2014. február 24., hétfő

Együtt szárnyalt a Wings paul McCartney-val- koncertfilm az Agorában

2014.02.24. - Gróf István

Együtt szárnyalt a Wings McCartney-val - The Wings Rockshow koncertfilm az Agorában

Akárhányszor meghallgatom a Beatles-t, vagy valamelyik ex-Beatle-t, mindig bekattan a nagy kérdés: hogy az égben tudott az a négy emberke odalenn, Liverpoolban úgy összejönni, hogy a 30 éve betokosodott esztrád-, és tánczenét egycsapásra lemosták az általuk forradalmasított beatzenével? Kellett egy jó adag zenei tehetség, hiszen istenigazából egyikük sem tanult zenét, kottát olvasni is csak később tanultak meg. Kellett hozzá a kor, amikor a világháborúban született generáció ki kellett, hogy nője szülei megrögzött konzervativizmusát, és forradalmat indukálhatott. És persze kellett egy jó adag szerencse is. Mert ha az a fiatalember nem keresi Epstein lemezboltjában a My Bonnie-t, akkor minden másképpen alakul… Vagy annyira talán mégsem? Paul McCartney koncertfilmjét nézve azonban mégiscsak azt kell mondanunk, hogy ez a tehetség előbb-utóbb a felszínre tört volna.
A 10 éves együttzenélés után 1970-ben érte utol a Beatlest a végzete: részint az eltérő egyéni zenei ambíciók, másrészt az alkotási vágy csökkenése, a fáradság, harmadrészt a kellő, szoros menedzselés hiánya miatt a csapat feloszlott. Ámbár mindegyikük tovább muzsikált, de talán Paul volt az, aki egy együttesben való továbbzenélésben látta a jövőt. Azt nem lehet mondani, hogy a Beatles időszakában zeneileg el lett volna nyomva, mégis Lennon szuggesztív egyéniségének árnyékában nehezebben mehetett a kibontakozás. Nos, ez '70 után megszűnt, McCartney megalapította a Wings együttest, és a lemezek kiadása mellett volt rá igénye, hogy közvetlenül tartsa rajongóival a kapcsolatot koncertjein keresztül. Ez történt 1975-76-ban, mikor is a Wings Over the World Tour keretében egy világkörüli turnét tettek. Ennek állomásai voltak 1976 júniusában a Los Angeles-i és a Seattle-i koncertek, amelyről filmet- Jack Priestley rakta össze- is készítettek, ámbár ezt 1980-ban Amerikában, a következő évben Angliában is bemutatták, az igazi csemege az 2013-as, átgyúrt változat lett. A filmet meghosszabbították 125 percesre, de a lényeg nem ez volt: digitálisan feljavították, és a hangzást is megújították: a Dolby térhatású hanggal gyakran becsapva éreztük magunkat, mikor a moziszékből állandóan hátralestünk a tomboló közönséget hallva.

No, de jöjjenek az élmények, elsőként a zenészekről. A zenekarvezető úgy vezette a koncertet, hogy nem „ült rá" egyik társára sem. Összeszokottan, profin zenéltek mellette, csak a számokat záró coda idejét kellett néha beinteni. Paul úgy vitte a hátán a zenekart, hogy közben vidám, jókedvű, pozitív volt, energiáját átadta a többieknek, és úgy is, hogy a mesterkélt jópofizásnak nyoma sem volt felfedezhető. Basszusozott, akusztikus gitáron játszott, zongorázott, és főképpen, nagyszerűen - s ami ritkaság -, hibátlanul énekelt. Számomra a film meglepetésembere az a Denny Laine, aki a zenekar második tartóoszlopa volt. Ő a Beatles-szel 1963-ban együtt induló, de Manchesterből származó Moody Blues együttes frontembere volt a 60-as években, és mint kiderült, nemcsak ügyes gitáros, hanem jól zongorázik, harmonikázik, ha kell, basszusol, és meglepően jól is énekel. Paul egykori zenésztársára, John Lennonra három dologban hasonlított: egyrészt kampós orrával, másrészt magabiztos zenei tudásával, harmadrészt mókázó, bolondozó színpadi szereplésével. Jimmy McCullogh szólógitárosnak azért nem volt bajusza, szakálla, mert még nem volt annyi idős. A tinédzser zenész nagyon visszafogottan szerepelt a koncerten, pedig lehetett volna büszkébb magára: ragyogó gitárbetétjei, időnként lenyomott improvizációi felkészült, hibátlanul dolgozó muzsikust takartak, sőt, még egy számban szólót is énekelt, meglepően jól. A mindig jókedvű Joe English dobolása biztosította a fix alapot az együttzenéléshez ott, és akkor. Linda McCartney az akkor divattá vált szintetizátor mögött állt, és azt kezelte, valamint vokálozott is. A leggyengébb láncszem volt a bandában, ez még a laikusnak is feltűnt, de hát ő volt a Főnök felesége. Védelmére legyen mondva, nem ő akart a Wings zenésze lenni, hanem Paul erölködött, megerősítve ezzel közismerten ritka szép házastársi kapcsolatukat. A koncerten egy négytagú fúvósszekció tömörítette a dalokat: a két szaxis, a trombitás és a pozanos, a működő transzatlanti kapcsolatnak megfelelően, Liverpooltól Texasig terjedő származással rendelkezett.

30 dal hangzott el a koncerten. Érdekes, hogy több beatet vártunk volna, és több Beatlest, ami egyébként 10-20 év múlva egy McCartney koncerten el is hangzott volna. A válás közelsége ekkor azonban elég közel volt, és a zenekarvezető inkább új produkcióit, kiérlelt rockdalait szándékozta bemutatni, főleg a '73-as Band On The Run, és a '75-ös Wings at the Speed of Sound című. albumukról. Egy rockshow egyveleggel kezdtek, melynek része volt a Venus and Mars és a Jet is, majd a ritkán játszott szép Let Me Roll It következett. Az első blokkban aztán feltűnt két jól ismert Beatles-dal is, a Lady Madonna, ahol Paul a basszusgitárt letéve a sohasem tanult zongora mögé ült, és szédületesen lekísérte magát a gyors rockdalban. Ugyanez mondható el a The Long And Winding Road lírai Beatles dalról: az ex- Beatle lágy tenorja és szép zongorajátéka a koncert legemlékezetesebb percei közé tartoztak.
A koncert második blokkjában, az akusztikus részben Denny is letette a kétnyakút, Jimmy is a szólógitárt, és Paullal együtt akusztikus hangszerekre váltottak. Simon & Garfunkel szép dala, a Richard Cory, majd három, eredetileg Paul által énekelt Beatles song következett, az I've seen a Face, a Blackbird, a végén pedig a banda legtöbbet feldolgozott balladája, a Yesterday. Az ismét elektromos blokkban aztán a zenekarvezető kedves gesztusaként Denny elénekelhette a legelső, és talán legszebb Moody Blues balladát, a ¾-es ritmikájú Go Now-t. A koncert végefelé aztán következtek a jól ismert Wings dalok, Paul igényesen megírt, sokszor többtételes szvitjei, mint a My Love, a Let 'Em In, a Band on The Run, a Silly Love Songs, vagy a Hi-Hi-Hi. A fergeteges Soily-val búcsúzott a zenekar, az alaposan megdolgozó fúvósokkal egyetemben.
A közönség tapsvihara, tombolása a mozi hátsó faláról még sokáig visszhangzott, míg lepergett a szereplők listája, amikor arra gondoltam, hogy milyen ajándék lenne az Savaria Mozitól 2015 tavaszára, ha a mindenképpen dicséretreméltó rockkoncert sorozatában - George Harrison és Paul McCartney filmjei után - egy John Lennon filmmel előrukkolnának. Mindenesetre bíznunk benne....

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2014. 02. 24-én

Későtéli Muddy Shoes blues a Lamantin Klubban

2014.02.24. - Gróf István - Fotók: Császár Márta

Későtéli Muddy Shoes blues a Lamantin Klubban

A 60-as évek közepén-végén a friss széllel beáramlott beathullám jótékonyan felfrissítette a hazai könnyűzene addig poshadt állóvizét, hogy az évtized végére az üzlet irányította popzene megjelenésével ismét kommersz irányba tolja azt. A 70-es évek végén a Piramissal, Eddával, Nagy Feróval aztán újra feltámadt a régen várt rockhullám, hogy egy pár év késéssel kövesse azt a hazai blues megszületése is.
Ez utóbbihoz persze kellett a 80-as évek nemzetközi blues-revival hulláma is, Steve Ray Vaughan-nal, a Blues Band-del, Gary Moore-ral. Így került aztán a reflektorfénybe Póka Egon és a Hobo Blues Band, Vas Zoli és a Bistro Blues Band, Tátrai Tibusz és Török Ádám bandái, végül a gyökér-bluesig visszanyúló legendás Palermo Boogie Gang alakulata. Ennek alapítója az a Fekete Jenő gitáros-énekes volt, aki egy évtizeddel később, 1996-ban egy másik blues-formációt, a Muddy Shoes-t is útjára indította, s akik a Lamantin Klub vendégeként péntek este egy jó hangulatú bulit csaptak a nagyérdeműnek.

Jenő három gitárt pakolt ki balra maga mellett: a countryblues dalokhoz, így a 30-as évek Big Bill Broonzy dalaihoz akusztikus gitárt, a 40-es-50-es évek Chicago-blues bottle-neck, azaz üvegnyak-technikájú darabjaihoz a bal kéz kisujjára húzott, fémgyűrűvel pengetett fémbetétes dobro-gitárt, míg a 60-as, 70-es évek R&B számaihoz az általánosan használt elektromos gitárt.
Az amerikai bluesiskola gyakorlatának megfelelően sohasem virgázott, tekert sűrűn: riffjei, rögtönzései kevés hanggal, ritkára fogottan szóltak, de hatásosak, szuggesztívek maradtak. Mint a blues nagy öregjei, John Lee Hooker, Muddy Waters vagy B. B. King, a gitáros is széken ülve énekelt és játszott, csak egy-két felturbózott boogie lejátszásakor állt fel. Ripoff Raskolnikovval, az orosz nevű, de gyakorlatilag magyarnak tekinthető osztrákkal együtt ők a magyar blues-gitározás nagy öregjei annak ellenére, hogy éppen csak elérték az 50-et. Nagy Szabolcs, az örökké mosolygó, visszafogottan szereplő zongorista- virtuóz egyike Magyarország legjobb billentyűseinek. Öreg Korgján megállíthatatlanul gördültek a blues-, és a boogie- futamok, gyakori improvizációit pedig- és ez igencsak érdekes volt -, gyakoribban követte a szombathelyi közönség elismerő tapsa, mint a zenekarvezetőét. Mezőfi „Fifi" István dobost még a Palermo-ból hozta magával Fekete, aki számos blues- és rockformációban zenélt, s zenél most is. Legutóbb a Mojo Workings-szel hallottam a pesti Muzikumban őt, ahol ugyanúgy, mint itt is, biztosan hozta a ritmust, de ha kellett, begorombult, mint az I Wanna Make Love To You c. őrületben is, ahol a dobszólójában csak úgy repkedtek körülötte a dobverő faszilánkjai. Pengő Csaba megbízhatóan hozta sűrű nyolcadjaival a basszust.
A műsor vegyes volt, így színes is: jug band, countryblues (Big Bill Broonzy), chicago blues ( Elmore James, Eddie Boyd, Willie Dixon), countrys, bluesos rock and roll (J.J. Cale) és bluesrock (Eric Clapton) is volt a repertoárban. Az egyik lassú bluesban Jenő lejött a pódiumról, és ameddig a gitárzsinór engedett, elvegyült a közönség közé, már-már az asztalokhoz ült. A ráadás számok - háromszor tapsoltuk vissza aznap este a Muddy Shoes-t - azonban kivétel nélkül fergeteges boogiek voltak: a Shake Your Moneymaker, a Boom-Boom, és az Everyday I Have the Blues. Ez utóbbinál, - hiszen a show még a blues-ban is kell - a gitáros és a basszeros odaült a zongorista mellé, és hárman játszották Memhis Slim örökzöldjét, ügyesen beosztva a 6 oktávnyi területet egymás között. A majd két és félórás koncert jól szolgálta Szombathelyen a blues ügyét. Várjuk a folytatást, legkésőbb a nyári Lamantin-sátorban...

(Fotóink a február 14-i, Muzikum Klubban adott koncerten készültek)
Megjelent a www.vaskarika.hu és a www. bluesvan.hu portálokon