2017. augusztus 23., szerda

PORTUGÁLIA- ÚTI- ÉLMÉNYEK II.

PORTUGÁLIA ÚTI-ÉLMÉNYEK-II.

5. nap, szerda. - folytatás- Még nem sötétedett, amikor Portugália harmadik legnagyobb városába, az egyetemi székhelyre, Coimbrába értünk. Ha az országúton nem mindig, vagy inkább ritkán használtuk a GPS-t, a városokban ellenben mindig rá támaszkodtunk. Nos, a város kellős közepén lévő hotelünkbe szűk, egyirányú kis sikátorokon, fel a dombtetőre épült óvárosba vezetett minket, majd ugyanilyen úton le. Nem csoda, hogy az egyik szűk kanyarban kissé meghúztuk a kocsi elejét, de ahogy néztem a sziklafalat a kiszállás után, ez ott naponta megtörtént többször is. Aztán a szálló közelében, idegességemben, bejártam egy behajtani tilos utcácskába, ahol az ott tartózkodó rendőr rögtön ránk fütyült. Na, ez most elkapja a grabancunkat! Mondtam neki, hogy az a k…a GPS vezetett ide. Ekkor hangosan felkacagott, és mondta, hogy az mindenkit átvezet a hegyi utcákon, és egy marhaság, majd legyintett, és mosolyogva továbbállt.
Este 8-től 10-ig felfedeztük a gyönyörűen kivilágított belvárosi palotákat, csillogó márványkövekkel borított utcákat, tereket, a minden sarkon virágzó murvafürt díszbokrokat, majd egy Portugáliában kihagyhatatlan fado- bárba ültünk be este 10-kor.
A fado, a spanyolok flamencójához, a francia sanzonhoz, a magyar cigánynótákhoz hasonlóan, a XIX században kialakult műzene, amely már-már népzenévé alakult. Egy portugál-gitár vitte a szólamot. Ez, - miután beszélgettünk a zenészekkel az előadás utáni CD- vásárlás ürügyén- olyan hangú, mint az olasz mandolin. Egy spanyol –gitár kísért és egy jó torkú férfiénekes, magas baritonhangján dalolt. A főleg külföldiekkel telt klubban jó egy órát tartott az előadás, így éjfél volt ismét, mikor ágyban keveredtünk.
6. nap csütörtök. Reggeli után bepakoltuk a cuccost a kocsiba, egy 3 órás parkolójegyet vettünk, majd elindultunk felfedezni a coimbrai belvárost. Felkaptattunk a hegyre, ahol előző koraeste a kocsival bravúrkodtunk, és láttuk, hogy itt már minden épület az Egyetemhez kapcsolódik. Nyolc fakultása van az egyetemnek, hatalmas intézmény. A modern főépületben adták a jegyeket a középkori épületegyüttes meglátogatására, melyet többféle variációban lehetett meglátogatni. Mi a Kápolna, Könyvtár, Királyi vár hármas megtekintését kértük. A főkapun belépve aztán elénk tárult az 1537-ben megépített Egyetem csodálatos, 3 oldalról közrefogott, a Mondego folyópartra nyitott épülettömbje. Elsőnek a Szent Mihály Kápolnát néztük meg, amely a XVII. szd. portugál építészetének egyik csúcsa. Az a töménytelen pénz, amit akkor a gyarmatokból behoztak, ezekbe az oktatási központokba fektették be, jó érzékkel és ízléssel. A kis orgona sípjai nemcsak függőlegesen álltak a hangszer mögé beépítve, hanem mellette és alatta is vízszintes irányba is, mintegy díszítve is a termet. Itt engedtek fotózni, videózni, de szomszédos Joanina könyvtárban már nem. Itt tanultak a diákok annak idején. Három óriási nagy teremben 5+3 sorban álltak a fal mellett a könyvespolcok fel a plafonig, 300.000 korabeli kötettel, míg mindegyik közepén, jó 25-30 székkel körülrakva, hatalmas tölgyfaasztal állott.
Az III. János király által alapított intézmény egy királyi vár-épülettel egészült ki, melynek csodálatos, pazarul berendezett, alul festett csempével, középen mór hagyomány szerint faragott mészkővel, feljebb faragott fadíszekkel, a mennyezeten festett mozaikablakokkal díszített termei nemcsak a király és kísérete tartózkodását, hanem egyetemi célokat is szolgáltak. Itt van, és itt működik jelenleg is a Sala Grande dos Actos, a nagyterem, azaz az aula, ahol a diplomaosztó ünnepségeket tartják. De ott voltak- vannak a tanszékek, a nagy auditórium is.
A régi egyetem után megnéztük az Új katedrálist- (Sé Nova, klasszicista), majd a Régit (Sé Velha- román) is. Közben megint 30 fok meleg lett, így a hotelbe felkérezkedtünk egy gyors zuhanyzásra, majd a kocsiba ülve folytattuk utunkat észak felé.
A portugál Velence, Aveiro városa volt következő célpontunk, ahol nem tucatjával folytak ugyan a lagúnák, de két széles, gondolákkal jól járható volt belőlük ott. Ez volt a város idegenforgalmának fő attrakciója, de a középkori belváros is szép, hangulatos volt. Nem bántuk meg, hogy megálltunk, pláne, hogy folyamatosan száraz kaján tengődve, egy jó tányér gulyásszerű levessel és egy nagy korsó sörrel enyhítettünk ezen. Feleségem pedig felfedezett egy jó kis hazai élelmiszer áruházláncot a sok Lidl, Penny, Tesco mellett, a Pingo Docet. Minden van benne, olcsó, és eltér a többitől. Nagy kerülővel autóztunk tovább Portóba, mivel nem kockáztattuk az autópályára hajtást, így csak este 6-ra értünk oda. Egyébként az utazásunk 80 %-án feleségem vezetett. Egyrészt nem félt a nem túl sűrű forgalom miatt, másrészt megelőztük azt, hogy ha én vezetek, állandóan vigyázz! Lassíts! Nagy kanyar! - kiáltásaival telt volna az egyébként szép tájakon az utazás.
Portóban már csak 19 fok volt, majdnem esett. Hamar betaláltunk a lepukkant hotelünkbe, aminek azonban,- három napot számolva-, két nagy előnye volt: ingyenes, tágas parkoló, és a gyalog is elérhető belváros közelsége. A kipakolás, és hidegvacsora után nekiláttunk, hogy nyakunkba vesszük a belvárost. A közeli Lapa templom rajta sincs a látnivalók listáján, de akkora, hogy Magyarországon nem sok ekkora templomot találunk. Ezt elhagyva a Rebublica tér a városházával, majd lefelé, rendes leejtőkön haladva a csupa csipke, mégis komor Trinade- templomról elnevezett tér következett, hogy az Aliade-téren elérjük az igazi belváros határát. Innen már hamar lecsurogtunk a másnapra bejárni tervezett vasútállomás, és a Douro-parti halászfalú felé. Városképeim egyik legszebbje lett a Douro- part az Eiffel tanítvány,Seyrig építette I. Lajos híddal és a régi halászfaluval, a Ribeirával. Rövid pihenő után visszakeveredtünk szállásunkra. Kár, hogy se a fényképezőgépet, sem a video felvevőt nem vittem magammal a kapkodás miatt.
7. nap péntek. Korán keltünk, mert a meteorológiai előrejelzések szerint esős, másnap talán csapadékmentes napot várhattunk. Eldöntöttük: inkább kirándulás a környéken, mint Portói városnézés! Hideg, esős nap volt valóban! Gyorsan megvettük a Porto kártyát másnapra, majd elindultunk északra, a 170 templommal rendelkező Braga városába.
A város jóval 100.000 lakos feletti, és patinás, műemlékekben gazdag. Épp egy rally- autóverseny előkészületi felvonulásba futottunk bele a Fő-téren, amely talán, Padova után, a leghatalmasabb tér volt, amelyiken megfordultunk. Egy francia úr útbaigazított bennünket a székesegyház, a Sé irányába. A komor román, majd gótikus stílusban felhúzott épületet belülről is bejártuk, majd az Érseki palota következett, hogy a kis, öttornyú városkapu megörökítésével zárjuk le az imádkozó városbeli látogatást.
A már az autó- versenyre előkészített hegyi szerpentineken értük el a nevezetes búcsújáróhelyet, a Bom Jesus kegyhelyet. Addigra szép, napos idő lett! Jó másfél órát sétáltunk kinn, a kertészeti műremekeket, impozáns márvány lépcsősorokat, vízeséseket és persze a Kálvária stációit felsorakoztató kertben, de bementünk a nem régen épített templomba is.
A térképen közelinek tűnő, az itinerben 23 km-re, 40 percnyire fekvő Guimaraes városát, kedvenc GPS-ünknek hála, 2 óra múlva értük el. De hogy a bosszúságunk fokozódjon, szörnyű sötét fellegek ijesztgettek bőrig áztató zivatarral, harmadsorban pedig a video- felvevőm sem működött. Nos, ez utóbbi problematika megoldódott azáltal, hogy a 2 évvel azelőtti marokkói filmeket kitöröltem a kártyáról. A nemzet bölcsőjének helyszíne, ahol I. Alfonz kikiáltotta a független portugál államot, sok későbbi király szülőhelye is. A Largo de Oliviera és a fő-tér 3-4 szintes reneszánsz épületei, jellegzetes kovácsoltvas erkélyeikkel, a mellékutcák 1-2 szintes házaival megfogtak bennünket. Sajnos, a várba felmenni már nem volt időnk, mert először a körutunk során, késésben voltunk.
A Douro- völgyének felfedezése várt még ránk. Végül du.4-kor indultunk a folyópart bejárására.
A szép hegyi utakon barangolás, video- szünetekkel tarkítva-, mégis eltartott egy darabig, így este fél 7-re érkeztünk meg a Douro- völgy fővárosába, a borkereskedelem központjába, Paso de Regua-ba. Itt a kikötőt, a folyópartot végigsétáltuk, már ragyogó napsütésben, majd haza indultunk. Eredetileg a folyó- part melletti alsóbbrendű utakon mentünk volna vissza Portóba, de az útiterv éjfél körüli érkezést prognosztizált, így azon ritka megoldások egyikét követtük el, hogy ugyanazon az úton mentünk vissza egy jó darabon, amelyiken jöttünk is.
Már sötét volt, hogy hazaértünk Portóba, az apartmanba, ahol gyors kajálás után volt még ambíciónk a tegnap éjszakai sétát megismételni, immár video-vevővel és fényképezőgéppel. Már szombat hajnal volt, mire- elégedetten- az ágyba estünk.
8. nap szombat. Portó megtekintése volt az aznapi tervünk, és szerencsére az idő is kedvezett ennek: az egynapos Porto- kártyával lebuszoztunk a Trinade-térig, és onnantól, a belváros északi részéről csorogtunk a folyópart felé. A vasútállomás, az Estacao Sao Bento, ámbár kívülről nem volt olyan kidolgozott, mint a lisszaboni, belül csodákkal várt: Portugália legnagyobb felületű csempeképeit tekinthettük meg sok száz turista társunkkal egyetemben.
A portugál történelem legfontosabb eseményeit, így I. János királyt és udvarát, valamint Ceuta bevételét megörökítő kék-fehér azulejo- faliképek nem is oly rég, 1930-ban készültek. Ezután felsétáltunk a hatalmas, egy dombon fekvő székesegyházba. Porto, Lisszabonhoz hasonlóan, dombokra épült, így a látogatóknak meg kell küzdeni a felfelé vezető utcák, terek megközelítésével. A Sé körül ma is folynak a restaurálási munkák, egyes 3-4 emeletes házak ijesztően merednek feltámasztott csupasz falukkal az utcákra, mivel a menthetetlennek ítélt szomszéd házakat lebontották mellettük. Bele a sűrűjébe!- volt a következő parancs, így a híres Clerigos torony felé vettük az irányt. Jó portugál szokás szerint azonban- indok nem volt!- a toronyba nem engedtek fel senkit. Annak 225 lépcsőfokát nem mászhattuk meg, de a bosszantó momentum ellenére nem várt örömök vártak.
A toronnyal egybeépült barokk templomban éppen egy orgonakoncert főpróbái tartottak, nem kis örömünkre, a szemben levő cukrászda pultjában pedig megtekinthettük sokad-magunkkal azt, hogy hogyan készül a tonhalas gombóc, amit persze meg is kóstoltunk. Ráadásul még a szintén nevezetes portói egyetem monumentális főépületét is megcsodálhattuk innen.
Már délután lett, mire a helyi metróval átmentünk „Budára”, azaz Vila Nova de Gaia városrészbe, ahol szintén sok volt a látnivaló. A metró elnevezés azért egy kicsit túlzó, hiszen a nem világvárosi méretekkel rendelkező, negyedmilliós, azaz Debrecen méretű városban 5 ilyen vonalat építettek ki. Ezek inkább a villamos, a HÉV, és a metró keverékei, hiszen a földkéreg alatt nem sokat megy a pályája, viszont tiszta, gyors és kimegy a külvárosokba is. Gaia-ban végigvillamosoztunk a sárga vonalon, majd az I. Lajos híd dombos oldalát végig sétáltuk. Az ipari üzemek, azaz az üveg-, és kerámiagyárak mellett itt találhatóak a portói „angol invázió” korában, a XVIII. szd. legelején monopolhelyzetbe került brit borházak telepei. A Gaia-i libegő is ezen a területen visz végig. Visszafelé már gyalog mentünk a Lajos hídon, rengeteg fotót készítve.
Rendesen fújt a szél, de a kétszintes hídon, ahol felül ment a villamos és a gyalogosok, az alsó szinten meg az autók, nem vitték túlzásba a biztonsági intézkedéseket. A nem túl magas, szimbolikus kis korlátocskát bárki átugorhatta volna, vagy ha olyan állapotban van, akkor…
A „túloldal” felfedezése után a városközpontban két óra időtartamra kettéváltunk: feleségem az ajándékvásárlás nehéz feladatával vette nyakába a város üzleteit, én meg északnak vettem az irányt, hogy, zeneszerető ember lévén, meglátogassam Portó modern építészetének egyik remekét, a holland Kolhaas által tervezett zenepalotát, a Casa da Musicat. Sajnos, az épületben csak kétóránként van vezetéses látogatás, így magamban fedeztem fel a földszint, az I. emelet, és legfelsőbb szint terasz-bárjának elegáns, ultramodern építészeti remekeit.
A közeli Albuquerque téren egy hatalmas szobor emlékeztetett Napoleon csak félig sikeres hadjáratára, amikor a portugálok a régi szövetséges, Anglia oldalára álltak, sikerrel. A brit bronz-oroszlán bizony keményen megszorongatja a francia saskeselyűt, mintegy 45 m. magasban. Közben elcsíptem egy, az amerikai Tesla autógyár promóciós bemutatkozását a téren, ahol tucatjával lehetett kipróbálni az elektromos járműveket.
Még a délután közepén tartottunk, amikor lementünk a Ribiera, az ősi halászfalú házai közé. Tengerész Henrik szülőházának meglátogatása után az ottani kereskedőház, a Tőzsdepalota, - mely a Bolsa- palotában kapott helyet-, következett, de már belülről is. Káprázatos gazdagságról kaptunk képet odabenn. Az idegenvezető elmondása szerint a külföldi kereskedelmi partnerek meghökkentése, elkápráztatása volt a cél a jó üzlet megkötése érdekében.
A hatalmas előcsarnokban a partnerországok között hamar megpillantottuk az osztrák- magyar Monarchia kétfejű sasának üvegmozaikját is. A közeli San Francisco- templomot csak kívülről néztük meg, mert egy múzeumi látogatással kombinálva lehetett volna csak bemenni, de az idő nagyon szaladt. Egy hangulatos, Douro-parti, a Lajos-hídra néző sörözőben enyhítettünk szomjúságunkon (nem is rossz sör az a Sagres), majd a piros metróra szálltunk, hogy az óceán partját is megnézhessük. Az elgondolás jó volt, a kivitelezés nem: a végállomáson lezárt kerítések mögött hatalmas darukat, teherhajókat, raktár- épületeket láthattunk, az Atlanti Óceánt azonban nem. Nosza, vissza az előbbi helyszínre, a megunhatatlanul kedves, hangulatos Ribeirára, ahol egy valódi portói halvacsorát fogyasztottunk el. Feleségem ragaszkodott a sangriához, én ellenben portóit ittam rá.
Hazafelé, a Praca da Republicán váratlanul megállt a buszunk, leszállásra késztetve az utasokat. Hamarosan megláttuk, miért! A millió színes körtével megvilágított tér közepén egy hatalmas üvegbúra alatti színpadon zajlottak a diák- ünnepségek. Igen, május 7 és 14 között a töb bezer portói diák, fakultásonként más-más színű kitűzővel adnak szerenádot a vizsgaidőszak előtt, és ennek a nyitóünnepsége zajlott ott. Onnantól, hál’ Istennek, már nem volt messze gyalog a szállásunk.
9. nap vasárnap. A fárasztó nap után 9-ig mélyen aludtunk, de a riadó után pakolás, reggeli, gyors indulás következett. Az Észak- portugáliai utakon való araszolás ismét utolért minket: 3 óra tettünk meg 100 km-t Portóból Viseu városáig.
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a precíz tervezésekbe is akad nem várt szituáció. A Serra da Arade hegységen való átkelés meglepetés volt a szerpentinjeivel, kanyargós hegyi útjaival, de ugyanakkor szemet, és lelket is gyönyörködtető volt a vad természettel való találkozásunk oly sok városnézés után. Itt találtunk teljesen fekete, kiégett erdőket is. Az erdőtüzek sajnos gyakoriak arrafelé a forró nyarakon. Vasárnap lévén egy nyugodt, csendes kisvárosba csöppentünk be, miséről hazatartó emberekkel. Egy, az ezekre ráállt önkiszolgáló étteremben mi is megebédeltünk egy rendes háromfogásosat, majd a dombtetőre felsétálva megnéztük a XIII. században épült székesegyházat, majd ugyanannak a térnek a túloldalán a még nagyobb, de már barokk Misericordia templomot a mellette levő püspöki palotával. Nyugalom, gazdagság, jólét sugárzott: most valóban Nyugat- Európában éreztük magunkat.
Castelo Branco volt a következő célpont, de az idevezető út az előbbinél is nagyobb meglepetést okozott: át kellett szelnünk a Serra da Estréla hegységet.
A Kékestetőhöz szokott szemünk előbb 1100, majd 1300, később 1700 m-es magasságokat regisztrált, mire elértük a már csak sziklás, hófoltokkal tarkított 2000 méteres hegytetőt. Gleccserek, hegyi tavak, jéghideg, kristálytiszta hegyi patakok tették még emlékezetesebbé utunkat. Aztán kiderült, hogy az egész terület az Estréla Nemzeti Park területe, amelyet sok portugál család is felkeres. Castelo Branco a ritkán minősített „kihagyható” kategóriába esett, valahogy nem fogott meg a városka hangulata.
A hasunkat és a kocsi tankját azonban teleraktuk, és igyekeztünk a spanyol határvidék felé, a csodás Serra de Sao Mamede hegység váraihoz. Még napnyugtakor felértünk Castelo de Vida városába, melynek középkori vára a helység fölé magasodik. Az ősi városka, benne a Juderiával, azaz a zsidónegyeddel a régebbi, de a kissé lejjebb fekvő újvárosban is XVII-XVIII. századi épületek sokasága gyönyörködtetett el bennünket. Ránk esteledett, mire szálláshelyünkre, Marvao városkájába értünk. Még az út tervezésekor megfogadtuk, hogy legalább egyszer egy tipikus portugál udvarházban, egy puosedában szállunk meg. Nos, ezt a lehetőséget Marvaoban találtuk meg.
A kis kastélyban több család is megszállhat, de szerencsénkre, - mivel még javában előszezon volt- egyedüli lakók voltunk a házban. Az emeleten volt a szobánk, a tágas nappali az ebédlővel pedig szintén rendelkezésünkre állt. Nosza, nem kellett több, nejem a teraszon terített meg, és gyertyafény mellett, kovácsoltvas asztalon, középkori falakkal körülvéve vacsoráztunk meg. A fehér frottír fürdőköpenyeinkben egy jót fotózkodtunk, majd a kaját lejárandó, tettünk egy rövid sétát a már kihalt hegyi kisvárosban.
Talán a leghangulatosabb estéje volt ez utunknak: a szűk sikátorok, a fehérre meszelt házak falai egy 862 m. magas hegyi városkában, ahol egy hatalmas kővár magasodik komoran fölénk, és a hangulatos közvilágítás tette azzá ezt. Nem csoda, hogy már hajnali 1-volt, amikor lámpát oltottunk.
10. nap hétfő. Reggel 9-kor elköltöttük a díszesen megterített asztalról villásreggelinket, majd nejem ötletét, miszerint a másnapi repülő-járatra való on-line csekkolást meg kéne ejteni idejekorán, a helyi művelődési házban, majd ennek sikertelensége miatt a turizmus- irodában próbáltuk elintézni. Nem sikerült! De azért, mivel éjszaka láttuk csak a kisvárost, világosban is körbejártuk azt, majd 11 körül nekivágtunk utolsó nagy utunknak visszafelé, délre. Az eredetileg betervezett Portalegre város megtekintése kimaradt időhiány miatt, de Estremozba érkezvén, ezt az alantejo-i kisvárost körbejártuk. Az ottani márványbányáknak köszönhetően a terek, a járdák rózsaszín fényben úsztak. A város feletti Várban I. Dénes király rendezkedett be feleségével, a szent életű Aragóniai Izabellával. Az alsóvárosban is tekeregtünk egyet, és végül sikerült a helyi turisztikai irodában a becsekkolást is elintézni, igaz, némi borravaló ellenében.
Szépen haladtunk tovább a régió fővárosa, Évora felé: a kora délutánt e város felfedezésére fordíthattuk. A nagyváros főterén, a Praca do Giraldon le volt zárva a közlekedés: egy indiai film forgatása zajlott, fényképezési stoppal egybekötve. Ez nem akadályozott meg bennünket, hogy egy-egy szendvicset és pohár sört elfogyasszunk egy kávézó teraszán. A szomszéd asztalnál magyar szóra lettünk figyelmesek. Hamar kiderült, hogy egy társas-út vendégei járták a környéket. A beszélgetés során közösen megbeszéltük, hogy a szervezett utaknak megvan az előnye (program-, szállás-, és étkezések szervezése), de a hátránya is (nincs szabadon közlekedés, és persze a jóval magasabb a költségvetés). Míg nejem az utolsó napi vásárlásokat intézte a belváros sikátorainak boltjaiban, én a Székesegyházba mentem fel, ahova azután ő is csatlakozott.
Évora után,- ellentétben az északi országrészen történt araszolásokkal, rendesen nekilendültünk: az IC 27-es autóúton hamar elértük Castro Marim-ot, mely már majdnem a tengerparton van. Közben egy pihenőhelyen leálltunk elfogyasztani a szendvicseinket, amit egy helyi rendőr-járőrcsapat kíváncsian végignézett, de végül nem háborgattak bennünket. Itt rákanyarodtunk a dél- algarve-i útra, ahol Tarvia üdülővárosban álltunk meg először. A belváros szépen kicsinosított, a turisták tízezreit megfelelő szinten fogadó helység, de az iszapos, így meglehetősen büdös tengerpart, és folyópart sokat rontott az összképen. Majd talán Olhao, a következő, kisebb, meghittebb városka szebb lesz, gondoltuk, de nem! Ott is az iszapszag fogadott, és az eddig soha nem látott lumpen-elemek százai dülöngéltek a nagyszámú kocsmák között. Mindkét városkában a parkokba „menekültünk”, amelyek viszont ápoltak, szépek voltak.
Este 6-ra már Faroba érkeztünk, ahol a belvárosban első látásra egy lerobbantnak tűnő, később barátságossá avanzsált motelben szálltunk meg. A bepakolás után már rohantunk ki a városba, és láss csodát, itt meg pozitívan csalódtunk a tartomány fővárosában. A kikötő hangulatos, a promenád kiépített, a díszkivilágítás kellemes volt, de az igazi belváros lepett meg igazán szűk utcácskáival, tereivel, sárga-narancs megvilágításban.
Még látszott, hogy nincs főszezon, de a turisták már szállingóztak a városba. Egy hangulatos kiskocsmában egy-egy pohár hideg sangriával köszöntünk el a portugál tájaktól és emberektől, majd hazasiettünk, mert a bepakolás nehéz feladata várt ránk.
11. nap kedd. Alig aludtunk, hiszen 6-kor volt a kelés, és fél 7-re a kocsi-kölcsönzőnél kellett lennünk, leadni az autónkat. Ez sikerült. Szerencsére sem a coimbrai kis horzsolást, sem az lisszaboni 4 km-es autópálya- használatot nem számították fel. A repülőtéri bőröndvizit ellenben nem volt ilyen kedvező: a közkedvelt portugál tonhalból, a bacalhau-ból két másfél kilós konzervet hoztunk volna haza a fedélzeten, de a vámosok ezt folyadéknak titulálták??, és elkobozták. Azt tudtuk, hogy a hal úszni kíván, de hogy ennyire? Aztán, rövid Frankfurti átszállás után hazaérkeztünk Budapestre kissé fáradtan, de időben. Az azóta eltelt negyedévben sokszor felelevenítettük ottani emlékeinket,- fotók, videók segítségével-, és megállapítottuk: egyik legszebb, legemlékezetesebb utunk volt a portugáliai.
G. K. István
fotók: G.K.Enikő, G.K.István
megjelent a www.ongo.hu portálon 2017. szeptember 14-én

2017. augusztus 19., szombat

PORTUGÁLIA- ÚTI-ÉLMÉNYEK I.

PORTUGÁLIA-ÚTI-ÉLMÉNYEK I.

2017 májusában 10 napot töltöttünk Luzitániában, ebben a tőlünk viszonylag távol eső európai országban, amely történelme fénykorát,- a mienkhez hasonlóan- évszázadokkal ezelőtt élte, és ahol az előzetes tájékozódás alapján nem a pedáns tisztaságmánia, valamint nem az gazdagok luxusvilága várhatott ránk. A recept a szokásos: fapadossal oda-vissza, kocsi bérlés, az ország becsavargása az ott-lakók kultúrájának, életszokásainak, történelmének felfedezésével.

Furcsaságokkal, érdekességekkel kezdek
1. nyelv. Először azt hittük, amikor bekapcsoltuk a rádiót a kocsiban, hogy az előző,- feltételezhetően lengyel bérlők- hangoltak rá valamilyen hazai állomásra. De amikor mindig ugyanazon a nyelven szólalt meg a rádió, már biztosak voltunk, hogy a portugál nyelv nemhogy az olaszra, de még a spanyolra sem hasonlítható dallamossággal sem bír. Bizony, lengyel, vagy valamilyen szláv befolyást tételezett bennünk, feltehetően a sok ’s’ hang miatt. A coimbriai Fado- koncert e tekintetben azért sokat javított a megítélésükön!
2. Ha már az olasz-spanyol párhuzamnál maradunk, bizony a szép, kreol bőrű lányokat, asszonyokat is hiába kerestük. Konzervatív, a múlt század közepén divatos, fodrászt soha nem látott, hosszú hajú, kampós orrú leány volt az átlagos, mely külső ugyan meghaladta az írországi, vagy angliai átlagot, de csinosaknak bizony, nem voltak mondhatóak. Ugyanez vonatkozott a férfiakra is- legalább feleségem véleménye alapján.
3. Egészen más: A körforgalomban, ha két, netán háromsávos az, nálunk a kikanyarodni szándékozó a külső sávba igyekszik, hogy megkönnyítse a saját, de a többiek dolgát is. Portugáliában nem így van: a legbelsőből lőnek át a forgalmon a legközebbi kijáró irányába indexelés nélkül, és ha te nem így teszel, bizony, megfeddésül, rád dudálnak.
4. Maradva a közlekedésnél. Egyáltalán nem meglepő, mindennapi, sőt, naponta gyakori eset, hogy a tömegközlekedési eszközök, buszok, villamosok nem mennek végig az adott útszakaszukon, hanem előbb leállnak. Ha nincs is szemmel látható oka ennek, akkor is. A vezető lehúzza az áramszedőt, mindenki leszáll, - persze az ottaniak nem szitkozódnak, mérgelődnek- majd érdekes módon öt perc múlva nincs ott a jármű- szerelvény. Akinek vonaljegye van, bizony ráfizet ilyenkor. Mi, Lisszabon- kártyával nem sínylettük meg ezt, de komoly programmódosítást azt eredményezett. Lisszabonban 3 ilyen esetünk volt másfél nap alatt.
5. Nem sok fantáziát mutattak a hirdető-táblák területén. Nálunk sok száz, és nagyon sokféle ilyen van, persze nem csak az óriás-plakátokra, hanem a kisebb városi hirdetőkre is vonatkoztatva. Odaát két plakát uralta az egymilliós fővárost: egy kozmetikai hirdetés, és egy film, a The Son reklámja Pierce Brosnannal a fotókon. Semmi több!
6. Diák hagyományok. Talán egy szó jellemzi legjobban: tradicionális. Még talán az angolok is elbújhatnak mögöttük. Az egyetemisták 35 fokos melegben is fehér ing, nyakkendő, fekete mellény, fekete gyapjúzakó, és szintén fekete pelerin, avagy lepel, fekete zokni, fekete cipő összeállításban járnak, míg a lányok hosszú fekete szoknyát hordanak. Se festett, se fodrász által megnyírt közepes, vagy ne adj’ Isten rövid leányfrizurát nem láttunk, ugyanúgy, festett körmöket sem. Csoportokban járva járják a várost, büszkék diák- mivoltukra, öntudatosan és türelmesen hordják nem túl divatos és rettentően meleg ruháikat, és időnként kisebb bemutatókat tartanak a városok (Coimbrában és Portóban láttunk nagyon sokat belőlük) terein, utcáin, mely a végzős diákok szokásait méltatnak bemutatni.
7. A hét napjainak elnevezésére külön-külön meghatározás a megszokott világszerte. Portugáliában nem! Csak a szombat (sábado) és a vasárnap (domingo) különbözik, a többi számjeggyel határolt. A parkoló-órákon, turisztikai célpontok tábláin fontos, ha tudjuk, hogy az 1-2-3-4-5 a hétköznapokat, a kiírtak a hétvégi napokat jelentik. Segunga- feira, terca-feira, quarta- feira, quinta- feira, sexta- feira a hétfő, kedd, szerda, csütörtök és péntek portugál elnevezése. A feira szó egyébként piacot jelent.

És ezek után következzen a Napló:
1. nap. szombat. Miután a Duty Free-ben a fedélzeti poggyászok miatti folyadékstopot pótlandó, beszereztük a legfontosabbakat, fölszálltunk volna, de fapados gépünkkel műszaki probléma történt: egy vehemens utastársunk olyan vadul dobta csomagját, hogy két oxigén- palack kiszakadt. A mérnökök tehetetlensége után egy utaskísérő srác szigszalaggal többször átkötötte a visszagyömöszölt műszereket, és már indultunk is, de 1/2 óra késéssel. 3 és fél óra repülés után még tűző napsütésben landoltunk Faroban. A Centauro cég, - melynél a legjobb, már-már hihetetlenül olcsó (1400 Ft/nap) kocsi bérlési árajánlatot kaptuk-, kisbusza a közeli telephelyre vitt minket, ahol felvehettük az bérautónkat. Első, de nem utolsó Portugáliai sorban állásunk, ½ óra után a bérelt Fiat 500 helyett egy vadi új kompakt Peugeot 2008 diesel kulcsait kaptunk meg. Mi tagadás, nem ellenkeztünk.
Hamar az Albufeiraban lefoglalt hotelünkhöz érkeztünk, persze már sötétben. A még felcsomagolt szendvicseinket bekapva rögvest az óvárosba vettük az irányt. A domb tetejéről sok-sok lépcsőn, leejtőn értük el azt, ahol az előszezon ellenére elég mozgalmas éjszaka folyt. Az albufeirai belvárost elárasztották angol sportolók és turisták, akik egyen-trikóikba öltözve, igencsak elengedték magukat. Többsége részegen hangoskodott a városka utcáin, de ennek az egyik okát hamarosan felderítettük. Aznap éjszaka volt a Londonban megtartott Klicsko- Joshua profi nehézsúlyú összecsapás, melyet kivetítőkön valamennyi kocsma közvetített. Egy helyi kiskocsmában mi is sört kértünk, majd feleségem lement a tengerpartra, hogy elemlámpa helyett mobilja világításával tengeri kagylókat szedjen. Útja sikeres volt: egy jó tucat méretes kagylóhéjat sikerült összegyűjtenie.
2. nap. vasárnap. Másnap reggel elindultunk nagy portugáliai csavargásunk első célpontjai, a nyugat- algarvei kikötővárosok felfedezése irányában. Portimao kikötője nem volt túl szép, üressége talán a vasárnap reggelnek is köszönhető volt. A modernebb Lagos még hangulatosabbnak is tűnt tengerpartjával, kis belvárosával, talán azért, mert már kisütött a nap a 18 fokos, elég hűvös időszakban. Harmadik állomásunk Sines vára volt. Egy várkörüli sétával fedeztük fel magunknak a nem kihagyható, dombtetőre épült hangulatos, vörös homokkőből épült várat és a mellette épült katedrálist.
360 km megtétele várt ránk Lisszabonig, de nem autópályán, mert egyrészt látni akartunk inkább, mint rohanni, másrészt úgy terveztük az utakat, hogy túl nagy távok ne legyenek egy napra. Le is mondtuk a bérlő cégnél az autópálya használatot is. Nos, ez az út ilyen is volt, meg nem is, mivel az IC-1 es 2X2 sávos ingyenes autóút volt, lehetett rajta haladni rendesen. Setubal után azonban, Lisszabontól pár km-re a GPS 160 km-es kerülőt ajánlott, fizetés nélküli variációban. Ez lett volna ez egyetlen lehetőség ily módon. Nos, ez vállalhatatlan volt, így rá kellett mennünk a híres-nevezetes Április 25 hídra, mely az A2 autópálya része. Nálunk is, de Európa nagy részén is a városok körüli kőrgyűrűk, tangenciálok nem fizetősek, de a portugáloknál ez nem így van. A 2200 méter hosszú, a világ 21. leghosszabb függőhídja, valamikor Európa- rekorder műalkotás 6 sávos, a Tejo folyót szeli át, és csodálatos a kilátás róla. A városba beérve aztán a fizetőkapukat megkerülve, a „bérletesek” kapuján távoztunk, vállalva persze az esetleges retorziókat.
Egy jó félórás kóválygás után délután 5-re végre a lefoglalt apartmanunk előtt álltunk. Hiába nyomtuk a kaputelefon gombját, nem vette fel senki. Végül egy kedves, segítőkész sétáló család telefonált a házigazdának, aki hamarosan megérkezett. A 3 szobás Infantaria apartman, mely azért a belvárosban volt, igen hangulatos, jól felszerelt volt, és az ára sem volt sok. Egyedül parkolót nem biztosított, de vasárnap és május 1 ünnepnapja miatt csak egy napot érintett ez minket. Az egyik lakótárssal, egy népszerű holland jóga-edzővel még beszédbe is elegyedtünk. Még mindig az otthoni tartalékokból tellett aznap a kései ebédre, majd nyakunkba vettük a várost. 1 napos korlátlan utazásra jogosító napijegyet vettünk (6.65 Euro volt darabja, azaz nagyon megéri!). Az Estréla városrészből bebuszoztunk az igazi belvárosba, a Baixa- negyedbe, majd rögtön a híres-nevezetes 28-as villamossal beutaztuk a belvárost. Valóságos csoda ez a százéves külsejű, technikailag azonban korszerű járgány: szúk sikátorokon, 5 centivel a házak falától kanyarodik felfelé és lefelé a dombos főváros utcáin. Igazi turistalátványosság!
Felmentünk vele a Szt. György várba is, de a Sét, azaz a székesegyházat már zárva találtuk. Majd a Tajo-part, a Comercio- tér, majd a Rue de Augustán felsétálva a Rossio, Lisszabon főtere jött. Megcsodáltuk a két hatalmas szökőkutat, a Nemzeti Színházat, a teret övező hatalmas bérpalotákat, de a legnagyobb élményt a jellegzetes, optikailag csaló hullámos térkövezés adta, melyen nem győztünk fotókat készíteni.
Európa talán legszebb pályaudvara, a Rossio következett, mely inkább egy színházra, palotára hasonlított, mint vasúti megállóhoz. Nem messze volt tőle a Praca de Restauradores, a szintén hangulatos másik fő-tér, hatalmas emlékművével, a spanyolok leigázását megakadályozó háború megörökítésére.
Egyelőre csak kívülről néztük meg Eiffel- mester lisszaboni remekművét, a Santa Justa- felvonót nagy belvárosi sétánk során, majd egy kiskocsmai sörözés után 1/2 12-kor estünk be szállásunkra.
3. nap hétfő. Korai kelés, és gyors pizza reggeli után az itteni 774-es busszal (ezek 15-18 személyes kisbuszok, nem a Pesten megszokott nagy autóbuszok voltak, a zeg-zugos kis utcák miatt is) a belvárosba indultunk, kihasználva a 24 órás bérletünket. A tegnap este látott Praca Comercio és a Tejo- part nappal más volt. I. János király szobrát, és Lisszabon egyik legmonumentálisabb építményét, a Diadalívet így alaposabban szemügyre vehettük, ugyanúgy, mint a Sét, mely most más nyitva volt. A kabátos időszak elmúlt, egyre melegebben sütött a nap, mire a Justa elevátort elértük. Most csak „felülről” néztük meg, de fő célunk a Convento de Carmo templom-romjainak megtekintése volt, melynek a teteje az 1755-ös lisszaboni tűzvészben leégett, de megtartották ebben az állapotában, mementóként. Aki járt Drezdában 1996 előtt, és a Frauenkirche templom romjait látta, tudhatja, hogy milyen megrázó, de felemelő érzés is látni a romokat. Az elegáns is, meg még ódon hangulatú Bairro Alto városnegyed egyik fő látnivalója, a Sao Roque templom május 1-én!! zárva volt. Még sétáltunk volna ebben a gyönyörű városnegyedben, de mennünk kellett: az elvarázsolt kastélyairól híres Sintra városát, és legalább két palotáját vettük tervbe aznap délutánra.
Az aránylag rövid távot több, mint egy óra alatt értük el immár kocsinkkal, és a legérdekesebbnek tűnő Pena palota meglátogatásával kezdtünk volna. ½ 2-től háromszor parkoltunk le, ott vélve a palota parkolóját, - (ki van táblázva, biztosan itt van a közelben?)- de mindig kiderült, hogy még messze van a látnivalónk, így továbbálltunk, hogy közelebb lehessünk. A kitáblázás, az információs táblák hiánya tragikus volt! Negyedszerre gyalog indultunk fel a magas Hold- hegyre, ahová gyönyörű erdőn keresztül vezetett a hangulatos erdei út. Jobbra- balra gyönyörű házak, kastélyok, kerti tavak, díszkertek voltak láthatóak, ezekről híres egyébként Sintra, legalább „előkóstolunk”. 40 perces felfelé gyaloglás után tudtuk meg a szembe jövőktől, hogy a táv harmadán lehetünk. Na, erre rögtön visszafordultunk, be a kocsiba, és délután 4-re „máris” a palota 200 m-re levő parkolójában „termettünk”. Erős fél órás sorban állás következett a jegyekért, újabb 10 perces a kapu előtt a bejutásért, majd, miután már a lábaim kikészültek, még újabb 10 perc a kisbuszért, mely felvitt a romantikus kastélyig. Az extravagáns, okker és vörös színűre festett épületegyüttes csodálatos, kötelező látnivaló Sintrán.
A kívülről történő megtekintés-, és persze újabb negyedórás sorban-állás után, az 1840-es években épült, II. Ferdinánd király és Mária királynő pazarul berendezett rezidenciáját belülről is megtekintettük. Historikus, romantizáló külsejével némi rokonságot véltünk felfedezni a későbbi barcelonai Gaudi építész alkotásaival, de a mi szecessziónkkal is. Fél 6-kor, már igencsak dög fáradtan ültünk vissza a kocsiba, keserűen megállapítva, hogy párom által olyannyira látni vágyott Quinta da Regaleira csodálatos kertjének megtekintéséről le kellett mondanunk. Tanulság: Sintrára egy egész napot kell áldozni!
Cascais felé egy kis faluban egy gyors ebéd, és egy helybeli bolhapiac megtekintése után Cabo de Roca, Portugália, egyben Európa legnyugatibb csúcsa következett az Atlanti óceán partján. Majdnem egy órát eltöltöttünk itt, e csodálatos tengerparton, ahol nem győztünk az óceán hullámzásában gyönyörködni. A hatalmas, haragos hullámokat látva megértettük, hogy Fa Nándor nem hiába tartott jobban az Atlanti óceán hullámaitól, mint az Indiai-, avagy a Csendes- óceánaiaktól. A sziklafok után a tengerparton mentünk vissza Lisszabonba, nyaralóvárosokon keresztül. Egyedül Estorilban álltunk meg, a Horthy Miklós, és más államfők, elűzött királyok menedékhelyeként elhíresült luxus- üdülőhely tengerpartján. Innen már sötétben tértünk haza, és bizony a félórás meleg lábfürdő a kádban elkerülhetetlen volt számomra!
4. nap, kedd. Reggeli után bevittük a Peugeot-ot egy közeli mélygarázsba, majd egy egynapos Lisszabon Card vásárlása után (19 Euro, ami nemcsak utazásra, hanem múzeumokba, és sok másra is felhasználható!) busszal Praca de Figueria-ra, a város közlekedési csomópontjára mentünk, ahonnan indul a villamos Belém városnegyedbe. Elsőként a Jeromos kolostort fedeztük fel, előbb kívülről, majd belülről. A kétszintes, csupa kőcsipke gótikus ,- itt manuelista- stílusban épültnek hívják- kerengői nemhiába a világ legszebb kerengőinek egyike. Majd a hatalmas templom következett, benne a két nevezetesség, Manuel király és Vasco de Gama síremlékeivel , és a Vár következett, a múzeum megtekintésével összekötve. Kötelező megnézni, kihagyhatatlan!
Az egyre jobban melegedő délelőtt gyalog átsétáltunk a felfedezők emlék- művéhez, a Padrao dos Descobrimentos-hoz. Rövid, 10 perces sorban állás után lifttel felmentünk a hatemeletnyi magasságban kialakított nyitott teraszra, ahonnan az egész városra elképesztően szép kilátás fogadott. Az emlékművet aztán lenről is megcsodáltuk, amelyen Tengerész Henrik, a felfedezéseket szorgalmazó király áll középen, jobb és baloldalán 20-30 alakos, hatalmas kőszobrok elevenítették fel a portugálok aranykorát.
Egy ki pihenő után átsétáltunk a nevezetes Belém- toronyhoz, ahonnan indultak világhódító útjukra a hajók az 1500-as évek legelején. Kemény 70perces sorban állás a tűző napon- ez volt a kezdet. Ezt egyrészt a toronyban benn tartózkodók maximális száma miatt stop, másrészt a több ezer látogatót 1 fő, láthatóan nem túlképzett kiszolgáló pénztáros okozta. A sorban álló nyugat- európai turisták társaink birka- türelemmel viselték ezt, mert ők ezt megszokták otthon. Mi a húsbolt előtti hasonló ténykedéseinket a ’60-as évektől már elfelejtettük. Emlékszem, vártam én is egy órát a vatikáni múzeum előtt, de ott a többezres várakozó szemmel láthatóan szépen haladt előre. A kétségtelenül gyönyörű várban az alagsor, majd az I. emeleti építészeti remekeit sorra vettük, de az emeleten levő múzeumba bejutás ismét félórás sorban-állással lett volna megtekinthető. Ez már sok volt nekünk is, inkább kihagytuk, és nemcsak az indulatok, hanem a nap további programjainak teljesítése voltak ennek indokai. Délután 3-kor kijöttünk, és egy laza, félórai uzsonnázás és sörözés után elhagytuk Belém városrészét, hogy aztán a belvároson keresztül a Tejo- partjának ellenkező irányába, a keletre levő Csempe-múzeumba eljussunk. A villamosvezető azonban a táv felénél elkiabálta magát, hogy „finito”, lehúzta az áramszedőket, és kitessékelt bennünket a járműből. Kiszámoltuk, a méltán világhírű portugál nemzeti sajátosság, a csempefestés fellegvárába a 17 órai zárás előtt nem tudunk eljutni.
Rövid tanakodás után improvizáltunk: egy arra elhaladó busz frontján felfedeztük a VII. Edvárd park úti-célt. Ennek középpontjában áll Probal márki hatalmas, 50 m. magasban álló szobra, aki a nagy tűzvész után megtervezte, modernizálta és kivitelezte a modern Lisszabon korszerű városát. A harsányan zöld parkban csatlakoztunk a több száz, ott pihenő fiatalhoz, majd a modern városrész megtekintése után visszamentünk a Rossio-ra, hogy a legendás 28-as villamossal más városrészeket fedezzünk fel.
A végállomáson, a Martim Moniz téren kötöttünk ki, amely ma már inkább kínai negyeddé lett, azok jellegzetes éttermeivel, kirakataival, bóvlijaival együtt. Rövid nézelődés után a másik nevezetes villamossal, a 12-sal mentünk tovább, a még számunkra ismeretlen városrészeket felfedezendő. Az egyik szűk utcában ekkor találkoztunk egy újabb, nálunk nem ismert eseménnyel: a sínre belógott egy parkoló BMW hátulja. Se előre, se hátra! A villamosvezető először egy, a járműre szerelt daru-szerűséggel megpróbálta oldalirányban elmozdítani a járgányt, de sikertelenül. Majd higgadtan a mobilját előkapva, 2-3 beszélgetést követően kb. 10 perc múlva előteremtette a kocsi gazdáját, aki nagy szégyenkezve eljárt az útból. A villamos utasai vidáman, avagy közömbösen követték az eseményeket, senki sem volt ingerült, ideges. A fő térre, a Rossiora visszatérvén végre törlesztettük 3 napos adósságunkat: felmentünk és megtekintettük kártyánkkal a Santa Justa lifttel a felső- várost. Már viszonylag késő lévén, „csak” 10 percet vártunk a felmenő, és 5 percet a lefelé menő liftre. A bejárat mellett megpillantottunk egy önkiszolgáló thai éttermet, tömve turistával. Nosza, a sok izgalmat, forróságot és sorban állást kiállt napot lezártuk egy jól telirakott tányér tengeri herkentyűvel (9 Euro/fő, amennyi ráfér), majd hideg sörrel leöblítettük. A fő-téren azonban hiába vártuk a hazajuttató buszunkra: az nem ment, mert leégett! Egy darabig bámultuk mi is a fekete vázzal füstölgő reménységünket, de mivel későre járt, igyekeztünk elcsípni az utolsó 28-ast. Este a gyógyító fürdő mellett egy palack portóival is enyhítettünk aznapi testi és lelki szenvedéseinken.
5. nap. szerda. Korán, fél 8-kor keltünk, le a mélygarázsba a kocsiért, vissza a lakáshoz, gyors bepakolás, mert ha nem is hosszú, de sűrű nap várt ránk aznap is. Első állomásunkat, a 93 km-re fekvő Obidost lassú araszolással, 2 óra alatt értük el.
De megérte, mert hófehérre meszelt jellegzetes, ódon házaival, amelyeknek alja kékre vagy okkersárgára volt festve, lenyűgöző volt. Dimbes- dombos, kis üzletekkel teli utcácskáival, színpompás ablakaival és kertjeivel igazán elbűvölő látványt nyújtott. Május elején még „élvezhető” volt a település, a tunéziai Sidi Bou Said, avagy a marokkói Chefcaouen városkák hangulatát idézte fel bennünk. Több mint egy órát császkáltunk a macskaköves utcákon, megtekintve a hatalmas, Manuel- stílusban épült kő-várat is. Szerencsénkre elcsíptünk egy gregorián kórusmű- interpretációt a városka templomában, ami felejthetetlen élmény volt.
A következő állomásunkra, Portugália legnagyobb templomához, Alcobaca ciszterci monostorához hamar eljutottunk, de ami a francia, olasz vidéki műemlékeknél nem volt könnyű, itt igen: a parkoló a templom előtt volt. Előbb kívülről csodáltuk meg a díszes, mánualita stílusban alaposan kidolgozott, díszes székesegyházat, hogy betérve szembesüljünk ennek ellenkezőjével: puritán, dísztelen márványoszlopok, sima oldalhajók, szinte üres szentély. De így volt igazán felemelő és emlékezetes!
És már száguldottunk harmadik dél- portugáliai egyházi látnivalónk, Batalha felé. A már az előbbinél pompásabb belső- templom megtekintése után az 1358-as, a spanyolok támadását visszaverő János herceg, később király hálából épített monostort kívülről tekintettük meg, majd a kisvárosban sétálva, egy elfogadható árú étkezdét kerestünk. Nem találtunk. Gondoltuk, talán majd Fatimában, a híres búcsújáróhelyen felfedezünk egyet.
Itt már szabályos hőség fogadott, 34 fokot mutattak a hőmérők! A kegyhelyet előbb körbejártuk. Mostani, XX. század végi alkotás a zarándokok tízezreit fogadó tér, a szabadban felállított kápolna, ahol az istentiszteleteket tartják, de a kegytemplom is. A három itteni gyerek történetét, akiknek megjelent a szűzanya, nem ismétlem, de az idén az eddigieknél is nagyobb volt a felhajtás: 100 éves jubileumot ünnepelt a kegyhely. Érdekes módon csak néger apácákkal találkoztunk, és még meglepőbb módon egy nyíltszíni misét angol nyelven celebrálták. Pedig hát sem az angolok, sem az amerikaiak nem katolikusok….
Az ebéd megint elmaradt, így az ötödik állomásunkon, Tomar városára hagytuk azt. Ennek bizonyos időszükséglete volt, így pechünkre a neves, egy hatalmas kővárban elhelyezkedő tomari, a templomos rend által 1162-ben épített és feltartott székesegyházat nem tudtuk megnézni, mivel ½ 6 –kor, bosszantóan korán bezárt. A várat azonban körbejártuk, majd elindultunk Coimbra városa felé, ahol újabb szállásunk várt, immár esti fényeivel.

folytatjuk…
G. K. István
fotók: G.K.Enikő, G.K.István
megjelent a www.ongo.hu portálon 2017. szeptember 14-én

2017. augusztus 10., csütörtök

KONZERVÁLT HŐSÉG A X. RÉVFÜLÖPI BLUES-NAPOKON 2017

KONZERVÁLT HŐSÉG A X. RÉVFÜLÖPI BLUES-NAPOKON 2017.

Nem, persze hogy nem az amerikai Canned Heat csapata vendégszerepelt a dunántúli nagyközségben, hanem a Balaton-parti nyaralók százainak, és a sok-sok érdeklődő rock-, blues-rajongónak nagy megelégedésére szervezték meg e rangos találkozót...
A csütörtök esti buli volt a tősgyökeres blues-nap: A Mojo Workings és a Jambalaya lépett fel. Még nappali fényben kezdett az előbbi, Szabó Tamás- szájharmonika, harmonetta, ének, Honfi Olivér- szólógitár, diddley bow, ének, Horváth János- akusztikus gitár összetételű trió, kiegészülve Pengő Csaba bőgőssel és Mezőfi „Fifi” István dobossal. Akusztikus banda lévén, főleg memphisi country-bluest, folk- bluest játszottak, de a még korábbi évek jug- zenéje, jazzes hangvételű számok, a lírai balladák is megtalálhatóak voltak a repertoárjukon. J. J. Cale különleges ötvözésű blues-folk-rockja az újabban egyre bátrabban szólózó Olivért, a Ride Train Ride c. hangszeres nóta a zenekarvezető Tamást helyezte előtérbe. Elhangzott Elmore James klasszikus bluesa, az It’s Hurts Me Too, ugyanúgy, mint a Call Me c. érzelmes ballada, melyben nemcsak Olivér csodaszép szólója volt élmény, hanem Csaba vonóval húzott dallamos bőgőbetétje is.
A csapat kétségkívül zenei ásza, Szabó azonkívül, hogy kitűnően énekelt is, és nemcsak a diatonikus, hanem a váltóbillentyűvel ellátott kromatikus-, és a jóval hosszabb, mélyebben szóló basszus szájharmonikát is használta a műsorban, még az ’50 es években használt harmonetta hangzásvilágát is bemutatta ezzel a száj-, tangóharmonika és melodika jegyeket összesítő hangszerrel. Ugyanezt megtette Honfi is: az ősi, szegényebb vidékeken a négerek által gitár-pótlóként használt, legtöbbször egyhúros, esetünkben kéthúros pengetős hangszerrel, a diddley bow-val való játékával lepte meg a közönséget, és bizony, a kisujjra húzott üvegnyak- gitározását, a slide-ozást is megkülönböztetett figyelemmel hallgatták a szakmában nem otthonosan járók.
A kiadósra sikerült koncert végére szép lassan megtelt a nézőtér, be is sötétedett, és a közönség által sohasem rövidellt átszerelés után a Jambalaya lépett színpadra. A Nemes Zoltán- billentyűk, ének, Sóvári Tamás- trombita, Albert Zoltán- szaxofonok, Bellák Miklós- gitár, Varga Laca- basszusgitár, Szabó Tamás- dob összetételű szextett különösképpen kezdett: a nézőtér háta mögül, mindegy rezesbandával, avagy ahogyan azt New Orleansban, a Mardi Gras fesztiválokon csinálják, menetelő, marching band-del vonultak fel a színpadra, egyszerű hangszereiket ott már elektromosra cserélve.
A banda főleg legújabb nagylemezéről, a Sreaming int he Ground-ről mutatott be dalokat, de ugyanúgy cover- számokat is, angol nyelven. A cél az volt, hogy ezt a nagyon érdekes zenei világot bemutató New Orleans-i muzsikát, melyben a négerek, a latin- amerikaiak, a fehérek, köztük a franciák, az angolok, a németek kavarták- kutyulták meg speciális ízekkel muzsikájukat, (a jambalaya egyébként a mi gulyásunkhoz hasonló ottani népszerű egytálétel neve!) a lehető legnagyobb tudással, a leghűbb tolmácsolásban, és persze a legjobb hangulatban adják elő. Nos, ez ott, Révfülöpön azon a forró augusztus eleji este kiválóan sikerült: a blues, a jazz, a zydeco, a cajun, a rock, a sanzon különleges keverékét kaptuk. Az ottani zenei hangadók, köztük a The Meters, Dr. John avagy Allan Touissaint dalai egymás után következtek, és a közönség tapsa sem maradt el. Pláne, hogy Nemes Zoli, némiképp elharapva a mondat elejét, minden szám után megkérdezte: ...érzitek magatokat? Nem volt előtte sem az, hogy Hogy?, sem az, hogy Jól? Így a válaszok is megfeleződtek: sokan Jóllal, , sokan pedig Igennel válaszoltak, azaz nem egyöntetűen.
De amikor Bo Diddley ritmusában megtapsoltatott, majd megénekeltetett bennünket, ott már egyértelmű volt a reakció. Pedig azt is el kell mondani, hogy a blues-zenészek szerint is a legnehezebb a New Orleans-i változat: nehéz akkordok, bonyolult harmóniák, és nem mindig fülbemászó, dallamos az ének. De a zenekar megbirkózott vele, Zoli nagyon jól énekelt kissé rekedtes, különös baritonján, és még az sem zavarta, hogy az örökké lábával a klaviatúrát mozgató- táncoltató hangszere állványa a koncert elején megadta magát.

A pénteki koncertnapot a Harakyru Band kezdte, és ez rányomta bélyegét az este hangulatára. Kyru énekelt, Benkő Zsolt gitározott, Tomor Barnabás basszusozott és Móré Attila dobolt aznap este. A tegnapihoz képest keményedett a stílus, rockosabb lett a muzsika. De, hál’ Istennek, annak is a komolyabb ágából játszottak a fiúk, inkább a blues- rock, a progresszív rock felé tendálva. Az egyetlen Credence Clearwater Revival számot, a Fortunate Sont is csak azért énekelték el, mert Kyru hangszíne szinte felismerhetetlenségig hasonlít John Fogartyéra, azok énekeséjére. Igazi Chicago- bluesokkal kezdtek, azok második generációjának, Buddy Guynak és Albert Collinsnak a dalaival, majd a jó öreg európai blues- király, John Mayall egyvelege is elhangzott. Aztán variáltak: egy emészthetőbb Steely Dan koppintással és néhány soul-os nótával pezsgősebbre vették a figurát. Érdekes módon nem a névadó frontember, hanem a banda 36 éve a színpadon villogó, Ferenczy Gyuri csapatában kinővő gitárosa, Benkő Zsolt volt a felkonferáló.
Korai ’60-as évekbeli, derékig érő lófarkával, enyhén pocakosan, jóízű, humoros összekötőivel hamar a közönség kedvence lett, pláne, hogy a zenei ász mégiscsak ő volt: akár blues, akár rock, akár progresszív, akár heavy- metál: mind- mind mesterien jött le gitárjából. Kyru, az énekes hazai viszonylatban egyedülálló hangjával, amelyhez hasonló csak Charlie-é lehet itthon, szívvel- lélekkel interpretálta a dalokat, de láthatóan- hallhatóan a progresszív és a soul- funky dalok álltak hozzá legközelebb.
A csapat szakmai rangját nagyban emelte, hogy a „lekoppintott” dalokra- ahogy Zsolt is fogalmazott-, az anyjuk sem ismerne rá: alaposan, saját ízlésükre alakították át őket, mint a Feelin’ All Right c. rock-örökzöldet, melyben aztán az inkább japán harcosra, mint európai zenészre hasonlító Tomor elképesztően hatalmasat improvizált. Benkő egy nagyszerű bluesban ismét remekelt, a Mama c. lassú balladában pedig Kyruval egyetemben nagyon emlékezeteset alkotott, hogy majd ismét a főszereplője legyen egy igen csak dögösen előadott Rory Gallagher számnak, a Bad Pennynek. Nem lehetett ülve kibírni: a technika adta lehetőségeket, a’la Jimmy Page- tökéletesen kihasználta: vinnyogott, zokogott, bőgött a gitárja, hol a nyakában, hol a hátán megszólaltatva.




Az énekes maradt, a stílus azonban nagyban változott: a Soulbreakers csapata lépett színpadra a szintén kissé hosszúra sikeredett átszerelés után. Kyru, alias Radovics László énekes mellé Pleszkán Écska állt fel a frontvonalra énekelni, és a „maradék” három zenészre hárult a komoly zenei kíséret felelőssége. Nos, ezt tökéletesen megoldották, hiszen Péter Gábor gitáros, Ratkóczky Huba basszeros és Mózes Zoltán dobos nagyon képzett zenészek. Huba volt a zenekar motorja, nemcsak tevőlegesen tette oda magát álladóan a ritmusra mozogva, hanem a zenekart is magával lelkesítette. A magát heavy-soul zenekarnak tituláló formáció kitűnő zenét játszott, melynek zöme a Beat Up! c. nagylemezük anyaga volt. A Janis Joplin magyar hangja címet kiérdemlő Écska inkább a soul és a funk, Kyru inkább a rock műfajában volt otthon, de találkozásuk tökéletesre sikerült: ragyogó duetteket énekeltek, a kétszólamú dalokba pedig az ilyen szerepbe ritkán szereplő dobos, Mózes Zoli is beszállt vokálozni. Az persze enyhe túlzás, hogy Jimi Hendrix és a Cream zenéjének tolmácsolása legfőbb hivatásuk: a műsorban egy-egy daluk, a Stone Free, ill. az I Feel Free, ez utóbbival minket, a közönséget is megénekeltetve hangzott el. És persze két Janis- dal is a példaképtől. De műsor zöme azért a Stewie Wonder Superstition-hoz hasonló soul- zene volt.
Érdekes volt, hogy az ezt a zenét jellemző fúvós-kórus hiányzott, illetve az, hogy nem hiányzott a fúvós kórus, a másik pedig az, hogy a gitáros nem „reszelt”, ritmusra akkordozott gitárjával, ahogy ezt a műfajban megszoktuk, hanem sokszor hagyományosan szólózott, és rengeteget improvizált is. Péter Gábor már nem a hosszú-hajú gitárvarázslók utóda, hanem, mint Bonamassa, polgári kinézettel is ugyanazt hozza, mint a régi példaképek.
Manapság nem sokan játszanak úgy, hogy pengetővel szólaltatják meg basszusgitárjuk húrjait, nem csípve. Huba így kezelte hangszerét. Nehéz, összetett zenét játszottak, bonyolult énekkel, kőkemény ritmus-alátéttel. Több figyelmet is megérdemelne ez a formáció!







Ugyanez vonatkozhat a szombati koncertnap első fellépőjére, a Suba Attila & The SoulFool Bandre is. A szextet gitáros nélkül lépett fel, az élén Suba Attila énekessel, mellette Szalóki Balázs trombitált, Weisz Gábor szaxofonozott, az ősalapító-zeneszerző Hébenstreit Máté orgonált, Heller Erik basszusolt és Herman Dominik dobolt. A zenekar az ’50-es, ’60-as évek jazz-standardjait, gospeljeit, soul-dalait, de a későbbi korok funkyját is felelevenítette modern köntösben, óriási lelkesedéssel és nagy szívvel.
Subi lenyűgöző személyiség, magával ragadja a nézőt, a hallgatót. Kifogástalan selyemöltönyben, (még át is öltözött menetközben fehérről sötétkékre) nyakkendőben, fekete cipőben és persze az elmaradhatatlan hózentrágerrel megadja a módját, régi, amerikai stílusban. Enyhe túlsúlyát meghazudtolva olyan táncokat ropott a színpadon, hogy sok egyszálbél kollégája megirigyelhette volna. A New Orleansi zenei világ ugyanúgy beletartozott repertoárjukba, mint Louis Armstrong, Ray Charles, vagy Jimmy Witherspoon blues-, Louis Jordan jump- énekes dalai. Úgy láttam, a Blues Brothers által közismert Everybody Needs Somebody To Love c. őrületet senki sem állta meg tapsolás nélkül, és Attila tett arról, hogy a lelkesedés egy percre se hagyjon alább. Állandóan kapcsolatban állt a közönséggel, párbeszédet folytatott, sokszor még a színpadról is lejött, hogy a közönség közvetlen közelébe legyen. A háta mögött álló öt muzsikus pedig igazán profi zenész volt.
Kiemelném az orgonista szerepét: Máté, ha kísért is, jazzes akkordjaival, szaggatott ritmusban tette azt Hammond-imitációval hangszerén, de ha rögtönözni kellett, akkor volt igazán elemében. Ötletdús, zeneileg kiforrott szólók voltak ezek a fiatalembertől. A két fúvós is profi, képzett zenész. A műfaj elvárásainak megfelelően kísért a kórusuk, de a szólók alkalmával ők is eleresztették a fantáziájukat, és óriásikat rögtönöztek. Felejthetetlen volt Charles mester Hallalujah I Love Her So-jában a lezáró coda: olyan magas hangokon, egymást túllicitálva zárták le a dalt, hogy - ahogy erre mondják-, egyenesen az extázisba hajtottak minket. A ritmusszekció is becsületesen megdolgozott azért, hogy a színpadon nem egy öttagú, hanem duplája zenész produkciója hangozzon. A koppintások mellet játszottak saját dalokat is, mind- mind megállta az összehasonlítást minőségében a cover- dalokkal.
Ugyancsak sok saját dallal jelentkezett a Révfülöpre gyakran visszajáró Borsodi Blues Collective csapata. A Borsodi László- gitár, ének, Pfeff Márton- basszusgitár (ők ketten a békésiek a bandában), a sokat foglalkoztatott Mezőfi „Fifi” István dob, és az új ember, Szabó Tamás- billentyűk összeállítású együttes képviselte az idén a 7. European Blues Challange versenyen hazánkat Dániában, ami nagy megtiszteltetés volt a csapatnak.
Ott is bátran belevágtak abba, amibe itt, Révfülöpön: az Everything Can Happen c. új nagylemezükről játszottak, nem séma- bluesokat, hanem megkomponált rock-nótákat, blues- balladákat, melyeket Laci énekelt igen jó, magas tenorján, hibátlanul. A békési srác a rock- blues gitározást a kései ’60-as évek gitár- héróitól, Eric Claptontól, Rory Gallaghertől (több nótája hasonlított szerkezetében az ír gitáros dalaihoz), Alvin Lee-től tanulta, és igazán profin elsajátította.
Könnyedén, minden nehézség nélkül kirázta, kigurította a gyors futamokat gitárjából. Tudása, rutinja talán Tátrai Tibuszhoz hasonlítható. A Nobody Wants To Stay és a többi saját szám mellett nem ártott volna jó pár befutott blues-standard-et is műsorra tűzni. Bizony jó volt hallani Rubben Ford szintén nem slágerlistára írt dalát, amely meg is melengette szívünket. Marci önfeledten és jó érzékkel hozta a basszust: már összeszoktak a főnökkel. Fifinek néha be kellett számolni a nóták előtt és Tamással is sűrűbb volt a szemkontaktus a szokásosnál: ő volt az „új fiú”. Szabó (összeszámoltam, ő volt a harmadik Sz. Tamás a három napos fesztiválon) kétségkívül jó választás: nem tolakodó, ugyanakkor ízléses, finom orgonafutamai tökéletesen illeszkedtek a zenéhez.
Az augusztus 3-4-5-i koncert- sorozatért köszönet elsősorban Révfülöp Önkormányzatának, amely immár tízedik alkalommal finanszírozta az eseményt úgy, hogy jegyet sem szedtek, és persze külön köszönet Kovács „Pepi” Péternek, aki a szakmai szervezés nehéz, de mint kiderült, sikerekkel elismert munkáját elvégezte.

szöveg és fotók: Gróf István
megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2017.08.12-én