2018. április 30., hétfő

A MEGUNHATATLAN BLUES BROTHERS

A MEGUNHATALAN BLUES BROTHERS
A THE BLUES BROTHERS-THE HUNGARIAN SHOW A SOPRONI SZÍNHÁZBAN

Amikor Amerikában 1978-ban bemutatták a színpadon, majd rá 2 évre mozifilmen is a megérdemelten világsikert elért darabot, mindenkit tudta, hogy miért megy el az előadásra: jó, dögös zenét hallgatni, pergő táncosokat látni, a poénokon jókat nevetni, mert maga a cselekmény, ha nem is tized-, de harmadrangú. Azaz körítés. A Dan Aykroyd és John Belushi- páros, a Blues fivérek, Elwood és Jake szerepében, pompásan ráérzett a figurára: a stand up comedy a zenével, a kemény soul-lal, az extatikus gospel-lel, a magával ragadó blues-zal és a táncos show-val egy olyan tökéletesen egymásba illeszthető elegyet kavart ki, ami példa nélküli volt a pop-, és a mozi-történelemben.

Nos, ezt az örökséget porolták le Sopronban az idén áprilisban, a Petőfi színházban, és formálták úgy magyarosra, hogy a darab eredeti feelingje megmaradjon. Mert tudták, hogy a darab megunhatatlan. Mert tényleg az. A szomszéd vármegye színházában Feke Pál és Serbán Attila, az itteni Blues – fivérek vállalták magukra a főszerepeket, amellett, hogy társ-rendezői, művészeti vezetői és „Hungarian Show” változat megalkotói is voltak ez esetben Szente Vajkkal egyetemben.
A tét óriási: egy színpadra kerülő, majdnem hogy kétszereplős kamaradarabban majd két órán keresztül a topon kell lenni: énekelni, táncolni, poénokat puffogtatni, a közönséggel csevegni, azaz figyelmet nem engedni lankadni. És ezt a két főszereplő, a fekete öltönyben, nyakkendősen, napszemüveggel, azaz bluesbrotheresen tökéletesen megoldotta. Rajtuk múlott a darab sikere, és erről ők gondoskodtak is. A számok magyar fordításban- Miklós Tibor munkája- hangzottak el, és néhányszor ugyan szokatlanul csengett a fülünkbe, de hogy mindenkinek sikerüljön azonosítania őket, az utolsó sorokat azért eredetiben, angolul énekelték el.
Titokban reménykedtünk, hogy a kettős szereposztással játszott Mrs. Murphy-t aznap este Tóth Vera énekelje. Szerencsénk volt. De bizony, mindkét számban (Think, Respect) nagyon oda kellett tennie magát, hogy a detroiti tiszteletes ötödik lánya, egy bizonyos Aretha Franklin dalát kiénekelje. A sikerben persze szerepet kapott a százvalahány éves Petőfi színház szemet gyönyörtető szecessziós nagytermébe finoman beigazított mozi is, amely a látványok egy fontos részéért felelt.
A függönyként lehulló mozi- vásznon - Madarász „Madár” János tervei alapján- mindjárt kezdésként jókat derültünk a magyar variáció eseménysorával: a Blues testvérek egy röpke két órás időtartamra Sopronba jönnek, koncertet tartani, de utána el kell iszkolniuk, mert jön a rendőrség. Nos, a hazai légtérbe egy régi, egymotoros Cessna sportrepülővel érnek be, és fogadószemélyzet híján egy oldalkocsis Pannónia – motorkerékpáron át közelítik meg a várost és annak színház- épületét lápos tájakon, poros utakon.
A látványon túl szerepet kapott a sikerben a Blues Brothers zenekar, amely gitár- basszus- dob- billentyűs- és a fúvós- kórus, azaz trombita- pozan- szaxofon felállásban tökéletesen adta vissza a közismert darabokat. A hét-tagú csoport a kétszer háromnegyed- órás „koncertet” egyetlen baki nélkül, pontosan, precízen, kísérve az énekeseket játszott, de a lényeg a felforrósodott hangulaton, a nézők lábdobogását, dúdolását kiváltó interpretáláson volt. Arról nem is beszélve, hogy a szaxis (Gyenes Béla, Barry White zenekarának egykori fúvósa!)és a gitáros (Kozma Norbert) közben- mert hát blues is volt egy pár- igényes rögtönzésekkel is előrukkolt. A két vokalista lány, Czerovszky Henriett és Vincze- Fekete Vera nemcsak kiválóan énekelték a sokszor igencsak nehéz magasságokban a dalokat, hanem kiválóan is mozogtak a zenére, átérezve annak lendületét. A siker további, látványos szereplői voltak a Blues Női Tánckar- a Soproni Balett tagjai-, akik az instrumentális számokban az egész színpadot betáncolva, az énekesek szereplésekor azokkal együtt mozogva Turi Lajos koreográfiájára táncoltak, fáradhatatlanul.
És persze a visszatapsoláshoz mindenképpen kellettek azok a dalok, amelyek méltán jó értelemben vett slágerek lettek: a hangulatot felpörgető Expressway, a She Caught The Katy és a Soul Man dögös soul-ok, a ragyogó magyar fordításban interpretált menü-sor, a Rubber Biscuit, amelyhez hasonlót talán Török Ádám tud elhadarni, a lábdobogtató instrumentális Peter Gunn témája, a tapsolásra serkentő Stevie Winwood- dal, a Gimme Some Lovin’. És elhangzott a koreográfusok munkáját nehezítő pörgős soul, az Everybody Needs Somebody To Love, a sodró lendületű Shake a Tail Feather, a blues- fővárost magasztaló himnusz, a Sweet Home Chicago, az amerikai csavargók dala, a Going Back To Miami, a minket is Serbán által egy kis koreográfia elsajátítására tanító Flip, Flop & Fly, vagy a végén elhangzó egykori Elvis- sláger, a Jailhouse Rock.
A darab sikeres, hiszen két hétre rá lehetett csak jegyet szerezni a mindig telt nézőteret vonzó előadásra, és amelyből mindössze 26 fog lemenni. De nem csodálkoznék, ha Sopronon kívül máshol is találkoznék a közeljövőben a Feke- Serbán páros szórakoztató, ugyanakkor mindannyiunkban nyomot hagyó produkciójával.
Gróf István
fotók: 1. port.hu 2. vivalamusical.hu 3. szinhaz.org jóvoltából
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.05.05-én, valamint a www.bluesvan. hu portálon 2018.05.09-én

2018. április 26., csütörtök

SKYTRAINNEL, TUK- TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL 3.

SKYTRAINNEL, TUK-TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL- 3.

Az indokínai nagy utazásunk negyedik állomása Bangkok, Észak- Thaiföld és Kambodzsa után Malajzia, és a Maláj-félsziget csücskén fekvő, így kikerülhetetlen Singapore volt. Feleségem szívesen kihagyta volna ezt az utat, inkább vidéken, Laoszban, Vietnámban kóborolt volna helyette, de végül sikerült rábeszéltem a modern Ázsia eme rejtelmeinek felfedezésére is. „Házi” tuk-tukosunk vitt ki ismét kora reggel a kissé elhagyatottnak tűnő Siem Riep-i repülőtérre, ahol az említett túl-méretes bőrönd miatti büntetési fiaskó után a leghosszabb belső repülőutunk következett Kuala Lumpurig.

Kuala Lumpur- kóstoló
Ugyan negyed 12-re leszálltunk, de a fejlettnek titulált országban nem-várt kellemetlenségek sora várt: az ekkora tömeg fogadására nyilvánvalóan fel nem készült hatóságok mulasztása miatt egy és negyed óráig tartott, mire az útlevél-vizsgálatot elvégezték, és majdnem újabb egy óra, míg a vámvizsgálaton átjöttünk, így negyed kettőkor léphettünk ki a reptér épületéből. Itt már a modern közlekedési eszközöket vettük igénybe, így a KLIA Transit gyorsvasutat, amely bő fél óra alatt a belvárosba repített minket, és ahonnan egy metró átszállással meg is érkeztünk leendő szállásunk, a város félig-meddig belvárosának számító kínai negyedbe, a Pudu városrészbe. Érdekes volt a tömegközlekedés jegyrendszere, de hamar megtanulható. Az állomás oldalfalán levő automatáknál- volt angol nyelvű választási lehetőség is- az érintő-képernyőn ráböktünk arra az állomásra, ahonnan és ahova a hét metróvonal bármelyikén akartunk eljutni, majd megdupláztuk a személyek számát, és ezután kiadta a fizetendő összeget, melyet akár papír-, akár aprópénz formájában betápláltuk a megfelelő lyukakba. Ezután kiadott egy- egy zsetont (a dodzsemezések során szoktunk ilyeneket kapni itthon), amelyek a beléptető kapuhoz érintve beengedett minket. De, és itt volt a lényeg, kiszálláskor csak akkor nyitott ki a vas-kapu, ha az érvényes zsetont elnyelte, és akceptálta az utat. A lábamat ért idegbecsípődés miatti sántikálás miatt le is lassultunk, így ezután az aznapi harmadik hideg zuhany már soknak tűnt: ez a foglalt hotelszobánk minősége volt. Eddig elkényeztettek voltunk, de most a kétszemélyes ágy mellett még annyi helyünk sem maradt, hogy bőröndjeinkből kipakolhassunk. Ledobáltuk azokat, és sietve kirohantunk a városba, elfelejteni bosszúságainkat. A negyedik zuhany a szó szoros értelmében ért bennünket- hatalmas trópusi zápor formájában. Gyorsan esernyőt vettünk (amit később soha nem használtunk), és gyalog elindultunk a belváros felé, bemelengítendő Kuala Lumpurból. De előbb jól megebédeltünk, és megelégedéssel konstatáltuk, hogy Malajziában is finom, változatos és olcsó a kaja.
A Bukit Bintang városrészbe érve már egyre többet néztünk felfelé, hiszen a mi szemünknek szokatlan felhőkarcolók sokasága elkápráztatta szemeinket. A csak 30-50 emeletesek után már jöttek szép lassan a nagyobbak, és célunk az volt, hogy éjszakai világításban közelről nézhessük meg a város leghíresebb látványosságát, a Pertonas ikertornyokat. A Bintang bevásárló-központjában aztán elakadtunk. Az oka prózai volt: párom okos-telefonja feltelt az eddigi fotókkal, több nem fért rá, így üríteni kellett. Ez nem ment egyhamar, de egy szakbolt alkalmazottja másfél órát töltött azzal, hogy átmásolta azokat egy általa eladott pen- drive-ra. Érdekes volt a reagálása, mikor 20 ringgit borravalót adtunk neki (kb. 1300 Ft): nem tudta mire vélni, és nagyon sokszor megköszönte azt. Többszöri heves zivatar közepette-, amelyek elálltak 10-15 perc múlva- aztán elértünk a nagyváros KLCC üzlet-negyedébe.
A jó tízszintes magasságú főépület közepén éppen a Yamaha zenei cég márka-bemutató showja ment: Beethoventől a Led Zeppelinig reprezentálva minden hangszer mindenféle hangerővel megszólalt ott. Több, sok-száz méter hosszú, a nap elől fedett, magasított gyalogjárdán közelítettük meg aztán a híres tornyot, melyről, és a környezetéről mi is sok képet készítettünk. A begyakorolt módon metróztunk haza, és estünk ágyba fáradtan, hiszen másnap sok új kalandra volt kilátás.

Őserdei kirándulás a Taman Negara Nemzeti Parkban
Így is történt: a következő két napra dzsungel- túrára fizettünk be a világ legidősebb őserdejébe, a 130 millió éves, 1937-ben megnyitott Taman Nagara nemzeti park területére. Azt persze hallottuk- olvastuk is, hogy a malájok egy nagyon- nagyon kényelmes nép (mi lustának tituláltuk), de hogy ennyire? Itt, - nem úgy, mint Thaiföldön, ahol „összeszedtek” minket a hotelek recepciói elől- egy közeli hotelbe, a Mandarin-ba kellett mennünk reggel 8-ra. Mivel nem akartunk elkésni, a hevenyészett, idő előtt bekapott reggelink után taxit fogadtunk, hogy el ne késsünk. Az utazásszervező cég, az NKS ott üzemeltetett egy irodát, ahova az alkalmazott ¾ 9-re esett be. Az ott türelmesen várakozó 10 turistát öt perc alatt elosztotta háromfelé, aszerint, ki hány napos útra fizetett be (volt 1, de volt 3 napos variáció is). Az Ázsia – szerte nyertes szokásos Toyota- kisbusz előbb egy tökéletes, 4-4 sávos autósztrádán, az A-8-ason tepert 125 km-t, ahonnan az ugyancsak kitűnő minőségű 64-es főúton mentünk tovább Jerentut városa felé, ahonnan a túra- utak indulnak. Egy középkorú francia házaspárral beszélgettünk leginkább,- akik velünk ellentétben nem merték a poggyászaikat a hotel recepcióján hagyni, ezért a hátizsákokon kívül még két 20 kg-os bőrönddel kellett közlekedniük. Itt kaptuk az első eligazítást egy narancssárgára festett hajú (Trump csak jelenthetett volna neki!) 50-es úriembertől. A lényeg: kifizettük az utat, ami nemhogy a thaiföldi áraktól egy kissé több lett volna, hanem egyenesen a háromszorosa volt.(550 ringgit, azaz 36000 Ft/fő) Igaz, ebben a szállás, négy étkezés és a hosszú utazás is benne foglaltatott, de így is nagyon drága volt. Pazar programot vártunk ezután, de másképpen alakult. Másfél óra, szerintük ebéd utáni szieszta, szerintünk „tökölés” után indultunk csak tovább, mi, „kétnaposak”, váltott busszal Jetty Tembeling kikötője felé, ahol a folyóparton újabb „eligazítást” kaptunk egy szervezőtől. Ő 8 méteres anakondákról, vérszomjas krokodilokról és piranhák millióiról beszélt a csónakba szállás előtt, fel hívva a figyelmet a veszélyekre. Csak néhányan, a közelben állók közül vettük csak észre, hogy a mondókája végén elröhögi magát.
Újabb húsz perc várakozás után beszállhattunk a long-tail csónakba, amely egy hagyományos, 10-12 személyes keskeny fa-hajócska volt, a végén persze egy izmos motorral. Szerencsénk volt, mert ez a hajóút ígérkezett az egyik fő attrakciónak, és a hírek szerint esős időszakban az utak 20 %-ánál ezt autóval kell megtenni a magas vízállás, a sodrás-veszély miatt. Szép idő volt, sütött a nap, persze volt a fejünk felett fából ácsolt tető, így a Tembeling folyón felfelé igazán élveztük a vízi- túrát. Igaz, hogy még elvétve sem találkoztunk sem hallal, sem hüllővel, pláne emlősökkel, de még madárkákkal is alig. A legnagyobb szenzáció, amikor lassított is a csónak a várható attrakció miatt, egy vízi-bivaly- csorda dagonyázása volt a sekély parton. Ezenkívül a magasabb parton láttunk néhány házi szarvasmarhát is lustán legelészni, de semmi több. Két és fél óra elteltével, 3/4 5-re érkeztünk meg a belső dzsungel- falu kikötőjébe, Kuala Tahan-ba. Itt megint szétosztották a jónépet, (3. eligazítás!) aszerint, ki milyen szállást igényelt (volt vagy 5 fokozat) Mi azért a külön, kétszemélyes szobához, légkondihoz ragaszkodtunk, de a közös zuhanyzó nem volt akadály. Az egymással rivalizáló 5-6 helybeli utazásszervező iroda kis lakófalui békésen megfértek itt egymás mellett, még közös éttermet is üzemeltettek, de egyben nem közösködtek: a folyópart stég, és a rajta levő kiszolgáló egységek üzemeltetésében. Az itteni kikötőcskék mindegyikén konyha, étterem, utazási iroda működött. Délután 5-től este 8-ig ismét szieszta idő volt, amibe bőven belefért a szállás elfoglalása, és a svédasztalos vacsora is. A hegyoldalban fekvő resort, bungaló-falu miatt, - a becsületükre legyen mondva- terepjáróval hoztak- vittek naponta többször is ingajáratokkal a kikötőhöz, ahol az élet zajlott. Jó fél 9 volt, amikor egy kedves, ruhástól is 40 kg-os vékony hölgy, - valószínű biológus végzettségű- bevezetett minket a koromfekete dzsungelbe. A bevezetőben tisztázta: csak az ízeltlábúakkal foglalkozunk ezen a kiránduláson, más nem lesz! Még egy árva majmot, rikoltozó madarat sem láthatunk?- látszott többünk arcán az aggodalom, de a keskeny, 60 cm. széles pallókon szépen sorban követtük vezetőnket. Majd mindenki fel volt szerelkezve valamilyen világító eszközzel, csak mi felejtettük a hotelszobánkban a vadiúj amerikai reflektoros lámpánkat, ami persze majdnem fél kilót nyomott 25 napon keresztül a bőröndünk alján. Szerencsére a kis muszlim (kendővel fedte fejét mindig) tudós nekem is juttatott egy homlokra erősített lámpát, hogy más- más célpontot keressünk. Nos, a rutin itt sokat számított: vezetőnk percről- percre fedezett fel csodákat a mellettünk levő fákon: hol egy 9 cm-es óriáspók, hol egy 20 centis ezerlábú, hol egy, az őrült nappali zajongásért felelős óriás kabóca- ezúttal- egy kis erőszakkal- megszólalásra bírva, hol egy a tökéletes álcázás miatt alig észrevehető nőstény imádkozó- sáska, szintén a 20 centis kategóriában. Egy kis fából épített obszervatóriumba- magaslesre is felmásztunk, ahonnan egy kicsit többet ígért a házigazdánk, elmesélve, hogy tavalyelőtt a csoportjával egy fekete párducot szemlélhetett perceken keresztül. sajnos, ez nekünk ezúttal sem jött be. Mivel feleségem az előző napi, Kuala Lumpur-i (ezután KL) metrózás alkalmából- ahol is légkondi 18 fokos hideget fúj nagy erővel a ventilátorokból a 35 fokból bejövő utasokra- alaposan megfázott, sőt, be is lázasodott, a gyógyszerek hatására aznap éjszaka végre egyszer 9 és fél órát aludtunk egyfolytában.
Másnap a svéd- reggeli után ismét egy órás késéssel indultunk aznapi célpontunkra, a nappali dzsungel- túrára. Nos, a kis hajó szinte csak átúszott a túlsó partra, ahol kiépített fapallókon mehettünk fel a Teresek Hill tetejére. Túravezető hölgyünk a napot a botanikának szentelte: csak a növényekre koncentráltunk aznap délelőtt. Csak látunk azért valami komolyabbat, emlőst, madarat, akár még kígyót –, reménykedtünk - de sajnos, nem így lett. A kirándulás egyik szenzációja, a világ leghosszabb, és az erdő felett 50 m. magasan átívelő függőhídján való átmenetel is ki lett húzva a listáról: a canopy walkway március 1-től le van zárva- nagyjavítás miatt. A látogatók biztonsága érdekében történt mindez: az egyik tartókötél megsérült, és ugyan át lehetne menni, de…..Különféle fákat, cserjéket ismertünk meg, volt „vízhatlan„ lapulevél, öngyújtóval alulról égetett, emiatt a keletkező gázok kipukkanásától nagyot szóló erdei falevél, és persze az ezeréves matuzsálemek, amelyek bizonyítottan ilyen öregek. A hegy tetején levő szép-kilátásért a megmászandó szintkülönbség 270 m, első hallásra nem is olyan sok. De 40 fokban, 95 %-os páratartalom mellett, galambősz fejjel… Szégyenszemre a táv ¾ -nél feladtam a „versenyt”, nejem átvette tőlem a kamerát, hogy egy fél óra múlva kiderüljön: nem vesztettem sokat a kihagyott százvalahány meredek lépcső kihagyásával. Érdekes módon sem a franciák, sem a hozzánk csatlakozó amerikai turisták nem törődtek lemaradásommal, annál inkább két fiatal maláj srác, akik mindenáron segítettek volna feljutni a hegytetőre.
A nap mégsem múlt el biológiai szenzáció nélkül: feleségem egy jó félméteres gyíkot észre, amely aztán pislogva tűrte a tizenvalahány fényképezőgép kattanását.
A kétórás kirándulás után visszatértünk a stégre, ahol a floating restaurantban, azaz a vízen himbálózó dokkon, az ott elhelyezett asztalok mellett megebédeltünk. Jó, hogy csak utána, a mellékhelyiséget keresve láttuk meg a konyhát, a szakácsokat, és az ottani higiéniát: bizony, akkor meggondoltuk volna az étkezést.
Tűzcsiholás és kollektív köpőcsövezés a dzsungel mélyén

De végül nem lett baj ezzel, azonban a lusta malájok programszervezése miatti újabb két és fél óra őgyelgés, napozás, bámulás. Du. 3-ra ismét hajóba pattantunk, hogy egy valódi őslakos falut, és annak lakóit megismerhessük. A kissé primitív maláj hajósok azon röhögtek a legjobban, hogy a sokszor 40-50 km-es sebességgel száguldó, alig egy méter szélességű csónakot meghintáztatták, ami miatt hol a jobb, hol a baloldalon ülő utas ázott sz…-rá. Ezt megcsinálták vagy 5-6 alkalommal, úgy hogy még az alsógatyánk is csurom vizes volt, mire a Sg Trenggan falucskába értünk, az Orang Osli bennszülött törzs lakóhelyére. Mivel majd 40 fok meleg volt, nem is bántuk a nedves állapotot.
Az ott elhangzott ismertetőben elmondták, hogy az állam támogatja a törzs tagjainak itteni megtelepedését, és ellenintézkedéseket tesz az elvándorlás irányában. Igen, állítólag az innen a városba kerülő bennszülöttek nagy része idő előtt meghalt. A beltenyésztés miatt a környező, hasonló törzsbeliekkel házasodnak. A kis falu járdácskáján állva láttam a tőlem 5-6 méterre ágaskodó, 30-40 méter magas óriási fákat, sűrűn benőtt aljnövényzettel, és lelki szemeimmel éreztem a dzsungel- belső félelmetes közelségét. A helyi fiatalemberek két attrakciót mutattak be: mindkettő borítékolhatóan közönség- kedvenc lett. Az első a tűzgyújtás volt, amit egy puha faág alatt gyorsan ide- oda rángatott erős indaággal indított a helybeli. A súrlódás által a felforrósodott ágon füstcsóva szállt fel, amit aztán finoman, érzékletesen fújt, és élesztett állapotba egy kis, puha növényi szálakból álló fészekbe rakott, ahol az elsőre ugyan nem, de a második kísérletre lángra lobbant. Vastaps!
A fúvócső még érdekesebb volt!. A kis nyílhegyek kiválasztása volt az első, melyet azok megfaragása, tollhegy-végekkel való ellátása, a fatest polírozása, azaz egy smirgliszerű lapulevélen való sodrása, végül a méreg odaragasztása (helybeli növényi- nedv- ragasztóval) követett. A célpont tekintetében a sok évtizedes hagyomány mit sem változott: a mienk is egy teddy bear, azaz egy kis sárga plüssmaci volt, amely egy műanyag- madzagon lógott egy csűr hátán, jó 15 méteres távolságban. A helyi fiatal fiúk megmutatták a technikát, majd jöhettek a turisták. A telitalálattól a fele úton a földbe cövekelő pozícióig minden volt. Persze nem volt olyan férfi a csoportban, aki nem állt volna oda hadászkodni, - így én is-, de a nőneműek közül is sokan megpróbálkoztak.
A megrendezett, „kiállítás- etnográfia” tudvalevő volt a látogatás előtt is, de ott szembesültünk vele igazán, amikor néhányan közölünk nem tapintattal, lopva készítettek a padon üldögélő süldő- lányokról zoommal fotókat, hanem szemről- szembe. Azt a sok dühös, összevont szemű tekintetet részükről soha nem felejtem el. Itt ért egy másik hazánkfiával történő emlékezetes találkozásunk is: a nem is fiatal házaspár autót bérelve járta be Malajziát, nem kis bátorságot mutatva, és persze saját programszervezéssel. A táborba visszavezető hajóúton ismét ment az „eláztatási” ceremónia, csak magasabb fokozatban: nem csak a csónakos billegtette járműbe folyt be innen- onnan a Tembeling vize, hanem tudósnak vélt túravezetőnk is hatalmasakat nevetett azon, hogy minden kedves utasának fejére borított egy-egy vödör vizet. Semmink nem maradt szárazon, de ez most már kockázattal járt: a megérkezés után egy fél órával indult a megkerülhetetlenül légkondival közlekedő kisbuszunk vissza KL-ba, amely egy jó háromórás út. Mit vegyünk le, mit vegyünk fel? Francia barátaink persze kicsomagolták a 20 kilósaikat, és megoldották, de mi a két hátizsáknyi „hozott” ruhatárunkkal nem sokra mentünk. Végül is nejem váltás blúza legalább felül, nekem a kockás pizsamanadrágom legalább alul mentesített a megfázástól.
Este 6-kor indultunk a dzsungelfaluból haza. A sofőrünk határozott unszolására (biztosan százalékot kapott) útközben megálltunk egy hangulatos kínai vendéglőben, ahol a világot-járt, kecskeszakállas, lófarkas tulaj valódi keleti vendéglátást reprezentált nekünk. A francia házaspár mellett egy fiatal amerikai pár volt még az asztaltársaságunkban, akik lótenyésztéssel foglalkoznak valahol West- Virginiában, úgy hogy Macron, Trump és Orbán polgárai a hangulatos helyszínen abba sem akarták hagyni a beszélgetést. Már fél 11 volt, mire a Mandarin hotel előtt kiszálltunk a járművünkből, és taxival (ez meglepően olcsó Malajziában, ráadásul nem kell félni, hogy átvernek, mint az északi szomszédban, mert használják a taxamétert) mentünk haza ugyanabba a hotelbe, ahonnan két napja eljöttünk. Valahogy elfelejtkezhettek rólunk, mert az épületben nem volt már üres szoba. Atya Isten, most mi lesz- gondoltuk, de a recepciós srác ekkor felajánlott egy 100 méterre odébb álló épületben, a szálloda apartman- részlegében egy komplett ötszemélyes, kétemeletes, 80 m”-es lakrészt. Egy perc alatt elszállt a bánatunk, pláne, hogy a szomszédos lebujban a nagy fáradságra megittunk két igen finom KingFisher márkájú, Indiában főzött sört.

Kuala Lumpur másodszor
Mivel szemünk előtt lebegett az a rájuk nem éppen hízelgő mondás, hogy KL egy egynapos város, a csodahotelben jó későn ébredtünk, mire 10 után nyakunkba vettük a várost. A cél az volt, hogy még a nagy kánikula előtt nézzük meg a külvárosban fekvő indiai kegyhelyet, a Batu Caves-t ezen a szombati napon. Feleségem sem volt már lázas, az én lábam sem fájt, a nap is sütött, tehát nosza. Metróval mentünk a nagy belvárosi csomópontra, a KL Central-ba, onnan városi vasút vitt tovább északra, a barlangokhoz. Csakhogy, ahogyan nálunk is előfordul, felújítás volt a vasúti pálya középső részén, így vonatpótló busszal kellett ezt a távot megtenni. Vonatról le, tömött, ülőhely nélküli buszra fel, arról le, majd vissza a már közlekedő HÉV-re: negyed kettőt mutatott az óra, amikor megpillantottuk a hatalmas sziklákat.
A hinduk számaránya Malajziában csak 9 %, de kultúrájukat, szokásaikat talán a legerősebben ők őrzik. Előbb a Ramayan- barlangokba mentünk be, ahol a hindu hitvilág minden szereplőjével találkoztunk. A több-száz méter hosszú szikla-labirintusban sokszor túlzóan élénk megvilágításban voltak elhelyezve a mészkőből faragott szobrok, több száz alakkal, egy-egy ősi vallási eseményt ábrázolva. Az óriásterem belső felén még egy 30 m magas kúpba is felmászhattunk, ahonnan be lehetett látni a földszinti szobor- parkot. Miután innen kijöttünk, mentünk fel az „igazi” Batu sziklához,
ahol a bejáratnál egy 42.7 m magas, aranyozott nő-alak, a Lord Murugan szobor hívta a vendégeket. Ugyan 272 lépcső vezetett fel a felső templomhoz, de mivel alacsonyak voltak, nem okozott nehézséget nekünk sem. A felső sziklatemplom éppen renoválás alatt volt, így nem a legszebb arcát mutatta, de méretei (100 m magas, 400 m. mély az egész barlang), hangulata, hitvilága emlékezetes maradt bennünk, pláne amiatt is, hogy a várva várt majmok végre feltűntek a kegyhely körül.
A kedves makákók ugrándoztak, ettek, kurkásztak, és el-elcsórtak mindig valamit a nem odafigyelő turistáktól. Mivel hatalmas viharfelhők gyülekeztek Batu Caves felett, annak megtekintése után rohantunk vissza a belvárosba. Így a nem túl érdekesnek tartott Dark Cave-be, a denevérekkel, bogarakkal, pókokkal teli barlangba nem mentünk be. De mire vissza- héveztünk, metróztunk a belvárosba, megszűnt a viharveszély, de maradtunk Indiánál, és az itteni helyiek városnegyedébe, Little Indiába mentünk át.
Gyönyörű textíliákat, kézműves ajándéktárgyakat, lábbeliket árusító boltok alkották a díszes főutcát, jobbról-, balról 30-40 emeletes felhőkarcolók árnyékában.
Egy életünk, egy halálunk, egyszer egy valódi indiai étterembe megebédelünk- gondoltuk- és nemsokára csak a helybeliek által látogatott hatalmas étkezdébe találtuk magunkat. A mosoly nélküli, összevolt szemöldökű, szigorú vakkantásokkal kommunikáló pincér-személyzet csakhamar az előzők után le nem mosott asztalra dobta a tányérként használatos pálmaleveleket, mindhárom, a kezében levő kannából egy-egy kanálnyit dobott rá a bennük levő szószokból, majd egy tányérnyi rizst, és két szárított palacsintaszerű kenyeret dobott mellé, végül a kért húsokat (csirkét rendeltünk) egy kis kávés csészealjban tette a nagy zöld teríték mellé. Evőeszközöket kérnünk kellett, mert ők általában kézzel-, újjal esznek. A porcogósan, csontosan megsütött húsok kivételével a többiből hagytunk elég sokat. No, nem azért, mert nem voltunk éhesek, hanem a látvány és a szagok, no, meg a higiénia miatt elment a kedvünk az evéstől. Egyébként Thaiföldön, Kambodzsában, és Malajziában is a normál étkezés folyamán a jobb kezükben tartott kanállal merik ki az ételt a tányérból, a villa pedig arra való, hogy bal kezükkel a kanálba segítsék az ételt. Kés az nincs!
Az indiai városrész után a brit gyarmati időket felidéző városközpontba mentünk, a város szellős, tágas, világos főterére, a Merdeka, azaz a Függetlenség terére. Körben mindenhol a felhőkarcolók, közelebb kisebbek, a két óriás, a Petronas Twin és KL Tower mögöttük, a téren pedig a gyönyörű muszlim díszítőelemekkel ékesített Sultan Abdul Semad Building egyszintes épülettömbje és a szintén nem nagy St. Mary Church anglikán temploma uralta a városközpontot. Szép, gondozott utak, járdák, hatalmas füvesített tér, a Selangor Club krikett- játékosai számára!!, egy 95 méteres árbocon lengő hatalmas országzászló, a Jakur Gemilang, mesterséges patakok díszes kis hídjaikkal, majd a szélén jó néhány felújított, barna gerendás, hófehér, kétemeletes angol ház a gyarmati időkre emlékeztetve - ez volt a Merdeka. A város egy másik csomópontjára, a Majsid Jamekra néhány szép mecset külső kerengőin áthaladva értünk el, majd onnan sietve a szállónkba rohantunk, hogy egymással versenyezve elérjük a legkisebb helységet. Ennek prózai oka volt: az indiai ebéd. Miután „helyrejöttünk”, este elmentünk a helyi városrész, a Pudu központjába, egyet sétálni. A meglehetősen ízléstelen kínai áruházak sem árú-kínálatában, sem minőségében nem érték el a belvárosban kínáltak színvonalát. Mivel az emlékezetes ebéd után már a tervezett kínai vacsoránkat is elhalasztottuk, a 7 Eleven garantált minőségű szendvicseire fanyalodtunk. Este összeszámoltuk: ketten 4 és fél liter palackozott vizet vásároltunk és fogyasztottunk el aznap! .
Másnap, vasárnap még mindig volt egy jó fél napunk KL-ra, mivel délután ment csak a buszunk tovább Szingapúrba. Ekkor,- ha már kihagytuk Bangkokban- kipróbáltuk az Európában nem, de Ázsiában, Amerikában is divatos tömegközlekedési rendszert, a skytraint, avagy monorailt, magyarul a magasvasutat. Ez talán annyival olcsóbb a metróépítésnél, hogy nem a föld alatt kell alagutakat fúrni, hanem a széles sugárutak felett, hatalmas betonoszlopokra nehezedő, 5-6 m magasra épített betonútra szerelik a jó fél méter magas szintén betonsíneket. Ezeket a „lába közé” fogja a vonat, és úgy siklik gyorsan úti-célja felé. Ismétlésként elmentünk megint a Petronas- ikrekhez, hogy most napfényben csodáljuk meg a modern építészet e csodáját. Lenyűgöző volt most is, és annak tiszta, ápolt környezete. A színvonalas parkosítás, a zöld szigetek tucatjai mind- mind megörvendeztették a turisták szemét: valóban itt és most látszott az ország gazdagsága. Ismét taxival (ugyanannyi volt, mint 2 metró-jegy ára!!) mentünk ki a busz- pályaudvarra szállónkból, ahova visszamentünk csomagjainkért, mert fél 2-kor indult a távolsági buszunk.
A sok repülőutat feleségem javaslatára váltottuk egy alkalomra buszra, mondván, hogy nem sokkal több idő, mint a reptérre órákkal előtte kimenni, várni, utazni- variáció, ráadásul többet is látunk. De végül egyik sem jött be! Óriási káosz, hatalmas tömegek várakoztak a nem kimondottan busz- pályaudvaron, egy többemeletes üzletközpont oldalában, ahol a megállóba néhány másodpercre be-, és kiviharzottak a hatalmas buszok. Nagyon észnél kellett lenni, hogy milyen bűvös négy szám van festve a sofőr ajtajára, nem is nagy számokkal. Végül is beszálltunk, de nem az emeletre foglalt, szép kilátással kecsegtető első két széket kaptuk, hanem az „alagsorban” a leghátsó fotelekbe. Mert azok nem székek, hanem hatalmas, rikító rózsaszín plüssel bevont széles, így a hátnak egyáltalán nem kényelmes fotelek voltak. Ez volt tehát a luxus- busz, mely aztán jó iramban indult neki a több-száz kilométeres, autópályán megteendő déli útjára. Amikor azonban a busz az emeletre felmenő jobb oldali lépcsőjére ültem, hogy videózhassak, Sando Khan csavarba font, zsíros hajú utóda, a sofőr elküldött onnan, mondván, hogy nem biztonságos az ott ülés. Na, ilyet sem hallottam ez idáig, de szó fogadtam. A menetrend 5 órás utat jelzett, azaz fél 7-re kellett volna a városállamba érnünk.
Az egy beüzemezett egészségügyi megállás még a program szerint ment, majd egy soha nem látott trópusi zivatar után, ahol a környező dombokról vastag patakokban ömlött le az országútra az esővíz, erősen lassítva értük el a maláj határt. Mivel rengeteg busz volt, a szokásosnál jóval több, igencsak lelassult a menetünk. Először nem tudtuk mire vélni ezt, majd kiderült: vasárnap este van, és a maláj vendégmunkások ilyenkor mennek vissza a gazdag szomszédvárosba. Egy igazi pokoljárás következett. A régi kommunizmus- korabeli, izgulósan, dobogó szívvel a baráti ország határállomására érkező időszakot is meghazudtoló procedúra-sorozat vette kezdetét. Az említett korban azért a határőr is, és a vámos is felszállt a buszra, és ott végezte tevékenységét, ellenőrzéseit, de itt nem: le kellett szállnunk mindannyiunknak, az összes csomagunkkal együtt a maláj határátkelő hivatali épületébe, ameddig persze buszunkkal félórákig araszoltunk. Útlevél- vizsgálat: egy óra. A vasárnapi ötszörös forgalomra a helyiek úgy (nem)készültek, hogy semmilyen kisegítő, plusz kaput nem nyitottak meg. Majd ugyanez a vámvizsgálaton egy kicsit gyorsabban: fél óra. A tök sötétben aztán elértünk nagy nehezen a szingapúri határhoz. Ott ugyanez: bruttó másfél órás herce- hurca: a buszból ki, útlevél, majd vámvizsgálat, plusz még egy repülőtérihez hasonló átvilágítási- motozási procedúra, busz megkeresése, buszba be. Természetesnek vettük azt, pedig nem volt az, hogy aláírtuk: kábítószer birtoklásért halálbüntetéssel sújtanak! Egy szó, mint száz: ¾ 10 re érkeztünk meg fél 7 helyett, azaz több mint 3 óra késés. Már késő este lévén, megint csak nehezen ment a taxi leintése, meg hát persze elég sokan is vártunk ugyanerre. ¾ 11-re értünk végre a szállónkba, amely itt szintén a kínaiak városrészében feküdt, és ahova gyorsan lepakoltunk, hogy mielőbb kimenjünk a városrész centrumába vacsorát, reggelit, üdítőket vásárolni. Pedig a terv szerint az aznapi estét a városállam tengerpartjának éjszakai felfedezésével terveztük. De így ez eltolódott másnapra!

Szingapúri kalandozások
Utazásunk 17-ik napján, már a betervezett csavargások 2/3 -nál lévén, az útikönyvek segítségét kértük. A világ 6-ik leggazdagabb államában ébredtünk, emiatt jött szép lassan a felszínre a Svájcban, Amerikában, Németországban érzett kisebbségi érzésünk. Hát igen, ez aztán a gazdagság. A Gaylang negyedben, ahol laktunk, ez még nem ért utol minket, de a belvárosban érve igen. A városközpontban aztán vettünk egy- egy napi jegyet az egész város minden szegletébe eljutó 7 metróvonalra, és nekiláttunk felfedezni azt. Egy egész napunk volt rá, és elégnek kellett bizonyulnia. Így is lett! Először a Stamford Avenueig mentünk be, ahol a brit gyarmati örökség levegős, parkokkal díszített, neokolon épületeit, anglikán templomait, konzervatív leányiskoláit elhagyva a kikötői öböl felé vettük az irányt. A szingapúriak is emeltek II. világháborús emlékművet elesett katonáik emlékére, - emellett is elmentünk,- akik természetesen az angolok oldalán harcoltak.
Kissé lejjebb már feltűnt a város egyik első, modern építészeti remekműve, az Esplanade színház kétkupolás, lapos gombaformájú teteje. Ahogy a fejlett világban másutt is, itt is a kultúra, a művészet inspirálja a társadalmi folyamatok progresszivitását, jövőjének megálmodását. Az épületbe belépve tovább kapkodtuk a fejünket a belső építészet merész remekeit, a kicsi, a közepes színháztermek, és a nagy hangversenyterem XXI. századi berendezéseit látva.
Majd innen a tengerparti Promenade-ot közelítettük meg, ahol a legtöbb látnivaló akadt. A pár méterre, balkézre eső fekvő Merlion parkot, az ott felállított oroszlánnal, a városállam szimbólumával véletlenül elkerültük, és jobbra vettük az irányt: itt a gyermek Zoo és játszótér, valamint a tengeren rendezett sportesemények óriási lelátó- rendszere épült ki. Az öböl másik oldalán a jól ismert szingapúri felhőkarcolók erdeje meredt a magasba, amely nem kevésbé lenyűgöző, mint New York Manhattanjének látképe. A körbetekintés során újabb lélegzetelállító építmények kerülnek a szemünk elé: szemben az óriási lótusz- kehely szobor,
mögötte a világ egyik legnevezetesebb szállodája, a három lábon álló, a tetején a 150 m-es úszómedencével büszkélkedő Marina Bay Hotellel, mögötte a még alig látszó Gardens On The Bay óriási üveg-fáival, bal kéz felé pedig a világ II. legnagyobb óriáskerekével, a Singapore Flyer-rel. Ezek többsége az utóbbi egy évtizedben készült, ugyanúgy, mint a Lótusz- szoborig húzódó Helix Bridge, amely króm-acélból épített, sodort formát utánzó modern műalkotás. Az üvegfa- komplexumot az esti programra ütemeztük be, így már dél elmúlt, amikor továbbindultunk befelé, a Waterfrontot magunk mögött hagyva.
A következő célpont a Little India volt, amely a KL-i testvérétől a szebben kiépített, a történelmi épületeket stílusosan, korabeli állapotába visszaállító külsejével tért el. Néhány kék- piros, egy-kétemeletes ház szinte skanzenbe való állapotban fényképeztette magát.
Harmadik megállónk az itteni híres Clarke Quay negyed volt, ami nem más, mint a tengerbe folyó Rába nagyságú, Singapore folyó partján épült szórakoztató- negyed. Hotelek, panziók, éttermek, kávézók, kocsmák, sétányok, parkok, gyönyörű megvilágításban sorakoztak itt, és persze a hatalmas bevásárló- központok, ahova mi is behúzódtunk a hirtelen lezúduló eső miatt. Érdekes, hogy a nálunk a pesti „hétkerben” romkocsmáknak titulált, kezdetben kényszerűen üzemeltett intézményeknek itt is meg van a megfelelője: az elhagyatott dokk- raktárok (godown-ok) helyén sok népszerű outlet- üzlet és pub üzemel. Összekötöttük a kellemetlent a hasznossal, és a vihar alatt egy Burger King-ben, utunk alatt először, megebédeltünk.
A következő megálló a belvárosi kínai negyed volt. A Chinatown is voltaképpen egyutcás kirakat- utca volt, de a metró- megállójuk felé közeledve egyre több 3-4 szintes, a 30-as, 40-es években épült, de mára teljesen rekonstruált épületsort találtunk, amelyet a helyi városvezetés megmentett a felhőkarcoló-építés elől, és megőrizte az akkor szobánként 10-20 főnyi családokat befogadó lakások helyét. Hatalmas, a tér közepén ülő 30 méteres felfújható kutya jelezte (2018 a kutya éve!), hogy itt vagyunk, és e nép folklórja is járt a szemünk előtt,
amikor a Haw Park Villá-ba utaztunk tovább.
Azt hittem, hogy itt több lesz a művészeti-kulturális kínálat, de szomorúan, néha nevetve vettük tudomásul, hogy a tömény giccs az itteni kínaiaknak is az elfogadott kifejezési formája. Olyan, több-száz szobrot, szoborcsoportot láthattunk itt, amelyekhez hasonlót Európában még a falusi búcsúkban sem. Pedig a nevük komoly volt: Sárkányvilág, a Világ teremtése, a Hősök és legendák, a Keleti színház szelleme. Mindenesetre megörökítettük a megörökítendőket itt is, és visszamentünk nappali programunk utolsó színhelyére,
az Orchard Road bevásárlóközpontba, de inkább a mellette fekvő Emerald Hill gyarmati városrészbe, azaz a város Rózsadombjára. Minket inkább a 2-3 emeletes, brit koloniális építészet remekei érdekeltek, de akarva- akaratlanul sikerült olyan ház előtti placcot találnunk, ahol egymás mellett parkolt egy Ferrari, egy Lotus és egy Porsche sportkocsi. Azt mindenképpen meg kell említeni, hogy a tudatos városvezetés a környezetvédelmem és a városi zsúfoltság elkerülése végett erősen korlátozza a magán- gépkocsik tulajdonlását. Áruk a duplája- háromszorosa az átlagosnak.
A Peranakan tér körüli (perenakonok azon kevés része a kínaiaknak, aki asszimilálódtak a malájokhoz a XX. szd. elején) egyemeletes házak után az Orchard Road hatalmas áruházai következtek, amelyeket az Orchard Undergroundon, több száz méter hosszú, üzletekkel teli, kivilágított aluljárókon keresztül lehetett megközelíteni. Na, de a végére mi is elfáradtunk, és fél 7 körül a szingapúri metrók valamelyikével hazatértünk egy szusszanásra hotelünkbe.
Este a kivilágított csodák következtek,- elképzeléseink szerint. De ezeket csak részben sikerült látnunk. Azt feltételeztük, hogy a Waterfronton levő, az utóbbi évtized alatt megépített nagy attrakciók, így a Gardens On The Bay (üvegfák) , a Flowerdome(melegház) és a Cloud Forest (esőerdő) az esti órákban lesznek megtekinthetőek. Tévedtünk. Este fél 9-kor mindegyik zárva volt! De ez később derült ki. Először, - ugyanúgy, mint Kuala Lumpurban a Petronas- tornyok- itt a Marina Bay Sands hotel volt az, amelyet nem győztünk fotózni lenyűgöző kinézete miatt. A három „épület- lábból” álló épület tetején, az 57. emeleten húzódott végig az a 150 méter hosszú úszó-medence, amely felül összekötötte azokat. Kivilágítva nem lehetett sem a szemet, sem a kamera objektívját levenni róla!
Mögötte állt a világító folyó mögött a Gardens On The Bay hét épületből álló tere, amely alkotások kívül üvegből, belül betonból, az oldalán pedig valódi zöld- függönnyel bevonva készültek, és amelyek között nappal át lehetett volna járni úgy 30 m. magasan. Ez ugyan este nem volt elérhető, de kárpótoltak a csak most, este már ezer fényben pompázó, kivilágított műalkotások. Alaposan körbejártuk őket. A téren tovább haladva a bezárt kapujú Flowerdome és a Cloud Forest ismét lehangolt bennünket, - pedig a jegyek árát már előkészítettük-, de északra fordulva újabb meglepetés- özön lepett meg:
a legújabban átadott Silver Garden, a 3 db. kék fényben úszó, 40 m magas üveg-fa. A Waterfrontra visszatérve a Singapore Flyer óriáskerékről készítettünk néhány fotót (felmenni nem mertünk!). Igencsak elfáradtunk a városállam körbejárásán, így már késő éjszaka volt, mire hazatértünk.
Másnap reggel a reptérre mentünk ki, szintén a mindent behálózó, tökéletes biztonságot nyújtó MRT gyorsvasúttal. Itt nem eshet senki sem a sínek alá, mivel a peronok is fotocellás ajtókkal vannak ellátva, és csak akkor, és ott!! nyílnak ki, mikor és ahová beérkezik a szerelvény. Arról nem is beszélve, hogy minden megállóban tökéletes tisztaságú mellékhelyiségek sora áll a lakosak, turisták rendelkezésére. Másnap délben indultunk vissza Thaiföldre, de mint ez esetben is, ekkor is a délelőtt folyamán már programokat nemigen lehetett szervezni, mert ha visszaszámoltunk, mindig megijedtünk, hogy le ne késsük a becsekkolást, a repülőutat, mert az borítaná az egész menetet.
De az, amit a Changi repülőtér mutatott magából, az nem volt mindennapi: a 4 hatalmas terminál, melyeket busszal lehetett megközelíteni, a csarnokok métere, építészeti megoldása, szobor-, és szökőkút megoldásai, mind- mind felejthetetlen emlékeket hagytak bennünk. De mennünk kellett, várt az Andamán- tenger, ahol egy kicsit megpihenni szándékoztunk. De ez már a következő fejezet része…

Gróf István
fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, Gróf István
Megjelent a www.ongo.hu portálon 2018.05.13-án

2018. április 20., péntek

EZ A SKÓT ZENÉSZ SEM FÉR A BŐRÉBE!

EZ A SKÓT ZENÉSZ SEM FÉR A BŐRÉBE!
A MILLER ANDERSON BAND KONCERTJE A BÉCSI REIGEN LIVE-BAN

A második brit blues-rock- hullám sok olyan meghatározó egyéniséget hozott a felszínre, akik szupersztárok ugyan nem lettek, de a blues-rock, a hard- rock és az igen igényes progresszív rock iránymutatói lettek, ekkor kiadott lemezeik pedig megkerülhetetlenek a szakma számára. Az 1968-69-70 –es éveket a Woodstock- nemzedék időszakának nevezik, és ami meghatározta zenéjüket, az magában a rockzenében bekövetkezett önfejlődés, igényesség. A jazzből, a bluesból jött a táplálás a hosszabb lélegzetű, művészi fokú rögtönzések irányába, a bátor hangnem-, dinamikai-, és ritmusváltások használatába, vagy a soulból a szólóének minőségének javulása, a jól meghangszerelt dalok fúvós- kórussal való díszítése. Chris Youlden a Savoy Browból, Mick Abrahams a Blodwin Pigből, Victor Brox az Aynsley Dunbar Retalition-ból, Clam Clampson a Colosseumból, vagy főszereplőnk, Miller Anderson a Keef Hartley Bandből ekkor került a rivaldafénybe, mindnyájan a húszas éveik elején. Miller ezzel a bandával az azokban az években kiadott öt nagylemezével úgy teljesített, hogy az igen csak protekcionista amerikai fesztiválszervezők, akik elvétve hívtak meg idegen országból szereplőket Woodstockba, őket beválogatták. Mindössze három brit csapat, a The Who, a Ten Years After és Keef Hartley bandája került ki a legendás koncert-sorozat helyszínére.
A skót származású Miller Anderson gitározott, szájharmonikán játszott, és kiválóan énekelt, amellett hogy zeneszerzőként is termékeny volt. Akkor teljesen természetesek voltak a gyors tagcserék, a zenekarok születése, feloszlása mindennapos volt, így a liverpooli dobos csoportjának szélnek eresztése után Anderson szólókarriert indított, majd a Savoy Brow 1974-es, 3 szupergitárossal (Kim Simmonds, Stan Webb, és ő) felálló korszakának szereplőjévé vált. A ’70-es évek közepén, mint Clapton is, a helyét kereste, és az egész más stílusban jeleskedő T. Rex, majd Donovan mögött annak együttesében alkotott. A ’80-as években újra a blues-alapú kemény gitározáshoz tért vissza a Chicken Shack, majd a Mountain tagjaként. A ’90-es években reaktiválódik, az újjászülető Spencer Davis Group, majd az azok tagjai köré tömörödő British Blues Quintet-tel egy jó évtizedet dolgozik, hírnevét visszaszerezve. Az ezredforduló ’10-es éveiben nagy megtiszteltetés éri: Jon Lord, a legendás Deep Purple billentyűse őt választja gitáros- énekesévé a Blues Project zenekarában. A „lyukas időkben” pedig életre kelti a Miller Anderson Band-et, akikkel eddig 6 nagylemezt adott ki, köztük az olyan jól sikerült, elismeréseket hozó kiadványokat, mint a 2003-as Bluesheart, vagy a 2008-as Chameleon. A német nyelvterületen különösen sokat lépett-lép fel a gitáros, így 3 utóbbi koncert-lemeze is az ottani fellépéseket rögzítő korong.
Nos, mint tavaly is, az idén is megkerülhetetlen vendégszereplő volt a Miller Anderson Band a bécsi Vienna Blues Spring programjaiban. Fél kilencre a kedélyes kocsmahangulatot árasztó Reigen- színház teljesen megtelt 60 feletti hosszú-hajú ősz rockerekkel, azok családtagjaival, de most a színpad elé is asztalokat telepítettek, így legnagyobb bánatunkra nem hagytak „dühöngő területet” a színpad előtti téren. Folyt a sör, a bor, mire a színpadra lépett a banda: Miller kockás skót sapkájában, fekete ingében, kis piros kendőjével a nyakában akasztotta három odakészített gitárjából az elsőt, egy Godin-t a nyakába. Jobbján a kissé túlsúlyos, negyven-körüli, már egy évtizede nélkülözhetetlen zenésztársa, Frank Tischer ült billentyűi előtt, amelyek immáron három sorban emelkedtek egymás fölé: legalul a zongora, az e- zongora, középen a jó öreg Hammond B3-as hangját tökéletesen visszaadó imitáció, legfelül pedig a szintetizátor. A főnök mögött ült fiatal, szintén hosszú évek óta dobosa, Tommy Fischer, balján pedig az újdonsült, fiatal basszeros, Janni Schmidt állt. Eleinte azt hittem, hogy a német (nevű) zenészek erre az alkalomra beszálló stúdió- zenészek, de amikor a 2010-es, vagy még előbbi felvételeket visszanéztem a you- tube-on, akkor tudatosult bennem, hogy nem így van.
Az örök példakép, John Mayall stílusában egy kőkemény blues- rockkal, a City Blues-zal indítottak, melyben Frank friss zongora, és Miller slide- gitárszólói dobták fel kezdésként a hangulatot. Ezután az első, érdekes módon a legsikeresebb Keef Hartley Band lemezről, a ’69-es Halfbreed-ről nyomták le a ritmusváltásokkal tarkított Sinnin’ For You c. prog. rock remeket, melyben Tischer mester két körben is óriásikat rögtönzött Hammondján. Maradtunk ennél a sikerlemeznél, mivel a következő nóta John Estes blues-fater örökzöldje, a Leavin’ Trunk következett, kemény ritmus- lüktetésével, melyre szintén kívánkoztak a hangszerszólók. Miller mester beintésére a fantáziadús gitárrögtönzésből végül is a Hey, Joe ballada dallama kerekedett ki, melyből aztán, - ha már előjött-, több versszakot is elénekelt a zenekarvezető még ma is ragyogó, telt hangján. A szám után meg is említette, hogy a hangszerelésből hiányzik a trombita, a szaxofon és a hegedű hangja, azzal összehasonlítva, amit Woodstockban hallhattak, de így, kvartettel sem voltak lebecsülendőek a lemezről felidézett dalok. Majd bekonferálta a Route 66 c. dalt, melyet mi a Rolling Stones átiratából ismerünk, pedig az első énekes, aki sikerre vitte, Nat King Cole volt, de a Manhattan Transfertől a Depeche Mode-ig sokan feldolgozták. A jazzes hangszereléssel interpretált számban Miller, majd Tischer, végül a fiatal Schmidt is eleresztett egy-egy imprót, amelyekből az utóbbié elég gyengécskére sikerült. Mintha nem érne el színvonalban a többiekhez a szőke srác- feltételeztem-, de később ez a véleményem megváltozott. 2016-ban Anderson is kiadott egy új stúdió-albumot Through The Mill címen, melyről egy dallamos balladát, a Where Is Your Heart? címűt énekelte el érett, férfias hangján, zongorakísérettel, de mély nyomot a dal nem hagyott bennünk. Fanyar humora végigkísérte a koncertet: hol Bob Dylan- módján énekelt- nyávogott, a Nobel- díjat is felemlegetve, hol James Brown stílusában üvöltött, amolyan soul-osan, de a legtöbb derültséget a „Happy Birtday To Me” mondata keltette: tudomásunkra hozta, hogy a napokban volt a szülinapja, azaz a 73-dik. Talán ezért is vette igénybe a színpadra odakészített széket jó néhányszor a gitáros, főleg, amikor kísért. Miután a konferálásban eljutottunk Jon Lord-ig, egy ő általa írt darab, a Pictures Of Home-mal végződött a kerek egyórásra sikeredett első rész, mely számot duóban, a billentyűssel adtak elő. Miller - nem akárhogyan- szólót énekelt, Tischer pedig a nem könnyű, sokszor igen bonyolult zongorajátékával kísért.
Szünet után a veterán zenész gitárt cserélt, harmonika- állványt szerelt szája elé, és csak egymaga ült a színpad közepére. A Rich Man, Poor Man-t, majd a Don’t Let Me Be Misunderstood, már közismertebb dalt, végül-, ahogy Miller bekonferálta, egy folk- songot, egy skót népdalt, a Moonlight-ot énekelte, gitározta, harmonikázta el nekünk akusztikus blokkjában, sokoldalúságáról is számot vetve, ugyanakkor egy másfajta hangulatot is sugározva a lecsendesedett közönségnek. Majd ismét folytatódott a kemény- vonal: harmadik gitárját, ezúttal egy Gibsont kapva nyakába a dögös koncert- sztenderdjük, a Miller szerezte Tide Water and High Water következett, mely a 2003-as Bluesheart CD- jének sikerszáma lett. A kőkemény zúzás után a skót bekonferálta a rock- történelem talán egyik legszebb balladáját, a Just To Cry címűt. Felidézte John Mayall neki szóló tanácsát, hogy egyre vigyázzon: kétszer ugyanúgy soha se játsszon le egy számot. Az akkor fiatal gitáros ezt akkor is megígérte, és most is: a KHB nevezetes Halfbreed albumának megrendítő énekszólamát Miller énekelte Frank éles, tiszta tercével kísérve: még a szőr is felállt a hátunkon. A nóták hosszúsága átlagosan jó tízperces volt eddig is, de most ezen is túltettek a fiúk: a pufók fuldai német most a legfelsőbb emeletre merészkedett, és egy olyan szintetizátor- szólót varázsolt elő, amelyhez hasonlót ritkán hallani ebben a kemény műfajban.
Mindhárom billentyűs hangszer másféleképpen szólal meg, más technikával, más tudással kell hozzányúlni: ezt Tischer ragyogóan megoldotta. Nagy Szabolcs, az egyik legjobb hazai blues-zongorista mondta egy interjújában, hogy ”a jazzoktatásban.. a blues három akkordjától nem esnek hasra,.. ez már lélekbeli gyengeség. Nekem élményt nyújt a háromakkordos blues, mert nem a sok hang, a virtuozitás a lényeg”. Nekünk is élményt adott a Miller Anderson Band, és itt jön az, amiért nem húztam rá a vizes-lepedőt a basszus- gitárosra: ez esetben egy ragyogó szólóval örvendeztetett meg minket, benne jó kis, újjal varázsolt funk-os menetekkel. Időben és helyben is nagyot ugrottunk ahhoz, hogy az extázisig fokozódó hangulat a tetőfokához közeledjen: 1955-ben, a chicagói West Side Sylvio’s kocsmájában nyomta ezt a bluest, a Smokestack Lightnin’-t a blues egyik királya, Howlin’ Wolf, az Üvöltő Farkas hasonló hangulatban, mint ahogy 63 évvel később a fehér Anderson mester tette ugyanezt. A jellegzetes énekstílusban, oktávot ugró huhogással, majd több körben letekert gitár- imprójával tökéletes hangulatot korbácsolt, és a nem eléggé dicsért billentyűs barátunk ezúttal zongorán hozott rögtönzéseivel fokozta ezt. Ismét egy Hartley Band korszakból szóló lassú, tizenkettes blues, a Born To Die srófolta még tovább feljebb a hangulatot. Nem sokan, talán Pete Haycock a Climax Blues Bandből, vagy Jimmy Page a Zeppelinből tudták- tudják ezt a fehér blues- gitárstílust ennyire magas fokon elsajátítani, és továbbadni, mint Miller Anderson, aki a szám főszereplője volt énekével, de leginkább gitárjátékával. A felforrósodott hangulatot a Keef Hartley Band egy kései lemezéről válogatott kőkemény hard-rock nótával, az Overdog-gal fokozták, és amely dal lett végül az utolsó szám is. Mind a négy zenész bedobta magát a több mint negyedórás produkcióba: Frank ismét a jó öreg Hammond B 3-as hangján rögtönzött hatalmasat, de Janni is belejött az elektromos bőgőzésbe, és végül Tommy is megmutatta a nagyérdeműnek, hogyan kell egy vérbeli rock- dobosnak vastapsot generálni tőlük. Apró Hammond- akkord beszúrásokkal még egy kis bluesos kérdezz- felelek is kikeveredett a szólóból.
Elmúlt már fél 12, amikor lekapcsolták a reflektorokat. A banda tagjai a fáradt Miller kivételével- sajnáltuk, de beláttuk- dedikáltak. Csak egy baj volt, hogy nem volt mit: egyedül az ugyanezen a helyszínen rögzített élő koncert-CD-t lehetett megvásárolni, pedig van a bandának 8 nagylemeze, arról nem is beszélve, hogy a főnök régebbi bandáinak lemezeit is szívesen megvettük volna. De nem ez volt az este története, az pótolható, hanem a zene: mert az nem felejthető!

szöveg és fotók: Gróf István
megjelent a www.hardrock.hu portálon 2018.04.22-én,a www.vaskarika.hu portálon 2018.05.05-én, valamint a www.bluesvan.hu portálon 2018.05.09-én

2018. április 19., csütörtök

SKYTRAINNEL. TUTK-TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL 2.

SKYTRAINNEL, TUK-TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL-2.

A hatnapos thaiföldi bemelegítő után a világ egyik legnagyobb csodáját, a kambodzsai Angkor épületegyüttes megtekintését vettük a programunkba. Kambodzsából is készülve tudtuk: jóval szegényebb ország, őszintébb, nyíltabb emberekkel, ránk vonatkoztatva alacsony megélhetési költségekkel, de a romváros megtekintése és kambodzsai vízum miatt húzós belépési feltételekkel.
Nos, utazásunk nyolcadik napján kora délután indultunk Chiang Maiból Bangkokon keresztüli átszállással Siem Reap városába, amely az Angkori kirándulások kiinduló pontja. Már késő este foglaltuk el a négy éjszakára kibérelt négycsillagos, de meglepően olcsón (5200 Ft/éj) lefoglalt Popular Residence Hotelben a szállásunkat. A fogadásunk sem volt akármilyen (ingyen transzfer a reptérről, hideg törülköző, hűsítő koktélok, snack, stb.) de a csúcs az azt követő „eligazítás” volt. Az angolul jól beszélő munkatárs az ott töltendő 3 napos programunkat percről- percre megszervezte, azokhoz a feltételeket biztosította, a szolgáltatásokban is megegyeztünk, alternatív ajánlatokat is tett, és bizony, akkor és ott gyorsan kellett döntenünk. Ehhez azért kellett egy kis felkészülés is. Egy szó, mint száz: az első napra, a „kis kőrre” 15 $-os áron egy tuk-tukos állt rendelkezésünkre- ameddig körbe nem járjuk a betervezett romokat. A második napra ugyanő a „nagy kőrre” 18 $-ért, (a hajnali, vagy alkonyati utakért némi felárat kértek, de mi nem éltünk velük) visz majd el. Mivel nem volt fontos nekünk a Tonlé Sap- tóhoz egy napra elutazni, és a mélyszegénységről „szociófotókat” készíteni, a harmadik napon is a romváros látnivalóit kértük (25 $). Célunk arra a napra a távolabbi Banteay Srei és Banteay Samré templomai voltak. A hotel egyetlen hátránya az volt, hogy távol esett a belvárostól, de ezen is segítettek ők: este ingyen bevitettek a városba, onnan csak a hazajövetel költsége (2-3 $) jelentkezett.
Már késő este volt, amikor kipakoltunk, és mielőtt feltéptük volna az erkély ajtaját a működő légkondi mellett azért egy kis friss levegőért, elolvastuk a nagy betűkkel írt felhívást: a besurranó gekkók ártalmatlanok, de ha idegesít jelenlétük, szóljunk le, és a hotel munkatársa majd eltávolítja. De az erkélyajtót ki ne nyissuk, mert a szúnyogokról ugyanez nem állítható: malária-hordozók, és igen veszélyesek!

Angkor Wat és környéke
A bőséges svéd- asztalos reggeli után aránylag későn, 9-re szálltunk be a tegnap már megismert fiatalember tuk-tukjába, hiszen ő hozott haza a reptérről is bennünket. Aki nem tudná, a tuk-tuk egy motorkerékpár, amely a felénél le van vágva, a hátsó része egy egytengelyes, kétkerekes nyitott, kis korláttal, háttámlával megspékelt plató, melyre 2, jobb esetben 4 ülést szerelnek. A mienk 125 cm3-es volt, így nem volt egy erős, gyorsan száguldó műszer. Miután a központi irodában megvettük a kis, három napra szóló, fényképes igazolványainkat, (62 dollári/fő) elindultunk hosszú utunkra. Egyébként a nem olcsó, de nem is drágállott igazolványainkat majd minden templomnál elkérték ellenőrzésre! Érdekes volt látni, ahogyan különül el a szegény a gazdagtól: az idegenforgalom bizony itt is kitermelte a jómódú vállalkozókat. Nevetve mondtuk egymásnak: itt csak tuk- tuk, bicikli, avagy Lexus SUV van. Átmenet nincs. De valóban így is volt!
A „kis kőr” a Sras Srang medencénél, a víztározónál indult, amelynél először találkoztunk a jellegzetes középkori khmer szobor-alkotásokkal, így a tavat védő 8 méter magas, hatalmas kőoroszlánnal. A romok helyreállításáért elindult világméretű- segítség- kampányban sok ország részt vett: ezt a franciák vállalták magukra. Az idő múlása és a természeti erők közreműködése következtében Angkorban az egykor világos mészkő- szobrok mára sötét- szürke, néhol fekete színben láthatóak. Szemben vele a Banteay Kdei romjai emelkedtek. A gopurán, a torony-alakú főbejáraton belépve az építkezés tekintetében legtermékenyebb uralkodó, VII. Jayavarman a XII. század végi, XIII. szd. eleji, főleg indiai hatásoktól befolyásolt, tipikus kmer stílusában épített épületeit láthattunk.
Az egyik leglátogatottabb épületcsoport, a fákkal benőtt Ta Prohm területén rengeteg turista fényképezkedett az óriásfák által legyőzött romok között. Ezekért két fafajta a felelős: a vastag-gyökerű, világosbarna színű selyemfa, és a valamivel vékonyabb gyökerű, inkább szürke fojtófüge. A nagy, 700X1000 m. területen fekvő templom a széleken saroktornyokkal, a bejáratnál gopurákkal „hatalmasított” négy, beljebb haladva egyre kisebb udvarból áll: a legbelsőben találhatjuk meg a központi szentélyt.
A következő a félkörben bejárt romok közül nekünk a maja piramisokhoz hasonlítható külsejű, ezért impozáns megjelenésű Ta Keo temploma volt, ahol talán a legjobb állapotban tudták rekonstruálni a romokat a kínai állam segítségével. A százvalahány lépcsőn párom kapaszkodott fel a felső szintekre, körülnézni, én a földszinti, több tíz csodálatosan megépített kolostorépületet csodáltam és fotóztam ez alatt.
Az ötödik „kis rom” a Chay Say Tevoda szintén jó állapotban megtekinthető templom- együttese volt. A kegyhelyek külső falait dús faragású, főleg a indiai hit-világ Siva- istennő alakjaival díszítették. Már dél körül járt az idő, amikor a legszebb látnivalókhoz értünk. A déli kapun keresztül közelítettük meg a 900 ha. területen fekvő, VII. Jayavarman király építette nagyvárost, Angkor Thom-ot, mely a korában a világ legnagyobb települése volt az akkor egymillió lakosával.
A város legnagyszerűbb templomába, a mosolygós arcukkal mindig rád néző óriás- szobrokkal ékeskedő Bayon palotájába mentünk elsőként, melyet már VIII. Jayavarmen fejezett be. Az eredetileg 49 toronyból ma csak 37 áll, de mindegyik északi, keleti, déli és nyugati oldalán ott mosolyognak a hatalmas kőarcok. Felejthetetlen emlék. A harmadik szinten, a felső teraszon találtuk meg a központi kápolnát, a falakon oldalt 3, néhol 4 sorban (soronként kb. 50 cm magas) relief-sort, melyeken történelmi eseményeket örökítettek meg az uralkodó megrendelésére. Még végignézni is fárasztó volt, nemhogy kifaragni őket. Jellegzetességük, hogy ez előteret a háttér alá helyezték, és hogy a királyok, hadvezérek jóval nagyobbak, mint a közszereplők. A már 40 fok fölé kerülő napon az Elefánt-, és a Leprás- király teraszainak megtekintése következett.
A teraszokat több száz méter hosszan a görög építészetben kariatidáknak nevezett, feltartott karjukkal az építményt tartó figurák hosszú lánca támasztotta alá. Nagy, tágas terek voltak, dúsan díszített szoborcsoportokkal. Egy, a romváros mellett fekvő kiszolgáló részleg egyik éttermében gyorsan megebédeltünk, mert várt ránk a legnagyobb, az Angkor Wat épületegyüttesének felfedezése. A méreteiben is hatalmas komplexumba két külső rendszeren kellett áthaladnunk.
Az első árok vízzel volt elárasztva, és a hídon egy modern megoldással olyan párnázott, ruganyos műanyag-padlón mentünk be, amely kevésbé fárasztotta a lábakat. A 350 m-es híd után a főbejárathoz értünk, majd onnan egy nagy sík területen haladtunk tovább, ahol két oldalt egy—egy „könyvtár” monumentális faragott kőépülete emelkedett a mesterséges tavak által ölelve. Szintén vagy 300 m-t haladtunk tovább a hirtelen a szemünkbe hihetetlenül nagynak tűnően tornyosuló, monumentális épület-együttest magába foglaló Angkor Wat felé. Az első szint a földszinten volt, a másodikra fel kellett mennünk, míg a legfelső, a III. szintre szinte hegymenetben kellett felkapaszkodnunk, ahol a négy hatalmas saroktorony által közrefogott központi szentély fölé épített főtornyot találtuk meg. Az 1123 és 1150 között, hihetetlen gyorsan felépített templomot, mely síremlék is, Ankor Thom előtt, II. Suryavarman építette. A legbelső udvaron, mint ahogy a lejjebb levőkön is, a toronyépületeket hosszú, levegős, nyitott galériák kötötték össze, melyek természetesen az utolsó négyzetcentiméterig faragva voltak. A legnagyobb művészeti alkotás itt a főépület külső bejárati falán levő 2 méter magas, és összességében 600 m. hosszú!!! kőfaragás- folyam volt. Ez persze több szakaszból áll, így pl. van az északi falon, majd a két oldalán, az észak- keleti, és az észak-nyugati falon is más- más hindu mitológiai motívumokkal díszített faragott fal, és ez égtájanként (dél, kelet, nyugat) ismétlődik. Mi a nyugati galéria a kurusetrai csata faragásait néztük végig, ennyi tartalék még volt fáradt lábainkban.
Délután ½ 5-kor végeztünk a legkeményebb nappal, majd egy itt is, - mint Thaiföldön is- népszerű, és kitűnő Seven Eleven élelmiszer boltban beszereztünk több liter ivóvíz- utánpótlást, majd otthon, a hotelben beestünk a fürdő-medencébe. Már igencsak a csúcsszezon végén voltunk, messze nem volt tele a hotel, így mindig napozóágyhoz is jutottunk. Párommal megbeszéltük, hogy aznap este nem megyünk be a város-központba, hanem elfogadva a hotel ajándékát, egy ingyenes vacsorameghívást, otthon maradunk. Nejem ragaszkodott az újdonság erejével ható kambodzsai menühöz, én ezúttal európai menüsort rendeltem. Ámbár nekem nem volt benne újdonság, (spenótkrém-leves, marha-sült) mégis jól laktam, míg nejem az 5-6 kis csészécskéből álló vacsorája még neki is kevésnek bizonyult.

A Nagy Kőr
A legközelebbi, még a kis kőrön belüli, de tegnap meg nem látogatott Prsat Krawan volt aznapi első célpontunk. Nem túl nagy, de – ezúttal szintén a francia állam a ’60-as években tett segítségével- szépen bemutatott templomának vonzereje a belső téglafaragások sokasága: a többkarú Visnu és Laksmír ábrázolásai szépen megmaradtak, pedig az i.sz. 820-as években alkották őket. A Pre Rup már tekintélyesebb méretű templom volt, hatalmas lépcsősorral felvezetve a legfelső, harmadik szintre, ahol a központi szentély állt.
Inkább piramis jellege volt az előzőnél jóval kevesebb ép műemléket felmutatni tudó rom-templomnak. A következő, East Mabon már megint mást mutatott magából: a meglehetősen erotikus női hátsóval ábrázolt kőoroszlánok, a gopurák közti téren leomlott, így jól áttekinthető galériák, és a déli kapunál álló hatalmas elefánt- szobor hívta fel a figyelmet az újabb angkori csodára. Előtte azonban- és ezt többször is megtettük az időközben bizalmi viszonyban kerülő tuk- tukosunkkal-: amikor érdekesség, másféle látnivaló akadt, szóltunk neki, és ő megállt, hogy megörökíthessük az aktualitást.
Ezúttal az út szélén levő tekintélyes méretű pocsolyában, mely jó 15 m. átmérőjű, és másfél méter mélységű lehetett, vagy 8-10 vizibivaly dagonyázott úgy, ahogy az a nagy könyvben elő van írva számukra: csak az orruk látszott ki,amikor fürödtek, az ezután levők pedig hevesen hemperegtek a sárban.
Aznapi negyedik „projektünk”, Ta Som romtemploma mindent adott, ami eddig szerepelt a listán: hatalmas selyemfa gyökerek által befont bejárati kapuk, hindu- falfaragások zömében Visnu ábrázolásokkal, egészen az orommagasságig díszített saroktornyok, hosszan beépített galéria- folyosók a szintén VII. Jayavarman által 1180-tól számított 4 évtizedben készült épület-komplexumban.
Ezután utunk fordulatot vett: eddig nem megszokott környezetben található romok, épületek következtek. A Neak Pean építményhez egy hosszú fapallón kellett eljutni egy tipikus kelet- ázsiai poshadt, elhalt fák meredező tetemével, ugyanakkor sűrű lágyszárú- növényzettel benőtt, de azért dús hal- és kétéltűállománnyal rendelkező tavon. Mint több más helyen, itt is khmer népzenét játszó zenekar telepedett le az út mentén egy fedett terecskére, ahol zenéltek, és persze CD-ket is árusítottak. Nos, itt az alkalom, hogy egyet én is vegyek, hiszen szokásommá vált, hogy minden utamról hozok egy-egy népzenei lemezt.
A kínaihoz hasonló, függőlegesen tartott, nem túl sok húrral rendelkező hegedű- szerű hangszer játszotta a dallamot, de volt olyan helyszín is, ahol bambuszlevéllel a szájában hozta a „prímás” a szólamot. Egy másik zenész, a mi cimbalmunkhoz hasonló, de kisebb, hóna-alatt hurcolható kivitelben ütötte a húrokat, és persze volt dob, csengettyűk (ezeket inkább hölgyek szólaltatták meg), a nagyobb bandákban pedig volt marimba-szerű ütőhangszer. A tíz kemény dollárért azonban, - ez volt az egyetlen negatív élményem velük Kambodzsában- egy olyan lemezt kaptam, amelyet csak félig lehet lejátszani, de ezeken is rendesen ugrál a hang, utána pedig használhatatlan. Nos, de a szép, napos, 35 fokos melegben elbandukoltunk a vízi- várhoz: ezen a 350 m2 nagyságú mesterséges szigeten építette a nagy építtető, VII. Jayavarman gyógyítás céljából a szent tavat. A központi tó,- mely közepén hatalmas faragott szökőkút magasodik- körül négy kisebb tó, a föld, a víz, a tűz és a szél tava lett kiépítve. Nemcsak ők 800 évvel ezelőtt, hanem mi, modern-kori turisták is lehiggadtunk, megnyugodtunk ebben a paradicsomi környezetben. És erre még rátett a következő, aznapi utolsó célpontunk, Praeh Khan felkeresése. A környező tóban helyi fiatal halász merítgette hálóját nem csónakkal!!, hanem gyalogosan, nyakig a vízbe gázolva, odébb vagy 6-8 emberből álló helyi család tagjai sziesztáztak mély álomba merülve méretes fákra erősített függőágyaikban, mopedjeiket a fáknak támasztva. A dzsungel közepén épített templom bejárata előtt az indiai hitvilágból örökölt, de már jellegzetes khmer szimbólum-ábrázolás, a két hosszútestű, farkukkal a végén összeakaszkodó kígyó, azaz Naga isten hosszú szobra, az azokat húzó, immár fejnélküli emberekkel fogadott bennünket.
Preah Khan volt az elvadult dzsungelben a legbensőségesebb helyszín.Hatalmas területen fekszik, hosszú, 40-50 m-es folyosókon, galériákon keresztül kell mennünk, melyek négy irányból futnak össze a pici, pár négyzetméter nagyságú központi kápolnába.
Az egyik könyvtár-épületet nagy meglepetésünkre amolyan ógörög mintájú oszlopcsarnok tartotta. Hosszú métereken szemlélhettük az apsara táncosnők kecses táncot, ezeknek a gyönyörű, szépen táncoló, de sohasem kihívó mozgású istennőknek fal- faragványait. Többször találkoztunk utunk során egy-egy honfitársunkkal, de az itteni találkozás emléke megmaradt: egy középkorú hölgy szólított meg, mivel hallotta beszélgetésünket. Tavaly halt meg a férje itt autóbalesetben, de az idén, ezúttal barátnőjével, ismét idelátogatott. Hihetetlen!
Már kettő felé tartott az idő, mikor rövid Siem Reap- i ebéd-kitérőnk után hazaértünk. Nagyon kellett a háromórás lazítás a medencében és a napozóágyon: a két nap több- tíz kilométert tettünk a lábunkba. Este, kihasználva a gratis fuvart, bementünk Siem Reap belvárosába, a Pub Streetre, ahol egy tetőtől- talpig masszázs, majd egy jellegzetes khmer- marhahúsleves- vacsora után (öreg tehén lehetett a leves alanya) kikapcsolódtunk a vásári forgatagban.
Mesterszakácsok dobálták főzőkanalaikat a félméteres wok-os serpenyőjük felett, megint máshol fagyi- költeményeket alkotott egy cukrász. Kipróbáltunk egy-egy pohár menő amerikai koktélt is, de a korsónként fél dollárért mért Angkor sörnek nem volt ellenfele: valóban Dréher minőségben készült. És persze éjfélkor már nem kellett altató.

A külső kőr
A harmadik napon is maradtunk Kambodzsa régmúlt emlékeinél, és a majd 30 km-re fekvő két rom-templomot néztük meg azzal a kitétellel, hogy párom javaslatára egy fél órát eltöltöttünk egy helyi faluban, beletekintve a vidéki lakosság életébe, szokásaiba, azaz az ottani miliőbe. Ide már felpántoltam nejem kendőjét a fejemre, hogy betakarjam a szemem és a fülem: könnyen begyulladhatott volna bármelyik. Az első objektum a mindent angolra fordító idegenforgalom tárában Lady’s temple, azaz az itteni Banteay Srei volt, mely már több mint egy óra tuk-tuk- járásnyira volt a szállónktól. Ezt kivételesen nem khmer király, hanem egy helyi főúr, egy mogul építette hölgyei számára. Mintha egy más világba tértünk volna be: a díszítőelemek kifejezetten csak az indiai építészet elemeit használták, gondosan cizellált, apró, kézműves alkalmazással díszített fal-faragások vonzották a szemet az eddigiekhez képest nem túl nagyméretű épület-együttesben,
és a gopurák közötti téren megjelentek a majom- istenek szobrai is. A tőle nem is olyan közel fekvő Banteay Samré ennél nagyobb területen feküdt, és a „kis körben” tapasztalt tömegnyomornak már a nyomait sem fedeztük fel. Összeszámoltam, 8 emberrel találkoztunk a jó félórás látogatásunk során. Az épülettömb kerítése mentén haladva aztán felfedeztük a halvány, vöröses-színű mészköveket hatalmas kockák formájában előkészítve: ezek lettek volna a következő, feldolgozandó alapanyagok.
Hazafelé aztán megálltunk egy igazi, turistáktól mentes faluban. Érdekes, hogy a nem víz közeli területeken is magas cölöpökre építik házaikat a helyiek, és aránylag nagyok a családi házaik. Rengeteg a gyerek, jókedvűen szaladgálnak már délután a falu főutcáján. Bezzeg délelőtt kis iskolás egyenruhájukban ezt nem tehették meg.
Sokféle veszélyt jelző táblát láttunk már világszerte (teveveszély, békaáthaladás, zergeveszély a mi vad-, szarvasmarha- tábláink mellett), de elefántossal még nem találkoztunk. Mert itt az is volt!
A jól bevált belvárosi éttermünkben hazafelé megebédeltünk, majd otthon a szokásos 3 órás lazítás a medencében, este pedig a Siem Reap-i mulató-negyed végiglátogatása következett, természetesen lábmasszázzsal egybekötve.
Este az összepakolás még ránk várt, hiszen másnap korán reggel indultunk a XII. századból a XXI.-be, Malájföldre, annak is modern fővárosába, Kuala Lumpurba. De ez már egy következő fejezet!
Folytatjuk!

Gróf István
Fotók: Grófné Dr. Kerekes Enikő, Gróf István
Megjelent a www.ongo.hu portálon 2018.05.13-án