2015. december 23., szerda

A ROCKTÖRTÉNÉSZ KARÁCSONYI RIPORTJA A SZOMBATHELYI TELEVÍZIÓBAN

Az adás első beszélgetése elhangzott a Szombathely TV MA című magazinműsorában, 2015. december 22-én este 19. 15 órai kezdettel

SOPRONI BESZÉLGETÉS PAPP GYULÁVAL

INTERJÚ PAPP GYULÁVAL
2015. NOVEMBER 19, SOPRON

GRÓF ISTVÁN: A középiskolában zenei konzervatóriumi diák voltál. Hogyan és mikor jött képbe Nálad a beat-, a rockzene? Melyek voltak az első élményeid a műfajjal való találkozásodkor?
PAPP GYULA: Másodikos konzervatóriumi hallgatóként 1968-ban, január 18-án - emlékszem is, egy csütörtöki nap volt- a konziban a mi második osztályunk melletti negyedikes osztályból átjött a Huszti Pista - aki bőgő szakos volt, és akkoriban együtt járt azzal az egyébként nálam egy évvel fiatalabb zongora-szakos Hűvösvölgyi Ildikóval, aki később neves színésznő lett-, és a következőket mondta: az Autóközlekedési Tröszt - a Volán elődje- Teréz körúti klubjában van egy, az ének- és a gitárok erősítésére szolgáló Selmer Thunderbird cucc, egy Selmer Superfundation basszus erősítő, valamint álmaim Capri orgonája és egy Elka, a hozzávaló erősítő, de nincsen senki, aki játszana rajtuk. Nekem addig semmi kapcsolatom nem volt a beat- zenével, esetleg a vágy, amikor hallgattam- láttam a ’66-os Táncdal- fesztiválon Szörényiéket a Fáj, fáj-jal. Tehát elmentem aznap a próbára, este 6-ra, és máris rock- zenész lettem! A konziban pedig renegát! De annyira azért nem renegát! A múlt szombaton volt a 90-ik születésnapja annak a Kertész Lajos fő tanszaktanáromnak - akihez zongorára jártam a zeneszerzésen kívül- és akinek a Vakok Intézetében, a Nádor- teremben rendezett ünnepségen én is felléptem a sok klasszikus zongorista között egy Keith Jarrett jazz- darabbal. Tehát annyira nem lehettem renegát: a mai napig minden héten beszélek a tanárommal. Még a tőle egyszer kapott nyaklevest is – melyet apám unszolására adott Kertész Lajos- megköszöntem neki, hiszen jogos volt. Mindenesetre a konzervatóriumot végigcsináltam, de a Főiskolára már nem jelentkeztem. Apám ugyan még kirúgatott a Volán- klubból, hogy távol tartson ettől a világtól, de addigra én már nagyon meg voltam fertőzve. Különböző amatőr bandákban zenéltem azután. Emlékszem, az egyik együttes basszusgitárosa a Szeszgyárban dolgozott, és folyamatosan ellátott minket 60 %-os rummal. Piálgattunk is, persze nem sokat. Egyszer a Varga Laci- akit Neked talán nem kell bemutatnom, a Liversing, majd, éppen akkor a Scampolo vezetője volt-, mikor a neves Gundel étteremben játszottunk (ami Frenreisz Kari nagyapájáé volt, és egy kicsit kísérteties, hiszen rá 3-4 évre megalapítottuk a Skorpiót), beugrott közénk jammelni, azaz improvizálni. Vagy ahogy akkor mi hívtuk, rázni. A nyolcórás műsorba belefért az, hogy oda- odaült mellém a billentyűkhöz, és hol én hoztam a basszust, és ő rázott jobb kézzel, hol meg fordítva. Négykezest játszottunk. Laci annyira megkedvelt engem, meg persze a játékomat, hogy ezután rendszeresen, mint a véres kardot, körbevezetett Pesten, a klubokban, és azt hangoztatta: ez a srác jobb lesz, mint a Pataki László a Syriusból. A Nagy Syrius éppen Ausztráliába készülődött. Emlékszem, egyszer- és itt van a gondviselés keze!- vele, Varga Lacival meg Bertalan István „Güzüvel”, aki a Demjén Rózsi vezette Dogsban már játszott- lementünk a Csanádi utcai Syrius –klubba. Az apró büféből, és az alig nagyobb szobából, azaz az itteni koncertteremből álló pince- klubba 6-8 lépcsőn kellett lemászni, de így is Pest egyik legfelkapottabb koncertterme volt. Ide merészkedtünk le játszani így, hármasban, mert bátorság az azért kellett ahhoz, hogy a progresszív- rock messze legnevesebb hazai, de talán európai csapatának állandó helyszínén fellépjünk. De akkor ámultam el igazán, mikor a közönség körében szétnéztem. Ott volt Török Ádám, Demjén Rózsi, aki éppen előttem jammelt, Szörényi Levente, Fogarasi János, Frenreisz Karcsi, no, meg a Syrius tagjai, Pataki Laci, Ráduly Misi, Orszáczky Jackie, Veszelinov Andris, és Baronits Zsolt. Tényleg kellett ahhoz bátorság, hogy az ember be merjen szállni, és ráadásul még bizonyítani is kellett! Olyan standard rock-számok, mint Hancock Watermelonman-je, vagy néhány Ray Charles- nóta, vagy a Sunny, amelyeket mindenki tudott abban a hangnemben, amiben az illető játszotta. A számokat leírni már ’68- ban, a Volán- klubban elsajátítottam, hiszen az első fellépésre én írtam le magnóról hallás után az Animals Felkelő nap házát, vagy a Halványnál is fehérebb árnyékot például a Procol Harum-tól. És mennyire felemelő volt aztán rá 10 évre, a finnországi Turkuban egy színpadon játszani az akkor lekoppintottakkal, így Eric Burdonnal, aki akkor a War-ral lépett fel, vagy Bob Geldoff-al, aki később az afrikai segélykoncertet szervezte, vagy a másik akkori álom- csapattal, a Uriah Heep-pel. Ez az úgynevezett „nagy hinta” az ember életében. Egy csoda volt, egy őrület volt az akkor. De hány tíz év telt el azóta…. No, de visszatérve, az a bizonyos Syrius- klub- béli fellépésem 1970. szeptemberében volt…
GI: Akkor még csak 19 éves voltál?
PGY: Még annyi sem, mert novemberi vagyok.
GI: És akkor jött első „igazi” együttesed, a Mini
PGY: Török Ádám akkor már kerülgetett engem, egyre többet találkozgattunk a „napköziben”, azaz a Royal éttermében, vagy az Erzsébet sörözőben. És akkor, mikor a Miniből átcsalták a Závodi Janót a Kex-be, a Czipó Tibit pedig a Tolcsvayba, komolyra fordult a dolog. Azaz véresen komollyá vált Ádám számára egy új zenekar építése. A Clark Ádám –téri óra alatt, este 6 órára hívott Török engem, hogy találkozzunk ’70 decemberében. Alig két hetem volt a próbákra a Minivel, miután január 24-én- később megtudtam- Mátyás királlyá választásának napján- kétszer is színpadra álltunk. A bemutatkozó koncert – az akkori szokásoknak megfelelően- délelőtt 11-kor a Corvin moziban volt, majd este a Bem- rakparti Mini- klubban léptünk fel. Ide már délután fél kettőkor négyes sorokban, mínusz 10 fokban is várakozott a közönség, hogy az esti bulira be tudjanak jutni. A Mini közönségének egy része az újbudai meg a belvárosi szépfiúk, aranyifjak és sznobok magja köré szerveződött, akik hozták a csajaikat, akik után meg csordában járnak a srácok, stb., így bővült a közönség. Milyen érdekes, hogy Andrássy Katinka (Károlyi grófné) egykori palotája szolgált Budapest egyik legpatinásabb rock-klubjaként. Ádámmal a mai napig imádjuk egymást, attól függetlenül, hogy politikailag eltérő a gondolkodásunk. A zene szeretete ennél erősebb, és persze kiváló szerzőtársak is voltunk, vagyunk. Azért is szeretem, mert szerintem a rock- szakma egyik legbecsületesebb embere amellett, hogy még ma is a hazai rock egyik legmeghatározóbb figurája. Azt a három kislemezt, amelyeket 1972-ben felvettünk a Minivel, kiadták bakeliten is, és CD- formátumban is. Ezt a lemezt minden idők második legjobb felvételének kiáltották ki, mégpedig egy újságírókból álló szakmai grémium, hozzátéve, hogy ők nem a mi korosztályunk, hanem 30-40-50 éves szakemberek. A Kereszteslovag c. dalunkat pedig egy világ- internetes szavazáson minden idők IV. legjobb felvételeként díjazták, és csak a Them, Eric Clapton, és még valakik előztek meg minket. Szóval ilyen elismertséget hozott a Mini- korszakom. De visszatérve a kezdetekre: lélegzetvisszafojtva várták ’71 januárjában az új Mini bemutatkozását. Miután lement a műsor, Várkonyi Matyi, a későbbi General megalapítója előrenyújtott kézzel sietett felém, hogy gratuláljon,- akinek egyébként most fogjuk csinálni a Soproni Petőfi Színházban a Bábjátékos című -poperettjét,és azt mondta: új zene született! Som Lajos is el volt ragadtatva a zenénktől. Úgy tűnik, nemcsak a közönség, hanem a szakma is benyakalta zenénket ugyanúgy, mint ott, a Syrius klubban. Különleges volt persze a felállásunk: nem volt gitár, és a Jethro Tull-hoz hasonlítottak a fuvola miatt, de ott gitár volt, itt meg orgona. Óriási nagy lehetőségem lett akkor a kiugrásra. A dobost is lecseréltettem Ádámmal. Román Péter egy nagyszerű muzsikus, később kiváló bőgős lett belőle. A Szivárvánnyal sokat jammeltünk, és ebből az időből ismertem a Szűcs Totyát, és a dobosát, „Nemecseket”. Román egy centivel a bőr fölött üti meg a dobokat, ez már nem idevaló. Aki a Led Zeppelin- nótákat is végigpüföli, az kell már ide. A Mini szerzett is egy központi turnét: 1971. március 13- án indult Kecskeméten, Illés- Mini összeállításban, egészen június 6-ig. Mátészalka, Debrecen- Bartók terem, Szarvas, azaz hosszú országjáró körút volt, és már a második nótában ott ült a súgólyukban az Illés- együttes, és nézték a”Nemecseket”. Később én tűntem fel annyira Leventének, hogy meg is hívott az Utazás c. első albumára vendégzenészként. A már lebontásra került Fővárosi Művelődési Ház körtermében, ahol minden szerdán Illés klub volt, jammeltünk egy kicsit(beszállhattam a nagy Illés zenekarba), és mikor a Levente eljátszott egy gitár-futamot, én azonnal ugyanazt visszajátszottam, válaszoltam rá az orgonámmal. A hatás nem maradt el: miután az öltözőbe bementünk, azt mondta: Figyelj, az Erdős azt mondta, hogy kiad egy szólólemezt velem. Hajlandó vagy billentyűzni rajta? Boldogan- feleltem én. Ugyanígy kért fel az István, a királyra Varga Mikivel, az akkori énekesemmel (Safari: svéd- magyar formációm volt, de benne játszott Janne Schaffer, az Abba lemezein gitározó virtuóz is). Egyébként Illés Lajost is tisztelem, szerettem, és a Mit csinálunk c. dalát is fel is tettük a Forradalom c. Sárdy Barbara (feleségem) szólólemezére is.
GI: Tehát úgy kezdted el, hogy egyszerre csak ott voltál a szakmai kör kellős közepén, és még ráadásul be is fogadtak. Ezek szerint úgy érezted ezt a zenét, már akkor úgy improvizáltál, mint egy valódi őstehetség.
PGY: Igen, így volt! Szerencsém volt. Hogy őstehetség, hát….? Zavarban vagyok, ha szembe-dicsérnek. Ráadásul Bartókon nőtem fel. Az én egykori tanárnőm, egy idős hölgy mondta, hogy kisfiam, én nagyon utálom ezt a Bartókot, de tessék megtanulni, mert mindenki azt mondja, hogy nagyon jó. Énnekem pedig a véremmé vált. Az Este a székelyeknél darabbal nyertem egy versenyt vagy 10 éves koromban. Ezért is ez jelentett nekem sokat Bartók, a másik pedig az Első Román tánc. Kertész Lajos zongoratanárom ezt a fantasztikus nehézségű művet csodálatosan játszotta, és ez az emlékezetemben megragadt. Így születtek a Bartók- átdolgozások.
GI: Itt álljunk meg egy mondatra. Halmos Béla népzenész egy hasonló beszélgetés során emlegette sokat Kertész Lajos zenetanár nevét, mint aki ez irányú pályáján útba igazította őt. Ez az a Kertész Lajos?
PGY: Igen, persze! Lali bácsi nekem nagyon sokszor beszélt Halmos Béláról. Isten nyugosztalja! Ő is gyulai születésű, mint Béla.
GI: De kanyarodjunk vissza: tehát van a Mini- korszak, a Skorpió, a Dinamit, a P. Mobil, a színházi korszakod, ami ma is tart, a szólisták mögötti tevékenység időszaka, most pedig feleségeddel, Sárdy Barbarával a Papp- Sárdy Nem Blues Band. Korszakaid közül melyiket tartod a zeneileg legigényesebbnek, melyiket a legsikeresebbnek, és melyiket saját szempontod szerint a legmegelégedettebbnek?
PGY: Legsikeresebb mindenképpen a Skorpió- korszakom volt. Frenreisz Karesz egy zseniális menedzser volt azonkívül, hogy jól is zenélt, így az 1973-as megalakulásunk után ’74-ben már Koncz Zsuzsával és Koós Janival Amerikába mehettünk: New York, Toronto, Montreal, Detroit, Cleveland, ahol a magyarok tízezrei éltek. Ott, ’74 novemberében nézhettem meg Elton John-t a Toronto-i jégstadionban harmincötezred-magammal. Nagyon nagy élményem volt ez. Elton felmászott a zongora tetejére, a Steinway piros posztóval volt leterítve. Meg a már említett Turku, és hát Lengyelországban nem volt olyan falu, ahol ne léptünk volna fel, de Kelet- Németországba és nyugat- Berlinbe is sokat jártunk. Május 1-én 1976-ban, délben a TV- toronynál, este az Alexanderplatzon játszottunk. 200 000 ember a ”hendehoch” Karesz általi bekiabálására, ami magyarul azt jelenti „kezeket fel”, ez bizony 400 ezer kéz, és nem akármilyen látvány és érzés a színpadról. De a Dinamit- korszak sem volt siker nélküli. Amikor a Vikidált elcsaltam a P. Mobilból,- ez júniusban volt-, akkor a Skála- parkolóban 20.000 ember volt augusztus 20-án. Csak azt szétverték a Németh testvérek, mert akkor már Nagyferózni kezdtek…(Bikini).A legigényesebb korszakaim az első, azaz a Török Ádám- féle Mini, és a legutolsó, a mostani Papp- Sárdy NBB. Például most az Ádámmal készülünk egy klasszikus, vonósnégyesre átdolgozott bemutatóval. A Bartók átdolgozás mellett még egy ugyancsak Bartók mű átdolgozását is megalkotjuk, mégpedig a Három rondót is átdolgozzuk, ez lesz jövőre. A Papp- Sárdy NBB-vel pedig kijött az ötödik, a Toronyiránt c. lemezünk. Még Motherfunker néven készült az első nagylemezünk 2000-ben, a Forradalom című Sárdy Barbarának készített szólólemez, 2002-ben, 2003-ban a Valóban nem álmodom, ugyancsak szólólemez Barbinak és 2009-ben a Magyar akarok maradni. Ez utóbbi már Papp- Sárdy NBB néven. És legjobban ezzel a bandával vagyok megelégedve!
GI: A következő kérdésem a zeneszerzőségeddel kapcsolatos. Bevallom Neked, hogy az egyik kedvenc nótám a Haloványkék gondolat. Jobbat progresszív zenében nemigen hallottam Magyarországon. Meg a Ne félj is hatalmas zene. 19 évesen ilyen számokat szerezni? Hogy is volt ez?
PGY: Ez a dal (Haloványkék gondolat)Szentesen született, amikor az Illés előtt játszottunk. Akkor azt mondta a Török, hogy adj egy G-t. Hogy a fuvolát behangolja. Adtam egy G-dúrt, aztán egy C-7-t, aztán egy F-9-est, azaz 6-7-8 harmónia kellett, és mindegyikbe benne van az a G.
GI: Képben vagyok, hiszen jelenleg a sárvári református templomban kántorkodok.
PGY: Én is református vagyok! Áldás, békesség! Visszatérve: az összes harmóniában benne van, kivéve az utolsót, amikor az F-re old, a végén a B-dúr miatt. Egy pillanatig megy le F-re, de végig G. Tehát ez így született, hangolás közben. A Ne félj pedig az életem első, vagy talán a második nótája volt, úgy emlékszem. Na, de amikor ’90-ben bemutatták Az ember tragédiájából készült művemet itt, Sopronban, az volt a nagy művem. Amit azóta képtelen vagyok bemutattatni, de megtudtam, hogy miért! Mert nehéz bemutatni! Szerencsés Károly nagyon jó barátom, és mostanában ajándékozott meg a Véna c. kötetével. Úgy megtisztelt, mikor ezt írta bele: "Remélem, a sorok közül érezni fogod, hogy a Te zenéd is közöttük mocorog." És ebben a kötetben olvastam, hogy nagyon- nagyon ünnepelt dolog volt ’37-től ’40-ig a Harmadik Birodalomban Az ember tragédiája. Az egyik legjátszottabb mű volt. Ez a baj vele! Rákosi pedig azt mondta, azért nem lehet játszani, mert a falanszter szín kigúnyolja a szocializmust. És nem tudom Pesten bemutatni!. A Zoránnal játszottam tizenkét évet, vezettem a zenekarát, mert a Presser vidékre el sem jött, csak kiült a Sportcsarnokba három nótára. És amikor ki volt tűzve ennek a bemutatója, - pont a Rákóczi Ferenc és Csurka István születésnapján, március 27-én- már ki is adták a részleteket előtte évben karácsonyra. A Fenyő Miki is arra járt, a Sportcsarnokban, és azt mondta, miután kifüggesztve látta a beharangozó plakátot: Hú, de fantasztikus ötlet! A Hotel Mentholt (ami 1-2 évre rá született) azóta játsszák, ezt meg nem mutatták be! Novemberben ott volt a Sportcsarnokban a Zoránnal a szokásos évi koncertünk. Később mentem fel a fogadásra- mert kínosan ügyelek a cuccaimra-, és mikor beléptem a svédasztalos fogadásra, éreztem, hogy valaki szúrósan néz. (Még kellett volna 10 millió forint a bemutatóra. 11 –et ráköltött már a Sportcsarnok büfése, mert megtetszett neki a dolog, és kellett volna még nekünk 5 millió Demszkytől, Budapest akkori főpolgármesterétől, 5 meg Magyar Bálinttól, az akkori kultuszminisztertől.) A szúrós tekintet pedig éppen Magyar Bálinté volt. És kinek a szája volt odanőve a füléhez? A Presseré! Egy forintot sem adtak!! Azóta sincs bemutatva Pesten! És miért nem mutatják be ott? Mert szar? Mindig ezzel operálnak a kultúrában, mert az iszonyúan szubjektív dolog. Igenám, de Muck Feri, meg Elek Pista, Németh Gábor és akik még játszottak rajta, meg akik hallották, meg akik itt Sopronba látták, szerették, és nem ezt mondják. Az első kritikában azt írták: ” nem messze az idő, hogy a színház falában tábla őrzi majd, itt mutatták be először Az első sírásót”. Meg azt, hogy Mikó Istvánnak eddig is voltak tettei, de ez a legnagyobb! Ha a Haloványkék gondolat tetszett neked, juttatok neked egy példányt a Sírásóból, szövegkönyvvel együtt. Hivatalosan nincs kiadva, csak maszekban. Hát abban valami elképesztő munka feszül! Tehát ott teljesedik ki az én zeneszerzői munkásságom! Amit majd akkor fognak igazán elismerni, amikor én már nem leszek. De ha Madách nem élte meg, hogy 18 évvel később mutatták be a Tragédiát, akkor én nem szólhatok egy szót sem, mert ez itt már 20 éve be lett mutatva.
GI: Ehhez kapcsolódik az is, hogy 2008-ban bekerültél egy amerikai dalíró versenyre is.
PGY: A Songwriting Competetion-re, ahogy mondod. Akkor pedig összevágtam a zenét. Hozzá sem nyúltam máshoz. A Sírásóból, a párizsi színből összevagdaltam egy olyan 8 és fél percet. 15000 ember, egy győri Rába- stadionnyi ember pályázott, és az mind zeneszerző. És kihívnak belőle 14 embert jelképesen, amelyikbe én is benne voltam. Nem nyert senki európai. Öt európai került be, abban én is benne voltam, de egyikünk sem nyert. Úgy volt, mint Katona József, a Bánk Bánnal annak idején. A pályázaton, ahova beküldte, meg sem említették. Vicces nem? A másik, amit Demjén Rózsival írtunk ’98-ban, azt meg Békéscsabán mutatták be, Schiller Ármány és szerelem c.- művéből. Nesze neked! Azt sem mutatják be azóta sem! Nem tudom, miért. Tilalmi listán vagyok, vagy mi, nem tudom. Veszélyes alak vagyok. Már az elmúlt rendszerben is dossziém volt. Benne voltam a Szőnyei- könyvben, 38 helyen vagyok említve, hogy ki figyelt, mit figyelt, stb. Csak a Pataki Attilának és a Nagy Ferónak volt ilyen dossziéja. Szóval veszélyes alak voltam. Még odáig sem jutottak el, hogy megkörnyékezzenek, hogy „tégla” legyek. A dossziém címe csakúgy mint az övék „hűtlen” kifejezéssel volt illetve.
GI: Most mondok három nevet: Pataki László, Fogarasi János és Szakcsi Lakatos Béla. Példaképeid voltak, akiktől tanultál, vagy kollegáid?
PGY: Példaképem volt Pataki, de persze a másik kettő is. Olyannyira, hogy a Pataki Lacival a mai napig is jó barátságban vagyok, és sokszor eljön jammelni hozzánk. Még a Papp- Sárdyba is eljött jammelni az Új Színházba, ahol zenei igazgató vagyok. 2012. március 26-án játszottunk ott együtt, ahova a Nyerges Attila is eljött fellépni az Ismerős Arcokból, és Pataki Laci is. Ráadásul egy Liszt zongoraversenyt játszottam ráadásnak a feleség unszolására, ami a szólólemezemen, a Prédikátoron is rajta van. Szakcsi pedig szintén példaképem. Ugyan én jártam a jazz- tanszakra Gonda Jánoshoz, de amikor vittem neki a Bartók- átdolgozást, a dög-nehéz Terta- magnót odacipelve, hogy tanár úr, a Rádió 6-os stúdiójában Kiss Imre vette fel, akkor azt mondta: Gyula, mi ez? Valami jazz? Még két órájára elmentem, aztán már többet nem! Amikor az operámat írtam, ’86-ban, felhívtam Bélát: van nekem egy- két fehér folt a jazzben. Hajlandó lennél-e képbe tenni engem? Gyere el hozzám!- válaszolta. A Klotild- palotában lakott, oda mentem el hozzá kétszer. 11-től fél 2-ig mindent tisztáztunk. A Fogarasi Janinál pedig volt a rock- kégli, be volt poloskázva, mint később megtudtuk. A Demjén Rózsival sokat voltunk nála. Hát kíváncsi lettem volna a lehallgató tisztek arcára egy-egy buli közben! És ami a lényeg: barátságukba fogadtak engem, ezek az általam igen nagyra tartott emberek. A Katona Klári Titkaim c. turnéján, amit a Presser csinált neki, ott a Saturnus játszott: Dandó Péter- Szakcsi Lakatos- Kőszegi Imre- Babos Gyula, és én Hammondoztam velük. Ezt mindig elfelejtem mondani az életrajzomból, pedig az egy nagyon komoly turné volt. De hát lemez nem született belőle.
GI: Ha az összes hangszeredet eltüntetnék, és egy jó tündér azt mondaná, hogy egyet közülük visszakapsz, akkor az melyik lenne?
PGY: A Hammond A 100-es, ami itt van, Sopronban. Akár meg is láthatod. (meg is néztem, Gyuszi pedig játszott is rajta egy keveset. - G.I.)
GI: És a második…?
PGY: Az egy Steinway zongora lenne, ami nekem nincsen. Van ugyan öt elektromos és két akusztikus zongorám, azaz van a családban, tehát nincs gond. Itt, ami a Liszt teremben Steinway zongora van, a Jean- Marie Darrier-é volt, ami pedig a Petőfiben van, az pedig Cziffra Györgyé . Három láda orosz pezsgőért hagyta itt végül a kultúrház igazgatónak, mondván, hogy ez a hármas számú zongorája a sorban és nem szívesen válik meg tőle, de itt hagyja. Sztarek Andreát és Kőszegi Ákost a Körtáncban Cziffra zongoráján kísértem. Riskó Géza barátom -az Esti Hírlapos, majd megalapította a Mai Nap c. újságot-, közölte le benne egy egyoldalas cikkben, hogy Cziffra zongoráján játszom, Sopronban. A Zorán és Pici kérdezték is, hogy miért épp Sopronban? Mert ott volt élelmes az igazgató- feleltem nekik.
GI: Ugyan már érintettük a komolyzenével való kapcsolatodat, de ez lenne a következő kérdésem. Bartók: Este a székelyeknél, Liszt XV. magyar rapszódia, azaz a Rákóczi induló említésre került. Volt még más átdolgozásod is?
PGY: Igen, a Gershwin Rhapsody in Blue átiratom, a Skorpióval. Pont erről a lemezről ellenben a Kiss József Anyaszív c. versét letöröltették. Az a Bors Jenő volt hanglemezgyári igazgató, aki ’56-ban ott volt azon 199 partizán között október 25-én, akik a Parlament előtt a Kossuth téri 8 ház tetejéről másfél órán át irtották a fegyvertelen tömeget. Asszonyokat, gyermekeket is!
GI: Volt az Emerson, Lake & Palmernek egy Bartók- átdolgozása, az Allegro Barbaro. Való igaz, hogy Ti előbb készítettétek el a Bartók- átdolgozásotokat?
PGY: Igen, másfél évvel megelőztük őket. Eumír Deodato pedig csak 1975-ben jött a Rhapsody in Blue-val. A mienk ’74-ben jelent meg. Megéreztem a világ kollektív tudatalattiját, mondaná C.G. Jung, ha élne.
GI: Őket sem engedte névvel megjelentetni ifjabb Bartók Béla és Péter?
PGY: De!Emersonék megvették a jogot: 10000 $-t fizettek ezért. Viszont ők, cserébe, azt sem írták ki, hogy Bartók Béla. Így szól a cím: Keith Emerson: Allegro Barbaro. Vagy az is lehet emögött, hogy a világon mindenki tudja, hogy a magyar zeneszerző van mögötte. Nálunk pedig a Bors megkérdezte a Bartók Pétert, aki mereven elutasította azt, hogy zsíros-hajú rock-zenészek turkáljanak az édesapja hagyatékában. Épp most, szeptember 26-án volt 70 éve, hogy elhunyt Bartók. Jövőre így lesz majd a megemlékezésünk: Papp- Török- Bartók kép háttérrel. Vonós négyesre, fuvolára, percussion-ra és zongorára hangszereltem.
GI: Hogy mit változik a világ, ezzel kapcsolatban egy tipikus eset az emléktáramból. 1977-78 telén lehetett, mikor- Vas megyei lévén- bementem Szombathelyre egy vasárnapi matiné hangversenyre, ahol Rimszkij Korszakov és Ravel árdolgozásával az Egy kiállítás képeit mutatta be az ottani szimfonikus zenekar, majd a bátor koncertszervező berakta utánuk az Emersonék féle, csodálatosan összeállított átdolgozást is, jó hangminőségű bejátszással. A zenekar tagjai egy-két percig „szenvedtek” a zene hallgatása közben, majd a bátrabbja az elején, a többiek az előadás közepéig szépen kiszivárogtak a színpadról, ahol addig hegedűiket a kézben tartva ültek. Azt a megvetést, azt a felsőbbrendűséget nem lehet elfelejteni! Ma azonban már másképpen van. Már nincs ez az ellentét, már ők is nyitnak, meg hát, ha üzlet is van benne…
PGY: Ez nem ellentét! Ez a klasszikus zenészi gőg. Én is tanulmányoztam ezt. Amióta kottairodalom van, el-önállótlanodtak szép lassan a zenészek. Nagy részük csak kottából képes játszani. Bach, de még Liszt idejében sem volt komoly nyomtatás, pláne kottanyomda. Akkor egy zeneszerzőnél nem fordulhatott elő, hogy nem tud improvizálni. Abszolút nem. Sőt, volt, hogy csak számozott basszust írtak elő, és azt játszott mindenki, amit akart. De Bach már mindent megírt. Alig maradt valami Beethovennek. A dzsesszisták is alapnak veszik Bachot, hiszen minden zene alapja Ő.
GI: A komolyzenével való kapcsolatodról beszéltünk már, most a jazz jön.
PGY: A Szakcsi Lakatossal való kapcsolatot már említettem. A Besenyő Blues Band-del is játszottam, amikor elmentem oda Elek Pista és Muck Ferenc meghívására. Készült is is egy lemez velük. A Majsai Gabi énekelt ebben a bandában. Sőt! Megnyertük a Rákóczi- kiadó által kiírt versenyt is. Muck Feri „pofátlanul” a többiek szégyenkező félszegsége ellenére benevezett rá. A zsűriben pedig Frenreisz Karcsi, és Zorán is ott ült. Nem lehetett, hogy ne mi nyerjük meg! A Kongresszusi Központban épp az a Boy George adta át az első díjat nekünk, akinek este koncertje volt ugyanott. Kilencen voltunk a Besenyő B.B-ben. Szegény Boy nem tudta kinek adja át a hatalmas vázát, így hát a Majsainak, az énekes kollégának nyújtotta, de ő nem vette át, hanem a főnök, Muck Feri felé mutogatott, akinek végül is sikerült átadnia, egy vállvonás után. Nem értette miért nem kell a váza az énekesnek. A lényeg, hogy fontosnak tartom azt, hogy muszáj valamelyest otthon lenni a jazz- zongorázás berkeiben is, ezért ezt a területet is ismernem kell. A már említett zongoratanárom születésnapi ünnepségén is Keith Jarrett számát zongoráztam el a csodálatos ólomüveg díszítésű, egykor az apácazárda kegyhelyeként szolgáló Nádor teremben, a Vakok Intézetében. És ott ült az a Perjési Kati is, velem egy sorban, akinek élete első növendéke voltam, és évek óta keresett már engem, pont az első növendéki mivoltom miatt.
GI: A következő műfajjal, a blues-zal kapcsolatban megkérdezem, hogy a jelenlegi zenekarod neve, a Nem Blues Band ez irányban nem pejoratív élű?
PGY: Nem, egyáltalában nem. A mozaikszó gyártásban sok a lehetőség. Amikor Hegedűs Lóránttal a HAMASZ-t létrehoztuk, az a Hazafias Magyarok Szövetsége polgári egyesületre vonatkozott. Az NBB eredetileg a Nemzeti Büntető Brigád elnevezés rövidítése volt, de ez túl kemény lett volna, így az akkor 16 éves Gyuszi fiam ötlete alapján lett Nem Blues Band. De minden lemezünkön van blues, ezen, a legújabban is. Persze, hogy játszunk bluest! De a név így lett figyelemfelkeltő!
GI: Talán még a Safari együttes időszakáról néhány szót, ha mondanál.
PGY: Ez egy svéd- magyar közös banda volt, benne játszott az ABBA gitárosa, Janne Shaffer, egy holland gyerek basszusozott: Christian Weltman; Magnus Persson, egy svéd volt a dobos, a magyar származású, de ’56 óta Svédországban élő Dankó Pista leszármazott, Bela Swardmark barátom gitározott ’83-84-ben, és Varga Miki énekelt. Ott kint csodájára jártak Miki hangjának. A nagylemezünket Göteborgban vettük fel, Marcello Manci stúdiójában, mely lemezt büszkén mutogattam itthon. A bakelitet odaadtam a Riskó Gézának, ő tovább adta Koltay Gábornak, az pedig odaadta Leventének. Másnap már csörgött is a telefon, hogy megvan az István hangja a bemutatandó rock- operához. Koppány- Vikidál, Laborc- Nagy Feró már megvolt, de ez még nem! A Levente felhívott magához a Törökvészi útra, ahol akkoriban lakott, hogy elkéri Varga Mikit erre a főszerepre, és hogy én fogok orgonálni a darabban. Van- e kifogásom? Megköszönöm, Levente, nem hogy kifogásolom- mondtam meghatva. És ugyanekkor a Bencsik Samu és a Cserháti Pityi lerevolverezték Miklóst, hogy vagy a Safari, vagy a feltörekvő B. Box együttesben énekeljen. Válasszon! Varga Miki ekkor becsöngetett hozzám, hogy köszöni szépen, de átmegy hozzájuk. Két óra kellett ahhoz, hogy meggyúrjam az agyát, hogy maradjon. Most, nemrég, mikor az Égi zenekar koncertje volt 2011-ben, néztük, amint a Barta, majd a Bencsik Samu gitározott a bejátszott dokumentum-filmrészleten, Varga Mikivel. Felelevenítettük a 16 évvel korábbi eseményeket, és akkor mondtam neki, hogy sohase lettél volna István, a király, ha elmész a Samuékkal. Persze, tudom- mondta erre az énekes. Ez az úgynevezett Gondviselés. Persze kell mellé a mozgatórugó is, a motiváció is!
GI: A végére az utolsó kérdés, már nem szorosan a zenéhez kapcsolódik: mikor érezted először, hogy neked ki kell nyilvánítanod magyarságodat, a nemzeti érzéseidet.
PGY: 12 évig játszottam Presserrel és Zoránnal, ez pont elég volt ahhoz, hogy a MIÉP-hez kerüljek.
GI: Azaz működött a kontra?
PGY: Igen! Annyira liberális volt, hogy…De ezt már lenyilatkoztam az Echo- TV-ben is. Azóta is olyan kedves a Zorán, hogy nem igaz. Ez nem egy tabutéma, nem egy nagy dolog! Tehát addig játszottam a Zoránnal, míg a MIÉP-ben nem találtam magam. A Sipekit én vittem oda hozzájuk, és neki mondtam el, hogy beléptem ebbe a pártba. Ő egy szóval nem árulta el. De Zorán csak két év múlva reagált. Egy Pest megyei MIÉP nagygyűlésen szónokoltam, pont aznap, mikor a rokonai meghívtak Zorán szülinapi bulijára. Persze nem tudtam elmenni. Késő este felhívott aztán az ünnepelt, és egyenesen rákérdezett: igaz, hogy Te Miépes vagy? Igaz- mondtam, de ez semmit nem von le a kettőnk közötti barátságból. De a lényeg az az, hogy akkor még egy turnéra elvitt 2003-ban, de az év őszétől már nem hívott meg a koncert- körútjaira. De a hajdú vérem, az intézkedni akarás, az életrevalóság hajtott engem ezen a területen is, ugyanúgy, mint apámat. Chicagoba, azaz Bp. VII. kerületébe kerültünk fel a Játékkártyagyárba, Nádudvarról. Apám vak volt, és ott volt telefonkezelő. Hajdú származású vagyok. Isonzónál harcolt a dédapám, az ő feleségének a testvérei csendőr- százados és rendőr- ezredes voltak. Ő mutatta meg az akkor 10 éves apámnak 1933-ban azt az oklevelet, miszerint Papp Gyula szorult helyzetéből kimenekítette Bocskay István fejedelmet. Nos, most azon küszködök, hogy Dévaványáról ezt a levelet megszerezzem az ottani rokonaimtól.

Ezután felmentünk a Művelődési Ház 515- ös termébe, ahol Gyula megmutatta a Hammond A 100-as hangszerét, és játszott is rajta. Deep Purple-t, Gershwint, másokat is. Méltó befejezése volt a bemutatkozásának! Így lett teljes!

Gróf István
Megjelent -rövidebb változatban- a www.bluesvan.hu portálon 2016. január 09-én

2015. december 21., hétfő

MENDIKA- INTERJÚ SZARKA GYULÁVAL AZ ADVENTI GHYMES- KONCERT KAPCSÁN

Mendika – interjú Szarka Gyulával a Ghymes adventi koncertje kapcsán
Szerző: Gróf István 2015-12-21

A helyszínt és a technikai hátterét illetően igazán profivá érett idei Posta téri adventi kulturális rendezvények egyik legszínvonalasabb, érzelmileg talán leginkább feltöltő koncertjét a felvidéki Ghymes együttes adta december 19-én, szombat délután.
A napjainkban is méltán népszerű együttes Mendika címmel albumra válogatott karácsonyi dalait adta elő nívós zenei tálalásban. Az – alkalomhoz igazítva – dobosok nélkül fellépő bandában az éneklő / gitározó / kobozon előadó Szarka-fivérek mellett egy fúvós és két billentyűs hozta a kíséretet, és a sárvári Szent László Katolikus Iskola gyermekkórusa is színpadra lépett. A dr. Szalai Ferencné vezette kórus nagyon szépen illeszkedett a rájuk osztott dalokban a zenekar hangzásához.
A nagy karácsonyi “slágereik”, a Szép jel, a Mária altatója, az Ó, ha Magyarországra, és a többiek mellett a regölés és az újévi magyar népszokásokat megelevenítő dalok is elhangzottak Szarka Gyula kristálytiszta és öccse, Tamás erőteljes, fátyolos, és igen szépen hajlító énekével kiemelten. A záródal a talán valamikor a magyarság XXI. századi himnuszává nemesülő Kézfogás című szerzemény volt. Egyáltalán nem volt szégyellenivalójuk azoknak a “keményszívű” férfitársaimnak, akiknek könnycseppek jelentek meg szemük sarkában. Ez így volt természetes…

Szarka Gyulával a koncert előtt beszélgettem:

G.I.: A Ghymes együttes megalakulásáról annyi a köztudott, hogy 1983, Nyitra, Főiskola. Hogyan kezdődött a közös zenélés, azaz a táncházi muzsikálás ott, a Felvidék magyarlakta tájain?
SZ.GY.: Igen, ez jó kérdés. Gyerekkorom óta érdekelt a gitár, azóta mindig is zenekarokban gondolkodtam. Állandóan zenekarosdit játszottunk már iskolás korunkban is. Mindenféle zenét, ami akkor megérintett, válogatás nélkül- én legalábbis-, a magamévá tettem. Amikor a népzenei lemezek hozzánk kerültek Magyarországról – elsősorban a Muzsikásék kezdték el ezt a népzenei vonalat, ők voltak, akik ezt megindították a ’70-es évek végén, amikor a táncházmozgalom is kialakult –, ezek révén hatásuk átszivárgott hozzánk is. Ezen zenék hangulatának hatására kezdtem el én népzenében gondolkodni. Nyitrán, amikor elsős, avagy már másodikos hallgatók voltunk, volt egy Juhász Gyula Ifjúsági Klub.
G.I.: Milyen szakra jártatok?
SZ.GY.: 1–4 osztályos, azaz alsótagozatos tanító- és zeneszakra. Ez a klub nagyon sokrétű és tevékeny szervezet volt, nagyon sok mindent adott, főleg nekünk, magyar diákoknak. De ez a nem a főiskola hatása volt igazából, hanem ezé a klubé. Jól működő klub volt, sok mindent hoztak át Magyarországról, így kortárs költőket, írókat és akkori zenéket, zenészeket. Egyszer aztán arra is sor került, hogy akkori diákokból kellene alakítani egy táncegyüttest. Ehhez perszer kellett egy zenekar is. Ekkor jött Orosz Jenő, a klub akkori vezetője, és hozott nekem egy nagybőgőt, hogy nem tanulnék-e meg rajta játszani, ha már úgyis gitározom. Tehát így indult el ez, valamikor a ’80-as évek elején. Megpróbáltam összehozni egy zenekart, de a népzene azért nem volt olyan népszerű, hogy ismerős zenészbarátaim annyira rákaptak volna. Így aztán elég nehéz volt összeszedni az együttest. Többszöri próbálkozásra aztán sikerült, majd hívtam a Tamás öcsémet, aki szintén odakerült a suliba, és szép lassan összeállt a csapat, amely már játszott is. Megalakult a táncegyüttes is, amelyre minket rászerveztek, de az gyorsan feloszlott, így aztán csak mi folytattuk. Az első igazi nagy fellépésünk Gimesen volt. Az Ifjúsági tábornak volt egy két-három napos hétvégi összejövetele – akkor még nem fesztiválnak hívták ezeket – minden évben május elején ott, a Gimes nevű faluban, és ott játszottunk először. Voltaképp innen jött a zenekar neve, és ettől az időponttól datáljuk az indulásunkat. Aztán egyre komolyabb lett a dolog, jött az első lemez, az első, valóban koncert jellegű fellépés, és beindult a gépezet…
G.I.: Ha szakaszokra, vagy korszakokra kellene felosztani a Ghymes 32 éves munkásságát, melyek lennének azok?
SZ.GY.: Tulajdonképpen az, amikor kizárólag autentikus népzenét játszottunk, és megtanultuk annak minden csínját-bínját, és táncházakban zenéltünk: ez tehető az első korszakunknak. Egy professzionális táncegyüttes, az Ifjú Szívek, mely Pozsonyban működött, odahívott bennünket, és ott dolgoztunk velük, már főállású zenészekként. A fő feladatunk az volt, hogy kísérjük a táncegyüttest, és közben zenekari blokkokat játsszunk. Közben készítettünk egy gyermekkoncertet, és kijött az első lemez is. Ezek mind-mind az autentikus népzenéhez voltak köthetők. De közben állandóan bontogattuk a szárnyainkat, mivel mindig is érdekelt a saját zene. Megőrizve természetesen ezeket a hangulatokat, és beépítve a népzenei tapasztalatokat, kialakítottuk azt a fajta hangzást, amit most Ghymes-hangzásnak mondunk. Az első lemezen még nem annyira, de a második és harmadik lemezen eléggé érezhető volt ez a ma is hallható hangzásunk. Nagyobb vízválasztó a Rege című nagylemezünk megjelenése volt, ami aztán Magyarországon is népszerű lett. Ezután volt egy klubunk Budapesten, a Fonóban a ’90-es évek végén, ahol is megismerhetett minket a budapesti, illetve a magyarországi közönség. Nagyon pici, csekély közönséggel kezdtünk Magyarországon, néhány év múlva pedig óriási rajongótáborral fejeztük be ezt a klubkorszakunkat. Ezután már koncertezéssel folytattuk munkánkat.
G.I.: Én úgy mondanám – ahogy mások is megállapították –, hogy az 1998-as Rege, a 2000-es Smaragdváros és a 2002-es Héjavarázs volt az “arany- trilógia”, pályátok csúcsa, mely albumok végülis mind platinalemezek lettek. Persze Ti azóta is folyamatosan dolgoztok, zenétek fejlődik, mégis így van ez a köztudatban.
SZ.GY.: Igen? Én inkább úgy fogalmaznék, hogy azért is mondják ezt, mert akkor alakult ki ez a fajta megszólalás, amely tulajdonképpen jellemző ránk most is.
G.I.: A zeneszerzésről kérdeznék most. Olvastam valahol, hogy Tamás is és Te is külön-külön komponáltok, közös zeneszerzés nincs. A Te “vonulatod” inkább a népzenei, a históriás, a régi zene, Tamásé bátrabban elrugaszkodó, más műfajokban is kalandozó.
SZ.GY.: Igen, más a habitusunk.
G.I.: A lényeg, hogy a Ghymes zenéjében összefonódik mindkettőtök alkotó munkássága. A zeneszerzésről tovább kérdezve, véleményetek szerint ez nálatok ösztönös tevékenység. Jön az ihlet, és megszületik a dal?
SZ.GY.: Igen, persze. Ihlet az vagy van, vagy nincs, de hogy általában van, az azért hallatszik a kiadott húsz lemezünkről. Sok minden van, amit ezidáig csináltunk, nemcsak a Ghymes-lemezek. Azon kívül dolgozunk, Tamás is és én is a színház-, vagy filmművészet területén, vannak szólóalbumaink is. Sok minden mondanivalója van az embernek, és mivel sokrétű a dolog, nem minden a Ghymes-lemezeken jelenik meg, hanem van, amit külön csinálunk. Van a Toldi című produkció, ami musical lett, és 2012-ben mutatták be a RaM Colosseumban, Budapesten. És az a jó, hogy sok minden van még, ami foglalkoztat minket, és nagyon örülök annak, hogy ami kikerül tőlünk, azt a közönség nagyon jónéven veszi.
G.I.: Meg hát, ahogy tapasztaljuk, az albumok sem túl sűrűn jelennek meg, két vagy három évenként, és azokba “bele van téve a sűrűje”. Töltelékdalokat nemigen találunk rajtuk.
SZ.GY.: Nem. Mi sohasem a mennyiségre megyünk!
G.I.: Zenétek sokfelől táplálkozik, összetétele, eredete sokrétű: népzene, régi zene, históriás énekek, reneszánsz muzsika, a sanzon, a rock, a jazz. Az Állatfarm olyan jazzes akkordmenettel indul, hogy ihaj… Ezek a Ghymes-muzsika összetevői?
SZ.GY.: Igen, de ez nem tudatosan összerakott. Ösztönös a dolog. Ami az embert érdekli, ami éppen megfog, valamilyen zenei irányzattal rokon, de a lényeg, hogy mi szólal meg. Nem a stíluson kell gondolkodni, hanem ezen. Azt szokták mondani, – és ez a nagy dicséret –, hogy már az első akkordok után felismerhető, hogy mi vagyunk azok. És ez a nagy dolog!
G.I.: Ezt Ghymes-stílusnak nevezzük. Később jelent meg a világzene kifejezés, mely a népzenei alapokra épített, korszerű hangszereléssel megszólaltatott muzsikát jellemzi. Ezek szerint a Ghymes jó 10 évvel megelőzte korát?
SZ.GY.: Mi nem tudtuk, hogy azt csináljuk. Kitalálták ezt a kategóriát. Úgy látszik, kellenek ezek a fiókok, skatulyák. A world zenébe egyébként sok minden belefér…
G.I.: Ámbár a dalszövegek öcséd, Tamás reszortja, mégis megkérdezem, hogy a versek, mint önálló műalkotások, amelyek a népi mondásoktól a költői metaforák használatán keresztül a bonyolult szürrealista megnyilvánulásokig tartalmaznak jellegzetességeket, mitől csak a Ghymes-dalokban fellelhetőek?
SZ.GY.: A szöveg sem egy alibi dolog, hogy tudjunk mit énekelni. Ez úgy nem volna érdekes! Nagyon fontos tehát, hogy melyek azok a szavak, amelyek elhagyják az ember száját.
G.I.: A hangszerelésetekkel kapcsolatosan a táncházi korszakból jött cimbalom, a töröksíp, a tárogató használata a 2004-es Éghymese című lemezetektől fogva visszaszorult. A szaxofon, az elektromos gitár használata ugyan már azelőtt is tettenérhető volt, a szintetizátor ellenben kevésbé. Pedig nagyszerű, és főleg egyedi hangzást produkáltatok azokon a lemezeken. Személynek szóló tagcserének, a praktikusabban megoldható hangszerhasználatnak, avagy az új dalok karakterébe beilleszthetőségnek köszönhető ez?
SZ.GY.: Minden hangszert lehet helyettesíteni, és a szintetizátor használatával jóval nagyobbak, jóval szélesebbek a lehetőségek. Azon kívül nem szeretünk leragadni valaminél. 15 vagy 20 évig volt cimbalom, de most továbblépünk. És most ilyen a zenénk. Így tetszik nekünk is és a közönségnek is. Igaz is, jó volt az a sound, de egy zenekar, amelyik leragad ugyanazon hangzásnál, és ugyanazt játssza 30 évig, saját magának is érdektelenné válik, a közönségről nem is beszélve. Tehát tovább kellett lépni, ezen szempontból is.
G.I.: Zenei ihletésű, szakmai kérdéseim közül most az kérdezem meg, hogy a Ghymes-dalok túlnyomó többségét vagy Tamás, vagy Te énekled, érdekes módon több szólamban, közösen nemigen. Ez a népzenétől idegen volta miatt alakult így? Másik jellegzetességetek, hogy lányénekes, vagy gyakran gyermekkórus is szerepel előadóként dalaitokban. A színesítés miatt?
SZ.GY.: A kórussal éneklés már a ’90-es évektől jellemzője volt zenénknek. Hogy a többszólamúságot nem túlságosan sokat használjuk, az azért van, mert így sokkal erősebb a zene. A többszólamúság egy másfajta világ, mivel az már lazítja, puhítja a zenét. Az egyszólamúság az mindig erősebb! Legalább is mi így gondoljuk. Keményebb és határozottabb a megszólalás. Persze lehet többszólamú is, ha úgy kívánja a zeneszerző. De most mi ezt így érezzük jobbnak. De ha majd később olyan érzetünk lesz, nyilván, akkor sem fogunk idegenkedni, hiszen más helyeken, például a színházban írtam többszólamú kóruséneklést. Ilyen a Passió, amit tavaly írtam a soproni Petőfi Színháznak. Van erre példa, de hogy a zenekarban ez így van, ez tudatos.
G.I.: Halmos Béla azt mondta, hogy ők revival-népzenészek, azaz nem otthonról hozták, “vérrel örökölve”, hanem megtanulták a népzenélést, Ti hová sorolnátok magatokat: az autentikusokhoz, avagy a revival-zenészek közé?
SZ.GY.: Persze, hogyne, az előbbiekhez. Nagyapánk hegedűs volt, cigányprímás, sőt, a testvérei is, szülei, nagyszülei is. Tehát a családban a zenélés öröklődő.
G.I.: A “hol van az otthon, hol van az itthon”-kérdéskör következik. A rendszerváltozásig nem volt egyszerű a határokon való közlekedés, de ez az akadály karrieretek elején már megszűnt, ezzel nincs is semmi gond. Hol van otthon a Ghymes együttes?
SZ.GY.: Szülőföldünk az Mátyusföld, ott, ahol most is élünk. Ez, Mátyusföld a Kis-Dunától északra fekszik, tőlünk délebbre van Csallóköz. Mi itt érezzük magunkat otthon. Most is ott élünk, ahol születtünk. Egyébként Galánta környékén, Nádszegen élek, és nincs szándékomban onnan eljönni. Ott van a szülőföld, de az egész Kárpát-medence, ahol magyarok élnek, a mi hazánk. Én így gondolom. Hogy a határokat így húzták meg 1920-ban, az egy ismert dolog. De azért működik egy magyar közösség Kézdivásárhelytől Pozsonyig, ahol mindnyájan otthon vagyunk, mi magyarok.
G.I.: A szlovák állam részéről soha sem volt semmilyen orrolás? “Fennen hordod az orrodat, kevély Pozsony vára, várad ura megemberedhetne…” – írjátok.
SZ.GY.: Ugyan mindig vannak soviniszta vélemények, nacionalista emberekék, és mi folyamatosan találkozunk ezekkel a dolgokkal, de a megoldás nem az, hogy az ember fogja magát, és elmenekül! Hanem ott kell maradni! Mert mi lenne, ha mindenki elmenne?
G.I.: A magyar népi kultúra művelői közül sokan pesszimisták, és nem bíznak a magyarság megmaradásában, egy-két évszázadot jósolva nekünk. Neked mi a véleményed erről?
SZ.GY.: Én nem gondolkodom ilyen pesszimistán. Szó sincs róla. Mi csináljuk a dolgunkat, éltetjük a magyar kultúrát, és ezt hirdetjük, terjesztjük most is a saját eszközeinkkel. Fontos az, hogy magyarul énekeljünk és az is, hogy miről énekeljünk. Fontos az, hogy ezt életben tartsuk, és minél több emberrel megosszuk. Ha arra gondolok, hogy a szlovákiai magyar iskolákba még mindig kevesen járnak, mivel sok ottani magyar szlovák iskolába iratja a gyerekeit, akkor a dolgunk az, hogy ezeknek az embereknek olyan gondolatiságot közvetítsünk, ami által segítünk nekik, hogy ne így tegyenek. Tehát, hogy megőrizzük a magyarságunkat. Arról szó nincs, hogy arról sopánkodjunk, hogy ennek vége lesz hamarosan: nincs erről szó. Illetve szerintem ez nem jó út. Ostobaság is. Előre kell nézni, nem hátra!
G.I.: Utolsó kérdésem: mik a Ghymes tervei a közeljövőt illetően?
SZ.GY.: Ugyanazt fogjuk csinálni, amit eddig is csináltunk: lemezek, fesztiválok, koncertturnék. Ha olyan évet fogunk jövőre is zárni, mint amilyet az idén zárunk, azaz hogy ilyen sok koncertünk volt, ilyen sok tennivalónk adódott, akkor az bennünket nagyon boldoggá fog tenni.
G.I.: Köszönöm a beszélgetést!

Fotók: Gróf István
Megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon 2015. december 21-én

2015. december 10., csütörtök

ZSÚFOLT ZENEI UNIVERZUM

Zsúfolt zenei univerzum -
Meghallgattuk a Kéknyúl Crowded Universe című albumát
2015.12.10. Gróf István

Vadonatúj lemezzel jelentkezett a Premecz Mátyás vezette Kéknyúl zenekar. A Crowded Universe című album december 4-én jelent meg, szerkesztőségünk pedig alig tudta kirobbantani azóta a lejátszóból! Hangzásban, hangminőségben ragyogó lemezt adott ki a zenekar. Meghallgattuk, méltatjuk!
Az 2011-ben megjelent Nahát, babám című, Jimmy Smith zenéjére építő, klasszikus Hammond-hangzással tálalt jazz-blues és rhythm & blues lemez, majd a 2014-ben a polcokra került The Wind Plays Me című, inkább már a soul-funky stílus által uralt, zenéjét énekkel és fúvósokkal meghatározó Kéknyúl hanghordozó megjelenése után felmerült a kérdés: a következő lemezen visszatér-e a gyökerekhez a zenekarvezető Premecz Mátyás, vagy könnyebben emészthető, népszerűbb zenével rukkol elő. Ez eldőlt idén decemberben, amikor megjelent a Kéknyúl új albuma, a Crowded Universe, melyen az utóbbi koncepció győzött.
A Kéknyúl zenekar nyolctagúvá nőtt formációjában Premecz Mátyás billentyűsön kívül az Amerikából hozzánk települt színész-énekes, Anrdew Hefler énekel, Badics Márk a jól bevált dobos. A háromtagú fúvósszekciót ezúttal Jász András altszaxofonos, Puskás Csaba trombitás és Bognár Attila pozanos alkotja, a megkerülhetetlen Csókás Zsolt gitáron, a funk nélkülözhetetlen hangszerén, a basszusgitáron pedig Bata István játszik.
Az új CD hangzásban, hangminőségben is ragyogó lemez: Ligeti György producer- zenei rendező - hangmérnök személyében profi szakember kezébe került a karmesteri pálca, és ez meg is hallatszik a lemezen. A beharangozottaknak megfelelően a '70-es évekbeli soul-funk stílus uralja az albumot, legalábbis annak első felét. A táncos mulatóhelyeken várhatóan gyakran fog felcsendülni a lemezkezdő All Life Long, az azt követő Roof Tops, a videoklipre került Crime Scene, vagy a már - az eddigiektől eltérően - egy (kék) nyúlfarknyi szaxiszólóval is büszkélkedő Guessing Game. Feszes ritmusok, pattogó basszus, reszelő gitárakkordozás, éles, precíz fúvóskórusok és főleg egyéni, erőteljes, szuggesztív, jó szövegkiejtésű (hát persze!) ének jellemzi az első négy dalt.
Majd a lemez vált: a hat és félperces Fading Days borítja az eddigi felhozatalt. Lassú blues ritmus, gospeles énekelemek és bejön végre a billentyű is ismétlődő ostinato dallamfelvezetéssel - elektromos zongora képében. A lemez csúcsa a címadó, zárófelvétellel együtt ez a szám. A dinamikai váltások különösen szuggesztívvé varázsolják, zenéje, mintegy követve a szöveget, a halkból a fortissimóba emelkedik, majd mint a fakuló napok, ismét halkuló, pszichedelikus zenekavalkád zárja a felvételt.
A CD második felében hallható még a dögös rock-soul Find-up Doll a Blood, Sweat and Tears; a hard rockos Cookin in Your Kitchen a Deep Purple; míg a lírai, dob nélkül megszólaló Candied People Jimi Hendrix stílusát idézve. Ez utóbbiban Zsolt viszi a főszerepet a Wind Cries Mary-hangzású gitármeneteivel, de ragyogó ötlet Matyi szintetizátoron hozott, a maga egyszerűségében pentaton dallamocskája is.
A Konyhai főzőcskében pedig a harsona, majd a trombita, végül mindkettő nem tolakodó, mégis a számot feldobó rögtönzései töltik el megelégedéssel a hallgatót. A hét és fél perces progresszív Crowded Universe összetett, komoly zenemű: a szuggesztív, szenvedélyes próza-ének a szövegre irányítja a figyelmet, de mögötte a zene sem akármi! A végre jól hallható orgona valahol hátulról jövő lebegésével pszichedelikus hangulatot kölcsönöz, és végül Premecz az, aki az utolsó másfél percben főszeplővé teszi hangszerét, mintegy bepótolva "lemaradását".
A lemez kitűnő! A kérdés csupán az, hogy Közép-Európa egyik legtehetségesebb jazz blues-orgonistájának miért kellett visszafognia ennyire magát, tudásának töredékét felmutatva a lemezen. A válasz biztosan megvan. De azért az albumot sürgősen beszerzem, és bátran ajánlom mindenkinek ugyanezt!
Megjelent a wwww.vaskarika.hu portálon 2015. december 10-én

2015. november 10., kedd

ÉSZAK- ITÁLIAI ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGI UTAZÁSOK III,

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGBAN III.
III. PIEMONT ÉS LOMBARDIA

Utazásunk 9. napján az 1320 m. magasan fekvő, XIV. Lajos által kialakított egykori katonavárosban, Brianconban reggel, - a tegnap esti –éjszakai látásviszonyok miatt elmulasztott- Alpok-, és városnézést bepótoltuk. Este azt hittük, hogy szállodánk a helység tetején fekszik, de tévedtünk: még jó pár száz métert kapattunk fel a városka utcáin, mire elértük azt. Ott, a Notre-Dame templom és a hatalmas kőrengetegben mutatkozó Citadella ugyanúgy elkápráztatott, mint a felsőváros szűk, alig 3 m. széles sikátorai a turistahadak fogadására felcicomázott 2-3 emeletes fa-épületeivel. Persze a legnagyobb élményt a környező hegyek, az Alpok 2500 m-t meghaladó csúcsaival jelentette. Nemhiába van itt az Écrins Nemzeti Park bejárata is, mely franciahon legnagyobbika ezek közül. A várost, és szép lassan Franciaországot elhagyva most is a csodálnivaló tájat megmutató országutat választottuk, immár világosban történő utunkhoz. Meglepett, hogy míg a francia oldalon szerpentin szerpentin hátán következett, a kissé „szegényebb” olaszokhoz átérve az út már tökéletesen kivitelezett, alagutakkal rövidítve, kényelmessé téve könnyítette meg utazásunkat.
Ebédidőben már Torinóban parkoltunk, közel a Piazza Reale-hoz, a főtérhez. Róma, Milánó és Nápoly után a negyedik legnagyobb, mintegy 900 ezer lakosú nagyváros, Piemont tartomány székhelye egészen más hangulatot áraszt, mint a délebbre fekvő reneszánsz települések. Itt a történelem nem nyúlik vissza a reneszánsz korába, és ez épületein is meglátszik: a szigorúan, mérnöki íróasztal mellett tervezett, derékszögben illeszkedő É-D, és K-Ny irányban kiépített utcákon a nem kevésbé szemgyönyörködtető barokk és a rokokó az uralkodó. A torinoi utcák érdekessége, hogy, főként a szélesebb utcákon a házak frontja fedett folyosókba csatlakozik, azaz szakadó esőben is fedettek a gyalogjárdái. Az említett téren megcsodálhattuk a nálunk is már jobban ismert, a XV. század közepétől 1946-ig itt székelő Savoyai- dinasztia palotáját, a Palazzo Reale-t, az ugyancsak ott lévő, de jóval díszesebb Teatro Regio-t, az opera épületét. A következő téren álló hatalmas templom. az állítólag Krisztus leplét is bemutató Szent- János ( Doumo San Giovanni) székesegyház persze déltől háromig zárva volt, a turisták nagy része számára hozzáférhetetlenül. Aztán úgy határoztunk, hogy nem a 14 km hosszú Corso Regina Margheritá-n, sem a majdnem olyan hosszú San Maurutio-n, hanem az érdekesebbnek tűnő Via Po-n gyalogolunk végig. Ez sem volt rövid, és a széles utca oldalán épített barokk bérpaloták sárga tömbjei még látványosabban mutatták magukat a Po folyó felé kiszélesedő téren, a Piazza Viktorio Veneton. A Po itt még nem olyan széles. A túlparton fekvő kastélyok, kertek, közparkok mindenképpen egy ottani gondozott, ápolt város benyomását keltették. Ezúttal nem hideg francia, hanem meleg olasz szendvicset ebédeltünk, majd folytattuk utunkat, most már sztrádán, következő célpontunkig, Milanóig.
A GPS most hasznos volt, szállásunkat hamar megtaláltuk ezúttal egy zimmer frei- típusú, 6 szobás lakásban, a módosabbak lakta negyedben. A lakás-, a kapukulcs-, valamint a lifthasználatot nem kevés időnkbe tellett elsajátítani! Miután ezeket, meg a buszjáratot kinyomoztuk, este 6 lett. A Hyndainak adtunk 40 óra jól megérdemelt pihenőt, mivel a majd kétmilliós nagyvárosban eltöltendő másfél napon a tömegközlekedésre alapoztunk. Szerencsénkre a nap még nem ment le, mire Milano főterére, a Dóm- térre értünk. A 40 ezer hívő befogadására épített, 158 m. hosszú, igen terebélyes, 66 m. széles, és a tornyánál 108 m. magas késő- gótikus csoda láttán földbe gyökerezik az ember lába. Hál’ Istennek nem úgy építették, mint a mi pesti Bazilikánkat: jókora tér áll rendelkezésre, hogy a monumentális, csupa kőcsipke díszítésű templom csodálható legyen. Az óriási Dóm- téren a jókora Viktor Emánuel lovas-szobor amolyan találkahely a helyieknek, pihenőhely a turistáknak, tanyázó-hely a hipsztereknek.
A Dómmal szemben a szintén lenyűgöző méretű és kidolgozású Palazzo Reale, azaz a királyi palota terül el, majd mellette a XIX. századi, kereskedelmi funkcióval felruházott technikai- esztétikai csodaépület, szintén az első közös olasz király, Viktor Emánuel nevét viselő Galéria található, amely tulajdonképpen egy óriási passzázs. A nagyváros látnivalói a következő téren folytatódnak: a világhírű milanói Scala operaház mutatja magát, előtte az olaszok nagy büszkesége, Leonardo Da Vinci termetes szobrával. A harmadik, látványosságokat kínáló téren, a Piazza Mercanti-n az Igazságügyi Palota és a 700 esztendős Loggia delgi Osii szemet gyönyörködtető.
Mivel akkorra már beesteledett, a buszmegállóig egy kicsit kerülve, a belváros utcáin megcsodáltuk az Expo-n résztvevő országok tízméteres zászlaival felállított posztamenseit, frontján rövid bemutatásukkal, majd hazaérve hamar ágyba estünk.
Másnapi egész-napos programunk a főként a világ élelmezésének tárgykörével foglalkozó Milánói Expo megtekintetése volt. Interneten már hónapokkal előtte lefoglaltuk 90 %-os áron adott belépőinket, és miután kinyomoztuk az odatartó M1-es Metro járatot is, reggeli után elindultunk az ismét melegre forduló időben. A napijegy a helyi tömegközlekedési eszközökre nem lenne drága, de az Expo-ra külön jegy is kellett, így kettőnkre 19 Eurót fizettünk. 11-kor léptük át a Világkiállítás főkapuját (jegykontroll, motozás, stb.), mielőtt elterveztük, hogy mely országok pavilonjait nézzük meg, hogy beleférjünk az időbe. A bejáratnál jó négyméteres, népviseletbe öltözött játékos agyagfigurák erdeje fogadta a látogatókat, majd a két és fél kilométeres, a napsütéstől védő, óriási vászon- és műanyag-árnyékolókkal fedett főutcán, a Decano-n találtuk magunkat.
Jobbra és balra voltak elhelyezve a nemzeti pavilonok, de azok az országok, amelyek nem önállóan mutatkoztak be, három (rizs, kakaó és csokoládé, kávé) tematikus óriáspavilonokba csatlakoztak. Ezeken kívül persze konferenciatermek, auditórium, szabadtéri színpad, mediterrán domb, biodiverzitás park, tengeri ételek, bio- mediterraneum egészítette ki a nemzeti pavilonok sorát, megfelelő feladataik ellátására. És persze a „hadtáp” végeláthatatlan serege, éttermek, street food-ok, büfék, önkiszolgálók tucatjaival. De azért a nemzeti pavilonokban is, főként a kijárat környékén árultak nemzeti ételeket, italokat. És persze a toalettek, az elsősegély helyek, a pénzváltók (én is átváltottam némi elfekvő dolláromat, meglepően jó rátával), üzletek tucatjai a shoppingolóknak. A közbiztonság nagyon jó volt: nemcsak kis, nyitott villany- jeepjükkel köröző rendőrök, hanem járőröző katonák is erősítették ezt. Összesen 96 ország állított ki önállóan, ebből mi kb. a harmadába be is mentünk. Csak néhány pozitív és negatív visszajelzés: nagyon tetszett a spanyol, vetített-képes üvegtermével, az orosz a Mengyelejev- táblázat, mint háttérdíszlet előtt kéken fortyogó lombikjaival, az indonéz népművészeti, a tibeti vallási, a kenyai vadászati témájával, a mexikói maya- azték mitológiájának bemutatásával, a malajziai az esőerdőt imitáló dzsungelével, az angol a kertjében körbejárandó acél- méhkasával, az ománi tipikus arab építészeti megoldásaival. Ami nem tetszett, a nagy helyen keveset bemutató amerikai, az elaprózott japán, a giccsbe hajló türkmén, a populista fehérorosz, a sokat markolni akaró, de keveset adó török és iráni.
És persze ott volt a mienk, a magyaroké a sokat vitatott külsejével. Meg kell mondani, senkit sem borzasztott el a söröshordóra hasonlító sámándobok közé épített pavilon, nem rítt ki a többi közül. A belseje is hangulatos volt: Bogányi Gergely hangversenyzongoráját legalább láttam, de mellette a népi kultúránk bemutatása szövő asszonyok szorgoskodása mellett ugyanolyan fontos volt, mint Máté Bence az emeleti folyosón kiállított természetfotóinak bemutatása. Persze a nem eléggé propagált hungarikumjaink mellett, mint a pálinka, a zsolnai porcelán, a libamáj, vagy az egyedülálló gyógyfürdő- kínálatunk. Talán több volt a vitrinekben elhelyezett információ a kelleténél, és ezért kissé üresebbnek tűnt a többihez viszonyítva. Mindenesetre megelégedéssel szemléltük, hogy a pavilonokból kiáramló látogatók közül soknak a kezében ott volt a kürtöskalács. Kora délután megebédeltünk egy látvány- pizzériában (ott sütötték, pakolták előttünk), majd öt órakor fáradság miatt befejezetté nyilvánítottuk a világkiállítás-látogatást.
A belvárosba érve másfél óra szabadprogram következett: míg párom a divat fővárosa áruházainak kirakatait nézegette, én elmentem a vasútállomás mögötti negyedbe, a felhőkarcolókat megbámulni. Nos, lett is megcsodálni való: a „régiek”, a Pirelli, a Velasca- toronyházak és a Grattacielo di Milano mellett több új is épült, így a legmagasabb, a 231 m. magas, modern dizájnú Unicredit- palota, vagy a még újabb büszkeség, a két- tornyos Bosco Verticale, azaz a függőleges erdő, melynek emeletein, tetején, oldalán bokrokkal, kis fákkal van teliültetve az épület. Az észak- olasz metropolis ki nem hagyható látnivalója még a páratlan szépségű, hatalmas méreteivel lenyűgöző Sforza- kastély, vagy ahogy az ottaniak ismerik, a Castello Sforzesco. A frontépület hatalmas, 108 m. magas tornya még azért rendesen a belvárosban van, a Metro, buszvonalak keresztezésében, így annál meglepőbb, ha az első udvarba, a Piazza d’Armi-ba belépvén, miután megcsodáljuk a hercegi palotát, majd a második belső udvart is elhagyva egy több hektáros, óriási parkban találjuk magunkat. Szabadtéri színpad, akvárium, hatalmas dísztó mellett a helyi feketék gyülekezőhelye is a park, hiszen kedvenc sportjuknak, a kosárlabdának hódolhatnak a felállított szabadtéri pályán. Mivel már igencsak sötétedett, az addig el-elkóborló párom is gyorsan mellém szegődött a beszólogató színes-bőrű legények hallatán. Már koromsötét volt, mikor búcsúképpen újra felkerestük a pompázatos éjszakai kivilágításban tündöklő dómot, majd hazaindultunk. A szomszédban levő kis téren a helybeliek mellé beültünk egy jó korsó sörre, mielőtt hazaindultunk volna. Az utolsóelőtti éjszakánk azonban nem volt nyugodt: hajnali ötkor villámlás, óriási dörgések közepette trópusi vihar vonult át Milanón, aminek következményeképpen többórás áramszünet lett a városnegyedünkben. Szerencsére kiköltözéskor a lift már újra ment, így bőröndjeinkkel hamar a „pihent” kocsinkba szállhattunk, hogy Észak- Itália egyik eddig nem látott gyöngyszemét, Bergamót megtekintsük.
Dél körül az alsóvárosban (Citta Bassa) landoltunk, reneszánsz és barokk épületek között, a Piacentiniano városközpontjában. Praktikus megjegyzés az ottani (és Franciaországi is) parkolással kapcsolatban: ha jegyet veszünk az automatából és netán nem érünk vissza időben a betervezett program elhúzódása miatt, ne dőljünk késbe! Az ottani parkoló-őrök nem olyanok, mint Pesten, vagy Szombathelyen, akik alig várják, hogy büntethessenek. Itt, ha túlléped az időt, nem kötekednek, exkuzálásodat respektálva, mosolyogva továbbállnak. Persze ezzel nem illik visszaélni: lelkiismeretemet megnyugtatta, hogy néhány esetben én hagytam elveszni kifizetett tarifát korábbi indulásommal. No, de vissza: a Felsővárosba (Citta Alta) menet nem volt rövid, de kellemes időnk lévén, nem fáradtuk el, mire megtaláltuk a hegyre felkapaszkodó kis fogaskerekű, a funicular alsó állomását. A látnivalók zöme fenn van, az óvárosban. Ódon, szűk sikátorok között mentünk a felső állomástól a Piazza Vechiára, a főtérre. Akkor éppen egy környezetvédelmi fesztiválféle volt ott, a reneszánsz paloták között a téren óriás szalmabálák, és fiatal önkéntesek várták a látogatókat. Ezek zöme persze nem ezért jött fel ide. A Palazzo Nouvo reneszánsz, majd a Broletto késő- gótikus árkádos épületének megcsodálása, és a mellettük emelkedő Campanone (harangtorony) éppen elcsípett 180 ütésének meghallgatása után a Dóm- téren álló négy kora- középkori csodáját, a több építészeti kor jellegzetességeit megmutató dómot, a jóval egységesebb, román-kori, 1137-ben emelt S. Maria Maggiore templomot, - melyben Donizetti, a város híres szülöttje van eltemetve-, a vele összeépült lombard- reneszánsz Colleoni- kápolnát, és az 1340-ben épült keresztelőkápolnát néztük meg. A felső- városból jövet középkori hangulatot árasztó utcácskákon, tereken jöttünk keresztül, míg kiértünk a városrész másik nevezetességéhez, az erődhöz, azaz a Rocca-hoz, melyet a Viscontiak a XIV században építettek. A kettős várfal külső bástyáiról gyönyörű kilátás nyílott a városra, és a jó párszáz éves hűvös kőpadon bizony jólesett leülni, megpihenni. Az alsóvárosba visszatérve most nem pizzériába, hanem egy török gyors- étterembe mentünk be, egy kiadós kebab- tálra. Most a gyorsabb haladás miatt ismét az A4-es sztrádát vettük igénybe a sok izgalmas látnivalót ígérő Garda-tavi megállóink mielőbbi elérése céljából.
Így is lemondtunk a tó két déli városának, Sirmione-nek és Desenzano-nak meglátogatásáról. A tó körüli utunk első megállója a keleti- parti Salo városkája volt. A part menti sétaúton végigmentünk, megcsodálva a mi Balatonunkhoz hasonló méretű (de jóval mélyebb, 350 m. a legmélyebb pontján!) tengerkét, a hajókat, a hullámokat, majd az óvárosba is felnéztünk a Podesta- , és az utód városháza épület, a Magnifica Porta palota megtekintése végett. Az út mentén tekintélyes sziklákkal ijesztgető hegyeket hagytunk el az egyik oldalon, míg a másikon a mérgesebb arcát mutató Garda kezdett egyre jobban háborogni. Nem kellett meteorológusnak lennünk, hogy lássuk: a keleti oldalon áll a bál, hamarosan leszakad az ég. Csak reménykedni tudtunk, hogy mire odaérünk, addigra az már „látogatható állapotban„ lesz. A következő megállónk Limone városkája volt, amely óriási luxus-üdülő negyedekkel, és parányi kis belvárossal büszkélkedik azon kívül, hogy nevét a mindenhol megtalálható narancs, de inkább citromültetvényeinek köszönheti. Az északi csücsökben fekszik Riva de Garda városa, mely, szomszédjaihoz hasonlóan, a velencei köztársaság idején élte virágkorát, azzal a különbséggel, hogy „lehúzott” 115 évet a mi Monarchiánk ideje alatt. Szép, tágas paloták, óriási kertekkel, széles, fasorokkal díszített utcák emlékeztetnek erre a korra, de az igazán megható régi korlenyomatok a velenceieket megelőző Scaligerik által 1370-ben épített Palazzo Pretorio, vagy a mellette lévő 35 m. magas bástyatorony, és a vízzel körülvett XII. századi Rocca, azaz a Vár. A kikötőben nagy volt a hajóforgalom, de csak egy irányba: a vihar elől menekülve kötöttek ki egymás után. A parkoló felé visszamenet, miután egy ABC-ben vásároltunk némi kaját, utolért a vihar: mint a ló dereka, úgy ömlött az eső. Elevickéltünk a kocsiig, majd a tó keleti oldalán csurogtunk visszafelé. A GPS sehogy sem akart beindulni, így lemondtunk a szolgáltatásairól. Szerencsére utaztunk már sok tízezer kilométert enélkül, és akkor sem estünk pánikba.
A viharos tóparton, 20m-nyi látótávolsággal rendelkezvén ismét törölnünk kellett a Malcesine-i toronyba való felmenetelt, nem is beszélve a Monte Baldo-ra való felliftezést. Kárpótlásul megörökíthettük életünk legszebb viharos tóparti fotóit és videóit. Már csak a térképünkre támaszkodva jutottunk el a már esti fényben úszó Veronába, utolsó szálláshelyünkre.
A városszéli hotelt percek alatt megtaláltuk, így lehetőség nyílt arra, hogy Itália egy újabb középkori csodavárosát felfedezzük. Esőkabát le, pulóver fel, videó, pénztárca a nadrágzsebbe, és indulhatunk.
Mivel pár évvel ezelőtt már voltunk a városban, az Aréna- Városháza kettőst, és a Júlia- mondavilág épületeit nem néztük meg, hanem rögtön a belvárosba autóztunk. A San Zeno Maggiore mellett sikerült leparkolnunk, ahol ennek a 700 éves gyönyörű, bizánci jegyeket viselő, Kis Pipin temetkezési helyeként is neves bazilika megtekintése után a meleg nátriumégők hangulatos fénye mellett kimentünk az egyébként a Garda- tóba ömlő Adige folyó partján kígyózó sétaútra. Firenze Ponte Vecchio-jával ellentétben a németek által felrobbantott, de kőről kőre hasonlóan újra megépített Ponte Pietra öreg kőhídról jó félórát követően is nehezen távoztunk tovább, a szintén az 1300-es évek közepén épült tipikus középkori reneszánsz várkastély, a Castellvechio felé. A csörlővel még ma is működő fa-felvonóhíd nem mindennapi látvány, de a vár ég felé meredő többemeletes bástyáinak, a várfal szabályosan lőrésekkel tarkított cirádás vonala sem.
Párszáz méter séta után a város főtere, a korai reneszánsz építkezés ékköve, a város gyümölcspiacának máig teret adó Piazza delle Erbére értünk. Aki Itáliát felkeresi, ezt a látványt nem hagyhatja ki! Festett homlokzatú színes 3-4 emeletes paloták övezik a teret, rajta a veronai Madonna kút- díszítő szobrával, avagy a 700 éves Lamberti torony 83 méteres magasságával, az óratornyáról híres Maffei- palotával, mind- mind egy csoda, pláne, - mint esetünkben- ha éjszakai világításban díszeleg. A szomszéd, nem kevésbé híres tér, a Piazza dei Signori már nem ennyire tömött. Kissé szellősebb maga tér, és a közepén álló Dante szoborral kiemelten. Az egyik palota felvezető oldallépcsőjén nem mindennapi élményben volt részünk este fél 10-kor: a Rómeó és Júlia dráma két főszereplőjének nagyjelenetét játszotta el két, korhű jelmezbe öltözött színész, a turistahad szórakoztatására. Okos kezdeményezés! Ezután a várost évszázadokig uraló Scaligerik rendhagyó módon nem templomban, hanem a téren, a szabadban felállított építmény-remeke, a színpompás síremlék megtekintése következett, majd az Anastasia templom, persze már csak kívülről. A hosszú séta után egy, a helyszínhez alkalmazkodó búcsú pizza- vacsorával zártuk le aznapi, és 12 napos utunkat itt, Veronában.
Utolsó napunk a hazautazásé volt. Veronából most nem észak, Ausztria felé, hanem a változatosság kedvéért Trieszt irányába, Szlovénián keresztül vettük az irányt. Annyi kitérő még belefért utunkba, hogy a Triszt melletti, XIX. századi Miramare- kastélynál megálltunk körülnézni, és elbúcsúzni, elköszönni Itáliától és a tengertől. Ha már úgyis meg kellett állnunk félúton egy nagyobb pihenőre, miért ne ott tegyük ezt? Az autópályákon gyorsan haladva nem volt gond az időben hazaérkezéssel.
A már a beszámolókban közreadott tapasztalatok, tanácsok, közérdekű információk után néhány szám a költésvetésünkről. Arányaiban magas volt a szállásköltségünk: 41,1 %, amely a nem Nyugat- Európai desztinációk estében ennél jóval kevesebb szokott lenni. Az utazás (benzin, sztrádadíjak, sztrádamatricák) 30,7 % lett, ebből az első, az üzemanyag 21.6, és igen magas, 9.1 % az autópálya- költségek. A városi parkolások 2, 3%-be, a tömegközlekedés költségei 2.5 %-ba, és amin igencsak spórolni tudtunk, a kaja-pia 12.4 %-ba jött ki. Bakancsos turista-stílusban!

G. K. István
Fotók: G.K.Enikő, G.K.István
Megjelent a www.ongo portálon, Hanga felhasználói néven 2015. november 13-án

2015. november 6., péntek

A BRIT BLUES-LEGENDA ISMÉT BIZONYÍTOTT

A brit blues legenda ismét bizonyított –
John Mayall koncert az Akváriumban
2015-11-06 | kritika

A blues műfajában vannak feltörekvő, még kevésbé ismert zenészek, akik mindent megtesznek azért, hogy felléphessenek. Vannak a középszintűek, aki látják, hogy ez egy nehéz, kevésbé elfogadott műfaj, és mindent elkövetnek azért, hogy koncertjeiken megmutassák tehetségüket. És vannak elismert, nemzetközileg is befutott sztárok, már lemezekkel a tarsolyukban, akik ha akarnának, válogathatnának a fellépések között, de legtöbbjüknek mégis lételemük a koncertezés, a közönséggel való közvetlen kapcsolattartás. Ebben a műfajban ez a természetes!
Az utóbbiak közé tartozik a brit blues atyja, az 1933-ban született, azaz 82 éves John Mayall, aki a ’60-as évek elején, több mint ötven éve robbant be a köztudatba, és az évtized közepén-végén igazi sztár lett. Olyan nem mindennapi eredményeket tud felmutatni, mint azt, hogy egyrészt leiskolázta a műfaj fehér amerikai képviselőit, utánzására ösztönző példaképpé válva előttük, másrészt kitermelte együttesében, „iskolájában” azokat a blues rock műfajban később meghatározó zenészeket, mint Eric Clapton, Peter Green, Mick Fleetwood vagy Mick Taylor. Végül nem hagyta a ’70-es évek végi, ’80-as évek eleji popzenei válságban elsüllyedni a műfajt, és keresztes hadjáratával, köztük megszámlálhatatlan lemezével és koncertjeivel ismét divatba hozta a blues zenét.
l
Nos, ez a „félisten” jött el tizenharmadszor hozzánk, Magyarországra, megszokott szerény, pózoktól mentes, önkéntes műfaj népszerűsítőként múlt hét csütörtök este az Akvárium Nagytermébe. Lássuk, utolsó budapesti fellépésük óta miben változtattak: a Mester levágatta a rock zenész imázsát bizonyító lófarkát – ki törődik vele? Igaz is! Két billentyűs instrumentumát leredukálta egyre: csak a jól bevált Roland 700 GX terjeszkedett előtte, megszólaltatván azokat a hangszíneket, amelyek szükségeltetnek – az igazi jazz-blues orgona sound így elmaradt. Ezért ellenben kár! „Műszere” balján már a dalszövegkönyv nem eléggé elrejtett spirál-füzete jelezte az idő könyörtelen múlását. Mentségére legyen mondva, nem sokszor, és főleg nem hosszan „puskázott” belőle.
A kísérő banda maradt a régi, a 2008 óta fellépő Rocky Athas pengette a gitárt, Greg Zrab fejébe húzott sapkájában tépte-varázsolta a basszust, míg a tavaly óta egy jó ötöst is felszedett Jay Devenport dobolt. A bemutatásnál John kitért az elszármazásokra is. A meglepő módon már 56 éves Greg, aki Mayall zenekara előtt egyik példaképének, Otis Rushnak, és napjaink ünnepelt veterán bluesmanjének, Buddy Guy-nak együttesében is játszott, a városi blues fővárosából, Chicagóból érkezett, ugyanúgy, mint dobos barátja, Jay, akit ő protezsált be a bandába. A szintén a hatvanhoz közelítő, a mi Frenreisz Karcsinkra hasonlító fizimiskájú Rocky ellenben Texasban látta meg a napvilágot.
A koncert az új, szeptemberben megjelent Find A Way To Care című nagylemezüket volt hivatott bemutatni és népszerűsíteni, a több mint száz perces koncerten azonban elhangzottak a pályakezdés nótái ugyanúgy, mint újabb dalok. Pontban nyolckor kezdték el műsorukat, jó ezerötszáz, a színpad köré álló ember előtt, akik között egyaránt találhattunk hatvan feletti blues fanokat, harminc körüli érdeklődőket, mi több, mögöttem Budapesten vakációzó franciákat is felfedezhettünk. Rögtön a friss album nyitó blues rockjával, a Mother In Low Blueszal kezdtek, a Mester harmonika szólójával megspékelve. A második szerzemény a Riding On The L&N volt, mely dal általam legsikeresebb feldolgozását szintén kékszemű angol legények, a Streamhammer bandájának előadásában ismerem. Mayall egyébként alapban a billentyűknél állt, zömében ott fújta herflijét is, és csak néha ment ki gitározni, mint az ezt követő számban. Ámbár a technikai tudás tekintetében a rögtönzését közvetlenül követő Athas gitárjátéka érezhetően magabiztosabb volt, a Mester gitározása mégsem volt alulértékelhető. A Long Gone Midnight című számban John a marimbára emlékeztető különleges zongorahangzással kísérte jellegzetes, magas falzett énekhangját, és ebben mutatta meg nem mindennapi tehetségét Greg is, miután egy jó kis basszusszólót eleresztett.
A tavalyi lemezükről műsorra tűzött Flooding Californiával kezdték meg a lassú, tizenkettes bluesok sorát, melyben a gitáros és a banda vezetője orgonán rögtönzött kiadós terjedelemben. Ebben is változott a tavalyi koncepció: a mostani bulin Mayall hagyta társait is 2-3 „körös” imprókon belemelegedni a zenélés örömeibe. Az Early In The Morning, a ’90-es években rögzített Louis Jordan médium ritmusú felelgetős bluesban a színpad jobb oldalára penderült az idős zenész, hogy megtekerje gitárját, amelyet az ezt követő A Special Life című dalban szájharmonikával váltott fel. Mit sem kopott, de miért is kopott volna a filigrán, a színpadon a visszafogott mozgás jeleit cseppet sem mutató ősz mester harmonikatudása, amihez persze kell azért az egészséges, a levegőt állandóan kifújó tüdő is. J.B. Lenoir örökzöldjében, a Talk To Your Daughterben megint Mayall énekhangja vitte a prímet. Kár, hogy a felelgetős bluesban nem akadt senki a bandában, aki válaszolt volna neki. A koncert vége felé aztán eleresztettek egy csodás lassú tizenkettes bluest, annak minden fellelhető és reprodukálható szépségével együtt. Athas végre visszafogottságán lazítva megeresztett három kör gitár imprót, amellyel felturbózta magát, és persze, John kemény zongora futamaival együtt a közönség hangulatát is. A koncertzáró szám nálunk (máshol rendre más számokat válogat be Mayall) megint csak a szédületes technikával és érzéssel, mindig másképpen előadott Room To Move volt. A majdnem tíz percesre dagadt őrületben a brit zenész úgy játszott, mintha húsz-harminc évvel fiatalabb lett volna, és a közönségőrjítő ritmus-nyögésekkel felturbózott herfli rögtönzése méltán a műfaj legművesebb produkcióinak egyikévé emelte.
A visszataps után a ráadás a ’60-as évek fekete gitáros kortársnak, Freddy Kingnek Clapton által ismertté váló dala, a ritmusváltásokkal még hatásosabb instrumentális Hideaway volt. Aztán már hiába tapsoltunk kitartóan, lekapcsolták az erősítőket, lüktető swing sugárzott a hangszórókból, jelezve: ennyi volt, nem több! Valószínűleg John Mayall hattyúdalát hallhattuk ott, akkor a fővárosi Akvárium színpadán. És ezt nem meghallgatni halálos vétek lett volna…

Szöveg: Gróf István, fotó: Szélig Károly
Megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2015.11.06-án

2015. november 3., kedd

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGBAN II.

UTAZÁSOK ÉSZAK- ITÁLIÁBAN ÉS DÉL- FRANCIAORSZÁGBAN
II. FRANCIAHON

Utunk 5-ik napján San Remo-ból indultunk a Cote d’Azuron tovább, de már francia földön. A San Remo-i „reggeli az árban” azért még megér egy mondatot. A Locanda tulajdonosa átküldött a szemben levő kávézóba, hogy ott kapunk reggelit. Na, végre nem lesz gondunk ezzel - gondoltuk-, de ez egy másodperc alatt szertefoszlott. Vagy egy csészécske kávét, vagy egy csészécske teát kaptunk, és vagy egy sima, vagy egy csokis, kisebb méretű croisson járt mellé. Udvariasan megköszöntük, és már hajtottunk is aznap a többinél nagyobb penzumot előírt utunkra. A szerpentines, kanyargós tengerparti utunk első francia állomásán, Mentonban a kissé fellengzősen a Provance-i Alpes- Maritimes, azaz az part-menti Alpok tájegységbe kanyarodtunk fel, ahova három sziklákba kapaszkodó út megy fel, a Corniche Infériere, a belső, a Mayonne, a középső, és a legmagasabban körülvezető Grande Coriche. Ez utóbbin értük el az Augustus császár itteni, Kr. e. 25 – 14 között zajló sikeres hadjáratának tiszteletére emelt pazar győzedelmi templomot, melyet a hálás római utókor a VI. században emelt számára. A hatalmas, 36 m. magas márvány építmény körül csak ketten bóklásztunk a forrónak induló nyári délelőttön, de a rend francia vigyázója egy parkőr személyében rögtön lecsapott ránk, és elkérte tőlünk a megváltott jegyünket bemutatásra. Hm….
Következő állomásunk a nevezetes mini- állam, Monaco volt. Ha nem sztrádán, hanem mellékutakon közelítjük meg a hegyről, csodálatos élmény megpillantani a hihetetlenül kék tenger partján az öbölben felépített városkát, Monte- Carlót. Lent a kikötő, a tenger- part, a part menti csillogó, pazar építmények, félkörben a nem egyszer igencsak több tízemeletes toronyházakkal, bérpalotákkal, luxuskertekkel és rajtuk szinte kivétel nélkül megtalálható kerti medencékkel. A nevezetes Forma-1 pálya útvonalán, a Boulevard du Lavrott-on merészkedtünk be a belvárosba, ahol felfedeztük (talán a vasárnap miatt), hogy a város kellős közepén levő mélygarázsban 60 perc ingyenes parkolást adnak. Nosza, bejártunk, és kijőve máris a luxusjachtokkal teli Kikötő, a méltán legnevesebb épületek, a Casino, az Opera, a 100 méterenként fehéring-nyakkendős őrökkel őrzött promenádon találtuk magunkat. Balra, a dombok tetején ott húzódott a Palais Princier, a hercegi palota hatalmas tömbje, a Rainier- dinasztia lakóhelye. A tiszta, ápolt, és nagyon gazdag városállam megtekintése után az Aranypart fővárosa, Nizza (Nice) felkeresése volt soron. A mai kor csodái is élményt adóak- jelszóval nagy nehezen leparkoltunk a vártnál jóval nagyobb helység belvárosában. Legalább is ezt gondoltuk. A vasútállomás melletti megállónktól jó két kilométert gyalogoltunk, de végül sem a keresett óvárost, sem a tengerparti városközpontot idő híján nem tudtuk megnézni. Így „csak” a Avenue Thiers-en csatangoltunk, és az ortodox Cathedrale- St- Nicolas-t néztük meg, valamint igencsak megcsodáltuk a mi kombinónkhoz képest is ultramodern villamosokat. De tanultunk a hibánkból: turista- iroda és várostérkép az első úti-cél, majd azzal a kezünkben szabad csak a városok felfedezésére indulnunk. Mivel az idő megint csak gyorsan elszaladt, és a Verdun Nemzeti Park körútja legalább 2 és fél, 3 órás program, a Cannes-i filmpalota előtti fotózást- nem is olyan szomorú szívvel- átugrottuk- kihagytuk. Nem sütöttem le szemem, mikor is az engedélyezett pohár söröket, úgy háromóránként én is felhajtottam: kibírhatatlan volt a hőség augusztus utolsóelőtti napján.
Ezt tettük Castallone-ban is, ahova a 85-ös úton, az illatszer-központ Grasse városát elhagyva érkeztünk meg. A bakancsos turistáktól hemzsegő városka főterétől mindössze 100 m-re egy 903 m. magas kősziklán álló kápolna hangulatteremtő bevezetés volt a Gorges Du Verdon, a Verdon- völgyi kirándulás előtt. Eleinte kisebb hegyek, majd egyre magasabbak következtek, de a mindenhol kanyargó szerpentinek mindig lankadatlan figyelmet követeltek. Pedig lett volna sok látnivaló autózás közben. Összesen négy alkalommal álltunk meg, többek között a legmagasabb ponton, a Balcons-nál, ahol szinte függőleges falként meredtek a 100 méteres szakadék oldalfalai, majd a Lac de Sainte- Croix- tó mellett, és a nem tudom, miért „szublimációs pontnak” nevezett, a sziklamászók kiindulási helyén. Önfeledt videózásom közepette kellemes meglepetésként vettem kamerám kereszttüzébe egy raftingos csónakot öt emberkével, akik szorgosan lapátolva igyekeztek elkerülni a Verdun medréből kiálló tekintélyes sziklákat. A mozi-készítés jó 100 méteres magasságból történt.
Már sötétedett, mikor a park területét elhagyva ismét sztrádára hajtottunk, hogy szálláshelyünket, Aix- en Provance városát elérjük. A szállóba (Franciaországban három éjszakát az olcsó, ugyanakkor komfortos modern városszéli hotel- hálózat, az Ibis szálláshelyein töltöttünk) becsekkolás után bementünk a belvárosba, amolyan felderítésre. A vidám, fiatalokkal teli Cours Mirabeau-n, a város óriási platánokkal szegélyezett sugárútján végigsétálva a Quartier Mazarinban, egy poszt-hippi hangulatú terecskén, egy ír sörözőben oltottuk végül szomjunkat.
Hatodik napunk délelőttjét Provance Párizsa, Aix városa felfedezésével töltöttük. Az arisztokratikus, szökőkutakkal, platánszegélyezte sugárutakkal teli város elég kicsi volt ahhoz, hogy bejárjuk hangulatos tereit, bekukkantsunk- a Franciaországban mindig érdekes, így kihagyhatatlan- piacaira, de elég nagy ahhoz, hogy eltévedjünk. Nehezen találtuk meg parkoló autónkat. Akkor nem tudtuk, hogy kálváriánk még csak ekkor kezdődik.
A térképen nyúlfarknyi, a valóságban 43 km-re levő híres kikötővárosba, Marseillesbe 2, azaz kettő óra alatt jutottunk el. A GPS segítő szolgálatait, - azt is beleszámítva, hogy nem volt napra készen frissítve- ezen a napon átkoztuk el végérvényesen. Párszor körül- kerülve a kívánt célpontot, végre célba értünk. De, mivel rosszabbra, koszos, bevándorlóktól lelakott városra számítottunk, örömmel fedeztük fel Gallia második legnagyobb városát. Paradox módon az örök ellenség, az angolok részeg tengerészei által nevet kapott Canébiere-n ( egy korsó sör), a monumentális Tőzsdepalota mellett lecsorogtunk a Vieux Port-ra, az öreg kikötőbe. Turisták, helyiek ezrei vagy hajóra fel, vagy kompról szálltak le, vagy az ebédre való halat vásárolták, vagy a 20 m. magas tükörpavilon alatt önmagukat filmezték, fotózták. Ezután a neves Opera épülete következett, mely a városban nemcsak a művészetkedvelők, hanem a helybeli örömlányok központi helye is. A felettünk emelkedő hegyen a Notre Dame da la Garde székesegyház magasodott, amelyhez felmenvén gyönyörű kilátás nyílik a városra. Elhisszük - mondtuk, és csavarogtunk tovább a kánikulában a minden négyzetméterén nyüzsgő nagyvárosban, a Vieille Charite óvárosi hűvösében, a Bibliotheque Alcazar modern épülete körül, az Arc diadalívének árnyékában. Marseille után északra vettük az irányt, Provance belsejébe.
A várt gyönyörű, lila levendulamezőkkel teli tájat augusztus lévén nem sikerült felfedeznünk ugyan, de hamarosan Arles-ban, a tartomány szívében parkoltunk le. Az Espadlane De Gaulle parkjában egy padon- és ezzel nem voltunk egyedül- bevágtuk grill- csirkéből álló ebédünket- majd a fő nevezetesség, a római amfiteátrum megtekintése következett. A 136 m hosszú, 107 m. széles építményhez hasonlót- mi tagadás- már láttunk sokat Európában és Kisázsiában, a mellette levő színház- romokból pláne, így inkább a városkában sétáltunk tovább, többek között a késő román- gót csodaszép St. Tropine –templom tájékán. És hogy a franciák modern fricskája itt se maradjon ki, az egyik utca felett több-száz különböző színű, kifeszített esernyő borította el a perzselő nap elől az eget.
Nem sokkal odébb, az aznapra tervezett utolsó úti-célunk, Nimes városkája következett végül. Itt, a viszonylag épen megmaradt, az I. században emelt római- kori Aréna volt első megcsodálni való látnivalónk, mely napjainkban bikaviadalok (plakátok eladók!), torreádor- iskola, rock- koncertek és sportviadalok színhelye. Számunkra nagyobb élményt azonban egy pár utcasarokra távolabb felfedezett római ház, a Maison Carrée adta. Az elől 6, oldalt 11 óriási, épen megmaradt korinthoszi oszlop tartotta, hatalmas, mai mértékkel 2-3 emeletes magasságú épület ma belül múzeum. Megtekintése elengedhetetlen! És ismét a modern behatás: a római házzal szemben, a téren Foster brit lépítész Carré d’Art modern acél- üveg épülete, amely egy csöppet sem rítt ki a környezetéből. Itt nem a villamosokon, hanem az ultramodern csuklós autóbuszokon akadt nem a szemem: valódi futurisztikus műalkotások voltak. Este 7 óra lett, amikor rátértünk az autó- sztrádára, hogy nyugati irányban a jó 200 km-nyi távot megtegyük Carcassone-ba, következő megállónkig. Fontos lehet az az információ, miszerint Franciaországban, amikor az autópályára ráhajtáskor sávot választunk, attól függően, hogy bérletünk van, automatikusan áthajtva rajta, avagy ott fizetünk, gyakran előfordul, hogy nincs készpénzzel fizető sáv-választás: ilyenkor kijövetkor a hitelkártyát kell bedugni a gépbe ahhoz, hogy kiengedjenek. Tehát lemerült kártyával ne induljunk útnak arrafelé! Este a városszéli, ipari park övezte területen sehogy-sem találtuk meg a helyi Ibis Hotelt, a GPS megint csütörtököt mondott, így egy helyi, éppen leparkoló férfit kértünk meg, hogy segítsen nekünk. Ő, okostelefonján tájékozódva, intett, és a 2 percre levő, 300 méterre fekvő hotel bejáratához vezetett. Akkor már beborult, sőt esni is kezdett. Ez jó jel volt a huzamos kánikula után, de rossz is az elkövetkezendő programok kivitelezése miatt…
A római korban is már létezett vár Merész Károly uralkodása idején kapta meg mai külsejét. Európa legnagyobb és leglenyűgözőbb citadellája a spanyolok támadásai ellen épült, de a középkor derekán feladat nélkül maradt, és majdnem lerombolták. A XIX században Viollet-le Duc építész, aki inkább a francia gótika újra-restaurálására áldozta munkásságát, mentette meg. Carcassonne kettős bástyafallal körülvett, békeidőben 4, ostrom alatt akár 10 ezer embernek is helyet adó erőd idilli romantikus vár, a fanyalodók még giccsesnek is titulálják. Mindesetre nem szabad kihagyni annak sem, aki csak Marseille-ig tervezte esetleg az útját. A felvonó- kapun, a Porte Narbonnaisén belépve e kora- középkori épületek között juthatunk el- persze araszolva a sok turista-társ hada között- a Chateau Comtal főépületéig, amely a tulajdonképpeni vár. A szemetelő eső ellenére majd 3 órát csavarogtunk a középkori színfalak között, hogy útba vegyük a francia high- tech fővárosát, a még nyugatabbra fekvő Toulouse nagyvárosát.
Sikerült is a város közepén egy mélygarázsban leparkolni, és rögtön megkezdtük a beharangozottaktól eltérően nem rózsaszínű, hanem inkább tégla- mert hát azzal építkeztek - vörös hangulatos épületekkel díszített félmilliós városban sétánkat. Még nagyobb meglepetésünkre nem is egy, hanem két metró-vonal lett kiépítve. A szemerkélő eső nem vette el kedvünket, hogy ernyővel kezünkben gyalog kószáljunk a nem is kicsi, olyan Tisza méretű Garonne folyó partján, a híres Pont Neuf hídon, a Bamberg alapítvány gyönyörű reneszánsz palotájában, a Place Equirol tér nyüzsgő tömegében, a város főterén, a rendkívül hosszú Városházáról elnevezett Place du Capitole-n. Itt minden 30 cm-nél nagyobb valamit a kezében, hátán tartó- viselő embert elutasítottak a biztonságiak, hogy beléphessen a Városháza XVIII. században épült gyönyörű belső udvarára. Nekem sikerült, fotózhattam kedvemre. A két utcasarokra levő Basilique St. Sermin láttán elámultunk: ekkora hatalmas templomot még nem láttunk. És valóban, a világ legnagyobb román kori, 1096-ban felszentelt épülete ez, persze gazdag belsővel. A Ville Rose-n, a vöröstéglás házakkal teleépített óvárosban inkább még a Les Jacobins gótikus kolostorát néztük meg, minthogy kimentünk az eredetileg betervezett Űrmúzeumba, a Cité de L’Espace-ba.
Nem messze volt következő megállónk, az úti- programba csak az utolsó pillanatban berakott város, Albi. De jól tettük ezt! Legmaradandóbb élményünk Franciaországban ehhez a városhoz kötődik. És nemcsak azért, mert elállt az addig szigorúan szemetelő eső. Albi városa volt a XII. században a katolikusok ellen lázadó- kvázi korai reformátorok- katharok, itthon ismertebb nevükön az albigensek központja a XII-XIII században, és az ezeket aztán leverő Castanet püspök kezdett a Cathedralede St. Cecile építéséhez, 1282-ben. Ekkora templomot én még nem láttam! A főtér szintjéből az ég felé feltörő óriási, meredek téglafalai egyszerűnek, és komornak tűnnek, a valóságban gyönyörűek, és teli vannak díszítésekkel. A templombelsőről nem is beszélve! A közvetlenül mellette álló, és ugyanolyan vörös- téglából épült óriás- építmény a régi püspöki palota, a Palais de la Barbie (feltételezem, hogy a hasonló nevű játék- babáknak nincs köze ehhez), mely ma a város híres szülöttjének, Henri de Toulouse- Lautrec- nek ad hatalmas méretben kiállítótermeket. A palota parkjába kisétálva egy gyönyörűen ápolt francia- kert erkélyére kiállva átláttunk a kanyargó Tarn folyón épített középkori kőhidakra, a túloldalon elterülő középkori házak alkotta városrészre. Egy tipikus Franciaországban divatos ebéddel zártuk a dús élményeinket adó városjárást: egy kávézóban napi menüt kértünk kólával, amiért 4 Eurót fizettünk (csak!), és egy jókora, kb. fél bagettet kaptunk telirakva sonkával, felvágottal, ízes lágy- sajttal, salátával, bazsalikom- ízesítéssel.
Jókora kerülővel áldoztunk az úti-könyvekben alig említett, de általunk feltételes megállónak tartott technikai- építészeti csúcs-remek, a Millau-i viadukton átívelő híd megtekintésére. A több mint 100 km-es oda, és ugyanennyi vissza kitérőben terveztünk egy kis kirándulást is az ottani Gorges de la Dourbie Nemzeti Parkban, de ez utóbbiról- időhiány miatt- le kellett mondanunk. Amikor először az országúton haladva, egészen véletlenül és hírtelen megpillantottuk a hidat, „lehidaltunk”. A 2001-2004 kötött a Tarn folyó völgyén átvezető műtárgyat a brit Norman Foster tervei alapján építették meg, ezáltal megrövidült az út Párizs és a Földközi tenger között az A 75-ös sztráda részeként. A mi köröshegyi M7 sztrádahidunknál 4X nagyobb építmény nemcsak hasznos, hanem kifejezetten szép is. Monumentálisa csak alulról, a betonpillérek mellől fogható fel: a legmagasabb hídnyílás 270 m., nagyobb, mint a franciák legnagyobb büszkesége, az Eiffel- torony. Alulról innen- onnan lefényképeztük- lefilmeztük, majd – miután eldöntöttük, hogy felesleges rámennünk, hiszen az ezt bemutató filmeket látván biztos, hogy csak a lelátást nem engedélyező alu- falakat láttuk volna csak - bementünk a „névadó” faluba. Millau hegyek által körülvett, kedves kisváros, a mi Balaton- felvidéki tanúhegyeinken megtalálható- bazalt- orgonákkal körbevédett, tündöklően fehér sziklákkal.
Már este lett, mire célállomásunkra, az ismét délre, a tenger partjához közeli nagyvárosba, Montpellierbe érkeztünk, a szokás szerint a város szélére telepített Ibis Hotelbe. Aznap kihagytuk az éjszakai város felfedezését, inkább bepótoltuk alváshiányunkat. Montpellier, Languedoc tartomány,- mely a XIII. században a francia koronától független terület volt, és a már említett katharok eretnek- mozgalmának központja, - mára a fiatalság, a nagyszámú egyetemi diákság, a modernség, a zajos nyüzsgés negyedmilliós városa, ahol azért találunk műemlékeket is. Az óváros központja a Place de la Comedie, rajta a híres névadó színház-opera épületével, és a Les 3 Graces, a három grácia szobrával díszített hatalmas szökőkútjával, valamint a környező sétálóutcák nem túl régi, XVII-XVIII. századi bérpalotáival. Ennek oka, hogy az újfent a katolicizmus ellen fellépő, most már erősebb protestáns mozgalmak élére álló várost XIII. Lajos ostrom alá vette, és a középületek zöme ekkor, 1622-ben elpusztult. A Főtértől pár száz méterre megtaláltuk az egyik legmodernebb franciaországi városnegyedet, a Ricardo Bofill építész által tervezett Antigoné- negyedet, mely nyüzsgő piacával, kávéházaival, korzóival ugyanolyan nagyvárosi hangulatot árasztott, mint egy régebben alkotott városközpont. A Place de l’Europe - a modern negyedet lezáró tér, - modernsége ellenére igazi belvárosi hangulatokat közvetít. Nagyon élveztük az ott töltött időt, de visszafelé, a Lafayette áruházban, a bevásárlás után hiába kerestük a mellékhelyiségeket, csak negyedóra múlva találtuk meg. Mindez általánosítható a franciaországi többi bevásárlóközpontra is: a közép- európai szokásoktól eltérően igencsak eldugták ezeket.
Egy-két szót megérdemel a gallok csatornahálózata is. Minden város szélén, az utakkal párhuzamosan, szinte útként folytak a mesterségesen épített csatornák, melyeken hajócskák, csónakok közlekednek, és sok ottani lakos lakóhelyeként szolgálnak a nem kisszámú lakóhajók is. A leghíresebb ezek közül a Canal du Midi, a Montpellier mellett is húzódó nagyon hosszú csatorna, amely az Atlanti – óceánt köti össze a Földközi tengerrel, a Garonne folyó beiktatásával. Szép, vidékies, hangulatos építmény, de óceánjárókra nem szabad gondolni, csak kisebb- közepes sétahajókra maximum.
Na, de visszafelé kellett indulnunk, keletre, és ismét Provance tartományba. Gyorsforgalmi úton tettük meg az utat Orange városáig, következő célpontunkig. Ebben a városkában Augustus császár idején háromszor ennyin laktak, mint napjainkban: egykoron a tartomány fővárosa volt. Erről árulkodik a Theatre Antique, a legteljesebben megmaradt ilyen funkciójú ókori épület a világon. A 9000 embert befogadó színház ülőhelyei, oldalsó tartópilléreinek nagy része, a legnagyobb látványt nyújtó színfala (úgy 25 m. magas lehet?) teljes egészében épen maradt, az utóbbi középre állított 3 méter magas Augustus- szobor szinte elveszik a falban. Az éber franciák itt is figyeltek: bóklászás közben elkérték tőlem a belépőjegyet. A másik ókori emlék a térképen pár centinek, valójában az ismét visszatérő forróságban egy örökkévalóságnak tűnő párszáz méterre fellelhető, Kr. e. 26-ban épült, Julius Ceasar győztes csatájának tiszteletére épített Diadalív, mely tele volt csatajeleneteket ábrázoló kőfaragásokkal. Ismételten a betervezettekhez képest késésben voltunk, hiszen az útiterv megalkotásakor nem számoltunk bizonyos tényezőkkel. Az útról, sztrádáról a városba be (1), parkoló keresés (2), a célpontig gyalog be (3,- és sokat számít, hogy hol gondoltuk azt, hogy most már „benn vagyunk a belvárosban”), a korrektül megtervezett városnézés (4), onnan vissza a kocsihoz (5) , a városból kitalálás (6- van, amikor szerencsés, néha, mint Orange elhagyása esetén, a vártnál hosszadalmasabb). Szóval a „szervizperiódus” sokszor 30-60 perc.
Avignonba, következő célpontunkhoz is kissé távolabb parkoltunk le az optimálishoz képest, de végül a feltételezett kisváros helyett jóval nagyobb város hamar megmutatta a főtéren álló impozáns Hotel de Ville épületét, ami a franciáknál a Polgármesteri Hivatalt, azaz a Városházát takarja, majd a nevezetes pápai palotát. A Toulouse-i Sermin, az Albi-i Cecile után az Avignon-i pápai palota volt a harmadik egyházi épület- kolosszus, amelynek nagysága láttán megborzadtunk: több emelet magasságú, hideg, (talán ez is volt a cél!) lenyűgöző komor téglaépület, mely VI. Kelemen és utódja székhelyéül szolgált akkor, amikor az egyházfő nemcsak spirituális, hanem világi hatalommal is bírt. 1309-től 70 évig itt „uralkodtak” a pápák, melyek hatalmas palotáját, benne a pápa freskókon kívül kerámiacsempével díszített dolgozószobáját ugyanúgy ajánljuk megnézni, mint a palota többi helyiségét, a többtucatnyi kiszolgáló személyzet szobáit. Az egykor az európai vallás központjaként, de ugyanakkor a prostitúció fellegváraként is elhíresült, művészeti központ város turistákkal telt utcáit, palotáit (köztük a Palais de Papes melletti többi műemléket, így a Katedrálist, a Petit Palace-t) bekalandozva kihagytuk a mára csak a gyermekdalokból ismert, a Rhone folyón átívelő Pont d’ Avignon híd torzóját, mely inkább szomorúságot, mint élményt adott volna. A jól bevált „hideg francia szendvics” elfogyasztása után ismét természet- központú célpont felé vettük az irányt, miután az aznapra még esedékes Pont du Gard római vízvezeték rendszert kellett kihagynunk.
Provance tartomány egyik jellegzetes tájegysége, Luberon vörös-okker színű, kopár kősziklái között telepített szőlői, gyümölcsöskertjei, levendulatáblái vonzottak a táj általunk kinézett legszebb települése, Gordes kisvárosa felé. Már fél 6 volt, mire felaraszoltunk a tucatnyi szerpentinen a városka főterére, ahol Franciahonban elkerülhetetlen hatalmas bástyákkal körülvett, 30 m magas, a XVI. században emelt vár, majd a hegyen föl, dombon le szűk sikátorok bebarangolása után az utcai árusok sok esetben művészi portékái között válogattunk. A lenyugvó nap által megvilágított települést - egyébként nem eléggé elitélendő módon szűk, alig két autó szélességben húzódó útról – én is leálltam videózni. A hazánkban is, máshol is bejáratott praktika szerint út-menti letérőkkel a fotósokat segítő parkolósávval azt elkerülhették volna, hogy megálló autónk miatt feltorlódott a sor, és bizony, megérdemelten, rám dudáltak az autósok.
Már majdnem sötét volt, amikor belevágtunk több mint 200 km-es utunkba, melynek végcélja a francia- Alpok majdnem tetején fekvő Briancon városába vezetett. A harmada út autópályán vezetett, itt nyomtam is rendesen a gázt, majd, mikor minél feljebb értünk, feltűnően megszaporodtak a hajtűkanyarokkal teletűzdelt szerpentinek. Már majdnem este 10 lett, mire elértük célpontunkat, és a nyugovóra térni szándékozó szállodai portástól átvehettük a szobánk kulcsát. Gyors kicsomagolás, majd a későnyári estén már kabátot igénylő barangolás következett, mely végül egy borozóban végződött. A vezetés utáni idegállapotban jól esett kettőnknek a megrendelt fél liter nem éppen csúcsbor, melyért 12 Eurót, azaz 3700 forintot fizettünk. Mindenesetre azért jól aludtunk aznap éjszaka…

G. K. István
Fotók: G.K.Enikő, G.K.István
Megjelent a www.ongo portálon, hanga felhasználói néven 2015. november 4-én
(folytatjuk)