AZ IKVA-PARTTÓL A MISSISSIPPI DELTÁIG DŐLT A BLUES

Az Ikva parttól a Mississippi deltáig dőlt a blues
2019.06.29. Gróf István, fotók: Varga András

A táborlakó diákok helyett a Blues Napon egy félprofi felnőtt csapat vállalta az előzenekar szerepét a fesztivál ezen a héten még nem használt helyszínén, a Sportház színpadán. Ámbár a hangosítás, a színpad és a közönség elhelyezése tökéletes volt, de ugyanúgy, mint ahogy azt az előadók mindegyike meg is jegyezte, a nézőtéren is kibírhatatlan volt a forróság. Sötétedésig a széksorok csak félig teltek meg, a közönség másik fele inkább az intézmény előtti téren tartózkodott. Bizony, a jövőre vonatkoztatva fontos lenne a szolgáltatáshoz a légkondicionálást is megrendelni. Nem luxuskövetelmény, a tegnapi helyzet már a műélvezet rovására ment.
A Penzel Péter gitáros- énekes vezette a soproni Crazy Daisy Jug Band a '20-as évek Amerikájának utcazenéjét, főleg a jug-ot népszerűsítette, de a delta és a Chicago-bluesba, és a country környékére is ellátogattak. A lejátszott öt dalban (Memphis Jug Band Music, Jesse Fuller San Francisco Blues-a, Howlin' Wolftól a Killing Floor, és két saját nóta) korhűen, hibátlanul játszottak. Nem tőlük függött, hogy a kora délutáni kánikulában, a kezdéskor nem tudták jobban feldobni a hangulatot. Pedig az énekes-gitároson kívül Tujmer Zoltán az ősi jug hangszerével, Korényi János szépen díszítő harmonikajátékával, Korényi Ábel megbízható basszusjátékával több elismerést érdemelt volna.

A nem sokkal utánuk fellépő amerikai blues banda, a Kenny „Blues Boss" Wayne vezette alakulat magasabb szintre kapcsolt. A '40-es, '50-es évek klasszikus bluesalapjára modernebb ritmusokkal tálalt zenét, old school bluest játszottak a fiúk. A piros zakóban, nyakkendőben és cipőben, fehér kalapban, ingben és nadrágban fellépő zongorista, és csapatának tagjai, így köztük a 2016-ban már itt járt, és most viszontlátott Lurrie Bell Chicago-blues bandájának két oszlopos tagja, Malvin Smith basszusgitáros és Willie „The Touch" Hayes dobos, mellettük egy távol-keleti gitáros, Yuji Ihara alkotta a bandát.
Wayne Little Willie Joe és Fats Domino hatására kezdett muzsikálni a Nyugati-parton a '60-as, '70-es években, főleg Kaliforniában, majd Kanadába tette át székhelyét, ahonnan meglepően gyakorta jön át Európába koncertezni a most 74 éves zongorista.
Egy dögös csoszogóssal, egy shuffle-vel kezdtek, majd egy New Orleans-i hangulatú cajun dallal folytatták, hogy harmadikként elérkezzenek egy klasszikus lassú blueshoz. A főnök hangja erős, határozott, négeresen reszelős és tiszta volt, ehhez pedig - és ez nemcsak az ötévtizedes rutinnak köszönhető - tökéletes zongorajáték párosult. A több mint egyórás koncerten megállás nélkül ontotta a meg nem pihenő zongorafutamokat, tökéletes, bal kézzel hozott lengőbasszussal úgy, hogy több műfajban való jártasságát is igazolta. Ebben a lassú 12-esben olyan klasszikus Otis Spann-os stílusban improvizált, hogy elámultunk. A kísérőzenészek a főnököt voltak hivatottak kísérni: a menedzserük által megszabottan vasalt nadrágban-ingben, de nem gúzsba kötve hozták tökéletesen a kíséretet, úgy, ahogy azt kell. A japán gitáros sem vette fel a sztárallűröket, pedig tökéletes hangszertudásáról adott tanúbizonyságot ízléses, nem tolakodó, mégis ötletdús rögtönzései során.

A Searchin' For my Baby rock- boogie-val folytatták, melyben Kenny hangszeres előadása felidézte a példakép Fats Domino gördülő-guruló-hömpölygő zongorajátékát. Egy, a frontember tökéletes énekhangját megmutató nehéz soul dal után egy rockritmussal gyorsított gospel-adaptáció, a Baby, It Ain't You következett, (Wayne édesapja tiszteletes volt, és fia is az ottani kórusban kezdett zenélni), kőkemény dúrokban hasító zongoraakkordokkal, majd rögtönzéssel, melyet végre a belemelegedő basszusgitáros is követett, mosolyogva, erőlködés nélkül. És hogy a kalapos Hayes se maradjon le, szédületes dobszólót nyomott le, melynek nem a dinamikája, hanem a zenei variabilitása volt figyelemreméltó. Mint tegnapelőtt Liane Carrolltól, most Kenny Wayne-től is meghallgathattuk a zenetörténelem egyik legszebb soul- blues balladáját, Ray Charles Georgia On My Mind-ját, ezúttal is tökéletes énekléssel, zongorajátékkal. Az utolsóként előadott Start Rockin' c. rock'n'roll őrületben már Little Richard eszelős dinamikáját hallottam vissza, majd a visszataps után a művész 2008-as nagy slágere, a Boogie-woogie Mama zárta a sort. Aki hallotta már a boogie zongorastílus felfedezőjének, és egyik legnagyobb alakjának, Albert Ammonsnak játékát, az felidézhette Blues Boss játékában ugyanezt. Megint ideális ének, egyetlen mellényúlás nélküli hangszeres játék: a tökéletes klasszikus bluesjáték magasiskoláját hallhattuk!

Mit sem engedett a forróság, amikor porondra lépett a hazai blues szcéna egyik legismertebb, és legnagyobb tudású alakja, Pribojszki Mátyás szájharmonikás, zenekarával. A mindig jókedvű, műsorát poénokkal (is) feldobó művész ezúttal nem kamaraduóban (Grunting Pigs), de nem is együttesével (P.M. Band), hanem a Jumping Matt and His Combo feat. Custom Big Band nevű formációjával lépett fel. A bluest megújító, más műfajokkal színesebbé tevő, a népszerűségét egyéb módon segíteni akaró kezdeményezések egyik legsikeresebb eseményén vehettünk részt jóvoltukból. Az alapcsapathoz- (Pribojszki Mátyás- szájharmonika, ének, II. Szász Ferenc- gitár, vokál, Csizmadia László- basszus és Molnár Dániel- dob) ezúttal a Pénzügyőr (Custom) Big Band zenekar csatlakozott, az effajta fúvószenekarok igazi, Duke Ellington-os, Count Basie-s felállásában. A Nyers Alex karmester vezette együttesben a harsonaszekció 3, a trombitásoké szintén 3, míg a szaxisoké 4 főből állt. Aki meghallgatja Oliver Nelson Big Band-jének Los Angeles-i koncertlemezét, az, ha eddig nem is tudott erről a műfajról, lefogadom, hogy megszereti.
A big band zene egy kvalifikált zenészekkel kivitelezett, gondosan és ötletdúsan meghangszerelt jazzstílus, mely fúvósokra és ezek kórusára alapozott. Ez egyedi, ugyanakkor nagyon élvezetes soundot eredményez. Pribóék a „west coast jump" stílusban, showelemekkel tarkított, jó hangulatú improvizatív zenét játszanak, a blues-zal a középpontban, melyet - itt a big bandhez kapcsolódva - a jazzel és a rock'n'rollal, a boogie-val, a soul-lal, a funkyval színeznek. A műsor zömében nem új dalokból állt, hanem a régiek áthangszerelt változata volt. A Running Out of Time, majd az I Heard The News után a Can't Make You Stay lüktető rockja már ütemes tapsra késztette a hallgatóságot, kivált Matyi őrjítően keverő herfli-, majd Feri gitárrögtönzéseit hallgatva. Ugyanerről, a My Stories CD-ről jött a Travenin' Mood, mintegy megelőlegezve a következő előadó New Orleans-i hangulatvilágát. Az I'm Gonna Find My Baby refrént együtt énekeltük az énekessel, de néhány fúvósimpróval megbélelve még inkább izgalmas lett a nóta. A big band tagjai közül külön kiemelendő Almási Attila pozanjátéka, aki a leggyakrabban és a legötletesebben fújta. A szaxisok közül pedig ugyanezekben jeleskedett Lovász Csaba tenoros. A 2013-as nagysikerű lemezről szólt a Real Good Man, Matyi szédületes magasságokban vibráló herfli-szólójával, majd a Wet Lips következett, ismét big bandes tömörrel.

Visszhangzott a Sportház faláról a sok tízkiló trombitaréz hangja, a fúvósok ragyogó, immár hosszabb lélegzetű szólóival. A már említetteken kívül Bakó István alto-rögtönzéseit is igencsak élveztük. Egy még régebbi, 1999-es Pribojszki-nóta következett, a Swingin' All Night Long c. talpalávaló, melyben a muzsikus jellegzetes kis kőrmikrofonja elé ezúttal a kétsoros fekete kromatikus harmonikát illesztette, variálva a hangzást. Egy Ripoff Raskolnikovval közösen megírt shuffle fokozta az amúgy is forró hangulatot (Matyi inge már egy merő víz volt), mire a csapat - minden koncertjén jól bevált receptként -, a végéhez közeledve a Zydecola c. fergeteges boogie-t nyomta le. A jóval több, mint egyórás koncert ráadás száma egy Elvis-utánzat, a My Little Angel c. saját volt.
Azt már az idén januári Pribó-koncerten megállapítottam, hogy Matyi hangja hónapról hónapra javul, és ezt továbbra is állítom, kiegészítve azzal, hogy tréfás megjegyzésein kívül színpadi mozgásával, Elvises csípőrázásaival igazi showman imázst alakított ki napjainkra. Bebizonyította, hogy a viszonylag szűk zenei mozgástérrel rendelkező bluest népszerűbbé lehet tenni, csak az eszközeit kell megtalálni hozzá.

A koncert fénypontja a más másodszor Szombathelyre látogató Jon Cleary New Orleans-i énekes-zongorista volt. Az angliai Kent-ben született, de 20 éves korában vágyálmát beteljesítendő, Louisiana fővárosába ment, hogy ezt a zenét megtanulja. Nemes Zoltánnak, a New Orleans-i blues hazai mindentudójának elmondása szerint gitárral, mint Britanniában a legmenőbb hangszerrel a hóna alatt ment meghódítani Amerikát, de ott kinevették. Vagy zongorához ül, vagy fúvós hangszeren játszik - hangzott a jó tanács, és Jon az előbbit választotta. Példaképei még éltek: Professor Longhair és a két hete tragikus hírtelenséggel elhunyt Dr. John még ereje teljében muzsikált a cajunok fővárosában, így volt kiktől tanulnia. A Grammy-díjas zeneszerző-énekes vagy tíz lemezt tudhat maga mögött, és bizarr nevű bandájával, a The Absolute Monster Gentleman nevű formációjával évek óta meghatározó alakja a blues műfajának. Blues, jazz, cajun, zydeco, gospel jó adag soullal, funkyval fűszerezve - ez Cleary sajátja.
A mostani gengsztereket Al Holl fiatal dobos-vokalista, Cornell Williams basszeros-vokalista és Wayne Plummer gitáros alkotta. A színpad bal oldalán ült a főnök, hátul a dobos, míg középen a gitáros és a legszélén a mozgékony basszeros. A hosszú, majd kétórás programban a blues és környékének rengeteg variánsát megszólaltatta a rendkívül szuggesztíven, nagy szalmakalapban játszó és éneklő előadóművész. Zongorája tetején egy piros e-pianó volt, hogy az odaillő dalokban, főleg a funky, soul- hangulatúakban ezeken (is) játsszon, valamint ritmushangszerként gyakran használta a cowbell-t, azaz a kolompot. Meglepően nagy szerep jutott a vokáloknak, melyben kiváltképp Cornell vállalt szerepet jó négeres falzettjével, de a dobok mellől Al is sokat beénekelt. A New Orleans-i stílusban nagyon kemény ritmusalapra szól a hihetetlenül vibráló zongora, különösen a magas tartományokban, és a slágeresnek egyáltalán nem mondható, sokszor hamiskásnak tűnő ének.

15 számot nyomtak le 100 %-os bevetésben, melyben voltak lassú bluesok (French Street Blues), dögös funkyk (Coo Coo Juice), francia sanzonszármazékok (Alain Toussaint- dal), balladák, Bo Diddley- zakatolta rock-bluesok, Taj Mahal- szerezte modern dalok, végtelen zongoraszólókkal bélelt boogiek, velőtrázó vokálokkal segített gospelek. Persze mire a végére ért a műsor - addig is szépszámú táncoló fiatal ropta a színpad Jon felöli oldalán -, a zárószámra, a Go To The Mardi Gras-ra maga a főnök rendelte a színpad elé a táncolni, csápolni akarókat. Egy hatalmas népünnepély, egy kis helyi Mardi Gras (New Orleans nagy népi ünnepe!) alakult ki a végére. Homlok és hónalj bizony szárazon nem maradt. El sem hittük, hogy 11 óra elmúlt, mikor a lemezpulthoz soroltunk: szerencsére volt az estét megörökítendő hanghordozó, dedikált kivitelben is bőséggel.
Igazi bulihangulat volt a Sportházban csütörtök este úgy, hogy a művészek a színvonalból egy jottányit sem engedtek. És ez így volt jó!

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2019. 06.29-én

KŐKEMÉNY DÖNGETÉS A LAMANTIN- SZERDÁN

A Juhász Márton Quartet koncertje a Krúdy Klubban

2019.06.27. Szöveg és fotó: Gróf István

Az improvizációs tábor hallgatói közül a Rácz Márton- zongora, Mohácsy Lőrinc Ágoston- bőgő, Borbély Bence Regő- dob összetételű, ízig-vérig mainstream jazzt játszó banda mutatkozott be szerdán a közkedvelt klubban. A latin ritmusokat kitűnően reprodukáló dobos a bőgős segítségével megadta az alapot Marcinak, hogy elbűvölje izgalmas játékával a nagyérdeműt. Pedig a zenéket jegyzők nem voltak akárkik: Miles Davis Turned Up c. száma után a közismertebb Kenny Dorham - nóta, a Blue Bossa következett, és Chick Corea Amanda's Rhumbájával fejezték be hibátlan produkciójukat a fiatalok.

A fő műsort adó zenészek, a Juhász Márton Quartet tagjai sem voltak sokkal idősebbek a diákoknál. A most Svájcban élő dobos-zenekarvezető, Juhász Márton bő 10 éve, 2006-ban ugyanitt okosodott, mint táborlakó diák, de Tálas Áronra, a billentyűsre ránézve is életkorát 25- ön innen saccoltam. (tévedtem, 29). Rajtuk kívül a tábor tanári karának fél évtizede rendes oktatója „Mike" Gotthárd Mihály gitáros, és ifj. Tóth István basszusgitáros lépett fel az estén. A kis színpadon a hatalmas kottatartó állványok miatt, ha nem is kényelmesen, de belakták a pódiumot: balra elől a billentyű-arzenállal Tálas, jobbra elől puritán szerelésével Juhász, hátul középen a gitáros, és kis bárszékén ülve a basszeros.

A beálló szám, az értelemszerűn Intronak keresztelt mű elektromos effektek sorát zúdította ránk, főleg a billentyűk, a nagy piros (Nord Stage 2) és a kis fehér szintetizátorok által produkált hangokon keresztül. A Föld által kibocsájtott mágneses rezonancia-rezgésekhez hasonló „hangnemben" ennek reprodukálása volt a cél. Elhisszük! Juhász a szám alatt jobb tenyeréből a balba, majd folyamatosan oda-vissza öntötte a zörgőcskéket, mint alapzörejt, a basszus folyamatosan járt, a gitár pedig be-bevillanó effektekkel színesített-ijesztett. Az ezután következő Különös teremtés c. progresszív rock már határozott ritmikával, dallammal jött át, és inkább gitár-központú volt, ugyanúgy, mint azt ezt követő Sun c. darab is. Az est negyedik dalában is az általuk kortárs-fúziósnak mondott stílus jegyei domináltak: kemény gitár-riffek, beszúrt effektek és a hozzáillő, az akkori stílus által divatba hozott e- piano gyors futamai, fémes hangzása szólt, a basszus folyamatos, nyolcadokban mozgó, valamint a dob erőteljes, már- már túl hangos kíséretével.
A Hattyú c. opusban már líraibb lett a sound, a lebegő-úszó ballada előadásában a gitár- e-piano kérdez-felel incselkedései voltak megkapóan szépek. A koncert hatodik számában jött el a minden eddigit megdöntő kemény világ: a csontkemény funky alapokra Tálos - a maga szerény, visszafogott módján - olyan 5 perces rögtönzést nyomott le zongoráján, hogy ez felszabadított minden eddigi energiát zenésztársaiból. De ami a lényeg, a közönségből is! A billentyűs, e kreatív konyha főszakácsa, aki állandó szemkontaktusban állt Mike-kal, végig irányította a számok menetét, így ebben is -hatásos kiállással-, átadta a „szót" Gotthárdnak, aki egymaga varázsolt perceken keresztül, hogy aztán „egyesüljön" a zenekar. A közönség élvezte a zenét, a zenészek el-elvesztették a fejüket, és láthatóan kiválóan érezték magukat a bőrükben. A Tálas- Gotthárd- Juhász- szerzemények után egy Herbie Hancock nóta izgalmas témáját bontották ki a fiúk, benne Misi szép szólójával.

A koncert szerkesztésének szempontjait követve egy már- már rocknak titulálható nóta következett jellegzetes gitár- riffjeivel, majd egy lassú, elégikus hangulatú ballada, melyben ismét a fiatal zongorista bizonyította nem mindennapi tehetségét szólójával, melyet végre- immár jól belemelegedve- Tóth István izgalmas, hosszú basszusszólója követett. Gotthárd Misi tüzesebb, a Heater c. száma hangzott el utoljára, alaposan felpaprikázva a hangulatot. A dögös jazz-rock nótában a szerző riffjeivel hangolta rá a közönséget a zenei élvezetekre, aztán ő, majd ismét ifj. Tóth az előbbinél is invenciózusabb, végül a dobos csontkemény, ütőfoszlányokat produkáló rögtönzésével zárult az est. A meghajlás után a főleg a fiatalabb nemzedéket képviselő közönség visszaparancsolta a ráadással nem készülő banda tagjait, akik egy visszafogott hangerővel lejátszott, a témát ismétlő nyúlfarknyi parafrázissal köszöntek el közönségüktől.
Nem hiába került az európai jazz fővárosának, Montreaux-nek versenyén a legjobbak közé Tálas Áron zongora-, ifj. Tóth István pedig gitár kategóriában: az ottani pálya előnyét élvező Juhásszal, és az abszolút profi Gotthárd Misivel olyan minőségi zenét produkáltak együtt, hogy az lemezért kiált!

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2019. 06. 27-én

KÍSÉRLETEK ÉS TRADICIÓK- FELEJTHETETLEN PRODUKCIÓK A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL KEDDI NAPJÁN

Felejthetetlen produkciók a Lamantin Jazz Fesztivál keddi napján

2019.06.26. Gróf István - Fotók: Varga András

Vagy kevés volt a vállalkozó zenekar a diákok között, vagy - mint kiderült, a már fél éve összecsiszolódott - Blumen Therapie annyira kiemelkedett mindannyiuk közül, hogy a többiek féltek színpadra lépni, így a tegnap már bemutatkozott brigád kedden „egy számmal" nagyobb színpadon lépett fel. A recept hasonló volt: a fiúk mind rövidnadrágban muzsikáltak. Előbb egy pergő ritmusú bebop, most már nagyobb lélegzetű rögtönzésekkel, majd egy ballada következett, szintén aprólékosan kidolgozva, szépen megszólaltatva.

A Borbély Mihály és csapata - ahogy már 2017 januárjában a Lamantin Klubban - a Polygon c. albumát hozta el a fesztiválra. Társai ezúttal is a hazai jazz kiemelkedő reprezentánsai voltak: a cimbalmozás legtehetségesebb művésze, Lukács Miklós, az ütőhangszeres pedig Dés András. Középen játszott a szépszámú fafúvós hangszer-arzenálját megszólaltató zenekarvezető, jobbján a cimbalmossal, balján az ütőssel.
A balkáni hangulatot árasztó, Lukács által írt Az első válasz c. számmal kezdődött az akusztikus csodazene. A cimbalom akkordmenetekkel indított, majd Misi is, András is rögtönzött egy jót, mielőtt visszakerült a figyelem Miklóshoz, aki egy fergetegeset improvizált a tisztán és erőteljesen megszólaló hangszerén. A Gyere hozzám estére c. nótában a fúvós volt a középpontban: tárogatóval mutatta be a témát, majd több hangszerét, így a hosszú furulyát, a szopránszaxofont, a klarinétot is megszólaltatta igényes szólóiban. A bolgár népzenész barát, Teodosszij Szpasszov Kacsaleves c., páratlan nyolcadokkal ritmizált, sodró lendületű dalában az extázisig pörgött a ritmus Dés és Lukács jóvoltából, Borbély pedig szemmel láthatóan maga is élvezte klarinéton játszott tekeréseit.

Lukács itt is lenyomott egy ördögi cimbalomszólót, majd az ütős, cajunján ülve saját testén kezdte, majd dobjain fojttatta ritmuskavalkádját. A következő dal, A fű zöldebb c. darab már az övé volt. Borbély basszusklarinéton játszotta fel a dallamot, majd a cimbalmos finoman, újjal pengetve folytatta az elégikus hangulatú dal előadását. A Sunrise In Channai c. Lukács- nótában jött el igazán a zenei pokoljárás Andris jóvoltából, aki az aszimmetrikus keleti ritmusokat biztos alapként hozta Misinek, aki most a dörmögő hangszeréről a vijjogó szopránszaxira váltott. A Liszt-díjas előadóművész Az első kérdés c. szomorkás balladája után a pattogó ritmusú, csárdáselemeket is felvonultató befejező dal következett, amiben megint mindhárman szólóztak, de Dés imprója volt az igazán emlékezetes. Az akusztikus etno-jazzt játszó kamarazenei kísérlet több koncerten is vizsgázott már, mégpedig jelesre. Ez történt tegnap a Weöres Sándor Színház nagyszínpadán is.

Rövid átszerelés után a nap meglepetése, az angol zongorista-énekesnő, Liane Carroll következett. Műsora első felében csak egymaga volt a színpadon. Amikor bejött - bejött?, nem, beviharzott!! -, és kis világoskék hátizsákját a zongora mellé dobta, rögtön éreztük, hogy itt meg leszünk véve kilóra. Még le sem ült, de már kontaktust talált a közönséggel, fecsegett, áradt belőle a vidámság, az emóció. Reagált azonnal bármire, ami a nézőtérről jött, pedig ez itt nem egy kis klub volt, hanem egy nagy színház tere több mint kétszáz kíváncsi nézővel. Mosolyogva magyarázkodott, hogy félig háttal kell ülnie a zongora beállítása miatt, és emiatt inkább a hátulját láthatjuk, de kacagva átlépett ezen is.

Mindjárt a kezdetén belecsapott a közepébe: erőteljes, határozott zongorajátékával kísérte első medley-ét, zenei egyvelegét, mely a spirituáléra, a gospelre, a bluesra épült. Zenéjét hallgatva akaratlanul is beugrott egyik kedvenc előadóm, Georgie Fame neve, aki a blues, a jazz, a gospel és a rock ötvözetét énekelte, zongorázta, hihetetlen szimpátiával. Liane egyik példaképe, a majd 90 évvel ezelőtt alkotó fekete-amerikai Bessie Smith dalait is belerakta a második egyvelegébe, melyben már megmutatta énekhangban való jártasságát: óriásit rögtönzött a dallamok feléneklése után. Majd az ismerős, leszálló zongoramenetek beazonosították a következő számot: Nina Simone My Babe Just Cares For Me c. felejthetetlen dalát, melyet ugyancsak tőle a Sinnerman c. afro-amerikai spirituálé- skót népdal ötvözet követett.
Majd a '40-es évek visszaidézése következett: Gershwin Summertime-ja, egy-egy boogie- woogie, Duke Ellington darabok sorjáztak erőteljes zongorakísérettel, több oktávot átérő, változatosan éneklő hangon, és persze a számok között többperces csevegéssel, mesékkel, hahotázással. Valahol olvastam, hogy Diana Krall szebb, Dianne Ree hangja érettebb, de Liane előadásait mindenki élvezetesebbnek ítéli meg. Erről meggyőződhettünk mi is, pláne, amikor a táborban mesterkurzust tartó énekesnő négy leány és három fiú- tanítványával előadta-előadatta a Sunrise c. gyönyörű gospelt. Először az ő énekére kórusban feleltek a fiatalok, majd egyenként is rögtönöztek, végül, hogy a közönség se maradjon ki a buliból, mi válaszoltunk kórusban a hallgatók előénekelt kérdéseire.

Liane koncertjének utolsó harmadára jött az erősítés Jeszenszky György dobos és Horváth Plutó József basszusgitáros jóvoltából. Mindjárt egy sodró lendületű swinggel folytatták, amiben elemében érezte magát mindhárom muzsikus: a brit nagyot énekelt-rögtönzött elsőként, majd Plutó ámította el a közönséget bő fantáziával előadott basszus-imprójával, végül György is seprűvégre fogta visszafogott dinamikájú, de annál kifinomultabb dobszólóját. Carroll kisasszony férfiénekes példaképének, Ray Charlesnak nótája, a Georgia On My Mind csodálatos balladája következett, melyet egy korszakában hozzá igazított Cole Porter dallal egészítettek ki. Ebben Horváth ismét egy hosszú, háromkőrös, szépen szerkesztett dallamos rögtönzéssel vívta ki a közönség, de a kísért énekesnő elismerését is. Soul dal eddig nem volt műsoron, ezért hát mikor máskor, ha nem a végén, a búcsúszámban hozták elő, persze benne egy kis felismerhető Ellington Caravan- részlettel. Kemény, feszes kíséret, őrjítő ének, parázs ritmus, majd egy hosszú dobszóló zárta az angol vendég koncertjét.

Most sem kellett sokat várni a harmadik előadóra, a Ferenc Németh Trióra. Megint változott a kép: új, érdekes, kísérletező, de azért a jazz mainstreamjébe bőven beleférő zene következett. A tavaly is itt vendégeskedő, Amerikában élő és alkotó Németh Ferenc dobos mellett az idén az osztrák Wolfgang Muthspiel gitározott, és Tzumó Árpád billentyűkön játszott. A „közös nevező" mindhármójuk esetében az, hogy a világ vezető jazz- szakiskolájában, a bostoni Berklee-ben folytatták tanulmányaikat. Németh megszámlálhatatlan mennyiségű ütőhangszere mögött ült a színpad jobb oldalán, előtte a gitáros állt, míg a színpad baloldalán az „Év legjobb billentyűse" címet sokadszor elnyert Tzumó ült a Steinway, az arra ráhelyezett basszus-gép, valamint szintetizátora mögött. A világ ünnepel c. darabbal kezdtek, melyből nyilvánvaló lett, hogy érdekes, nem elterjedt zenét fogunk hallani. A változatosan, technikailag kifogástalanul, ötletdúsan doboló Ferenc irányította a bandát, miközben a mellé helyezett műszeren beállította a dúdolást, a vokált, melyet szintén ő produkált. A megkomponált, hatásos, és hangulatos vokális elemek fontos szerepet kaptak a továbbiakban is. A következőben, a Fan Boy c. szerzeményben a Béreslegény népdalunk hangsorát is felfedezni véltük. Wolfgang ebben a számban végre elengedte fantáziáját, és a szinti dallama után egy szépet rögtönzött.

Az ezt követő Happiness c. opus akár egy progresszív rock dal is lehetne, elektronikus effektjeivel együtt, hangszerelését tekintve mindenképpen. Majd ismét változott a hangulat: Muthspiel úr az elektromos gitárját akusztikus spanyolra cserélve, egy fantasztikus darabjával, a Father and Sun cíművel kápráztatta el a közönséget. Paco de Lucia szellemének megidézése után egy melankolikus, elgondolkodtatásra ösztönző darab következett, melyet Németh házassági évfordulóján feleségének dedikált. A halkan csengő cinek, dallamos zongorafutamok hangulatteremtő miliőjét a Bluefrika c., ugyancsak Németh-szerzemény követte, teljesen más hangzásvilágot teremtve. Talán az Osibisa első, még nem slágeres nagylemezének vad afrikai ritmusvilágát idézte meg a zenekar. Érdekes volt megfigyelni, hogy a zongorista által használt, a kottatartó tájékára helyezett basszus station - ilyekor persze a művész „csak" a jobb kezével zongorázott - milyen észrevétlenül, feltűnés nélkül adta át a basszus-szólamot ugyancsak a nem szólózó, nem tömörítő időszakokban a gitárosnak, aki néha „felszabadította" a zongoristát, és basszusolt gitárján.

Tzumó ugyan mint zeneszerző itt nem szerepelt darabjaival, de ragyogóan képben volt a nem túl könnyen értelmezhető művek előadásában, amely nagyfokú zenei intelligenciájára vall. A szintetizátoron is néhányszor a dallamot bemutató, a basszust is kezelő zenész legjobban a fekete- fehér billentyűk mögött érezte magát: az elvárt, bonyolult jazzes akkordok megszólaltatása helyett inkább a dallamok feljátszásával élt, és a nagy romantikusok zenei stílusában föl- alá szárnyalt hangszerén. A műsor utolsó darabjában, a Mellow című sajátjában Wolfgang is megrázta magát újra: hatalmasat virgázott. Persze a még lépcsőkön is ülő, a teltházat biztosító közönség értékelte a produkciót, Németh magyarázó kommentjeit, így kétszer is visszakérte a zenészeket. Előbb egy latin ritmusokkal, amolyan Santanásan felpörgetett nóta szólt, benne a zenekarvezető élvezetes, a közönséget is extázisba hozó imprójával, legvégül egy szép, énekelt- dúdolt balladát hallhattunk tőlük.
A jazz műfajának sokszínűségét bemutatandó keddi hangversenyek az idén is elérték céljukat: a jazz más- más területéről kaptunk ízelítőket, igencsak magas művészi fokon.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2019. 06.26-án

A SÁRIK TRIÓ HÉTFŐN BARTÓKKAL INDÍTOTT A LAMANTIN FESZTIVÁLON

A Sárik Péter Trió Bartókkal indított a Lamantin Jazz Fesztiválon.

2019.06.25. - Szöveg és fotók: Gróf István

A Sárik Péter Trió közérthetővé tette Bartókot úgy, hogy nem kötött kompromisszumokat. A vasárnapi tanári kar tartotta házi koncert után hétfőn megkezdődtek a meghívott előadók hangversenyei. És persze, mint ahogy ezt a szokást a rendezők továbbra is jónak és hasznosnak tartják, a Lamantin tábor hallgatóiból verbuvált zenekarok is bemutatkoztak a „nagyok” előtt.

Így volt ez tegnap is: a Kapolcsi-Szabó Levente- zongora, Kuti Laura- basszus, Majsai Roland- dob, Virág Benedek- gitár és Drippey Máté- szaxofon összetételű, a Blumen Therapien fantázianevet felvett együttes játszott három számot felvezetésként. Egy szilaj Thelonious Monk darabbal (I Mean You) kezdtek, majd egy 6/8-os ballada, a hölgy misztikus basszus-akkordjaival felvezetve következett, majd még saját szerzeményre is futotta: a csoport legjobban sziporkázó tagja, a zongorista srác nótája következett. A szaxi és a gitár is jókat rögtönzött, de a zongoristával ellentétben, egy- két körnél tovább nem tekertek többet. A rövid bemutatkozás nagyon tetszett a közönségnek, amely meglepve értesült a hírről, miszerint a Virág Terápia a budapesti BJK-ban ad koncertet júliusban.

Perceken belül a színpadon termett a Sárik Péter vezette trió, mellette Fónay Tibor bőgőssel és Gálfi Attila dobossal. A tavaly augusztusban megjelent X Bartók album számai kerültek bemutatásra az est folyamán.

Sárik 2007-ben, 12 éve kezdte meg zenekarának futtatását a hazai jazz-porondon, és az utóbbi 5 évben igazán tetten érhető, valós sikereket ért el lemezeivel: 2014-ben két, gyermekeknek szánt CD-vel került a középpontba, majd ez évben a Fonogram-díjat nyert Jazzkívánságműsor c. kiadványával, míg 2015-ben Berki Tamás énekessel a Minden délibáb c. opusával szintén elhozta jazz-kategóriában ugyanezt a díjat. 2015-ben az Idebenn-odakinn c. szerzői lemezével nem a jazz, hanem a popzene rajongói felé nyitott, míg a '16-os X Beethoven lemeze előzte meg a most bemutatandó Bartók zenéjére adaptált albumot.
Bartók Béla zenei hagyatéka 2015-ben „szabadult fel" 70 év után a család felügyelete alól. Elsőként, 2016-ban a prog-rock hazai élharcosai, Török Ádám és Papp Gyula a Mini együttessel dolgozta fel csodálatosan a legismertebbet, az Este a székelyeknél c. művet, és már nem kellett Találkozás Béla bácsival, vagy egyéb kitérőkkel címet változtatva előadni a darabot.

Péterék a Mikrozmosz 122. darabjával kezdtek: az aszimmetrikus ütemet tapsoló zenészek ezzel mintegy bevezették a közönséget a bartóki hangzásvilágba. Érdekes volt látni a kottatartókat: míg 30-40 éve elegáns kötésben kerültek a fémkeretre a kották, az elmúlt évtizedekben a jazzerek „fél cetlikből is értjük egymást"- alapon gyűrött papírdarabokat cserélgettek az állványon. Mára a technika győzött: a zenészek előtt tabletek voltak kitéve, melyen egy újjal könnyedén lapoztak.
Még bonyolultabb ritmusvilágot idézett a Bolgár ritmusok feldolgozása, melyben Sárik igen hatásos zongora- impróval örvendeztetett meg minket. Nem volt szokványos, hogy a fiatal bőgős számon belül cserélgette (nemcsak ebben a számban, hanem majd mindegyikben) a megszólaltatás technikáját bőgőjén: hol vonóval, hol ujjbeggyel pengetve érve ezt el. Ezt követően a Román táncokból a Bucsumi tánc variációja következett. Ugyancsak Fónay volt az, aki a 6/8-os ütemre a szétáradó-szétterülő vezérszólamot felvezette, majd a zongora gondoskodott a dinamikáról: előbb halkan, majd egyre erősebben merült bele a zenekarvezető a rögtönzésbe, a fortissimo után ismét visszahalkulva, elcsendesedve. Sárik Bartók I. etűdjét lejátszhatatlannak minősítette (kivéve egykor Kocsis Zoltánt), ezért „átdolgozta". A vad, szilaj bartóki akkordok a kitűnő hangú Steinwayből terjedtek szét a terem falai között. Az izgalmas ritmusok tartásáért a zongorista folyamatosan farkasszemezett dobosával, a darab kordában tartása végett. Az est egyik leghatásosabb, legizgalmasabb darabja volt.

Levezetésképpen a Gyermekeknek sorozat közismert Hej, páva darabja következett, melyben az elején Péter megénekeltetett bennünket, majd dallamos rögtönzések következtek tőle, és a közérthetőséget fokozta a bőgő is a már- már rockosan ismételt riffjeivel. Bartók másik „slágere", az Allegro Barbaro volt a koncert következő darabja. Ezt még 1970-ben, az akkor szenzációszámba ment angol csodabillentyűs, Keith Emerson is feldolgozta triójával. Azt azonban csak nemrégen tudtuk meg, hogy akkor vagyonokat fizetett Bartók Péternek a szerzői jogdíjakért. A Ne hagyj itt c. női karra írt kórusművet Sárikék most instrumentális változatban adták elő, de mint a zenekarvezető elmondta, a Zeneakadémián nemrég elhangzott előadásban ez a darab egy női kórussal kiegészülve könnyeztette meg a hallgatókat. A szép, egyszerű pentaton dallam felvezetése után Tibor bőgő-, majd Péter zongorarögtönzései emelték meg a dal művészi értékét a jól odafigyelőknek. Befejezésképpen ismét a Román táncok egy újabb darabja következett, amit - Sárik szerint- még Bartók is jazzdarabnak teremtett. A viszonylag kevés hangszerrel dolgozó Gálfi most kézzel ütötte pergőjét, mélydobját, az ütőket csak később használva.

Hogy Bartók zenéjét nem ijesztőnek, nem nehéznek, nem érthetetlennek találtuk aznap este, az a Sárik Péter Trió előadásának volt köszönhető. Én is elmúltam már 40, amikor a Concertót egymás után harmadszor tettem fel a lemezjátszóra: az élvezethez idő kellett. Az előadók közérthetővé tették Bartókot úgy, hogy nem kötöttek kompromisszumokat. A Román táncok Topogós c. darabját ráadásként eljátszva (ennek előadását egy 30 évvel ezelőtti Muzsikás koncert meghallgatása ihlette) a ceglédi muzsikus bebizonyította, hogy nemcsak jó előadóművész, hanem kitűnő pedagógus is. Ha az ott ülő 150 főnyi közönségből csak 5 megy haza úgy, hogy először tesz a lejátszóba Bartók lemezt, akkor már nyert. De nemcsak ő. Mindannyian!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2019. 06.25-én

CÉLEGYENESBEN A LAMANTIN FESZTIVÁL

Holnap startol a jazzfolyam - 20. Lamantin Jazz Fesztivál

2019.06.22. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Jubilál a szombathelyi rendezvény: 20 évvel ezelőtt - akkor mindössze egy koncertnapot tartva - debütált a sorozat, mely mára a a város meghatározó kulturális attrakciója.

Zsebben is elfér az a színes kis programfüzet, ami minden információt megad az érdeklődő számára, így azt is, hogy a 17. alkalommal megrendezett Lamantin Improvizációs Tábor közel 100 hallgatója az idén is magas színvonalú képzést kap. Az állandóságot ebben a rendszerben az évek óta megelégedéssel és magasfokú szakmai tudással bíró tanári kar jelenti - a Svájcban élő Spányi Emil kivételével a hazai jazz elismert zenészei, tanárai. A változó a mesterkurzusok programja: ezeken olyan, a Fesztiválon is fellépő világhírű muzsikusok oktatják a hallgatókat, akiknek szakmai tapasztalatait vélhetően hasznosan beépítik tanulmányaikba a hallgatók. Míg élek, nem felejtem el, 2013-ban, mint a tábor legidősebb hallgatója- when I'm sixty four-, századmagammal csüngtünk Trilok Gurtu indiai ütőhangszeres előadásán, és tapsoltuk vissza az első hallásra utánozhatatlan aszimmetrikus ritmusokat. Nos, az idén a brit Liane Carroll énekesnő-zongorista, az Amerikában élő osztrák gitáros, Wolfgang Muthspiel és a szintén újvilági lakosként visszajáró Németh Ferenc dobos lesznek a speciális kurzusok tanárai.

A fesztivál egy fellépős koncertjei a főszervező Tímár Péter szerint is, és általam is sokszor dicsért Weöres Sándor Színházbeli Lamantin Klubban lesznek. Hétfőn a Bartók-programjával már az országos elismerést learatott Sárik Péter Trió mutatja be koncertjét, míg szerdán a fúziós jazz, azaz a rock, a blues jegyeit karakteresen zenéjébe építő Juhász Márton Quartet lép fel, míg pénteken a hagyományos, 30-as, '40-es évekbeli swinges muzsikával a Hot Jazz Band tagjaira épülő Bényei Tamás és a Gramaphonia Hot Jazz Orchestra játszik. Ugyanitt, ugyanekkor, 20 órai kezdettel kerül sor a fesztiválnyitó koncertre 23-án, vasárnap, melyet a tanári kar tagjai állítanak össze, és a hagyományoknak megfelelően a zárónapi, a diákok által interpretált koncertre 29-én.
A két "nagy, színházi" koncert közül a 25-i, keddi előadás rendhagyó módon ezúttal a Weöres Sándor Színház nagytermében lesz, és a 2017 januárjában már a Szombathelyen fellépett etno- jazz formáció, a Borbély Mihály Polygon kezd. Őket Liane Carroll btit énekesnő- zongorista - háta mögött két hazai kísérőzenésszel - követi. Mind a jazz, mind a soul műfajában otthonosan mozgó előadó 25 éve a britek kedvelt "nagyasszonya", és ezt a neves londoni klubban, a Ronnie Scott's klubban számtalan előadásán bizonyította. Őt az a Németh Ferenc és csapata követi, aki tavaly nyáron szintén fellépett a Lamantin fesztiválon, igaz, más összetételű bandával. Az Amerikából hazalátogató dobos segítségei - az osztrák Wolfgang Muthspiel gitáros és magyar Tzumo Árpád zongorista is hozzá hasonlóan - a neves bostoni Berklee jazzfőiskoláján képeztették magukat. Izgalmas, korszerű jazz-zenére számíthatunk előadásukban.
A már hagyományos 27-i, csütörtöki blues-nap ezúttal sem a Fő téri sátorban, hanem, mint tavaly is, az Agora-MSH-ban lesz. Egy Misssissippi-delta akusztikus blues csapat, a Kenny "Blues Boss" Wayne zongorista-énekes köré szervezett zenekar kezd, hagyományos blues-zal, és persze - zongora lévén a fő hangszer - boogie-woogie-val, majd a hazai blues állócsillaga, Pribojszky Mátyás harmonikás-énekes lép fel ezúttal egy 15 tagú, fúvóskórussal megspékelt bandával, a Costum Big Banddel. Az este nagy ásza a blues zenében a különbözőséget, a másságot, a változatosságot jelentő new orleansi-stílust előadó zongorista, a brit származású Jon Cleary lesz. Aki hallotta már a sajnálatosan a hetekben elhunyt Dr. John-t zongorázni és énekelni, az képbe kerül ezáltal. A blues, a funky, a cydeco, a cajun, a jazz ötvözete lesz a zene, és félelmetesen jó hangulatot fognak teremteni a kvartettben fellépő zenészek, a bizarr néven futó Absolute Monster Gentlemen csapata.

Borbély Mihály zenész is elmondta, a szombathelyi jazztábornak rangja van. Országos rangja. A budapesti jazz-tanszakra való felvételik nem a nyár elején, hanem a Lamantin tábor befejezte után kezdődnek, ez pedig valóban egy előszűrő, egy próbatétel.
Reméljük, hogy mind a tábor, mind a fesztivál hallgatói ezúttal sem maradnak meghatározó élmények nélkül.

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2019. 06.22-én