2021. december 12., vasárnap

CSAK ZENE, CSAK ARCOK- KERESZTY GÁBOR FOTÓKIÁLLÍTÁSA A SÁRVÁRI ZENEHÁZA AULÁJÁBAN

Csak zene, csak arcok címmel nyílt fotókiállítás 2021. 12. 04-én Sárváron, a helyi Zeneiskola által működtetett, nemrég átadott új Zeneházában. Dr. Kereszty Gábor helyi fotóművész, stílszerűen, ide hozta 40 portéját felvonultató kiállítását, melyek mindegyike zenészeket ábrázol. A kiállítás résztvevőit Szélesi Attila, a Zeneiskola igazgatója köszöntötte, a megnyitóra Gróf Istvánt kérte fel a kiállító művész. Közreműködött Nagy György- fúvóshangszerek, gitár, ének, valamint Vajda András- ütőhangszerek.
A megnyitó szövege:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Fotókiállításra jöttünk ma is, ide, Sárvárra, a Zeneházába. És ez nem ritkaság manapság, sőt, mondhatni, elég nagy a gyakorisága. Napjainkban, mikor minden huszadik ember tehetséget érez magában arra, hogy művészi- fotózzon, sokan még meg is próbálják. Wannabek sokasága születik.
De Kereszty Gábor története a masinával máskor, máshol, és másként gyökerezik. Jóval korábban, - 40 éve, egészen másként- szakmai folyóiratokban, és teljesen máshol,- szülővárosában, Budapesten.
Gábor öt éves korában kapta első fényképezőgépét, és vonzalma a fotózáshoz évről évre nőtt. Az Állatorvosi Egyetem hallgatójaként szakmai folyóiratokban publikált fotókat szöveggel. Végzése után elsősorban családja, Lessenyei Márta és Kiss Sándor szobrászművészek munkáit fényképezte, majd az idő múlásával egyre inkább kiteljesedett a repertoár: tájképek, városképek, életképek, portrék. Igen, ekkor már sárvári volt, vasi. A megye, Sárvár és környéke adta meg e kibontakozás lehetőségét. Az első lövészárok: Székelyudvarhely, 2004 májusában, ahol a zsennyeiek által elkészített Szoborpark avatásán fotóriporterként kapott megbízást. Egyéni kiállításai: A Danubius hotel aulájában 2016-ban megrendezett Sárvári képeslapok volt az első, melyet 2017-ben már négy követett, így a Jelen állapot c. bemutató. 2018-ban a Mesél az erdő c. összeállítása stílszerűen Káldon debütált. Élénk visszhangja volt az Itáliai csavargások c. úti-fotókiállításnak 2019-ben, míg tavaly a Víziók c. bemutatójának Egyházashetyén. Jazz- portréit állította ki Kereszty Nagykanizsán, és a sárvári vár folyosó- galériáján. Idén, a nyár végén varázslatos természetfotóit, tájképeit csodálhattuk meg Sitkén.
Közös kiállításai közül kiemelendő a Sárvár, kristálytiszta élmény c. több éven át megrendezett sorozat ugyanúgy, mint a sárvári Fotóklub kiállításai a székhelyen és a környező településeken.Könyvek: A már pult alól sem kapható A Nagy Háború Vas megyei emlékhelyei, a Sárvár 50 év emlékkönyv, Lessenyei Márta és Kiss Sándor művészportré könyvek, Gróf István Fülig a zenében c. kötetének illusztrációi, és a nagy büszkeség: Dudás Lajos, Németországban élő jazz- klarinétos legutóbbi lemezének borítója. Média: Internetes portálok, így a szombathelyi vaskarika.hu., a sárvári lathatatlansarvar.hu, később sarvarikum.hu állandó, hetente publikáló munka- társa, és Sárvári Hírlapban is rendszeresen jelennek meg képei.
És most itt vagyunk a „Csak zene, csak arcok” c., a legjobb zenészportréit csokorba gyűjtő kiállítás megnyitóján. De honnan jött az ambíció? A kérdésre a kiállító művész saját maga felel a remek, Történet a „Másról” c. tárcája egy részletével, mely 1992-ben a Sárvári Apokrifban jelent meg: ”Tudod, ha ködös, hideg, bőr alá kúszó, csúszós hajnalon indulsz erre a tájra, valami kell a tarsolyodba. Ha gyomrod vagy tudatod tiltakozik a reggeli féldeci ellen, ki kell találnod a játékot. A játék lényege, hogy figyelmedet a nyúlós realitásról összpontosítsd a MÁSRA. Mert reggel, hatkor, a csúszós úton a lélek túlélésére is gondolni kell. Igen, ha e tájra jössz, jó, ha van valami a tarsolyodban. Valami MÁS”. Mezőgazdász lévén, Gábor munkatársaként személyesen részese lehettem a szellemdús ötletelések, ironikus verselések, vidám-pajzán heppeningek megszületésének, kivitelezésének, sok- sok zene hallgatásával fűszerezve.
Nemcsak nekem nagyon fontos ez a művészeti ág. Sokaknak az. Kereszty doktor ugyan nem tanult zenét, de pedigréjében bőven találunk kapcsolatot a muzsikával: dédapja zenekritikus volt a Pesti Hírlapnál, Jenő nagyapja pedig a Belvárosi Plébánia orgonistája- kántora volt, zenét is szerzett, de legbüszkébb az általa vezetett Egyetemi Kórus karnagyi posztjára volt. Édesapja is jól zongorázott, Gábor azonban- ez idáig- csak az egyhúros tradicionális magyar íj húrját rezgette! No, de térjünk a kiállítás egyik tárgyára, a zenére. Szerintem, de sokunk által sincsenek kiemelt műfajok a zenén belül: vannak jó zenék, és kevésbé azok. Akár komolyzene, akár pop-rock, akár jazz-, vagy folkzene, akár ezek elegye, a fusion, a cross-over muzsika, mint halljuk most két tapasztalt sárvári zenészünktől, Nagy Gyuritól és Vajda Andristól.
És a zenéléshez vannak a hangszerek, amelyeknek van testük, fejük, nyakuk, vannak vonóik, vannak fúvókáik, vannak mikrofonok az énekesek előtt, kezeik között. És harmadikként vannak zenészek, akik a hangszereken megszólaltatják a muzsikát. Nos, ezen tarka műfaj- kavalkád előadóinak portéiból láthatunk most 40-et kitéve a Zeneháza folyosójára. Idős, tapasztalt, és ereje teljében levő, határozott, vagy hamvas-arcú, pályáját kezdő művészek portréi. Mindegyik szubjektum: az arc, a frizura, a mimika, a grimasz a középpontban, és a hangszer, vagy ennek részlete, az azt megszólalásra bíró vonók, ütők, nádak, a kézmozdulatok, a gesztikulációk.(Harcsa Veronika, Vikidál Gyula) Akár megszokottak, rutinosak, akár egyediek, szokatlanok, szemet vonzóak, átéltek, pozőrök. És vannak a helyszínek: sok a Vár Dísztermében készült, jellegzetes stukkói, falképei a háttérben ezer közöl felismertek. De vannak helyi, szabadtéri rendezvényekről is fotók, míg néhányuk a szombathelyi Krúdy-klubban készült, vagy a környéken, Rumban, Káldon, vagy még távolabbra, a nagy nyári Balaton- felvidéki vigadalomban, a kapolcsi fesztiválon.
Kereszty Gábor képeit nézve néhány gondolat fogant meg bennem. Elsőként a pejoratív élű provincializmus kérdése. Frederico Fellini elhíresült mondata, miszerint ő egy provinciális művész és a nemrég látott Salvador Dali élettörténet is előhozta ezt: a provincializmus nem elmaradott, korszerűtlen a művészetek terén, hanem annak megágyazó környezeti hatások optimális együttléte. (Zolnai Fanni, Kanona Band, Szélesi Attila). A nemzeti és a liberális ellentétbe állítása ugyan úgy, mint 100 éve, napjainkban is divatos lózung. Kukorelli Endre szerint „a kultúra, a civil öntudat, a politikai részvétel, a szolidaritás evidencia!”. Teljesen más látszólag Csengey Dénes megállapítása, miszerint „szánalmas, amikor a maradék magyarnak a mellén nem lyuk tátong, hanem csak foszlik az ing”. Hogy miért mondom? Tudják! Müller Péter Sziámi, Joe Fonda és Tolcsvay Béla, Kátai Zoltán! Harmadszor: a profi és amatőr minőségileg osztályba sorolása szintén mára elavult. A szakmai tudás elsajátítása alapkövetelmény a fotózásban, az egyre fejlődő technikai tudás szintén. A koncertvilágításokhoz régente nem kellett alkalmazkodnia a fényképésznek: megvolt a jól bevált, rutinos recept. Ma a mesterségesen, mindenhol és mindenkor másképpen kevert színpadi fény feladja a leckét a mesternek, legyen az profi, vagy labdába természetesen szándékozni akaró amatőr. (Harcsa Veronika, Nagy György, Kanona Band). És végül a szerénység kontra nagyszájú magabiztosság köre. Kereszty Gábor hetente, de sok esetben hetente többször is „felteszi” fotóit, albumait városi, megyei portálokra, hol magában, hol a képgalériát szöveggel kiegészítve, nagyon sokszor még a monogramot sem feltüntetve.
Náluk egy- egy kirándulás, túra egyúttal művészi körút is, megvalósítandó témák manifesztálása. Ugyanakkor az a bizonyos, soha vissza nem térő, csak most szembejövő pillanat „elcsípése” az igazán művészi szerepvállalás. (Csík János, Ripoff Raskolnikov). Ebben vannak a művészet csodái. A vonóvonal, a szemüvegen, vagy fúvós- hangszeren visszatükröződő csillogás áttranszformálása azzá, hogy az kompozíció legyen, no ez az, amit jó-szemű fotósnak mondanak. Tessék tehát megtekinteni a kiállítást!
Gróf István
Elhangzott 2021.12.04-én Sárváron, a Zeneházában
Fotók: Büki László "Harlequin": 1,3,7 kép, Pajor András:4,5 kép, Kereszty Gábor: 2,6 kép

2021. december 10., péntek

NEM VOLT KÁR....A PREMECZ MÁTYÁS ORGAN TRIÓ KONCERTJE A SPORTHÁZBAN

Nem volt kár… - A Premecz Mátyás Trió koncertje a Sportházban
2021.12.10. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Nem volt kár, hogy a beharangozott szaxofonos nem jött el - az este így is tökéletesre sikeredett. Nem volt kár, hogy az aulában nem volt teli a lépcsőfeljáró is nézőkkel - kicsi, de lelkes, hozzáértő közönség voltunk. Nem volt kár, hogy hazafele Kenéz és Pecöl között megcsúszott a kocsim - sikerült egyenesbe hoznom. És végül, nem volt kár, hogy harmadszor is meghallgattuk Premecz Mátyásékat a Szerda Esti Akusztikon - csupa jó élményekkel teltünk fel ezen az estén is.

A vasi, Nyugat- dunántúli olvasóknak már bemutattam a XX. század egyik legizgalmasabb hangszerét, a Hammond orgonát (Egy este a Hammond orgona bűvöletében, vaskarika.hu, 2014.12.31), és a hangszer nagy amerikai sztárjait is sorra vettük (A Hammond hangja terítette be a Sportházat, vaskarika.hu, 2019.04.27). Azt azért ismétlésként felelevenítem, hogy a jazzban, bluesban szokásos billentyűs hangszeres trióktól eltérően a Hammondos csapatok hangszerösszetétele különbözik azokétól: ott a zongora mellett bőgő/ basszusgitár és dob van, az orgona- hármasoknál pedig a dobos mellett mindig egy gitáros játszik - így színesítve a muzsikát-, mivel a basszust az orgonista hozza a lábpedáljain. Jimmy Smith gitárosa Kenny Burrell volt, de a neves gitáros, George Benson is így kezdte, Jack McDuff, majd Lonnie Smith Hammondos oldalán. A Premecz Mátyás Organ Trióban a zenekarvezető billentyűs mellett Zádor Tamás gitározott és Badics Márk dobolt ezen az estén.
A Nahát, babám korai lemezükről szólt elsőként a címadó szerzemény. A főnök 15 éve hű zenésztársa, Badics visszafogott, egyáltalán nem tolakodó kísérete biztosította a két szólistának, hogy jó kis rögtönzésekkel dobják fel a hangulatot. Gyárfás „Gyafi" Istvántól, Premecz gyakori zenésztársától és másik állandó zenekarában, a Kéknyúlban gitározó Csókás Zsolttól is igencsak eltérő volt Zádor gitárjátéka: előtérbe kerülésekor nem igen akkordozott, ellenben a blues-skála elemeit beépítve, ízlésesen improvizált. Premecz állandóan fejlődik, így a még most is 40 alatt lévő, e hangszer hazai királyának játékáról elmondhatjuk, hogy mindent tud a B3 Hammondról, amit kell: a dinamikai változatosságot, a regiszterek gyakori váltogatásával a hangszínek gazdagságát, a hangnem-modulációk mesteri tudásának kamatoztatását, a ritmikai ötlettár kihasználását egyaránt.
A Könnyű Blues következett ezután, szintén az immár tíz éve kiadott első lemezükről, kissé keményebb rock-ritmusokkal, majd egy rajzfilm kísérőzeneszerű groteszk, a Vilivelevala jött, puhább dinamikával, sodró szvinggel. A három fiatalember mosolyogva, energikusan, vidáman, produkciójukat élvezve muzsikáltak, és ez átjött a hallgatóságra is: nem csak taps, de elismerő füttyök, biztató bekiabálások is érkeztek a színpadi kontrollba.
A saját számok után a mainstreamtől némileg eltérő nagy amerikai Hammondos, Matyi példaképe, Lonnie Smith darabja következett, a Sunshine Superman. Egykor a neves angol beat- trubadúr, Donovan is műsorára vette ezt a melodikus dalt. Zádorék is rockos hangulatban tolmácsolták a darabot, melyet egy még ennél is dinamikusabb, a gitáros Mother Funker c. szerzeménye követett. Itt érkeztünk meg a funky műfajához, mely nekem ugyan nem a kedvencem, de az ezredfordulón, a tízes években lett nagy divat a Hammondos bandákban. Az osztrák Raphael Wressnig, aki szerencsére elég sokszor fellép hazánkban, de Premecz állandó sikerzenekara, a Kéknyúl is ebben a műfajban érzi magát a legbiztosabban. Az ördögi ritmus mind a gitár, mind az orgona mesterét improvizációra sarkallta, ugyanúgy, mint a következő „csoszogósban", a Blue DA City c. shuffle-ban. Premecz néha üveghangokat varázsolt elő újaival a billentyűkön, de nem kevésbé voltak foglaltak lábai sem: a lengőbasszust precízen, mégis hangzatosan hozta. Ismét Lonnie Smith repertoárjából való volt a Scream c. friss ritmusban visszaadott szám, melyben Tamás virgái kevésbé, Mátyás orgonafutamai ellenben emlékezetesek voltak: a kiállásokkor hol Bach, hol Jon Lord fúgái köszöntek vissza, majd sípolva-sikítva martak a fülünkbe az éles, erős beszúrások.
Pihenésképpen aztán a zenekarvezető a hangszeréről (1935- től 1974-ig változatlan technikai paraméterekkel gyártották ezeket), annak kifejlesztőjéről, Laurence Hammondról, (száz szabadalma is volt, még a hadiiparban is szorgoskodott) mesélt, végül, nagy meglepetésünkre közölte, hogy a Hammondos nemcsak művész, hanem sportoló is, annyi fizikai terheléssel (is) jár a hangszer megszólaltatása.
Egy saját, sémaszám után végre egy már nagyon várt lassú blues következett utolsóként, amelyet a szokásrendtől eltérően, miszerint egy dögös nótával zárják a koncertjüket a zenészek, Slide Hampton tollából merítettek. A '30-as években komponált Frame For The Blues c. darab huszonvalahány tagú, fúvósok meghatározta big band-re íródott, de Premeczék áthangszerelték három instrumentumra. A gitár sírt, mint B.B. King Lucille-ja, a Hammond pedig ha kellett, sikított, zokogott, vagy harsogott, hömpölygött saját, a Leslie-vel „megbolondított" speciális hangján. De a nagyzenekari fúvóskórusokat is tökéletesen imitálta a zenész hangszerén: szinte hallottuk az uniszónóban magasan vijjogó trombitákat, az öblös harsonakórusokat, a melegebb-lágyabb szaxofon-bejátszásokat.
A megérdemelt visszatapsolásra a trió tagjai egy kemény, közönségtapsoltató funk nótával köszöntek el közönségüktől. Azt ígérték, ha hívják őket, szívesen eljönnek ismét! Ebben maradtunk!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2021. 12.10-én

2021. november 13., szombat

MÉG MASZK NÉLKÜL HALLGATTUK A DRESCH VONÓS QUARTETET A SPORTHÁZ AULÁJÁBAN

Még maszk nélkül hallgattuk a Dresch Vonós Quartetet a Sportház aulájában

2021.11.12. Szöveg: Gróf István, fotók: Büki László 'Harlequin'

Ezúttal nem volt semmi gond az akusztikával a Sportház aulájában: Dresch Mihály furulyája visszhangzott-vijjogott a plafonról visszaverődve, Zimber Feri cimbalomfutamai pedig fel-le cikáztak a lépcsőkön, hogy elérjék a zenekar előtt ülő nézőket.
A Dresch-életmű egy új arca a Vonós Quartet, ahol virtuóz és a népzenét elemeiben ismerő zenészek a társak, akikkel Dresch Mihály folyamatosan változtatja, tágítja a műfaj határait. A muzsika pedig most is ugyanúgy szólt,ahogy azt már megszokhattuk; egyedien, mesterien, a két műfaj határán lavírozva. November 10-én a Sportház aulájában lépett fel a kvartett.
Jól emlékezett a zenekarvezető, valóban régen járt Vasban, Szombathelyen: a XIX. Lamantin Jazz Fesztivál nyitónapján, 2018. 06.26-án léptek fel itt (Héjsza ritmusban áradt a zene). Azóta némileg átalakult az akkor is színvonalas etno-jazzt játszó banda, pontosabban megszületett egy új formáció, a Vonós Quartet. Ebben Dresch maradt fúvóshangszereivel, mint főnök, ő „csak" csupasz arcát nemesítette meg szépen pödört, kackiás bajusszal. Zenésztársai a cimbalmos Zimber Ferenc, a nagybőgős Bognár András, valamint a brácsán és tamburán játszó Ifj. Csoóri Sándor „Sündi" voltak.
Az etnojazzt előadó művészt két dolog segítette stílusirányzatának megtalálásában és népszerűsítésében: egyrészt Szabados György zongorista munkássága, aki elsőként vágott bele az alapvetően amerikai szellemi irányítás alatt kialakult, ott fejlődő, és új irányzatokat fialó jazz műfaját ötvözni a népzene elemeivel. Ma Dresch társai ebben az irányzatban Borbély Mihály és Grencsó István is. Az utóbbi évtizedben - persze tehetségét, szorgalmát, invencióját, kitartását maga mellett tudva -, segítette a Fonó lemezkiadó is, ami magáénak tudhatja ezen műfaj hazai és nemzetközi elismertetését. A zenekar lemezei közül hozzájuk köthető a debütáló Forrásból (2017), és a legfrissebb, az idén megjelent Ongaku, amelyről a koncert anyagának zöme elhangzott.

A Dresch Vonós Quartet Kerekerdő című száma parlandóval kezdődött és végződött, de közte izgalmas, triolákkal egymásba fonódó-gördülő szopránszaxofon- és cimbalomfutamokkal kápráztatott el. A páros ritmus ellenére a dal szaggatott ritmikája mintha páratlan, egzotikus zakatolást hordozott volna. Ereszkedő, pentaton dallammal fordult a dal a következő „népdalba", amiben a végefele a két szólóhangszer kérdez-felel játéka dobott fel bennünket. Az elején gyimesinek vélt, de valójában dörgedelmes erdélyi román zenét, egy Forgatóst játszott ezt követően a kvartett, melyben Mihály bemutatta a mélyfurulya hangzású, de mégis szaxofonbillentyűkkel megalkotott saját hangszerét, a fuhunt. Hát igen, ez 90 %-ban népzene volt. Ugyanez vonatkozott a lassú Ha elmegyek c. balladára. Komolyzenei kompozíciót, a'la Kodály, Weiner Leo népdalfeldolgozást, a 2021-es lemezen énekkel rögzített, itt fuhunnal szólóban előadott Fennsík c. alkotást hallhattuk ezután. A hallgatóság hiába keresete az improvizációkat elismerő tapsolások alkalmait, erre itt nem kerülhetett sor.
A lemez címadó szerzeménye, a Csoórit előtérbe helyező Ongaku következett egzotikus ritmusával, melyet játékával az akkordozó, néha szeptimeket is lefogó tamburán kívül mind a bőgő, mind a cimbalom elősegített. Itt már komoly rögtönzéseket is hallhattunk, Dresch szaxofon-, Zimber cimbalom- és Bognár nagybőgőszólóival. Ismét népdal ihlette Dresch- szerzemény volt a cimbalmos által zongoraszerű akkordokkal kísért, a szerző szaxofonon mesterien előadott darabja, a Jó hír. Ebben fedeztem fel, hogy Sándor nem a háromhúros mezőségi brácsán „sikált", hanem az eredeti négyhúroson.
Még a címe is arra utalt, hogy valódi népzene következik: a Ritka sűrű. Az erdélyi széki dallamokat kissé szokatlan volt furulyával, nem hegedűvel a szólamot játszva hallani. A zenekarvezető tudását dicsérte ennek előadása, ugyanúgy, mint az ezzel egybeszerkesztett, utolsóként elhangzott Vadszerba c. délszláv népzene, ugyancsak vad fuhunszólóval megspékelve.
A közönség ütemes vastapsát követően az Aszongya becenévvel megkülönböztetett groteszkkel zárt a zenekar. Az alaposan vibráló, szaggatott ritmusra Dresch itt felelevenítette a régebbi időket, és szopránján hatalmasat rögtönzött, hogy ez is maradjon benne a közönségben.
Bennünk is maradt! Kívánjuk, hogy - a járvány terjedésének lassulásával - folytatódjanak az ehhez hasonló magas színvonalú koncertek a közeljövőben is.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2021.11.12-én

2021. szeptember 18., szombat

SZOMORÚ JELENTÉS

Elvesztettük leánytestvéremet, Gróf Marikát.
Hét hónap szenvedés után, 2021. szeptember 14-én hajnalban, a budapesti Honvéd - kórházban szenderedett örök álomba.
Kemény akaratú, a becsületet mindennél előbbre tartó ember volt. Zárkozottsága látszólag elszigetelte őt, de ennek ellenére mégis nyitott, őszinte, jószívű volt.Tudott jókat nevetni! A jellemtelenséget nem tűrte, a hazug, csaló, képmutató emberek kikoptak mellőle. Nyugodjék immár békében!
Temetése 2021. október 18-án, hétfőn 13.45-kor lesz a Farkasréti temetőben.

Budapest-Svábheg- Béla király út, Erzséberváros- Klauzál utca, Újpest- Aradi utca

2021. augusztus 23., hétfő

MEGNYITÓ KERESZTY GÁBOR PANNON HORIZONTOK című fotókiállítására

KERESZTY GÁBOR FOTÓKIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÓJA

szöveg (és zene): Gróf István, fotók: Pajor András

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves jelenlevők! Azt, hogy egy esemény rendhagyó, nem szokásos, azt majd az utókor Ítélete, a média visszajelzései döntik el. Nos, úgy tűnik, a mai, Kereszty Gábor fotóművész Pannon Horizontok kiállítás- megnyitója többszörösen is különleges. Először is itt vannak a szereplők: mint az esemény facebookos beharangozójából is kiderül, a kiállító művész, az esemény házigazdája, valamint jómagam is – „vazsi” megítélés szerint- „gyüttmentek” vagyunk, azaz nem Vas megyében születtünk. Mindhárman szellemileg legfogékonyabb korszakunkat, a gyermek- és serdülőkort, meg még egy kevéssel többet is Budapesten töltöttünk. Gábor és én az egyetem elvégzése után tanult szakmánkba, Feri a rendszerváltás alkonyán az idegen- forgalomba fektető vállalkozóként került Sárvárra és környékére. A ’70-es években, Pesten főleg, még Szörényi, Bródy Jancsi, az Illés volt a megkérdőjelezhetetlen csúcs. (Virágom, virágom- furulya)
Gáborral a ’80-as évek derekán ismerkedtem meg a Sárvári Állami Gazdaság állattenyésztő telepein, ahol ő állatorvos, jómagam ágazatvezető voltam. Mint fiatal gyakornok, nem hátrált meg a kihívások elől. Emlékszem, a járásban csak egy, 60-on felüli doki volt az egyetlen, aki császármetszést tudott sikerrel alkalmazni a teheneken. Gábornak ez 27 évesen is sikerült. A nemzet pszichiáterének, Csernus doktornak mondatait rá passzítva: „Hit nélkül durva élni. Úgy létezni, hogy a félelmek határoznak meg, az nem élet, csupán vegetálás. A hit, hogy én vagyok sorsom kovácsa, elfogadva azt, hogy én tervezek, Isten pedig nevet.” És most a fotográfus kiállítótól magától idézek a Történet a „Másról” c. tárcája egy részletével, mely 1992-ben a Sárvári Apokrifban jelent meg: ”Vállaltunk és hárítottunk minden felelősséget: dolgoztunk könnyekig rendes emberekkel és gazemberekkel, írástudókkal és analfabétákkal. …Tudod, ha ködös, hideg, bőr alá kúszó, csúszós hajnalon indulsz erre a tájra, valami kell a tarsolyodba. Ha gyomrod vagy tudatod tiltakozik a reggeli féldeci ellen, ki kell találnod a játékot. A játék lényege, hogy figyelmedet a nyúlós realitásról összpontosítsd a MÁSRA. Mert reggel, hatkor, a csúszós úton a lélek túlélésére is gondolni kell. Igen, ha e tájra jössz, jó, ha van valami a tarsolyodban. Valami MÁS”. (Another Man Done Gone- harmonika, ének)
Igen, erre a tájra, amelyet Hamvas Béla nyugatnak hív Az öt géniusz c. művében. Egyébként Hamvas „újrafelfedezése” ezzel a művével a vasi Életünk könyvkiadó gondozásában 1989-ben egy Gyuláról a kemenesaljai Egyházashetyére telepedett író, Ambrus Lajos nevéhez fűződik. „Úgy látszik, az ember világosabb és melegebb földre ér. A napfény fehérebb, majdnem olyan fehér, mint a Földközi tenger felett. Tehát az idézet: A színekről a köd eltűnik, és jobban világítanak. Somlótól délre a táj északnak háttal áll, arccal a tenger és Róma felé. E táj fővárosa nem Budapest, hanem Athén. A nyugati részeken az életrend teljesen individualista, demokratikus és liberális.
Keleten a család törzzsé ágazik szét, harcos és nyilvános. Erdélyben a család dinasztia. Nyugaton nem!”. Igen, megérkeztünk a kiállítás témájához: a Pannon táj dicséretéhez. És itt van megint a más! A fogadósnak a politika, avagy a politikusnak a szakácskönyv-írás, az állattenyésztő mérnöknek a politika, a zenei publicisztika, úgy az állatorvosnak az íjászat, vagy, jelen esetben a fényképészet.
Kereszty Gábor öt éves korában kapta első fényképezőgépét, és vonzalma a fotózáshoz évről évre nőtt. Hallgató korában szakmai folyóiratokban publikált fotókat szöveggel, végzése után művészeti, elsősorban családja, Lesenyei Márta és Kiss Sándor szobrászművészek munkáit fényképezte, majd az idő múlásával egyre inkább kiteljesedett a repertoár: tájképek- városképek, életképek, zenész portrék- ebben főleg a jazzmuzsikusok. (When The Saints Marhcin’ On- kazoo). De visszatérve: ott volt Székelyudvarhelyen 2004 májusában, a zsennyeiek által elkészített Szoborpark avatásán fotóriporterként. Egyéni kiállításai: A Danubius hotel aulájában 2016-ban megrendezett Sárvári képeslapok volt az első, melyet 2017-ben már négy követett: Sárvár, ahol a Jelen állapot c. bemutató mellett Ostffyasszonyfán, Ikerváron is szerepelt. 2018-ban a Mesél az erdő c. összeállítása stílszerűen Káldon debütált. Élénk visszhangja volt az Itáliai csavargások c. úti-fotókiállításnak 2019-ben, míg tavaly a Víziók c. kiállításának Etyházashetyén. Közös kiállításai közül kiemelendő a Sárvár, kristálytiszta élmény c. több éven át megrendezett sorozat ugyanúgy, mint a sárvári Fotóklub kiállításai a székhelyen és a környező településeken. Jazz- portréit állította ki Kereszty Nagykanizsán, és a sárvári vár folyosógalériáján.
Könyvek: A már pult alól sem kapható A Nagy Háború Vas megyei emlékhelyei, a Sárvár 50 év emlékkönyv, Lesenyei Márta és Kiss Sándor művészportré könyvek, Gróf István Fülig a zenében c. kötetének illusztrációi, és a nagy büszkeség: Dudás Lajos, Németországban élő jazz- klarinétos legutóbbi lemezének borítóját Gáborral készítette el. Média: Internetes portálok, így a szombathelyi vaskarika.hu., a sárvári lathatatlansarvar.hu, később sarvarikum.hu állandó, hetente publikáló munkatársa, és Sárvári Hírlapban is rendszeresen megjelennek fotói.
Egy érdekesség, mielőtt Kereszty itt kiállított képeiről szót ejtek: a világ II. legdrágább fotója egy német, Andreas Grusky alkotása, a Rajna II. Horizontális tájkép, az ára 967 millió Ft.
Újabb, harmadik meglepetéssel (a zenei szösszenetek mellett) szolgálnak azon túl, hogy egytől egyig a pannon tájat örökítik meg: valamennyi alkotás vízszintesen komponált kompozíció. (Széles a Balaton vize- furulya)
Ami a síkban elhelyezés módja mellett közös a képeken, hogy egy kivétellel vidéki tájat mutat meg, emberek nélkül, valamint az is, hogy mind a négy évszak egyformán megjelenítésre kerül. Sárvári fotó a legtöbb természetesen: a Rába-part nyáron, az Ártér ősszel, a Csótó nyáron- az érzelmekre hatóan, mégis megunhatatlanul- tükröződő vegetációval, ugyanez télen a kacsák közt villózó varjúval a központban, vagy a technikai bravúrt bemutató, a Rába felől fotózott, összesűrített városkép a Rákóczi úttal, a Nádasdy várral, a tízemeletesekkel.
A sótonyi Csecsér- legelő és a káldi Farkas- erdő közös nevezője a fák koronáinak pasztell ábrázolása. A két, Gércéhez fűzött alkotásban közös az őszi- téli kiszáradt fák hórihorgas, égbekiáltó alakja, az egyiken féltucatnyian, a másikon kis kőkeresztet közrefogva. Szintén közeli táj a Kissomlyón „elcsípett” alkotás: vihar előtt, a vihar kellős közepén, és a vihar után szivárvánnyal díszített. A Somlószőlősi lenyugvó nap a pannon népi építészet egyik remekművét világítja meg, a Barnagi a kőkeresztet. Már a Balaton- felvidéket, a Káli- medencét szemlélhetjük a Taljándörögdön készült fotón, a Szigligetin- idilli bárányfelhőkkel, vagy a Balatongyörökin, a letámasztott biciklikkel a fronton. Feltétlenül menjünk végig a szauna- szolárium folyósóin a legutolsó képig, mely a kiállítás nagy „dobása”: az Egervölgyön készült fotó, mint egy zöld- sárga- zöld trikolor zászló villantja elénk a természet utánozhatatlan szépségét. Kérem, tekintsék meg a kiállítást!
Elhangzott 2021. 08.15-én Sitkén, Kovács Ferenc Kastély fogadójának ebédlő- termében

2021. július 22., csütörtök

BLUES, MILES AND BEYOND- ROBBEN FORD ÉS BILL EVANS KONCERTJE A KŐFEJTŐBEN

Blues, Miles and Beyond - Robben Ford & Bill Evans koncertje a Kőfejtőben

2021.07.20. Gróf István - Fotók: Grófné Dr. Kerekes Enikő

Rögtön az elején három meglepetés ért a Fertőrákosi Barlangszínházba szervezett csütörtök esti program kapcsán. Az első, hogy a barlang sajátosságai miatt hosszú ujjú inget, pulóvert, hosszúnadrágot, zárt cipőt ajánlottak a szervezők, netán egy plédet is, ha fázunk. Nos, ez a júliusi kánikulahullám annyira átlag feletti volt, hogy majdnem melegünk volt egy szál ingben is. A második az volt, hogy a ProKultúra Nonprofit Kft. által üzemelő színpad majdnem telt házat produkáló nézőterén igen sok kiöltözött, kellemes esti programot váró, bérlettel rendelkező sznob ült, akiknek Robben Ford és blues zenéje nem hiszem, hogy sokat mondhatott azelőtt. A harmadik: a beharangozóban nem szereplő, de méltán világsztár David Friedman vibrafonos közel egyórás szólókoncertével kezdődött a program, aki a SopronDrum sorozat részeként lépett fel a barlangszínpadon. Előtte az ötletgazda, a ceglédi Kármán Sándor, az ottani Dobmúzeum létrehozója és üzemeltetője ajánlotta be a művészt, aki a nagy amerikai musical- és örökzöld dalok közül játszott le 5 csokorban néhányat, így sajátokat, és Gershwin-, Cole Porter- szerzeményeket is.
Visszatapsolta a közönség kétszer is a jazzben Lionel Hampton és Milt Jackson által a hangszert divatba hozó, szintén művészi fokon megszólaltató mestert. Érdekes volt megfigyelni, hogy mind a jobb, mind a bal kézben fogott két ütőt eltérő módon „tartotta kézben" a mester. A jobb kéz hüvelykujja és mutatója között tartott ütő hozta a dallamot, a lejjebb fogott másodikkal a tercet, a kvintet hozta a már 77 éves, idős, mégis mozgékony New York-i zenész, aki Leonard Bersteinnel ugyanúgy együtt koncertezett a Metropolitan Opera színpadán, mint Wayne Shorter vagy Ron Carter jazzerekkel. A bal kézben együtt összefogott ütők a kíséretet hozták, akkordokkal, akkordfelbontásokkal, kísérő futamokkal.
A hosszúra sikeredett szünet után már este fél 10 volt, amikor a deszkára lépett a Ford-Evans csoport, a Blues, Miles and Beyond c. műsorukkal. Robben Ford, az immár 69 éves blues-rock gitáros édesapja, a kaliforniai Charles Ford country-zenész volt, és ritkaság, hogy négy fia közül a három aktív muzsikus lett. Mark szájharmonikán, Patrick dobon játszik, őket a Ford Blues Band-del hallhattuk a Paksi Gasztroblues Fesztiválon 2014-ben, de legtöbbre közülük Robben vitte. Eleinte B.B. King hatására bluest játszott, majd Ornette Coleman szaxis szerettette meg vele a jazzt, amelyben szintén elmélyült, ugyanúgy, mint a progresszív rockzenében. Eddig 32 nagylemeze jelent meg, és 5-ször jelölték Grammy-díjra. Testvéreivel szervezett bandája után Bob Dylannal, Geogre Harrisonnal, John Mayall-lal is készített közös lemezeket, koncertezett együtt. Egy ideig Miles Davis, a neves jazz trombitás kísérletező zenekarának tagja is volt, ahol később a fiatal, huszonéves Bill Evans szaxofonos is helyet kapott. Ő a csoport másik frontembere, aki jazz pályafutása során Herbie Hancock-kal, John McLaughlin-nel is zenélt. Pont ezt a közös nevezőt, Miles Davist kapták elő 2 évvel ezelőtt, hogy közös zenei projektet indítsanak. A magas, szőke, sportosan öltözött német Wolfgang Haffner dobon, a vasalt fekete nadrágban, mellényben, hófehér selyemingben, nagy sombreróval fején pedig Gary Grainger bűvölte az öthúros basszusát.
A műsorban inkább fúziós jazz, kevésbé blues, vagy prog-rock számok hangzottak el. Úgy tűnt, a zenei irányító ezen az estén inkább a 62 éves, meglepően fiatalnak tűnő fafúvós volt, és a legenda, a hosszúhajú, kissé viseltes arcú gitáros csak másodhegedűs szerepet kapott. Még az első számban, egy szolid rocknótában inkább Robben vitte a prímet, megcsillogtatva tehetségét két-három kör impróval, Evans, aki inkább a „befogadóbb hangszínű" szopránszaxofonját altóra váltotta az ezt követő fúziós számban, amolyan Zawinul-os hangzásvilágban bontakozott ki igazán, hogy harmadikként egy vad bebop következzen, mindkét szólista igényes improvizációival. Az volt az érzésem, hogy míg a gitáros örömzenélései Fender Stratocasterén inkább meggondoltabbak, spirituálisabbak, igényesebbek voltak, míg a fúvós „minthamárhallottamvolna" szaxi-virgái inkább a technikai tudást, a profizmust, mint a beleélést közvetítették volna. Ezt igazolta a következő, szintén Bill által „birtokolt" szám, egy diszkó- funky is. A közepe-tájékon elhangzott rock-balladában Robben ismét az előtérbe került gitárjával, míg Bill zongorán, harmadik hangszerén kísért. Egy jó háromperces groteszk hangkavalkáddal indították Günther percussion- játékával megszínesítve a egyetlen, Ford által kitűnően énekelt, és persze jó kis riffekkel hatásosan gitározott hard rock nótát, ami az est egyik legjobb száma lett azáltal is, hogy Gary merőben más, amolyan Pastorius-os harmóniákkal variáló funkys basszusszólója örvendeztette meg az ez idáig zömében csendben tapsolgató nagyérdeműt.
A kissé szirupos, Bill által énekelt és zongorán kísért Where Is My Soul Now után ismét Grainger mesterre irányult a figyelmünk: egy lassú bluesban szájgitározással egybejátszott szólója feledhetetlen volt. Ebben kedvesen segítették a többiek is: Robben halkan bele-belepiszkált egy-egy visszafogott akkorddal, és Haffner is csak „szőrmentén" bánt az ütőkkel. Bill Evans, aki a konferansz szerepét is betöltötte, a világ egyik legcsodálatosabb országának, Kubának zenei hozadékát emelte ki, beharangozva a koncert legdinamikusabb számát, mely igazán dögösre sikerült. Robben kristálytiszta üveghangokon - mint egykor a Shadows -, rögtönzött óriásiakat, és Bill szopránja is kiegyenesedett volna, ha nem lett volna az, de a valódi tüzet a dobos és a basszeros teremtette meg a ritmusszekcióban: 6/8, 7/8, 4/4, volt minden, ami a szólistákat örömjátékra inspirálta.
Az utolsó, szintén imprókra ösztönző zakatoló shuffle ritmusra ezúttal Bill tenorján „szállt el", hogy aztán a visszataps után újabb meglepetés érjen bennünket. A roadok betolták a hatalmas vibrafont, és David Friedman újra beszállt a buli végére: egy Miles Davis adaptáció, majd második ráadásként egy kőkemény funk zárta a hideg kőtömböket is felmelegítő koncertet.
A műsor végén Bill dedikálta a lemezeit, de elérhető volt Gary is az előtérben. Robben, akit meg én vártam, sajnos, nem jött ki. Pedig de szépen mutatott volna a harmadik Ford- fivér aláírása is a gondosan őrzött CD-m borítóján. De nem is ez a lényeg, hanem a kissé nehezen bemelegedő, de a végére kellő hőfokra hozott felejthetetlen zenei élmény.

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2021. 07.20-án

2021. június 27., vasárnap

KIS NYÁRESTI BLUES SESSION A MUZIKUMBAN

Kis nyáresti blues session a Muzikumban

2021.06.25. Gróf István

Kinyitott a Muzikum nyári kertje is, ahol június 23-án este öt, eddig együtt sohasem játszó bluesman lépett fel a Blues Sessions Night-on.
Akik az est zenei étlapját elénk terítették: Fekete Jenő, a kitűnő gitáros-énekes, a Palermo Boogie Gang, a Muddy Shoes vezére, A.G. Weinberger Attila, a sokat tapasztalt nagyváradi gitáros-énekes, a romániai blues koronázatlan királya, valamint a fiatal korosztály tehetséges muzsikusa, a házigazda Kőmíves 'Stone' András, szintén gitáron. Basszuson a manapság a jazzben is meghatározó szerepet játszó Tomor Barnabás, ütőkön az évtizedek óta megkerülhetetlen hazai blues dobos, Mezőfi „Fifi" István hozta a megbízható kíséretet.
Főleg a lengőbasszussal kísért shuffle-ritmusok domináltak a koncerten, melyekre jóízűeket lehet rögtönözni.
Mindjárt a „villanygitározás" egyik megteremtője, T. Bone Walker „csoszogósával" kezdtek a fiúk, kivált Attila hatalmas tekeréseivel, aki - meglepő módon- pipával szájában gitározott. Buddy Guy Mary Had a Little Lamb c. örökzöldjét már Jenő énekelte, és gitározta, majd rátért egyik kedvence, J. J. Cale dalára, a Key To the Highway-re. J. J. Cale különleges helyet foglalt el a rockzenében: a blues, a rockabilly, a country és a Tulsa sound különleges keverékével, fülbemászónak, slágeresnek tűnő, a listák élén tanyázó dalaival meghódította nemcsak a hallgatóságot, de a szakmabelieket, így Eric Claptont, Mark Knopflert, vagy a hazaiak közül Fekete Jenőt is.
A gyors, pergő számokat a kerthelyiségi hangulathoz alkalmazkodva gondosan kerülték a muzsikusok, így a következő szám Muddy Waters elnyűhetetlen evergreenje, a Hoochie- Coochie Man következett. Itt Weinberger lábára fektetett, kétnyakú steel-gitáron nyújtott rögtönzéseivel okozott örömet a hallgatóságnak, de Fekete, majd Kőmíves sem maradt ki az örömködésből: 2-3 kört letekertek ők is. A Robert Johnson írta, de a Cream, benne Eric Clapton által a köztudatba vitt dal, a Crossroads következett ezután, hogy a szünet előtt egy újabb Cale- adaptációval pörgessék fel a hangulatot.
Nem akart sötétedni sehogy sem, mire a második részre kiültek a fiúk. T. Bone Walker lassú tizenkettes bluesával, a Stormy Monday cíművel alaposan belemerültek a rögtönzésekbe: legalább 15 percig tekertek. Egy újabb shuffle következett, amelyben Jenő kitűnő éneke mellett ismét Attila szólója préselt bele a kerti székekbe minket, majd J. J. mester újabb remekművével, a Cocaine-nel fejezték be a garden partyt a muzsikusok. Mindhárom gitáros, de Tomor Barnabás öthúros basszusgitárján is megmutatta, hogy improvizációikkal hangszereik valódi mesterei ők.
Várjuk az ehhez hasonló újabb nyári szabadtéri bulikat: a jó zenészeken kívül a kedvező időjárással és a kihagyhatatlan korsó sörökkel egyre inkább adottak a feltételek.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2021. 06.25-én

2021. május 21., péntek

KREATIVITÁS ÉS SPIRITUALITÁS- NEW ORLEANS: A ZENE VÁROSA

Kreativitás és spiritualitás - New Orleans: A zene városa
2021.05.21. Gróf István, fotók a filmből

Feltételezem, nem sokan lehetnek azok az olvasók, akiknek New Orleansról, Louisiana nagyvárosáról ne a karneválok, a zene, a tánc jutna eszébe. Nos, ezt a jól ismert szellemi nevezetességet járja körül egy 2019-ben elkészített, és tavaly bemutatott majd' kétórás dokumentumfilm, amelyet a szakmában elismert, 2001 óta jazz-filmeket forgató Michael Murphy rendezett.
Az Up from the Streets: New Orleans: The City of Music mindent elmond a város és a zene kapcsolatáról. Nevezetesen azt, hogy három évszázad alatt a francia telepesek, a néger rabszolgák, a még itt élő indiánok (a világhíres, minden év húshagyó keddjén megrendezett Mardi Gras fesztivál is az indián időkből eredeztethető), a karibi kreol bevándorlók, és a legkésőbb érkező britek nemzetiségi olvasztótégelyében micsoda, egymás művészetére ható, egymásét megtermékenyítő és merőben új stílusokat kialakító zene- és táncművészetet alakult ki. A kulcsszavak, amelyet a jazz-trombitás Terence Blanchard, mint a film narrátora mond be a film elején, a kreativitás és spiritualitás.

Ámbár a ma félmilliós város (a 2005-ös Kathrina- hurrikán óriási pusztításai következtében - amelyre a film is utal - csökkent a lakosságszám) a XIX. század közepéig egy nagy falu volt, közepén a Kongó-térrel, ahol a rabszolgák ezrei - akkor meglepően megengedő módon, különösebb zaklatások nélkül - zenéltek, táncoltak, templomból jövet-menet, vasárnaponként. Ugyanitt alakult ki száz évvel később az európai hagyományokat beépítő rezesekkel, fúvósokkal a feketék marching band-je, a rezesbandák divatja, melynek következő állomása már a jazz kialakulása volt. A stomp, a rag(time), majd a dixieland megszületése mind ennek a műfajnak különböző állomásai, melyeket Jerry Roll Morton, Kid Ory, King Oliver személyén keresztül mutat be a film. Kiemelten láthatjuk Louis Armstrong színre lépését a városban, aki egyrészt a jazz-számokban először „tervezte meg" a hangszerenkénti szólók-improvizációk rendjét, másrészt fekete muzsikusként a „jazz utazó nagykövetének" szerepében népszerűsítette, elismertette ezt a fajta zenét, nem kevés ellenállással megküzdve pályája elején. (Hatalmas szobra az Armstrong-tér közepén található!)
A filmben rengeteg (talán a kelleténél több) interjút hallhatunk- láthatunk, és köztük a bejátszott zenei részletek támasztják alá az előtte elmondottakat. A korai jazz időszakából való a város szórakoztató-negyedében, az egykori piroslámpás Storyville mostani helyszínén, a French Quarter-ben, a Bourbon Streeten a máig üzemelő Preservation Hall, ahol az itt fellépő Preservation Jazz Hall Band már élő bejátszással örvendeztet meg. Dr. Michael White klarinétos ma is hallható korszerű dixieland zenéje a film egyik legnagyobb zenei élményét adta. A Marsalis zenész klán több képviselője, Branford Marsalis (akinek bandje szintén halható) és Wynton is riportjai révén eleveníti fel a jazz különböző korszakainak virágzását városukban.
Blanchard konferálása mellett - melyben igen gyakran kitér a csak napjainkban lanyhuló, az egykori néger rabszolgákat és felszabadult, már hírneves zenészutódaikat is ért rasszista megnyilvánulásokra -, zenei aláfestésként gyakran megszólal zenekarával. Ezek egyike a Lennon-McCartney dal, a Blackbird is, amelyet - énekelj csak, feketerigó - csak felnőtt fejjel „értett meg" Terence is.
A következő nagy zenei korszak New Orleans zenéjében szintén a feketék műve: a spirituálé, a gospel. Nagyjai között bemutatja Mahalia Jacksont, e műfaj királynőjét, fellépését közvetítve, melyben Martin Luther King kampányát segíti, és megszólal többször is Irma Thomas is. A R&B és rock and roll korszak szintén nagy muzsikusokat termel ki az amerikai Dél egzotikus városából. Professor Longhairrel kezdi a dokumentumfilm a bemutatásukat, a szintén fekete Fats Domino-val folytatja, majd elérkezik a New Orleans-i zongoristák ez esetben fehérbőrű királyához, Dr. Johnhoz. Külön állomása e műfajnak az a nemcsak előadóművész, hanem zeneszerző-zenei rendező Allen Touissaint, aki a mai napig stúdiót is üzemeltet a városban. A rockzenei hírességek között többször megszólal Keith Richards (The Rolling Stones), Robert Plant (Led Zeppelin), Sting, Bonnie Raitt, de nagyon igazságosan zenei producerek is helyet kapnak (Ben Jaffe, Quint Davis) a filmben, akik ezt a fajta zenét mentik tovább a koncertszervezéseik, hangversenytermeik üzemeltetése során.
És a zenei korszakok felidézése folytatódik: az amerikai rockzene egyik, talán zenetörténeti hatásában a The Band-hez hasonlítható legendája, de funky zenében jeleskedő The Meters néhány klipje lenyűgöző élményt adott. Személy szerint nekem nem kedvencem a funky, de ez a négy, nagytudású, tapasztalt zenész, amit ott előadott, az nem volt akármi. A film a banda billentyűse, Art Neville később világhíressé vált The Neville Brothers csapatát mutatta be néhány felvételén, és a hozzátartozó riportokon keresztül. A Neville-klán ugyanolyan híressé vált a városban, mint a jazzben a Marsalis-család. Hogy ne csak a dicső múltról és a ma is pezsgő zenei jelenről legyen szó, a jövő zenéjét is felidézi a film: a ma divatos hip-hop zene, és annak New Orleansi ága, a bounce neves képviselőit, többek között DJ Jubilee-t szólaltatja meg Michael Murphy. A film egyik kulcsmondatát az egyik Neville fivér mondja ki napjainkban: „New Orleansban az a csodálatos, hogy mindenki ismerőse mindenkinek, akkor is, ha azelőtt sohasem találkoztak."
Most, a beszámoló legvégén elárulom nagy titkomat: részben személyes élményeimet elevenítette fel a film! 2000 januárjában öcsémékkel ellátogattunk a Mississippi-delta városába, ahol másfél napot töltöttünk el, többek között egy éjszakába nyúló estét a szórakoztató negyedben, a Bourbon Street környékén, ahol megkóstoltunk néhány jellegzetes ételt a város másik híres nevezetességéből, a cajun konyhából. A jó értelemben vett, a rasszok vegyüléséből csak nyerő kozmopolita város mély nyomot hagyott bennem. Ha „élőben" nem is, de a film megtekintésével ajánlom mindenkinek, hogy részese legyen e csodának

< Megjelent a vaskarika.hu portálon, 2021. 05.21-én

2021. május 3., hétfő

DALOKAT GYŰJTÖTTEM ÉS FELEDHETETLEN ÉLMÉNYEKET- EGY SZEMTANÚ EMLÉKEI (1963-1969)

Dalokat gyűjtöttem és feledhetetlen élményeket – Egy szemtanú emlékei (1964–1969)
2021. május 03. - beatkorSzaki

1964-ben, tizenöt évesen lettem az akkoriban divatba jövő beatzene rajongója. Gimnazistaként egymást informáltuk az osztálytársakkal, újságokat hoztunk, néhányukhoz – akinek már magnója volt –, fel is mehettünk a tanítás után, és a meglehetősen zavart Szabad Európa Rádió adásaiból levett számokat hallgattuk szájtátva. Korábban a twist, a Speedy Gonzales, Elvis és Cliff a Shadows-zal megnyitották már a horizontot, de a Beatles és a Mersey-beat, majd később a Rolling Stones és a brit rhythm & blues-hullám elvakulttá tett. Mivel meglehetősen archiváló típus voltam – és vagyok máig is – e felejthetetlen korból közrebocsájtom most néhány fennmaradt emlékemet.
Addig nem nyugodtam, míg a New Musical Express 1964. december 17-én megjelent, a hallgatók által összeállított évi csúcslistájának első tíz felvételét unokabátyámtól kapott magnómra nem rögzítettem.
1. The Animals: The House Of The Rising Sun 2. The Beatles: A Hard Day’s Night 3. The Rolling Stones: It’s All Over Now 4. The Rolling Stones: Little Red Rooster 5. Manfred Mann: Doo Wah Diddy 6. Dusty Springfield: I Just Don’t Know (ezt kihagytam) 7. The Kinks: You Really Got Me 8. Julie Rogers: The Wedding (ezt is) 9. The Shadows: The Rise and Fall of Flingel Bunt 10. The Beatles: Can’t Buy Me Love.
Míg az énekesnők versenyében még sok volt a táncdalénekesnő az élen (Brenda Lee, Dusty Springfield, Cilla Black), és jórészt a férfiaknál is, de nem ennyire esztrádosan (Elvis Presley, Roy Orbison, Cliff Richard), addig az együtteseknél már az új zenei forradalom résztvevői álltak az élen, a Beatles, a Rolling Stones, a Supremes, az Everly Brothers, az Beach Boys, a Searchers, vagy Manfred Mann csapata.

Itthon a Hanglemezgyártó Vállalt is alkalmazkodni kényszerült az új divathoz: néhány SP-t és EP-t már 1964-ben, illetve 1965-ben kiadtak Zoránnal és a Metróval, az Atlantisszal, az ős-Illéssel, majd ugyanők Szörényiékkel, a Wittek Marival (is) felvételt készítő Omegával. Ezek persze a Luxembourgról lekagylózott angolszász számok voltak mind. Nagy részüket beszerezem, így az első három, 1965-ben kiadott Atlantis-lemezt is. Nem is voltak rosszak a koppintások, Ray Charles Sankó által énekelt What Do I Say-e messze verte az omegás Paint It Blacket, az Illés-féle Bucket Seatset, Zorán Volgai hajóvontatóiról nem is beszélve, és igényesek voltak a komolyzenei feldolgozásaik is. De Neményi eszméletlen nyomulása után sem sikerült nagylemezt készíteniük – és ez így volt helyénvaló –, ugyanúgy, ahogy a többet érdemelt Echo együttesnek sem. A nagylemezre 1968 karácsonyáig kellett várni, amikor is az Omega, majd a következő évben az Illés, és a szép lassan a többiek is kihozták a sajátjukat. Volt egy évem, amikor minden hónapban (csak a zsebpénz lenne több!) megvettem egy-egy, már magyarul elhangzó Illés-kislemezt, összesen vagy tíz-tizenkét darabot.
A Rádió Komjáthy-műsorait (Csak fiataloknak, Vasárnapi koktél), később Göczey Zsuzsa szakmailag értékesebb adásait (például a Lemezbörze helyettet) a lehető legtöbbször meghallgattam – a rádióújságban bekarikáztam őket egy hétre előre. Sohasem felejtem el, hogy amikor a Magyar Rádió 3-as (Bartók) kísérleti, sztereó adásai mentek délelőttönként, a komolyzene mellett a Chicken Shack nagylemezét is hallgathattuk, valószínű Zsuzsa segítségével.
Néhány televíziós műsor is nagyban hozzájárult a beatzene népszerűsítéséhez akkoriban. A Halló, fiúk, halló, lányok! – Antal Imre lelkes közreműködésével – mindig bemutatott egy-egy beatbandát. Íme, a feljegyzett lista: 1966 februárjában az Illés, márciusban a Scampolo és az Omega, áprilisban a Phantoms, májusban a Sankó, júniusban a Kék Csillag, augusztusban az Atlantis, szeptemberben a Metro, októberben a Syrius (még nem a „Nagy”), novemberben Fenyőék Syconorja, míg Szilveszterkor a nagy hármas, azaz az Illés, a Metro és az Atlantis került a képernyőre. Ugrunk: 1967 márciusban az Omega, májusban kedvenceim, az Atlas, júniusban az óbudaiak ásza, a Liversing, augusztusban az Echo került bemutatkozásra.
A magnón, lemezeken élvezett passzív zenehallgatást hamarosan felváltották a koncertek. A Kapás utcai tánciskolában – ahova a kis-kisasszonyokkal táncolni tanulni jártunk – már a Kék Csillag játszott, de még főleg hagyományos tánczenét. A legelső beatkoncert pont születésnapomra, 1965. április 8-ra esett, amikor az Istvánmezei úti Sportcsarnokban a dobogóra lépett a hattagú, teljesen ismeretlen, de brit együttes, a Stovepipe No. 4. A 3 gitár- orgona-dob felállású zenekar – lehet, hogy a hatodik tag a menedzser volt? –, mint sok korabeli csoport, így például a szintén Magyarországon sztárrá avanzsált Nashville Teens is beatbandaként kezdte, majd átrándult a rhythm & bluesba, amely akkoriban, a Rolling Stones térnyerésével lett óriási divattá. Nagy élmény volt ez, még ha zenei kuriózumot nem is tartogatott, mert a táncos helyeken eddig is lehetett már beatzenét hallgatni. Tiszteletre méltó volt az kezdeményezés, hogy a beat terjedésének hajnalán – engedve a diákönkormányzatok határozott kérésének – jó hírű, szigorúnak tekintett budai fiúgimnáziumom, a Rákóczi is koncerteket szervezett a nagytermébe. Az első, még 1965 februárjában az említett Kék Csillag volt, majd már vadabb, keményebb, dühöngő zenék is érkeztek, 1966 áprilisban az Atlasék, majd két hétre rá a Liversing, nem sokkal később pedig a Demjén-fivérekkel felvértezett Dogs.
Kedvencem a főleg Szabó György „Manó” szájharmonikás jóvoltából Stones-, Pretty Things- és Them-nótákat játszó Atlas volt. Öt-hat bulijukra is elmentem, addig, míg nem igazoltak át a soul műfajába.
A liversinges fiúk jóvoltából az eddig csak a nyugatnémet Bravo magazin oldalain megismert hosszúhajú zenészekkel is találkozhattam. Ahogy Homonnay Zsombor vállig érő hajjal dobjai mögé, egy összetákolt háromlábú székre telepedett, vagy amikor Thúry Árpi a padlót nézve, szemét eltakaró, egyenes haját megrázta, az már a nagybetűs Nyugat volt nekem. Ők is vad R & B-t nyomtak, mint ahogy azt Kovács László jóvoltából két bootleg-felvételről átvett vinyl-lemezen most is meghallhatjuk. Demjénék még profibb szereléssel játszottak: még most is a fülembe cseng a Mysterians 96 Tears című száma, Králik staccatós C-dúr- c-moll orgonapötyögéseivel, Rózsi már akkor profi basszusjátékéval, hangsúlyos énekével. Persze akkor még – azt hiszem, ez Közép-Kelet Európában más helyeken is szokás volt – az első „menet” kizárólag instrumentális számokból állt, Shadows-, Spotnicks-, Hurricannes- és Duane Eddy-nótákból.
A művházak, klubok, ahol az újonnan alakuló, befutásra váró, és a már befutott beatbandák heti rendszerességgel szombat, és/vagy vasárnap este játszottak, (pénteken azért nem, mert nem voltak még szabad szombatok, így Friday On My Mind-szerű számoknak még csak a Nyugaton lehetett aktualitása) közismertek a zenekarokkal kapcsolatos írásokból, ezeket nem ismétlem. Az Ifjúsági Park ellenben minden fiatalt vonzott, akik hajlandóak voltak a fehér ing és nyakkendő, illetve a valóságnál rövidebbre igazított haj reguláit betartani.
1965-ben és 1966-ban főleg csajozni mentünk oda, az ezt követő évektől inkább csak élvezni a zenét. A legnagyobb ottani élményem az volt, amikor az akkor már országos sztár Radics Béla a frissen leszerződött Demjén Ferivel alakított Sakk-Mattjával hatvankilenc őszén már nemcsak Jimit és Creamet, hanem Led Zeppelint is nyomott. Mindenkinek tátva maradt a szája, amikor a Whole Lotta Love-ban a Kapitány Rózsival szinkronban a középrészben jó néhányszor végighúzta a gitárját a színpad szélén felhúzott vaskorláton.
Kedves emlék volt az is, amikor 1965-ben a lakásunkhoz közeli Jókai Klubban lépett fel a Scampolo. Angliai nagynénémtől a frissen ajándékba kapott színes Beatles-képeskönyvvel a kezemben már korán megérkeztem klubba, ahová éppen bepakoltak a zenészek. Magától értetődött, hogy mindenki, aki ott lebzselt a kezdésre várva, fogta az erősítőket, hangfalakat, és cipelte őket a zenészekkel együtt. Komár és Judy akkor még épp, hogy „érintették” a beatzenét, inkább Elvist, Shadows-t és rock and rollokat játszottak. Szintén 1965-ös emlék, hogy a Lenin körúti Horizont tánciskolában szombat esténként táncparti volt. Abban az évben bizonyos Angels együttes játszott, a következőben pedig már a Kinks-dalokat egy az egyben előadó Futurama. Egyik vízválasztó koncertélményem az 1966 júniusi Gitárpárbaj volt a Kisstadionban. Az Atlas, az Omega, a Metro és az Illés volt hallható aznap. Akkor láttam be, hogy a dögös R & B-t játszó kedvenceim, az Atlas nem minden hangszerese állt tudása magaslatán. Az Illés viszont tisztán, precízen, pontosan játszott, és ez azonnal kitűnt. Ha Zorán nem is, de Levente jobban gitározott, mint Bíró Gábor „Doki”.
„1966 nyara, Kisstadion. Nyomják a Beatlest, a Rollingot, az Animalst a bandák. Torzít a gitár, brummog a basszus, mellkas-szakító a nagydob, all right-okat, yeah-ket, oh, baby-ket nyögdécselnek az énekesek. Egyszer csak fülelünk és felülünk lepusztult deszkapadunkról: »Légy jó kicsit, hozzám, engedd hogy menjek.« Egy percnyi sokk után tízezred-magammal tapsviharral üdvözöltük Szörényi Leventét, Bródy Jánost, a magyar beat megszületését.” – írtam erről 2005-en a Sárvári Hírlap hasábjain.
A beatzenekarok koncertlehetőségeinek a Petőfi Sándor utcai Egyetemi Színpad volt az egyik legnívósabb, legelkötelezettebb támogatója. „Az Egyetemi Színpad a hatvanas években egy megtűrt hely volt. Akkor még semmit sem tudtam a politikáról, hiszen 18 évesen kerültem oda, de most már tudom, hogy ez a Kádár-korszak izmosodó korszakában volt. Ott szabad volt olyasmit csinálni, amit nem nagyon lehetett máshol. Egy menedéke, egy szigete volt a budapesti értelmiségnek, és ott volt a költők, írók, színészek, zenészek java. Tiltott gyümölcs volt, sokszor ötszáz ember gyűlt össze a nézőtéren. Ionescot tilos volt máshol játszani, de az Egyetemi Színpadon, az Universitas együttesének lehetett.” – ahogy ezt a 2010-es Évezrednyitó Beszélgetéseken mondta Sárváron Jordán Tamás. Az Egyetemi Színpadon nekem az 1966 januári Atlas-buli volt az első, melyet egy évvel később megismételtem, és a Rockers című vad, Manó harmonikajátékára épített Bo Diddley-ritmusú dal varázsolt el leginkább. Hál’ Istennek, a Moiras Kiadó jóvoltából ötvenvalahány évvel később lemezen is meghallgatható, és visszaidézhető lett a Them együttes Mystic Eyes című számára felépített őrület. Amikor 1966 karácsonyán Omega-koncertre mentem, abból kisebb családi botrány lett, hiszen apám kifejezett kérése ellenére kihagytam a háromgenerációs családi vacsorát. Akkor még Kovacsics szólózott, Varsányi basszusozott, Kóbor még reszelt ritmusgitárján, és zömében Benkő énekelt.
1967 áprilisban szintén meghallgattam őket. Mindenevők voltak, beat, R & B, olasz dalok, és tőlük hallottam először soul-dalt, a Four Tops Reach Out című számának egyébként kitűnő feldolgozását. Egy-két saját számmal is próbálkoztak már. Én a Jó bornak nem kell cégér, és… című dalra emlékszem, immár Kóbor énekével, amely azóta a feledés homályába merült.
Az Illés 1967 novemberi koncertje ugyanitt örökre szóló élmény volt nekem. Először láttam őket hosszú hajjal, színes, hippi-mintás öltözékben fellépni. Az első menetben a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című lemezének több dalát mutatták be, igazi profizmussal, tiszta vokálokkal, majd a másodikban az akkor már egyre sokasodó saját számok blokkja következett, őrült nagy sikerrel. Ekkor teljes volt a létszám, nem úgy, mint az Alfa moziban ugyanez év április 4-én (ez nagy ünnepnap volt akkor!), amikor Szabolcsot nélkülözniük kellett aki – szerencsére nem hosszú ideig – katonai szolgálatát töltötte. Egész más, de nekem nagyon is tetsző zenét kaptam a szintén ott, 1968 áprilisában fellépő Tolcsvay Triótól.
A Balaton-parti nyári bulikat sem szabad kihagynom az emlékezetes koncertek közül. Például 1966 augusztusában az Illés és korabeli táncdalénekesek ORI-buliját Siófokon, ahol azért a végén azt játszottak, amit vártunk, a sajátokat. A Dogsot Siófokon csíptem el, 1967. augusztus 27-én, majd másnap-harmadnap az immár Mihály Tomival felálló Omegát Balatonszemesen. 1969-ban, Badacsonyban a Mini nyomta a másnapi, sikeres felvételi vizsgám előestéjén. Én már akkor megszereztem örök kedvencem, a Felkelő nap háza kottáját. Azóta is a hátam borsózik, mikor az a-moll, C-dúr, d- moll, F7 akkordokat meghallom. Mi tagadás, Török Ádi kamuangolja csak nyomokban hasonlított az eredetire, de fuvolája, Závodi Janó gitárjátéka, Czipó Tibi kemény basszusa kárpótolt minket.
A korszakunk nagy koncertjére 1967 júliusában került sor: az ELTÉ-re történő – végül sikertelen – felvételi vizsgám előestéjén végre egy igazi brit nagyágyú, a Spencer Davis Group lépett fel. Ez volt az az emlékezetes, fapadégetős koncert, ahol épphogy elkerültem a gumibotos lovasrendőr ütéseit. A Keep On Running és a Gimme Some Loving élőben maga volt a mennyország. A kamu-magyarosan Kiviszem a lavórtnak mondott utóbbi dal jellemzi a korabeli angoltudásunkat. Mi, magyarok, farmernek mondtuk a blue jeanst, a Rolling Stonest Rollingnak rövidítettük, a cover-dalokat koppintásnak hívtuk, de a legmosolyogtatóbb fordítás a Les Humphries Singers Mamma Lou című dalának A ló anyjára való magyarítása volt.
Ha Steve Winwoodtól lemaradtunk 1967-ben, egy évvel később, a Traffic nevű art-rock banda élén, pályája csúcspontján ő is ellátogatott a Kisstadionba. Kihagyhatatlan volt. A Feelin’ Allright-ra jól emlékszem: visszahallgatva utolérhetetlen ez a szám a szólóének, a hangszeres improvizációk, és nem kevésbé az ördögi ritmusa miatt.
1968. szeptember 1-én bekövetkezett az, amit minden hasonló korú fiú a pokolba kívánt: megérkezett a katonai behívóm. Szerencsére az egyetemre felvettek „előfelvételis” státusza 11 hónapban maximalizálta életem ezen elfecsérelt korszakát, az pedig igazán kedvező volt, hogy Jánoshalmán, a tüzérlaktanyában megalakult a helyi beatzenekar, a JABB (Jankovác Beat Band), melynek billentyűse lettem. A tiszti klubban állandó telt házzal játszottunk, vonzottuk a helyi és a környékbeli fiatalságot is. Érdekes, hogy egy hónap után, mikor még „csak” zongoráztam, kérésünkre egy vadiúj Hohner elektromos orgonát rendelt a helyőrség, amely addig csak a menő pesti beatbandáknak volt elérhető. A sokrétű repertoárból a Rolling vonalat én vittem, énekeltem is ezeket a dalokat.
Nem sokszor kaptam eltávot, de 1969 januárjában igen. Újdonsült barátommal – akivel máig együtt járunk koncertekre –, Varga „Gánya” Gyurival elcsíptünk egy Omega-bulit a Kinizsi utcai klubban. A Nem tilthatom meg neked negyedórás előadása során Presser még nem Hammondon, hanem Capri-orgonán improvizált egy olyat, amilyet még életemben nem hallottam, és feledhetetlen marad nekem Laux Józsi szólója is.
1969 őszéről Keszthelyen már néztük az osztrák TV szombat délutáni Beat klub című műsorát, de a korszakot már a rockzene történeteként ismerjük…

Szerző: Gróf István „Tutus”
Fotók: 1. kép: Fortepan/Sándor Dávid, 2., 4., 5., 6., 7.: Gróf István archívuma, 3.kép: Fortepan/Fortepan, 8. kép: Fortepan/Schiffer Pál
Megjelent a Volt egyszer egy beat korszak portálon 2021.05.03-án

2021. április 26., hétfő

HA OTTHON MARADSZ- EZT A TÓTH VIKTOR ARURÁVAL TEDD

HA OTTHON MARADSZ - EZT A TÓTH VIKTOR ARURÁVAL EGYÜTT TEDD!

2021. április 23., Gróf István

Tóth Viktor szaxofonos két, ragyogó balladalemezét még akkor vettem elő, amikor a Maradj otthon! regulát nyomta minden médium. Az egyik még 2014-ből való, akkor az év legjobb jazzlemeze címet nyerte el, a jazzma.hu portálon pedig a kritikusok díját, a másik pedig friss, 2020 téli kiadás.

Az egyéni szakmai utat járó Tóth Viktor a hazai jazzéletben nem felkapott sztár, koncertet koncert hátán adó, sokat foglalkoztatott ünnepelt zenész, de neve mégis fényesen csillog a kollégák, a kritikusok, és, hál’ Istennek a zeneszeretők között is (2020-ban utcahosszal verte az altszaxisok mezőnyét a jazzma.hu-n ezeknél!). Hangszertudása javát post bop stílusában inkább a Tercettjével mutatta-mutatja be, míg az Arurával a befelé forduló, érzelmes ember vívódásait a spiritualitás zenei eszközeivel tolmácsolja. Hatalmas lelke van, és hogy tartalékait feltöltse, sokszor „elbújik” ide-oda, hol Indiába, hol a Gyimesekbe, de legtöbbször alföldi tanyájára. Majd előrukkol egy-egy kész lemeznyi anyaggal. Az Arura, zenekara neve egy, a trópusokon termő vadszilvafa kérgének füstölőnek használt misztikus erővel bíró terméke, amely az ember testi és lelki problémáira nyújt vigaszt. Nos, ezt a vigasztalást kapjuk meg mindkét lemezén, melyekben társai az a Lukács Miklós jazz-cimbalmos, aki korunk jó néhány újító jazzerével (Dresch Mihály, Borbély Mihály) és etno-zenészével (Palya Bea) játszott/játszik együtt, és fiatal kora (44 év) ellenére már pótolhatatlan zenész hangszerén. Az ütőhangszer nélküli Trió harmadik tagja az az Orbán György, aki Szakcsi Lakatos Béla, Tony Lakatos, Babos Gyula zenekaraiban nőtt fel, és már 18 évesen csodabőgősként könyvelték el.
A Szemed Kincse/The Present című albumuk tehát 7 éve jelent meg, és rögtön robbantott is. A kilenc számból kettő kivételével mind lassú ballada. Mindjárt a kezdő felvétel egy örömóda. Nem a Lajosé, hanem a Viktoré. A Joy-ban a szaxi- játékban Coltrane szelleme jön át, a gyönyörű és hosszú cimbalom-rögtönzés méltó párja ennek. Csillagos ötös! Kristálytiszta, élvezhető jazz a First and Second c. ballada, szép, egymásba fonódó harmóniamenetekkel, persze az első, majd a második fokon felvezetve a dallamot. Nem kell ide, felesleges a dob: Orbán mind Tóth, mind Lukács felfelé kapaszkodó variációit megfelelőképpen meg- és alátámasztja. Ötvenes, hatvanas évekbeli hangulatot kapunk egy újabb csodálatos lassúból, a Barta Bertalan dala címűből, melyben jó kis bluesos szaxi-hajlítások -az előadó szerint ükapja hortobágyi barangolásainak felidézése- melegítik fel a szomorkás hangulatot. A témafelvezetés és a bridge a „minthahallottamvolnavalahol” feelinggel jön át, de a rögtönzések túllépnek ezen. A lemez negyedik opusa is ballada: a Brilliant Steps tipikus befogadó, mainstream jazz, ahol -mint ahogy a címe is utal rá- a dallam hangnemváltásai lépésről lépésre hallhatók a fúvós hangszeren, amelyet a lágy cimbalom-akkordok és a brummogó, aszimmetrikus bőgő-pengetések foglalnak keretbe. Elbűvölő természetrajz-zene a The Cat and the Moon c. ballada. Szinte érezzük a csendes, kihalt tanyaudvari éjszaka, a világító telihold és a rácsodálkozó, bekunkorított farokkal az azt csudáló macska „összjátékát”, tökéletesen megidézve. Megint csak epikus az ezt követő bop, az altón fújt lefelé lépdelő dallammal felvezetett I’m Waiting for You, amiben Miklós érzelmes-dallamos „zongorás” improvizációi ismét figyelemre méltóak. Na végre, egy gyorsabb ritmusú szám, a Remember the Hatseller! De nem ezért végre, hanem a népzenei-nótázó dallamvezetés és hangszerelés miatt (mintha tárogatót hallanánk a szaxofon hangján, de ízig-vérig cimbalmot a „saját” hangján). A lemez vége felé Az éjszaka zenéje groteszk mozi-hangulata a következő Tóth-szerzemény, egy kis free-szabadosággal fűszerezve. Az utolsó, az Emanation c. szám, szintén Tóth és Lukács szép, elégikus rögtönzéseivel zárja az Arura Trió bemutatkozó lemezét.

Ugyancsak koncertfelvételt rögzít a Have No Fear című, tavaly a polcokra került lemez. Ez a lemez már dühösebb, zaklatottabb, forrongóbb, mint elődje. A Who Is Like You-ban, a kezdő számban ez már hallható is. Ámbár páros ritmusú, hangsúlyozása asszimetrikusként jön át, főleg a torzított-recsegő szaxofonszólamokban, annak mintegy hangszeres recitatoival. Lukács áradó-hömpölygő, akkordokkal tűzdelt 16-os cimbalomfutamai csodaszámba mennek! „Kincses” jellegű a következő ballada, az A Little Piece. A cimbalom szépen zongorál, a bőgő puha dobbantásaival járul hozzá Tóth búsan ereszkedő dallamához. Leszállt az angyal a virágos rétre, csodálkozzatok rá, hogy milyen szép! - képzeljük bele egyre erősebb tavaszvárásunkat az Arura zenéjébe. A lemezen nekem ez a csillagos ötös! A béke nyitánya (Overture for Peace) a vártnál viharosabb avantgárd zene: extatikus afroamerikai szaxi-recsegtetés, de kihallható kelet-európai hangsorokkal. A Brightest Moment táncos 6/8-dal indít, de György bőgő–kíséretének ritmikája asszimetrikusnak hallatja a zenét. Majd páros ütemben szétterül a szépség, a meleg, a jóság Viktor Selmerjéből a sokáig kétakkordos dalban, melyben érzethetően Miklós ágas-bogasan tekeredő cimbalomszólója is kiveszi a részét. Az Elsüllyedt városok sokak szerint a lemez legsikerültebb dala. Nos, az igaz, hogy kilóg a sorból. Miklós hangszerén egy újabb csodával, szitár-hangokkal indít, és a zenekarvezető is indiai, majd orientális stílusban játszik a perzsa zurna hangszínén fúvósával; a hangulat már korántsem olyan rózsás, mint az előző darabokban. A háború, a pusztítás, a halál, a felsikoltó jajveszélkedés jön át: segítsetek már! 180 fokkal váltunk: újabb „Kincses” nóta következik, a Light Train, fütyülhető vezérdallamával, derűs, napfényes hangulattal. A tengerpart mellett elhaladó vonatból Lukács láttatja velünk az épphogy fodrozódó tenger hullámainak partot érését. A másik, egzaltált hangulatú, de címe ellenére nem egzotikus hangszerelésű dal az Ethiópia. Az alaphangulat a rettegés, a félelem, az alaptéma ismétlődő, könnyen rögzülhető motívumai is ezt sugallják, majd egy kis mollos elbizonytalanodás, talán bizakodás sejlik fel, de nem: a sötétség visszatér. Hangszerelésében, ritmikájában, dallamvezetésében az egyik legbonyolultabb szám: lelkünk kavargásához nagyban hozzájárul. Azt a szerző mondta el, hogy e lemez megalkotásakor önkéntes karanténban volt alföldi tanyáján a pandémia első, 2020 késő tavaszi időszakában, és a természetet járva, magányosan küzdötte le félelmét a média által sulykolt valós és vélt veszélyekkel szemben. Ekkor született meg a lemez koncepciója, egyúttal címe is: NE FÉLJ! Szintén a lemez többségétől merőben eltérő szám, a Hajnali bús c., igazi nóta-groteszk következik, ragyogó hangszerelésben: a „még józan” témát a végén pengeti le Orbán, előzőleg a másnapos, összekavart lélek hangulatát szkeccseli fel előbb Tóth a szaxofonon mintha klezmeres kivitelezésben, majd Lukács veszi át a terepet otthonosan, cigányzenekaros túldíszített cimbalomfutamaival. Az utolsóelőtti dal a Moon Illusion. A fodrozódó tó vizén táncoló holdfény nem akar elsimulni: csak reszket, táncikál. Tóth Viktor etűdje egy fúvós mestermű. Nem is engedi társait nagyon közbeavatkozni. A The Missing One tragikusan elhunyt zenésztársára, a dobos Mohai Andrásra emlékezés. Talán kortárs zene. Talán a leginkább népzenei ihletettségű. Talán egy sirató, avagy ahogy a cigányok hívják, hallgató. Torokszorító, fájdalmas fúvószene, Viktor muzsikája legbelülről. Itt valóban csak kísérnek a többiek. Szép búcsú.

Post bop, free jazz, etno-jazz szakmailag a legmagasabb szinten, és könnyen rögzülő, lélekre ható balladák:egyszerre, egymást követve a lemezeken. Hogy van ez Tóth Viktornál? A válasz egyszerű: a zeneszerző-muzsikus lelkében ezek összekapcsolhatóak, ettől lesz egyéni a zenéje, az eredményét pedig mi, hallgatók élvezhetjük. Hallgassuk csak meg a lemezeket: zenéjük elvarázsol, miközben szórakoztat. És ezt elég kevesen tudják manapság megcsinálni ebben a szcénában.

Megjelent a jazzma.hu portálon 2021. április 23-án

2021. március 24., szerda

EGY SESSIONS-ZENÉSZ VÍG NAPJAI- REESE WYNANS SWEET RELEASE CÍMMEL ADOTT KI ALBUMOT

Egy session zenész víg napjai - Reese Wynans Sweet Release címmel adott ki albumot

Gróf István, fotók: CD

Nehéz, hosszú, 50 éves életutat járt be Reese Wynans, mire nem olyan régen megjelenhetett első albuma. A legendás Allman Brothers Band 1969-es floridai indulásánál már ott orgonált Dickie Betts gitáros és Berry Oakley basszeros mellett egy bandában, hogy aztán az ő helyére lépjen Greg Allman orgonista- énekes bátyával, a gitáros Duane-nel. Már nevet szerzett muzsikusként szerződött le Stevie Ray Vaughan Double Trouble bandájába, ahol 1985-90 között, a gitármágus haláláig muzsikált. Majd blues-lemezeken, így Buddy Guy, John Mayall, Ana Popovic albumain működött közre, hogy 2015-től a '10-es évek új blues sztárjának, Joe Bonamassa csapatának billentyűse legyen. Joe lett a producere is ennek a lemeznek, melyen másfél tucat vendégzenész, énekes működik közre, és mely a Sarasota-i zenész sokoldalú zenei megnyilvánulását hivatott bemutatni.

Mint a The Rolling Stones Tattoo You albumának kezdő száma, a Start Me Up, ez is a „csonka" Double Trouble tagok által- (Wynans- Chris Layton- Tommy Shannon) - írt dögös rock-kal, a Crossfire-al indít. Ebben nemcsak Reese sokszor Jon Lord-os, kromatikus skálán megbabonázott Hammond-imprói és Kenny Wayne Shepard, napjaink neves gitárvarázslójának hápogtatásai nagyszerűek, hanem az egykor szebb napokat látott Sam & Dave soul énekpáros egyike, Sam Moore éneke is hozzátesz a felhozó hangulathoz. Stevie Ray korszaka a következő nótában, az instrumentális Say What!-ban is folytatódik. Akkori kötelező koncertdarabjukon a texasi kalapos muzsikáját most is egy emberöltővel őt követő, de szintén Délről, Louisianából származó gitáros, Kenny Wayne idézi fel, a lengőbasszus alapra jó alkalmat adó hatalmas tekeréseivel. Amolyan Bruce Sprinsteen-es, örömködő funky-dal a következő szám, melyet ezúttal Paulie Cerra ragyogó szaxofonszólója ment meg a középszerűségtől. Ugyanezt tette meg főszereplőnk, Reese az egykor legendás Electric Flag amerikai blues bandától, azaz Mike Bloomfield és Nick Graventies tollából származó blues-zal: izgalmas imprója nélkül felejthető lenne. De nem így a lemez címadó dala, a Sweet Release, ami az album legszebb balladája. Az ereszkedő hangsorra írt 8 verset 7 előadó énekli az azt mennyei vokálokkal felturbózó háttérénekesekkel. Paulie Cerra, a kitűnő szaxis, Keb' Mo' és az akusztikus Vince Gill strófái emlékezetesek a nótában.
Két séma boogie- rock következik, melyek közül az elsőben floridai billentyűsünk brillíroz hatalmas rock'n'rollt, a 'la Jerry Lee Louis, majd az utána következőben az egykor elbújós Eric Clapton „fedőzenekarának", a Bonnie & Delaney-nek még mindig jóhangú énekese, Bonnie Bramlett próbálja feldobni - többé-kevésbé sikerrel - a hangulatot. A SRV írta Riviera Paradise c. ballada már egy kategóriával emelkedettebb: Reese Wynans 3 perces bevezető orgonajátéka, mintegy mozifilm betétzenéje hangszerelésében, hangulatában, zenei struktúrájában elvarázsol, hogy majd átadja a szót a szintén a szférákban mozgó Joe Bonamassa lágy gitárjának, majd hozzá hangulatában csatlakozva Kenny W. Shepard hangszerszólójának.
A tengerparti paradicsom hangszeres megidézése után egy pre-Allman Brothers korszakból, 1969-ből repertoáron tartott dögös soul-blues következik az albumon, benne Warren Haynes ex- Allman-tag a '70-es évek stílusában tekert gitárjátékával. Egy klasszikus 12-es Tampa Red blues, a So Much Trouble, Bonamassa énekével és gitárszólójával, és persze Reese Otis Spann stílusában vert zongoraimprójával, majd ennek a „testvére", egy szintén Tampa country blues szerzemény következik, ezúttal duóban, Keb' Mo' korhű énekével és gitárjátékával, Wynans billentyűivel, ragyogó kivitelben. A virágozzék sok virág jegyében egy instrumentális cool funky-nóta következik a lemezen, amolyan Booker T. stílusban, ahol ismét Reese izgalmas Hammond-játékára kell felfigyelnünk, valamint annak a fiatal Josh Smith-nek gitárjátékára, aki 2017-ben a Muzikumban nálunk is hallható volt. Egy szólózongorára átírt, szomorú smooth-jazzes Beatles-dallal, a Blackbird-del zárul a lemez, főszereplőnk megint más műfajban bizonyító billentyűjátékát bemutatandó.
Eklektikája és az erős sztárparádét felsorakoztató túlzó igyekezete ellenére kellemes, sokrétű muzsikát hallhatunk a Sweet Release korongról, természetesen felidézve rajta a mesés Allman-, és Vaughan-évek világát. Kár lenne kihagyni!
Megjelent a vaskarika.hu portálon, 2021. 03.24-én

2021. március 17., szerda

ELHUNYT DINNYÉS JÓZSEF DALTULAJDONOS, SÁRVÁR TINÓDI- KULTUSZÁNAK KIEMELKEDŐ KÉPVISELŐJE

Elhunyt Dinnyés József daltulajdonos, Sárvár Tinódi-kultuszának kiemelkedő képviselője

Szöveg: Gróf István, Fotók: felső és középső: Benkő Sándor, alsó: Novák Zsuzsa

Igen, pont azon a nemzeti ünnepnapon, melyet – sokadmagunkkal már lázadó tinédzserkorunkon túl – elkötelezett, fiatal felnőttként ünnepelhetett meg először hivatalosan.
Dinnyés József Szegeden született 1948 nyarán, és hamar zeneközelbe került. A dél-alföldi város első induló beategyüttesének, az Angyaloknak basszusgitárosa lett, majd 1967-ben, mindössze 19 évesen országos hírnevet szerzett a Budapesten rendezett I. Pol-beat fesztiválon, ahol egy szál gitárral és szájharmonikával a nyakában, saját, Ez ám a karrier című dalát előadva, II. helyezést ért el. Kezdetben főleg az amerikai Bob Dylan volt inspirálója, de hamar önállósítatta magát, majd (kezdetben) saját szövegeire írt dalaival országcsavargóként, füstös falusi művházak színpadán one-man bandként hirdette a szabadságot, tette gúny tárgyává a korszak diktatúrájának meg- és átélt dolgait.
„Az országút városból kifutó kígyója Nekem is kínálta aranyát csillogva,
Mindenem eldobtam, mikor elindultam, Még ma is lángoló kísértet az utam”

– írja korai, Nézek és látok című dalában. Majd elkötelezett hazafiként, neves anyaországi, de egyre inkább – és ez akkor még nem volt természetes – határon túli magyar költők verseit zenésítette meg. Több száz dalt írt, de termékenysége ellenére soha sem volt megalkuvó. A sors iróniája, hogy mikor a „könnyűzenei” szakmában a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején a nagylemezek elkészítése már elfogadott volt, és Jóskának több lemeznyi anyaga is volt, konceptelőadásai megszerkesztetten kiadóra vártak, Erdős Péter, a Hanglemezgyár döntéshozója “jóvoltából” csak 1985-ben jelenhetett meg egy, addigi életútjából megszerkesztett best of album, Határtalanul címmel.
Az országot, elcsatolt országrészeket autóstoppal, alkalmi fuvarokkal becsavargó életvitele folytatódott a ’80-as, ’90-es években is. Az öt évszázados magyar irodalom újrafelfedeztetésén túl a református zsoltárok közérthetővé tétele is dolga lett ekkortájt, és megzenésítve, áthangszerelve a verseket, zsoltárokat, szabadiskolái keretein belül terjesztette a kultúrát nagy-, de többnyire kisközösségekben.
1989-ben, a sárvári Históriás Napokon

Az ezredforduló időszakában is rendíthetetlen hittel, elszántsággal járta az országot, énekelte gitáron kísért énekeit mindig újabb, másabb szeletét kiragadva és feldolgozva a magyarság kultúrájának. Sárvár neki köszönheti a város egyik legsikeresebb, hírnevet biztosító közéleti, kulturális programsorozatát, a Históriás Napokat. Ő adta az öltetet egy 1981-re kiírt „közéleti töltetű énekes” pályázatra, melyet a helyi művelődési központ munkatársai, Tóth Ferenc „Virsli”-vel az élen meg is nyert, így 1981 szeptemberében megnyílhatott az I. Históriás Napok nem is egy, hanem a résztvevők óriási számára átszerkesztve, háromnapos rendezvénye. Ezt minden évben (később kétévenként) megismélhette a város egészen 2006-ig, illetve egy 2011-es Márciusi Históriák változattal. „Számtalan rangos fesztivált szerveznek az énekelt vers és folkihlette daloknak, ám tán némi jogos büszkeséggel jegyezhetjük meg: a mi Históriás Napunk volt a kezdeményező akkor, amikor a szó és a vers még csak metaforákkal és példabeszédekkel takarva biztathatott” – írta Tóth Ferenc a művelődési központ jubileumi kiadványában. Igen, én is szem- és fültanúja voltam annak az 1985-ös májusi rendezvénynek, ahol Dévényi Ádám, Sebő Ferenc, Kobzos Kiss Tamás, Szabados György, természetesen Dinnyés József mellett a rendszerváltozás egyre esélyesebb bekövetkezését nyíltan siettető Ratkó József és Utassy József költők is pódiumot kaptak.
Dinnyés József Gróf István beszélgetőpartnereként – Évezrednyitó beszélgetések

Szintén sárvári kapcsolata volt Dinnyés Józsefnek az Évezrednyitó Beszélgetések előadássorozat 2005. évében, mikor meghívott előadónként – persze kobozon kísért zenélő „bizonyítékokkal” – a Zsoltáros anyanyelvünk című előadásában a reformáció hatására felvirágzó anyanyelvű kultúra megszületéséről beszélt. Szintén elévülhetetlen nyomot hagyott a zenész-énekes a 2000. tavaszán alakult Sárvári Református Dalárda megalakulása után betanító-tanácsadó szerepvállalásával, mellyel sínre rakta az énekkart akkor.
„Emeld fel fejedet, büszke nép, Viselted a világ szégyenét,
Emelkedj magasba, kis haza, Te, az elnyomatás iszonya…”

– énekeltük Juhász Ferenc Himnusz-töredékét, majdhogy slágerré vált zenéjével mi is.
Halálod korai, híre váratlan volt. Örök útonjáróként immár az égi országutakat rovod. Isten veled, Jóska!

Megjelent a sárvárikum.hu portálon 2021.03.17-én