1998. március 13., péntek

A NAGY ZEP

A NAGY ZEP
Igencsak tele lett ezen a február végi estén a Budapest Sportcsarnok: állítólag 15. 000 rajongó jött el a heavy- metál zene megteremtőjének és legismertebb képviselőjének, a Led Zeppelin-nek történelmi hangversenyére. Zömében hozzám hasonló, 40- 50 közöttiek voltunk ott, és vártuk azt, amit hiába vártunk a rock fénykorában, 25 évvel ezelőtt a Vasfüggöny innenső oldalán. Végül is a Jethro Tull, Rory Gallagher, John Mayall, a Rolling Stones után eljöttek Ők is. Eljöttek, akik azért azt a zenét játszották 20- 30 évvel befutásuk után nálunk is, amit szerettünk volna hallani tőlük. A különbség csak az volt- azon kívül, hogy ők is, mi is öregebbek lettünk egypár évtizeddel-, hogy nem meghitt klubokban, művházak dobogóin hallhattuk őket, hanem nagy sportcsarnokokban stadionok színpadjain immár.
A Jimmy Page- Robert Plant koncertről az a pletyka járta még az előadás előtti percekben is, hogy nem az 1969-72-es lemezek számait döngetik, hanem marokkói- arab népzenével átitatott új szerzeményeiket adják elő.
Már a külsőségek is eloszlatták ezt a félelmet. A kis lila fény (no, nem Lila- udvar színű, hanem valami pokolbéli fémöntöde- hangulatú fényes sötétlila) állt őrséget, és csillogtatta meg fényeit Bonzo örökösének nagyszámú dobjain és cintányérjain. Hogy aztán egy birodalmat elpusztító barbár támadásra emlékeztető hanggal és látvánnyal megszólalhasson a Heartbreaker, ugyanúgy, mint 1969-ben. Jól van, a régi zenét játsszák, dőltünk volna hátra elégedetten a karosszékünkben, ha a körülmények olyanok lettek volna. De nem voltak olyanok! Ez nem karosszék-zene!
A két egykori nagyágyú, a görög szőke isten, Robert Plant már gurgulázó, öblös hangja elé terelte a mikrofont; egyszerű, fekete pólóban- nadrágban pedig a gitár Paganini-je, a metál- korszak megalkotója, Jimmy Page virgázott. A „kísérők”, a rövid hajú, akár a London-i City-ből diplomatatáskával is szembejöhető bassz- gitáros- bőgős, akit ugyancsak Jones-nak hívnak, (Charlie Jones- G. I. ) de nem John Paul Jones-nak, és a tragikusan elhunyt John „Bonzo” Bonham helyébe lépő keménykötésű, keményütésű dobos (Michael Lee- G. I. ) méltó partnereik voltak a nagyágyúknak, ugyanúgy, mint a később színre lépő fiatal billentyűs is. Egymás után jöttek a nagy hangfalszaggató dögös számok a korai évekből, köztük a How Many More Times az I. lemezükről. Alaposan átdolgozták a közepét, szétszedték, majd összerakták a számot, úgyhogy alig ugrott be- de minek is- Aczél Endre és A Hét műsora a 80-s évek közepéről, amelynek ez volt az aláfestő zenéje.
Lehet, hogy öregszem, de tagadni nem akarom: örültem, hogy a koncert második harmadában megszólaltak az akusztikus gitárok, konga- dobbal előadott dalok: így a Friends és a Gallows Pole a III.- ról, Babe I’m Gonna Leave You blues- ballada az I.- ről, és egy, a tavalyi lemezükről egy extázissá fokozódó, szaggatott arabos hangszerelésű szám. A tavalyi folk- klór fesztiválon megismert dervis- tánc zenéjét megszeretve, még inkább élveztem a hangszerelésében, stílusában is eltérő muzsikát. Aztán újra visszakanyarodtunk az „originál” sound-hoz. Átmenetileg jött az akusztikus alaphangú Ramble On, szaggatott ritmusával, hogy befejezzék másfél órás műsorukat a nagy himnuszukkal, a legzepellinesebb Zeppelin- számmal, a Whole Lotta Love-val. 1970 áprilisa, a keszthelyi egyetemi tánccsoporttal tett stájerországi vendégszereplésünk jutott most eszembe: tudván, hogy ez volt a kedvenc számom, valaki nagyon sokszor bedobta a wurlitzerbe azt az 5 schillinget a kedvemért.
Hiába volt tél, és a kabátok a ruhatárban, egyetlen ember sem hitte el, hogy vége a koncertnek. Senki sem mozdult. A tapsvihar megtette hatását: a ráadás első száma a Hammond- orgonás gyönyörű ballada, a Thank You volt, megköszönve tetszésnyilvánításunkat. Majd mivel fejezhették volna be a koncertet, mint a IV. albumuk dögös Rock and Roll-jával. Jimmy Page, aki eddig elég visszafogottan mozgott, erre már táncra perdült, híres kétnyakú gitárján pedig ismét előadta a fürge újjak tízpercét.
Újra megelégedéssel nyugtázta őszülő- szakállas rocker- csapatunk, hogy nagy részben azt kaptuk, amit vártunk. Pózoktól, füstködöktől, csábos leányka- vokalistáktól mentes, és – minő ritkaság manapság nálunk- korabeli zsinóros mikrofonokkal és gitárokkal összekötve szóltak a jól ismert riffek, melyek,- újabb ellentmondás- nem sokkolták dobhártyáinkat a koncert után sem. Olyannyira, hogy a messzi vasi tájakig az a nap, az autórádión keresztül, a Led Zeppeliné volt, teljes egészében.

Gróf István

A Jimmy Page- Robert Plant: Walking Into Everywhere Tour 1998 keretében a Budapest Sportcsarnokban 1998 február 23-án megtartott koncert tudósítása.
Megjelent 1998. március 13-án a Sárvári Hírlapban, és az év márciusban a Körmendi Figyelőben is.