Gróf István blogja: március 2019

2019. március 23., szombat

JOHN MAYALL 85 - KONCERT AZ AKVÁRIUM KLUBBAN

A 85 éves John Mayall visszatért az Akvárium Klubba!

2019.03.23. szöveg és fotók. Gróf István

A brit blues zene atyjaként emlegetett művész ismét Budapestre érkezett. Az idén 85 éves zenei legenda március 19-én játszott az Akvárium Klubban. Koncertbeszámoló Gróf István tollából.

A brit blues apja, John Mayall kortársaival, Alexis Kornerrel és Graham Bonddal együtt alapozták meg azt a meghatározó zenei korszakot, amelyet brit blues-hullámnak neveztünk, és lemezek százmillióin keresztül jutott kifejezésre. Kezdetben az R & B korszak (Rolling Stones, Yardbirds, Animals), később a pure blues-éra (Fleetwood Mac, Savoy Brown), majd a nagy gitárnyüstölők bluesrock szakasza (Eric Clapton, Jimi Hendrix), végül a progresszív rock (Colosseum, Blodwin Pig) voltak periódusai ennek a termékeny, a 60-as évek közepétől majd egy évtizedig tartó időszaknak.
A 32 éves Mayall akkor meghatározó figura volt a Swinging London időszakában. Nemcsak a brit blueszenét elsajátító növendékeknek, hanem - néhány, az autentikus fekete vonalat képviselő kivételével- még az amerikai fehér bluesmaneknek is igazodási pont volt. „Aranykorszaka" 1965-73 közt datálható, amikor tucatjával dobta piacra mindössze két- három nap alatt rögzített lemezeit, és a monoton blues-sémát megszínesítendő, variálta a műfajt. Ezek hol elektromosan erősített (Bluesbreakers lemezek), hol unplugged (Turning Point, Empty Rooms), hol szvitszerű, hosszabb lélegzetű darabok (Bare Wires), hol jazzbe (Jazz- Blues Fusion), hol pszichedellikába tartó (USA Union) stílusvariációi voltak. És persze „kitermelte" az olyan világhírnévre szert tett zenészeket - hogy csak a gitárosokat említsem-, mint Eric Clapton, Peter Green, Mick Taylor. De a '70-es évek vége, a '80-as évek elejének diszkó, funky- korszakai nem kedveztek neki. Az életvitelét akkor is és most is meghatározó rendszeres koncertkörutak továbbra is mentek, de kiugró lemezeket ekkor nem produkált.
A Wake Up Call (1993) nagylemezével indított „ezüstkorszakával" nagyszerűen illeszkedett a Gary Moore, S. R. Vaughan- féle blues-revival vonulathoz, és korszerű, rockos bluesos hangszerelésű nótáival ismét a figyelem középpontjába került olyan, később szintén világhírre szert tévő szólógitárosakat maga mellé véve, mint Coco Montoya, Walter Trout, vagy Buddy Whittington. A blues elterjesztéséért „kereszteshadjáratot" hirdető mester 65 felett már nyugodtan hátradőlhetett volna, és élvezhette volna az életet. De nem, kemény kitartással, nem lanyhuló ambícióval folytatta a blues népszerűsítését az általam „bronzkorszakának" nevezett, az ezredfordulót követő években is, amikor már inkább személye volt a zenei középpontban, a tömegeket vonzó gitárvirtuózokat kihagyva bandájából. A közelmúltban három alkalommal (2014, 2015, 2019) a budapesti Akvárium Klub nagytermében fellépő művész koncertjeivel már tízre emelkedett az általam meglátogatott hangversenyei száma, és ez bizony életpályája összehasonlításra is alkalmat ad.

Az idei európai turné a Nobody Told Me c. idén megjelent lemezre épült. Hihetetlen, de a jó kéthónapos - Finnországból indított és Európát körbejáró, majd április elején Londonban végződő - turné folyamán pihenőnapot csak elvétve beiktatva, mindennap koncertet ad az idős mester. A 2018-as évben új gitárosa van a már „beállt" ritmusszekció mellett Mayallnak. Egy tehetséges gitáros-énekes hölgy, Carolyn Wonderland a csapat tagja, Greg Rzab basszusgitáros, és John Davenport dobos mellett.
A lemez hűen követi az inkább a pénzt szimatoló menedzserek, mint a zenészek koncepcióit tükröző szerkesztési - az utóbbi években egyre gyakoribb - metodikát. Azaz: egy befutott művész lemezére hívjál meg egy-egy dal előadásával világhírű vendégművészt, művészeket, így a nagy nevek várhatóan további többezres plusz lemezeladással kecsegtetnek. Így történt ez most Mayall-el is: Joe Bonamassa, az új sztárgitáros is lenyom a lemezen két számot. Ez még hagyján, de amikor a jó öreg B. B. King a U2-val vette fel azok számát, vagy John Lee Hooker lemezén a Los Lobos vendégszerepelt, annak szándéka más, mint a kísérletezés.

A színpadon két billentyűs hangszere mögött a mester, a háta mögött az erős, nagydarab dobos, jobbra tőle a kisebb, most is fejbehúzott gyapjúsapkában a basszeros, balján pedig a kis kendőben, nőiesen öltözve, de ezzel mégsem incselkedő gitáros hölgy állt.
Pontban 8-kor megkezdődött az 1500 fővel alaposan megtelt nagyteremben a buli. Mayall ezúttal szemüvegben lépett fel, színes mintás ingén a szokásos nyaklánc himbálózott, és semmi jelét nem láttuk annak, hogy negyed éve maga mögött hagyta a 85. életévét. Se szék, se zsámoly, a 110 perces koncertet végig állta, és persze aktívan végigzenélte a Mester. Egy viszonylag új nótával, az I Want All My Money Back c. shuffle-val kezdtek. Ebben Mayall kőkemény zongorajátéka és Carolyn gitárimprói kezdték bemelegíteni a hangulatot, akárcsak az ugyanerről a lemezről, a Find a Way to Care-ről felcsendülő Ain't No Guaranteesc. nóta, melyben Mayall átballagott a másik, kevésbé igénybevett billentyűjéhez, a Roland orgonához, hogy azt is előmelegítse. Wonderland kisasszony percei következtek a következő dögös rock- bluesban, ahol jó néhány kőrt letekert gitárjával az ebben a számban gitározó Johnnal együtt a Rocky Athas nyomdokaiba lépett gitárvarázslóhölgy, hogy a következőben, már az új, a Nobody Told Me albumról idézett dalban énektudását is bemutassa nekünk. Nemcsak a változatosság miatt jött jól az énekes csere: a médium bluesban rendesen kieresztette hangját a csaj, és ráadásul egyre jobban belemelegedett a gitározásba is. A Damons In The Night c. opusban Mayall végre előkapta azt a hangszerét, amelynek legtöbbet köszönhetett, a szájharmonikát. Hát, nemcsak amiatt csalódtunk kissé, hogy a vártnál halványabban, szinte csak akkordokat megszólaltatva szívta-fújta hangszerét, hanem azért is, mert - kezdő, amatőr banda módján - sehogyan sem sikerült összhangban befejezni a számot a végén. Ezt Greg mentette meg jó kis basszusfutamaival a közepén, mint az azután következő számot is, a Movin'- Groovin' Bluest.

Csodát persze ne várjunk: az ősz hajú frontember tüdeje 85 évesen nem olyan, mint akár 6-8 éve, és ez megérződik hangja erősségén is, de inkább harmonikajátékán. Pedig a következő dal Sonny Boy Williamson, e kis hangszer első nagymesterének szerzeménye, a Help Me volt, amiben lehetett volna brillírozni. Most a szoknyás zenekari tag mentette meg a számot a középszertől, és a következőt pedig feldobta szólóénekével. A zenekarvezető hibátlan, és egyre jobban belemelegedő zongorajátékával, majd a zongora-gitár kérdez-felel játékával már rendesen hangulatba hozta a közönséget a szám pergő boogie ritmusával, hogy egy lassú blues-zal fokozzák azt. A Lonely Feeling a tavalyi koncertlemezről, a Three For the Road-ról szólt, és most a harmonika is érzelmesen-hajlítottan búgott. A következő, az USA Union LP-ről idézett Nature's Dissapearing kamarablues volt: Mayall egyik leghangulatosabb szerzeménye. A mester gitározott, sőt két körben rögtönzött is, de az igazi hangszeres élményt megint Wonderland produkálta. Finom, hangulatos tekerése jól kijött Davenport visszafogott, gyakran, így ebben a számban is filces ütővel tompított dobjai mögül. A '60-as években John megtanult gitározni is, de fő zeneszerszámai a billentyűk és a harmonika maradtak. A hangszeres sokoldalúságot sokan prezentáltak akkoriban: Stevie Winwood is minden harmadik- negyedik dalban előrement gitározni, márpedig mindenki tudta, hogy elsősorban billentyűs.

Ahogy telt az idő, a hangulat úgy emelkedett: John a következő bluesában, a Tears Came Rolling Down-ban megmutatta, hogy mit tanult a zongorajátékban Memphis Slimtől és Otis Spann-tól. Kőkeményen ütöttek a nyers dúr akkordok bal kezéből, és gördültek-gurultak a rögtönzések jobbjából. Újra a régi Mayall- hangulatot éreztük lejönni a színpadról, pláne, mikor a koncertzáró Mail Order Mystics-be belevágtak. John és Carolyn vitték a prímet a bluessémától elszabadult, progresszíven hangszerelt nótában eleinte, majd a zongora-gitár párbeszédek után a basszus-zongora „felelgettek" egymásnak, a közönség vastapsával biztatva. Majd Greg egyedül maradva a széles színpadon, hatalmasat szólózott basszusán, természetesen magára vonva a figyelmet. De a parádé folytatódott, mint egy '60-as évekbeli hazai beatkoncerten, és a dobszóló következett, melyet ezúttal John Davenport követett el szédületes tempóban és technikai tudással. Háromnegyed tíz volt már, amikor a zenészek meghajoltak, és elköszöntek.
A szűnni nem akaró taps visszatérítette őket a színpadra, hogy a nyúlfarknyi rövidségű, bonyolultnak egy cseppet sem mondható 1967-es slágerszámot, a Looking Back-et, hosszas beszámolás után letekerjék. Azt hiszem, a dalnak nem a művészi súlya, hanem szövege volt a búcsúüzenet: You Know I Was Looking Back to See.
Igen, tudom! Visszanéztem, hogy lássam John Mayallt. Talán még utoljára!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2019. 03. 23-án

2019. március 9., szombat

BOROK MELLETI AKUSZTIKUS KONCERTET ADOTT A BRIANDOGS MAGJA BÜKÖN

Erőnléti edzés fülnek és toroknak - Borok melletti akusztikus koncertet adott a Braindogs magja Bükön

2019.03.09. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Érdekes formáció a Briandogs. Megalakulásának apropója Tom Waits amerikai blues-sanzon énekes- zongorista életművének megismertetése a hazai közönséggel. De egyre inkább úgy tűnik, ezen jóval túltett ez a Magyarországon alkalmilag koncertező formáció. Bluesra hangolt repertoárjukat nem az itthoni viszonylatban is népes gárdát felvonultató (Little G. Weevil, Grunting Pigs, The Mojo) delta-blues irányából közelítik meg, hanem a folk, a country, néha a soul felől, és ez a városi rétegzene - mint az utóbbi évek tapasztalatai is mutatják -, soha nem látott népszerűséget hozott nekik. Ha stúdióba vonulnának, pár nap alatt nem is dupla, de tripla nagylemeznyi anyagot is tudnának rögzíteni, de az eddig publikált hanghordozóval nem rendelkező, változó összetételű banda ezt ellensúlyozandó, inkább koncerteken bizonyít, melyek különösen itthon ritka zenei csemegének számítanak. Így volt ez tavaly nyáron, a büki Gyógy-Bornapokon is, amikor aznapi utolsó fellépőként több mint háromórás örömzenével örvendeztették meg a publikumot.
Március 8-án este, azaz nőnapon Tóth Tamás, a helyi művház igazgatója a csapat magját, a Magyarországra szinte hazajáró Ian Siegal gitáros-énekest, Ripoff Raskolnikov osztrák származású, de itthon, ráadásul Vas megyében letelepedett, egyre népszerűbb blues gitáros- énekes-zeneszerzőt, és a nemrég a formáció tagjaként debütáló, Amszterdamból érkezett Mischa Den Haring gitárost ültette a színpadra. Mindezt úgy, hogy - jó marketingfogással - egy kalap alatt egy felfutóban levő, a csepregi borokat reprezentáló borászat - Vinora - kitűnő borsorát is végigkóstolhatta a közönség.

A zongora, bassszus, dob és ütőhangszerek nélkül felálló 'fél Briandogs' - a valamikori Crosby, Stills & Nash, hazai viszonylatban az Ütött-kopott angyal nyomán -, alig hangosított gitárokkal a színpadon adta elő műsorát. Középen a dalok zömét éneklő showman, a meglepően fiatalos, jóképű angol, balra a színpadon a hátratolt kerek kalapjában az inkább egy mezőségi folk-banda kontrásának, mint blues zenésznek kinéző holland, míg a közönségnek jobboldalon, egyénre szabott brand szerint sötét öltönyben, széles karimájú kalapban, fekete ingben, mellén hatalmas vörös rózsát kitűzve az osztrák ült.
Az este nyolcra meghirdetett előadásra megtelt a nézőtér, a gyertyafényes asztalokon borospoharak, körülötte izgatott és zeneértő közönség várta a koncertkezdést. Ripoff kezdett egy Tom Waits darabbal, a 'Raindogs' lemezről a Blind love c. balladával, megadva az est további zenei hangulatát, majd a mikrofont átadta Siegal-nek, aki egy lábdobogtatós John Lee Hooker- blueszal, a Crawlin' Kingsnake-kel folytatta. Ripoff itt elektromos gitárján - amit nem is cserélt másra a koncert folyamán -, rögtönzött jókat, míg Mischa, aki gitáron kívül kiválóan játszik az ide el nem hozott mandolinon is, örökmozgó gitárjátékával díszített, cicomázta fel az éneket akusztikus hangszerével. A harmadik dal már az övé volt: a lépegetős shuffle ritmusra nem oly egyedi hangtónusban, mint zenésztársai, de tisztán énekelte a bluest. A következő dal - úgy látszik, szépen, demokratikusan beosztották a szólóéneklések sorrendjét- előadója megint Raskolnikov volt, akinek balladája ismét Tom Waits hangulatvilágát idézte fel, és melyben az est talán legszebb gitárszólóját - ismét Mischa jóvoltából - hallhattuk: a szférákig tornázta fel rögtönzésében a csilingelő hangokat.

A trió számtalan stíluselemet beépítő programjának következő darabjában Ian folk-ihletésű nótája, a Bruce Sprinsteen által is feldolgozott Mary, Don't You Weep következett. A népdal-egyszerűséggel előadott dalban nem Siegal, hanem a közönség kezdeményezte először a ritmusos tapsolást. A bejáratott koreográfia szerint ezután Mischa igazította maga elé a mikrofont, mikor is egy egészen más, ezúttal kocsmadalt, a The Band repertoárjából származó Old Shoes című fülbemászót énekelte el nekünk. Az egyetlen Rolling Stones dupla album, az eklektikus, mégis csodás dalokkal telirakott Exile On Main Street albumról szintén egy könnyen dalolható country-rock dal, a Sweet Virginia következett. Itt már jó volt hallani a szólót éneklő brit mögött a határozott, erős terceket Ripoff és Mischa jóvoltából.
Bob Dylan, illetve még inkább a korai Donovan folk-beat hangzásvilága jött át Siegal következő dalában, amiben - Ripoffnak lévén egyedül elektromos lapgitárja -, az osztrák vette át a basszus-futamok brummogtatásának szerepét. Két vérbeli blues hallgattatta el az előtérben a borászat nedűi melletti párbeszédeket: az első, az akusztikusra hangszereltben Mischa tekert le három kört dobozgitárján úgy, hogy még a hátunk is beleborsózott a gyönyörűségbe. Nem hiába került nemrégen egy színpadra muzsikálni a legendás Taj Mahal blues-híróval.

Az ezt követőben Dosztojevkszij hőse (Ripoff) tekerte meg istenesen a gitárját. Alig tudott a székében ülve maradni, lábai mozgatásával segítve kipréselni egy-egy magasan vinnyogó rögtönzést. És hogy a londoni se maradjon ki a sorból, ő vasgyűszűt húzva balja gyűrűsujjára bebizonyította, hogy a slide- gitározás is megy neki ugyanúgy, mint az éneklés. Egy alabamai rock gitáros politikával átitatott számával, a Cigarettes and Wine-nal folytatódott a műsor, persze Ian főszereplésével, aki kitűnő hangján tolmácsolta az amerikai Dél country-s hangzásvilágát. Besegített ebbe Mischa is, aki akusztikus gitárját elektromosra cserélve steel-gitárhangzással tette teljesen autentikussá a dalt.
A stílusparádé jegyében a diszkódalnak csúfolt, de inkább kőkemény funky számban, majd az ezt követő, magas hangtartományba feltornászott soulban mutatta meg másik arcát Siegal, ezeket is tökéletesen tolmácsolva. Két, könnyebben emészthető dallal, egy Ripoff által rekedtesen-rezignáltan énekelt blues-zal, és egy Mischa által énekelt, és Chuck Berry-s gitár-riffekkel teletűzdelt rock-kal búcsúztak el a fiuk a majd kétórásra sikerült koncerten.

Persze a percekig tartó vastaps ismét kiszólította őket a színpadra: előbb Tom Waits 6/8-ban gördülő, lehengerlő opuszát, a House Where Nobody Lives-et Ian átérző énekével és Ripi átütő gitárjátékával, majd az Easy Rider kultuszfilm betétdalának, a The Weight-nek hangulatos, jó kis vokálokkal vidámmá varázsolt tolmácsolásával adták elő. A második visszatapsra pedig Ripoff egyik méltán legnépszerűbb csavargó-himnuszát, a Temporary-t jó hatperces extázisban nyomták le a fiúk.
Ha a véletlen úgy hozza, és jó zenészek úgy találkoznak, hogy ízlésükben, zenei elképzeléseikben egyeznek, ezáltal jókedvűen és lelkesen muzsikálnak, abból csoda születik. Ennek voltunk szem- és fültanúi pénteken este Bükön. A mi szerencsénkre!
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2019. 03. 09-én, és a www.bluesvan.hu portálon 2019. 03.11-én