HÁLA, HANGUAT, ÉLVEZET: BUDDY GUY BÚCSÚKONCERTJE PRÁGÁBAN

Hála, hangulat, élvezet: Buddy Guy búcsúturnéja Prágában
Szöveg: Gróf István, fotók: Peter Cejka

Hálás lehetek a sorsnak, hogy az ereje teljében levő, dinamikus, már hetven feletti Rolling Stones-fiúk és az életművét korrektül bemutató, a nyolcvanötöt betöltő John Mayall mellett most meghallgathattam a turnézást nyolcvanhét éves korában lezáró blueslegendát, Buddy Guyt is. A blues kortalan, ezt bizonyították. Kihagyni őket kár, sőt felelőtlenség lett volna. Igaz, ez utóbbi fellépésére 500 km-t kellett utaznunk barátaimmal Prágába.

George ’Buddy’ Guy Louisianában született, földműves családba. Azt, hogy zenész lesz, már korán elhatározta. Huszonegy évesen, 1957-ben a blues fővárosába, Chicagóba költözött. Karrierje nehezen indult be annak ellenére, hogy a Chess lemeztársasággal már 1959-től leszerződött.Fél generációval a nagy Chicago blues királyok, mint Muddy Waters, Howlin' Wolf, Little Walter és Sonny Boy Williamson voltak a session zenész partnerei. A korabeli East End-i klubversenyeken, gitárpárbajokon legtöbbször győztesen került ki, elverve híres kortársát, Otis Rusht is, de végül csak Junior Wells szájharmonikással duóban kezdett befutni a ’70-es évek elején. A ’80-as években már elismert zenész. A neves fekete bluesfaterok mellett a brit fehér blueszenészekkel (The Rolling Stones, Eric Clapton, Jeff Beck) is kitűnő viszonyt ápolt, együttműködött velük, megbecsülte őket. A ’90-es években már szupersztár, nyolc Grammy-díj birtokosa, és Chicago legmenőbb bluesklubjának, a Buddy Guy’s Legendsnek a tulajdonosa. Két hét múlva, július 30-án betölti nyolcvanhetedik életévét.

A prágai Kongresszusi Központ hatalmas, minden igényt kielégítő nagyterme szinte teljesen megtelt a nemcsak Csehországból, hanem egyéb közép-európai országokból is ideutazott bluesrajongókkal. A borsos jegyár néha – mint esetünkben – nem számít. Táskakutatás nincs, félrészeg hangoskodókat nem lelünk, szemét sehol egy darab sem: Európában vagyunk!

Az előzenekar szerepét a Tom Hambridge dobos és Daniel Souvigny zongorista, a később fellépő együttes fehér tagjaiból alkotott duó töltötte be. Az első két dal után elhangzott lassú blues már a lelkekig is elért: mind Tom éneke, mind Daniel briliáns zongorajátéka nagyszerű volt ugyanúgy, mint az azt követő boogie, a duó felállás ellenére kitűnő, telt hangzással. Ezután a műsoruk legjobbja, egy szép ballada hangzott el tőlük. A dinamikai váltásokkal jól sáfárkodtak: hol halk, hol közepes, hol pedig erős hangzással befolyásolták hangulatunkat, és ez elmondható volt a Happy Blues című, zongorán lengőbasszussal tálalt számukról is. Souvigny ötletes, virtuóz zongorafutamai mellett Hambridge hangja is teljesen rendben volt, az elé kitett, állva megszólaltatott pergődobjával és egyetlen cinjével komoly ütőshangzást ért el: nemhiába ő Buddy Guy zenekarának másfél évtizede dobosa, valamint producere.

Jó félóra várakozás, némi türelmetlen füttyögés után lépett színre a Damn Right Farewell Tour keretében a földgolyó legnevesebb fekete blueselőadója, Buddy Guy. Középen állt az énekes-gitáros, pöttyös ingben és kis fehér sapkában. Tom Hambridge tekintélyes dob-arzenáljával mögötte ült. Daniel Souvigny billentyűivel a színpad bal oldalán helyezkedett el, míg a két fekete zenész, Orlando Wright basszusgitáros és Ric ’Jazz’ Hall másodgitáros a pódium jobb oldalán álltak. A nyolcvanhét éves Mester- meglepve minket, állva gitározott és énekelt- a Damn Right, I’ve Got The Blues című lassú tizenkettessel kezdett. Már itt bemutatta eredeti és összetéveszthetetlen előadásmódját. A halk gitárriffekkel, suttogó énekkel indító bevezetés után egyre keményedett a dal, mely a parádés zongoraszólóval érte el csúcspontját. A következő három nóta, a Hoochie Coochie Man, a She’s Nineteen Years Old és az I Just Wanna Make Love To You Muddy Waters repertoárjából származott. Megállapítottuk azt a kedves, önzetlen gesztust, hogy koncertje háromnegyedét a blues fekete és fehér halhatatlanjainak műsorából idézte fel a Mester, mintegy tiszteletadásként, főhajtásként. Jó egyperces halk, érzéki gitár-nyávogtatás után zendült fel a jól ismert „Gipsy woman told my mother” sor, az ’50-es évek végi, ’60–as évek eleji tipikus urban blues hangzással tolmácsolta ezt a banda. És persze a vérbeli showmant egy percre sem hagyta el a szórakoztatás szándéka: megnevettetett, mosolyt varázsolt arcunkra. Még az sem volt visszatetsző Buddytól, amikor gitárját a slicce előtt ritmikusan mozgatva, nyögdécselő effekteket hozott ki gitárjából. A blokkban hosszan és élvezetesen játszott a másik gitáros, Ric is. B.B. King dalában, a How Blue Can You Getben őt idézte meg kollegája a dinamikájában, hangszerelésében az eredeti hangulatát felelevenítő, de nem a végtelenségig elhúzott számmal. A Grits Ain’t Groceries című középtempójú bluesban aztán a gitármágus virgázott már: hol a gitárját az erősítő szélén húzogatva, ütögetve, hol a törülközőjével a húrokat verve játszott, felidézve a Cream Sunshine Of Your Love és a Rolling Stones Miss You nótáinak dallamait. John Lee Hookerre a Boom Boom, Jimi Hendrixre, szájával gitározva, a Voodoo Chile dalokkal emlékezett két-két percben, majd a Skin Deep következett Daniel ízléses orgonabejátszásaival. Lenyűgöző volt Buddy éneke, a tercek is ültek, sőt minket is megénekeltetett benne. Buddy Guy eredetisége, meg nem kopott életereje jött le a következő számban (Someone Else In Steppin’ In), amiben lesétált a színpadról a közönség közé, hogy a nézőtéri sorok között gitározzon. A Cheeper To Keep Her-ben Muddy "vaskos" gitárhangzását idézte fel, majd az est végéhez közeledve egy Albert King slow bluesban folytatta a közönség megénekeltetését, ugyanakkor szóhoz juttatva ismét zenésztársát, Ric Hallt. Rövid emlékezés következett barátjára, Eric Claptonra a Strange Brew-val, majd Watersre a Got To Mojo Workin’-nel, hogy aztán az I Let My Guitar To Do Talking-gal, a tavalyi lemezén található, önéletrajzi utalásokat tartalmazó dallal búcsúzzon el tőlünk. Míg gitárpengetőket szórt a szerencsés nézőknek, a banda tovább játszott, majd ők is elköszöntek a közel másfél óra hosszúságú koncert után.
A hangulat, Waters, Hooker, King, és a többiek felidézése- talán utoljára volt lehetőség erre- felejthetetlen volt, a műélvezet sem maradt el annak ellenére, hogy Buddy Guy erős, telt baritonja már nem zengett olyan erővel, mint korábban. Gitártudása azonban mit sem kopott. A háláról pedig már szóltam...
Megjelent a bluesvan.hu portálon 2023. július 19-én

AZ UTOLSÓ NAGYÁGYÚ, A TRIÓ CIMBIÓZIS FELLÉPÉSE A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁLON

Az utolsó nagyágyú, a Trió Cimbiózis fellépése a Lamantin Jazz Fesztiválon
szöveg: Gróf István - Fotó: Büki László, Gróf István (az első)

Ellentétben azzal, hogy hétfőn Enrico Clivellaro, aki beállt Raphael Wressnig „mögé" zenekari tagnak, miközben ragyogó szólista, és saját bandáját is sikeresen vezeti, pénteken az a Lukács Miklós, aki a Dresch Mihály, Borbély Mihály és Palya Bea zenekarainak is tagja, most, saját csapatát irányítva, zenei vezetőként vezényelte, irányította társait. Egyéniségét, hangszere unikumának minden titkát, hangzásvilágát bemutatva, a trió zenei kifejezésmódját meghatározva.

Az előzenekar most lépte át végre az egészséges jazz-combo létszámot, az ötöt. A Club 2 formációban Németh Eliza énekelt, Blik Bertram zongorázott, Dominkó Péter trombitált, Pávai Barna basszusozott és Jeszenszky György tanár úr dobolt. Softly as a Morning Sunrise c. Coltraine swinggel kezdtek, majd Erroll Garner Misty c. opusa következett, végül ismét Coltraine műsoráról a Center Piece c nótával zártak. A Dániában letelepedett Blik mindhárom számban jókat rögtönzött, és ugyanez vonatkozott a trombitásra, Dominkóra is, aki a balladában hatásosan alkalmazta a sordinót. Elizának még érnie kell kicsit, de ideje van.

Lukács Miklós már fiatalon - a családi cigányzenész hagyományokat folytatva -, ezt a pályát választotta, méghozzá a cimbalmot. 9 évesen az országos cimbalomverseny II. helyezettje lett, közben a zeneszerzéssel is sikeresen próbálkozott: több darabját is bemutatták. 20 évesen, 1997-ben a Budapesti Fesztivál Zenekarral készített lemezt, majd két alakalommal is a Contertante di Chicago kamarazenekar szólistájaként turnézott az USA-ban. A zeneakadémiai tanulmányain került kapcsolatba a kortárs zenével, Kurtág, Eötvös Péter műveivel, akik a mai napig hatnak zenéjére. 23 évesen tett kísérletet a jazz, az etno-jazz felé, és ez megnyitotta előtte a kapukat. Több zenekarral játszik, szintén a népzene felé forduló két neves hazai szaxofonos alkotta csapatban, a Dresch Quartetben és a Borbély Műhelyben, de más stílusokban Palya Beával és Lovász Irénnel is dolgozott együtt. A Trió Cimbiózist 2014-ben alapította, ekkor az Budapest Anzix, 2020-ban a Music from the Solitude of Timeless Minutes c. nagylemezük jelent meg.
Ezekről, és még kettő másikról, mind saját szerzeményekből válogatta össze szvit-szerű, egybefűzött 80 perces műsorát a trió pénteken este. A medley-be bedolgozott számokat lehetetlen követni, annyira egybehálózta, átkötötte őket a cimbalmos. Inkább hangulatokról, a hallgatót ért hatásokról számolok be. Zenéjüket nehéz besorolni: etno-jazz, kortárs zene, world music, free jazz. A színpad bal oldalát Lukács Miklós foglalta el a cimbalommal, vele szemben ült Baló István dobjaival, míg a színpad középén hátul a tehetséges fiatal Orbán György basszerozott.
Nem ütőkkel, hanem újjal lágyan pengetve hangszerét kötött le minket a cimbalmos, majd dallam-, hangnem- és ritmusvariációk szüleményeként egy rövid bőgő-, majd hosszabb dobszóló következett. Lukács szédületes tempóiban kijött óriási tudása, technikai magabiztossága, virtuóz játékmódja.

A free jazzben megszokott „érdeklődő, egymásra figyelő" pillantások jelezték, hogy a mű most is a születés stádiumában van: mind Orbán, mind Baló a főnököt figyelte. Cé - mondta ő, a bőgő pedig sínen volt. Sokszor nem tudtuk, hogy ez a kísérletező zene most a megkomponált darab része, vagy már a rögtönzés. A kiváló zenészi érzéken kívül hatalmas rutin, képzelőerő és egymásra figyelés kell ehhez a zenéhez. Arról nem is beszélve, hogy feltételezhetően rengeteg gyakorlás állhat a produkció ilyen szintre emelése mögött. Kemény, Bartókos dúr-akkordok után pentaton népdalfüzérek szólaltak meg Kodályosan, köztük bőgő-, és dobrögtönzések, de nem hosszú ideig, hogy ne legyen unalmas, de oldja a szólóhangszer uralmát.
Tapasztalhattuk azt is, hogy Miklós zongorázni is tanult: a balladáknál úgy fűzte-fonta a futamokat, mintha a fekete-fehér billentyűkről léptek volna elő. A koncert alatt többször előfordult, hogy „tapsolhatnékja" támadt néhány hallgatónak, de az összekötések nem adtak rá módot. El is haltak ezek a próbálkozások. Káprázatos balkáni dallamokkal - hora, de éppenséggel lehetett volna fandango is - zárult a koncert. A teltházban azonban a heti tetszésnyilvánítások leghangosabbja vette kezdetét, így a Cimbiózis visszaült hangszerei mögé, és egy rövidebb, 12 perces kuplé, vagy inkább sanzon hangulatú szerzeménnyel köszöntek el a lelkes és hozzáértő közönségtől, melyet Orbán vonóval húzott bőgőszólamával vezettek fel. Füllel „hallgathatóbb", befogadhatóbb volt a szám, így a közönség még inkább belemelegedett, és kikövetelte a második ráadást is, mely megint csak egy megkomponált kortárs zene volt. Szigorú, kemény Bartókos akkordokkal indult a szám, és mint a koncerten végig, ebben is

Baló aprólékosan kidolgozott, minden hangszerét cm2-re kihasználó, a másik két kollégára figyelő, ugyanakkor a saját zenéjét azért áttoló munkája volt fenomenális. Ahogy a két, kis szekundra hangolt nagycinjén zenéjével a szférákba repített minket, az egy csoda volt. Nem tudtuk, honnan jött az égi hang! A második ráadás szám Baló dramatikus dobolása után söprűivel „halt el".
A funky-orgona, a mainstream jazz, a bebob, és a kamara jazz estéi után a műfaj teljesen más stílusirányzatát hallhattuk ezen az estén, magyar népi hangszerrel a főszerepben, a sokszínűség jegyében! Mert ilyen a jazz!
megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. július 10-én

A HAZAI SZAXOFONOSOK IKONJÁT, TONY LAKATOST HALLOTTUK CSÜTÖRTÖKÖN, A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁLON

A hazai szaxofonosok ikonját, Tony Lakatost hallhattuk csütörtökön, a Lamantin Jazz Fesztiválon
Szöveg: Gróf István, fotók: Gróf István

Megint jó idő - szerencsére még nem kánikula -, és megint kitűnő vérbeli hard bop fogadta a jazz rajongókat csütörtökön este a Lamantin Klubban. Nem csoda, hogy zsinórban az ötödik alkalommal is a jó 200 ülőhellyel rendelkező helység nézőterén jó néhányan állni kényszerültek. Azaz a teltház állandósult a Lamantin Jazz Fesztiválon.

Mint kedden, most is ének-gitár duó állt elénk előzenekarként. A budapesti Seres Laura és Bédy Levente mutatkozott be négy dallal. Levente precíz kíséretével Laura nagyot énekelt nekünk: mélyen búgó, telt mezzoszopránja semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Volt benne valami gospeles, négeres hangszín. Az énekesnő készen van, az allűröket, a pózokat ráér később is felvenni. A dalok: Angel Eyes Ella Fitzgerald műsorából, az Insensatez (How Insensitive) Carlos Antonio Jobimtól, a Blue Monk Thelonioustól és végül Diana Krall repertoárjából a Devil May Care.

Amikor a múlt héten előkészültem az eheti programokra, előbányásztam néhány CD-t a lemeztáramból. Többek között Tony Lakatos and His Friends c. válogatásalbumát, melyben 1976 és 82 közötti rádiófelvételeit lehet hallani, azaz 18 és 24 éves kora közöttieket! Egy másik volt Joey DeFrancesco Live with George Coleman 2007-es koncertalbuma, mivel kíváncsi voltam arra, hogyan szól a szaxofonnal a Hammond orgona. Hogy gitárral hogyan, azt számos hanghordozóról már ismertem. Nos, hasznos volt a felkészülés: alapozni lehetett meghallgatásunkra.

Lakatos Antal a fúziós jazz divatjának időszakában, a Kis Rákfogóban, Füsti Balogh-gal együtt kezdett 1976-ban, akkor még 18 évesen. Majd egyre foglalkoztatottabb zenész lett, fesztiválról-fesztiválra, rádiófelvételeken keresztül külföldi fellépésekre járt. Mint sok pályatársa, ő is külföldre, jelen esetben Németországba tette át székhelyét 1981-ben. Itthon Frankfurtban, otthon Budapesten vagyok - idézzük. A világ nagy jazzereivel játszott együtt, így Randy Brecker-rel, Art Farmerrel, és Toto Blanke-val, Al Foster-rel, Trilok Gurtu-val egy csapatban is. A briliáns technika, a biztos tudás és a sok évtizedes tapasztalat a nyitja állandó sikerének.
A Tony Lakatos Organization felállása: a dobogón balra „építették fel" Jean-Yves Jung B-3-as Hammondját és Leslie- ládáját, középen a szintén francia Jean-Marc Robin dobos ült. Jobbra a színpadon elől állt a fiatalos megjelenésű szólista, Tony, szalmakalappal a fején. A Blue Chili c. sajáttal kezdtek: sodródott a swing ritmusa, dobogott a lábunk.

Tony tenorszólója után Jean-Yves mutatta meg nem mindennapi tudását: bizony, a hétfői Hammond-hangzástól jócskán a jazz felé ment el a muzsika. DeFrancesco, a jelenleg a trónról még le nem taszított világelső Hammondos mesteri dallamvariációi tűntek elő, majd erősödött a dinamika. Robin egyre hangosabban ütötte dobjait, az extázisig fokozva a ritmust a végére. Egy nem saját szerzeményben sztenderdeztek egyet a trió tagjai, főként az orgonista imprózott hosszan és káprázatosan, majd megint Lakatos-szerzemény következett, a Back Stage Love, a modális jazz ismérveivel. Mintha egy rajzfilm kísérőzenéjét hallhattuk volna. A When I Fall In Love c. balladában a témát Lakatos fújta be teli emócióval, fátyolosan, majd hangulatában szólt szólója is. Jung is megmutatta, hogy a lassú számokban lehet igazán szép dallamokat rögtönözni lágyabb hangszínre állított Hammondján. A végén a megvariált dallamot ismét Lakatos fújta el "szerelmes" hangulatban, immár szólóban. Hogy mikor vett levegőt...?

A szabadabb dallamú, összetett ritmusú dalt, mely ez után következett, a főnök vitte el a hátán: time-jai nagyon jók voltak, tempója maga alá gyűrte a hallgatóságot. A Devil May Care c. nóta dobszólóval kezdődött. Az inkább egy szérűskert csőszének, mint jazzdobosnak kinéző Jean-Marc egy cinnel rendelkezett több hangszerrel arzenáljában, mint a tegnap este hallott Csízi Laci, de ő is csodát tett: szédületes technikával, stabil alappal, és ördögi dinamikával a szám közepén megszólaltatott rögtönzésében is. Hozta a nyolcakra a szaxofonos is: az elérhető maximumot kihozta hangszere hangterjedelméből hosszú virgájával. Az utolsó szám, a Zoot Suits nyers bop szintén Lakatos legfrissebb CD-jéről való, és a '30-as évek gengsztervilágának hangulatát idézte a magasan szárnyaló tenor- , és a jobb kézzel játszott, fúgaszerűen villámgyorsan fel-alá szökdöső orgonaszólókkal.
A közönség erőteljes tetszésnyilvánítására a betervezett ráadásszámmal, a közismert Dave Brubeck Take 5-al ráadásoztak a trió tagjai. A dob hozta a monoton vonatzakatolást, és erre adta magát, hogy mindkét szólista elemében legyen újra.

A nem csillapodó tapsviharnak köszönhetően a nem betervezett második encore, a tegnap említett Cedar Walton (Jazz Messengers) vérpezsdítő száma, a Bolívia lett. A(z egyébként az orgonán hozott) basszus kezdett, majd mindkét szólista a közönség biztatására fokozott jókedvvel, mosolyogva zenélt egy-egy izgalmas szólót a végére.
Lakatosék bizonyították aznap este, hogy a jó jazzhez nem kell sok zenész: kevesen is tudnak sokat adni!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. július 7-én

VAD BEBOPOT SODORTAK A LAMANTIN KLUBBAN

Vad bebopot sodortak a Lamantin Klubban
Art Blakey emlékkoncerttel folytatódott a Lamantin Jazz Fesztivál
Szöveg: Gróf István - Fotó: Büki László, Gróf István (a második)

Amikor Jack Kerouac regényhőse, Dean Moriarty bekapcsolta a kocsijában a rádióját, és barátnője nem zaklatta éppen, akkor ráfigyelt az abból szóló zenére, az Úton, Denver és Los Angeles felé. Mindig vad bebop szólt. Charlie Parker, Dizzy Gillespie, Thelonious Monk, Art Blakey. Akkor, az ’50-es évek elején ez volt a divat a jazzben. A jazz egyik virágkora. Most ugyan nincs virágkor, de jazz van, és hát fel lehet idézni a virágkorokat. Ezt tette az Art Blakey Tribute Band is a szerdai koncertjén.

Az előzenekar létszáma aznap újabb egy fővel gyarapodott: egy triót hallhattunk. A Lőrincz Gergő dobos, Zumbók Benedek basszeros és a Gyenge Barnabás gitáros alkotta, táboros hallgatókból álló csapat igazodott az utánuk következő szereplőkhöz: a nagy ősökhöz, így Wes Montgomeryhez és Pat Methenyhez fordultak ihletért. A két Wes dal, a 4 On 6, és a Up and At It közé berakták Metheny When We Where Free c. ¾-esét. A gitáros szépen hozta a dallamot és nehéz akkordmeneteket, a szólóimprovizációk ritkák voltak. Annál több a basszusnál: mindhárom dalban kitett magáért, főleg a felső húrokat varázsolta.

A 17 tagú Modern Art Orchestra, a hazai kortárs big band formáció hat zenésze képezte az Art Blakey Tribute Band legénységét. Fekete-Kovács Kornél trombitás, a csapat vezetője utalt arra, hogy a koncert a műsor debütálása is egyben. 2017 májusa óta a jazz szakma elismerését és a rajongók örömét kiváltva legendás jazz-zenészek sikeres albumairól állítanak össze műsorokat. Most Art Blakey Caravan (1963. február) és az Ugetsu (1963. október) lemezeiről válogatták össze műsorukat. Illik felidézni az ott közreműködő zenészek névsorát: a dobos zenekarvezetőn kívül Freddy Hubbard trombitált, Wayne Shorter szaxizott, Curtis Fuller- harsonán, Cedar Walton- zongorán játszott és Reggie Workman bőgőzött.
Az Art Blakey Jazz Massangers 1954-től játszott vezető szerepet az amerikai jazzben. Blakey, aki eleinte zongorázott, majd ezután lett dobos a zenein kívül menedzseri tehetséggel is rendelkezett, és a bebop, majd a hard bop stílusában adta ki zenekaraival lemezeit. 1972 októberében a budapesti Erkel Színház színpadán a szerencsések láthatták-hallhatták őt is a Giant of Jazz szextett tagjaként, többek között Dizzy Gillespie trombitás és Thelonious Monk zongorista társaságában.

A viszonylag kicsi színpadon a szextett tagjai épp, hogy elfértek. A fronton állt a három fúvós, Bacsó Kristóf tenorszaxofonos, Fekete-Kovács Kornél trombitás és Korb Attila harsonás. Mögöttük Cseke Gábor zongorista, Barcza- Horváth József bőgős és Csízi László dobos. A 100 perces koncerten nyolc számot játszottak le a két, említett lemezről. A One by One c. Shorter számmal kezdtek. A téma feljátszása után a szilaj ritmusú dalban sorra következtek az improvizációk, előbb a fúvósok, majd a zongorista igen hatásos rögtönzései. Ezek egyébként mindegyik számnál, váltakozó sorrendben elhangzottak. A zongoristáé volt a következő, a lemez címadó száma, az Ubetsu, azaz a fantázia. A négy szóló közül talán Fekete-Kovácsé volt a leginkább ötletes. A zenészek rögtönzései közben rövid, éles fúvósbetétekkel is színezték a többkőrös, hosszú szólókat. A Sweet and Sauer címűben megint elkápráztattak a fúvósok, néha majdnem kakofóniába hajló hangzással. Bacsó ebben jól megrázta, szaxiszólója élmény volt.

Az örökzöld Caravan Csízi dobszólójával kezdődött, és a számban végig meghatározó volt a fiatal dobos jelenléte. A mindössze három dob és két cin hangszertárral csodákat művelt Laci, amit bonyolult, ötletes szólója közben is bizonyított.

A Skylark c. balladát Cseke indította egy szál zongorán, majd bekapcsolódtak a többiek. Megint a trombitaszóló volt a legmegkapóbb ebben is. A This is For Albert c. kompozícióban Korb pozan-imprója volt a legeredetibb, legváltozatosabb. Kevesebbet látunk manapság tolócsöves, „cugos" trombont, amin Attila is játszik, egyre gyakoribb a ventil-pozan. Ebbe a számban beszállt Barca-Horváth is egy jót szólózni. Az utolsó, On the Ginza c. számban mind a négy szólista remekelt.
A vastaps után visszajöttek a fiúk és közkívánatra (megszavaztatták a közönséget, hogy mit játszanak) a Time Off című C. Fuller opussal zártak, amelyben a kiállások után rövid hangszerszólókkal búcsúzott el valamennyi zenész. A magas pára, az izzasztó meleg ellenére szűnni nem akaróan nyilvánította ki tetszését az esten szintén teltházas publikum. Élmény volt igazi, autentikus jazzt hallgatni végre. Várjuk a folytatást...
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. július 6-án

NINCS MESE, MEGJÖTT A CIRKUSZ

NINCS MESE, MEGJÖTT A CIRKUSZ
- A LÁSZLÓ ATTILA FUSION CIRCUS KONCERTJE A LAMANTIN HARMADIK NAPJÁN
Szöveg: Gróf István, fotók: Büki László, Gróf István (második)

Ugyanúgy, mint tegnap, kedden este is tele lett a Színház klubja- ahogy szoktam mondani- elkötelezett jazz- rajongókkal, nyájas sznobokkal, és kísérletező kedvü, becsöppent érdeklődőkkel. Pedig a blues-nap szokott a leglátogatottabb lenni, de a Lamantin fesztiváloknak köszönhetően, évről- évre hízik Vasban az első, említett kategóriába tatozók száma. És mi, ha nem ez a cél!

A kedd esti előzenekar, a tegnapihoz hasonlóan, megint nem egy jazz-combo volt, hanem egy ének- gitár duó. De nem akármilyen! Borbás Hanna énekesnő és Bán Péter gitáros Budapestről jöttek, játszottak, és győztek. A szempillantá- sokból egymás akcióit értő, összeszokott profi zenészpár muzsikált nekünk. A női jazz- énekesnők fél évszázada bevált receptjén pedig nem illik változtatni: végy egy pár jól ismert amerikai jazz- sztenderdet, tedd át a stílusodba, és énekeld el. A Black Orpheus, A Night and Day, a My One and Only Love, a Lullaby of Birdland és a No More Blues ezek voltak. A többi a közönség dolga. A bossa novákban a latin ritmus, az Ella Fitzgerald dalokban a jazzes és bluesos ének, a tökéletes frazírozás, az improvizációknál egyetlen félrecsúszott hang nélküli (ez igen ritka) interpretáció, a megfelelő hangterjedelem, és a soha le nem hervadó mosoly: nos, ezek voltak a született- születő művésznő sikerének titkai. Hallani fogunk róluk még!

László Attila négy „szakmájából” – az előadóművész, a zeneszerző, az arranzsőr és a pedagógus – az első hármat hozta magával fúvós – szekcióval felturbózott jazz bandjével, a Fusion Circus-sal kedden este. A gitárművész 22 évesen alapította meg a Kaszakő együttest (már akkor Lattmannal), amelynek Édenkert c. nagylemeze a hazai jazz- relikviák számát gyarapítja. Második nekifutása a Things együttesel 32 évesen történt, mely a csütörtökön hallható Lakatos Antallal való közös munkálkodás színtere volt. Majd további bandái már a saját neve alatt futnak, mint a mostani is. Zenész partnerei a nagyvilágban– hogy csak a nagyágyúkat emlegessem- Randy Brecker, Billy Cobham és Miroslav Vitous. 23 éve a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének docense. A nagyközönség Horváth Charlie-val való együttműködésével kapcso- latosan ismeri: az énekes zenekarának vezetője, dalai jó részének szerzője.

A zsebkendőnyi területen nehéz volt a hét muzsikust összepréselni, de sikerült: középen a zenekarvezető ült, gitározott és konferált, tőle jobbra a basszgitáros legenda, Lattmann Béla hozta a mélyeket, mellette a fiatal dobos generáció tagja, Zombor Attila dobolt. Balra Korg-ja mögött a zongorista, Nagy János bűvölte a billentyűket, míg mögötte állt fel a három fúvós: Soso Lakatos Sándor- szaxofon, Pecze Balázs- trombita és Csapó Krisztián- harsona hangszerekkel. Introvertált zenét ígért nekünk estére Attila, de azért ne dőljünk kardba- harangozta be első számukat, a GT-t, melyben a gitár mellett Csapó pozán- szólója volt emlékezetes. A contemporary jazz jellegzetességei, a hangnem-, a dallam-, és a ritmusváltások már a következő számban előjöttek. Ebben Béla kemény, funk-os basszuspengetései, és János Fender- zongora hangszínnel, lehengerlő technikával előadott improvizációi voltak kiemelendők. Egyébként mind László szerzemények voltak az koncerten. A legutóbbi Fesztiválon, amikor játszottak, azért lenyomtak néhány Blood, Sweat and Tears- nótát is, melyeket a zenekarvezető most szintén felemlített, mint a ’70-es évek sok- színű zenéjének fúvósokkal megspékelten divattá lett irányzatok egyikét. A Downhill c. begin-ben a gitár- zongora kérdezz- felel párbeszéd, a The Only One-ban a ballada- szerű szárnykürt dallamfelvezető, majd annak és a gitárnak improvizációja volt emlékezetes. Végre megszólalt a fiatal szaxis- nemzedék egyik legtehetségesebbje, Soso Lakatos is a következő bebopban: szépen felépített rögtönzése csúcsán úgy szárnyalt altóján, mintha Charlie Parkert „Bird-öt” hallottuk volna.

Érdekes volt megfigyelni, hogy a zenészek egy része a hagyományos, nyomtatott kottából olvasott, a fiatalabbak digitálisan vették le a számokat tabletjükről, míg pl. Nagy Jánosnak a fülhallgatós telefonjáról jöhettek az információk. A Tale From the Waltz- a mese a keringőről címűben Pecze előbb szordínós, majd anélkül fújt trombita-, Lattmann basszus, majd Nagy János jobb kézzel a klaviatúra minden oktávját megszólaltató briliáns szólói dobták meg az amúgy nem túl vidám közönség hangulatát. Ezt a következő nótától, az It’s Already That-től sem kaptuk meg, éles staccatói, hangszínt szűken variáló gitár-, és zongoraszólói ellenére. De nem úgy, mint az utolsó, a Waterloo c. számukban! A vérpezsdítő funky ritmusokra Attila jól gördülő, élvezetes rögtönzései elkapták a fonalat, János felülről lefelé „lecsorgó” briliáns zongorafutamai hozzátettek ehhez, majd a swinges szaxi- gitár felelgetések, végül a vad bop alto, és dobszólók késztették a közönséget hosszú vastapsra. A ráadásra már csak a fúvósok nélküli quartet jött ki, ahol a Sound Of My Heart c. László mainstream jazzopus, annak minden szépségével hangzott el. A végére rendesen belemelegedtünk. Ők is, mi is….
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023.július 5-én

FORRÓ HANGULAT ÉS TELT HÁZ A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁL BLUES NAPJÁN

Forró hangulat a Lamantin Jazz Fesztivál Blues Napján
Szöveg: Gróf István - Fotó: Büki László, Gróf István (második)

Talán megérezték a szervezők, hogy a korábbiaknál nagyobb érdeklődésre számíthatnak a 23. Lamantin Jazz Fesztiválon, mert a színház Krúdy Klubjában az asztalok helyére is székeket telepítettek, a színpad köré is sokat. Mind foglalt lett, még álltak is sokan. Kezdéskor egyfajta steril színházi hangulat uralkodott, a régebbi, az italpult melletti félhangos beszélgetések, pohárkoccanások elmaradtak. Négyes. A szervezők két egyforma vörös ruhában pompázó-dolgozó asszisztense vagány ötlet volt. Ötös. A teraszt lefedték, a közönség egy része ugyan odafért, mégis a szellős, levegős átrium jobb volt. Hármas. A hangtechnika, a világítás maradt a régi és profi. Ötös. A szaxofontáskás, mezítlábas táborlakók nem voltak fellelhetők, a vasalt inges ősz-hajúak annál többen. Négyes. De hogy a szűk negyedéve Veszprémben általam már hallott előadók, a Raphael Wressnig and the Soul Gift Band az akkorinál jóval élvezhetőbb, közvetlenebb, oldottabb hangulatú bulit csapott, az már a lényeg. Csillagos ötös!

Előzenekar helyett egy fiatal szólista, az érdi Horváth Szabolcs ült zongorája mögé. A vak zenészek az átlagosnál mélyebb zenei érzékenységéről tudunk (Ray Charles, Stevie Wonder, Jeff Healey), ez most is kiderült. Thelonious Monk, a bebop korszak meghatározó zongoristájának Straight No Chaser c. száma után kortársa, Charlie Parker Billie's Bounce lépegetős basszusra épített, improvizációkban bővelkedő nótája következett, majd ismét Monk mester Blues Monk c. „emészthetőbb" shuffle-je hangzott el Szabolcstól. Ráadásként - nagy vastapsot kapott - az Oscar Peterson műsorán tartott C Jam Blues csendült fel. A műsor tökéletes volt, talán a dinamikájában lehetett volna árnyaltabb néha.
Laurens Hammond találmányáról, a Hammond orgonáról a portálon a közelmúltban, és manapság is sok cikk megjelent. Sárgolyónk utóbbi 90 évének egyik legsikeresebb hangszeréről többet írni nem kívánok, annyit azonban az aktualizálás jegyében hozzáfűzök, hogy a 40-es, 50-es években, Jimmy Smith-ék jóvoltából a jazz, a 60-as, 70-es években Jon Lordéknak köszönhetően a progresszív rock, míg napjainkban, Wressnignek is betudhatóan a soul és a funky a divatos megszólalási formája e hangszernek.

A színpadon középen elhelyezett, kissé használtas B-3 orgona mögött ült a zenekarvezető, tőle (nekünk) jobbra Eric Cisbani, a dobos, míg balra a már féltucadszor a Lamantinon fellépett ugyancsak olasz honfitársa, Enrico Crivellaro gitáros. Egy dögös rock nótával kezdtek, Bill Whiters groove-ja felpörgette a hangulatot kezdésként, majd a The Meters funkyja hatolt a csontjainkba. E banda olyan meghatározó alakulat volt anno New Orleans-ban, mint mondjuk a Beatles Liverpoolban. Mindkét számban Raphael játszotta a dallamot, és a káprázatos rögtönzéseket is neki köszönhetjük. A harmadik dalban, az I'm a Travaeling Man-ben már énekelt is a főnök, felidézve Graz-i otthonától Memphis-i, és a Los Angeles-ben töltött időszakait. A jókedvű, humoros speach-eiben mesélt a Hammond történetéről, majd az igazi magyar rizling-fröccsről, és köszönetet mondott a főszervezőnek, Tímár Péternek a sokadik meghívásért.

Ezután Dr. Lonnie Smith-re, a jazz-orgona egyik legnagyobb egyéniségére emlékezett egyik dalával annak születésnapján. A B-3 hangszínét (van rajta jó sok!) átváltotta jazzesre, a dobos is átcserélte ütőit seprűkre, és a rögtönzések is más hangulatot árasztottak. Majd két nóta erejéig New Orleans-ba, kedvelt városába rándult le Wressnig, ahonnan bővérű, táncra hívó soul számait merítette. Shake your hips - Rázd a csípőd! felkiáltással, ragyogó, Booker T.-t idéző orgonarögtönzései után - melybe beleszőtte a Get No Satisfaction dallamát is -, a közönség közé ment le a show-mester csörgődobjával, és köztünk folytatta a jókedvre derítést! Óriási tapsvihart generált a produkció, amelyhez hozzájárult a szakállas dobos, Cisbani ötletes dobszólója is, ami után egy nem kellőképpen beharangozott szünet következett. A közönség nem lankadva, ráadás számot várt a zenészektől, pedig ők csak szusszantak egy keveset.

Két smirgli-durva funkyval kezdték a második részt, kemény gitár-riffekkel, és itt már végre Enrico is szerepet kapott a rögtönzéseivel. Persze, ebben a formációban ő kísérőzenész, a fő figyelem a billentyűsön van, de a tavalyi fesztiválon hallottak alapján, ahol az Enrico Crivellaro Blues Band volt az egyik sikeres fellépő, mindannyiunkban kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a velencei születésű zenész kiváló mestere hangszerének. Ez igazolódott a Bobby Bland-nóta, az Aint No Love On The Heart of the City előadásában is, ahol a gitáros nagyobb tapsot kapott kollégájánál rögtönzése után. Brother Jack McDuff jazz-orgonista mester swingje, a Chicken Feet feldolgozása azonban visszarakatta a koronát Raphael fejére: a gyors lüktetésű swingben olyanokat improvizált a mester, amilyeneket ritkán hallhatunk manapság. Járt a négyekre a lábunk nekünk is, de neki is, ráadásul a basszust hozó pedálokon. A koncert számomra legjobb percei ezek voltak. A műsorrész utolsó száma megint az emlékekben rögzülő egyedi show volt: az orgonista előbb a nyelvével szólaltatta meg a billentyűket, majd a láb-pedálokat taposva játszott, a végén pedig felállt az orgona tetejére, és ott csörgőzött.

A visszataps után elsőként egy groove-os funky késztette tapsra a székekből felállt közönséget, majd egy jazzes altató-dallal küldték el az osztrák-olasz zenészek a hazai közönséget. Ha nem is aludni, de jóféle borok és sörök, valamint a Lamantin Jam hangjai mellett zsibongani.
Erős fesztiválkezdés volt a tanári koncert után a hétfői, ma este várjuk az izmos folytatást!
megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. 07.04-én