzá a 20 m-es medence, és a nyugágyon való napozáshoz itthon, úgy hogy ismét lenn töltöttük a késő délutáni órákat, majd átismételve az első napi kalandozásunkat,
a modern városközpont, a Siam Center és környéke végigbarangolása következett késő estig. A Khao San Road-i éjszakában ezúttal egy komoly pedikűrnek vetettük alá lábainkat, amely már nem volt olyan mesés, mint az itteni masszázs- szolgáltatások.
Utolsó napunkon, kiélvezve a Royal Hotel svéd-asztalos káprázatos reggelijét, aránylag későn vettük nyakunkba a várost. A város kilátótornyaként ismert Aranyhegyre mentünk fel, de most nem csak hegyre, hanem a tetején levő kegyhelyre, kilátótoronyba is. A 322 lépcső megmászása ezúttal sem okozott problémát. A mi városligeti Állatkertünkhöz hasonló műsziklák látványa egy kicsit elhomályosította az élményt, de a harang-sor, a szép áldozati oltárok, a buddhista templom belső elrendezése újravarázsolta azt. Ezt követően a város modern, szellős közigazgatási negyedébe, a Dusit- parkba buszoztunk el, ahol a korábban kihagyott Wimanmek- palotát szerettük volna megnézni. Többszöri érdeklődésünk alapján sajnos beigazolódott a félelmünk: a palota rekonstrukció alatt áll, nem látogatható.
De azért körbesétáltuk a városrészt. A királyi palotákat pompásan öltözött őrök vigyázták, hosszú- hosszú kilométeren keresztül. Az orrunk elé kerülő Bangkoki Állatkertet azonban, - a Chiang- Mai élmény után- nem volt kedvünk meglátogatni. Aznapi harmadik célpontunk a Királyi Bárka múzeum megtekintése volt. Ez is a Phraya folyó másik oldalán volt, így komppal jutottunk át a vízi- világ újabb csodáját felfedezendő.
De az odafelé vezető úton,- ebben szerepe volt egy kis eltévedésnek is- megláthattuk a khlongok, a sűrű folyami csatornák világát, még inkább az ott élő emberek mindennapjaiba is betekinthettünk, akik magas, cölöpökre épült házaikban, kunyhóikban élnek. A múzeum előtt volt a hajójavító dokk, teli az éppen felújítandó dereglyékkel. Nem kergettek el bennünket, pedig nem valószínű, hogy bemehettünk volna.
A Royal Barges-ben vagy 15 hajó volt kiállítva, melyek a XVIII- XIX században készültek a királyi udvar megrendelésére. A kecsesen felkanyarított orrukon voltak a legszínpompásabb faragások, sárkányokkal, mitológiai figurákkal, majd a 40-méteres keskeny, áramvonalas bárka legvégén volt a szintén díszes, lefedett ülő-hely, ahol a királyi család tagjai utaztak a folyón. A köztes részen az evezősök sokasága dolgozott.
A két buszos átszállással kettőnk jegyénél alig többe kerülő (80 baht) tuk-tukkal értünk haza. A jól bevált napozás, fürdés, Khao San, lábmasszázs- körökön túl a búcsúvacsora volt az, ami emlékezetes maradt: ismét egy hosszú lófarkas kínai éttermében kaptuk meg a maradandó kulináris élményt.
Másnap reggel már korán keltünk, nehogy az A4-es ritka közlekedése miatt ne érjünk ki időben a reptérre. Párom még otthon- amennyire előre lehetett- kinyomtatta a beszálló kártyákat, de a Szingapúr- Krabi járatra már nem sikerült. Ott, a reptér várójában az ottani becsekkolásra felállított gépeken ezt on-line megtettük, kezünkbe kapva a boarding pass-t. Itt, Bangkokban szerencsére, az ukrán légitársaság ezt megtette helyettünk, és bőröndjeinket is elnyelte a futószalag, hogy majd Budapesten vegyük kézbe ismét őket. Sokan ijesztgettek, hogy átszálláskor nagy az esélye, hogy a csomag nem követi az utast, de, hál’Istennek, ez nem következett be. 8 és fél óra alatt repültünk vissza, ezúttal nappal, de aludni nemcsak ezért, hanem az Irán területe felett „bekapott” két egy- egy órás turbulencia-rázkódás miatt sem tudtunk.

Boriszpil
Este 6-kor érkeztünk meg a kievi reptérre, amely földrajzilag Boriszpil kisvárosa mellett fekszik. Mivel a repülőjárat optimalizálása révén annyi hátrányunk keletkezett, hogy aznap nem tudtunk továbbutazni, hanem csak másnap délben, szállást foglaltunk a kisvárosban. Mivel a nagyon téli ruháink a kocsiban maradtak, csak esőkabát- pulóver- hosszú- ujjú ing- trikó rétegsorral mentünk ki a várócsarnokba. Nosza, nem hittük el: 9 óra alatt a +36 fokból a – 9-be csöppentünk. Ukrajnában rendesen tombolt a tél március 19-én, pedig nem kellett volna. Leszállás után azt sem tudtuk, hogy a dollár-hrivnya árfolyam hogyan megy, mennyi egy taxi a városba, mennyi egy reggeli, stb. A helybeli ingyenélő seftelők félpercenként csapódtak hozzánk „jobbnál jobb” ajánlataikkal, de szerencsére nem ugrottunk az első karjai közé. Az egyikük 300 hrivnyás taxiról, 1000 hrivnyás vacsora- árakról informált, de az igazság hamar kiderült: 150-ért be lehet jutni a városba, és ugyanennyiért két főnek meg lehet vacsoráznia is. A hideget észleltük a taxi ablakán keresztül is, de amikor kiszálltunk, láttuk, hogy eltakarítatlan hókupacok, csúszós járdák, és a kellemetlen szél miatt elviselhetetlen hideg-érzet vár minket Boriszpilben. A barátságos panzióba érve hamar kipakoltunk, és a belváros közepén lévén, rögtön körbejártuk azt. Nem kísérleteztünk a helyi specialitásokkal, hanem az ottani McDonalds-ben fogyasztottuk el sajt- burgerünket, majd bevásároltunk a közeli Billában. Hogy ne lógjak ki a sorból, egy két-decis vodkát én is betettem a bevásárlókosárba. Bizony, elkelt.
Másnap reggel még felváltva- magunkra véve a másik kabátját is- bebarangoltuk az „átkos” időket felelevenítő parkot, benne a szovjet katona emlékművével, mellette a város tányérsapkában ábrázolt nagyjainak szobor-parkjával, majd az egykori négyemeletes városi tanács, mellette a városi pártbizottság kizászlózott épületeit. Bizony- bizony, nagyon megállt az idő Ukrajnában, ez rögtön látszott az emberek öltözködésén, a járművek állapotán, a boltok kínálatán. Nem kellett a statisztikában kutakodni az életszínvonal mértéke ügyében.
A délben induló géppel kora délután már Ferihegyen landoltunk: bizony, elkelt itthon is a télikabát, csizma és a sál.

Akit érdekel, készítettem egy költség-elemzést a különböző költség-nemekről, melyből jól kitűnik, hogy egy európai, amerikai utazással szemben az odajutás, az ottani távolsági közlekedés a sok, a szállás, a csavargás, a napi megélhetés nem. Tehát: a repülőjegyek oda- vissza+ a hat regionális járat: 39.7%, 22 éjszaka szállásköltsége: 14,3 %, a négy említett utazási irodás kirándulás költsége (5 nap): 13,1%. És a kicsik: busz, taxi, metró, tuk-tuk (ebben a 3 egész-napos Angkor Wat is): 5,3%, múzeumok, templomok, egyéb belépők (benne a kambodzsai vízum és az Angkor Wat belépők): 6,7%. Masszázsra fordítva (9 alkalom): 2,3 %, egyéb (pipere, gyógyszer, műszaki cikk, ajándék): 5,4 %, míg a „maradék”, az étel- ital 13,2 %.

Gróf István
Fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, Gróf István
Megjelent a www.ongo.hu portálon 2018.05.13-án

2018. április 30., hétfő

A MEGUNHATATLAN BLUES BROTHERS

A MEGUNHATALAN BLUES BROTHERS
A THE BLUES BROTHERS-THE HUNGARIAN SHOW A SOPRONI SZÍNHÁZBAN

Amikor Amerikában 1978-ban bemutatták a színpadon, majd rá 2 évre mozifilmen is a megérdemelten világsikert elért darabot, mindenkit tudta, hogy miért megy el az előadásra: jó, dögös zenét hallgatni, pergő táncosokat látni, a poénokon jókat nevetni, mert maga a cselekmény, ha nem is tized-, de harmadrangú. Azaz körítés. A Dan Aykroyd és John Belushi- páros, a Blues fivérek, Elwood és Jake szerepében, pompásan ráérzett a figurára: a stand up comedy a zenével, a kemény soul-lal, az extatikus gospel-lel, a magával ragadó blues-zal és a táncos show-val egy olyan tökéletesen egymásba illeszthető elegyet kavart ki, ami példa nélküli volt a pop-, és a mozi-történelemben.

Nos, ezt az örökséget porolták le Sopronban az idén áprilisban, a Petőfi színházban, és formálták úgy magyarosra, hogy a darab eredeti feelingje megmaradjon. Mert tudták, hogy a darab megunhatatlan. Mert tényleg az. A szomszéd vármegye színházában Feke Pál és Serbán Attila, az itteni Blues – fivérek vállalták magukra a főszerepeket, amellett, hogy társ-rendezői, művészeti vezetői és „Hungarian Show” változat megalkotói is voltak ez esetben Szente Vajkkal egyetemben.
A tét óriási: egy színpadra kerülő, majdnem hogy kétszereplős kamaradarabban majd két órán keresztül a topon kell lenni: énekelni, táncolni, poénokat puffogtatni, a közönséggel csevegni, azaz figyelmet nem engedni lankadni. És ezt a két főszereplő, a fekete öltönyben, nyakkendősen, napszemüveggel, azaz bluesbrotheresen tökéletesen megoldotta. Rajtuk múlott a darab sikere, és erről ők gondoskodtak is. A számok magyar fordításban- Miklós Tibor munkája- hangzottak el, és néhányszor ugyan szokatlanul csengett a fülünkbe, de hogy mindenkinek sikerüljön azonosítania őket, az utolsó sorokat azért eredetiben, angolul énekelték el.
Titokban reménykedtünk, hogy a kettős szereposztással játszott Mrs. Murphy-t aznap este Tóth Vera énekelje. Szerencsénk volt. De bizony, mindkét számban (Think, Respect) nagyon oda kellett tennie magát, hogy a detroiti tiszteletes ötödik lánya, egy bizonyos Aretha Franklin dalát kiénekelje. A sikerben persze szerepet kapott a százvalahány éves Petőfi színház szemet gyönyörtető szecessziós nagytermébe finoman beigazított mozi is, amely a látványok egy fontos részéért felelt.
A függönyként lehulló mozi- vásznon, - Madarász „Madár” János tervei alapján- mindjárt kezdésként jókat derültünk a magyar variáció eseménysorával: a Blues testvérek egy röpke két órás időtartamra Sopronba jönnek, koncertet tartani, de utána el kell iszkolniuk, mert jön a rendőrség. Nos, a hazai légtérbe egy régi, egymotoros Cessna sportrepülővel érnek be, és fogadószemélyzet híján egy oldalkocsis Pannónia – motorkerékpáron át közelítik meg a várost és annak színház- épületét lápos tájakon, poros utakon.
A látványon túl szerepet kapott a sikerben a Blues Brothers zenekar, amely gitár- basszus- dob- billentyűs- és a fúvós- kórus, azaz trombita- pozan- szaxofon felállásban tökéletesen adta vissza a közismert darabokat. A hét-tagú csoport a kétszer háromnegyed- órás „koncertet” egyetlen baki nélkül, pontosan, precízen, kísérve az énekeseket játszott, de a lényeg a felforrósodott hangulaton, a nézők lábdobogását, dúdolását kiváltó interpretáláson volt, arról nem is beszélve, hogy a szaxis és a gitáros közben- mert hát blues is volt egy pár- igényes rögtönzésekkel is előrukkolt. A két vokalista lány, Czerovszky Henriett és Vincze- Fekete Vera nemcsak kiválóan énekelték a sokszor igencsak nehéz magasságokban a dalokat, hanem kiválóan is mozogtak a zenére, átérezve annak lendületét. A siker további, látványos szereplői voltak a Blues Női Tánckar,- a Soproni Balett tagjai-, akik az instrumentális számokban az egész színpadot betáncolva, az énekesek szereplésekor azokkal együtt mozogva Turi Lajos koreográfiájára táncoltak, fáradhatatlanul.
És persze a visszatapsoláshoz mindenképpen kellettek azok a dalok, amelyek méltán jó értelemben vett slágerek lettek: a hangulatot felpörgető Expressway, a She Caught The Katy és a Soul Man dögös soul-ok, a ragyogó magyar fordításban interpretált menü-sor, a Rubber Biscuit, amelyhez hasonlót talán Török Ádám tud elhadarni, a lábdobogtató instrumentális Peter Gunn témája, a tapsolásra serkentő Stevie Winwood- dal, a Gimme Some Lovin’. És elhangzott a koreográfusok munkáját nehezítő pörgős soul, az Everybody Needs Somebody To Love, a sodró lendületű Shake a Tail Feather, a blues- fővárost magasztaló himnusz, a Sweet Home Chicago, az amerikai csavargók dala, a Going Back To Miami, a minket is Serbán által egy kis koreográfia elsajátítására tanító Flip, Flop & Fly, vagy a végén elhangzó egykori Elvis- sláger, a Jailhouse Rock.
A darab sikeres, hiszen két hétre rá lehetett csak jegyet szerezni a mindig telt nézőteret vonzó előadásra, és amelyből mindössze 26 fog lemenni. De nem csodálkoznék, ha Sopronon kívül máshol is találkoznék a közeljövőben a Feke- Serbán páros szórakoztató, ugyanakkor mindannyiunkban nyomot hagyó produkciójával.
Gróf István
fotók: 1. port.hu 2. vivalamusical.hu 3. szinhaz.org jóvoltából
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.05.05-én, valamint a www.bluesvan. hu portálon 2018.05.09-én

2018. április 26., csütörtök

SKYTRAINNEL, TUK- TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL 3.

SKYTRAINNEL, TUK-TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL- 3.

Az indokínai nagy utazásunk negyedik állomása Bangkok, Észak- Thaiföld és Kambodzsa után Malajzia, és a Maláj-félsziget csücskén fekvő, így kikerülhetetlen Singapore volt. Feleségem szívesen kihagyta volna ezt az utat, inkább vidéken, Laoszban, Vietnámban kóborolt volna helyette, de végül sikerült rábeszéltem a modern Ázsia eme rejtelmeinek felfedezésére is. „Házi” tuk-tukosunk vitt ki ismét kora reggel a kissé elhagyatottnak tűnő Siem Riep-i repülőtérre, ahol az említett túl-méretes bőrönd miatti büntetési fiaskó után a leghosszabb belső repülőutunk következett Kuala Lumpurig.

Kuala Lumpur- kóstoló
Ugyan negyed 12-re leszálltunk, de a fejlettnek titulált országban nem-várt kellemetlenségek sora várt: az ekkora tömeg fogadására nyilvánvalóan fel nem készült hatóságok mulasztása miatt egy és negyed óráig tartott, mire az útlevél-vizsgálatot elvégezték, és majdnem újabb egy óra, míg a vámvizsgálaton átjöttünk, így negyed kettőkor léphettünk ki a reptér épületéből. Itt már a modern közlekedési eszközöket vettük igénybe, így a KLIA Transit gyorsvasutat, amely bő fél óra alatt a belvárosba repített minket, és ahonnan egy metró átszállással meg is érkeztünk leendő szállásunk, a város félig-meddig belvárosának számító kínai negyedbe, a Pudu városrészbe. Érdekes volt a tömegközlekedés jegyrendszere, de hamar megtanulható. Az állomás oldalfalán levő automatáknál- volt angol nyelvű választási lehetőség is- az érintő-képernyőn ráböktünk arra az állomásra, ahonnan és ahova a hét metróvonal bármelyikén akartunk eljutni, majd megdupláztuk a személyek számát, és ezután kiadta a fizetendő összeget, melyet akár papír-, akár aprópénz formájában betápláltuk a megfelelő lyukakba. Ezután kiadott egy- egy zsetont (a dodzsemezések során szoktunk ilyeneket kapni itthon), amelyek a beléptető kapuhoz érintve beengedett minket. De, és itt volt a lényeg, kiszálláskor csak akkor nyitott ki a vas-kapu, ha az érvényes zsetont elnyelte, és akceptálta az utat. A lábamat ért idegbecsípődés miatti sántikálás miatt le is lassultunk, így ezután az aznapi harmadik hideg zuhany már soknak tűnt: ez a foglalt hotelszobánk minősége volt. Eddig elkényeztettek voltunk, de most a kétszemélyes ágy mellett még annyi helyünk sem maradt, hogy bőröndjeinkből kipakolhassunk. Ledobáltuk azokat, és sietve kirohantunk a városba, elfelejteni bosszúságainkat. A negyedik zuhany a szó szoros értelmében ért bennünket- hatalmas trópusi zápor formájában. Gyorsan esernyőt vettünk (amit később soha nem használtunk), és gyalog elindultunk a belváros felé, bemelengítendő Kuala Lumpurból. De előbb jól megebédeltünk, és megelégedéssel konstatáltuk, hogy Malajziában is finom, változatos és olcsó a kaja.
A Bukit Bintang városrészbe érve már egyre többet néztünk felfelé, hiszen a mi szemünknek szokatlan felhőkarcolók sokasága elkápráztatta szemeinket. A csak 30-50 emeletesek után már jöttek szép lassan a nagyobbak, és célunk az volt, hogy éjszakai világításban közelről nézhessük meg a város leghíresebb látványosságát, a Pertonas ikertornyokat. A Bintang bevásárló-központjában aztán elakadtunk. Az oka prózai volt: párom okos-telefonja feltelt az eddigi fotókkal, több nem fért rá, így üríteni kellett. Ez nem ment egyhamar, de egy szakbolt alkalmazottja másfél órát töltött azzal, hogy átmásolta azokat egy általa eladott pen- drive-ra. Érdekes volt a reagálása, mikor 20 ringgit borravalót adtunk neki (kb. 1300 Ft): nem tudta mire vélni, és nagyon sokszor megköszönte azt. Többszöri heves zivatar közepette-, amelyek elálltak 10-15 perc múlva- aztán elértünk a nagyváros KLCC üzlet-negyedébe.
A jó tízszintes magasságú főépület közepén éppen a Yamaha zenei cég márka-bemutató showja ment: Beethoventől a Led Zeppelinig reprezentálva minden hangszer mindenféle hangerővel megszólalt ott. Több, sok-száz méter hosszú, a nap elől fedett, magasított gyalogjárdán közelítettük meg aztán a híres tornyot, melyről, és a környezetéről mi is sok képet készítettünk. A begyakorolt módon metróztunk haza, és estünk ágyba fáradtan, hiszen másnap sok új kalandra volt kilátás.

Őserdei kirándulás a Taman Negara Nemzeti Parkban
Így is történt: a következő két napra dzsungel- túrára fizettünk be a világ legidősebb őserdejébe, a 130 millió éves, 1937-ben megnyitott Taman Nagara nemzeti park területére. Azt persze hallottuk- olvastuk is, hogy a malájok egy nagyon- nagyon kényelmes nép (mi lustának tituláltuk), de hogy ennyire? Itt, - nem úgy, mint Thaiföldön, ahol „összeszedtek” minket a hotelek recepciói elől- egy közeli hotelbe, a Mandarin-ba kellett mennünk reggel 8-ra. Mivel nem akartunk elkésni, a hevenyészett, idő előtt bekapott reggelink után taxit fogadtunk, hogy el ne késsünk. Az utazásszervező cég, az NKS ott üzemeltetett egy irodát, ahova az alkalmazott ¾ 9-re esett be. Az ott türelmesen várakozó 10 turistát öt perc alatt elosztotta háromfelé, aszerint, ki hány napos útra fizetett be (volt 1, de volt 3 napos variáció is). Az Ázsia – szerte nyertes szokásos Toyota- kisbusz előbb egy tökéletes, 4-4 sávos autósztrádán, az A-8-ason tepert 125 km-t, ahonnan az ugyancsak kitűnő minőségű 64-es főúton mentünk tovább Jerentut városa felé, ahonnan a túra- utak indulnak. Egy középkorú francia házaspárral beszélgettünk leginkább,- akik velünk ellentétben nem merték a poggyászaikat a hotel recepcióján hagyni, ezért a hátizsákokon kívül még két 20 kg-os bőrönddel kellett közlekedniük. Itt kaptuk az első eligazítást egy narancssárgára festett hajú (Trump csak jelenthetett volna neki!) 50-es úriembertől. A lényeg: kifizettük az utat, ami nemhogy a thaiföldi áraktól egy kissé több lett volna, hanem egyenesen a háromszorosa volt.(550 ringgit, azaz 36000 Ft/fő) Igaz, ebben a szállás, négy étkezés és a hosszú utazás is benne foglaltatott, de így is nagyon drága volt. Pazar programot vártunk ezután, de másképpen alakult. Másfél óra, szerintük ebéd utáni szieszta, szerintünk „tökölés” után indultunk csak tovább, mi, „kétnaposak”, váltott busszal Jetty Tembeling kikötője felé, ahol a folyóparton újabb „eligazítást” kaptunk egy szervezőtől. Ő 8 méteres anakondákról, vérszomjas krokodilokról és piranhák millióiról beszélt a csónakba szállás előtt, fel hívva a figyelmet a veszélyekre. Csak néhányan, a közelben állók közül vettük csak észre, hogy a mondókája végén elröhögi magát.
Újabb húsz perc várakozás után beszállhattunk a long-tail csónakba, amely egy hagyományos, 10-12 személyes keskeny fa-hajócska volt, a végén persze egy izmos motorral. Szerencsénk volt, mert ez a hajóút ígérkezett az egyik fő attrakciónak, és a hírek szerint esős időszakban az utak 20 %-ánál ezt autóval kell megtenni a magas vízállás, a sodrás-veszély miatt. Szép idő volt, sütött a nap, persze volt a fejünk felett fából ácsolt tető, így a Tembeling folyón felfelé igazán élveztük a vízi- túrát. Igaz, hogy még elvétve sem találkoztunk sem hallal, sem hüllővel, pláne emlősökkel, de még madárkákkal is alig. A legnagyobb szenzáció, amikor lassított is a csónak a várható attrakció miatt, egy vízi-bivaly- csorda dagonyázása volt a sekély parton. Ezenkívül a magasabb parton láttunk néhány házi szarvasmarhát is lustán legelészni, de semmi több. Két és fél óra elteltével, 3/4 5-re érkeztünk meg a belső dzsungel- falu kikötőjébe, Kuala Tahan-ba. Itt megint szétosztották a jónépet, (3. eligazítás!) aszerint, ki milyen szállást igényelt (volt vagy 5 fokozat) Mi azért a külön, kétszemélyes szobához, légkondihoz ragaszkodtunk, de a közös zuhanyzó nem volt akadály. Az egymással rivalizáló 5-6 helybeli utazásszervező iroda kis lakófalui békésen megfértek itt egymás mellett, még közös éttermet is üzemeltettek, de egyben nem közösködtek: a folyópart stég, és a rajta levő kiszolgáló egységek üzemeltetésében. Az itteni kikötőcskék mindegyikén konyha, étterem, utazási iroda működött. Délután 5-től este 8-ig ismét szieszta idő volt, amibe bőven belefért a szállás elfoglalása, és a svédasztalos vacsora is. A hegyoldalban fekvő resort, bungaló-falu miatt, - a becsületükre legyen mondva- terepjáróval hoztak- vittek naponta többször is ingajáratokkal a kikötőhöz, ahol az élet zajlott. Jó fél 9 volt, amikor egy kedves, ruhástól is 40 kg-os vékony hölgy, - valószínű biológus végzettségű- bevezetett minket a koromfekete dzsungelbe. A bevezetőben tisztázta: csak az ízeltlábúakkal foglalkozunk ezen a kiránduláson, más nem lesz! Még egy árva majmot, rikoltozó madarat sem láthatunk?- látszott többünk arcán az aggodalom, de a keskeny, 60 cm. széles pallókon szépen sorban követtük vezetőnket. Majd mindenki fel volt szerelkezve valamilyen világító eszközzel, csak mi felejtettük a hotelszobánkban a vadiúj amerikai reflektoros lámpánkat, ami persze majdnem fél kilót nyomott 25 napon keresztül a bőröndünk alján. Szerencsére a kis muszlim (kendővel fedte fejét mindig) tudós nekem is juttatott egy homlokra erősített lámpát, hogy más- más célpontot keressünk. Nos, a rutin itt sokat számított: vezetőnk percről- percre fedezett fel csodákat a mellettünk levő fákon: hol egy 9 cm-es óriáspók, hol egy 20 centis ezerlábú, hol egy, az őrült nappali zajongásért felelős óriás kabóca- ezúttal- egy kis erőszakkal- megszólalásra bírva, hol egy a tökéletes álcázás miatt alig észrevehető nőstény imádkozó- sáska, szintén a 20 centis kategóriában. Egy kis fából épített obszervatóriumba- magaslesre is felmásztunk, ahonnan egy kicsit többet ígért a házigazdánk, elmesélve, hogy tavalyelőtt a csoportjával egy fekete párducot szemlélhetett perceken keresztül. sajnos, ez nekünk ezúttal sem jött be. Mivel feleségem az előző napi, Kuala Lumpur-i (ezután KL) metrózás alkalmából- ahol is légkondi 18 fokos hideget fúj nagy erővel a ventilátorokból a 35 fokból bejövő utasokra- alaposan megfázott, sőt, be is lázasodott, a gyógyszerek hatására aznap éjszaka végre egyszer 9 és fél órát aludtunk egyfolytában.
Másnap a svéd- reggeli után ismét egy órás késéssel indultunk aznapi célpontunkra, a nappali dzsungel- túrára. Nos, a kis hajó szinte csak átúszott a túlsó partra, ahol kiépített fapallókon mehettünk fel a Teresek Hill tetejére. Túravezető hölgyünk a napot a botanikának szentelte: csak a növényekre koncentráltunk aznap délelőtt. Csak látunk azért valami komolyabbat, emlőst, madarat, akár még kígyót –, reménykedtünk - de sajnos, nem így lett. A kirándulás egyik szenzációja, a világ leghosszabb, és az erdő felett 50 m. magasan átívelő függőhídján való átmenetel is ki lett húzva a listáról: a canopy walkway március 1-től le van zárva- nagyjavítás miatt. A látogatók biztonsága érdekében történt mindez: az egyik tartókötél megsérült, és ugyan át lehetne menni, de…..Különféle fákat, cserjéket ismertünk meg, volt „vízhatlan„ lapulevél, öngyújtóval alulról égetett, emiatt a keletkező gázok kipukkanásától nagyot szóló erdei falevél, és persze az ezeréves matuzsálemek, amelyek bizonyítottan ilyen öregek. A hegy tetején levő szép-kilátásért a megmászandó szintkülönbség 270 m, első hallásra nem is olyan sok. De 40 fokban, 95 %-os páratartalom mellett, galambősz fejjel… Szégyenszemre a táv ¾ -nél feladtam a „versenyt”, nejem átvette tőlem a kamerát, hogy egy fél óra múlva kiderüljön: nem vesztettem sokat a kihagyott százvalahány meredek lépcső kihagyásával. Érdekes módon sem a franciák, sem a hozzánk csatlakozó amerikai turisták nem törődtek lemaradásommal, annál inkább két fiatal maláj srác, akik mindenáron segítettek volna feljutni a hegytetőre.
A nap mégsem múlt el biológiai szenzáció nélkül: feleségem egy jó félméteres gyíkot észre, amely aztán pislogva tűrte a tizenvalahány fényképezőgép kattanását.
A kétórás kirándulás után visszatértünk a stégre, ahol a floating restaurantban, azaz a vízen himbálózó dokkon, az ott elhelyezett asztalok mellett megebédeltünk. Jó, hogy csak utána, a mellékhelyiséget keresve láttuk meg a konyhát, a szakácsokat, és az ottani higiéniát: bizony, akkor meggondoltuk volna az étkezést.
Tűzcsiholás és kollektív köpőcsövezés a dzsungel mélyén

De végül nem lett baj ezzel, azonban a lusta malájok programszervezése miatti újabb két és fél óra őgyelgés, napozás, bámulás. Du. 3-ra ismét hajóba pattantunk, hogy egy valódi őslakos falut, és annak lakóit megismerhessük. A kissé primitív maláj hajósok azon röhögtek a legjobban, hogy a sokszor 40-50 km-es sebességgel száguldó, alig egy méter szélességű csónakot meghintáztatták, ami miatt hol a jobb, hol a baloldalon ülő utas ázott sz…-rá. Ezt megcsinálták vagy 5-6 alkalommal, úgy hogy még az alsógatyánk is csurom vizes volt, mire a Sg Trenggan falucskába értünk, az Orang Osli bennszülött törzs lakóhelyére. Mivel majd 40 fok meleg volt, nem is bántuk a nedves állapotot.
Az ott elhangzott ismertetőben elmondták, hogy az állam támogatja a törzs tagjainak itteni megtelepedését, és ellenintézkedéseket tesz az elvándorlás irányában. Igen, állítólag az innen a városba kerülő bennszülöttek nagy része idő előtt meghalt. A beltenyésztés miatt a környező, hasonló törzsbeliekkel házasodnak. A kis falu járdácskáján állva láttam a tőlem 5-6 méterre ágaskodó, 30-40 méter magas óriási fákat, sűrűn benőtt aljnövényzettel, és lelki szemeimmel éreztem a dzsungel- belső félelmetes közelségét. A helyi fiatalemberek két attrakciót mutattak be: mindkettő borítékolhatóan közönség- kedvenc lett. Az első a tűzgyújtás volt, amit egy puha faág alatt gyorsan ide- oda rángatott erős indaággal indított a helybeli. A súrlódás által a felforrósodott ágon füstcsóva szállt fel, amit aztán finoman, érzékletesen fújt, és élesztett állapotba egy kis, puha növényi szálakból álló fészekbe rakott, ahol az elsőre ugyan nem, de a második kísérletre lángra lobbant. Vastaps!
A fúvócső még érdekesebb volt!. A kis nyílhegyek kiválasztása volt az első, melyet azok megfaragása, tollhegy-végekkel való ellátása, a fatest polírozása, azaz egy smirgliszerű lapulevélen való sodrása, végül a méreg odaragasztása (helybeli növényi- nedv- ragasztóval) követett. A célpont tekintetében a sok évtizedes hagyomány mit sem változott: a mienk is egy teddy bear, azaz egy kis sárga plüssmaci volt, amely egy műanyag- madzagon lógott egy csűr hátán, jó 15 méteres távolságban. A helyi fiatal fiúk megmutatták a technikát, majd jöhettek a turisták. A telitalálattól a fele úton a földbe cövekelő pozícióig minden volt. Persze nem volt olyan férfi a csoportban, aki nem állt volna oda hadászkodni, - így én is-, de a nőneműek közül is sokan megpróbálkoztak.
A megrendezett, „kiállítás- etnográfia” tudvalevő volt a látogatás előtt is, de ott szembesültünk vele igazán, amikor néhányan közölünk nem tapintattal, lopva készítettek a padon üldögélő süldő- lányokról zoommal fotókat, hanem szemről- szembe. Azt a sok dühös, összevont szemű tekintetet részükről soha nem felejtem el. Itt ért egy másik hazánkfiával történő emlékezetes találkozásunk is: a nem is fiatal házaspár autót bérelve járta be Malajziát, nem kis bátorságot mutatva, és persze saját programszervezéssel. A táborba visszavezető hajóúton ismét ment az „eláztatási” ceremónia, csak magasabb fokozatban: nem csak a csónakos billegtette járműbe folyt be innen- onnan a Tembeling vize, hanem tudósnak vélt túravezetőnk is hatalmasakat nevetett azon, hogy minden kedves utasának fejére borított egy-egy vödör vizet. Semmink nem maradt szárazon, de ez most már kockázattal járt: a megérkezés után egy fél órával indult a megkerülhetetlenül légkondival közlekedő kisbuszunk vissza KL-ba, amely egy jó háromórás út. Mit vegyünk le, mit vegyünk fel? Francia barátaink persze kicsomagolták a 20 kilósaikat, és megoldották, de mi a két hátizsáknyi „hozott” ruhatárunkkal nem sokra mentünk. Végül is nejem váltás blúza legalább felül, nekem a kockás pizsamanadrágom legalább alul mentesített a megfázástól.
Este 6-kor indultunk a dzsungelfaluból haza. A sofőrünk határozott unszolására (biztosan százalékot kapott) útközben megálltunk egy hangulatos kínai vendéglőben, ahol a világot-járt, kecskeszakállas, lófarkas tulaj valódi keleti vendéglátást reprezentált nekünk. A francia házaspár mellett egy fiatal amerikai pár volt még az asztaltársaságunkban, akik lótenyésztéssel foglalkoznak valahol West- Virginiában, úgy hogy Macron, Trump és Orbán polgárai a hangulatos helyszínen abba sem akarták hagyni a beszélgetést. Már fél 11 volt, mire a Mandarin hotel előtt kiszálltunk a járművünkből, és taxival (ez meglepően olcsó Malajziában, ráadásul nem kell félni, hogy átvernek, mint az északi szomszédban, mert használják a taxamétert) mentünk haza ugyanabba a hotelbe, ahonnan két napja eljöttünk. Valahogy elfelejtkezhettek rólunk, mert az épületben nem volt már üres szoba. Atya Isten, most mi lesz- gondoltuk, de a recepciós srác ekkor felajánlott egy 100 méterre odébb álló épületben, a szálloda apartman- részlegében egy komplett ötszemélyes, kétemeletes, 80 m”-es lakrészt. Egy perc alatt elszállt a bánatunk, pláne, hogy a szomszédos lebujban a nagy fáradságra megittunk két igen finom KingFisher márkájú, Indiában főzött sört.

Kuala Lumpur másodszor
Mivel szemünk előtt lebegett az a rájuk nem éppen hízelgő mondás, hogy KL egy egynapos város, a csodahotelben jó későn ébredtünk, mire 10 után nyakunkba vettük a várost. A cél az volt, hogy még a nagy kánikula előtt nézzük meg a külvárosban fekvő indiai kegyhelyet, a Batu Caves-t ezen a szombati napon. Feleségem sem volt már lázas, az én lábam sem fájt, a nap is sütött, tehát nosza. Metróval mentünk a nagy belvárosi csomópontra, a KL Central-ba, onnan városi vasút vitt tovább északra, a barlangokhoz. Csakhogy, ahogyan nálunk is előfordul, felújítás volt a vasúti pálya középső részén, így vonatpótló busszal kellett ezt a távot megtenni. Vonatról le, tömött, ülőhely nélküli buszra fel, arról le, majd vissza a már közlekedő HÉV-re: negyed kettőt mutatott az óra, amikor megpillantottuk a hatalmas sziklákat.
A hinduk számaránya Malajziában csak 9 %, de kultúrájukat, szokásaikat talán a legerősebben ők őrzik. Előbb a Ramayan- barlangokba mentünk be, ahol a hindu hitvilág minden szereplőjével találkoztunk. A több-száz méter hosszú szikla-labirintusban sokszor túlzóan élénk megvilágításban voltak elhelyezve a mészkőből faragott szobrok, több száz alakkal, egy-egy ősi vallási eseményt ábrázolva. Az óriásterem belső felén még egy 30 m magas kúpba is felmászhattunk, ahonnan be lehetett látni a földszinti szobor- parkot. Miután innen kijöttünk, mentünk fel az „igazi” Batu sziklához,
ahol a bejáratnál egy 42.7 m magas, aranyozott nő-alak, a Lord Murugan szobor hívta a vendégeket. Ugyan 272 lépcső vezetett fel a felső templomhoz, de mivel alacsonyak voltak, nem okozott nehézséget nekünk sem. A felső sziklatemplom éppen renoválás alatt volt, így nem a legszebb arcát mutatta, de méretei (100 m magas, 400 m. mély az egész barlang), hangulata, hitvilága emlékezetes maradt bennünk, pláne amiatt is, hogy a várva várt majmok végre feltűntek a kegyhely körül.
A kedves makákók ugrándoztak, ettek, kurkásztak, és el-elcsórtak mindig valamit a nem odafigyelő turistáktól. Mivel hatalmas viharfelhők gyülekeztek Batu Caves felett, annak megtekintése után rohantunk vissza a belvárosba. Így a nem túl érdekesnek tartott Dark Cave-be, a denevérekkel, bogarakkal, pókokkal teli barlangba nem mentünk be. De mire vissza- héveztünk, metróztunk a belvárosba, megszűnt a viharveszély, de maradtunk Indiánál, és az itteni helyiek városnegyedébe, Little Indiába mentünk át.
Gyönyörű textíliákat, kézműves ajándéktárgyakat, lábbeliket árusító boltok alkották a díszes főutcát, jobbról-, balról 30-40 emeletes felhőkarcolók árnyékában.
Egy életünk, egy halálunk, egyszer egy valódi indiai étterembe megebédelünk- gondoltuk- és nemsokára csak a helybeliek által látogatott hatalmas étkezdébe találtuk magunkat. A mosoly nélküli, összevolt szemöldökű, szigorú vakkantásokkal kommunikáló pincér-személyzet csakhamar az előzők után le nem mosott asztalra dobta a tányérként használatos pálmaleveleket, mindhárom, a kezében levő kannából egy-egy kanálnyit dobott rá a bennük levő szószokból, majd egy tányérnyi rizst, és két szárított palacsintaszerű kenyeret dobott mellé, végül a kért húsokat (csirkét rendeltünk) egy kis kávés csészealjban tette a nagy zöld teríték mellé. Evőeszközöket kérnünk kellett, mert ők általában kézzel-, újjal esznek. A porcogósan, csontosan megsütött húsok kivételével a többiből hagytunk elég sokat. No, nem azért, mert nem voltunk éhesek, hanem a látvány és a szagok, no, meg a higiénia miatt elment a kedvünk az evéstől. Egyébként Thaiföldön, Kambodzsában, és Malajziában is a normál étkezés folyamán a jobb kezükben tartott kanállal merik ki az ételt a tányérból, a villa pedig arra való, hogy bal kezükkel a kanálba segítsék az ételt. Kés az nincs!
Az indiai városrész után a brit gyarmati időket felidéző városközpontba mentünk, a város szellős, tágas, világos főterére, a Merdeka, azaz a Függetlenség terére. Körben mindenhol a felhőkarcolók, közelebb kisebbek, a két óriás, a Petronas Twin és KL Tower mögöttük, a téren pedig a gyönyörű muszlim díszítőelemekkel ékesített Sultan Abdul Semad Building egyszintes épülettömbje és a szintén nem nagy St. Mary Church anglikán temploma uralta a városközpontot. Szép, gondozott utak, járdák, hatalmas füvesített tér, a Selangor Club krikett- játékosai számára!!, egy 95 méteres árbocon lengő hatalmas országzászló, a Jakur Gemilang, mesterséges patakok díszes kis hídjaikkal, majd a szélén jó néhány felújított, barna gerendás, hófehér, kétemeletes angol ház a gyarmati időkre emlékeztetve - ez volt a Merdeka. A város egy másik csomópontjára, a Majsid Jamekra néhány szép mecset külső kerengőin áthaladva értünk el, majd onnan sietve a szállónkba rohantunk, hogy egymással versenyezve elérjük a legkisebb helységet. Ennek prózai oka volt: az indiai ebéd. Miután „helyrejöttünk”, este elmentünk a helyi városrész, a Pudu központjába, egyet sétálni. A meglehetősen ízléstelen kínai áruházak sem árú-kínálatában, sem minőségében nem érték el a belvárosban kínáltak színvonalát. Mivel az emlékezetes ebéd után már a tervezett kínai vacsoránkat is elhalasztottuk, a 7 Eleven garantált minőségű szendvicseire fanyalodtunk. Este összeszámoltuk: ketten 4 és fél liter palackozott vizet vásároltunk és fogyasztottunk el aznap! .
Másnap, vasárnap még mindig volt egy jó fél napunk KL-ra, mivel délután ment csak a buszunk tovább Szingapúrba. Ekkor,- ha már kihagytuk Bangkokban- kipróbáltuk az Európában nem, de Ázsiában, Amerikában is divatos tömegközlekedési rendszert, a skytraint, avagy monorailt, magyarul a magasvasutat. Ez talán annyival olcsóbb a metróépítésnél, hogy nem a föld alatt kell alagutakat fúrni, hanem a széles sugárutak felett, hatalmas betonoszlopokra nehezedő, 5-6 m magasra épített betonútra szerelik a jó fél méter magas szintén betonsíneket. Ezeket a „lába közé” fogja a vonat, és úgy siklik gyorsan úti-célja felé. Ismétlésként elmentünk megint a Petronas- ikrekhez, hogy most napfényben csodáljuk meg a modern építészet e csodáját. Lenyűgöző volt most is, és annak tiszta, ápolt környezete. A színvonalas parkosítás, a zöld szigetek tucatjai mind- mind megörvendeztették a turisták szemét: valóban itt és most látszott az ország gazdagsága. Ismét taxival (ugyanannyi volt, mint 2 metró-jegy ára!!) mentünk ki a busz- pályaudvarra szállónkból, ahova visszamentünk csomagjainkért, mert fél 2-kor indult a távolsági buszunk.
A sok repülőutat feleségem javaslatára váltottuk egy alkalomra buszra, mondván, hogy nem sokkal több idő, mint a reptérre órákkal előtte kimenni, várni, utazni- variáció, ráadásul többet is látunk. De végül egyik sem jött be! Óriási káosz, hatalmas tömegek várakoztak a nem kimondottan busz- pályaudvaron, egy többemeletes üzletközpont oldalában, ahol a megállóba néhány másodpercre be-, és kiviharzottak a hatalmas buszok. Nagyon észnél kellett lenni, hogy milyen bűvös négy szám van festve a sofőr ajtajára, nem is nagy számokkal. Végül is beszálltunk, de nem az emeletre foglalt, szép kilátással kecsegtető első két széket kaptuk, hanem az „alagsorban” a leghátsó fotelekbe. Mert azok nem székek, hanem hatalmas, rikító rózsaszín plüssel bevont széles, így a hátnak egyáltalán nem kényelmes fotelek voltak. Ez volt tehát a luxus- busz, mely aztán jó iramban indult neki a több-száz kilométeres, autópályán megteendő déli útjára. Amikor azonban a busz az emeletre felmenő jobb oldali lépcsőjére ültem, hogy videózhassak, Sando Khan csavarba font, zsíros hajú utóda, a sofőr elküldött onnan, mondván, hogy nem biztonságos az ott ülés. Na, ilyet sem hallottam ez idáig, de szó fogadtam. A menetrend 5 órás utat jelzett, azaz fél 7-re kellett volna a városállamba érnünk.
Az egy beüzemezett egészségügyi megállás még a program szerint ment, majd egy soha nem látott trópusi zivatar után, ahol a környező dombokról vastag patakokban ömlött le az országútra az esővíz, erősen lassítva értük el a maláj határt. Mivel rengeteg busz volt, a szokásosnál jóval több, igencsak lelassult a menetünk. Először nem tudtuk mire vélni ezt, majd kiderült: vasárnap este van, és a maláj vendégmunkások ilyenkor mennek vissza a gazdag szomszédvárosba. Egy igazi pokoljárás következett. A régi kommunizmus- korabeli, izgulósan, dobogó szívvel a baráti ország határállomására érkező időszakot is meghazudtoló procedúra-sorozat vette kezdetét. Az említett korban azért a határőr is, és a vámos is felszállt a buszra, és ott végezte tevékenységét, ellenőrzéseit, de itt nem: le kellett szállnunk mindannyiunknak, az összes csomagunkkal együtt a maláj határátkelő hivatali épületébe, ameddig persze buszunkkal félórákig araszoltunk. Útlevél- vizsgálat: egy óra. A vasárnapi ötszörös forgalomra a helyiek úgy (nem)készültek, hogy semmilyen kisegítő, plusz kaput nem nyitottak meg. Majd ugyanez a vámvizsgálaton egy kicsit gyorsabban: fél óra. A tök sötétben aztán elértünk nagy nehezen a szingapúri határhoz. Ott ugyanez: bruttó másfél órás herce- hurca: a buszból ki, útlevél, majd vámvizsgálat, plusz még egy repülőtérihez hasonló átvilágítási- motozási procedúra, busz megkeresése, buszba be. Természetesnek vettük azt, pedig nem volt az, hogy aláírtuk: kábítószer birtoklásért halálbüntetéssel sújtanak! Egy szó, mint száz: ¾ 10 re érkeztünk meg fél 7 helyett, azaz több mint 3 óra késés. Már késő este lévén, megint csak nehezen ment a taxi leintése, meg hát persze elég sokan is vártunk ugyanerre. ¾ 11-re értünk végre a szállónkba, amely itt szintén a kínaiak városrészében feküdt, és ahova gyorsan lepakoltunk, hogy mielőbb kimenjünk a városrész centrumába vacsorát, reggelit, üdítőket vásárolni. Pedig a terv szerint az aznapi estét a városállam tengerpartjának éjszakai felfedezésével terveztük. De így ez eltolódott másnapra!

Szingapúri kalandozások
Utazásunk 17-ik napján, már a betervezett csavargások 2/3 -nál lévén, az útikönyvek segítségét kértük. A világ 6-ik leggazdagabb államában ébredtünk, emiatt jött szép lassan a felszínre a Svájcban, Amerikában, Németországban érzett kisebbségi érzésünk. Hát igen, ez aztán a gazdagság. A Gaylang negyedben, ahol laktunk, ez még nem ért utol minket, de a belvárosban érve igen. A városközpontban aztán vettünk egy- egy napi jegyet az egész város minden szegletébe eljutó 7 metróvonalra, és nekiláttunk felfedezni azt. Egy egész napunk volt rá, és elégnek kellett bizonyulnia. Így is lett! Először a Stamford Avenueig mentünk be, ahol a brit gyarmati örökség levegős, parkokkal díszített, neokolon épületeit, anglikán templomait, konzervatív leányiskoláit elhagyva a kikötői öböl felé vettük az irányt. A szingapúriak is emeltek II. világháborús emlékművet elesett katonáik emlékére, - emellett is elmentünk,- akik természetesen az angolok oldalán harcoltak.
Kissé lejjebb már feltűnt a város egyik első, modern építészeti remekműve, az Esplanade színház kétkupolás, lapos gombaformájú teteje. Ahogy a fejlett világban másutt is, itt is a kultúra, a művészet inspirálja a társadalmi folyamatok progresszivitását, jövőjének megálmodását. Az épületbe belépve tovább kapkodtuk a fejünket a belső építészet merész remekeit, a kicsi, a közepes színháztermek, és a nagy hangversenyterem XXI. századi berendezéseit látva.
Majd innen a tengerparti Promenade-ot közelítettük meg, ahol a legtöbb látnivaló akadt. A pár méterre, balkézre eső fekvő Merlion parkot, az ott felállított oroszlánnal, a városállam szimbólumával véletlenül elkerültük, és jobbra vettük az irányt: itt a gyermek Zoo és játszótér, valamint a tengeren rendezett sportesemények óriási lelátó- rendszere épült ki. Az öböl másik oldalán a jól ismert szingapúri felhőkarcolók erdeje meredt a magasba, amely nem kevésbé lenyűgöző, mint New York Manhattanjének látképe. A körbetekintés során újabb lélegzetelállító építmények kerülnek a szemünk elé: szemben az óriási lótusz- kehely szobor,
mögötte a világ egyik legnevezetesebb szállodája, a három lábon álló, a tetején a 150 m-es úszómedencével büszkélkedő Marina Bay Hotellel, mögötte a még alig látszó Gardens On The Bay óriási üveg-fáival, bal kéz felé pedig a világ II. legnagyobb óriáskerekével, a Singapore Flyer-rel. Ezek többsége az utóbbi egy évtizedben készült, ugyanúgy, mint a Lótusz- szoborig húzódó Helix Bridge, amely króm-acélból épített, sodort formát utánzó modern műalkotás. Az üvegfa- komplexumot az esti programra ütemeztük be, így már dél elmúlt, amikor továbbindultunk befelé, a Waterfrontot magunk mögött hagyva.
A következő célpont a Little India volt, amely a KL-i testvérétől a szebben kiépített, a történelmi épületeket stílusosan, korabeli állapotába visszaállító külsejével tért el. Néhány kék- piros, egy-kétemeletes ház szinte skanzenbe való állapotban fényképeztette magát.
Harmadik megállónk az itteni híres Clarke Quay negyed volt, ami nem más, mint a tengerbe folyó Rába nagyságú, Singapore folyó partján épült szórakoztató- negyed. Hotelek, panziók, éttermek, kávézók, kocsmák, sétányok, parkok, gyönyörű megvilágításban sorakoztak itt, és persze a hatalmas bevásárló- központok, ahova mi is behúzódtunk a hirtelen lezúduló eső miatt. Érdekes, hogy a nálunk a pesti „hétkerben” romkocsmáknak titulált, kezdetben kényszerűen üzemeltett intézményeknek itt is meg van a megfelelője: az elhagyatott dokk- raktárok (godown-ok) helyén sok népszerű outlet- üzlet és pub üzemel. Összekötöttük a kellemetlent a hasznossal, és a vihar alatt egy Burger King-ben, utunk alatt először, megebédeltünk.
A következő megálló a belvárosi kínai negyed volt. A Chinatown is voltaképpen egyutcás kirakat- utca volt, de a metró- megállójuk felé közeledve egyre több 3-4 szintes, a 30-as, 40-es években épült, de mára teljesen rekonstruált épületsort találtunk, amelyet a helyi városvezetés megmentett a felhőkarcoló-építés elől, és megőrizte az akkor szobánként 10-20 főnyi családokat befogadó lakások helyét. Hatalmas, a tér közepén ülő 30 méteres felfújható kutya jelezte (2018 a kutya éve!), hogy itt vagyunk, és e nép folklórja is járt a szemünk előtt,
amikor a Haw Park Villá-ba utaztunk tovább.
Azt hittem, hogy itt több lesz a művészeti-kulturális kínálat, de szomorúan, néha nevetve vettük tudomásul, hogy a tömény giccs az itteni kínaiaknak is az elfogadott kifejezési formája. Olyan, több-száz szobrot, szoborcsoportot láthattunk itt, amelyekhez hasonlót Európában még a falusi búcsúkban sem. Pedig a nevük komoly volt: Sárkányvilág, a Világ teremtése, a Hősök és legendák, a Keleti színház szelleme. Mindenesetre megörökítettük a megörökítendőket itt is, és visszamentünk nappali programunk utolsó színhelyére,
az Orchard Road bevásárlóközpontba, de inkább a mellette fekvő Emerald Hill gyarmati városrészbe, azaz a város Rózsadombjára. Minket inkább a 2-3 emeletes, brit koloniális építészet remekei érdekeltek, de akarva- akaratlanul sikerült olyan ház előtti placcot találnunk, ahol egymás mellett parkolt egy Ferrari, egy Lotus és egy Porsche sportkocsi. Azt mindenképpen meg kell említeni, hogy a tudatos városvezetés a környezetvédelmem és a városi zsúfoltság elkerülése végett erősen korlátozza a magán- gépkocsik tulajdonlását. Áruk a duplája- háromszorosa az átlagosnak.
A Peranakan tér körüli (perenakonok azon kevés része a kínaiaknak, aki asszimilálódtak a malájokhoz a XX. szd. elején) egyemeletes házak után az Orchard Road hatalmas áruházai következtek, amelyeket az Orchard Undergroundon, több száz méter hosszú, üzletekkel teli, kivilágított aluljárókon keresztül lehetett megközelíteni. Na, de a végére mi is elfáradtunk, és fél 7 körül a szingapúri metrók valamelyikével hazatértünk egy szusszanásra hotelünkbe.
Este a kivilágított csodák következtek,- elképzeléseink szerint. De ezeket csak részben sikerült látnunk. Azt feltételeztük, hogy a Waterfronton levő, az utóbbi évtized alatt megépített nagy attrakciók, így a Gardens On The Bay (üvegfák) , a Flowerdome(melegház) és a Cloud Forest (esőerdő) az esti órákban lesznek megtekinthetőek. Tévedtünk. Este fél 9-kor mindegyik zárva volt! De ez később derült ki. Először, - ugyanúgy, mint Kuala Lumpurban a Petronas- tornyok- itt a Marina Bay Sands hotel volt az, amelyet nem győztünk fotózni lenyűgöző kinézete miatt. A három „épület- lábból” álló épület tetején, az 57. emeleten húzódott végig az a 150 méter hosszú úszó-medence, amely felül összekötötte azokat. Kivilágítva nem lehetett sem a szemet, sem a kamera objektívját levenni róla!
Mögötte állt a világító folyó mögött a Gardens On The Bay hét épületből álló tere, amely alkotások kívül üvegből, belül betonból, az oldalán pedig valódi zöld- függönnyel bevonva készültek, és amelyek között nappal át lehetett volna járni úgy 30 m. magasan. Ez ugyan este nem volt elérhető, de kárpótoltak a csak most, este már ezer fényben pompázó, kivilágított műalkotások. Alaposan körbejártuk őket. A téren tovább haladva a bezárt kapujú Flowerdome és a Cloud Forest ismét lehangolt bennünket, - pedig a jegyek árát már előkészítettük-, de északra fordulva újabb meglepetés- özön lepett meg:
a legújabban átadott Silver Garden, a 3 db. kék fényben úszó, 40 m magas üveg-fa. A Waterfrontra visszatérve a Singapore Flyer óriáskerékről készítettünk néhány fotót (felmenni nem mertünk!). Igencsak elfáradtunk a városállam körbejárásán, így már késő éjszaka volt, mire hazatértünk.
Másnap reggel a reptérre mentünk ki, szintén a mindent behálózó, tökéletes biztonságot nyújtó MRT gyorsvasúttal. Itt nem eshet senki sem a sínek alá, mivel a peronok is fotocellás ajtókkal vannak ellátva, és csak akkor, és ott!! nyílnak ki, mikor és ahová beérkezik a szerelvény. Arról nem is beszélve, hogy minden megállóban tökéletes tisztaságú mellékhelyiségek sora áll a lakosak, turisták rendelkezésére. Másnap délben indultunk vissza Thaiföldre, de mint ez esetben is, ekkor is a délelőtt folyamán már programokat nemigen lehetett szervezni, mert ha visszaszámoltunk, mindig megijedtünk, hogy le ne késsük a becsekkolást, a repülőutat, mert az borítaná az egész menetet.
De az, amit a Changi repülőtér mutatott magából, az nem volt mindennapi: a 4 hatalmas terminál, melyeket busszal lehetett megközelíteni, a csarnokok métere, építészeti megoldása, szobor-, és szökőkút megoldásai, mind- mind felejthetetlen emlékeket hagytak bennünk. De mennünk kellett, várt az Andamán- tenger, ahol egy kicsit megpihenni szándékoztunk. De ez már a következő fejezet része…

Gróf István
fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, Gróf István
Megjelent a www.ongo.hu portálon 2018.05.13-án