2012. augusztus 29., szerda

ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS III. RÉSZ

Nem kaptuk el a spanyolnáthát!
- Andalúziai kalandnyaralás - III. rész

2015.12.27. - 02:00 | G.K. Enikő - Fotók: G. K István

Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.
Córdoba felé útközben még akadt némi látnivalónk, ahová kitérőt terveztünk: Carmona, valamint Écija városa. Carmonába egy rövid kitérővel érkeztünk be. A műemlékekben gazdag településnek 27 ezer lakosa van. Az óvárost a Puerta de Sevilla nagyméretű városkapun közelítettük meg, és kapaszkodtunk fel a legfontosabb látnivalókhoz. A várost történelme során különböző népek lakták, ezek hátrahagyott kultúrája képezi a város gazdag művészeti örökségét. Carmona másik ismert kapuja a Córdoba felé vezető út kezdetét is jelenti, ezért értelemszerűen a Puerta de Córdoba nevet viseli.
Következő állomásunk Écija városa volt, amely amúgy is útba esett. A tornyok városa nevet is viseli, mert nagyon sok barokk temploma van az óvárosban, közülük a legfontosabbak az Iglesia de Santa María, valamint az Iglesia de Santa Barbara. A település teljesen másként nézett ki, mint az addig látottak, mivel az épületek itt fehér és okkersága színbe öltöztek, a régi palotákat pedig csodálatosan szép falfestmények díszítették. A város pálma- és olajfákkal díszített főterén, a Plaza de Espanan sétálva olyan érzésünk volt, mintha egy mexikói városkában lennénk, a gyarmati motívumok és színvilág miatt.
Andalúziai utunkat utólag átgondolva megállapítottam, hogy egyértelműen Córdoba volt az, amelyik a legjobban elnyerte tetszésemet. Talán azért, mert átlátható és emberléptékű város, csodálatosan szép látnivalókkal. Szűk, kanyargós utcácskái, alacsony fehér házai az óvárosban még mindig a mór múltat idézik. Lakosainak száma napjainkban 350-370 ezer körüli, de valamikor régen a 10. században a kalifátus központjaként Európa legnagyobb városaként tartották számon. A Guadalquivir folyó partján fekvő város központi részét egykor fal vette körül, melynek hét nagy kapuján át lehetett ki- és be közlekedni. Lakosai -muszlimok, zsidók és keresztények- bár különböző vallásokhoz tartoztak, békében éltek egymás mellett, és mindent megtaláltak a városban, amire szükségük volt: mecseteket, piacokat, fürdőket és hivatalokat. A mór uralom idején Córdoba volt Európa kulturális és művészeti, de legfőképpen a tudományok központja is. Andalúzia városaiban a 13. század végéig páratlan tudományos munka folyt, amelyben az eltérő vallású tudósok gyakran együtt dolgoztak, és ennek hatására egy kiemelkedő, közös civilizációt sikerült létrehozniuk. Egy híres francia orientalista állítólag azt mondta: „Bárcsak az arab muszlimok meghódították volna Franciaországot, akkor Párizs olyan lett volna, mint Córdoba a muszlim Spanyolországban!
A városba kora délután érkeztünk meg. Szállásunkat, a Hostel Alcazart csak hosszas keresgélés után találtuk meg az egyforma méretű és alakú házak között, pedig többször is elmentünk mellette. A fehér, egyemeletes ház családi panzió , legnagyobb előnyét az jelentette, hogy közvetlenül az egykori királyi palota, az Alcazar mellett volt, és nem utolsósorban parkolóhelyet is biztosított számunkra. Ugyan a szoba nagysága csak egy kicsivel haladta meg a franciaágy méretét, mégis takarosnak tűnt, és volt benne légkondicionáló is, ami nélkül valószínűleg nem éljük túl az éjszakát. Mégis, legfőképp az aznap este felfedezett és megkóstolt mézédes spanyol desszertbor - a sherry- volt az, ami segített feledtetni és enyhíteni a szobaméret adta kényelmetlenségeket.
Egy rövid pihenő után már a palota kertjében sétálgattunk. Az épület vastag falai és tornyai a mór időből maradtak fenn, a 13. században a spanyol XI. Alfonz építette tovább. Az ő szobra egyébként az Alcazar bejárata előtti parkban látható. A 14. században a palota a katolikus királyok számára lett felújítva, később a Szent Inkvizíció székháza, majd börtönépület lett belőle. A négyzetes alaprajzú palota négy tornyából már csak három áll, körülötte pedig egy csodálatosan gondozott kert terül el, szökőkutakkal, csobogókkal, medencékkel, és virágokkal. Hogy a séta még kellemesebb legyen, a fákon elhelyezett rejtett hangszórókból halk flamenco gitár szólt. A kert végében áll Izabella királynő méretes szobra, amint Kolumbusz Kristófot fogadja annak hajóútja megkezdése előtt. Mielőtt elhagytuk a palotát, tájékoztattak bennünket, hogy este 10 órától a kertben „ajándék" fény- és hangjáték várja az aznap odalátogató turistákat.
Rövid séta után ott álltunk a córdobai nagymecset falai alatt, amely a város legnevezetesebb látnivalója. A látogatási idő már lejárt, így másnapra halasztottuk az épület belsejének megtekintését, de azért körbejártuk a 23 ezer négyzetméteren elterülő hatalmas épületet. A Mesquita, amely most székesegyház, a mai napig Európa legnagyobb mecsete, és egyik legszebb példája az iszlám építészetnek és művészetnek. A mecset helyén régen, a római korban egy szentély állt, majd később a vizigótok temploma. Ez utóbbinak a maradványai még most is megtekinthetőek a templom padlóján kialakított mélyedésben. A 8. században, amikor a mórok betörtek az Ibériai félszigetre és uralmuk alá vonták Córdobát, és egy ideig a templomot közösen használták a keresztények és a muzulmánok. 50 év békés közös imádkozás után I. Abdal Rahman a keresztényektől megvásárolta a templomrészüket, majd azt lerombolva kezdte el építeni a mecsetet. Az iszlám templom csak hosszú idők után érte el jelenlegi impozáns formáját, mert minden egyes mór uralkodó bővítette azt, épített hozzá valamit saját ízlése szerint. Az arab uralom megszűnése után lett a mecset katolikus katedrális, azóta a Szűz Mária Córdobai Katedrálisa nevet viseli. Ezt követően minden egyes püspök azt szerette volna, ha a mecset a keresztény hitnek és szertartásoknak minél jobban megfeleljen, ezért folyamatosan alakítgatták az épület belsejét, igaz, ekkor még önmérsékletet gyakoroltak. 1523-ban az akkori püspök kérelmet nyújtott be Károly spanyol királyhoz, hogy újra átalakíthassa az épületet. A király, aki soha nem látta a mecsetet és annak szépségét, engedélyezte az átalakítást, nem tudva, milyen kárt tesz ezzel. A püspök leromboltatta a mecset közepét, és beépítettek oda egy díszes székesegyházat, ami így együtt nagyon szokatlan látvány. A műemlékben így együtt láthatóak az iszlám imahely vörös-fehér csíkos árkádjai, ragyogó márványoszlopai és a katolikus templom gazdag reneszánsz és barokk dekorációi.
Még napjainkban is vannak viták a Mesquita hovatartozása körül. 2010-ben a córdobai nagymecset látogatói furcsa és szokatlan jelenségre figyelhettek fel: néhány osztrák állampolgárságú muzulmán leterítette imaszőnyegét a díszes márványlapokra és buzgón imádkozni kezdett. A biztonsági őrök megpróbálták kivezetni őket a mecsetből, (katedrálisból) de ellenállásba ütköztek, és kisebbfajta verekedés kerekedett ebből. Az eset nagy visszhangot váltott ki a spanyol sajtóban, amely a keresztyén értékek elleni támadásként értékelte a történteket. Ugyanakkor 2014. decemberében az andalúziai Turisztikai Hivatal panaszolta be a katolikus egyházat, miszerint a mecset iszlám múltját el akarják végérvényesen törölni, mivel az odalátogató turisták az épületről „csak" mint a „córdobai katedrálisról" kapnak tájékoztatást a prospektusokból. Talán az lenne a megoldás a mecset-katedrális körüli viták elcsendesítésére, ha a spanyol kormány múzeummá nyilvánítaná az épületet, ugyanúgy, mint ahogyan a török kormány tette azt az eredetileg keresztény templomként működő, majd muzulmán dzsámivá átalakított Hagia Sophiával, megtiltva benne a nyilvános imádságot. És persze, lehetne egy másik út is, az, ha keresztyén és muzulmán együtt imádkozhatna az oly sok mindent megélt csodálatos oszlopok között.
A mecset épületétől térkép hiányában nem a központ felé indultunk el, szerencsére, mert a város kevésbé látogatott részén olyan csodálatos látnivalót sikerült felfedeznünk, mint a Plazza de la Corredera, amely egy nagyméretű, jellegzetes téglalap alakú zárt tér, körbevéve egyforma díszítésű és színű árkádos emeletes házakkal. A városban régen ezen a téren tartották a bikaviadalokat, onnan kapta a nevét.
Hosszas bolyongás után megtaláltuk a város főterét, és egy turista információs irodában szerzett térképpel felfegyverkezve immár magabiztosan vágtunk neki a szálláshoz vezető útnak.
A nagymecset körüli utcácskák tömve vannak éttermekkel, bárokkal, és mi sem tudtunk ellenállni a csábító illatoknak. A legtöbb vendéglő turistamenüt is kínál 10 euro körüli áron az étlapon, ami levesből, főételből és gyümölcsből vagy süteményből áll. Igaz, hogy nem hatalmas adagokról van szó, de legalább néhány tipikusan spanyol ételt sikerült megkóstolnunk.
A beharangozott esti, az Alcazarban tartandó programra rengeteg turista gyűlt össze. Először Córdoba történelmét vetítették ki a szervezők a palota falára, majd mindannyian hátravonultunk a kertbe a medencék köré. Csodálatos hang-, és fényjáték vette kezdetét, a szökőkutak zenére, különböző színű megvilágításban lejtettek táncot, hol magasra, hol középre lövellve vízsugaraikat. A kert összes medencéjét végigjártuk, az egyiknél befejeződött, a másiknál meg elkezdődött az újabb, de az előbbitől teljesen különböző vízi csoda. A legszebb -legalábbis számomra- az volt, amikor egy flamenco gitár dallamra a vízsugarak őrjítő vörös színbe öltöztek, és ugyanolyan szenvedélyes táncot jártak, mint a spanyol táncos-lányok.
Másnap reggel a belvároshoz közeli kávézó teraszán elfogyasztott isteni olíva olajas bruschetta és kávé után a napot a Mesquitában kezdtük. Előtte a mecset külső, amúgy elengedhetetlen kellékében, a narancsfákkal teleültetett udvaron sétáltunk. Régen pálmákat ültettek a mecsetek udvarára a narancsfák helyett, és a muszlim vallásban megszokott rituális tisztálkodásra szolgáló medencék is vannak a fák alatt.
A mecset belsejének látvány lenyűgöző, nyolcszáz kecses oszlop tartja a fehér-piros csíkos boltíveket. Órákat lehet bolyongani a végtelennek tűnő oszlopok között, vagy csak egyszerűen leülni egy padra, és csendben elmélkedni. A Károly király által engedélyezett átalakítással a mecset belsejéből egyszerűen kiemeltek 96 oszlopot, a helyükre épült meg a katedrális, amely most tele van zsúfolva aranyozott szobrokkal, festményekkel, domborművekkel. A Mesquita két központi eleme a Mirháb, amely nem más, mint egy jelképes kapu, és Mekka felé kell néznie. A muzulmánoknak itt nyílik lehetőségük Allahhal közvetlenül beszélgetni, fohászkodni, hiszem az iszlámban nincs közvetítő ember és isten között, mint más vallásokban. A katedrális legfontosabb része a Királyi kápolna, a díszes oltárral.
A Mesqiutával szemben látható a folyón átívelő 225 m hosszú, 16 lyukú Puente Romano mór híd, amely római alapokra épült. Átkeltünk a masszív hídon a folyó túloldalán fekvő modern városrészbe, hogy megtekintsük az oda épült mór erődöt, a Calahorrát.
Úgy terveztük, hogy délután a Córdobától 8 km távolságban levő, a Sierra Morena előhegyeinek lankáira épült Medina Azahara archeológiai központba megyünk ki autóval. Az egykori települést 929-ben építette III. Abda Rahman kedvenc felesége, Zahara részére. Régen itt egy hatalmas város állt, mecsetekkel, palotákkal, kertekkel, könyvtárakkal és kormányzósági épületekkel. A Córdobai Kalifátus idején élte fénykorát mindkét város. A kalifa innen, Medina Azaharából irányította Andalúzia egy részét, de a halála után kitörő polgárháború tönkretette a várost, és az elnéptelenedett. A régészeti ásatásoknak köszönhetően nagyon sok épület helyreállítása megkezdődött, és az ásatási terület látogatható. Odaérve kiderült, hogy magához a romvároshoz autóval felmenni nem lehet, azt ott kell hagyni egy modern múzeumépület előtti parkolóban. Külön turistabusz megy fel a hegyoldalba, óránként, viszi- meg hozza a látogatókat. Nem sokan voltunk a buszon, amely jó negyedóráig kanyargott a kopár domboldal mentén az ásatási területig. Egy óra alatt sikerült körbesétálnunk a szépen helyreállított épületeket, azok méretét és díszítését látva sejteni lehetett, hogy milyen pompában ragyoghatott egykor a város.
Nem szeretném folyamatosan ismételni önmagam a kánikulára panaszkodva, de a hőség délutánra elviselhetetlenné vált. Már-már az óriás méretű - még ki nem száradt- agavék szúrós levelei alatt is a menedéket kerestük a nap égető sugarai elől. És hogy az augusztusi córdobai forróságot érzékeltessem: férjem napszemüvegének szára egyszerűen megolvadt a parkolóban hagyott kocsiban!
A városba visszatérve gyalogosan elmentünk egy, a város másik végében található csinos palotába, a Viana herceg családi fészkébe, amely jelenleg múzeumként látogatható. Az épület csodálatos virágokkal, mediterrán bokrokkal és lugasokkal kápráztat el. A legtöbb udvaron medence és szökőkút is van, és rengeteg kertész serénykedett itt: öntözgették és metszették a növényeket. Az épület szobái értékes bútorokkal, keleti porcelánokkal és szőnyegekkel vannak berendezve.
A Judería, Córdoba zsidó negyede az arab negyed közvetlen szomszédságában van az óvárosban. A Puerta de Almodóvar kapun át, Seneca szobrához közel lehet megközelíteni. A kapunak nincs köze a híres spanyol filmrendezőhöz, Pedro Almodóvarhoz, névazonosságról van csupán szó.
Spanyolországból 1492-ben kiutasították a zsidókat, és a számos zsinagógából mára csak három maradt meg, ezek közül az egyik Córdobában található. A zsidónegyed utcáin rengeteg kis bolt van, amelyek ajándéktárgyakat árusítanak, vagy helybeli iparművészek különleges és ízléses termékeit.
A mór negyedben végigsétáltunk a híres "virágok utcáján", itt a házak falait tetőtől talpig kék színűre festett vagy agyagcserepekbe ültetett muskátlik díszítik. Megcsodáltuk a mór építészeti jelleget megőrző fehér házakat a kovácsoltvas erkélyekkel, belestünk a házak virágokkal teleültetett, színes marokkói lámpásokkal megvilágított belső udvaraiba, a patiókba, ahol olykor még szökőkút is csobogott. Jó volt látni, hogy az épületek arab stílusú ablakai és ajtajai ugyanolyanok maradtak, mint régen, és a kopogtatók is ugyanazok: a Marokkóban és Tunéziában megismert Fatima keze, amely az iszlám hit szerint a ház lakóit megvédi a bajtól és szemveréstől. Még azokon a házakon is, amelyeken felújítás történt, korhű nyílászárókat helyeztek el, igazi andalúz stílusban.
Még egy rövid sétát tettünk a sejtelmesen megvilágított Mesquita körül, és távolról megcsodáltuk az Alcazar kertjéből kiszűrődő aznapi fényjáték fényeit. Másnap hosszú út állt előttünk, a célpont Granada volt, de előtte még volt néhány látnivaló.
Elhagyva Córdobát, Spanyolország legfontosabb olívabogyó termesztő vidéke felé haladtunk. Igyekeztünk a forgalmas útvonalakat kikerülni, hogy minél többet láthassunk az utunkba eső településekből és a tájból.
Spanyolország- mondhatni- egy olívaolajat termelő nagyhatalom Görögország és Olaszország mellett. 2014-ben közel 1 millió 800 ezer tonna olajat állítottak itt elő, és ennek közel 70 %-át Andalúziában. Jaén provinciának, ahová igyekeztünk, 80%-át borítják olajfaültetvények, ami 13 ezer km2-nyi területet jelent. Bármerre néztünk az út mentén, mindenhol végeláthatatlan sorban álltak az olajfák a szikár talajon. Azokon a farmokon, ahol nagy mennyiségű olívaolajat állítanak elő ipari mennyiségben, az olajfák szorosan egymás mellett állnak, és ezeket folyamatosan öntözik. A termés betakarítása gépekkel történik, amelyek egyszerűen megrázzák a fákat egészen addig, amíg a bogyók leesnek a földre. Ugyancsak gépek segítségével, nagyméretű centrifugákkal nyerik ki az olajat a bogyókból. A kistermelők ezzel szemben kézzel szedik le az érett termést, és malomkövek között préselve nyerik ki belőlük annak nedvét.
Így, utólag, látva a zöldellő olajfaültetvényeket, rájöttem, hogy mi is volt az, amit én a magasból, a repülőgépről „gabonakörökként" azonosítottam be. A gabonaköröknek hitt hatalmas, kör alakú zöld képződmények öntözött olajfaültetvények voltak!
Első megállónk Úbeda városában volt, amelyet az útikönyvek a reneszánsz ékköveként tartanak számon. Autónkat az újváros egyik utcájában hagytuk, nem messze az egykori Hospital de Santiago impozáns épületétől, és gyalogosan indultunk neki a látnivalók megtekintésének. A város modern főterén egy kis rendőri segítség után meg is találtuk az óváros legszebb terét, a téglalap alakú Plaza de Váquez de Molinát, amelynek mindegyik oldalán olyan csodálatos épületek találhatóak, mint a Capilla del Salvator is. Az egykor családi temetkezőhelynek készült épület díszes kupolája már messziről feltűnik, körülötte pedig reneszánsz paloták sorakoznak. Úbeda híres kerámiáiról, érdemes megtekinteni a helybeli alkotásokat. Mi is betévedtünk az óvárosba menet egy híres keramikusművész, Tito mester szobrokkal, szebbnél szebb kerámiákkal és szökőkutakkal díszített alkotóműhelyébe, igaz, csak nézelődni. Gondolván, hogy „minden út Rómába", pontosabban a Santiago kórházhoz vezet, felpattantunk egy helyi autóbuszra, hogy időt nyerjünk. Hatalmas tévedés volt, mert a 35 ezres városkában közel egy órát keringett a busz, számunkra teljesen ismeretlen utcákon és tereken. Végigjártuk az összes, külvárosi domboldalban rejtőzködő utcácskát, ahol a helybeliek tömött szatyrokkal szálltak fel, piacra igyekezve. Végül a sofőr segítségét kértük, hogy az egykori kórház közelében valahol álljon meg. Amúgy nagyon megható volt, ahogyan a busz összes utasa megpróbált nekünk segíteni és lelkesen magyarázták, hogy merre kanyarodjunk, hogy autónkat megtaláljuk.
Időnyerés helyett jócskán késésben voltunk, de következő állomásunk, Baeza városka szerencsére csak 40 km távolságra volt Úbedától. Baezáról egy másodperc alatt kiderült, hogy ott minden az olívaolaj körül forog. Ha nem tudtuk volna ezt előtte, ez akkor is kiderül, mert tömény olíva-illatfelhőbe burkolózott a város. Én rendkívül élveztem a helyzetet, mert az olajbogyót minden formájában szeretem és fogyasztom, így nagyokat szippantottam a levegőből. Autónkat egy kávéház mellett hagyva elindultunk megmászni a dombot, amelynek tetején láthatóak a legszebb műemlékek. A város jelenlegi főterétől nem messze található a híres Plaza de los Leones nevű tér, amelynek közepén egy régi szökőkút áll, tőle nem messze pedig a Puerta de Jáen kapu. Hangulatos utcákon, gondozott kőházak között sétálva értünk fel az impozáns méretű Santa Iglesia katedrálishoz, de útközben még megcsodáltuk a Palacio de Jabalquinto díszes homlokzatát.
Baezát elhagyva az Autovia del Olívaron -mi más is lehetne az út neve- olajfákkal teleültetett dombok között vezetett az utunk a tartomány központjába, a százezer lakost számláló Jaénbe. A település először egy modern város benyomását keltette, mert a külvárosban tömbház negyedek és parkok váltakoztak egymással az út mentén. Jaén ipari város, ez az egyik legjelentősebb olíva feldolgozó központ, ezért a munka reményében nagyon sokan települtek ide Spanyolország távolabbi vidékeiről is, ezért gombamód megszaporodtak a lakónegyedek. A város leghíresebb látnivalójához itt is fel kellett kapaszkodni a dombokra. Autónkat egy mélygarázsban hagytuk az óváros szélén, és gyalogosan indultunk el a meredek utcákon. A jaéni katedrális magas tornyai már messziről látszanak, el sem lehet tévedni a városban. A gótikus és barokk jegyeit is viselő épület, amely egymagában áll a hatalmas szellős téren, 300 éven keresztül épült. A katedrálison kívül még a 11. században épült fürdő az, ami a város látnivalói között szerepel. Egy, a főtér melletti kis szatócsboltban sikerült hideg ásványvizet és sört vásárolni, így már elképzelhető volt, hogy azoknak hála túléljük a napot és beérkezhetünk következő szálláshelyünkre, Granadába.
De még mielőtt délre vettük volna az irányt, tettünk egy vargabetűt, hogy eljussunk egy olyan helyre, amelyet mindenképpen szerettünk volna látni a róla készült képek alapján. A 650 méter magas dombon fekvő Priego de Cordoba városa, Arcos de Fronterához hasonlóan hófehér házainak és szűk utcáinak köszönheti népszerűségét. A Sierra Subeticas Nemzeti Park szélén épült város szintén egy hamisítatlan andalúz település. Legfontosabb látnivalója az egykori mór vár. A felújított falak mentén sétálva fantasztikus kilátás nyílik a környező dombokra és hegyekre. A városka legszebb része az, amelyik közvetlenül a mély szakadék szélére épült, az utcák ott néhol olyan keskenyek, hogy még gyalogosan is súrolja a könyökünk a szomszédos házakat. A fehérre meszelt házak falán Córdobához hasonlóan különböző színű muskátlik virágzanak cserepekben, így mindegyik utca magán viselhetné a „virágok utcája" megtisztelő nevet.
A város narancsfákkal és jázminbokrokkal teleültetett főterén egy kávézóban megpihenve gyűjtöttünk erőt ahhoz, hogy lehetőleg még sötétedés előtt beérjünk abba a városba, amelyet Andalúzia ékköveként tartanak számon, azaz Granadába.

Megjelent a wwww.ongo.hu portálon 2015 november 26-án és a www.vaskarika.hu portálon 2015. december 27- én

2012. augusztus 27., hétfő

ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS II

Nem kaptuk el a spanyolnáthát! -
Andalúziai kalandnyaralás - II. rész

2015.11.24 G.K. Enikő
Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

Autónkat szerencsésen viszontlátva, és Gibraltárt elhagyva egy időre búcsút vettünk a tenger látványától. Észak felé haladtunk, Andalúzia fővárosába, Sevillába, de előtte még volt egy útikönyvek által ajánlott látnivaló: Arcos de la Frontera városa...

Sevilla és a mór hatás
Ha valaki hamisítatlan andalúz települést szeretne látni, annak ide, a turistáktól mentes, homokkő sziklaperemre épített városkába el kell mennie. Olyan, mintha egy félszigeten állna, mert a magas homokkőhegy köré a Guadalate folyó vájt magának mély medret. Hófehér, muskátlival és különböző, csodálatos illatozó virágokkal dekorált házaival, zegzugos, meredek macskaköves utcáival, csodálatos tereivel - ahol a helybeliek békésen kávéznak vagy söröznek - olyan, mint egy mesevilág, amilyent csak a filmekben látni. Felfedeztünk egy nagyon szép gótikus templomot az óvárosban, a település legmagasabb pontján pedig egy kastély romjait, amely a helybeli gróf lakóhelye volt egykoron. A szikla peremén sétálva csodálatos kilátás nyílik a folyó völgyére, valamint a San Cristobal hegy kopár csúcsaira.
Utunk innen már egyenesen Sevilla felé vezetett. Mivel a főútvonalról lejöttünk Arcos de la Frontera megtekintése miatt, közel 40 km-en keresztül autóztunk olyan vidéken, ahol egy település sem volt közel és távol, csak végeláthatatlan mezőgazdasági területek. Ha ott lerobbanunk a kocsival, vagy kiürül a tank! Még belegondolni is rossz.
Már sötétedett, mire beértünk a több mint 700 ezer lakosú Sevillába. A várost még Hercules alapította, és fénykorát azután érte el, miután Kolumbusz felfedezte Amerikát. Mivel a Guadalquevir folyó által közvetlen csatlakozása van a Földközi-tengerhez, a kereskedők hajói csak a város engedélyével haladhattak tovább, miután kemény sarcot fizettek, és ez jól jövedelmezett a városnak.
Szálláshelyünk, a Hotel San Pablo újfent a külvárosban volt, így könnyűszerrel megtaláltuk. A hatalmas szállodának rajtunk kívül nem sok vendége volt, nagy volt a csend. Talán ennek, vagy az előző nap fáradságának köszönhető, hogy másnap reggel, pontosabban délelőtt 11-kor ébredtünk, úgyhogy igencsak csipkedtük magunkat, hogy legyen elég időnk a város felfedezésére.
GiraldaA szállodától egy közvetlen, a belvárosba induló autóbuszjárat is volt, így nagyon hamar megérkeztünk az óvárosba. A látnivalók aránylag közel vannak egymáshoz, a katedrális és tornya, az egykori minaret- a Giralda-, valamint az Alcázar pedig közvetlenül egymás mellett található. Mivel a katedrális ebédidőben éppen zárva tartott, az Alcázarral kezdtük az aznapi programot.
Hogy az ember megértse az olyan épületeket, mint maga az Alcázar is, ismernie kell Andalúzia történelmét. Spanyolország déli része a 8.-15. század között mór uralom alatt volt. A mórok - akik tulajdonképpen berberek és arabok voltak - Észak-Afrikából érkeztek az Ibériai félszigetre. Nem igazán kellett hatalmas erőfeszítést tenniük a két földrész közelsége miatt, hogy átkeljenek a vízen. Közel 700 éves uralkodásuk alatt sikerült egy csipetnyi Perzsiát, arab hangulatot belopniuk az öreg kontinensre, és olyan csodálatos épületek felépíteni, mint a malagai Alkazaba, a sevillai Alcázar, a cordobai Nagymecset, de minden közül talán a leghíresebb, a granadai Alhambra. A mór stílus összetéveszthetetlen, jellegzetes eleme a hármas árkádsor, az idővel egyre csúcsosabbá váló patkóív forma, valamint a kazettás mennyezet. A falak és olykor a mennyezet díszítése csipkeszerűen aprólékos faragásokkal díszített, és egyes motívumok miatt olykor úgy tűnik, mintha egy cseppkőbarlangban lennénk.
Mivel a Korán tiltja az emberábrázolást, a csempéket illetve falfestményeket növényi vagy geometrikus formákkal díszítették. A palotákat most is csodálatos ápolt kertek veszik körül, pompás szökőkutakkal, talán azért, mert a Korán szerint a paradicsom olyan, mint egy fényűző kert, amelyet elbűvölő patakok öntöznek - és valóban, mindegyik kert maga a paradicsom, a tökéletes hely. A patakok és szökőkutak csobogása nyugtató, a víz hűsíti a levegőt, az ég kékjének visszatükröződése a vízzel teli medencékben pedig a végtelenség érzetét kelti a halandóban. A mórok uralkodásának Granada spanyolok általi elfoglalása vetett véglegesen végett, de ottlétüknek a megannyi csodálatos épület méltó és maradandó emléket állít.
Az Alcázar Sevilla talán legnépszerűbb látnivalója, 1987 óta a világörökség része. Eredetileg mór erődnek épült, és Európa legrégebbi kastélyai között tartják számon. A palotákból, teraszokból, sétányokból és kertekből álló épületkomplexum 913-ban épült, a legkitűnőbb mór kőművesek által, akiknek helybeli, spanyol mesterek is besegítettek. A belső terek a Kisasszonyok kertje és a Bábok kertje nevet viselő zárt udvarok közé rendeződnek. A leghíresebb terem a követek terme, csodálatos csempékkel és freskókkal díszített. De mindegyik terem elbűvölő, gyönyörű bútorokkal vannak némelyek berendezve, másokban pedig nagyméretű falikárpitok láthatóak. A kert téglalap alakú szökőkútjai és medencéi pedig megunhatatlan látványt jelentenek.

Itt van a világ legnagyobb katedrálisa, belsejében nyugszik Kolumbusz Kristóf
Sevilla a látnivalóin kívül arról is híres, hogy Spanyolország legmelegebb városainak rangsorában az előkelő 2. helyezést foglalja el, csak Córdoba az, amelyik megelőzi. Embert próbáló meleg volt, közel 40 fok, nem a legideálisabb idő városnézésre. Sietségünkben elkövettük azt a hibát, hogy innivaló nélkül mentünk be az Alcázarba, és ott vásárolni sem volt lehetőségünk semmiféle szomjoltót. Annyira szomjaztunk, hogy titokban már a medencék és szökőkutak körül ólálkodtunk egy korty vízért, ami persze lehetetlen próbálkozás volt a látogatók sokasága miatt, az egészségügyi okokról nem is beszélve. Életünkben először történt meg velünk az, hogy egy műemlék látogatását, ahová nem is volt olcsó a belépőjegy, a szomjúság miatt hamarabb fejeztük be.
Időközben kitárta kapuit a monumentális méretű sevillai nagytemplom, amely a világ legnagyobb gótikus katedrálisa, egyben a 3. legnagyobb templom a világon. Ugyanazon a helyen áll, ahol egykoron az Alhomádok fő mecsetje, annak minaretjével, a Giraldával, amely Sevilla szimbóluma. A katedrális belseje felfoghatatlan értékű művészi kincseket rejt, belsejében nyugszik Kolumbusz Kristóf. Udvarán narancsliget van, a Giraldáról pedig, amely nem más, mint az egykori muzulmán mecset minaretje, pazar kilátás nyílik a városra.
A katedrális és az Alcázar szomszédságában van a 16. században épült Indias Irattár épülete, amely eredeti és értékes dokumentumokat őriz az amerikai spanyol gyarmatokról. Az épületben állítólag 80 millió oldalnyi dokumentumot őriznek az összességében 8 km hosszú polcokon. Ugyancsak itt, az Alcázar szomszédságában ettük életünk legfinomabb mexikói ebédjét, a csirkés enchiládát, olyat, amilyet még Mexikóban sem sikerült, és még igazi Corona sört is ittunk hozzá!
A nap vége még nagyon messze volt, így a távolabbi látnivalókhoz is sikerült erőt gyűjtenünk a hamisítatlan mexikói étteremben. A Spanyol teret kerestük fel, de útközben felfedeztük annak a régi Dohánygyárnak az épületét, amely évekig több tízezer dohánygyári munkásnőnek adott munkát. Ebben a gyárban dolgozott Bizet operájából ismert szépséges cigánylány, Carmen is, aki a combjai között sodorta a cigarettákat, és nem a kezével. Az épület méretét tekintve lenyűgöző, Spanyolország második legnagyobb építménye a területét tekintve. Kívülről szépen díszített, de elhagyatottsága miatt komor hangulatot áraszt. Mivel a hatalmas kovácsoltvas kapu valami miatt nyitva volt, bemerészkedtünk az udvarra, de az épületbe nem tudtunk bemenni.
További, a hőségben való hősies gyaloglás után megtaláltuk az 1929-es világkiállításra épült spanyol teret,- Plaza de Espana-t,- amely nem egy szokványos tér. Szinte egybenő a szomszédos Maria Luisa térrel. Ez utóbbit a megözvegyült Mária Lujza hercegnő adományozta saját kertjéből Sevillának, és ez lett a város tüdeje hatalmas fáival, szökőkútjaival. A két teret csak egy keskeny sétány választja el egymástól, amelyen konflisok és azokat húzó fáradt lovak pihennek, turistákra várva. Sevilla két világkiállítást is rendezett, az elsőt 1929-ben, a gazdasági válság kitörése előtt, a másodikat pedig 1992-ben, Kolumbusz Amerikát felfedező utazásának 500. évfordulója alkalmából. A Spanyol tér a világkiállításon Spanyolországot jelképezte, és a félkör alakú monumentális épület falán az ország mindegyik tartománya szerepel, apró színes mozaikokból kirakva, a történelmükre jellemző eseményeket bemutatva. A térre vízzel teli medencék, és azokon átívelő keskeny hidak is épültek, amelyeken akár csónakázni is lehet.
Csónakázás helyett mi a Maria Luisa park padján pihentünk meg, egy óriási fikuszfa árnyékában hűsölve, a konflist húzó paripák mellett.

Spanyolország legrégebbi arénája és a világ legnagyobb fából készült építménye
Toro del OroMajd, mivel néhány látnivaló még váratott magára, újra útra keltünk. A Guadalquevir folyó partján, amely „Pestre és Budára" osztja Sevillát, hamarosan megtaláltuk a Torre del Oro (Aranytorony) épületét, amely régen aranyszínű csempékkel volt borítva, és a régi városfal részét képezte. Napjainkban egy múzeum működik benne. A toronytól nem messze található Sevilla bikaviadal-arénája, a fehér és okkersárga színekben pompázó Plaza del Toros Maestranza, amely tavasztól őszig minden vasárnap viadalok helyszíne. Ez Spanyolország legrégebbi arénája, és talán a legszebb is. Múzeum is működik benne, amely mindennap látogatható, de mi csak kívülről néztük meg, no meg egy kicsit az előterét is, legfőképpen a remekül működő légkondi miatt, és mondhatni, eléggé nehéz volt megválni a hűsítő levegőtől. Az arénától nem messze, a folyó partján áll Carmennek, egy kicsit távolabb pedig egy matadornak a szobra.
Lassan visszakanyarodtunk eredeti kiindulási helyünkre, a katedrális elé, mert még felfedezésre várt a város egy másik érdekes része, a Barrio Santa Cruz, azaz az egykori zsidónegyed. Ebben a városrészben laktak a város zsidó származású lakosai 1300-ig, amikor is a zsinagógák bezárásra kerültek, a lakásokat elkobozták, és azokat a zsidókat, akik nem tértek át a keresztény hitre, megölték. A negyed szűk kacskaringós macskaköves utcáin, a hófehér házak és jázminillatú kertek között végigmenni kellemes kikapcsolódás. Olyan utcanevek vannak itt, mint Élet, vagy Halál, meg eldugott kis terecskéi a házak között, amelyeket jóformán csak a helyiek ismernek. A központibb része tele van tapas- bárokkal, és ajándék boltokkal, jó ott leülni akár egy kávéra is.
Modern építészetre fogékony férjem a buszmegálló felé sétálva észrevett egy különleges építményt, amelyről később kiderült, hogy az a Metropol Parasol, a legnagyobb fából készült építmény a világon, és amelyet egy német építész készített finn nyárfából. Utólag olvastuk, hogy megépítése és költsége is sok vitát és ellenérzést váltott ki a város lakóiból.
A szokatlan forróság, a rengeteg élmény, no meg a sok gyaloglás miatt -hiszen óhatatlanul is több km tettünk meg aznap- alig tudtunk visszavánszorogni a szállodába, és még altatódalra sem volt szükségünk az alváshoz.
Másnap reggel még egy kis kerülőt tettünk a városban, hogy akár távolról is, de megtekintsük az 1992-es Világkiállítás helyszínét, ahol a Makovecz Imre által megépített csodálatos pavilon első helyezést ért el. Ehhez előbb át kellett mennünk a Guadalquevir folyón átvezető hat híd egyikén, hogy „Budáról" vegyük szemügyre az Isla Cartuja szigetet, ahol az elmúlt évek alatt az egykori Expo területe az enyészeté lett. Áthaladva egy másik modern hídon, amely a Puente del Almillo (hárfa-híd) nevet viselte, és amelyet az a spanyol építész tervezett, akinek alkotásait Valenciában is terveztük megnézni. Búcsút vettünk Andalúzia fővárosától, hogy észak-kelet felé, Córdoba irányába folytassuk utunkat.
fotók: G.K.István
Megjelent a www.ongo.hu portálon 2015. november 13-án, és a www.vaskarika.hu portálon 2015 november 24-én

2012. augusztus 25., szombat

ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS I.

Nem kaptuk el a spanyolnáthát!
Andalúziai kalandnyaralás – I. rész
2015.11.08. G.K. Enikő


Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

A távolságok miatt egyértelműen az autóbérlés mellett tettük le a voksunkat, és mivel a fapados légitársaságok indítanak járatokat Malagába, ünnepélyesen ezt a várost neveztük ki utunk kiindulópontjának. Ronda, Sevilla, Córdoba, Úbeda, Jaén valamint Granada a kötelező látnivalók közé lett besorolva, és beterveztünk egy egész napos kirándulást a Sierra Nevada hegységbe.

Malaga, Picasso, Banderas
Mivel még egyikünk sem járt Barcelonában, úgy véltük, itt az ideje megajándékozni önmagunkat a katalán fővárosban néhány napos városnézéssel, és ott, 1000 km-rel odébb fejezzük be körutunkat. Ugyan a Malagában bérelt autó más városban való leadása jelentős költségtöbbletet igényelt, mégis, kevésbé terhelte meg költségvetésünket, mint egy belföldi repülőjáratos, vagy a spanyol nagysebességű vonaton való utazás. Arról nem is szólva, hogy személygépkocsival lehetőségünk nyílt megállni Valenciában, hogy férjem, aki a modern építészetet feltétel nélküli híve és csodálója, szemtől-szembe találhassa magát az egyik legnépszerűbb spanyol építész, Santiago Calatrava futurisztikus épületeivel.
Malagában
egy késő augusztusi délelőtt szállt le a gépünk. 13 napos utunk alatt összesen két kellemetlen élményünk volt, és érdekes módon mindkettő repülőtéren: érkezéskor és hazautazáskor. Malagába érkezve ugyanis a bérautókkal foglalkozó információs pultnál közölték velünk, hogy a cég, amelynél lefoglaltuk a kocsit- ki is fizetve azt - számukra ismeretlen. Arra gondoltunk, hogy átvertek bennünket, a pénzünket lenyúlták, de még ennél is rosszabb volt a gondolat, hogy ott állunk hatalmas csomagokkal, és utunk az előre lefoglalt szállásokkal együtt kártyavárként dől össze. Hosszas telefonálgatás után sikerült tisztázni, hogy a cég nem egy fantom, hanem egy alkuszcég, és a parkolóház legalsó szintjén van szerény irodája... Hatalmas örömmel vettük birtokba a kis Nissan Micrát, autónak úgy még nem örült senki, mint mi akkor és ott.
Malagai szállásunkat tudatosan a város peremén, közel a repülőtérhez foglaltuk le, hogy a másnap reggeli indulás a következő úti célhoz ne csússzon el egy esetleges belvárosi kaotikus közlekedés miatt. Csak azzal nem számoltunk, hogy amennyiben a várost látni szeretnénk, mégiscsak be kell mennünk a történelmi városrészbe. Szerencsére egy széles, pálmafákkal szegélyezett sugárút egyenesen a látnivalókhoz vezetett. Malagát elsősorban a tengerpart közelsége miatt keresik fel a látogatók, de bővelkedik történelmi emlékekben is. Ugyanakkor a város szülötte Pablo Picasso, ami miatt Malagában hemzsegnek az önjelölt és igazi képzőművészek, egyfajta zarándokhellyé vált. Picassón kívül napjaink kedvelt spanyol színésze, Antonio Banderas is itt látta meg a napvilágot.

Ahol Madonna is forgatott
Hiába volt augusztus vége, a hőmérő higanyszála erről nem akart tudomást venni, és a 35 fok közelében táncolt. Hogy erőnket tartalékoljuk, a városnézést rögtön a Gibralfaro hegy megmászásával kezdtük, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a kikötőre és a távoli hegyekre. A meredek út végig a 14. században mórok által épített Gibralfaro vár falai mentén halad, a legszebb kilátás a viszonylag épen megmaradt bástyáról nyílik. Nekem külön botanikai kalandot is jelentett az út, mert minduntalan a fantasztikus kék virágokkal teli ólomvirág bokrok, a nagyméretű agavék és a csodás színekben pompázó mediterrán növények terelték el figyelmemet a nem mindennapi kilátásról. Közvetlenül a bástya alatt a mélyben látható a Plaza del Toros bikaviadal aréna, amelyet körbe is jártunk később. A nagyméretű, 14 ezer ember befogadására alkalmas aréna egyik érdekessége, hogy Madonna itt forgatta Take a bow című dalának a videoklipjét.
A város legnevezetesebb látnivalóját, az Alcazaba erődítmény meglátogatását kihagytuk, mert a legszebb mór erődök azokban a városokban vannak, amelyeket a következő napokban szerettünk volna felfedezni, de azoknak, akik nem utaznak az ország belsejébe, mindenképpen érdemes megnézni. A 8.-9. században épült, valamikor több száz toronnyal díszített erőd még most is lenyűgöző látványt nyújt, és meghatározza a városképet.
A római kori színház maradványai melletti sörözőben újra erőre kaptunk, és a történelmi belváros zegzugos utcáin sétálgattunk. Megcsodáltuk a hatalmas egytornyú Catedral la Manquitat, amely Európa harmadik legnagyobb katedrálisa. Már a neve is azt jelenti, hogy"egykezű hölgy", ugyanis a tervezett két torony helyett csak egy épült meg végül.
Picasso kávézókkal és bárokkal körülvett szülőházába, amely a Plazza Merceden található, nem mentünk be, és úgy terveztük, hogy a malagai Picasso múzeum helyett inkább a barcelonai gyűjteményt nézzük meg.
Este, visszatérve szálláshelyünkre megelégedéssel nyugtáztuk, hogy mégsem volt rossz a választás, amikor mellőztük a szűkös belvárosi apartmanokat, mert a hűsítő medence partján, egy pohár malagai bort szürcsölgetve, úgymond "királyul" éreztük magunkat.

Ronda, ami gyönyörű
Másnap annyi látnivalót sűrítettünk a 24 órába, hogy versenyt futottunk az idővel. Az autókkal telezsúfolt út közvetlenül a tengerparton haladt, a népszerű nyaralóhelyeken át. Hamarosan elértük Ronda városa felé vezető leágazást. Annak ellenére, hogy a város 50 km-re található a hegyek között, a kanyargós-szerpentines út miatt jóval többnek tűnik ez a távolság. Nem szeretném azt a - gondolom sokszor elhangzott - szóviccet ismételni, hogy Ronda nem ronda, hanem gyönyörű, de ez valóban így van. Szépségét elsősorban természeti adottságainak köszönheti, mivel a harmincezer lakosú városkát kettévágja a Guadalevin patak, amely a sziklába az évezredek alatt egy 160 méter mélységű szurdokot vájt ki. A Tajo-szurdokon egykoron az arabkori öreg híd vezetett át, az új híd, a Puente Nuevó - amely Spanyolország talán legtöbbet fényképezett hídja címet is kiérdemelte - 1793-ban került átadásra.
Autónkat egy mélygarázsban hagyva nekivágtunk a hosszú, emberekkel és kirakatokkal zsúfolt sétálóutcán a látnivalók felderítésére. Az utca végén rögtön megnyílt a tér, és megpillantottuk Ronda talán leghíresebb épületét, a Plaza del Toros bikaviadal aréna hófehér falait. Az arénában még napjainkban is tartanak bikaviadalokat, de némi belépőjegyért az bármikor látogatható. Az épület előtt állítottak a helyiek szobrot Cayetano Ordoneznek, a leghíresebb spanyol matadornak, de a viadalok másik főszereplőjéről, a bikáról is látható ugyanott egy méretes szobor. Hiába vonzott olyan hírességeket a bikaviadal Rondába, mint Hemingway vagy Orson Welles, engem, állatvédő lévén nem nyűgözött le a gondolat, hogy belülről is megnézzem az épületet, de férjemet annál inkább. Így amíg ő a küzdőtéren és a nézőtéren, illetve a múzeumban nézelődött, addig én az arénától pár méterre található kanyon szélén sétálgattam, és irigykedve néztem azokat a merészebb turistákat, akiknek volt idejük arra, hogy leereszkedjenek a szakadék legaljára.
Mivel a kisváros közel van a felkapott nyaralóhelyekhez, turistabuszok százai szállítják ide az érdeklődőket, hogy fakultatív program keretében megtekintsék a várost, emiatt az 1m2-re jutó emberek száma jóval meghaladta a tűrőképességemet. Mondtatom úgy is, hogy folyamatosan cikázva, ide-oda ugrálva kellett közlekednem, hogy ne legyek kéretlen szereplője egy-egy családi fotónak.
A legszebb panoráma a kanyonra a régi és új városrészt összekötő kőhídról, a Ponte Nuevóról nyílik, de nagyon nehéz nyugodtan nézelődni, hiszen a keskeny hídon személygépkocsi közlekedés is van. A kanyon két szélén, olykor a sziklába vájva, takaros hófehér házak, kávéházak és panziók sorakoznak. A hídon átkelve az óváros szűk utcáin, és a kétszintes, szakadék szélére épült több száz éves palotákkal körbevett parkokban érdemes sétálni.
Hiába csak 750-800 m tengerszint feletti magasságban fekszik Ronda, az út visszafelé még kanyargósabbnak tűnt, sehogyan sem akart véget érni. Nagy erőfeszítés volt részemről, hogy kordában tartsam magam, hogy a bennem rejlő házisárkány ne szabaduljon ki belőlem, mert tudom, hogy egy sofőrnek piszkosul idegesítő dolog, ha a „vigyázz", „fékezz" vagy „lassabban!" bekiabálásokat kell hallgatnia kilométereken át. Csak akkor nyugodtam meg, mikor a mélyben és messzeségben felcsillant a tenger kékje.

Gibraltár addig marad az angoloké, amíg ott majmok élnek
Az út továbbra is a tenger partján vezetett, és hamarosan megpillantottuk a The Rock nevet viselő, Gibraltár semmivel össze nem téveszthető alakzatú szikláját. Hogy magunkba szippantsunk csöppnyi Angliát, úgy terveztük, hogy egy rövid időre beugrunk a városállamba.
A közel 30 ezres lakosságú Gibraltárban az úgynevezett llatinos népcsoport, valamint angolok élnek. Az előbbiek a spanyol, portugál, marokkói, olasz, és még ki tudja milyen nyelvekből kialakult tájnyelvet beszélnek. Természetesen az uralkodó itt is II. Erzsébet angol királynő, és saját fizetőeszközzel, a gibraltári fonttal rendelkeznek.
Autónkat a parkolási mizéria gondolatától rettegve a határ előtt, La Linea de la Conception város meglehetősen koszos lakónegyedében hagytuk, bízva abban, hogy pár óra múlva is ugyanott fog állni. Innen pár száz méteres séta után, útlevelünk felmutatásával át is értünk az angol városállamba. Közben át kell még sétálni a Gibraltárba érkező repülőgépek kifutópályáján, ami elég bizarr érzés. Ha repülő érkezik, egy sorompóval lezárják a gyalogosok és autósok előtt az utat, és mindenki közelről végignézheti a gép landolását. Nekünk sajnálatos módon nem volt hasonló élményben részünk.
Egy közeli buszmegállóban felpattantunk egy hamisítatlan angol emeletes buszra, hogy bejussunk a városközpontba, és nagyon jól tettük, mert az bizony gyalogosan messze van.
A sziklára, amely az ott élő majmok miatt a fő turista attrakció, nem mentünk fel. Európában ez az a hely, ahol még szabadon, természetes környezetben élnek majmok, de úgy vélem, a turistáktól kapott nassolni valók nélkül igencsak nehézkesen tengetnék mindennapjaikat. A hiedelem, pontosabban szóbeszéd szerint Gibraltár addig marad az angoloké, amíg ott majmok élnek, úgyhogy igencsak vigyáznak rájuk, állítólag még saját majomkórházuk is van. Mi a gibraltári látogatást egy rövid belvárosi sétára és egy „fish & chips", azaz „hal és sült krumpli" tipikus angol ebédre redukáltuk, megcsodáltuk a rendkívül gondozott házakat és utcákat, a piros színű angol telefonfülkéket, a pazar kirakatokat.
Autónkat szerencsésen viszontlátva, és Gibraltárt elhagyva egy időre búcsút vettünk a tenger látványától. Észak felé haladtunk, Andalúzia fővárosába, Sevillába, de előtte még volt egy útikönyvek által ajánlott látnivaló: Arcos de la Frontera városa...

/Folytatjuk/
fotók: G.K.István
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2015. november 8-án
és a www.ongo.hu portálon 1015. november 13-án