VÖLCSEJ ÉS CSALÁDJAI TÖRTÉNELMI KÖRNYEZETBEN- CZUPY GYÖRGY KÖNYVÉNEK BEMUTATÓJA

Völcsej és családjai történelmi környezetben – Czupy György könyvének bemutatója

2022-12-19. Szöveg: Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, feltöltő: Sárvárikum

Még a gulyáskommunizmus fénynapjaiban, a kora nyolcvanas években, a magyar falu funkcionális kiürítésének legvehemensebb időszakában, amikor tíz-, és százezrek vándoroltak be a falvakból a kis- és nagyvárosokba, a sárvári „felhőkarcoló” IX. emeletén véletlenszerűen szomszédok, majd az ezt követő, a rendszerváltozást elhozó korban politikai harcostársak lettünk. A művészeteket értő és irántuk érdeklődő civillel, a véleményét soha sem elhallgató, a kereszténységét felvállaló és gyakorló, a magyarságért szavát felemelő nyugat-dunántúli polgárral, a szemet gyönyörködtető környezetét kialakító dísznövénykertésszel, a saját maga otthon mindent megfabrikáló ezermesterrel, az egyetemet nem végzett értelmiséggel aztán szép lassan barátok lettünk. Igen, ő Czupy Gyuri, aki most újabb, ezúttal írói szerepben mutatkozott be.

Zsúfolásig megtelt vasárnap délután háromra a völcseji kultúrház nagyterme. Ahogy mondják, egy gombostűt nem lehetett leejteni, sokan hátul még állni is kényszerültek. Pedig egy óra múltán kezdődött a foci-világbajnokság döntője, és kiszámítható volt, hogy legalábbis az első félidőt egyikünk sem fogja tudni megnézni. Az esemény a falu szülötte, a ma 71 éves amatőr helytörténész most megjelenő kötetének, a „Völcsej és családjai történelmi környezetben” bemutatója volt. Czupy fejben évtizedek alatt állította össze összefoglaló kötetét, amely falutörténet-monográfia, de a település történelemkönyve is és végül – ami a legtöbb időt használta fel a kutatások során – a győr-moson-soproni település családjainak, leszármazottjainak lexikonja is egyúttal.

Mire a hivatalos megnyitó elkezdődött, már sokan „bevásároltak” előtte a könyvekből, melyek, a Magyar Nyugat Könyvkiadó néhány egyéb kiadványával együtt az előadói asztalon tornyosultak.

Szőke Attila polgármester megnyitójában a Völcsejből elszármazó, a település ünnepnapjaira rendre hazatérő, kulturális szervezőmunkát végző társadalmi munkást köszöntötte, és megemlítette, hogy – ez volt a nagy meglepetés – az alig három és félszáz lakosú, főleg nemesek lakta településen Czupy helytörténeti kötete volt a harmadik a sorban a közelmúltban.

Ezután a szerző felkérésére jómagam, Gróf István zongorázott el a közös és önfeledt fiatalságunk korából egy Paul McCartney-balladát és egy Freddy King-boogie-t. A zenei blokk után a település művelődésének hosszú évtizedeken át irányítója, a népdalkör vezetője, Tóth Dezsőné Jutka emelte ki a szerző a falu kulturális életében való odaadó segítségét, külön kiemelendő Völcsej újkori címerének a sárvári képzőművész, Lakatos József segítségével való megalkotását.

Ezután a kötetet gondozó Magyar Nyugat Könyvkiadó alapító-vezetője, dr. Gyurácz Ferenc emelkedett szóra. Elmondta, hogy a kiadó 19 éves története során a közel 100 megjelentetett kötet közül – és erre ő maga sem számított – az egyik legjobban összeállított, megszerkesztett lett a „Völcsej és családjai”.

Mintha alábecsülték volna a nyomtatásra szánt mennyiséget is, ahogyan ott az érdeklődésből kikövetkeztette. Megemlítette, hogy bizony ritka a nemesi származású, de földművelésből élő, katolikus vallású település a környéken, de a Dunántúlon is. A kiadó után a szerző emelkedett szóra, és könyve – hosszú érlelési folyamatok után – megjelenhetésének adott örömteli hangot,

majd a kiadás anyagi fedezetét nagy részben álló Völcsej Önkormányzatának és a Petőfi Kulturális Ügynökségnek támogatását köszönte meg három magánszemélyé mellett. Tanácsot is adott a helyieknek: a családok története a múlt összegyűjtése, a jelen rögzítése, de a jövő is belefér: az üresen hagyott lapokra, mint egykor otthon a Bibliában, bele lehet írni a soron következő családi adatokat is.

Ismét zene következett: a szerző menye, a blockflötéken játszó és éneklő Csejtei Flóra és fia, Czupy Ádám gitárkíséretével előbb komolyzenei darabokat, majd karácsonyi énekeket adott elő, kirobbanó sikerrel. A profi előadók bizony megénekeltették a közönséget is. A könyvbemutató eseményeit ismét a polgármester zárta, aki megszervezte, hogy az eredeti árnál olcsóbban, valamennyi völcseji családhoz eljuthasson a hiánypótló könyvalkotás.
Elmenetelünkkor a Gyuri előtt dedikálásra várók hosszú sora azt jelezte, hogy Messi ide, Mbappé oda, a haza a legfontosabb!
Megjelent a sarvarikum.hu portálon 2022.12.19-én

KALANDOZÁSOK AZ EGYENLÍTŐ MENTÉN- INDONÉZIA, MÁSKÉPP II. RÉSZ: BALI

KALANDOZÁSOK AZ EGYENLÍTŐ MENTÉN- INDONÉZIA, MÁSKÉPP II. rész- BALI, NUSA LEMBONGAN

Szöveg és fotók: Gróf István

Baliról hallottunk pozitív és negatív véleményeket is. Az „egy kis művészeti élmény, egy kis poszt- hippi feeling, egy kis hindu mosolygás, szeretet, végül egy kis csendes- óceáni pálmafás relaxáció” utáni vágyunk győzött: 6 napot terveztünk oda és négyet a szomszédos kis szigetre, Nusa Lembonbanba.

A rövid távolságokon is hosszú autózás már meg sem lepett. A nem nagy sziget déli részén elterülő Denpasari repülőtérről a jakartai taxi-tarifa duplájáért (350.000 Rupi) vittek el a huszonvalahány km-re levő Ubudba, ahol szállást foglaltunk. A tengerparti falvakba- beachekre nem akartunk menni (sok helyütt nem szép a part, és úszni is veszélyes), ezért gondoltunk a sziget kulturális fővárosára azok helyett. Itt is, mint sok helyen az országban, a hotel külsőre nem látszott valami bizalomkeltőnek, de bezzeg odabenn: önálló bungalóban kaptunk helyet, tágas szoba, gardrób, fürdőszoba, kinti konyha, nagy hall, terasz, és 15 m-re a medence. Mivel otthonról ottani magyar szálon, ajánlással megszerveztük egy privát autóssal a 6 napos Bali kirándulásainkat, meg- nyugodtunk, hogy majd jelentkezik az illető, és megyünk. De nem így történt. A reptéri transzfert még elrendezte egy haverjával, de utána magunkra maradtunk.

Jobb híján másnap elindultunk gyalog legalább a várost felfedezni. A Puri Saren palota, a Pura Saraswati templom, a nyüzsgő fő- utca, a Jalan Raya jöttek elsőre, kávézással, az utcára néző bárszékeken ülve ebéddel, (itt volt sör is!) majd délután a profi módon megépített, gyönyörű Monkey Forest park. Hát igen, Bali valóban varázslatosabb, hangulatosabb, szebb, mint Jáva, ezt látni kell! Mivel sem a gondosan 3 egész-naposra megtervezett Bali kirándulásaink autós kivitelezése, sem a Nusa Lembonban szigetre való hajós utazás nem volt megszervezve, ezeket is intézni kellett. Az előbbit ránézésre egy őgyelgő, ezt hirdető fiatalember leszólítása után 3 percen belül megoldottuk, a másikat az egyik sarki utazási vállalkozás pultjánál 4 perc alatt. Délután 5-től aztán egy egész éjszaka is tartó hatalmas zuhé akadályozta meg, hogy este bemenjünk a palotába a kecak- táncelőadást megnézni.
Másnap reggel 8- kor- napsütésben!- már várt Mane a Toyotájával. Alapos előkészítés után sorra mondtam be az úti-célokat a sofőrnek, aki eredetileg úgy gondolta, hogy oda visz minket, ahova ő szeretné. A Batur- tó volt a végállomás. A Kanto Lampo vízesésnél kezdtünk, majd Semarapura, mai nevén Klungkung kisvárosának gyönyörű császári palotája következett. A bírák ítélkezési színhelye, a Kertha Gosa pavilon, valamint a Kale Kembang vízi-palota itt a csúcs.

A Pura Bekasih anyatemplom az egyik legszebb hindu szentély Balin. Ez már közel volt a nagy hegyekhez. Ha nem lett volna felhős az idő, lehetett volna látni a Gurung Agung vulkánhegy 3100 m-es csúcsát is az épület mögött. De csak felsejlett a ködös felhőkben. Itt sikerült egy kis baksisért egy ceremóniát felvennem, melyet 8 szent ember mutatott be, és itt ismertem meg a bali zenének, a gamelan-nak hangzásvilágát, hangszer- összetételét is. Majd Penelokan falunál elértünk a Batur- hegy lábához. Az aktív vulkán „csak” 1717 m. magas, és pár órás trackinggel megmászható. Mi az alatta elterülő tó partján mentünk fel néhány, többemeletes, kávézókkal egybekötött kilátó-teraszra, hogy így csodáljuk meg a balinézek szent hegyét. Visszakanyarodva ötödik látnivalónk aznap Penglipuran skanzen-faluja volt, amelyben laktak is. Az autentikus Bali építkezés minden formáját meg lehetett látni az egykor poligámiában élő őslakosok településén. Én- nem először, és nem utoljára- a rengeteg, gonddal megépített kertek, közterületek virágosításán ájultam el: botanikai varázslatok voltak tömegével. Már az egykori Bangli királyság területén voltunk ekkor, így nem hagyhattuk ki Pura Kehen templom végigjárását, mely a dzsungel közepén bújt meg, 30-40 m-es óriásfák tövében. Itt is, mint a hindu templomok látogatásánál, kendőt, szarongot kötöttünk a derekunkra, hogy „meztelen” térdünket eltakarjuk, a vallási szokásoknak megfelelően.

Aznapi utolsó programunk, az elefánttemplom már Ubud határában volt. Itt sem a templom, hanem a dimbes- dombos, 15 m-es szintkülönbséggel, patakkal, vízeséssel, cserjékkel, fákkal, telepített virágokkal, zöld mohával fedett kövekkel- lépcsőkkel a templomkert volt a csodálatos. Nem győztem videózni. Hazaérve estebédeltünk a „kiülős” Nomad vendéglőben, majd este a medencében úszkálva pihentük ki a fáradalmainkat.
Másnap megint jött Made, a sofőrünk, akivel azért- selypítésük ellenére- jól elbeszélgettünk angolul. Eleinte nem értettem, hogy a vok az work, a sepen a seven, de kisilabizáltam. Egy kis érdekes kitérő sofőrünk nevével kapcsolatban: Baliban a megszületett gyerekek (akár fiú, akár leány) sorjában a Wayang, majd a Made, harmadikként a Nyoman, végül pedig a Ketut nevet kapják. Az ötödiktől kezdődik elölről a „kör”. A fiúk -i, a leányok –ni végződést kapnak. Persze nem kell messzire mennünk a gondot nem okozó névválasztásban: a Kárpátok „géniuszának”, Ceausescu-nak is volt már egy Nicolea nevű testvére. Aznapra még messzebbre terveztünk, a Bratan- tótól még északabbra, a Gilgit- vízesésekig. Az ország közlekedéséről mindenképpen meg kell jegyezni, hogy bár kaotikusnak látszik első pillanatra, mégsem az. A járművek ¾-e robogó, amelyen sokszor négytagú család ül (a tankon a kisfiú, a papa, a hátsó ülésen oldalülésben az anyuka, kezében a kisebbik gyerekkel), a teherautók index-, és fékjelzései a szivárvány minden színében pompáznak, míg a személygépkocsik, melyek viszonylag új, megkímélt tiszta állapotban vannak, zömében bérkocsik, és a 80 %-uk Toyota márkájú. A 20 nap alatt nemhogy balesetet, de még koccanást sem láttunk, az ideges, kiabáló hozzáállásról nem is beszélve. Az nem szokás itt. A dudálás nem arra való, hogy rámorrants a másikra, hanem arra, hogy jelezd: jövök, vigyázz magadra, de rám is. Mivel javarészt csak a nagyvárosokban van közlekedési lámpa, a mellékutcákból a főutcára való ráhajtást speciális módszerrel végzik el a szigetlakók: „önkéntes rendőrök”, azaz inkább munkanélküli agilis fiatalemberek piros zászlóval a kezükben, azt hevesen lengetve egy idő után leállítják a széles utcán a forgalmat, és „beengedik” a rákanyarodókat. És- ez volt a meglepő- a hálás sofőrök egy kis pénzt dugtak az intézkedők markába.

Első megállónk, mint előző nap is, szintén egy vízesés volt: a Leke-Leke. Nem tudtam, hogy a helyi asszisztens miért ad nekem két erősebb botot, de hamar kiderült: több mint 400 lépcsőt kellett oda és vissza is megtennünk, hogy elérjük az erdőből előbukó, a jó 20 m. magasról lezubogó kaszkádét. A Kebun Raya botanikus kert feleségem célpontja volt elsősorban. A 155 ha-os arborétumot gyalog akartuk bejárni, de ez lehetetlen vállalkozás volt: hamar lestoppoltunk egy elektromos kisautót, amellyel kényelmesen megtehettük ezt.

A legnagyobb élményt a Taman Bambo, azaz a bambuszerdő, és a Bratan- tó parti lombhullató erdő adta. Szintén az 1200 m. magasban elterülő tó partján, a 2100 méteres Catur hegy tövében feküdt az Ulun Batu Bratan templom, ahol, - a botanikus kerttel ellentétben- telt ház volt. Helyi hívők sok kisgyermekkel és fehér turisták százai bolyongtak az 1663- ban alapított, négy templomból álló kegyhelyen. A hindu épületek, beleértve a tavon levő két kis lebegő templomkát, szemet gyönyörködtetők voltak, azonban a nagy látogatottság a kertben tömegével elhelyezett giccses játékoknak, műanyagszobroknak is köszönhető volt. Na, hát mikor nem, most is megdördültek az ég csatornái, és éppen csak elértük a kocsinkat a parkolóban. A következő, északra fekvő három látnivaló megtekintését első felindulásunkban sztornóztuk, pedig, mint volt előtte, de utána is precedens rá, lehetett volna esőkabátban is élményeket gyűjteni. Visszafordítottuk a járgányt,

de még Bali legnagyobb, és legszebb rizs- teraszát, a Jatiluwih-ot alaposan körbejártuk. Európai gondolkodással az ember nem érti, mi látnivaló van ezeken. Hát bizony, ez egy külön turisztikai kategória, mert - a mező- gazdasági termelésen kívül- rendkívül szemet gyönyörködtető az egymás fölé rétegezett, sokszor 6-8 szintesre épített terasz. A harsány-zöld rizsföld azonban csak része a gazdaságnak: az utak, épületek mellett, között pálmaerdők, színes virágágyások, csurdogáló patakok (ez kvázi a túlcsurgó öntözővíz), a legelésző marhák máshoz nem hasonlító esztétikai látványt is nyújtanak a gazdasági haszontermelésen túl. Mire késő délután hazaértünk, ismét egybehoztuk az ebédet a vacsorával, majd nejem már az ajándékboltokat is egyre gyakrabban nézegette.
A negyedik nap már ismét csak a városban nyüzsögtünk, áradtunk a tömeggel a járdákon annak erős harmadát adó fehér „pénzeszsákokkal” egyetemben, mivel délre már kivitt a kocsi a tengerpartra, a fekete homokos Kusamba kikötővároskába, ahol azért a szigetek közti tranzit- forgalom nagyobb része volt bennszülött kirándulás, vagy munkavállalás, és a teherforgalom is számottevő volt. Mi, bullék kisebb arányban, de vidáman, kalandokat várva motorcsónakoztuk át a Bali- Nusa Lembongan közötti 20 km-es távot fél óra alatt. A kis szigetnek is voltak sajátos szokásai, törvényei: pl. személyautó nem járhatott, nagy teherautó, busz sem, így a legelterjedtebbetek a platós kisteherautók voltak, ahol a hosszirányban a két oldalra szerelt zörgő fémpadokon rázkódtunk. Taxisunk pillanatok alatt a hegyes- dombos szigetecske egyetlen lakott falujából, a kikötőfalu Jungut Batuból elvitt a Mushroom Bay-en levő bungaló- hotelünkbe.

A leglazább, legkényelmesebb, legjobb pihenni, ejtőzni tudó szállásunk az idáig a Villas Nusa Lembongan volt. A bambuszházban jó volt a klíma, de a légkondit csak módjával kellett használnunk. A meglepetés az volt, hogy a zuhany, a mosdó és a WC kinn volt a házhoz kerítéssel körbevett területen, teteje ellenben nem volt. Ez csak elsőre volt meglepő, utána teljesen megszoktuk. Nem mindenkinek adatik meg, hogy reggel, zuhanyzás előtt hallgathatja a szebbnél szebb madárdalokat. Stílszerűen napnyugtakor átsétáltunk a Sunset Point kilátó- helyre, majdnem a szállásunk mögött, amely teli lett fiatal fehér turistákkal, akik a magas sziklákról, kis gyanús cigijüket szívva nézték az örvénylő tengert, és merültek el a táj szépségében. Este, miután egy, a korai Beatles repertoárját végigéneklő zenekar kíséretében megvacsoráztunk, (Nusa szigetén mindhárom vacsorahelyünk csillagos ötös osztályzatot kapott!) megszerveztük a másnapi, a szigetet körbejáró kirándulást.
Még női sofőrünk eddig nem volt, de másnap vele utaztunk. Nem igen akart engedni az általa jól felvert árból.

Párom választotta ki, és rajongva várta a mangrove-erdei lapos-fenekű csónakozást, amely ugyan nem volt hosszú, de e bioszféra minden jellegzetességét megmutatta. A kikötő partján moszatokat szárítottak a hajósok: a szárított, porrá őrölt terméket a takarmányozásban, a kozmetikai iparban használják. Meglátogattuk a szintén északi parton levő Mahagiri partot, a helyi halászok központját, majd dél felé vettük az irányt rozoga Mazdánkkal. Érdekes volt európai embernek olyan hidat látni, ahol csak gyalogforgalom zajlik (persze itt megengedett a robogó is). Ilyen volt a Yellow Bridge, a sárga híd, amely Nusa Lemnongant a még kisebb Nusa Ceningan szigetével köti össze. A Dream- beach nem érdemelte a nevét: ugyan a kilátás a hullámok a sziklákat „harapdáló” látványa elképesztően szép volt, de a vízbe bemenni itt nem szabadott, - azaz saját felelősségre igen- mert óriási hullámok csaptak ki a homokos partra, melyek könnyen visszaszippanthatták a meggondolatlan vízbemerészkedőt a mélybe. Hasonló volt a helyzet a Sunset, és a Sandy Beachnél is. Még szebb sziklára csapódó 3-6 méteres hullámokat fedeztünk fel a Devil’s Tears szikláknál. Nem akaródzott a videofelvételt abbahagynom, az ördög könnyeinek látványa életem legemlékezetesebb percei közé fog tartozni.

Másnap nem kocsival, hanem gyalog jártuk be a sziget nyugati- déli részét, majd délután a szállásunktól 15 percn sétára levő Mushroom Bay-en megmártóztunk mindketten azért a Csendes Óceánban, annak Kis Szunda- tengerében, egyben egy nagyot is napozva. És végre a magunkkal hozott újságok, folyóiratok, keresztrejtvények is előkerültek a szállásunk medencéjének partján: itt nem gondoltuk városnéző programokról elpazarolt időnek az ejtőzést, mint máshol. Visszatérve Balira, Ubudban egy másik hotelben szálltunk meg, ezúttal a belvárosban, a piac utcájában. A klíma- katasztrófa itt is jelzett: október közepén még nem kellett volna az igazi esős évszaknak beköszönteni, de,- legnagyobb sajnálatunkra- ez bekövetkezett. Nemcsak délután, este, hanem egész napos, bőséges esőzések zavarták meg programjaink lebonyolításait.

A második ubudi tartózkodásunk alatt felfedeztük a város művészeti kínálatát, főként a Jalan Monkey Forest-et és környékét bebarangolva, ajándékvásárlásokkal egybekötve, valamint- ha már a sznorkelezés valahogy kimaradt, a kelet- ázsiai masszázsszalonok kínálta szolgáltatásokat is kipróbáltuk. A Jáva szigetén töltött ezután következő napokról az első fejezetben írtam.
Hasznosnak tűnhet néhány érdekes pénzügyi adat, nemcsak a magunk számára. Az összes kiadásunk 44 %-a a két hosszú nemzetközi és az 5 belföldi repülőjárat ára volt, míg a szállásaink mindössze azok 7,3 %-át adták ki, ami meglepően kevés. A borneói szafari nem volt olcsó, (16,8 %) de amitől féltünk, és azt hittük, hogy nagyon megemeli a számlánkat, a belföldi utazások, taxizások, kocsi-bérlések ára, amely nem lett sok, 8.6 %.

Szintén a délkelet ázsiai országok utazásainak nagy előnye az étkezés (10,6%), a hajózások (1.8 %), a múzeumi, templomi és egyéb belépők (3,7%) olcsó volta. Végül a vízum, és a borravalók is közelítettek a 2 %-hoz. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy odamenni a sok, ott lenni egyáltalán nem. A témához kapcsolható az is, hogy Indonéziában megbízhatóak az emberek, a kereskedők, a szolgáltatók: egyszer sem csaptak be, pedig nemegyszer ottani mértékkel tekintélyes előleget hagytunk az utcasarki irodában, de a kocsi másnap reggel jött, a megbeszélt időben. Még a kezükbe sem csaptunk. És persze számlát minden esetben, részletes felsorolással, a valódi fogyasztást, szolgáltatást feltüntetve kaptunk. Végül a borravalóról: itthon nem vagyok túl gáláns, de meggyőződésem, hogy a trópusi országokban járva, ahol az egy főre eső jövedelem nyolcada- tizede a mienknek, adni illik nekik. Persze nekünk is számít, de nekik nagyon. És Indonéziában, - egyes arab országokkal ellentétben- még csak nem is tartják érte pofátlanul a kezüket.

A nagy utazásaink eseményeit háromszor „élvezzük”: először, amikor megtervezzük, másodszor, amikor ott vagyunk. Hát igen, ott létünkkor három hétre talán meg is találtuk a keresett paradicsomot! És utoljára, amikor felidézzük, feldolgozzuk az élményeket. Most is ez folyik….

Megjelent az"utikritika.hu/bali/lembongan, az utikritika.hu/bali/bali_idojarasa, utikritika.hu/indonezia- vélemények, utikritika.hu/bali- vélemének, utikritika.hu/bali/Istvan_uti_beszamoloja_-_2022_oktober" oldalakon István aláírással 2022.december 3-án

KALANDOZÁSOK AZ EGYENLÍTŐ MENTÉN- INDONÉZIA, MÁSKÉPP I. RÉSZ: JÁVA ÉS BORNEÓ

KALANDOZÁSOK AZ EGYENLÍTŐ MENTÉN- INDONÉZIAI ÚTIBESZÁMOLÓ-I. rész: JÁVA ÉS BORNEÓ
szöveg: Gróf István, fotók: Grófné Enikő és Gróf István

Rövid időn belül három dologban érhet váratlan meglepetés, ha Indonéziában jársz: ha „teli szájjal” süt is a nap, 20 perc múlva özönvízszerű esőben lehet részed. Kitűnő hangulatodnak evés után 30 perccel erős gyomorkorgás, majd utána a rohamszerű hasmenés vethet véget. Betervezett útiterved percek alatt felborítja egy helyi repülőtársaság SMS-e, miszerint a pár nap múlva induló géped 6-8 órával hamarabb, avagy későbben fog indulni. Ezekkel számolni kell.

Indonéziai utazásunk ötlete a 2015-ös Milánói Világkiállításon fogant: az ország pavilonjában ottani látogatásunk harmadát töltöttük el, pedig voltak látnivalók bőven a világ más tájairól is. A négy éve a Thaiföld- Malajzia- Kambodzsa, majd azután egy indiai körút után 2022 őszén bele mertünk vágni a covid miatti kényszerszünet után a határait megnyíló szigetországi utazásba. Eleinte úgy hittük, hogy - mint indiai utazásunkkor is- a kaotikus körülmények, és az autóbérlés kihagyása által az utazási nehézségek miatt társas utat kötünk le. Majd, negyedévvel indulásunk előtt rájöttünk, repülő- jegyet és szállást tudunk mi is foglalni, a belső utakat pedig bérelt autóval meg tudjuk tenni, mivelhogy túlkínálat van ezen szolgáltatásokból. A szervezés bő két hét alatt megtörtént, az alapos útiterv összeállítása, csiszolása volt csak hátra. Budapest helyett- Vas megyeiek lévén- fele-áron Bécsből indultunk a kitűnő Saudia társasággal, Jeddah-i átszállással. Az egész napot lefedő repülőutak után este jakartai hotelünkbe értünk, amely valahol a reptér mellett volt. Indonéz mértékkel: 60 percig ment a taxis, 25 km-t. Késő este felfedezni indultunk a nem éppen a belvárosban fekvő környéket, de hamar beláttuk, hogy a közlekedés nem úgy zajlik, mint nálunk: a megállíthatatlanul áradó autó-, teherautó-, de főképp moped-forgalom nem engedi a gyalogost átjutni a 4 m-re levő túloldalra. Életveszélyes cikkázások közepett azért túlestünk ezeken. A másnap, 10 óráig behatárolt reggelire 9.55- kor érkeztünk: hiába, az átrepült előző éjszakát be kellett hoznunk.

A másnapot a nem túl látványos, 11 milliós megapolisz megtekintésére szántuk. Két terület, az egykori holland gyarmati város, a XVII. században épült Kota Tua negyed, majd a Merdeka, a modern főtér és környékük volt betervezve. Az előbbi meglepett: rendezett, tiszta volt a hatalmas Fatahillah tér és a környéke: fehér, faredőnyös koloniális paloták, fagyizók, rózsaszín és türkizkék kerékpárokat kölcsönzők, mozgó kaja-árudák voltak a feltűnően gyakori fertőtlenítő- állomások mellett. A bábmúzeumot, az egyik legjellegzetesebb indonéz művészet központját, a Wayangot néztük meg, majd a holland raktárépületekből átépített hajózási múzeumot, melyben érdekes panoptikum- termek is voltak. Ezek kihagyhatatlanok. De a felvezetőben említett első meglepetés, a hirtelen érkező eső-fergeteg elfújta a másik városközpont megtekintését.

A Bahari múzeumban „megengedték”, hogy 60 percig a kijáratnál levő székekben végigvárjuk a vihar végét. Mivel Indonéziában este 6-kor villámgyorsan lemegy a nap, és besötétedik- már csak a vacsorázás, a pénzváltás, majd a hotel medencéjében egy kis jakuzzis relaxálás maradt aznapra hátra.
Másnap hajnalban indult a gépünk a legizgalmasabbnak ígérkező 3 napos, 3 éjszakás borneói dzsungeltúránkra. Kunai városában szálltunk hajóra, amelyet az elmúlt pár évszázadban (nem sokat változtak!) klotoknak hívnak a helybeliek.

Ez egy emeletes fahajó, melynek felső szintjén van a „bullék”, azaz a fehérek szállása: középen a kétszemélyes matrac, éjszaka szúnyoghálóval kiegészítve, előtte az asztal négy székkel, a hajó orrában pedig két „napozóágy”. A hátsó régió üres: a bőröndünk, cuccunk volt ott, és néha a személyzet oda járt telefonálni az internet- kapcsolat miatt. Lenn volt a 90X40 cm-es konyha!!! a spájzzal, a motorház a diesel- motorral, a hajó gyomrában pedig öt matracon aludt a kiszolgáló személyzet: a hajóvezető, a segéd- kormányos, a guide, a szakácsnő, és esetünkben egy egyetemista gyakornok lány. 10 óra körül fel is szedtük a horgonyt (egy lakóház kerítésére voltunk rögzítve), és elindultunk a Dunánál szélesebb Kumai folyamon felfelé a lekanyarodó Sekonyer folyó- ágra, ahol a Tanjung Puting Nemzeti Parkban (410.000 km2!) három napig tanyáztunk. A bőröndünkre visszatérve: előre gondolkodva a két nagy poggyászból az egyiket vittük magunkkal a vadregényes útra, a másikat a reptér csomagmegőrzőjében hagytuk. Utólag- okosan! Az idegenvezetőnk, Goh angolul kitűnően beszélő, értelmes fiatalember volt: Jogjakartában végzett, olajpálma- termesztő szakon, de hamar „átállt” a másik oldalra. Nagy természetszerető-, védő, ezen kívül a helyi dayak törzs (egy negyed évszázada még az ellenséges törzs a sátor elejére kitűzött koponyáival büszkélkedtek a harcosaik) büszke leszármazottjaként a néphagyományok folytatója, és amatőr zenész. Szerencsénk volt vele.
Eleinte kék- piszkos- zöld volt a folyó színe, és a parti szilárd talajon hatalmas fák, tövükben cserjék nyújtóztak. A dzsungel flórájával nem tudtunk betelni! Megtöbbszörözte a látványt a folyón vissza- tükröződő kép. Megannyi állat zavartalan élőhelye ez. Láttunk makákókat, proboscis (nagyorrú) majmokat, makikat és egy-egy orángutánt is. A madarak királynőjét, a szarvas-csőrű madarat (Cornbill) is megpillantottuk, de ők hamar tovaszálltak erős, rikoltozó hangot hallatva. Az ő farok-tollukból készül a dayakok harci fejdísze is. A sokkal kisebb, de legalább 6 színben pompázó jégmadarat (kingfisher) szintén élmény volt elcsípni. A hüllők közül egy hatalmas pithont láttunk hajónk előtt 15 m-re elúszni, de láttuk azt az állatot is, amely miatt a nagy kánikulában sem érdemes a hűs habokba ugrani: egy nem is akármilyen nagyságú krokodilt.

Az első délután a Harapan erdőbe voltunk „bejelentkezve”, de szerencsétlenségünkre délben elkezdett ömleni az eső, és ez délután 2 órakor, az „etetéskor” (amikor a vadon élő majmokat odacsalogatják, hogy könnyebben lehessen szemügyre és lencsevégre kapni őket) is folytatódott. Mintha dézsából öntötték volna, úgy szakadt. De nem volt mese, hosszúnadrág (a piócák miatt), bakancs, esőkabát, és mentünk. A helyieket nem bátortalanította el az eső, ők megszokták. Jó félórát néztük- filmeztük a főemlősöket 5-6 m távolságból, ami életre-szóló élmény volt. Annyi szúnyogot életemben nem láttam- érzékeltem, mint amennyi ott volt. Szinte szúnyogfelhőben jártunk, persze alaposan bespréyelve magunkat a dühös rovarok ellen. Hazafelé megnéztük a felhajtott zokninkat, kaptunk- e a kis vérszívókból. Goh le is szedett egyet a bokájáról, és a fűbe dobta. Én is felfedeztem egy piócát a lábamon, de az eredeti tervemmel- miszerint laposra taposom őkelmét- elszégyelltem magam, és én is a bozótba dobtam. A klotokra visszatérve kiteregettük átázott ruháinkat, cipőinket, hátha megszáradnak. Később kiderült: a párás időben nemhogy száradtak volna, inkább nedvesebbek lettek.

A hajszás délutánt kipihenni aztán Goh is segített: a hajó orrába állt, bekapcsolta az erősítőjét, és a hawaii gitárhoz hasonló hang- színű, hathúros pengetős hangszerén (sape) eljátszott vagy fél-tucat dalt. Meg voltunk lepődve, és nagyon jól esett a lelkünknek. Éjszakára egy pár nádcsomóhoz kötve magunkat, kikötöttünk éjszakára. A gyertyafényes meleg vacsora (nagy naphalak voltak aznap) jól esett, egy pohárka pálinka is előtte (vittünk sajátot), de a korai lefekvés 7 órakor furcsa volt. Feleségem sehogy sem akarta tudomásul venni, hogy az ágyunkról véletlenül legurulni vagy éjszaka lemenni a mellékhelyiségbe nem olyan probléma-mentes: a ritka lécezésű, 40 cm magas oldalkorláton átesve könnyen a krokodilok között találhatjuk magunkat. Nehezen aludt is el.
Másnap folytattuk az állt- és növényvilág csodálatát a hajóról. A kapitány, ha jelzést kapott, rögtön lassított, és megállt, ha „akció” volt. A második napi, délutáni orángután-etetés a Camp Leakey-ben volt. Ilyenkor persze több- 6-8 klotok is összetódul az eseményre. Érdekes módon a fehér utazók nagy többsége spanyol turista volt. Itt is lencsevére kaptuk a domináns hím, a másodhegedűs nőstény karján a picivel, majd a félően visszahúzódó tinédzser majmok viselkedését az etetéskor. Este éjszakai dzsungeltúra volt betervezve: egy órán keresztül jártuk fejlámpával az ösvényeket. Legnagyobb élményeink a tarantella- pókokhoz, a pacsirtákhoz, a denevérekhez, és az óriáshangyákhoz kötődtek. Este aztán utolért engem a bevezetőben jelzett második „hirtelen jövő”: elég kellemetlen volt éjszaka óránként elemlámpával lebotorkálni a mellékhelységbe. Szerencsére háromnapi adagot bevettem egy napon, és a gyógyszer hatott.
Harmadnap már a sötét-fekete színű, egyre keskenyebb, Rába szélességű folyón haladtunk, és a part már nem volt körvonalazható: jobbra- balra 30-50 m-es ártérben úszott a vidék. Aznapra is volt orángután camp program, ezúttal a Pondok Panggui helyszínen, ahol fogságba esett, vagy árva kismajmokat nevelnek fel, és szoktatják őket vissza a vadonba. Délután guide-unk elvitt egy folyóparti bennszülött faluba, Sekonyer Village-be.

Elmondása szerint tavaly vezették be az áramot a zömében szegény, bádogtetővel fedett kunyhókból álló faluba. De volt elegáns önkormányzati épület, volt iskola, presszó diszkózenével, volt nagy fecskeház (ide csalogatják be a fecskéket sípoló hanggal, akik oda fészkelnek, melyeket jó áron eladnak a kínaiaknak az ebből készülő leves alapanyagaként). Furcsa volt látni az anyaszült meztelen kisfiúkat (lányokat nem!), akik vidáman fürödtek a patakban. Este visszahajóztunk Kumai városa közelébe, hogy másnap reggel, ott kikötve, a Pangkalan Bun-i reptérre autózzunk, és ismét Jakartába repüljünk. A harmadik "hirtelenség” itt ért: egyrészt az eredetileg innen kora délután indulandó gépünk reggel indult. Ezt megoldottuk a hajó személyzetével. Azt azonban nem tudtuk, mikor az aznap a Jakartába való visszaérkezésünk után Baliba repülő járatunk időpontját estéről kora délutánra hozták előre. A legnagyobb kontinens nevét viselő fapados céggel sem telefonon, sem e-mailban értekezni nem lehetett, csak csevegni, de ez kevés volt ahhoz, hogy megegyezzünk: egy másik, nekünk megfelelő esti járatra vettünk plusz jegyeket. Ezt pedig le kellett mondani. Végül is a repülő- társaság visszaérkezésükkor- többszöri, áttéten keresztüli levelezés után- az elvesztett jegyeink felének árát visszautalta. A másik felét- természetesen nem a mi hibánkból- buktuk.

Utazásunk 7-ik napján Jakartában volt jó pár óránk, hogy „bepótoljuk” a Merdeka- tér és környékének megtekintését. A reptéren a hozott nagy bőröndöt is bepakoltuk a másik mellé a megőrzőbe, a helyi Volán buszra, a Demri kényelmes bőrfoteljeibe ültünk, és irány a Gambir állomás, a világváros hatalmas főtere, a Merdeka (ugyanaz a neve, mint a Kuala Lumpurié).

Kifogtuk a 35 fokos meleget, de a Monas-on, a Sukarno-féle gigantománia jegyében (1961) épült 132 m. magas beton oszlopon, rajta egy 32 kg-os aranyból készült lánggal díszített Nemzeti Emlékművön kívül nem sok szemnek tetsző épületet láttunk. Egyedül a hollandok- korabeli Immanuel evangélikus templomba mentünk be az iszonyú nagy, 75 hektáros téren, a többit, a szintén koloniális Nemzeti Galériát, a hadsereg Központi épültét óriási tankokkal kertjében, vagy a világ legnagyobb mecsetjét, az Istiquial-t a kapukon keresztül néztük meg. Gyomorkíméleti okokból egy KFC-ben ebédeltünk, majd visszamentünk a reptérre, ahonnan Baliba repültünk.
Az itteni eseményeket beszámolóm második részében taglalom, ellenben onnan 10 nap múltával visszatérve a jávai Jogjakarta nagyvárosába mentünk. A vadiúj reptér- jó indonéz szokás szerint- 30 km-re, 90 perces útra volt a várostól. A sziget kulturális fővárosának mondott településen három napot töltöttünk. Mivel jó 15 percnyi járásra volt csak a belváros, délután már be is mentünk felfedezni a várost. Muzulmánok lakják már ezt a vidéket, a szocio-fotókat késztő nejem itt már- Balitól eltérően- nem mosolyt, hanem jó esetben összeráncolt homlokot kaphatott a gépére. A város váciutcája a Jalan Malioboro, (két betűvel hosszabb, mint a cigarettamárka), melyen özönlött a nép, árusokkal, előadóművészekkel, turistákkal, helyi „időt-elverőkkel”, lovas-kocsikkal, és a becsak-nak mondott, csak e városra jellemző motoros riksákkal.

Ez különbözik a kambodzsaitól, ahol a robogó hátuljára erősített kétkerekű „pótkocsin” utazik az ember, vagy az indiaitól, ahol a robogóval egybeépített kis fedeles kocsiban ülünk hátul, az útra nézve. Itt a kis vasvázas összetákolt utasfülke, amelybe alig fértünk bele, (az indonézek átlagban max. 160. cm. magasak, és 60 kilósak) a motorka elejére van építve, azaz mi vagyunk az „ütközőzóna”, a pilóta a hátunk mögött lavíroz a forgalomban.
Nem kellett a másnapi, a környékre betervezett körutazásunkra taxist keresni: a reptéri fuvaros többször jelezte az úton, hogy szívesen vállalkozik erre. Meg is egyeztünk. (600.000 rúpia, kb. 20.000 Ft egész napra, benzinnel, parkolókkal, sofőrrel, és ott áll meg, ahol mondjuk neki). A három, célul kitűzött látnivaló közül elsőként a legtávolabbiba,

Borobudur buddhista sztupába mentünk. Az indonéziai múzeum-, és látnivaló- belépők ez eddig kezelhetőnek bizonyultak. (10.000-75.000 rúpia). Párszor megnevettettem a jegyárusokat, mikor galambősz hajammal az árjegyzéket mereven nézve, „two domestic children ticket-et” kértem. A helyieknek ugyanis jóval olcsóbb volt a jegy, ami talán érthető. De mikor a Borobudur- Prambanan templomokhoz kedvezményes kombi jegyeket vettünk fejenként 675.000 rupiért (kb. 24.000 Ft), akkor igencsak meglepődtünk. Pláne akkor, amikor a sztupába felmenet után meglepve vettük tudomásul, hogy műemlékvédelem címén egy lépcsőfokot sem tehettünk az impozáns, 1100 éves, 120X120 m alapú nagyságú hatalmas palotába. Csak kívülről járhattuk körbe a csodát. Örültünk, hogy szép volt az idő, de nem sokáig! Délben menetrendszerűen megeredtek az ég csatornái, és a közeli Merapi- vulkánhoz tervezett dzsip- túránkat elmosta az eső. Néhány bohókás fiatallal a kocsijukban ugyan láttunk néhány szlalomozó önjelölt Fittipaldit dagonyázni a fekete vulkáni hamuban, de mi nem kértünk belőle. A 2910 m. magas, ma is aktív vulkán 1994-ben és 2010-ben is halálos áldozatokat követelő kitörései folyamatos veszélyt jeleznek. Kár, hogy semmit nem láttunk belőle. Mire azonban ¼ 3-ra a harmadik csodahelyre, a hindu Prambanan IX. században készült épületegyütteséhez értünk, elállt.

A három fő istennek, Brahmának, Sivának és Visnának szentelt gyönyörű, a belső zónában található 16 templom közül Siváé a legmagasabb, 47 m. magas. Alaposan körbejártuk, a mellette levő kis állatkertet is megcsodáltuk, majd ugyanúgy, mint a szintén a Világörökség listán levő Borobuduri esetében, hosszú, tekergős piacon lehetett a kijárathoz érni. A kedves látogatók legyenek gazdag vásárlók is. Mint ahogy nálunk a múzeumokban, a kiállítást elhagyva, a shopban találjuk magunkat, akarva- akaratlanul.
Harmadnap gyalog vettük a nyakunkba a várost: a meglehetősen piszkos Code folyó partján, a kirakattól távol láttuk meg a mindennapok indonéz világát, a kis kunyhókban lakó helyieket kedvenc énekesmadarai kalitkáival körülvéve.

A Vizi Palotához (Taman Sari) értünk nemsokára, mely már a XVIII. századvégi építménye, és amely a helyi szultán palotája volt. Nos, itt történt meg először az, hogy magyar turistacsoporttal találkoztunk. Ettől nem messze értük el a szultán- ma a város polgármestere ő, micsoda praktikus megoldást találtak a hagyomány és a modern kor összekötésére!!- mostani palotáját, a Kratont, mely nemrégen, az 1920-as években épült már, de bizonyos részeit megtekintheti a nagyközönség. Itt kellemes meglepetésként egy árnyjáték-előadás résztvevői lehettünk az egyik pavilonban. Egy teljes gamelan- zenekar (15-20 fő) és énekesek, énekesnők is alájátszottak az előadás alatt, úgy hogy megadták a módját.

Tervbe is vettünk egy bábozási programot, ez most teljesült. Az utolsó nap, a 9 és fél+ 5 órás repülőút előtt „előre- pihenéssel”, és vásárlással telt, majd elköszöntünk Indonéziától, életünk egyik legemlékezetesebb kalandozásainak helyszínétől.
Megjelent némileg rövidebben az utikritika.hu/indonezia/jakarta, az utikritika.hu/indonezia/kalimantan, az utikritika.hu/indonezia/jogjakartayogyakarta és az utikritika.hu/indonezia/borobudur portálokon István aláírással 2022.december 1-én