Jó estét kívánok a zenerajongó nézőknek! Ma este egy új, tematikus sorozat indul itt, a Savaria moziban Zene és film címmel. No, nem mintha nem láttunk volna zenés filmeket eddig itt, a szombathelyi moziban az intézmény vezetőinek jóvoltából. Én 2012-től járok rock- koncert- filmekre ide, a Led Zeppenintől a The Rolling Stones négy koncertfilmjén, Janis Joplinon, a két Beatle, George Harrison-on és Paul McCartneyn keresztül Miles Davisig sok jó filmet láttam. No, de térjünk rá mai programunkra, a Ronnie Wood munkásságát bemutató életrajzi filmre.
És akkor jöjjön egy rövid kis Rolling Stones karriertörténet- a gitárosok munkamegosztására fókuszálva. A banda első zenei korszakában, 1964-65-ben 4 nagylemezt adott ki, főként az amerikai blues-faterok és rock’n’roll sztárok számait feldolgozva. Keith Richards gitározott, és az akkor még nem túl összetett improvizációkat is ő hozta. A másik gitáros, a szőke Brian Jones 12 húros akusztikusán hozta szépen a kíséretet, míg a kemény bluesokban az üvegnyak- gitározás is az ő reszortja volt. Egyenrangúak voltak. Ugyanez vonatkozott a 1966-67 közötti eklektikus, pszichedelikus korszakukra, az Utóhatás, a Gombok között és a Sátáni őfelsége albumokra azzal a kitétellel, hogy itt már sem blues, sem imprók nem voltak, inkább érdekesen megszólaló dalok. A visszatérés a gyökerekhez, de saját számok formájában, igényes szövegekkel, blues- rock zenei alapokra helyezve a Beggars’s Banquet c. nagylemezzel indult 1968-ban, és az egyik legsikeresebb, 1972-ig tartó Rolling korszak volt. Miután Brian Jones 1968 nyarán tragikus hirtelenséggel elhunyt, ’69-től már a fiatal, 21 éves Mick Taylor lett az új gitáros, akit John Mayall ajánlott be maga mellől a Stones-ba. Taylor beállásával felborult a két egyenrangú gitáros pozíciója is a csapatban. Ő, Eric Clapton, Jimi Hendrix, Rory Gallagher nyomdokain a nagy gitárnyüstölő nemzedék tagja volt, és kiváló teljesítményével a gitárszólókat tette az akkori számok középpontjába. 1975-ben, miután egy újabb eklektikus korszak vette kezdetét a Gördülő Kövek életében- elég, ha csak az Angie c. nyálaskára utalunk- Mick Taylor, a blues-hagyományok feladására hivatkozva, otthagyta a bandát. Ekkor- miután több név is képbe került-, jött előtérbe Ronnie Wood neve, aki ekkor még 27 éves volt, de már mindent tudott a szakmából. Nos, Ronnie csatlakozásával- és erről a filmben Keith Richards is szót ejt - visszaállt a kér egyenrangú, egymás alá játszó gitáros posztja, amely azóta is így van.
A dokumentum- filmben Woody a stúdióban játszott tizenkét-húroson instrumentálisat, hathúroson énekelt balladáját kísérve, elektromos- és steel- gitáron, sőt, szájharmonikán autentikus bluest.És akkor egy másik, nem ismert szál a filmben: Ronnie Wood a képzőművészet szakmájában is járatos volt, és nem sokon múlt az, hogy a zene helyett a festészetet választotta. Többször is nyomon követhetjük a filmen, hogy a zenész fest, rajzol, előttünk válik a modell teste elevenné. Azért a zenészek riportjaié a főszerep: Mick Jagger a maga intelligens, jótét lelkével társa pozitívumait, Keith a világ kegyetlenségét nem elfedő nyíltsággal barátja – zenésztársa küzdelmét a függőségekkel, majd sikeres zenei együttműködésüket ecsetelte, de Charlie Watts, a dobos, avagy a többi zenésztől eltérően kissé többet magára vevő Rod Stewart is megszólalt. Örömteli színfolt volt a riporteralanyok között a csinos blues- énekesnő, Imelda May jelenléte, aki Ronnie pályájának elején együtt zenélt vele. Megszólal 2012 óta felesége, két gyönyörű gyermeke édesanyja, Sally Humphreys is.
Maga a film, az egyszemélyben riporter Mile Figgis rendezése egy szó szoros értelmében vett dokumentumfilm. Annak előnyeivel- kendőzetlen, szókimondó, néha tragikus-, és annak hátrányaival – vontatott, nem túl eseménydús. De ettől nagyszerű. Sorozatunk egyik következő filmjében, a Barta Tamás emlékfilmben már anya- fiú lelki kapcsolatok, társadalmi szembeállás teszi a filmet mozi, és nem teljesen dokumentum- filmmé.
A Lajtán- inneni hallgató talán fel sem fogta, hogy a whiskyzés, majd az LSD fogyasztás, netán a füvek szívásán túl milyen szörnyű kábítószeres függőségek alakultak ki a ’80-as, ’90-es években a világ vezető rock- zenészeinél, akik egy részének élete bizony rá is ment. Nos, Scorsese George Harrison életműfilmjében a Beatles- fiú csajozós, kábítószeres múltja csak szőr mentén lett felemlegetve, itt azonban a kegyetlen valósággal szembesülnünk kell.
Jó időben, jó helyen voltam! Az Isten a tenyerén hordott!- kezdte a riportot a sokáig alkohol-, drog-, és szex-függő zenész. A filmet végignézve elmondhatjuk: valóban megtörténtek a dolgok- szépíteni nem szükséges. De szerencsére mindezek rendbe jöttek az idők folyamán. Egyes szám első személyben elmondva. Nézzék meg! Jó szórakozást a film megtekintéséhez.
Gróf István
Elhangzott 2022.03.21-én a szombathelyi Savaria Agora filmszinházban a film vetítése előtt
Fotók: felső: filmplakát, középen: laudersound.com, lenn: gettyimages
