HIHETETLEN INDIA III. UTTARAKHAND

A HIHETETLEN INDIA III. UTTARAKHAND

Amikor indiai utazásunk valóra válása nagy eséllyel bekövetkezett, még mindig sok volt a kérdőjel. Pedig- ezt már nagyon-nagyon régen vettük igénybe- kétharmad utunkon szervezett utazáson vettünk részt, és csak egy hétig utaztunk önállóan. Ennek oka jórészt a világhálón olvasott visszajelzéseknek volt köszönhető. A kulturális örökség pazar, párját ritkító és sokrétű, de meddig kell lemenni kutyába ahhoz, hogy az ottani hétköznapokat elviseld? Az angolból átvett jelző, az incredible igazán jellemző: tényleg hihetetlen ez a földrésznyi ország. Nos, 2019 késő-őszi utazásunk élményeit adom most közre- jobb híján-, földrajzi rendszerbe kötve.

Utazásunk során Uttar Pradesh állam néhány városát, Delhit, a fővárost, majd egy 8- napos Rajasthan-i körutazás helyszíneit magunk mögött hagyva észak felé vettük az irányt, a Himalája tövébe, ahol újabb élmények vártak ránk.

A 12. nap este érkeztünk Delhiből repülővel Rishikeshbe, a jóga és a meditáció városába. Ez már Uttarakhand államban van, de az ottaniak Devaphumi-nak, az istenek földjének nevezik. A Tibettel, Nepállal határos terület aránylag kicsi, 53000 km2, és lakosságszáma is éppen csak 10 millió felett van. Csak 43 % beszéli anyanyelvként a hindit, a vallási megoszlás szerint mégis 83 %-uk hindu.
A késő esti, a dehraduni repülőtérről a szálláshelyünkre szállító busz sofőrje egy eredeti fickó volt: állandó összetűzésbe- veszekedésbe került több hatósági emberrel, akik 5-10 km-enként „kötekedtek”, de végül ő is, mi is jót szórakoztunk show- műsorán. Érdekes volt, hogy a transzfer főutat este 20 órakor lezárták, hiszen a Rajaji Nemzeti Park területén volt, és a tigrisek ekkor kezdődő éjszakai kóborlásait nem illik megzavarni. Egy ötemeletes modern hotelben - gyönyörű virágfüzérrel- fogadtak minket itt, mely nem a belvárosban, hanem a domboldalon, és a folyóparton volt. Most először, kis, a városra és a hegyekre néző erkélyre is kimehettünk.
Másnap reggel beriskáztunk a meditációs iskolák hirdetéseivel teli városközpontba, és itt szembesültünk a városka harmadik vonzerejével, az itt még „gyermekállapotban” levő, mégis fenségesen, félelmetes zuhatagokon át hömpölygő szent folyóval, a Gangesszal. Az indiai méretekben kicsi, százezres város központjában a jellegtelen fő-térről kanyarodott le az utca

a Laxman Jhula- gyaloghídra, mely 1939-ben épült, 135 m. hosszú, és ámbár 21 m. magasan ível át a folyó felett, egyszer már elvitte az ár, és újra kellett rekonstruálni. Érdekes volt többszázad magunkkal átgyalogolni a súly miatt azért izgő- mozgó hídon, ahol csak gyalogosoknak, és persze majmoknak és teheneknek volt szabad az átjárás. A híd túloldalán felmentünk a nem túl szép, és érdekes 13 emeletes Félistenek, azaz a Tera Manzil templom tetejére, ahonnan ellenben a kilátás gyönyörű volt. A toronyépület tövében hárman a magyar csoportból- rábeszélésemre- megkóstoltuk a helyi, kézzel préselt cukornád- italt, amely finom volt (egy kis citromlével pláne), de az este folyamán az egyikünk kiadós hasmenéssel reagált az ivottakra. No, de nem ő volt az egyetlen, a csoport fele már hasmenéssel, hányással küszködött, egyeseket még kórházba is kellett vinni kezelésre.
Az ebédet mindenki saját maga rendezte, így a belvárosban, egy új hindu templom mellett találtunk egy tető- terasz éttermet, hippi- stílusban berendezve, választékos és minőségi kajákkal, majd hazaigyekeztünk a hotelhez, mert délutánra egy jeep- túra következett volna a hegyi vízesésekhez. De eleredt az eső, és a társaság fele is ágynak esett, ezért szabad program lett kiadva. Egy kiadós késő-délutánig tartó szieszta után nejemmel nekiláttunk felfedezni az indiai joga fővárosát, esti nyüzsgésben. Ekkor derült ki, hogy őt is elérte a „végzet”, csak szédelgett az óvárosban, pedig szinte évszázadokkal az időben visszatekert film pergését éltük ott át. Izgalmas sikátorok, érdekes bazárok (láttam CD- boltot, George Harrison- szerkesztette indiai vallási énekekkel!), esti egyházi iskolák, a Gangesz-partra nyíló ghatok, lépcsős lejárók, utcai étkezdék,

a gyaloghíd mindig izgalmas forgalma tárult a szemünk elé: az elvarázsolt Keleté.
Mindenesetre korán ágyba kerültünk, mert másnap korán reggel már vártak a „tempók”, a tizenvalahány személyes kisbuszok, hogy egy kicsit feljebb menjünk a hegyekhez. A meglátogatandó hely az 1670 m. magasan fekvő Kunjapuri Devi templom volt, ahova majd egy órás, a szokásos flúgos futammal- ráadásul én ültem elől, a sofőr mellett- érkeztünk meg, ezúttal szerpentines utakon. Annak a Sati istennőnek szentelt templom volt ott, ahova a féltékeny férje, Shiva kardja által szétszaggatott testének mellkasa esett. A teraszon távcső nélkül is kivehetőek voltak a hósapkával borított 4000 m. feletti hegycsúcsok, a Himalája előhegyei, és a pontot az i-re az itt eredő Gangesz folyó kanyargó kígyójának látványa tette fel. Majom hordák persze itt is voltak, de nem bántottak, a 180+ 140 lépcső megmászása is csak előtte volt ijesztő, megtenni nem. És hogy milyen kicsi a világ: egy Izraelben élő hazánkfiával is összefutottunk az elhagyatott helyen.
Ebédre visszatértünk a városba, majd a fárasztó út után egy kicsit ledőltünk sziesztázni délután.

Egyszer csak a szobánkban arra lettünk figyelmesek, hogy valami matatást hallunk a TV előtt, a csomagjaink között. Bóbiskolva én azt hittem, hogy a párom, ő meg azt, hogy én vagyok, de hogy egy 6-8 kilós rhesus majom tette tiszteletét az ötödik emeleti szobánkba, azt elképzelni sem gondoltuk. Szerencsénkre egyből kiszagolta a kekszes zacskót, felbontotta, pofátlanul a szemünkbe röhögött, majd kiugrált az erkély korlátjára, és ott folytatta a lakmározást. Szemmel láthatóan nem félt tőlünk, pedig nem tudta, hogy nem állatszerető hinduk vagyunk, hanem lehetnénk bosszút álló európaiak is, akik könnyedén a mélybe taszíthattuk volna az állatot. Persze az ijedség nagyobb volt, mint a kár, és a horda tagjai alattunk- felettünk- mellettünk is „kiraboltak” egy- egy szobát, útitársnőink hangos sikoltásaitól kísérve.
Az esti program ellenben megnyugtatónak ígérkezett: egy, a Gangesz megáldásával egybekötött hindu szertartás kezdődött sötétedéskor, fél 6-kor a folyó- parti Parmarth Niketan templomnál, mely már egy kicsit feljebb volt a part mellett, a másik nevezetes gyaloghíd, a Ram- Jhula mellett. Ez is hasonlóan telített híd volt azzal a különbséggel, hogy itt már megengedett volt a robogók átmenetele is, ami sokat rontott az átkelés romantikáján.

A Ganga Puja-n sok-ezren vettek részt, és egy pár rúpiáért kis- virágszirmokból, gyertyácskából, mécsesből összeállított-, „hajózható” kivitelben kapható mécsest bocsájtottak vízre a hívek, de mi is. Felemelő volt, ahogy a sok-száz kis virágos tálka folyt le a közepén már vad sodrású folyón. Az egyházi esemény fénypontja a vallási vezető éneke, a hívek felelete, majd a tűzgyújtás volt.
Ismét korai fekvés kellett a betegség elviseléséhez, majd másnap reggel a hotel közelében levő Gangesz- partra vitték el dzsipekkel a csoport vállalkozó szellemű tagjait. Egy rafting színesítette a programunkat. Ötösével, hatosával foglaltunk helyet a csónakok szélén, sisakkal, mentőövvel, kitámasztott lábbal, amely védőintézkedések nem voltak túlzóak: volt 3-4 olyan szakasz az egyórás csónakúton, mikor bevont evezőkkel sodródtunk a méteres zúgókon, és a hullámok bizony átcsaptak a fejünk felett. Újabb, soha nem tapasztalt élményekkel gazdagodtunk!

Délután szabad program! Hurrá, felfedezhetjük a belvároson túli részeket is. Jó hatórás gyaloglással bejártuk a Ram- hídon túli részeket, és célba vettük a Beatles Ashram megtekintését is. Azonban hiba volt nem alaposan utánanézni az interneten ennek, hiszen az egykori gombafejűek, kedvenceim itt, Rishikeshben gyűltek össze George Harrison rábeszélésére elmélkedni, elmélyülni a rohanó koncertezések közepette. Sajnos, az emlékhelyet- jól kiszámítható üzleti szempontból- az említett Rajaji Nemzeti Park területére kerítették be, ahova emiatt bemenni fejenként 600 rúpia (2500 Ft) lett volna, ami azért meglehetősen borsos összeg. Ráadásul du. 4-kor bezárt, így emiatt sem tudtuk meglátogatni. Hiába, ez India! Bármi közbejöhet, bosszankodni pedig nem szabad! A visszaút, ugyanúgy, mint az előző napokon, már tuk- tukkal történt.

A zenéről: Az indiai zene jóval bonyolultabb, ha tetszik, kifinomultabb, nekünk keletiesnek tűnik, de nem annyira, mint a dél- kelet- ázsiai, kínai vagy japán zenék. Köztudott, hogy az európai fül által megszokott félhangoknál ők még a negyedhangokat is meg tudják különböztetni. A vallásos és a népzene (most a hál’ Istennek a ritkán hallott pop-zenéről nem beszélek) között elég sok az átmenet. Egy átlagos indiai utcai zenekarban, templomi együttesben minimum három fő játszik: az egyik az ott elterjedt kis, bal kézzel fújtatott, és jobb kézzel megszólaltatott, 3- 3 és 1/4 oktávos harmóniumon, és ez az ember, mint zeneileg képzettebb, énekel is. A másik kettő dobol: az egyik (mert hiszen mindnyájan törökülésben ülnek) a maga előtt keresztbe tett dobon, a pakhawaj-on, esetleg tablán, a másik kiegészítő ütőhangszereken játszik. Ha többen vannak, akkor a negyedik is, az ötödik is ütőhangszeres. Ritkán elcsíphető volt az indiai népi fúvós, a mi fuvolánkhoz hasonló hangú bansuri is, és az egyszerűbb vonós, a szarangi is. A kedvencemet, a szitárt ellenben egyszer sem sikerült meghallgatnom, csak múzeumi vitrinben láttam. Ellenben- ugyanúgy, mint idehaza is manapság- nehezen tudtam beszerezni a minden egzotikus utamról hazahozott népzenei CD-ket. Rishikeshben kihagytam, Delhiben pedig, a város legnagyobb piacán több mint egy órát kerestem, amikor végül egy bolt hátuljához eligazítottak. Sajnos, úgy jártam, mint Kambodzsában. Igaz, ott nem a műsorral volt baj, hanem azzal, hogy a 16 felvétel közül csak a felét lehet lejátszani. A hazatérésünk után derült csak ki, hogy a tízszer elismételt kérésemet, miszerint autentikus népzenét szeretnék vásárolni, a bizalomgerjesztő arcú, mosolygós ősz szakállú öregúr végül nem vette számításba, és két olyan felvételt adott, amelyek ugyan népi ihletésűek, de megkomponált, meghangszerelt műzenék.

Másnap, utolsó Rishikeshi napunkon délelőtt bepótoltuk az eső miatt elmaradt hegyi kirándulást a környező erdőkbe. A Neer Garh vízesésekhez mentünk ezúttal dzsipekkel. (A nyitott járművekkel már nem is volt olyan flúgos- futamunk a szerpentines utakon- erősen megkapaszkodva már élveztük is a sohasem visszafogott sebességet). Erre az útra már jobban előrekészültem: fürdőruhát hoztam magammal. Nem mindennap lehet novemberben egy 20 m. magasról hulló vízesés alatt masszáltatni a testem. Jó volt látni, hogy nagyobb számban hazai turisták lepték el a természeti csodákban bővelkedő helyszínt.

Délben már harmadszor ebédeltünk meg kedvenc hippi – étterünkben, már a csoportból többeket is beavatva a lehetőségbe: a pompás ételek mellett nem mindennapi látvány volt az alattunk kanyargó gyorsfolyású Ganga, zöldellő hegyekkel a háttérben, működő templommal a szomszédságban a jobb, a Beatles kávézóval a bal oldalán.
Gyors összepakolás után a reptérre buszoztunk, ahonnan koraeste indult vissza velünk Delhibe az IndiGo társaság gépe. A 16., Indiában töltött napunk estéjén a korábban már igénybe vett reptér melletti transzferszállóban, a Classic Diplomat-ban szálltunk meg. Ezúttal is a szomszédos önkiszolgáló boltokban, a 24 Seven-ekben némi tartalék élelmiszer- készletet biztosítottunk a következő, immár saját szervezésű napjainkra.
Másnap reggel elköszöntünk a Spirit-es útitársainktól, és 7 óra után már be is szállhattunk sofőrrel bérelt kocsinkba. Bizony, kellett a bő 7 óra a 285 km-es távra Indiában: a kezdeti, az autópályán aránylag gyors haladás után igencsak lelassultunk: 40 km/órás átlaggal értünk be kora délutánra szafarink táborhelyére, a Ramnagar melletti Bagheera Resort-ba. Miután becsekkoltunk egy villannyal és folyóvízzel igen, de semmi mással nem bővelkedő emeleti szobánkba, a gyors, svéd- asztalos, persze vega ebéd után, más programunk nem lévén, a telep közepén kéklő fürdő- medencét vettük célba. Hát, nem mondom, hogy nem volt sikerünk: az épületek mögül takart tekintetek sokasága követte a hófehér házaspár úszkálását, napozását. Késő délután hívtam a nejemet: nézzünk már körül a szálláshely környékén. Jó, kis dzsungeles hangulat volt, ment le a nap, biztosan kedvünkre sétálhatunk egyet. Egy jó negyedóra múlva, miután 8 kilós vadpávák rebbentek fel mellettünk 3 méterre (mindnyájan megijedtünk egymástól), majd egy macskaszerű, de annál tízszer nagyobb koromfekete állatot láttunk elosonni a következő bokornál, előbb nejem, majd én is megijedtem kissé. Visszafordultunk a dzsungelbe vezető ösvényről, mikor hangos ordítással egy helybeli rohant felénk: „It’s dangerous! Come back soon!”- kiabálta őszinte féltéssel, és rohamléptekkel a nem is olyan távol, kb. 400 m-re levő szálláshelyünkre kísért. Az esti vacsora már nyugodt körülmények között zajlott volna, ha egy helyi természetvédelemmel foglalkozó cég továbbképzésén a helyi motelben elhelyezett helyi vendégek nem mulatnak egy jót tábortűz mellett a táborhely főterén. A baj csak az volt, hogy ezúttal nem folklór est volt, hanem diszkózenére ment a vonaglás. A sok fiú lelkesen ugrálta körül a kisebbségben levő hölgyismerőseit, miközben fülsiketítően dübörgött a basszus és a dob.

Korán, szerencsénkre távolabb e helyszíntől lepihentünk szobánkban, mert hajnali ½ 6-kor kelni kellett: ekkora jött értünk a kis Maruti összkerekes dzsip, hogy belépjünk a híres Jim Corbett Nemzeti Park területére. Kellett egy szűk fél óra, mire 6-ra az 1964 óta működő, India legelső nemzeti parkjába a szigorú beléptető- sorompóhoz értünk. Aznap reggel a Bijrani kerületet jártuk be. A nemzeti parkban 5 különböző területen kiépített vadászút van, de ebből csak 3 üzemelt, a többi kettő csak november 15-én, rá 3 napra nyitott ki az esős évszak miatt. A sorompónál felvettük a guide-t, a helyet jól ismerő idegenvezetőt. Tudtuk, hogy sok minden múlik rajta, de ez csak az utolsó napon lett világos számunkra. Elképesztő a hőmérséklet- ingadozás a Himalája tövében fekvő helyszíneken. Az első napon, ámbár mondták, hogy hideg lesz, sz…rá fagytunk már a félórás oda úton is, ahol elegánsan a magasabban levő hátsó űlésekre telepedtünk fel. Kiderült, hogy 4-5 fok van hajnalban, és csak 8 óra után, ha a nap felkel, lesz majd némi „haszna” a sütésének. A ½ 7-től ¼ 10-ig tartó parkbejáráson rengeteg állatot láttunk. Guide-unk megállt minden, érdeklődésre váró helyszínen, akár majom hordák,

akár különböző szarvasfélék (pettyes-, szambár-, avagy ugató-szarvas), vagy sakálhordák voltak, de a még sokszínűbb madárvilág résztvevőit is megcsodálhattuk. A legszebbet, a nagy szarvascsőrűt is láttuk elhúzni a fejünk felett, de hírtelenjében megörökítetni már nem tudtam. A vadpávákkal, a dzsungeltyúkokkal, jó néhány énekesmadárral azonban szerencsénk volt. Persze a tigris megpillantása volt a titkon áhított cél, de állítólag a kirándulók ötöde- negyede lehet olyan szerencsés, hogy ha nem is az első, de a három etapból álló szafari-utak egyiken megpillanthatja. Érdekes volt, hogy a nagy esőzések elmúltával csont-szárazra kiszáradt patakmedreken keltünk át, kevésben volt annyi víz, hogy a kocsi alvázát megvizezte. A dzsungel nem volt olyan sűrű, mint ahogy gondoltuk, sok volt a ligetes, sztyeppés terület, és voltak füves rétek is szép számmal. Csak oda kellett figyelni, hogy elcsípjünk egy-egy akciót az nyüzsgő életvilágból.
A délelőtt közepén vitt vissza sofőrünk a szálláshelyre, ahol már 10 óra volt, mire megreggeliztünk. Egy kis szieszta után, 1- kor már ismét ebédre hívtak, mert ½ 2- kor jöttek értünk a 2-től 5-ig tartó esti szafari- útra.

Most egy másik részre, a jóval távolabb fekvő Jhirna területre kocsiztunk el. Sofőrünk ugyanaz volt, de itt egy másik vezető ült a sofőr mellé a bal oldalra. Neki sem volt sem puskája, sem bármilyen lőfegyvere, de még távcsöve sem: az átadnivalókat csupán angol nyelven tolmácsolta nekünk, és persze azzal a helyszínt ismerő óriási tapasztalattal, amit az évek óta megszerzett. Immár jó nyári melegben, egy rövid ujjú ingben csavarogtuk be a füves szavannákat ligetes erdőkkel, kimosott patakmedrekkel felváltó dzsungelt, és ámbár, 2-3 másik turista- társasággal egybeverődve, ahol esély látszott, 10 percekig vártuk a „király” felbukkanását, de ezúttal is ez elmaradt. Nagy akcióként aznap egy sakál territórium háború eseményeit értük meg: a betolakodók el akarták foglalni a helybeliek vadászterületét, de ezek nem hagyván, egy jó negyedórás vad hajsza következett, aminek eredményeképpen a betolakodók elinaltak.

Annyira belemerültek a hadakozásba, hogy a dzsipek kerekei között is üldözték egymást.
Nem volt nehéz álomra hajtanunk a fejünket a kimerítő nap után, és kipihennünk magunkat, mikor a harmadik dzsip- túrára ismét hajnalban ½ 6-kor szólalt meg az ébresztő. Megint Bijrani-ba mentünk, de ezúttal nem szégyelltük felvenni a trikóra, két ingre a széldzsekit, kendőt, sapkát tettünk a fejünkre, és a térdünket bepólyáltuk a pokróccal. Egyikünk pedig- hiszen a szélvédő is sokat felfog a szembeszélből-, a sofőr mellé telepedett a park bejáratáig vezető úton. Újabb túra, újabb vadászati vezető. Ez a srác már kevesebb dumájú volt, többet szemlélte a természetet maga körül, és ennek meg is lett az eredménye. A zajongó majmok és csivitelő szajkók hangjából kikövetkeztette, hogy a csíkos nagycica itt van a közelben, csak ki kell várni. Két alkalommal jó negyedórát vártunk csöndesen, suttogva kommunikálva, mikor aztán odabökött: „Are you ready?”- és a kamerára mutatott. A vízmosás szélén, úgy 80-100 m-re feltűnt a várva várt látvány,

a bengáli tigris hatalmas, de karcsú teste, amint lassan, magabiztosan ballagott célja felé. Nosza, indítsunk, szólt a sofőrnek, és jelezte, kiszámítva a ragadozó útját, most „elébe megyünk”, hogy szembe találkozzunk vele. Így is lett! 3 perc elteltével a kocsiból mintegy 8-10 m-re a sűrű bokrokból eleinte elmosódva, majd egyre élesebben kirajzolódtak a fekete-fehér- sárga csíkok. Kiért az útra, ahol mi is álltunk. Eszünk ágába sem jutott megijedni (csak a feleségemnek, aki később bevallotta ezt) , azon voltunk, hogy minél jobb felvételeket tudjunk készíteni róla. A lassú ballagás, mondhatni vonulása közben flegmán ránk nézett, majd tovább vonult, és eltűnt a sűrűben. A tapasztalt guide ismét jelzett a sofőrnek, hogy indítsunk, és ugyanő nagyságát harmadszor is kapjuk lencsevégre. Ez ismét sikerült! Ha nem is közvetlen közelről, de jó 20 másodperig követhettem kamerámmal a királyt, aki a végén, birtokhatáron belül, mint ahogy a cicáktól is láthatjuk, magasra emelt farokkal odapisilt a bokorra, megjelölve a területe határát. Aznapra még egy király, de ennél kisebb, és szárnyas, a jégmadár, angolul a kingfisher csodaszép színes alakját is sikerült lefotóznunk, a fa tövében vagy három gyönyörű hímpávával. Nos, örömünk leírhatatlan volt.

A kijárat felé, a kávézó- épület mellett kifeszített fehér „dicsőségtáblára” büszkén írtuk fel a nagy eseményt, annak helyét, és a résztvevőket, serény fotózások közepette. Néhány turista- társunk- közte egy fiatal ausztrál, aki 5 dzsip- túrát is vett, hogy láthassa a tigrist, sikertelenül-, irigykedve nézte videó-lejátszómon a történteket.
Visszaérkezve a resortunkba, összecsomagoltunk, és a várakozó kocsink felé vettük az irányt, mikor eszembe jutott, hogy az itthon befizetett 50 % előleg másik felét eddig senki sem kérte. Hát ez az, ami elképzelhetetlen az északi féltekén: én mentem oda a recepcióshoz, hogy ugyan kérem, had egyenlítsem ki a tartozásom. A srác zavartan elnézést kért, felhívta a szervező céget, akik jelezték neki, hogy valóban, vegye át a hátralékot.

A borravalóról, a fejőstehénnek nézésről, az élni- akarásról. Hát bizony, ez nehéz ügy. Mert hogy fejőstehénnek néznek minden ott- tartózkodó külföldit, az nem vitás. De hogy huszada-se jövedelme sincs nekik, az is. És hogy nekünk ez nem okoz akkora traumát, mint amennyire jól esik segíteni nekik, az meg pláne. A mi megszokott területeinken (pincér, fodrász, orvos) jóval szélesebb az ottani borravaló- adás köre: mindenki elvárja, akivel kapcsolatba kerülsz. Ha leveted a(z immár) koszos szandálodat, hogy bemenj a templomba, máris ott az önként jelentkező, aki majd „vigyáz” rá. Bármelyik templomban az áldást adó egyházfi elvárja az odanyújtott pénzt, de ha egy homlok- festés naiv „áldozata” lettél, bizony kotorászhatsz a zsebedben. Az utcai zenészek fotózásáért, a guruval együtt- fényképezkedésért, a kígyóbűvölő lefilmezésért is illik adni. Ez még belefér, és a trópusi országok nagy részében is elfogadott. De a kötött, indirekt üzletelések azok, amelyeknél kilóg a lóláb. Egyébként csendes, udvarias busz-sofőrünk Jaipurban egy szabászatba vitte el az „érdeklődő” honfitársnőink egy részét, és bizony mindegyikük (gyorsan) és szépen szabott szárival táskájában hagyta el a műhelyt. Ugyanez a sofőr háromszor is úgy „ebédeltetett meg” minket, hogy 5-600 rúpia volt fejenként egy sima vega ebéd, amely elég volt két hangulatos vacsorára máshol. A buszra felszálló vándor- fűszerárusról már tettem említést, az agrai márványcsiszoló műhelylátogatásról nem. A „hol a piros- itt a piros trükköket bemutató szélhámos srác a jaipuri tóparton pedig a sofőr mellett „szolgáló” boy biznisze volt. ( Az elképesztő munkanélküliség ilyen állásokat produkál, mint a le- és felszálláskor a sámlit odakészítő, időnként hideg kólát körbehordó segítőé, aki valahol így segít a zömében munkanélküliekből álló családjának.) Persze az ember szívesen ad borravalót annak, aki kedves, figyelmes, és megérdemli. 500 rúpia ott nem kis pénz (sokszor egy napi bérük kevesebb), de én is adtam nem is egyszer, amikor úgy éreztem, hogy így helyes. De: nagyon vékony a mezsgye a lenyúlás és az őszinte teljesítmény-elismerés között!

Újabb, Delhibe való hazautazással egybekötött országjárás következett, mintegy nyolc órán keresztül, ahol néhány,

színtiszta muzulmán településen is megálltunk, fotókat és filmeket (is) készíteni. Az itteni történések a Hihetetlen India II. részben olvasható. Hozzá kell tennem, hogy az utolsó napon- kényszerűségből-, megálltunk egy napra Kijevben, ahol 15 fokkal kevesebb hőmérsékleten még aznap este térdig lejártuk a lábunkat, megcsodálva az ukrán főváros csodálatos épített örökségét, mind egyházi, mind civil vonatkozásban.

És a végén néhány számadat a 23 napos kirándulás anyagi vonatkozásairól, ami, a visszajelzések szerint- hasznos lehet a netán odakészülők, vagy már ott kirándultak számára. Tehát: nemzetközi repülő: 18.35%, belföldi repülő: 4.9%, szállások és belföldi utazások: 31.37%, egyesületi tagdíj (előfeltétel): 6.36%, városi közlekedés (tuk-tuk, taxi): 1.48%, kötelező reggelik (13 nap): 4.0%, az összes ebéd, vacsora (23 nap): 7.98%, italok: 0.5%, ajándékvásárlások: 5.28%, a 3 napos tigris-szafari: 14.16, belépők, fakultatív utak: 4.45%, vízum: 1.31%. Azaz az ottani élet, az utazás, szállás és kajálás még a felét sem éri el az összköltségnek még úgy is, hogy jórészt szervezett utak voltak. Úgy hogy aki teheti, és van rá mersze, próbálja meg! Nem fogja megbánni!

Megjelent a z ongo.hu portálon 2020.01.08-án