AFROAMERIKAI ZENEI KITEKINTŐ

AFROAMERIKAI ZENEI KITEKINTŐ

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Most egy kis összefoglalót fognak hallani arról, hogy hogyan alakult ki az afroamerikai zene.
Pontosan négy héttel ezelőtt, december 17-én volt itt, a mozi előterében Németh Gyöngyi festőművész- pedagógus kiállításának megnyitója, a vernisszázs , és azt követően ezt a filmet megnézhette, aki ott volt. Van-e olyan, aki ismételt? Én igen. Bevallom őszintén, ha harmadszor nézném meg, akkor is szívesen megtekinteném!
Most, négy hétre rá, a finisszázs alkalmából ismét levetették a filmet. Ezzel kapcsolatosan két dolgot szeretnék mondani Aretha Franklinről, a film főszereplőjéről. 16 Grammy – díjat vitt haza, 44-szer jelölték. Ezt azért mondom, mert ez Amerikában is ritkaság. De úgy, hogy ez a siker munkásságának első 25 évében történt. Ehhez nem kell kommentár, mert aki látta, az meggyőződhetett arról, hogy a világ egyik legnagyobb énekesnőjét hallotta. A főszereplők között had említsem meg azt a Cleveland tiszteletest, aki négy Grammy- díjat nyert el Los Angelesben. Ő nemcsak egy szimpla gospel- énekes, zongorista, hanem a műfaj terjesztője, tanára, szóvivője, harcosa. Láttuk, hogy milyen szépen lekonferálta, végigvezette a koncerteket. A harmadik főszereplő az a Sydney Pollack, aki elkezdte a film rendezését, de időközben meghalt. A halála után mutathatták be csak ezt az alkotást. Két epizodistát is had említsek meg a filmből. Biztosan felismerték: A Rolling Stones együttes abban az időben Kaliforniában turnézott, és az énekes, valamint a dobos, Mick Jagger és Charlie Watts ott voltak ezen a koncerten. És aki utánanéz, rájöhet arra, hogy a hat hónapra rá kijött Exile On Main Street c. nagylemezük Shine a Light c. számát ez a koncert ihlette meg. No, ennyit a film kapcsán.

Mindenki tudja, hogy a spanyol és a portugál gyarmatosítók után - akik főként Közép- és Dél- Amerikába- az angolok a XVI- XVII században teljes erőből nekifogtak a rabszolgák tízezreit szállítani Nyugat – Afrikából Észak- Amerikába, annak is a déli államaiba. A Mississippi, Missouri, Tennessee, és a többi környező államban mezőgazdasági munkákra fogták őket, amelyeket a fehér ember nem szívesen végzett. Az angol gyarmatosítók, mint a többi náció is, elkezdték terjeszteni a kereszténységet. Az ott élő néger rabszolgákat pogánynak tekintették, akiket meg kell téríteni. És ez sikerrel járt! A rabszolgák 99 %-a áttért a keresztény hitre, de azzal a különbséggel, hogy az angolszász zsoltárokat, templomi énekeket a maguk módjára áthangszerelték. Az első kifejezés, amivel meg kell, hogy ismerkedjünk, az a spirituálé. Ez a XVII, XVIII. században már kialakult. Az európai zenei trendeknek megfelelően, hasonló dallammal és szöveggel, Istent dicsőítve, Jézussal példálózva, ugyanakkor a hangszerelésébe betették azt az Afrikából hozott ritmus-, és dallamszerkezetet, mely az övéké volt. E kettő kombinációjából alakult ki a spirituálé. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az istentiszteletek után ottmaradtak még, és ezeket énekeltek, avagy később már magukon, az Istentiszteleteken is. Ezeken tisztán kijött az egyik ismérv, a kérdezz- felelek szerkezet, amely máig jellemző az afroamerikai dalokra. A prédikátor, a lelkész előre énekelt, a hívők, azaz a kórus pedig válaszolt rá. A másik az a bizonyos hajlított hang, a piszkos, nem tisztán kiadott félhang, a blues- hang, amely az európai zenében addig ismeretlen volt A harmadik pedig a tonika, domináns, szubdomináns akkordok meghatározott sorrendben való használata. A spirituálé énekesek legismertebbje volt az 1910-ben született Mahalia Jackson volt, aki a ’30-as, ’40-es években lett világhírű, és százezer-számra adta el lemezeit. De érdekes módon a fehérek egy része is, miután megismerték ezt a zenét, megszerették. Talán nem mindenki tudja, de Elvis Presley is egyik Grammy-díját egy gospel elénekléséért kapta, megérdemelten. A már a XX. században, annak is a ’20-as, ’30-as éveitől elterjedt gospel műfajában általában egy orgonista kíséri a templomi szertartás során a „műsort”, de később a zongora lett a műfaj nagyon fontos hangszere. A gospel már ritmusosabb, dinamikusabb, hangosabb, mint a spirituálé, másrészt a hangszerelése is változatosabb, jobban lázba tudja hozni a hívőket. Harmadrészt már nemcsak vallásos szöveggel íródtak, hanem sokszor az egyén sorsával, nyomorúságával, panaszaival, a jövőbe vetett hitével szólaltak meg. És ami a népszerűségét mutatja, a templomokon túl a hangverseny- pódiumokra is felkerült. Voltak csak énekesekkel előadott, un. a cappella előadás-módok, és persze voltak zenekari kísérettel előadott műsorok is. A következő a mintegy száz évvel ezelőtt megszületett blues-zene, mely szoros összefüggésbe van az említett műfajokkal. A blues már polgári műfaj, az egyházhoz nincsen köze. Szintén a Déli államokban, a cukornád-, gyapot-, kukoricaföldeken dolgozó fekete munkások körében jött létre. Azért is fontos a blues-zal foglalkozni, mert az összes, ezután kialakult zenének ez volt az alapja: a jazznek is, amely valamilyen szinten magasabb fokú, a rock and rollnak, a boogie-nak, a soul-nak, a funky-nak, de még a rock- zenének is.
Az 1863-as rabszolga- felszabadítási törvény, amely az Egyesült Államokban életbe lépett, mondhatni „félsikerrel járt”. A feketék felszabadultak, de életszínvonaluk nem emelkedett. Centekért robotoltak kis földjeiken, és nem hogy nem gazdagodtak meg, de nem tudtak egyről kettőre menni. Ekkor, az egykori rabszolgák unokái felkerekedtek, és elkezdtek észak felé vonulni. A keleti part is, és a nyugati is, Kalifornia is messze volt, így leginkább a Nagy Tavak környékére, az élelmiszer feldolgozó iparváros, Chicago felé vették az irányt. A blues első nagy korszaka a country-, vagy Mississippi- blues, vagy delta- blues. Ezt egy szál gitárral adták elő az énekesek Memphis, Helena utcáin, kocsmáiban. Néha duóban, egy szájharmonikással, vagy maximum trióban, egy zongoristával kiegészülve játszottak. Ez a ’30-as, ’40-es évekre tehető, de később már százezrével, millió- számra mentek fel az ipari városokba, ahol egzisztenciálisan is jobban tudtak boldogulni, és ahol már azért nem volt olyan szigorú a faji megkülönböztetés, a szegregáció sem, így könnyebben be tudtak illeszkedni az ottani közösségekbe, és növekedett az esélyük a jobb létre is. Itt már a blues- zenészeknek több embernek kellett játszani, ezért elektromos erősítőket, mikrofonokat használtak. Ez volt a városi-, azaz Chicago- blues korszaka. Ekkor kerültek előtérbe azok a nagy muzsikusok, mint Muddy Waters, vagy

John Lee Hooker, akik Gyöngyi képein visszaköszönnek. Mind a spirituálé, mind a gospel, mind pedig a blues tulajdonképpen népzene. Ugyanúgy, mint egy magyar népdal, egy ír folk- zene, vagy egy bolgár tánc- dallam. A feketék népzenéje. Érdekes módon a mi Bartókunk, Kodályunk az 1910-es években ráéreztek arra, hogy ez a hagyomány elveszhet, ha nem örökítjük meg. És elkezdték járni nemcsak Magyarországot- akkor Erdély és Felvidék is Magyarország része volt, hanem a környező országokat is. Felvették fonográfra, rögzítették ezeket. Furcsa módon ez esetben Amerika mögöttünk kullogott. 1930-ban kezdte el Alan és Joe Lomax népzenekutatók a blues gyűjtését: teherautóval mentek ezekre az utakra, hiszen akkor már nem gramofon- lemezre, hanem hangszalagra vették az adatközlők műsorát, de a magnetofonjuk 160 kg., az akkumulátorok pedig- négy darab kellett ehhez- darabja 34 kiló volt. Sikerült is nekik jó néhány country- blues előadó felvételét rögzíteni, mint pl. Robert Johnsonét, akinek 16 számát 1936. november 23-án délután egy texasi hotel szobájában vettek föl. Ő volt a country- blues királya, aki olyan nagy csavargó volt, hogy, idézem: „az utazás az élete volt. Akár ébren volt, akár aludt, a nap bármely szakában készen állt arra, hogy továbbálljon, vagy visszamenjen.” Ekkor írta meg a Crossroads, a keresztutak c. dalát, talán sokan ismerik. Ezek mind nagy csavargók voltak, és heves vérűek. Pl. egyikük, Bukka White, ismert blues-man háromszor ült börtönben, először gyilkosságért, a másik két alkalommal „csak” testi sértésért. De mind a három alkalommal kiszabadult, mert dalokat írt a rács mögött, és az igazgató. ezeket meghallgatva, megbocsátott neki, és kiengedte.
A bluesból alakult ki a boogie- woogie is, ami akkor nagyon elterjedt műfaj volt, de most is jókat lehet rá táncolni. Ez tulajdonképpen egy zongorára írt blues, csak gyors formában. Ez is Chicagoban született meg, pontosan 1924-ben. Egy érdekesség ezzel kapcsolatban: akkoriban nagy volt a szegénység, a fehérek között is, és a pénzéből kifogyott lakásbérlő gyakran un. „house rent partyt” rendezett, amelyre meghívott egy boogie zongoristát játszani. A bulira vendégeket hívott, melyektől belépőjegyet szedett, így jutván pénzhez. A zenészeknek nem fizetett, de annyit ehettek és ihattak, amennyit akartak. Egy akkori felmérés szerint a ’30-as években az összes chicagói zongorista 100 kg felett volt.
Néhány szót a technikáról is: azt tudjuk, mert megértük, hogy a XX. század ’90-es éveiben terjedt el a CD, majd a DVD. A gramofonlemez feltalálása a blues megszületése idején, a ’30-as évekre tehető. Ekkor terjedt el ez a műfaj, és a jazz is, mert a korongokat megvásárolhatták a tehetősebb feketék, miután lemezjátszóhoz jutottak. Nemcsak a család, hanem a szomszédok, utcabeliek, az apróságok is hallgatták, táncoltak rá. A következő ugrás a ’40-es években volt, amikor megjelentek a rádióadók. A rádió már más volt. Nem kellett a lemezeket megvásárolni, nem kellett a vevők kegyeit keresni: az hallgatta, aki akarta, fekete és fehér ember is. Sok blues zenész ekkor futott be, így B. B. King is, aki Memphis városában a Beale Street Boy becenevét kapta művésznévként. Lemezlovas volt-persze nem olyan, mint a mostani D.J.-k- vezette a műsorát, és sokat énekelt benne. Ezután az elektromos hangszerek forradalma jött: elsőként a gitár. Ez nemcsak azért volt fontos, hogy hangosabban szóljon, mint az akusztikus, hanem azért is, mert sok különböző hangszínt lehetett produkálni vele. Nem sokkal megjelent a villanyorgona, ma elektromos orgona, amely a jó öreg zongorát váltotta.
Végül elsőként a neves blues-kutató, a fehér Paul Oliver megállapítása hangozzék el: „ …a blues némelyikünk számára végtelen elbűvölő, másoknak ez egy elnyomott faji kisebbség szimbóluma. Egyes afro-amerikaiaknak a büszkén vállalt hagyomány része, másoknak a megaláztatás bélyege. Vannak, akik a tiltakozás zenéjét látják benne, mások az önszánalomét. Akik játsszák, a blues egy ihletforrás.” Ezután egy fekete író, Leroy Jones vallomása következik: „ A blues létrejöttében döntő körülmény az emberiség egyetemes történelmének egyik legsötétebb fejezete, a fekete ember szülőföldjéről való elhurcolása és rabszolgasorba taszítása volt. A felszabadítást követően a feketék zöme Délen maradt. A fárasztó és magányosan végzett földművelés közben alakult ki a dal, a blues.” Ezzel a két, a lényeget mondó idézettel zárom ezt a kis afroamerikai zenei előadást. Ha van kérdés, szívesen válaszolok. A végére egy kis reklámot teszek: aki megszerette a filmen keresztül a feketék zenéjét, az a Credo Rádióban csütörtökön 19. 04-kor meghallgathatja. Zárójelben: jómagam szerkesztem és vezetem.

Gróf István
Fenn: részlet a filmből, lenn: Németh Gyöngyi John Lee Hooker c. festménye

Elhangzott 2020. január 14-én, a szombathelyi Agora Filmszínház kistermében, az Amazing Grace c. film levetítése után.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020. 04.13-án

POP-ROCK ZENE A VASIAKNAK- A TÁTRAI BAND KONCERTJE A SPORTHÁZBAN

Ez a zene a szíveddel játszik!

2020.03.07 Szöveg és fotók: Gróf István

Vannak nagy gitárosok, akik debütálásuk után fél évszázaddal még mindig sztárok. Mi az, hogy sztárok? Megasztárok! És azért nagy zenészek ők, mert nem csak egy műfajt képviselnek, hanem megmutatták tehetségüket többféle stílusirányzatban is. Ilyen az angol Eric Clapton, vagy az amerikai Joe Walsh, és persze ilyen a mi Tátrai Tiborunk is.

Tibusz tizenkilenc évesen Radics Béla nyomdokain a Tűzkerékben rhythm & bluest játszik, húszévesen már a Juventus beategyüttes tagjaként lemezeket készít, majd egy évre rá a legendás (Nagy) Syrius hatodik tagjaként a progresszív rock meghatározó zenészeként országos hírnévre tesz szert mind a szakma, mind a közönség körében. Az új Generálban a pop-, az új Skorpióban a hardrock zene elkötelezettje, majd hosszabb ideig Hobó mellé szegődik bluest játszani annak bandájában. A Tátrai-Török Tandemben kamara-jazzt játszik, majd egy kanyarral Szűcs Antal Gáborral jól sikerült éveket zenél latin stílusban.
Három, ma is „üzemelő" bandájában napjainkban is elérhető igényes muzsikája: az unplugged hazai bajnokaként - miként azt 2015-ben a Lamantin Jazz Fesztiválon is hallhattuk -, a Tátrai Trenddel, a rock- blues hagyományokat követve a Magyar Atom nevű bandájával lép fel. A tágabb zenei spektrumot bemutató pop-rock műfajában a 30 éve alapított Tátrai Band állt össze ismét most a vasiak kedvéért egy szuperkoncert erejéig.

A gitáros a „bejáratott" csapatával, Horváth Charlie énekessel, Pálvölgyi Géza billentyűssel, Solti János dobossal, Horváth Kornél ütőhangszeressel, Glaser Péter basszerossal, Csiszár Péter szaxissal, valamint Czerovszky Henrietta és Vincze-Fekete Vera vokalistákkal lépett fel a kényelmes székekkel, hangulatvilágítással polgári kényelmet biztosító lelkes és nagyszámú publikum előtt. A csapat névadó vezetője, Tátrai Tibor a színpad bal oldalát lakta be Pálvölgyivel együtt, Charlie középen helyezkedett el mikrofonja mögött, hátul Jánoska ült dobjai mögött, míg a többi zenész a tágas pódium bal felén sorakozott fel. Szembeötlő változás nem látszott a kezdéskor, talán a szaxofonos előtt álló szintetizátor, és a két, kimondottan csinos vokalista lány látványát kivéve.

Bartók mostanában mindent visz: a koncert intrója az Este a székelyeknél dallamsorának szintetizátorvarázsával indult, hogy aztán az Illúziók nélkül című slágerben folytatódjon. Rögtön a második szám már közönségbolondító volt: a csuparitmus, extatikus Rolling Stones-adaptáció, a Sympathy for the Devil, azaz a Band tolmácsolásában magyarul az Ördögi szimpátia c. nótát nyomták le a zenészek, amiben a lófarkas gitáros a szám közepén, de a végén is alapos gitárrögtönzéseivel jelezte jelenlétét, amit a hallgatóság tapsviharral konstatált. Miután a koncert végéről megelőlegezték a tombolást, lecsendesedett a terem: néhány szám erejéig Charlie jellegzetes énekével, előadásával fémjelzett lírai balladáknak a sora következett. Az Utazás az ismeretlenbe, a Repüljünk el messzire, majd a Rácsok az ablakon c. pop- sanzonpkat hallhatta a közönség - ritmikailag talán nem éppen hatásosan egymás után válogatva. Charlie énekét ragyogóan színesítette a két vokalista erős, magas tartományokban is biztos, vibráló éneke, az összhangzást pedig Csiszár megtámogatta szintetizátorjátékával is.

Alig vártuk, hogy felpezsdüljön a zene, és ez a Titkos szerelem előadásával be is következett: Horváth Kornél végre jót kongázhatott a latin ritmuskavalkádban, az énekes is felvihette a hangját jó magasra, ami a hangulatunkat ugyanúgy emelte, mint a három szólóhangszer hangzatos uniszónója a számban. A Valahol, valamikor jó tízpercesre tágított balladájában Tibusz híres, hazai készítésű piros gitárján ismét nagyokat tekert, majd ismét a vidámkodás percei következtek a következő, lengőbasszussal hozott dögös bluesban. Az örömködés forrása ezúttal a profi éneken kívül a gitár és a baritonszaxofon változatos beszúrásai voltak. A kilencedik dalig kellett várni arra, hogy a frissen kitüntetett gitáros, a négy éve elnyert Érdemes művész cím után a héten a zenészszakmától kapott Artisjus-díj birtokában megszólaltassa specialitását, a szájgitározást. A közönség jó részének ez újdonság volt, hiszen Tibusz ezt inkább a rockos, unplugged zenekaraival szokta bevetni, de itt is óriási tapsot kapott, a Helló, barátom c. dalban főleg a felgyorsult középrészben lenyomott szólóiért. Az alapos gitárnyüstölést a hangszer is zokon vette, így egy elszakadt húrt cserélni kellett. A kényszerszünetben Horváth Charlie tárta ki szívét a vasiaknak, megemlítve, hogy Torony- Sé- Kámon vidékén töltötte gyerekkorának egy részét. Az utolsó dominó édeskés slágere után hál' Istennek nem lett a bulinak vége, amikor A bulinak vége c. dalukba belevágtak a fiúk. A zakatoló funky ritmus kihozta a zenészekből az „örömzenélési ösztönt", amelyekkel a gitáros, a fúvós, és ritkán hallhatóan, de a billentyűs is élt. A koncert utolsó, talán legismertebb és legszebb balladájával, a szintetizátor-szőnyeggel beágyazott, elindított Hajnali széllel búcsúztak el a zenészek. A dinamikailag is változatos dalban a szőke énekes, valamint a hangját díszítő, pengeéles, érzékekre ható női vokál volt a feledhetetlen élmény forrása.
A levonulás előtt a frontember bemutatta a banda tagjait. Itt tűnt ki, hogy a szintén fél évszázada a szakma elitjében zenélő, az ex- Generál, Locomotív GT-tag Solti Jánost miért hívják Jánoskának. A még korántsem őszülő dobos jó másfél fejjel alacsonyabb volt társainál. Megható volt az emlékezés is, amit az elhunyt Tátrai Band alapítótagnak, Kovács Tamásnak szenteltek a zenészek.
A visszataps után a csapat méltán legismertebb nótáját, a New York, New Yorkot adták elő, szinte stúdió-minőségben. Talán a szám végi Csiszár-szaxiszóló volt eltérő az ismerttől: Péter egy jó hosszú, dallamos rögtönzéssel tette emlékezetessé az előadást. A majd kétórás koncert utolsó száma, jutalomdarabja pedig a pattogósabb A küszöbön túl c. dal volt. A közönség hangos vastapssal jutalmazta a hibátlan minőséget adó és nem ritkán jó hangulatot teremtő muzsikusokat.
Az előadás bizonyította, hogy egy 30 éve a porondon álló bandának dalai örökérvényűek, mindig hallgathatóak, csak időnként le kell porolni őket. És ezt Tibuszék és a többiek megtették, becsülettel!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020. 03.07-én