INTERJÚ SÁRVÁRI- KOVÁCS ZSOLTTAL

INTERJÚ SÁRVÁRI-KOVÁCS ZSOLT SÁRVÁRI SZÁRMAZÁSÚ JAZZ DOBOSSAL

Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor

A művésszel a beszélgetésre a Valami jazz Sárváron sorozat keretében megrendezett Ávéd János Quartet koncertjét követően került sor.

Gróf István: Első kérdésem talán szokványos: milyen hátteret, örökséget kaptál a családodtól zenészi pályádra állásodkor?
Sárvári-Kovács Zsolt: Semmilyent! Amióta az eszemet tudom, a családban visszamenőleg egyetlen zenész sem volt. Az, hogy én az lettem, az egy csoda, egy isteni ajándék. Kamasz koromban emiatt volt egy kis ellenszél szüleim irányából: ők más pályát szerettek volna nekem, de végül is konokul kitartottam az álmaim megvalósítása mellett, és lám, most itt vagyok, mint ismert zenész. Zeneiskolát az ellenkezés miatt nem végeztem, de már majdnem felnőttként elvégeztem a Zeneakadémia jazz- tanszakát, és…
G. I.: Ekkorát még ne ugorjunk! Hogyan jött a képbe a zene, a zene szeretete? Ennek a korosztálynak általában a Beatles lemezeinek hallgatása adta meg a lökést. Nálad?
S. K. ZS. : Egyértelmű! Persze, hogy a Beatles. 12 éves koromban volt, hogy a pár évvel idősebb unokabátyám lejátszotta magnóján a számaikat. Akkor ez a zenével való kapcsolat bebillent az agyamba, és most is tart. Azóta imádom a zenét! A jazz felé egy Miles Davis lemez, a Kind Of Blue meghallgatása után, még gimnazista koromban fordultam.
G. I.: Győrbe mikor kerültél?
S. K. ZS. :Itt, Sárváron elvégeztem az általános, majd a középiskolát, majd a szombathelyi Főiskola matek- fizika szakára történő sikertelen felvételi utáni évben szüleimmel közösen eldöntöttük azt, hogy mégis a zene közelében leszek akkor, ha elektroműszerésznek tanulok. Az egy éves, képesítés nélküli tanítóságom Sótonyban ez idő közben rádöbbentett arra, hogy nem való nekem a pedagógusi pálya. Győrben indult egy kétéves képzés az érettségizettek számára, és én ezt választottam. A tanárképző Főiskolán nagyon erős jazzélet folyt, így a győri két év éppen arra volt jó, hogy alaposan belezúgjak a jazzbe. Végül is megszereztem az elektroműszerészi vizsgát, a szakmában azonban egy napot sem dolgoztam. Ott, Győrben a Szabados, Dresch, Grencsó-féle magyar avantgarde jazz érintett meg. Ott találkoztam Grencsó Pistivel, Baló Pistivel és azokkal, akikkel gyakorlatilag ma is játszom.
G. I.: Tehát Győrben lettél igazi jazz-rajongó?
S. K. ZS. : Nem, már itthon, Sárváron az lettem, hiszen a Beatles után jött a progresszív rock szeretete, a fúziós jazz, majd a jazz. Akkor már rengeteg ilyen zenét hallgattam és ismertem. Győrben az előbb említett Grencsóék-féle magyar avantgarde vonulatot ismertem és szerettem meg.
G. I.: És jött 1993, amikor 26 éves korodban megkezdted a konziban a tanulmányaidat.
S. K. ZS. : Nem, még nem. Győr után bevonultam katonának, ahol olyan szerencsém volt, hogy több hasonló zenei érdeklődésű sráccal hozott össze a sors, így együtt terveztük a budapesti jazz-tanszakra való beiratkozásunkat. Pestre 1993-ban költöztem. Itt volt egy nagyon jó barátom, akivel együtt laktunk albérletben. Ott, Pesten, az addigi girbe-gurba életpályám szépen kiegyenesedett: a célom a jazz- zenészség felé vezetett. Igazából ’94-ben vettek fel a Főiskolára, ahol ’98-ban végeztem. Akkor már rengeteg zenekarom volt, a tanárainkkal is sokat zenéltünk együtt.
G. I.: Melyek voltak az első zenekaraid?
S. K. ZS. : Elsőként meg kell említeni a Regős Pista bácsit, aki szaxofonos és zongorista volt. Nagyszerű zenész és ember, vagy Borbély Mihályt, akivel már másodikos koromban is játszhattam. És akik még nagyobb karriert futottak be, így Bacsó Kristóf, Palotai Csabi, akikkel az első zenekaromat jegyeztük a most is velem játszó Horváth Balázs bőgőssel együtt. Osztálytársak voltunk. Gadó Gáborral is játszottam sokat, és az ismertek közül Hellinger Tibivel. Geröly Tamás testi-lelki jó barátom volt, apám helyett apám, mivel ő már jóval korábban felkerült Pestre. Sokat jártam vele a Kinizsi-utcai Dresch-klubba, ahol még ő dobolt a Dresch quartetben. Azóta is tart a barátság. Ő az egyetlen vasi származású sorstárs. Mi ketten toljuk a vasiak szekerét.
G. I.: Egy jazz zenész rengeteg zenekarban játszik. Ahogy informálódtam, játszottál az Equinox Quartetben, a Lakatos Ágnes trióval, különböző Grencsó és Dresch projektekben. És a két „nagy” zenekar, ahol 5 évet meghaladóan játszottál, a Borbély Mihály Quartet B. és Váczi Dániel együttese.
S. K. ZS. : Igen, az utóbbiban ma is játszom, az előbbiből azonban kikerültem. Nagy-nagy élmény ezekkel az emberekkel együtt muzsikálni!
G. I.: Egy érdekes megállapítást tehetek? Egy standard jazz trióban általában zongora – bőgő - dob a felállás. Később Sonny Rollins hozta divatba a szaxofon – bőgő - dob összetételű triót. Mintha Te ezt az összeállítást preferálnád? Vagy csak nekem tűnt fel?
S. K. ZS. : Nem, ez véletlenül alakult így. Meg hát, sok a jó szaxofonos Magyarországon. Ezek így alakultak. De sok zenekarom van, ahol a gitáros a trió harmadik tagja: Matthew Mitchell, Hellinger Tibi, Gadó Gábor.
G.I.: Milyen lemezeken szerepelsz?
S. K. ZS.: A Borbély- és a Váczi együttesekkel készült 2-2 lemezem. De Lakatos Ágival is van egy lemezem, az Equnox-szal is és Ágoston Bélával is csináltunk egy lemezt. Hirtelen nem is tudom fejből felsorolni, de még több is van.
G. I.: Az életpályádon van egy furcsa kanyar. 2004 és 2008 közötti négy évben Olaszországban, Rómában éltél, laktál. Hogy jött ez a változás az életedben?
S. K. ZS.: Egyszerűen: szerelmes lettem egy olasz lányba és kimentem hozzá. Nem is 4, hanem 5 év volt 2004 tavaszától 2008 téléig. Szóval kimentem ő utána. Szép lassan, másfél év alatt, azaz nem is olyan lassan megtanultam a nyelvet. Ott is folytathattam a munkámat: zenekarokban játszottam. Az elején eljárogattam jazz klubokba, és azokban sok embert megismerhettem. Ott azért még a kelet-európai zenész unikumnak számított. Én szerencsés ember voltam, mert rajtam kívül nem volt más kelet-európai jazz- zenész Rómában.
G. I.: Mondhatni: felkaptak?
S. K. ZS.: Hát igen, felkaptak. Ott is volt hét, nyolc zenekarom.
G. I.: Feltételezem, ott szerezted be a márkás hangszereidet is.
S. K. ZS.: Nem, nem! Már itthon is minőségi hangszereim voltak. De, amin ma este hallottál játszani, az ottani. Ott ezen játszottam, és amikor hazajöttem, kértem a tulajdonosát, hogyha eladható állapotban lesz a szerkó, szóljon és én megveszem. Így is lett! Egyszer szólt a telefon, hogy eladja. Így került hozzám.
G. I.: Mi a véleményed a hazai jazz életről. Ezt azért kérdezem, mert 35-40 éve, amikor én jazz és progresszív rock koncertekre jártam, Minire, Syriusra, Rákfogóra, volt egy pici jazz klub a fővárosban, meg voltak az alkalmi bulik. Ma Budapesten a BJC, az Opus és az if Café-ban a hét minden napján vannak rendezvények, a hétvégén koncerteket szervező klubok sokaságáról nem is beszélve. És a lemezkiadás is, 4-5 erre (is) szakosodott kiadóval rendesen megindult.
S. K. ZS.: Ez igaz, sok a jazz-klub az országban. Ugyanakkor azokra a fajta, szabadabb zenékre, amit én szeretek játszani, kevésbé nyílnak meg a klubok ajtajai. Az említett klubokban mainstream jazz előadók kapnak fellépési lehetőséget, az Ávéd János Quartet nemigen. Az Opusban ugyan játszottunk már, de a Budapest Jazz Clubban nem. Vagy talán egyszer. És ez a zenekar már megvan 5 éve! De van jazzélet az országban. Vannak jó jazzrock együttesek, a mainstream vonal is megy, a szabad-vonal is. Nagyon sok a jó muzsikus. Széles a paletta is. És nagyon sok a fiatal. Ezt örömmel látom!
G. I.: Valamelyik Veled készült interjúban olvastam, hogy legfőképp három zenei hatás, a népzene, a klasszikus - Bartókkal, Debussyvel - és a New York-i free-jazz befolyásolt munkásságod során ez idáig. Ha azt kérdezem, hogy milyenfajta zene az, amit legszívesebben játszol, az akkor ez a szabad zene lenne?
S. K. ZS.: Igen, ez az avantgarde jazz az, ahol helye van a szabadságnak. Én nem az a fajta sztenderd muzsikus vagyok, aki a jó öreg örökzöldeket eljátszom és azzal jól elvagyok. Mindig is próbáltam valamiféle saját arcot keresni. Igen, a free jazz áll hozzám a legközelebb. Mindig is ezt hallgattam legszívesebben.
G. I.: És a - részint ehhez kapcsolható - Szabados-féle népzenei gyökerekből táplálkozó irányzat, mely már szintén vagy 3 évtizedes, és mely örökséget a Dresch, a Grencsó vagy a Borbély Misi vitt tovább, ezzel azonosulsz?
S. K. ZS.: Persze, persze! Nagyon szeretem ezt! Ha egy embert kellene itthon megjelölni, akkor az a Dresch Misi lenne. Ő a példakép! Én nem is egy dobost jelölnék meg annak, aki a legnagyobb hatással volt rám, hanem Dresch Mihály szaxofonost. Az az irány nekem nagyon tetszik. A (Grencsó-G. I.) Pistivel játszom is, a Dresch Misivel volt egy rövid időszak, amikor játszottam, de most már nem annyira, a Borbéllyal pedig sok-sok évig, pontosan 5 évig, de most valami erőset keres. De mindegy, mindenkinek vannak különböző korszakai.
G. I.: Úgy hallottam, hogy az utóbbi időben hangszerek bőrből készült táskáit, tokjait előszeretettel elkészíted otthon. Ez egy második szerelem?
S. K. ZS.: Igen, csak kissé más megközelítésben. Szerelmi bánatomban fogtam neki, amolyan búfelejtő foglalatosságként. Elkezdtem komolyan bőrözni. Voltak olyan barátnőim, akik ehhez értettek, és náluk szépen megtanultam az első fogásokat. Aztán szép lassan kinőtte magát a dolog. Elkezdtem varrogatni a zenésztársaknak először pici kis táskákat, aztán nagyobbakat, majd jöttek ezek a bőrtokok. Most már egész komoly klientúrám van, Amerikától elkezdve Norvégiáig.
G. I.: Igen? Ez ennyire komolyan megy?
S. K. ZS.: Igen! Nagyon sok világsztárnak varrtam már bőrtokot. Ez egy kis hobbi, amely kiránt engem a zenéből. Persze amikor varrok, akkor is általában zenét hallgatok. Kiteszem a hangfalat, és ez egy jó meditáció nekem.
G. I.: Az utolsó kérdésem pedig a városhoz köt: ha hazajössz Sárvárra, már az ötödik X-et megkezdve, mit jelent Neked a szülővárosod?
S. K. ZS.: Hát, sokat, persze! Ha hazajövök, elmesélik, hogy mi történt a városban. Ha sétálok a parkban, eszembe jutnak az első szerelmek. De most nagyon más lett Sárvár. Ne értsd félre, de nekem ez a város valahogy nagyon steril lett. Nagyon szép, nagyon „puccos”, de talán neked nem is kell ezt ragoznom: a ’70-es, ’80-as években, de amikor én fiatal voltam, a ’90-as években ez egy pezsgő város volt. Amikor bejöttünk a várba egy koncertre, itt hemzsegtek a fiatalok. Ma este egyetlen fiatalt nem láttam. Az átlagéletkor szerintem bőven 50 év fölött volt. És hiába küldözgettem meghívókat a barátaimnak, nem jöttek el. Az én generációm, szerintem, nagyon be van punnyadva. És a fiatalok valahogy már nem találnak ide! Nem tudom, hogy ez miért van így?
G. I.: Hát sokat változott a világ azóta. A technika fejlődése, az internet, az okostelefonok világában a kommunikáció is gyökeresen megváltozott, és ezt tudomásul kell vennünk.
S. K. ZS. : Nekem a Péter (Markó- G. I.) volt az első kultúra nagykövetem. Minden nap itt csüngtem valahol a Várban. Vagy a zenei könyvtárban voltam vagy lenn voltam a művházban. Nekem a Vár az a második otthonom volt. De ma már nem hiszem, hogy van olyan fiatal, aki így jön el ide, hogy minél jobban szívja magába a kultúrát. Ha van, megemelem a kalapom előtte.
G. I.: Én is ’83-ban kerültem Sárvárra, és rögtön ide tapadtam a Vár intézményeihez. Itt voltam én is naponta.
S. K. ZS. : ’83-ban én még csak másodikos gimnazista voltam.
G. I.: Aztán a ’90-es években, vagy még azelőtt, a politikai rendszerváltozás éveiben pedig még jobban idekötöttük magunkat, pláne, hogy magunk is nyakig ugrottunk bele.!
Azzal hadd fejezzem be, hogy nemrégen volt Sárvár várossá újraavatásának 50. évfordulója, amikor két díszpolgári címet is odaajándékoztak. Mindketten itt születtek, és innen induló művészek. Ez azért egy fontos üzenet. Az egyikük ráadásul zenész is.
S. K. ZS. : Ki ő?
G. I.: Rozmán Lajos klarinétművész.
S. K. ZS. : Ó, hát őt ismerem és nagyom szeretem.
G. I.: Remélem, ez a kör még bővülni fog itteni művészemberekkel a közeljövőben. Köszönöm szépen az interjút!
S. K. ZS. : Nagyon szívesen!
Megjelent a www.jazzma.hu portálon 2018.10.14-én, és a sarvarikum.hu portálon 2018.10.16-án

MERÉSZ- SZABAD ZENÉK MEGHÖKKENTŐ CSOMAGOLÁSBAN

Merész és szabad zenék meghökkentő csomagolásban –
Az Ávéd János Quartet és az Escaped Fragments jazzkoncertjei a Nádasdy-vár dísztermében

2018-10-08- Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor

A vasi kisvárosban 2007 óta bejáratott sorozat a Markó Péter (a művelődési központ nyugalmazott igazgatóhelyettese) által szervezett Valami jazz Sárváron. A péntek esti programban egy előre tervezett és egy „hirtelen beugró” együttes adott nem minden nap hallható koncertet. A legkisebb közös többszörös a free-jazz kategóriájába tartozó zenei irányzat volt, melynek alkotásaiban mindkét csoport zenéje fogant.

Ávéd János Quartet

Az Ávéd János szaxofonos által vezetett hazai formáció tagjai elismert zenészek. A már régóta együtt játszó, összeszokott egykori trió felállásban a névadó zenekarvezetőn kívül Horváth Balázs nagybőgőn, valamint a szülővárosában az utóbbi időben nemigen fellépő, ezért muzsikájára kíváncsian váró ittenieknek bemutatkozó Sárvári Kovács Zsolt dobon játszott. 2013-tól hozzájuk csatlakozott az eddig komolyzenei berkekben közismert Fassang László zongorista. A cross over tevékenység zenei körökben nemcsak a zenét, hanem az előadókat is jellemezve közismert: leginkább a folk-, avagy a rock-, és blues-zenészek a jazz műfajában, néha fordítva történő ideiglenes, vagy állandósult elkalandozásai vonatkozásában. De hogy egy a hangversenypódiumokon befutott zongorista, orgonista a jazz felé orientálódjon, az nagyon ritka nálunk. Saját elmondása szerint a művész 90%-ban komolyzenei, 10%-ban jazzmuzsikus.

Ávéd János fiatal kora ellenére sokat kísérletező, sokat dolgozó, sok, más-más hangszer-összetételű együttesben muzsikáló művész. A most bemutatkozó Ávéd János Quarteten kívül az Ávéd János Unity-ban Szabó Dániellel, a most már Amerikában élő zongoristával, a Jelen trióban Hock Ernő bőgőssel, az Ávéd-Csongrádi Quarteteben Csongrádi Gábor gitárossal, az Ávéd János Balance-ban Fenyvesi Márton gitárossal, az Oláh Szabolcs Quintetben a névadó gitárossal, a Váczi Dániel Quintrióban szaxofonos kollégájával lép fel. A blues-soul-jazz határán népszerűséget szerzett Kéknyúl formációban a szintén az ott vendégszereplő jazz-szaxis kollégával, Jász Andrisssal is kirándult. Nos, tehát felcsigázva várta a nem túl nagyszámú publikum az előadást.

A szögben előre tolt zongora mögött Fassang ült a bal oldalunkon, előtte a csoport vezetője, Ávéd tenorjával a nyakában, őmögötte az alacsony termetű bőgős, Horváth Balázs állt, míg a színpad jobb oldalát (a gyönyörű fehér kályha mellett) Sárvári Kovács foglalta el szépszámú ütőseivel. A csoport tavalyelőtt megjelent nagylemeze, a szakmai körökben teljes elismertséget szerző Have News című volt bő egyórás koncertanyaguk alapja. Elsőként mégis a Hadd menjek, Istenem, mindig feléd c. opus átdolgozása hangzott el, mely a Titanic elsüllyedésekor lett a filmen keresztül közismert, de e sorok írója, a református gyülekezet kántora lévén, a 422. ének címen azonosította. A tenorszaxi dallamfelvezetője utáni jazz-zenében bizony rájöttünk, hogy a fiúk szabad zenei kalandozása, elvont asszociációkat inspiráló zenéje bizony nem fülbemászó muzsika. A szaxofon szaggatott, kipréselt, kinyögött hangjai, ahol az akkordfelbontások hírét-hamvát sem sikerült azonosítani, a zongora vég nélküli hömpölygő-áradó, fel-alá hullámzó kísérete, a ritmust leginkább „követő” nagybőgő föntről lefelé cikkázó futamai, a sokrétűen díszített, bonyolult variációkat felvonultató ütős játéka jelezte: az est nem a mainstream jazzt kedvelők alkalma lesz.

Az ezt követő Szentiván éji álom c. kortárszene zongoraszólóval lett átvezetve, hogy a szaxofonra és zongorára megkomponált parlando zenei elbeszélés előbb külön-külön, majd uniszónóban is lekösse érdeklődésünket. Zsolti csak a szám felénél csatlakozott be az örömködésbe, nem úgy, mint a hármas blokk utolsó számában, a Talizmán címűben, ahol a ritmus meghatározó volt. A végre tapsolni engedett közönség pedig várta a folytatást. Az Ajándék (a lemezen The Present címmel feltüntetett) címűben – amolyan latinos ritmuslázzal kísérve – kezdetben ismét a helyi születésű muzsikus irányított, persze Ávéd ezúttal „közérthetőbben” megfújt fúvósdallamai mellett. Dicsérendő volt Horváth Balázs dallamot szövő bőgőimprója is, úgy, hogy a vonót a kezébe sem vette.

A kitűnő barokkorgonista most egészen más oldalról közelített a zenéhez. (Hozzátéve, hogy J.S. Bach és kortársai is kitűnően improvizáltak hangszerükön, sokszor perceken keresztül, amelyek egy része később megjelent a későbbi, megírt darabokban is). A melankolikus, szomorkás moll-futamok egyre erősödtek, morajlottak az alsóbb oktávokon játszva, hogy felfelé törve az extatikus állapot felé tereljék érzékeinket. Érdekes, hogy a bal kéz jellegzetes jazzes akkordbeszúrásai László játékából hiányoztak, mégsem volt kétsége a hallgatónak afelől, hogy egy echte jazzkoncerten van. Az Offset c. kompozíció, mely, mint az előzők is, Ávéd János szerzeménye, egy minden határt leromboló szabad szárnyalás volt. A zenei avantgárd kísérletező zajeffektekkel, a szaxofon sivításaival, teljes kakofóniával jelezte ennek tettenérését. Hát igen, ahogy valahol olvastam zenéjükről: ez a lemez nem az országjáró autózáskor kerül a CD lejátszóba. Ismét zongoraszólóval jött az átmenet a második blokk utolsó számának, a Könyv (a lemezen The Book) címűnek bemutatásához, mely most egy emészthetőbb dal volt: kemény dúrokkal hullámzott Fassang dallamos zongora-hálószövése, a legalsó oktávokat erőteljesen, Lisztes drámaisággal megszólaltatva, míg János fúvósjátéka visszatérés volt a dallamossághoz.
A free jazz eszköztára, a progresszív zenei látásmód, a klasszikus zenei előadásmód átvétele jellemezte zenéjüket, ahol mégsem a disszonáns hanghatások maradtak meg emlékünkben, hanem a letisztult muzsika. És ez nagy érdem!

A svájcisapka reneszánsza – Escaped Fragments Quintet

Alig 20 perc múlva lépett a pódiumra az a nagyon nemzetközi Escaped Fragments (kb. felszabadult törmelékek) nevű alkalmi formáció, mely a közeli osztrák-burgenlandi Chilli Jazzfesztiválra verbuválódott össze. A zenészek egy része különböző free alakulatokban járt már nálunk, így az amerikai trombitás Herb Robertson, vagy főleg az osztrák dobos, Emil Gross<, de az angol bőgős, Paul Rogers is volt tavaly vendégünk. A lengyel Tomek Lés, aki gitáreffekteken játszik, valamint a nagy meglepetésember, az amerikai Tristan Honsinger csellista azonban ismeretlenek voltak számunkra. Hát, mi tagadás, meghökkentő volt látni a 69 éves, igencsak foghíjas, gondozatlan szakállú, lebegő hajú, kidülledt szemű, a nálunk a dicstelen szocializmus-kor proletár kelléktárában megszokott kopott svájcisapkát hordó, már-már rongyokba öltözött csellistát a beállás alatt. De vörös sapkás menedzserük sem nézett ki különben. Na, itt nagy performansz lesz, gondoltuk. Dickens regényeiből ismert XIX. század eleji figurák lepték el csodálatos reneszánsz dísztermet. Mindenki felfokozva várta a fejleményeket: ugyan, mi vár ránk, ha zenélni kezdenek.

És hamarosan el is kezdtek. Művészet, vagy szemfényvesztés? Zene, vagy „így én is tudok zenélni”? Ad hoc meghökkentés, vagy begyakorolt profi show-műsor? – vetődtek fel bennünk a kérdések, amikor a kotta nélkül felálló/ülő zenészek játszani kezdtek. De nézzünk körül!
A színpad bal oldalán ült a minden néző szemét magára vonzó, sok posztpunk zenekarban érdemeket szerző csellista – alaposan elnyűtt hangszerével, még jobban elnyűtt, szálait hullató vonójával. Mögötte, középre helyezkedve a jóképű, majdnem elegáns, fekete ingbe, nadrágba öltözött brit állt. Ami nem mindennapi, az egyrészt a hangszere volt: 7 húros, a szokásos bőgőnél jóval keskenyebb, kisebb hangszerével, másrészt bajsza, szakálla nem lévén, az alsó ajak alatti szőrzetét meghagyva ütött el a szokásostól. Középen a színpad hátulján a Sárvárra hazajáró grazi dobos ült, szintén szokatlan dobszerkója mögött. A lábcin és a lábdob a fele méretű volt a szokásosnál, a pergő és a mélydob is méreten aluli volt. Talán csak a cinek voltak szabványos méretűek, és Emilt ismerve, a környéke tele volt pakolva egyéb percussion-ökkel, ritmushangszerekkel, amelyeket persze gyakorta használt is. A már említett fajansz kályha előtt a szakállas lengyel állt, szokványos gitárjával a nyakában, és egy négyzetméternyi kütyüvel a lába előtt. Mi tagadás, egy normálisan megpengetett gitárhangot a koncert alatt nem hallhattunk, ellenben „jól illeszkedő” effekteket annál többet.

A nagydarab, erős trombitás kissé kihízott kék pulóverjében a múzeumba vezető nagy fehér ajtó mellett telepedett le a hagyományos B-trombitától eltérő, kisméretű piccolo trombitája és egy annál kisebb, játék trombita, valamint egy tüntetést feloszlató megafon társaságában.

Hogy nem voltak nagyon összeszokva, az hamar kiderült: Honsinger csellódallamaira Gross nehézség nélkül csatlakozott, Robertson is bele-belefújt ebbe-abba a hangszerébe, azért a hangnemen belül indítva, Lés alig hallhatóan matatott valamit a gitáron. Úgy tűnt, hogy néha eltalálta a vezérfonalat, és három- négy, odaillő effektet eleresztett. A leginkább kívülálló az a Rogers volt, akinek pedig kézenfekvő lett volna az együttműködése a vermonti csellistával. De az angol ritkán vetette bele magát a zenélésbe, csak mosolygott, bemozgott a ritmusra, (ha volt), de a végén megérezte az amerikai üzenetét: egy szédületes együtt-rögtönzést vágtak le úgy, hogy a Paul bőgőjének felső, szinte cselló, vagy már brácsa magasságra hangolt húrjain megszólaló dallamok méltóan csatlakoztak a csellistáéhoz egy kérdezz-felelek blokk révén.

Tristan azzal a Cecil Taylorral együtt készített lemezeket a ’70-es évektől egészen a ’90-esekig, aki a free-jazzt megvalósító zongoristák úttörője volt. A 69 éves (többnek nézett ki) csellista 8 lemezt adott ki élete folyamán, a legutolsókat már Európában. Itt, a toleráns kontinensen még van fogadó-készség és eladhatóság. Igazából ő vezette a koncertet. Számokról nem beszélhetünk, hiszen egyetlen 50 perces improvizációra épített műalkotás alkotta a műsort. A szakállas szólista gyakorta énekelt is, vékony, nem erős hangján, sőt, volt olyan rész is, ahol egy nő és egy férfi duettjét tolmácsolta egymaga sajátos “operájában”. Hogy tudott bánni hangszerével, azt az bizonyította, hogy hol klasszikus, Mozartos részeket játszott be, hol népdalokat, tengerészdalokat játszott, meglepő hitelességgel.

Grossról tudtuk, hogy ért a ritmizálás mesterfogásaihoz: legalább két tucat kiegészítő „zajkeltővel” színezte a zenét, egyúttal hökkentette meg a hallgatóságot. Figyelmet odavonzó percek voltak azok, amikor a trombitás megafonon keresztül rendőri határozottsággal utasításokat osztott ki a teremben, majd valamelyik instrumentuma szirénákat utánzó hangszínével kötötte le egyáltalán nem lankadó figyelmünket.

Nos, igen: ilyesfélét ritkán hall az ember. Érdemes volt eljönni, meghallgatni. De talán nem túlzás, ha azt mondom: a látvány is legalább ekkora részben hozzájárult az élményhez. Tessék alaposan átnézni a koncerten készült képgalériát is!

Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2018. 10.08-án, és a www.jazzma.hu portálon 2018.10.09-én