2020-10-24 Feltöltő: Koszorús Veronika
Szöveg: Gróf István, fotó – Dr. Kereszty Gábor
A koncertre menet próbáltam összeszedni azokat a gondolataimat arról – mai divatos publicisztikai metódust használva –, hogy mely az a négy ok, amely miatt el kell menni egy Hobo-estre.
1. Ha a korai kexes, Szép leányok… időszakot nem is számítjuk, és az 1978-as Hobo Blues Band indulást vesszük szakmai kezdésnek, akkor is 43 éve van színpadon Földes László. Ez nagyon nagy idő, csak állócsillagok képesek ezt felmutatni. Ráadásul a HBB-vel rögtön a frontvonalban voltak, és az autentikus blues-zenét játszó Bisztró Blues Band-del, vagy a Palermo Boogie Ganggel szemben – akiknek a hazai blues felvirágzását köszönhettük –, ők kiszélesítve a palettát a kőkemény rockkal, széles tömegben népszerűvé tették a műfajt.
2. Pártfunkcionárius pedigrével, persze élve az áltagnál jobb anyagi háttérrel, (Zágrábban 1976-ban kétszer egymás után meghallgathatta a Rolling Stonest, újjé!), eszmélése után – a mai napig – rögvest lázadó, ellenálló, nonkonformista lett. Nálunk, Vas megyében is találhattunk erre példát: Molnár István „Menyus” kitűnő festőművész, a celldömölki párttitkár fia, képzőművészként és értelmiségként szembefordult az akkori világgal: szürrealista, avantgárd festményeiből kettő most is hálószobánk falán függ.
3. A zenekarosdival egy időben-utána, önálló művészként identifikálta magát. A blues-rock műfaján túllépett, igencsak kiszélesített zenei palettát használt, és használ ma is.
4. Érdeklődése, végzettsége, elhivatottsága révén – szép lassan – a zenét összekötötte az irodalommal. A HBB-ben, a sajátos énekesi munkamegosztás révén Deák Bill Gyula az őszinte, kőkemény rocknótákat a külvárosi proli-srácokhoz szólt, Földes László pedig a maga fordította verseket megzenésítve, az értelmiséget vette kereszttűzbe. Dinnyés Jóska az egyszálgitárosok stílusában, a Kaláka színesebb hangszerelésben, Sebőék népzenei köntösben ugyanezt tették, de Hobo a keményebb megszólalás irányából közelített. Az első három, blues-orientációjú nagylemezüket követően (Fekete bárányok ide, tiltott-tűrt kategória oda, de ezek szépen megjelentek 1980-83 között) a negyedik, a ’84-es Vadászat már konceptlemez lett, azaz egy mondanivaló köré szövődtek a dalok. És ezt a zenekarvezető-szerkesztő-szövegíró szinte kivétel nélkül megtette az ezt követő albumok esetében is.
Nos, csütörtök este, a pandémia kellős közepén, a naponta növekvő megyei esetszámok ellenére a távolságtartást csak szűken betartani tudó, szépszámú közönség előtt lépett színpadra a művész, a 14 élő, műsoron tartottból a Hármasoltár c. összeállításával. A három költőzseni: József Attila (1905-1937), a szovjet-orosz Vlagyimir Viszockij (1938-1980) és az amerikai Doors-tag Jim Morrison (1943-1971) mindhárman fiatalon elhunytak. A politikai, szellemi, nemi szabadság és az életbe vetett hitük témakörében alkotott műveiket tolmácsolta a most 75 éves budapesti énekes-színész. Egyedül! A sokak által – így általam is – megvetett, lenézett playback technika itt most tökéletesen működött, hatásosan szólt. Konferansz nem volt: a dalokat versekkel kötötte egymáshoz a műfordító-előadó. Talán egyszer volt egy önironikus kiszólása az örök ellenzéki, lázadónak talán nem megérdemelten megítélt Kossuth-díjával kapcsolatban.
Egy Borisz Paszternák verssel lépett elő fekete trikóban, fekete nadrágban, hosszú ősz hajjal és szakállal Földes László, majd első dalként József Attila A bűn c. megzenésített verse jött, kemény, nehéz szavakkal: „elmondom, öltem, nem tudom kit, talán az apám”. Az irgalom című vers szintén a magyar költő tollából következett, hogy az első, 3/4-es ritmusú sanzon után egy szaporább, latin bossa nova ritmusú Viszockij- adaptáció, az Énekes a mikrofonnál következzen.
Egy Morrison-próza után már egy Deep Purple hangszerelésű, hard rock-nóta, a Vad srác következett, szintén az amerikaitól. Nemzedéki himnuszt sokat és sokan írtak abban az időben ott, Amerikában, de nálunk sem volt hiánycikk. Mindenesetre a „fattyú vagy, átkozott vagy, nem az apád, anyád fia vagy! A miénk vagy…” ezek közé tartozhat. A Já nye ljublju-Nem szeretem Viszockij sanzonja volt, jó kis Tom Waits-es kuplé-hangzásban, majd ugyancsak az ő tollából az Én Hamletemet mondta el prózában, mögötte zenekísérettel Hobo.
Hiánypótló volt az, amikor a műfordító-irodalmár az Adjatok a kutyáknak húst c. Viszockij-emléklemezt kiadta: így legalább itthon is képbe került az orosz költő-színész-gitáros-énekes személye. Egy modernebb, apokaliptikus Morrison vers és Doors dal (A kocsik zúgnak…) után, ismét az orosz verssorai szorítottak a székbe egy kemény, rockos hangszerelésű, drámaian előadott adaptációban: ez volt a Farkashajsza.
Földes hangja – talán lerágott csont, hogy ő a jó hang nélküli énekes – ezúttal teljes terjedelmében, még a magasabb tartományokban is betöltötte a termet. A drámai József Attila blokk után (Virágokat igazgatok; Ülni, állni, ölni, halni; Óh, Európa) a Viszockij lemez címadó dala, az Adjatok a kutyáknak… jött vissza, hogy aztán rockosabb hangvételben a “Szentháromság” amerikai képviselője következzen, így a Kísértet dal és a Minden játékban c. versek szendvicsében szólt a Maggie M’Gill c. dögös Doors-blues.
A zenei változatosságot a következő, Viszockij dalban, a Nem tért vissza a csatából hozta: ritmikus reggae hangszerelés kísérte az éneket. A Doors-jegyezte Vad szerelem c., monoton, ostinato-dallammal interpretált nótában Földes a legnépszerűbb énjét hozta: dörmögő, meleg basszusával énekelt, és ez nagyon tetszett a közönségnek. Zenei kísérettel, elszavalva jött József Attila Nagyon fáj c., méltán a legkifejezőbb, és legtöbbet előadott versei között számontartott opusa, majd maradtunk nála ezután is: a Nem emel fel hagyományos sanzonkellékekkel hangszerelve, szintén Földes dörmögős énekével.
És ezt kaptuk – miért is ne? – az est utolsó dalában is, Viszockij Az én cigánydalom c. tangójában. Hát igen, a tangóharmonikát erről a zenéről becézték el: most is uralta a hangulatot lágy futamaival. A hosszú tapsolás után Hobo visszajött, elvegyült a közönség közé, néhányunkkal szót váltott, majd elénekelte egyik legismertebb megzenésített versét, József Attila A hetedik c. művét. A szófogadóan maszkban ülő közönség pedig szorgalmasan próbálta átnyomni a textilen „a hetedik te magad légy” refréneket, de nem sok sikerrel.
Nekem, aki a Hobo Blues Bandet halottam már vagy féltucatszor, de a főnököt így önállóan nem, megvilágosodott: irodalom és muzsika, így, “egyszemélyesen” Cseh Tamás óta nem társult ennyire átütően, hatásosan és művészien, mint Földes László mai műsorain. Jó volt ott lenni a Zene Házában aznap este. Napjaink félelmét, szorongását szerencsésen felülírta az előadás.
Megjelent a sarvarikum.hu portálon, 2020.10.24-én
2020. október 26., hétfő
ISTEN TENYERÉN- A ROLLINGOS RONNIE WOOD VIHAROS ÉLETE FILMEN
Isten tenyerén - A Rollingos Ronnie viharos élete filmen
2020.10.25. Gróf István - Fotók: Pannónia Entertainment
Tavaly forgatta Mike Figgis azt a dokumentumfilmet, amit idén ősszel mutattak be a nemzetközi és a hazai mozihálózatok Somebody Up There Likes Me címmel. A Rolling Stones zenészéről, Ronnie Woodról készült film itthon az Isten tenyerén címet kapta. A cikkből kiderül, miért.
A film a szó szoros értelmében vett dokumentumfilm. Több mint a felében a '60-as évek közepétől napjainkig a sztárallűröktől mentes, mégis megasztár gitáros mesél magáról, zenei- és képzőművészeti múltjáról, magánéletéről, szenvedélybetegségeiről. Őszinte és hiteles az alkotás ettől, ugyanakkor emiatt sokszor vontatott is. Miközben - hál' Istennek - Ronnie Wood zenél is. A 80 percbe olyan momentumok is belekerültek, amelyek talán kihagyhatóak lehettek volna, de a lényeges történések, szenzációs zenei pályájának végigkövetése azért korrekten bemutatásra került.
Dióhéjban: 1964-ben, 17 évesen az észak-londoni Birds együttes tagjaként neve a zenei köztudatba kerül, majd alig 20 éves, amikor az akkor világhíres Yardbirds együttest otthagyó csodagitáros Jeff Beck zenekarába lép, mint basszusgitáros. Itt két, a nemzetközi lemezpiacon is elismert nagylemezzel (Truth, Beck-ola), és több száz sikeres koncerttel a háta mögött már Angliaszerte elismert muzsikus. Rod Stewart énekes mellett lett be-, és felfutó rockzenész, Jeff, a gitárfenomén árnyékában. Ebből a korszakból már jónéhány színes koncertfilmbejátszást élvezhettünk is a filmben.
Akkoriban Angliában a fiatalok két, egymással rivalizáló bandaszervezetbe tömörültek: voltak a rockerek, a bőrcuccokban motorozó vad legények, a kemény zenét előtérbe helyezve, és a divatos kakastaréj- háréval, színes trapéz kordnadrágokban pompázó modok. Érdekes módon ők is szerették a hardrockot. Nos, ez utóbbiak között szerzett vezető banda szerepet a Small Faces együttes is, akik 1967 óta a Kinks, a The Who, a Tremeloes együttesek versenytársai voltak. A vezető gitárosuk kiválásával megüresedett helyre pályázott hősünk, Ronnie, immár a szólógitáros szerepére. Sikeresen. És - nemcsak barátságból - vitte magával Rod Stewartot, a reszelős hangú énekest is, akivel így a Faces együttes neve alatt '69 és '73 között a brit rockéra legnemesebb darabjait alkotta meg. Sikerült több klipet is bemutatni a filmben ezekről az évekből, és bizony, beleborzongtunk egyik-másik daluk hallatán.
1974-ben szólóalbumot jelentetett meg Ronnie többek között annak a Keith Richardsnak a közreműködésével, aki a The Rolling Stones alapító-vezérzenésze volt. Nem volt nehéz 1975-ben a szólógitáros, Mick Taylor távozása után ajánlatot tenni Ron Woodnak, hogy legyen a The Rolling Stones tagja. Wood elfogadta, és nem bánta meg.
Érdekes színfolt a filmben a festés-rajzolás is Ronnie életében. Többször megcsodálhattuk határozott ceruza- és ecsetvonásait, amint egy-egy modellt megörökített. Megtudtuk, hogy kamaszkorában döntenie kellett a képzőművészet és a zene között. Szerencsénkre, az utóbbit választotta.
Több interjúalany is megszólalt a filmben, így Damian Hirst avantgárd képzőművész, akinél továbbképzésen vett részt a zenész, vagy Imelda May blues énekesnő, akivel a pályája elején, és közepetáján is együtt zenélt Wood. Az ugyancsak megszólaló Keith Richards, a Stones gitárosa szerint ugyanolyan csoda, hogy - erős immunrendszere révén - még most is él a zenész, mint ahogy ő maga is, az átélt több évtizedes szenvedélybetegségek után. Mick Jagger, a 72 évesen is meglepően fiatalosan nyilatkozó frontember Wood zenei szerepét kiemelően szólt, ugyanúgy, mint Rod Stewart, vagy Charlie Watts, a Kövek dobosa is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Wood jelenlegi, harmadik házassága párjának, Sally Humphreysnek megszólalását sem: korrekten kiállt férje mellett a legnehezebb, drogos, piás időszakokat is elnézve, de nyugtázva az ezeken magát túltévő emberének törekvéseit.
És hát a zene....! Mert hát ezért ültünk be a moziba! Ronnie a stúdióban játszott tizenkéthúroson instrumentálisat, hathúroson énekelt balladáját kísérve, elektromos- és steel gitáron, szájharmonikán autentikus bluest. Plusz hallhattuk a zenei história emlékeit-gyöngyszemeit is: a Stones '64-es rockját, a Carol-t, a Shapes Of Things-t a Jeff Beck Grouptól, a Stay With Me-t a The Facestől (Wood- R. Stewart szerzemény!), és a Stonestól a '78-as Some Girs albumról a hosszúra nyújtott When The Whip Comes Down-t. Már csak ezekért is megérte beülni a moziba.
"Jó időben, jó helyen voltam! Az Isten a tenyerén hordott!" - kezdte a riportot a sokáig alkohol-, drog- és szexfüggő zenész. A filmet végignézve elmondhatjuk: valóban megtörténtek a dolgok - szépíteni nem szükséges. De szerencsére mindezek rendbejöttek az idők folyamán. A „megtért" Ronnie Wood ad válaszokat a riporternek a filmben , és ezt mindannyian örömmel kell konstatáljuk. Nézzék meg Önök is!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020. 10.25-én
2020. október 17., szombat
ZONGORISTA TALÁLKOZÓ: BOOGIE- WOOGIE PÁRBAJ A MUZIKUM KLUBBAN
Zongorista Találkozó: boogie-woogie párbaj a Muzikum Klubban
2020.10.12. Szöveg és fotó: Gróf István
Különleges és kifejezetten alkalmi zenei formációnként már több mint húsz éve koncertezik a Zongorista Találkozó. A már színpadképében is egyedülállónak számító produkcióban három zongorista boogie-woogie párbaját hallhatja a közönség, a New Orleans blues műfaj nyomdokain haladva, tökéletesen rezonáló dob kísérettel
.
A fél kilences kezdéskor- miután kitárták a nagyterem kapuit- a színpadon semmiféle Bösendorfer, Steinway avagy Schimmel, kinyitható fedéllel vagy anélkül nem volt látható: korunkban egyértelműen átvették ezek szerepét a digitális hangszerek. Balra Bacsa Gyula hófehér Korgja, középen Nemes Zoltán megszokott kicsi piros Nord-ja, jobbra Nagy Szabolcs öreg fekete Casio-ja várta gazdáikat, míg hátul Mezőfi „Fifi" István dobszerkója csillogott. Pedig majd 100 évvel ezelőtt, amikor a blues zenéből megszületett a ma is divatos boogie- woogie stílus, az előbbi akusztikus nagy zongoramárkák uralták a mezőnyt.
A zongora-blues alapjában véve kétszólamú: kérlelhetetlenül gördülő basszusszólam és az erre játszott jobbkezes melodikus futamok. A lassú blues- sémák gyorsabb változatát nevezték el boogie-woogie-nak, először 1924-ben, Chicagóban. Itt, a szeles városban születtek első nagymesterei is, Jimmy Yancey 1894-ben, Albert Ammons 1907-ben, Meade Lux Lewis 1905-ben, vagy az Atlantában született Big Maceo Merriweather is, aki szintén Chicagóban, a nagy bulizások fellegvárában kötött ki. Itt volt divat az un. "house rent party", azaz a lakbérbuli, ahol a pénzből kifogyott bérlő, hogy törleszteni tudja lakbérét, zongoristát fogadott és belépőt szedett. A zenészek zöme munka után ment játszani. Fizetségük az elfogyasztott étel- ital volt. Talán ezért is volt Chicagóban minden zongorista, Big Maceo-hoz hasonlóan 110 kiló feletti súlyban.
De azért az akkori zongoristák elég mozgékonyak is voltak. A gitárosokkal ellentétben nem vihették magukkal a hangszerüket, de ez terhet sem jelentett számukra: pillanatok alatt felpattantak a tehervonatra, hogy átmenjenek a következő városba.
E műfaj hazai mesterei tartottak bemutatót - nem először az elmúlt fél évtizedben - a Muzikum Klubban csütörtök este. Bacsa Gyula, e zenészek doyenje a 90-es években szerepelt főleg színpadon, többek között a hazai blues-divatteremtő Palermo Boogie Gang tagjaként. Nagy Szabolcs, a fiatalabb korosztály tagja, már az ezredfordulótól szerepel e műfaj egyik legsikeresebb előadójaként, többek között a Muddy Shoes, a Hobo Blues Band, a Braindogs tagjaként. Egészen más műfajban járatos Nemes Zoltán, a Jambalaya együttes vezetője-énekese, aki a New Orleans-i blues-sanzon-zydeco műfaj elkötelezettjeként ült a billentyűk mögé, és egyetlen előadóként énekelt is a műsorban, valamint irányította az alkalmi banda előadását.
Egy szédületes instrumentális boogie-val kezdtek - megadva az est hangulatát - kiemelten az ebben a műfajban utolérhetetlen Bacsa impróival. James III. Booker New Orleans-i zongorista dalát már Nemes Zoli énekelte, zongorázta egészen eltérő hangszerelésben, hogy egy '30-as évekbeli Yancey-boogie-val ismét a Michigan- tóparti városba térjünk vissza, ismét Gyuszi szuperbillentyűzésével. Emlékszem jómagam is, mikor a '60-as évek eleji gitárközpontú bandák, a brit Shadows, a svéd Spotnicks, az amerikai Duane Eddy mellett az ugyancsak újvilági Johnny & The Hurricannes volt az instrumentális rockzene egyik legkiemelkedőbb bandája. Nos, tőlük idézte fel Szabolcs és Gyula a Red River Away-t, hangulatosan átdolgozott formában. A gyökerekhez való visszatérés Big Maceo Chicago Breakdown-val, a boogie- történelem egyik legdinamikusabb felvételével következett Bacsa technikai bravúrjával kiemelten, majd Maceo egy kissé későbbi zenésztársa, a koncertkörútjain évente 200 pár cipőt „elnyűvő" Fats Domino Whiskey Heaven c. dalát interpretálta a hangszeréhez visszaülő Nemes, ezúttal Nagy Szabolcs 2 kőr jazzes imprójával.
Mielőtt az ugyancsak dundi fekete énekes-zongorista másik számát, az All By Myself-et előadta volna az alkalmi társulat, a Good Golly, Miss Molly c., az angol Swinging Blues Jeans által sikerre vitt rock'n'roll-al pörgették fel a hangulatot. A koreográfiában ismét egy 80 éves boogie következett, hogy aztán alaposan stílust váltsanak a fiúk: Wilson Pickett soul- dalában, a slágeresre hangolt Something You Got-ban Zoltán éneke és Szabolcs hangszerszólója maradt meg emlékezetünkben, majd Nemes jött ismét New Orleans két nagyágyújának, Professor Longhair (Tipitina), és Dr. John (Such a Night) dalának összegyúrt szerzeményeiben. Hogy az előbbiben miért nem énekelt, az kérdés maradt... Talán azért, hogy jobban koncentrálhasson a térdén egyensúlyozott, gyakran megbillentett hangszerén előadott kitűnő szólójára. A végefelé rockosodott a hangszerelés: egy ugyancsak Délről, Louisiana-ról énekelt kemény nóta, majd a Bacsa- Nemes páros billentyűversenyzésével előadott Rockin' Chair c. boogie feldolgozás után Prof. Longhair blues-a, Hey, Now, Honey Child következett.
A gyökerekhez ezután az egyik, már említett boogie-király, Meade Lux Honky Tonk Train c. szédületes tempójú woogie-ja gördült elő, mindhármójuk zongorarögtönzéseivel felturbózva, hogy egy Chuck Berry dögös rockkal, a Nadine-nel fejezzék be a fehér-fekete billentyűk varázslását a hazai mesterek. A show tetőfokára hágott: mindhárom billentyűs Bacsa zongorájánál helyezkedett el: Szabi lenn, Gyula középen, Zoli a felső oktávokat lakta be, majd cseréltek: egymás „szavába vágva" brillíroztak.
Persze a visszataps hatására a ráadás sem maradt el: a showman Jambalaya- vezér a mikrofonhoz lépett, hogy egy vérbeli, felelgetős gospellel, a Got Me a New Love Thing c., Allen Toussaint gospellel búcsúzzon el a lelkes közönségtől, melynek száma lehetővé tette a nagyteremben azt, hogy betartsuk a másfél méteres izolációs távolságot. És melyben olyan, Paul Robeson basszusát és Aretha Franklin soul-szopránját is a kórusban visszaadó rajongók is ültek, hogy nem lehetett elérzékenyülés nélkül otthagyni a hangverseny helyszínét. Inkább ezt, mint a Covid-félelmeket őriztük meg az estén, de ez mindenképpen így volt nekünk jó.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020.10.12-én
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)