2002. február 22., péntek

A TÉNYEK AKKOR IS TÉNYEK, HA NINCS RÓLUK DOKUMENTUM

A Délvidék volt a témája annak a közéleti estnek, melyet február 4-én rendeztek a Sylvester János Könyvtárban rangos vendégek- Balla Lajos- Laci, Kanizsa polgármestere, szövetségi képviselő, Kanyó Zoltán, a kanizsai helyi közösség tanácselnöke, Teleki Júlia vajdasági képviselő és Tomka György szlovéniai képviselő- részvételével.

Gróf István, az est házigazdája a máig tartó rendezetlen állapotért, az egykori atrocitásokért a trianoni döntéshozókat tette felelőssé, majd az 1942-es "hideg napokat" és az 1944-45-ös gyilkosságokat említette, hogy jobban értsük a ma problémáit. Ugyanezt igyekezett elérni Kovács Jenő, az elmúlt év Vasi Embere is, aki ízig- vérig szenvedélyes magyarságkutatóként, utazóként mutatkozott be. Elmondta, Kárpátalja, Erdély után sikerült Bácskát és a Baranyai- háromszöget is bejárnia. Sárvárott a Délvidéken készített diái közül mutatott be mintegy harmincat. A képeken egykori hősi emlékművek, lepusztult temetők, romos, elhagyott templomok, az utóbbi időben állított szerény emlékművek láthatók (egyedi sírok ugyanis alig- alig vannak a 44-45-ös vérengzés időszakából, holott 30-50 ezerre teszik a magyar- holocaust áldozatainak számát).
Ezt követően Balla Lajos- Laci arról beszélt, hogy ők nem akarnak érzelmeket kelteni, csupán tényeket szeretnének közölni. Majd felelevenítette az 1941-es visszacsatolást követően a Sárvárra internált szerbek és szlovénok helyzetét (akik közül senkit sem végeztek ki). Ők, illetve hozzátartozóik szervezetten, buszokkal jönnek Sárvárra, a temetőben nyugvó halottaikhoz, míg a délvidéki magyarság nem emlékezhet meg halottairól, nem gyújthat gyertyát, nem emelhet keresztet, már csak azért sem, mert az eltűntek,és a meggyilkoltak nagy részének nyughelyét sem ismeri senki. Sőt, a hivatalos történetírás azt is tagadja, hogy ilyen történt volna. Ennek ellenére nagyra értékelte Sárvár város gesztusát a szerbek és a szlovénok fogadását illetően, és köszönetet mondott érte.
Majd a vérengzés egyik túlélőjének- aki tíz hónapos volt akkor-, Apám sírját keresem című könyvét mutatta be. Elmondta, Júlia szorgalmasan gyűjtötte az adatokat, ezért ebben a könyvben bizonyító értékű dokumentumok vannak. A szóban forgó kötet pedig újabb csapás a Matuska Márton és Cseres Tibor vágta járatlan úton. Úgy summázott: " a tények akkor is tények, ha nincs róluk dokumentum.". Nincs dokumentum a magyarok számkivetettségéről, nem készültek felvételek likvidálásukról. Vannak viszont hiteles visszaemlékezések.
Ezek fűzére Teleki Júlia könyve is. Egy dokumentumról, a Tito elnök által a magyarok kollektív bűnösségét megfogalmazóról viszont hosszasan beszélt. Elmondta, még a mai napig sem vonták vissza ezt. Azt is nyíltan hangoztatta, hogy a "magyartalanítás" mögött is Tito állt. Az ő jóváhagyásával mészároltak le, illetve zavartak el lakóhelyéről, vagy csuktak lágerekbe mintegy 30-50 ezer magyart, akiknek nem volt más "bűnük", csak az, hogy magyarnak születtek.
Teleki Júlia megrázó élettörténetéből saját maga idézett fel részleteket. Ő egyike azoknak, akik átélték a negyvenes évek derekán a szörnyűség poklát, minden fokozatát: a halálfélelmet, a szenvedést, a lágeréletet, a jog- és vagyonvesztést. Tíz hónapos volt, amikor apját meggyilkolták. Nem láthattam arcát, az emlékét is elvették tőlem- mondta. A továbbiakban arról beszélt, hogy az emberi és a kisebbségi jogokért ma is megfélemlítések közt lehet csak dolgozni. Szomorú élettörténetét, vallomás- füzérekből építkező könyve hangulatát az onnan kiemelt címadó vers érzékelteti legjobban.

Molnár Zoltán
fotó: Kovács Jenő

megjelent a Sárvári Hírlap XIV. évfolyamának 4. számában, 2002 02.22-én