50 ÉVVEL A RÁKFOGÓ UTÁN A MAGYAR JAZZ QUINTET KONCERTEZETT A LAMANTIN KLUBBAN

50 évvel a Rákfogó után a Magyar Jazz Quintet koncertezett a Lamantin Klubban

2022.06.30. -Szöveg és fotók: Gróf István

A várva várt alkalomra, mikor is a „Nagy” Syrius mellett a hazai fúziós jazz másik állócsillaga, a Rákfogó utódzenekara szólalt volna meg Szombathelyen, hetekkel előtte készültünk. Szakcsi Lakatos Béla zongorista-zeneszerző és Kőszegi Imre dobos lettek volna az őstagok, de korunk nyavalyája, a covid ismét belenyúlt az eseményekbe: Szakcsi lebetegedett. Helyette Oláh Kálmán, a mára szintén legendás billentyűs ugrott be helyette. Kíváncsian vártuk, mit hoz az este.

A kánikula nem kímélt szerdán este sem, minden eddiginél magasabbra emelkedtek a hőmérők higanyszálai, és már alulról közelítették a 40 fokot, mikor a diákok előzenekara, a Hegedűs - Kiss duó a színpadra lépett. Hegedűs Boglárka filigrán énekesnő meglehetősen tapasztalt múlttal állt a mikrofon elé, és tudta, hogyha a nagy amerikai sztenderdekből válogat, baj nem történhet. Társa, Kiss Károly e-pianón kísérte az énekesnőt, kotta nélkül (az Óz-ban bizony elővehette volna...). A Sunny Side of the Street, a Black Coffee, majd az Over The Rainbow, végül a Natural Boy kerültek előadásra. Boglárka hibamentesen, tisztán énekelt, jól frazírozott, párszor, így az első nótában kitűnően improvizált. Talán a teltebb hangzás, a hangerő lehetett volna picit erősebb.

Pár perces átszerelés után - dicsérendő a hang- és fénytechnikusok profi munkája a Fesztiválon! - már a színpadon láthattuk a nemzeti ötösfogat tagjait. A színpad bal oldalát a beugró billentyűs, Oláh Kálmán foglalta el, hagyományos hangversenyzongorája mögött, míg a fronton a zenekarvezető szárnykürtös, Fekete- Kovács Kornél állt. A dobogó jobb oldalán a fiatal gitáros, Fenyvesi Márton állt hangszerével, míg a bemutatáskor szűnni nem akaró vastapssal köszöntött Kőszegi Imre, és a fiatal bőgős, Orbán György a pódium hátulján helyezkedtek el.
Folytatódott az amerikai jazzereknek történő fejhajtás náluk is: egy Szakcsi Lakatos által áthangszerelt Herbie Hancock darabbal, a Butterfly-al kezdtek, melyben felhasználták a Stella By Starlight és a Out of Nowhere dallamait is. Sűrű tizenhatodokkal pörgött a beat, Oláh precíz zongora, Fekete hosszabb lélegzetű szárnykürt, és Fenyvesi ötletdús gitár-improvizációival bélelten. Ennél is hosszabb lélegzetű volt John Coltraine kéttételes szvitje, a Love Supreme. Visszhangosított gitárral lett a téma felvezetve John Scofield hazai helytartója jóvoltából, majd a rögtönzések sorát a fiatal kora ellenére magát hamar az élvonalba találó Orbán kezdte bőgőjén.

Érdekes volt Fekete-Kovács szólója, amelyben a modern technika elemeit beépítve synth-jével a trombita szólóit lekövető fütty-dallamok tették változatosabbá a zenekar hangzását. Az első tétel harmadik szólistája a zongorista volt, de az élvezetből sajnos el is veszhetett valami: hangszerét nem hangosították meg eléggé. A szvit második tételét már főleg megkomponált zene alkotta, csodálatosan ismétlődő harmóniákkal, ritmusvariációkkal. A koncert harmadik darabja Miles Davis tiszteletére szólalt meg, annak Solar c. kompozícióját a hazai top jazzerek által átértelmezve, Szakcsi Lakatos Béla tollából hangszerelve. A Davis-i sound jött vissza Kornél csövéből is, posztmodern dallamvezetéssel, majd a szerényen, visszafogottan játszó Fenyvesi Márton ismét csodálatos, gyors futamokkal körített, mégis élvezhető dallamokkal bélelt, visszhangosított rögtönzése volt emlékezetes. Nemhiába emlegetik Babos Gyula intellektuális gitárjátékának örököseként a fiatal pécsi zenészt.

A koncert befejező száma, John Coltraine Afroblue-ja ismét egy lassú balladaként indult. Oláh vezette fel zongorán a dallamot, majd 6/8-os szaporábbra váltott a ritmus. Az opusban nemcsak Fekete- Kovács, de Fenyvesi is bevetette a free-elemeket hordozó effektek tárát. Az előbbi jobb lábával tekerte a kütyüket, szférikus hangokat kicsalva belőle, de a gitáros is sikerrel szállt be a kísérletező zene meghökkentő hangzásvilágának tolmácsolásába. A szám csúcspontja a 68 éves kora ellenére varázsából mit sem vesztő, mosolygós arccal a nyolcadokat ezerféle variációval kihozó Kőszegi dob-imprója volt. A zongora felülről lefelé bontogató akkordmeneteivel zárult a darab.

A szerdán szintén teljes telt házat adó közönség vastapssal hívta vissza a hazai sztárzenészeket, akik a szintén amerikai Richard Rogers örökzöldjével, a Have You Met Miss Jones-szel, egy üdítő swinggel búcsúztak el a vasi hallgatóságtól. Mind az öt zenész kivettee részét a rögtönzésekből, itt kiemelten Orbán Gyuri bőgőszólója volt emlékezetes - nemcsak élvezetes előadásmódja miatt. A top hazai jazz-zenészek több mint másfél órás szerda esti koncertje megmutatta, hogy itt, Európában, benne Magyarországon is van létjogosultsága a jó jazznek. Ha a közönség jegyeket vesz, addig nincsen gond.

 2022.06.30. - 17:15 | Gróf István 50 évvel a Rákfogó után a Magyar Jazz Quartet koncertezett a Lamantin Klubban.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.06.30-án

BLUESRA HANGOLT A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL

Bluesra hangolt a Lamantin Jazz Fesztivál

2022.06.29. Szöveg és fotók: Gróf István

Az idén keddre került a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napja, amelyet utólag inkább funky napnak nevezhettünk volna, azzal a fesztiválközönségnek már ismert Enrico Crivellaro Blues Band-del, akik 2018 nyarán már bemutatkoztak itt. Nyertes csapaton ne változtass! gondolat mellett jöttek el a talján blues zenészek idén, hiszen az egykor padovai, ma Amerikában ténykedő gitáros változatlan összetételben állította színpadra zenekarát.

De előtte előzenekar, ami nem a jazztáborosok tagjaiból verbuvált csoport volt, hanem egy ma is működő kőszegi együttes, a Jimi Hendrix emlékének megőrzését munkássága fókuszába állító FuzzBox. A Pontyos Gábor- szólógitár, Scheer 'Max' Viktor- ének, gitár, Schwahofer Zsolt- dob és Kappel Ottó- basszus összetételű banda négy Hendrix nótát nyomott le megfelelő hangerővel, kiváló minőségben, és nem utolsósorban jó hangulatot teremtve: a Woodoo Chile-t, a kevésbé ismert Castles Made of Sands és a Maniac Depression c. dinamikáját és dallamvezetését is változtató keményeket, a végére a líraibb Dylan-átiratot, a Watchtowert. Pontyos ragyogóan hozta a szférákban csatangoló, megszelídíthetetlen gitárvarázsokat, talán a kelleténél többször a mester szólóinak szolgai visszaadásával. Max hangja persze „fehéren" szólt, de tökéletesen, Kappel basszusa csak emelte a produkció színvonalát felezett ritmikájával, és a dobos is precízen verte az örökkön változó ritmusvariációkat. Várjuk újabb jelentkezésüket nyári kiállításmegnyitóikon is.

Szinte pillanatok alatt átszerelték a nem túl nagy színpadot, és késés nélkül, pontban 8 órakor be is állhatott az olasz blues-zenekar. Enrico Crivellaro a színpad bal oldalán állt, három gitárja készenlétben a háta mögött, míg régi zenésztársa, Pietro Taucher 90 fokban maga elé pakolt Roland e-pianoja és orgonája mögött a színpad bal oldalát uralta. Előttünk jobbra a basszusgitáros, Simone Serafini állt, hátul pedig, mint egy Visconti- film szereplője, a tipikus olasz figura, Carmin Bloisi ült dobjai mögött.
Egy Stevie Wonder soul-őrülettel állították rögtön pörgősre a hangulatot, a gitár és a zongora uralta rögtönzésekkel, majd a Hammond-hasonmáson Pietro egy bluest nyomott le, amolyan Jimmy Smith-es hangulatban. Ritmusban visszaállt középre a következő nóta, a Blues in E munkacímet kapott shuffle, ahol ismét Enrico eresztette el magát hosszú, de változatos gitártekeréseivel. A Last Night In Teheran egy kicsit szirupos slágernek indult, de a ballada utolsó harmadában már a mindig mosolygós zenekarvezető eljátszott egy amolyan Santanás, szépen hajlított, érzéki, szívbemarkoló szólót. A számok egyébként 10-15 perc hosszúságúak voltak, hogy legyen idő a hangszerszólók elővezetésére, mint a szünet előtti utolsó funky-dörgedelemben is, egy Crusaders nóta feldolgozásban, ahol a billentyűi mögötti zsebkendőnyi területen örökösen mozgó-táncoló Taucher hatalmas show-t mutatott be. A nyelvével az orgona billentyűit is megszólaltató szakállas talján jó 10 percig kötötte le a figyelmet,

hogy aztán átadja helyét Serafininek, aki szintén hasonló időintervallumban nyaggatta kőkeményre hangolt Fender- basszusát. Nekem ugyan nem a kedvencem a funky, de a főleg basszusra épülő, szaggatott ritmusokat meghatározza e hangszer játékosa. A puhán pengetett hangszer mégis smirgli-durva hangzást adott vissza, a zenei változatosság pedig a szemüveges olasz alapos felkészültségének és tudásának volt köszönhet.
Egy 25 perces pihenő után - mely nemcsak a zenészekre, hanem a közönségre is ráfért - folytatták a funky szaggatást a zenészek. A szünetben „értem rá" nézegetni a színpad hátfalán a támogatók névsorát. A régi, ismert szponzorok mellett meglepve fedeztem fel a Savaria Szimfonikus Zenekar nevét. Meglepő, szép gesztus. Tíz-húsz éve még elképzelhetetlen lett volna ennek a gondolata is.

Szünet után vártuk a felpörgést, de az első két dal inkább séma-akkordokra játszott rutinzenélésnek tűnt, mire végre egy gitárcsere után alapos hangszínváltással megelevenedett a '60-as évek eleje: Shadows, Duanne Eddy, Spotnicks- hangulatban jöttek a hangok a lapos zöld Fenderből, majd a show már emelkedettebben folytatódott. Enrico lejött a színpadról és slow-bluest játszott a széksorok között. A főszerep zeneileg is az övé volt: mint B. B. King tanítvány, kitűnően használta a dinamikai változatosságot, a halktól az erősen bömbölőig a hangerőt. Persze nem lehet egy blues-koncert végén a rock'n'rollt sem kihagyni, ezt is beépítette egy medleybe Crivellaro, de már a híres kétnyakú gitárjával, ahol a felsőn a rockot, az alsó nyakon a blues shufflet hozta. Most az '50 es évek visszaidézése történt meg, a memphisi rockandroll, és Chicagó-i elektromos blues megidézésével.

Már majd két órája nyomták, mikor a Lamantin Klubot és az átriumot zsúfolásig megtöltő, a tinédzsertől az idősebb közönség előtti elköszönés után belefogtak vidám, dallamos, a dalocskát immár éneklő gitáros közreműködésével a ráadás számba. Hőség ide, zsúfoltság oda, büfé előtti sorban állás amoda: hatalmas élményben volt része azoknak, akik az Enrico Crivellaro Blues Bandet kedd este Szombathelyen meghallgatták.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.06.29-én, és a bluesvan.hu portálon 2022.07.11-én

FERGETEGES HANGULAT A DRESCH QUARTET KONCERTJÉN A LAMANTIN KLUBBAN

Fergeteges hangulat a Dresch Quartet koncertjén a Lamantin Klubban

2022.06.28. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Két év szünet után ismét június utolsó hetében kezdődött a szombathelyi Lamantin Jazz Fesztivál az ilyenkor beköszönő, már-már megszokott nyári kánikula kíséretében. Az előadások most egytől-egyig a Weöres Sándor Színház kitűnő akusztikájú, hangulatos, de nem túl nagy befogadóképességű Lamantin Klubjának színpadán lesznek megrendezve (kivéve a zárókoncertet, ami a Márkus Emília Teremben). De ha sűrűbb a közönség, akkor az aulában, avagy a hangulatos átriumban is élvezhetik a muzsikát.

A hagyományokhoz híven az improvizatív jazztábor lakóiból összeállt csapat lépett fel a főattrakció előtt, mint előzenekar. Ezúttal 206 néven a Stefán Dávid János- billentyűk, Szatmári Mátyás- dobok, Kém Sándor- basszusgitár, és Prissinger Márton- trombita összeállítású formáció játszott, magabiztosan. Mintha jobban összeszoktak volna, mint amit az általuk említett fél napos együttzenéléstől vártuk. A blues-sémára épülő Sonny Rollins nóta, a Tenor Madness, majd a Miles Davis evergreen, a Sunday my Prince will Come még trióban ment le a hosszú, szőke hajú zongorista ragyogó rögtönzéseivel, és a basszeros kontrapunktokat használó sétáló basszusával kiemelten. A társaknál kétszer idősebb (ezért jó a táborban tanulóknak: nincs korhatár, jómagam is 64 évesen voltam a hallgatójuk) Kém mezítláb állt a színpadon. A dobos akár a fia lehetett volna. Ezután Kozma Autumn Leaves-ének dallamára már a trombitással emlékeztette a közönséget a csapat, amelyet szordínóval szelídített meg a fúvós, majd egy soul- blues-zal, a Cantaloupe Island c. keményebb nótával köszöntek el a fiúk, melyben a dobossal együtt mindannyian rögtönöztek kedvükre, de a mi kedvünkre is a fiatalok.

Pontban 20 órakor a Dresch Quartet összeszokott négyese állt színpadra: a félkör közepén a zenekarvezető fúvósaival, balra mögötte Lukács Miklós cimbalmos, a háta mögött Gányi Marcell "magasodott" bőgővel, míg jobbra az örökmozgó Csízi László dobos ült.

Ördögös szövésű, sodró lendületű dal, a 2016-os Tördelős CD-ről a Férfiének préselt be a székek közé lelkekre ható zenéjével, ritmusvilágával. Csízit még nem volt alkalmam hallani: a jazzben megszokottnál erőteljesebben, hangosabban ütött, dinamikus előadásában az utolsó négyzetcentiméterig kihasználta az összes bőr-, és rézfelületet, teste együtt mozgott a ritmussal, de a lényeg: a szemét le nem vette zenésztársairól. Adta nekik az alapot, de visszacsatolást is várt. Gányi ebben megbízható társa volt a ritmusszekcióban. A tenorszaxofon magasan vijjogó szólamai, a lentről fel, és vissza akkordfelbontásaival fémesen, keményem szóló cimbalomfutamok és improvizációk megadták az alaphangot: hát igen, ez a Dresch-sound a XXI. század 10-es, 20-as éveiben. Kontrasztként egy lassú, pentaton magyar népdaltémát vezetett fel szaxijával Dresch Misi a Magyarózdi c. sajátjában, hogy aztán zakatoló, aszimmetrikus ritmusával belemelegedjenek ismét a vadabb táncba. Lukács Miklós ütői mintha egy zongora billentyűit szólaltatták volna meg, de Dresch szólói voltak megint azok, amelyek hangzásban az extázis határát súrolták.

Hagyományos jazz szólt ezután bluesos dallamszerkezetben, akár Louis Armstrong rag-je is lehetett volna. A két szólista ebben a zenében is megmutatta magát, majd Gányi vonósszólamával át-, ill. visszavezetett minket a hazai folk világába: a Kicsi kóta furulyával bevezetett, Csízi filcekkel féltően óvott ritmusa mellett népdal-, de kortárszenei jegyeket is hordozó darabjában Dresch is, Lukács is sokáig követte a kotta lejegyzéseit, hogy aztán ne legyen megkerülhető az improvizációk sora sem. A zenekarvezető, ha nem muzsikált, tapsolt, vezényelt, irányított, élvezte a zenét, elragadta a hév, így bele-beledúdolt a számba. (Ezt a spontán beleéneklést a Sárváron gyakran fellépő amerikai bőgőstől, Joe Fondától lehetett többször is hallani.) Legújabb lemezükről, a Árnyékban címűből a szaggatott ritmusú címadó számban Mihály a mikrofon elé állt, és két strófát is elénekelt a népdalából, majd, ezúttal szopránszaxofonjával egy hagyományos swinges rögtönzést engedett el. Csízi megint elemében érezte magát, szinte mozgatta magával a színpad bal szélét.

A koncert utolsó darabja után a közel 200 hallgatót vonzó koncert közönsége hosszas vastapssal hívta vissza a zenészeket, akik a Legényessel idézték meg a táncházakban esténként eszméletvesztésig táncolt és játszott dallamokat. A tenorszaxit felváltotta a Dresch által megalkotott etno-jazz hangszer, a fuhun, és az azon előadott szédületes szólók. Mivel az első ráadással nem teltünk el, másodszori ráadással is megleptek a kvartett tagjai: ezúttal egy bőgő-riffekkel, zakatoló dobbal megalapozott balkáni ritmusú őrülettel, a Kecskés-sel. Az egyre feljebb emelkedő, fuhunnal fújt hangsorok, a hömpölygő-áradó cimbalom-szőnyeg volt feltét az alapra, azaz a mű betökéletesedett: izzadt homlokkal, lassan, elgondolkodva-kibotorkálva hagytuk el a Dresch Quartet extatikus koncertjét. Feladták a leckét a folytatóknak a fiúk erre a hétre, de mi bízunk a legjobbakban.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.06.29-én