SÁRVÁRIAK EZER ARCA címmel életrajz- és szöveggyűjtemény jelent meg Sárváron

SÁRVÁRIAK EZER ARCA címmel életrajz- és szöveggyűjtemény jelent meg Sárváronn

2018. szeptember 29-án délután a sárvári Nádasdy vár Dísztermében tartották azt az ünnepélyes könyvbemutatót, amely a II. Világháborút követő időszakban 122 helyi kötődésű "tollforgatót" mutat be, rövid életrajzukkal, és egy szövegközlésükkel, személyenként 2-3 oldalon.
A kötet főszerkesztője Nagyné Piroska Lilla könyvtáros, a szerkesztőbizottság tagjai: Dr. Desits Imre nyugdíjas gyermekorvos, közíró, V. Molnár Zoltán nyugdíjas könyvtárigazgató, a Sárvári Hírlap volt főszerkesztője és Kondor János festőművész,a helyi Művelődési Központ igazgatóhelyettese. A borító Kondor Tamás munkája. A lexikont kiadta Sárvár Város Önkormányzata Sárvár várossá újraavatásának 50.évfordulójára. Az ajánlást Kondora István polgármester írta.

GRÓF ISTVÁN
(Budapest, 1949-)
agrármérnök, politikus

A fővárosban érettségizett. Keszthelyen az Agrártudományi Egyetemen szerzett diplomát, előbb agrármérnökit, majd agrárgazdaságit. Ezt követően különböző beosztásokban dolgozott. 1994 és 1998 között a Vas megyei Közgyűlés tagja lett. 1998-ban Sárvár Város Képviselő- testületének tagjává, alpolgármesterré választották. A következő két ciklusban az Oktatási, Művelődési és Sportbizottságelnöke és a sárvári Tourinform Iroda menedzsere volt. Nevéhez fűződik a millenniumi emlékév sárvári eseményeinek előkészítése.Ezt követően a nagyszabású, a mintegy másfél évtizedig tartó előadás- sorozat- az Ezredvégi, majd az Évezrednyitó beszélgetések szervezője, házigazdája volt. az elhangzott előadásokból öt kötetet szerkesztett. Az MDF-ben különféle tisztségeket töltött be, volt városi és megyei elnök, megírta a sárvári MDF történetét is. Különböző regionális rádiókban blues- és rocktörténeti adás sorozata van. Agrárgazdasági írásai a Vasi Szemlében és a Vas megye kézikönyve című kiadványban jelentek meg. Több egyesület, szervezet tagja, a sárvári református gyülekezet presbitere és kántora.

Részletek az Ezredvégi beszélgetések című könyv ajánlójából:

"Egyfajta történelemkönyvet tart kezében az olvasó, a magyarság történelemkönyvét. Az "Ezredvégi beszélgetések" 2000 januárjában kezdődött, - a szkíta- hun- avar mondai korszaktól- decemberig, mely napjaink történéséig szólt. 2500 év egy évben. Az ezredvég, mely ezúttal századvég is (Makovecz Imre szerint a "bestiális felejtés százada") visszatekintésre kötelez. Első előadónk, Pap Gábor szavai csengenek vissza: a képzeletbeli távolugró pálya dobbantójától ahhoz, hogy jó messzire el tudjunk ugrani, bizony alapos nekifutás szükséges. Nemzetünknek ahhoz, hogy méltó helyét el tudja foglalni a világ nemzeteinek sorában, bizony ismernie, tudnia, sőt büszkének kell lennie történelmére. Célom ez volt: Hunor- Magyartól Antall Józsefig végigbeszélni történelmünket.
A sumér- szkíta- hun- avar- magyar népkapcsolatok, eredetvilágunk ma is örök vitatéma, még ha egyre halványodni látszik a "szalonképesebbnek" hitt finnugor kapcsolatokra utaló magyarázat. Nemrégen, a millecentenáriumi ünnepségeinkre- nem eléggé- emlékezve tűnt érdekesnek magyarságunk kárpát- medencei megtelepedésének története, a kettős honfoglalásról szóló viták tükrében. és következik a Magyar Millennium ünnepség- sorozatának indítéka, az államalapítás 1000 éves évfordulója.
Hogyan tudjuk belesűríteni ezt és az Árpád-ház történetét egy előadásba, mikor államiságunk jelképéről, a Szent Koronáról előadónk két estét is tudott volna beszélni. Az Anjou- Hunyadi trónlások vasi, vasvári helytörténészi szemüvegen keresztül, a török hódoltság kora pannóniai, sárvári aspektusból szemlélve kerültek előadásra. Ebből az időszakból- a XVI- XVII. század eseményei között- nagyon sokak által érdekesnek tűnő egyháztörténeti korszakról, a reformáció, az ellenreformáció időszakáról hangzott el a következő előadás. Ismét nem történész által tartott beszélgetés hangzott el a XVIII. század magyarországi eseményeiről: irodalomtörténész ismertette azt előadásában. A reformkor, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc: témáját és előadóját tekintve is kihagyhatatlan volt számunkra ugyanúgy, mint a kiegyezést követő dualizmus korszaka. A XX. századi magyar történelem legtragikusabb, nemzeti létünkre máig ható történelmi korszak az I. világháború és az azt követő trianoni békeszerződés eseménysorozata éppúgy számíthatott érdeklődésre, mint a II. világháborút követő kommunista diktatúra, 1956 eseményeivel. A rendszerváltozástól napjainkig tartó korszakunkat természetesen az abban szerepet vállaló politikus tolmácsolta, a lehető legelfogulatlanabb interpretálásban.(...)
És hogy milyen felkészült, sokoldalú előadók voltak ők? A művészettörténész asztrológiáról tartott több mint négy órás érdekfeszítő előadást, a régész nyelvi bizonyítékokkal hozakodott elő álláspontja bizonyítására. Hasonló végzettségű kollégája történészként és művelődéstörténészként nyűgözte le hallgatóságát, a matematika tanár pedig vallástörténeti órát tartott nekünk. Örültünk annak is, hogy történész- politikus előadónk nagyköveti posztjának elfoglalása előtti utolsó napokban még vállalkozott egy kitűnő előadás megtartására. Történész- publicista vendégünk most szociológiával fűszerezte érdekfeszítő előadását. (...)
Es hogy ezeket olvashassuk, és közkinccsé tehessük, határoztuk el 2000 tavaszán, hogy könyv alakban is megjelentetjük az előadásokat.(...)
Az "Ezredvégi beszélgetések" című előadás- sorozat 2000-ben került megrendezésre. 2001 januárjától újabb beszélgetés- sorozat kezdődik "Évezrednyitó beszélgetések" címmel. A vendégek most nem a magyar történelmet követik előadásaikban, hanem ezúttal művészek, tudósok, sportolók vallanak hazáról, nemzetről, kereszténységről, erkölcsről és jövőbeli elképzeléseikről."

(Ezredvégi beszélgetések. Szerk. Gróf István. Sárvár, Sárvár város Önkormányzata, 2001. 7-12.p.)

BRIT- NÉMET ROCK-TANDEM AZ A 38 HAJÓN

Kőkemény ritmusözön az A38-on -
A Ben Poole Band és a Henrik Fleischlader Band koncertje

Szöveg és fotók: Gróf István

A kora ősz egyik várt hazai rockeseményére szeptember 12-én került sor a fővárosi A38 hajón. Két európai rock-blues csapat, a brit Ben Poole Band, akik az "Anytime You Need Me" című, és a német Henrik Fleischlader Band a Hands On The Puzzle című, a hetekben a polcokra dobott új albumaik bemutatására vállalkoztak, és a szerencsénknek köszönhetően turnéik csatlakozóvárosa éppen Budapest volt.

A fiatal, 29 éves angol gitáros-énekes, Ben Poole a jövő rock-blues gitárosainak nagy ígérete - a jövő Bonamassája, mondják, aki tavaly nevezést is kapott a legjobb bluesgitáros címre-, 2012-ben lépett ki az ismeretlenség homályából Londonban a Let's Go Upstairs c. nagylemezével, és rögtön magára irányította a szakma figyelmét. Ezt a lemezét pontosan kétévente újabbak követték, így '14-ben egy zenei szentélyben, a Royal Albert Hall-ban tartott koncertjük felvételeit tartalmazó album, '16-ban pedig egy nagysikerű stúdiólemez, a Time Has Gone jött ki az ideit megelőzve.
Szóval a brit új nemzedék kopogtatását vártuk, és nem csalódtunk. A külsőségekre, ha adunk, egyedül a basszeros, Tom Swann idézte fel bennünk a rockzenészi ismertetőjeleket középhosszú, göndör hajával. Sam Wade, a fiatal dobos és Joe Mac billentyűs is rövid hajjal, polgári öltözékben fogadtak bennünket. De a szólista valóban meghökkentett: tarkóig felnyírt hajú rockgitáros-énekest eleddig nem láttam-hallottam.

Mindezen szubjektív elmélkedések persze semmit se számítanak, amikor belecsapnak a zenélésbe: kőkemény ritmusözön rázta meg a hajó egykori rakterét, amikor a legelső lemezük címadó számával, a Let's Go Upstairs c. funkyval elkezdték koncertjüket. A lengőbasszussal kísért Win Your Over S. R. Vaughan-os hangszerelésű számban a billentyűs alakított emlékezeteset, majd a Take it No More következett, már az új lemezről. A fehér Fender ezután a taccsvonalra került, hogy a vörös Gibson percei következzenek Poole-gyerek ujjai között. A Have You Ever Loved A Woman c. klasszikus 12-es blues már megmutatta Ben tehetségét és az ezt kiaknázó tudását is. Freddy King mester örökzöldjét sokan műsorukra tűzték a kezdő John Mayalltól Eric Claptonig, és az angol srác nem maradt el tőlük. Mind énekben, mind gitárrögtönzésében teljesítményével felhívta a figyelmét a söntésben iddogálóknak: az addig félig telt dühöngő ekkor töltődött fel szépen. Egy kemény, hard-rockos, énekstílusában, szerkezetében leginkább Rory Gallagher világát idéző nóta (Further On Down The Line) után a Start The Car c. szaggatott ritmusú, majdnem reggae jött, mindkettő az új lemezről. Ben nem telt, se nem bluesos, se nem hard-rockos hangszíne, semleges, mégis kellemes tenor hangja uralkodott a dalokban. Nem biztos, hogy ennek a közönségnek a refrén tapsgenerálással való énekeltetése lenne a biztos siker, de ő ezzel a gesztussal több dalában is próbálkozott. Mi nem ezektől hangolódunk fel, Benny! De istenigazából élveztük a rákövetkező Zep-riffekhez hasonló indítást, és földbe (vízbe?) döngölő kemény gitárimprovizációt, mely a korai Clapton egymásba fűzött, gördülékeny játékát idézte, ritmusváltásokkal megcifrázva (Anytime You Need Me). Az egyórásra tervezett koncertrész utolsó száma aztán igazán közönségtomboltató volt. A lassú bluesból erős rockba vaduló Stay At Night c. búcsúnótában a csúcson a gitár-orgona kérdez-felel váltásban parádézott egymással, miközben Poole ügyesen belecsempészte a Smoke On The Water dallamát is rögtönzésébe.

A zenekarban a frontemberen kívül a billentyűs zenei teljesítménye volt figyelemreméltó, a ritmusszekció emberei pedig derekasan helytálltak. Érdekes azonban, hogy a néhány hónapja felvett lemezen az akkori három zenésztárs egyetlen tagja sem volt a mostani előadói gárdában. Vagy ennyire nagy a fluktuáció, vagy ennyire elfoglaltak az eredeti zenészek, vagy az alkalmi koncert-körút szervezése ezt kívánta? Nem tudni!

Meghökkentően rövid idő alatt, (magyar rekord?) 15 perc alatt átszerelt a technikus-csapat, és rögtön folytatódhatott a show. Ehhez persze hozzájárult, hogy a dobszerkó és a billentyűk is a háttérben „várakoztak" bevetésükre, míg az előzenekar játszott. Henrik Fleischlader bandája más hangzást hozott a színpadra, mint az előzenekar. A tizenötéves rutin, az eddig kiadott 14 album garancia volt arra, hogy érett muzsikát kaphassunk.
A színpadon a bal oldalon a gitáros-énekes, a jobb szélén Roman Balik billentyűs, mögötte Armin Alic basszeros, hátul Moritz Meinschafer dobos, míg az ötödik zenész, Marco Zügner szaxofonos az orgonista mellett helyezkedett el.
Az első, profin meghangszerelt akkordok elhangzása után beugrott a '70-es évek eleji csodálatos progresszív zenei korszaka a Colosseummal, a Keef Hartley Band-del, a Blodwin Pig-gel.

A frissen megjelent albumuk kezdőszáma, a Community Immunity c. már ezt sugallta, hiszen az egyedüli fúvós, a szaxofon, és a többit ragyogóan pótló orgonatercek nagyszerűen díszítették Fleischlader fajsúlyos, érces énekét, és gördülékeny, szépen kapcsolódó gitárrögtönzéseit. A lemez második dala a koncerten is követte a sort: a Love Straight bluesos kőkemény rock volt, ritmusváltásokkal megvariálva. A harmadik, a Too Cool For Me c. dal már a Get Closer c., egy évtizeddel korábbi CD-jükről szólt. Társaimnak is összevetésként a Colosseum, benne Dick Hextall Smith játéka ugrott be Marco szaxofonázását hallva, de Roman rég nem hallott- használt, de mostanában egyre gyakrabban ismét divatba jövő jazzes e-pianón játszott rögtönzései is komoly zenei teljesítményeket takartak.

Egy reggae-szerű könnyedebb dal után egy Freddy King stílusban előadott lassú, 12-es blues jött Henrik ének, de főleg gitárosi főszerepével. Olyan dallamosan rögtönzött, hogy néha az volt az érzésem, hogy ez is előre megkomponált szólam. Ha azt mondom, hogy a kisujjából rázta ki a '60-as évekbeli nagy brit gitárosokhoz hasonlóan dallamait, akkor nem túlzok. De a java még hátra volt! A Share Your Money c. szintén dögös lassú blues megint az új lemezről lett beválogatva, melyben a többkörös zongoraszóló vitt az extázis felé minket, de az i-re a négy hangszer uniszónója tette fel a pontot a szám vége felé. Balik mester a kórusokban Korg-jával leginkább fúvós, vagy orgonahangzást produkált, az e-piano a rockos számokban, és a rögtönzésekben lett bedobva. Egy csattogó, monoton pergődobra pörgő nóta után, melyben Henrik ismét egy ragyogó rögtönzést vágott ki, egy közepes tempójú 12-es blues követett, ezúttal gördülékeny 6/8-os menetben. Ismét három nóta következett az új lemezről: előbb a Mourful Melody lassú song, igencsak bővelkedve progresszív elemekkel, melyben a főszerepet a gitár és a szaxi kapta. A nyurga német, akinek egyedi ismertetőjele mindig a fejébe húzott simlis sapkája, érzéki gitárszólóit Zügner altójának meleg, bársonyos dallamai váltották, hogy aztán mindkettőjük rendkívül hatásos, jazzes uniszónójával fejezzék be a zenei értekezést. A lírai ballada után az I Don't Work c. lengőbasszussal ritmizált, majd a Winding Stair c. pergős rock'n'roll következett. De szusszanást sem hagyva maguknak folytatódott a hangverseny. A zenészek egyre inkább belemelegedtek: egy 20 perces rock, majd egy legalább 35 perces blues következett, melyek jelezték, hogy Fleischlader úr egyre inkább élvezi a zenélést. Az előbbiben Balik szintén nagyon élvezte a billentyűzést, hiszen vagy 5 kőrben rögtönzött káprázatosan, mígnem a főnök „leváltotta" gitárjával őt. Armin változatos, ötletdús basszusjátéka ugyanúgy hozzájárult a ragyogó összhangzáshoz, mint a mindig mosolygó, a zenekarvezetővel -annak rögtönzéseit gyorsan lereagáló- állandó szemkontaktusban álló dobos, Moritz.

Az Elmore James bluesfater által írt, de Albert King, Stevie Ray Vaughan, legfőképp Gary Moore által sikerre vitt The Sky is Crying c. lassú tizenkettesre bejöttek a vendégek is: az előzenekar gitáros-énekese, Ben Poole és a hazai csodagitáros srác, a 13 éves Fehér Ádám. Henrik gyorsan összedugta a csatlakozókat, és elkezdték az ördögi színjátékot. Előbb ő, majd Ben énekelt és gitározott egy-egy kőrt, majd a bongyorhajú magyar srác jött, aki szépen beilleszkedett a sorba kitűnő rögtönzéseivel. Ez többször ismétlődött a B.B. King-i receptnek megfelelően: a dinamikailag erős kezdés, és a szereplők játéka után pianissimóban muzsikált nekünk (és magának!) a német, hogy aztán extázisban törjön ki fortissimóban mind a 7 muzsikus összjátékával. A nevezetes Showndown szuperlemez, Albert Collins, Robert Cray és Johnny Copeland, a három fekete gitáros-énekes produkciója ugrott be összehasonlításképpen, ahol ők is sorban énekeltek- gitároztak egy-egy számban, megmutatva tudásuk javát, versenyezve egymással.
A koncert már jó másfél órája ment, és azt hittük, ez volt a csúcs. De nem! A magától értetődő visszatapsolás után még két számot nyomtak le immár kvintettben: elsőként egy Johnny Guitar Watson funk-ot szédítően dögösen. Az Ain't That A Bitch legalább olyan jól szólt, mint a mesteré, és keményebben, mint az Aerosmith-féle feldolgozás. A szakállas zenekarvezető nem lankadt, pedig a funky gitárreszelésbe ő is elfáradt, nemcsak mi, akik szék nem lévén, igencsak éreztük lábunkban-derekunkban a közel negyedik órája tartó bulit.

Mind a három szólista alaposan beleadott mindent a számba, Henrik is a monoton akkordozást ötletdús szólókkal váltotta fel a szám közepén. A korai Santana, a példakép, Gary Moore, vagy korunk gitárkirálya, Joe Bonamassa szelleme suhant át az utolsó blues balladában, ahol szinte az egész számot Freischlader gitárjátéka uralta. Alaposan kitett magáért, hogy ne csak a progresszívek, ne csak a blues fanok, hanem az érzékenyebb szívűek is megkapják a maguk élvezetét.
És ez így volt jó, így volt kerek. 200 perc tömény rock-blues hallgatása után egy jó időre feltöltekeztünk Poole és Fleischlader mesterek jóvoltából.

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.09.08-án

K UND K ROCK-BLUES SZÓLT A SÁRVÁRI VÁRBAN- A RIPOFF RASKOLNIKOV BAND KONCERTJE AZ AZK KLUBBAN

K und K rock-blues szólt a sárvári várban –
A Ripoff Raskolnikov Band koncertje az AZK-ban

Sűrű volt a hétvége a Nádasdy-várban és környékén: a kisvárosban egymásnak adták át a színpadot, a terepet a különböző művészeti ágak képviselői, mégis a legrangosabbnak az osztrák származású, de évtizedek óta Magyarországon, sőt!, Vas megyében lakó Ripoff Raskolnikov szombat esti szereplése tűnt. Így is lett, hamar megtelt a nem túl tágas pinceklub, a „dühöngőben” is sokan megmutatták magukat a zenét közelebbről élvezők és a fotókon nagyobb eséllyel billegő rajongók.

R. R.-ról már sokan és sokat elmondtak, így csak rövidre fogom a bemutatást. Annyit feltétlenül továbbítanom kell, hogy a hazai blues-rock egyik leghosszabb ideje porondon szereplő gitáros-énekese, aki meglepően jó dalíró képességekkel is rendelkezik. De nemcsak magának, hanem Pribojszki Mátyásnak, Szűcs Gábornak is írt/ír kiváló dalokat. Évtizedek kellettek, mire az Európát, Amerikát végigcsavargó-utcazenélő muzsikus megállapodott, (a célállomás éppen a mi országunk lett), és amire kialakította egyéni zenei stílusát. Mindenképpen a blues zenéjének alapja, és ezt, kitűnő énekhangszínének, hangerejének köszönhetően rászabta arra a folkos, country-s balladaelőadói fazonra, amely a kései Bob Dylan, az aranykorában alkotó Tom Petty, a műfajok határmezsgyéjén éneklő J. J. Cale, a rekedt hangú Tom Waits, vagy egy évtizeddel később a Dire Straits-es Mark Knopfler előadói stílusához hasonlítható. Eddig 13 nagylemeze jelent meg a külsőségekben is egyedi arcát megmutató művész: mint eddig is, most is fekete ingben, fekete, csíkos öltönyben volt,és a szivarzseb felett egy kitűzött rózsaszál jelzi, hogy magát a nagy orosz író regényének főhőséről elnevezett szabadfoglalkozású zenész nem áll be mindenféle sablonok mögé.

A kilenc órára meghirdetett bulin a kicsi, boltíves színpadon nekünk balra ült a zenekarvezető, körülötte 3-4 gitárral. Nem megszokott dolog, ha egy gitáros-énekes nem állva adja elő műsorát akkor, ha fiatal, életerős. Amikor B.B. Kinget hallottam 76 évesen játszani, és kerek pocakjára pakolta kedvenc gitárját, a Lucille-t, vagy amikor csontsoványan, félig betegen tolószékben a B.S.-be betolták Johnny Wintert, ez a lépés érthető volt. Igen, folytathatnám, a gitáros-énekesek ülve muzsikálnak az unplugged műfajában is (Crosby, Stills, Nash & Young, Ütött Kopott Angyal), de rockban ez ritka. Ellenpélda: Fekete Jenő blues-gitáros is „ragaszkodik a székéhez”. Ripofftól jobbra pedig korunk egyik legjobban felkészült blues-zongoristája, Nagy Szabolcs helyezkedett el legalább 7 oktávot felölelő, hosszú billentyűi mögött. Szabolcs háta mögött a Varga Lacát helyettesítő, szintén osztrák Walter „Shakey” Kreinz ült kontyba feltűzött ősz hajával, basszusgitárját markolva. Leghátul – ahogy az legtöbb esetben megszokott – ült a ritmusfelelős, napjaink egyik legtöbbet foglalkoztatott dobosa, Gyenge Lajos. A Deák Ferenc-i kiegyezés tartotta magát 2018 szeptemberében is: a két osztrák a császárra, a két magyar a királyra felesküdve, belecsaptak a húrokba.

A koncert műsora túlnyomó részben a 2016-os Odds and Ends albumukról szólt, de néhány elhangzott az új, ’18-asról, a Lost And Found-ról is, és persze a régebbiekből is. Figyelni kellett a műsort, mert Ripoff – Sebő Feri zenekarvezetési módszerével egyetértésben – sokszor a műsor közben variálja dalait. Az akár Peter Green által is írt Ain’t Nothing Sadder c. lassú blues-zal indítottak, a főnök ragyogó gitárbetétjével a közepén, majd a Virgo Angel c., Bo Diddley ritmusú szerzeménnyel (hát igen, a U2-nek, az InXs-nek is megvoltak a bukott angyalokról szóló dalaik) srófolták egyre feljebb a hangulatot. Ez igazán a következő számnál, a már 30 éve a koncerteken biztos siker, a Strange Ways of Love eljátszásakor jött el. Ripi éneke a példakép Tom Waits-et idézte, de sikeresebb alkalmakkor Kiss Tibivek, a Quimby gitáros-énekesével együtt adják elő. Szabolcs a klaviatúra alján kezdte ördögien tekergő-kígyózó akkordjait fűzni, majd körönként egyre feljebb ment, hogy amolyan knopfleri extázisba görgesse bele a végén a nótát. Vad, Wild Thing-es akkordokkal indult, majd folk-rockos dallá szelídült dal az új lemezről az Early Days, majd Szabi percei jöttek a paksi fesztiválon elhíresült Set Designer Blues-ban. Kár, hogy a 7 oktávos műszerén a felső hármat csak ritkán vetette be az egyébként nem korrektül hangosított zongorarögtönzései alkalmával. Egy pinceklub sötét árnyai uralta koncerten nem ésszerű szólóban pengetett balladákat előhozni, így ezek egy része nem (Train, Odds And Ends), de a Cheep Hotel című azért elhangzott. Itt aztán kiderült az igazság: Ripoff hangja nemhogy Dylanéval, de még Waits-éval is vetekszik, és az sem csoda, hogy az alkalmanként összeverbuvált szupergroupjukkal, a Braindogs-szal, – amelyben az angol Ian Siegel gitáros-énekes a másik ász Raskolnikov mellett – verik az eredeti hangzást. Mint ahogy ez nemrég, a júliusi büki borfesztiválon ki is derült.

Egy lengőbasszussal vezérelt blues (2.2), majd egy slide-gitáros akusztikus másik blues (Evel Hearted Woman) után ismét egy song, az Abalone Earrings következett. Itt az osztrák-magyar már annyira belemelegedett gitárimprójába, hogy nem bírta tovább az ülést, és felpattant egy nagyot tekerni. Egy finom kis boogie az új lemezről, a Kiss Me Conny jött ezután, ismét slide-gitárral megbűvölve azt, majd a buli vége fele egyre dögösebb nóták következtek (Voice In The Wind, Dead End Blues), persze ripoffi igényességgel. Az utóbbiban a szférákban szárnyalt a szólógitár, és mindkét szólista alaposan kihasználta a rögtönzésekre biztosított kereteit. Az It’s Not Easy slágeresebben, countrysabban, rockosabban szólt, ugyanúgy, mint a következő, „darálós” szám is, de a majd kétórás bulit záró vissszatapsolás utáni Never Felt So Good Before megint a songok hangulatát idézte. Az elvártaknak megfelelően nagyszerű bulit csapott a Ripoff Raskolnikov Band. Sokáig emlegetjük még, akik ott voltunk.
Két megjegyzés még ide kívánkozik. Az egyik: Podlovics Péter, a csapat menedzsere – régi hangszer- és lemezgyűjtő, kereskedő-, elmondása szerint a pop műfajában igazgatott bandái jövedelmének egy részét visszaforgatja „szerelemgyerekeibe”, a blues bandáiba. A műfaj nevében itt is köszönjük ezt Neki!
A másik: Benkő Gábornak, a sárvári művelődési központ nemrég más pályára igazolt művelődés-szervezőjének ez a buli volt utolsó leszervezett koncertje. Tizenkét éve vette át a rock- és popműfaj, tágabb relációban az ifjúsági művelődés ügyét a legendás Tóth Ferenc „Virslitől” annak halála után. Elődjétől eltérően, aki karba font kézzel az utolsó sorból kontrollálta rendezvényei folyamatait, a modern kor embere, Gábor az első sorban állva videózta, fényképezte végig rendezvényeit, hogy minél szélesebb körben tudja azokat megismertetni. Lelkiismeretes, precíz, szakmailag hozzáértő, szabadidejét a cél érdekében beáldozó, munkájában gyakorlatot és elméletet kiválóan ötvöző szakembernek ezúton is köszönjük a város kultúrájában végzett munkáját. Reméljük, még találkozunk vele ezen a pályán.

Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor
Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2018.09.12-én

A SARVARIKUM FÉNYKÉPEKET TÖLTÖTT FEL LUZSICZA ÁRPÁD TÁRSASÁGÁBAN

A Sarvarikum 36 új képet töltött fel Luzsicza Árpád Lajos társaságában.
A kiállítást Ambrus Lajos író nyitotta meg, a zenei keretet Gróf Istvántól hallottuk, zongorán és szájharmonikán.

A fotókat Dr. Kereszty Gábor készítette.
Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2018.09.09-én

POSZTHIPPI SZINORGIA- LUZSICZA ÁRPÁD: TÁJAIM-TÁRGYAIM című kiállítása a Galéria Arcisban

Poszthippi színorgia - Luzsicza Árpád: Tájaim-tárgyaim című kiállítása a Galeria Arcisban

2018.09.09. Büki László 'Harlequin'

A negyvenéves múltra visszatekintő Galéria Arcisban nyílt meg szeptember 8-án Luzsicza Árpád Tájaim – Tárgyaim című kiállítása a sárvári Galeria Arcisban. A tárlatot Ambrus Lajos, József Attila-díjas író, szerkesztő nyitotta meg, zongorán közreműködött Gróf István.

Nemcsak azért volt különleges a szombati Luzsicza-tárlat, mert a képek nagy része még a liftbe sem fért be, hanem az időpontjában is: a Galéria Arcis tárlatai rendszeresen vasárnap 11-kor nyílnak. Talán a rendhagyó vizuális élmény miatt, Luzsicza Árpád - aki Lajos - tárlata szombat délután, egy esküvőktől nyüzsgő kellemes délutánon tárult a szépszámú érdeklődő elé. A Nádasdy-vár hídját és belső udvarát megpillantva meglepő, de jóleső érzés futott végig rajtunk az embertömeg láttán, ahogy leparkoltuk az autónkat, de közelebb érve az egy négyzetméterre jutó csokornyakkendők és menyasszonyok aránya már reálisba tolta a tárlatlátogatási intenzitás kérdését.

A galériába érve így is szemnek tetsző volt a részvétel és a kiállított anyag egyaránt. Leginkább a "művészien szertelen" jutott eszünkbe első benyomásként a képek láttán, a fiatalos színvilágú és dinamikus vonalvezetésű festmények szinte "harsogtak" a vásznakról, pedig Luzsicza mester nem mai "gyerek".

Egyhíjánhetven. Üdítő volt a későnyári fényaranyból beszédülni a fehér falú, színorgiával fejbe kólintó galériába, egy valóságos mesevilágba, vagy talán egy meseszerű valóságba?

Utóbbiba először a vernisszázst zongorajátékával előmelegítő Gróf István (aki portálunkon is míves nyomot hagy írásaival!!) zökkentett vissza, aki a Beatles örökbecsűjét, a közös ifjúkor emlékét, a Hey Jude-ot gondolta "tárlatfelütő zenének". A végén azt is megtudtuk, hogy István nemcsak nagyszerű zenei szakíró, hanem Sárvár legjobb kazoo-játékosa. Multiinstrumentális zenészkét bevetette még a pofagyalut és a cajont is élményfokozóként, ahogy az egy igazi bluesman-hez illik.

Luzsicza Árpád alkotásai az élményt adó humor, irónia fontosságáról beszélnek, munkáiból sugárzik a játékosság, a felszabadultság. "Az a világ, ami itt a szemünk elé tárul, egy életvidám, ironikus világ, amibe a nyitózenei is passzol, hiszen egy nemzedéket tartott össze" - összegezte a tárlatnyitó gondolatait Ambrus Lajos író.

"Egy kiállításban az a legfontosabb szempont, hogy a képek világában otthonosan és jól érezzük magunkat, értelmezzük saját belátásunk, fantáziánk szerint" - ajánlotta a látogatók figyelmébe a "háromtermes" tárlatot az író. Mi pedig belevetettük magunkat ebbe a játékos, szemkerekítő-szájgörbítő (felfele!) színorgiába, és ajánljuk melegen a hűvösebb és szürkébb napokra mindenkinek!

A Tatabányán született festő életét már ifjúkorában meghatározta a művészet, édesapja és nővére is festőművész, lánya pedig fotográfus. A prágai Képzőművészeti Akadémia elvégzése után több művészeti ágban, grafikában és szobrászatban is alkot. Aktivitását mutatja, hogy minden évben egyéni kiállítással is jelentkezik a csoportos tárlatokon felül.
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.09.09-én

A MÁSODIK MEGKÖZELÍTÉS IS SIKERÜLT- A THE SECOND APPROACH TRIO KONCERTJE A VÁRBAN

A második megközelítés is sikerült –
a The Second Approach Trio koncertje a várban

Ha a jazzkedvelő ember Budapesten úgy gondolja, hogy be akar ülni egy jazzkoncertre, akkor végignézi a kínálatot- akár a jazzma.hu szakmai portálról-, és elmehet a Budapest Jazz Clubba, az iF Café Clubba, vagy az Opus Jazz Clubba, amelyekben a hét minden napján talál programot. Ez persze nem mindig volt így! És persze még jó néhány pódiumot is talál, ahol a hétvégeken pezseg a jazzélet. Vidéken ez nem így van. Pláne egy dunántúli kisvárosban. A „Valami Jazz Sárváron” rendezvénysorozat azonban – Markó Péter szervező jóvoltából – gondoskodott-gondoskodik arról, hogy a helyi és környékbeli jazz-kedvelők időnként munícióhoz jussanak. Így történt ez péntek este is, amikor az erről az oldalról nem nagyon ismert Oroszországból érkeztek az előadók e rendezvények állandó helyszínére, a Nádasdy-vár díszterme falai közé.

Ráadásul három éve már bemutatkoztak a moszkvai jazzerek ugyanitt. Akkor – ahogy a róla szóló beszámolóm is rögzítette – felejthetetlen estét adtak az akkori hallgatóság számára. Tegnap sem volt másképp: az Andrej Razin – zongora, Tatjana Komova – ének, Igor Ivankusin – bőgő összetételű trió, így, ütőhangszeres nélkül is tökéletes jazz-élményt nyújtott. Az idén az alakulásának 20 éves évfordulóját ünneplő trió zenei teljesítményén érezni lehetett ezt, a bandák legtöbbjénél nem észrevehető jellemzőt: nagyon összeszokottak, profi módon együttzenélnek, félpillantásokból is felismerik egymás zenei reakcióit. A pódium közepén a zenekarvezető-zongorista, Andrej ült, mögötte Igor, a fényesre polírozott bőgőjével, míg tőle balra – nagyobb mozgásteret biztosítva – az énekesnő helyezkedett el. Az egyik kritikusi megnyilatkozást, miszerint muzsikájuk a jazz, a kortárs zene, és a folkzene közé tehető, én még kiegészíteném a más művészeti ágakkal kapcsolódó programzenéjükkel. Az, hogy kiállításmegnyitókon, színházi eseményeken játszanak, erre utal, és bizony az est folyamán sokszor úgy éreztük, hogy egy rajzfilm rendkívül expresszív kísérőzenéjéből hallunk részleteket. Azaz sokoldalúságuk is az egyik fő erényük. Nem csoda, hogy az egyik példaképüknek tekintett neves amerikai zongorista, Dave Brubeck, ezt a kijelentésüket konstatálva – miután meghallgatta lemezeiket –, szuperlatívuszokban írt róluk.
A koncert nyitó darabja egy kedves meglepetés volt a hazai közönségnek: Tatjana kristálytiszta szólóénekéből, ha nem is azonnal, de felismertük az Amikor én gulyásbojtár voltam c. magyar népdal dallamát. A felvezető alatt csak a bőgő hozta vonóval a kíséretet, majd a 4/4-es ballada felpörgött 6/8-os szilaj ritmusú őrületbe, ahol nemcsak ritmus-, hanem a hangnemváltások is izgalmassá tették a zenét, főleg Andrej zongorarögtönzései révén. A 37,1 fok ℃, már merészebben szárnyaló számban tetten érhető volt az előbb említett filmzene-ismérv: groteszk, vadul, ugyanakkor játékosan vagdalózó dallamfelvezetése után biztosítva volt a lehetőség a szabad improvizációkra, amellyel mind az énekesnő, mind a zongorista éltek, miközben az ötletes ritmushangszerek sorával „díszítették fel” a dalt. Ez hol almaköntösbe zárt csörgővel, hol a bőgő vonójának a kottatartóhoz való ritmikus odacsapásával, hol a zongorista szemüvegének a hangszer klaviatúrájához ütögetésével zajlott. A drámaian felépített darab a vége felé fokozódott teljes zenei kakofóniába: talán a normál testhőmérséklet után a beteg, magas lázas állapotot elérve, az öntudatlan állapotot idézték meg benne a muzsikusok.

A következő dalt, az A’la Rondót Dave Brubecknek ajánlották a zenészek. Ebben hamar kiderült, hogy a zene főként a zongorajátékra épül: Razin, amolyan Liszt-stílusban, az öreg fekete zongora mind a nyolc oktávján jópárszor „végigszántott”, leginkább kortárs zenei elemekkel megspékelve azt. De Komova is komoly szereplője volt a darabnak: leginkább az alt magasságokban teljesített művészien, fantáziadús rögtönzéseivel. Tatjana, dekoratív külsejével akár báltermi dizőzt utánozhatna, szuggesztív gesztikulációja pedig leginkább klasszikus operaénekesi mozgást takarta, de a jazz tudományában való jártasságát hibátlan, erőteljes éneklésével, frazírozásával bizonyította. A szám végén különleges pillanatoknak voltunk fültanúi: egy percen keresztül mindhárman uniszónóban énekeltek-játszottak.

A következő darab már a folkzenei gyökereit mutatta az együttesnek: egy cigánydal Fantázia szólalt meg, persze Tatjana kiemelt szerepével. Most először hallottuk az est folyamán oroszul énekelni. A felvezető parlando ének-vonós bőgőrész különösen drámai volt: szinte kiérezhettük a keserves életét panaszló cigánylány sorsát a dallamokban. A dal közepén aztán felforrósodik a zene, extatikus muzsika veszi kezdetét, hogy a végén, az íratlan dramaturgiai szabályok betartásával, ismét elmélyüljön, drámai váljon ismét a zene. Az utolsó szám egy jazzkorszak előtti, rag stílusban közrebocsátott darab, egy zenei Burleszk volt. Ének nélküli duóban kezdtek Andrejék, frissen pattogott a zongorabillentyű, hozta a négyeket a bőgő már vagy 3 percen át, amikor, mint egy opera-primadonna, betáncolt az énekesnő. Ezúttal komoly színpadi szerepet játszott: amolyan Mozartos operaáriákkal tévesztett meg bennünket, hogy aztán a férfitársakat is bevonva, egy humoros, burleszk-jelenetet adjanak elő, kifejezetten a megnevettetésünk céljából. A vidám dalolásban nemcsak a szőke énekesnő, hanem a zongorista és a bőgős is részt vett: hol csak dúdoltak, hol együtt énekeltek a „primadonnával”. A visszatapsolás után egy valódi ritmikus, dinamikus, amolyan vastapsra ingerlő darabbal, a Tánc c. szerzeményükkel köszöntek el a közönségtől a vendégek.

Merész az összevetés, de az oroszok az űrkutatás, vagy fegyverkezés tekintetében egyenrangúak az amerikaiakkal, az köztudott. Ugyanezt elmondani nyilván nem lehet a jazz-muzsikában elfoglalt helyükről. De hogy vannak kirívó példák ennek cáfolatára, azt a The Second Approach trió bizonyította be nekünk, szerencséseknek, akik meghallgathattuk őket.

Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor
Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2018.09.08-án