AZ ORSZÁG LEGNAGYOBB BLUESFESZTIVÁLJÁN VESZPRÉMBEN-I.
A NÉGYNAPOS RENDEZVÉNYNEK EURÓPA KULTURÁLIS FŐVÁROSA A HELYSZÍNE
Szöveg és fotók: Gróf István
Rengeteget számít a
jó szervezés. Mikor e sorokat írom, még a felénél tart a Fesztivál, de már most elmondhatjuk, hogy nagyon sikeres. Miért? Egyrészt egy új, modern
épületbe koncentrálva, a város közepi
Hangvillában, annak három helyiségében vannak a koncertek. A földszinten, John Lee Hooker blues-fater arcképével a színpad felett, az étterem melletti
Boom-Boom Room-ban az egyik, a második emeleti nagyteremben, eredetileg is koncert-teremben a zongorista grafikájával megjelölten a
Ray Charles Ballroom, míg az alagsori Expresszó előtti teremben,
Ma Rainey’s Black Bottom-jában a harmadik. Lifttel 2, gyalog 4 perc eljutni az egyikből a másikba, hogy előadót és stílust válts.
És hogy az első emeleti konferenciaterem se maradjon üresen, ott mind a négy nap egy-egy neves
előadóval beszélget Sam Redbreast Wilson (angol nyelven). Még egy plusz helyszínen pedig néhány akusztikus koncertet a közeli
Papírkutya termében rendeznek meg. Harmadsorban a rendezvény szakmai színvonalát emeli az, hogy
zenei workshopokat, műhelyfoglalkozásokat tart mind a négy délután egy- egy neves külföldi előadó, a fő hangszereket, a billentyűket, a dobot, a slide-, valamint az elektromos gitárt felvonultatva. Ügyes szervezési húzás az, hogy az előadók zöme,
két egymást követő napon is fellép. Ha valaki kihagyja a kiszemelt előadó egyik eseményét, más művészre figyelve, másnap meghallgathatja őt, őket. A blueszene és környékének
minden stílus-ágazata megjelenik a fesztivál alatt, azaz egy szál gitáron magát kísérő, akusztikus szólistától a triókon keresztül a fúvósokkal megspékelt bandekig.
De a
társ-művészetek is megjelennek, főként a
grafika. Az egész épületben érezni, hogy blues- fesztiválon vagy: Brian Kramer New York-i zenész, egyúttal képzőművész neves zenészeket ábrázoló grafikái csüngenek a mennyezetről, lógnak a termek falain, jelennek meg a színpadokon. Hatodsorban nagy pozitívuma az eseménynek, hogy azonkívül, hogy ehetsz- ihatsz több helyen is válogatva, kedvenceid lemezeit, CD-it, DVD-jeit, trikókat, grafikákat, emléktárgyakat is
meg tudsz vásárolni. Ha a negatívumot kerestük, egyetlen dolgot találtunk: a „buzgó rezsicsökkentés” következménye, hogy a második emeleti nagyteremben bizony
rendesen fáztunk. És a végére táruljon fel ezen organizáció mindenesének,
Podlovics Péternek a neve.
A
közönség lelkes, vidám, és zömében zeneértő volt, randalírozás kizárva. Talán negyede a
The first time I met the blues vallomásra ezeket a napokat jelezte volna vissza, és ez mindenképpen jó a műfaj hazai megismertetésében. Ők „csak” bulizni jöttek, de megismerhették a bluest, mi, a vájt-fülű többség meg nagyon élveztük a pergő eseményeket.
Csúszás nem volt, a technikai átszerelések is rendben mentek, és a
hangosítás és fénytechnika is kifogástalanul működött- működik.
Careful Sabrina. A fesztivál pozitív meglepetése volt a brit zenészgárda.
No, de vágjunk bele:
Csütörtök délután nemcsak a szakadó eső miatt volt jó bemenni a Hangvillába:
Fekete Jenő ült középen zenekara tagjaival, Nagy Szabolcs zongoristával, Pengő Csaba basszerossal és Mezőfi „Fifi” István dobossal körülvéve, hogy a 40-es, 50-es évek R and B dalait tolmácsolja a megszokott igényességgel bandájával, a
Muddy Shoes-zal.
De már szedtem is a lábam, hogy az ismeretlen angol csapat, a
The Archievers koncertjére lemenjek az alagsorba. Mindig is megvédem a brit előadókat az amerikai presztízzsel szemben, hiszen az északi féltekén is ők terjesztették el, szerettették meg a feketék blues muzsikáját a 60-as évektől, és a brit együttesek mindig is friss, lázadó, korszakokat generáló zenével jöttek elő, mint ahogy most is.
A banda motorja, az énekes-gitáros
Steve Ferbrache kinyitotta az ablakokat, hogy onnan friss, tiszta, közérthető, mégsem slágerzene áradjon a terembe. Aron Attwood- dobos, alapító, Rufus Fry harmonikás, Jack Thomas- basszus- gitáros és az extravagáns szólógitáros, Robert Holmes volt a társak neve, akik közül a Jack kivételével mindannyian énekeltek. Kristálytiszta, három szólamban énekelték nemcsak refréneket, hanem a verséket is, így fokozva a zenei élvezeteket, az éneklés közben a herflis, de főképp a gitáros nagyszerűen improvizált. Cikáztak az inspirációik gyökereit felvillantó nevek: Fairport Convention brit folk- banda, Lonnie Donegan bendzsós skiffle stílusa, Mark Knopler tiszta, csengő rock- gitár- hangzása, a The Ramones punk-monotonsága, a néger gospel, az Alabama- gyökér-blues, csak egyedül az amerikai folk- rock gyökeret nem találtam. 2016-ban alakult a csapat, és 3 nagylemezt adott ki, köztük a legutóbbit, a
Live From Temerance-t úgy, hogy magukat americana, és R and B stílust játszóként definiálják. Elhangzottak a korábban akusztikus gitárral, congával, cajunon játszó, mára teljesen elektronikus hangszereléssel muzsikáló csoport ismertebb dalai, a
No One Remembers, a
See Me Back, a
See Me Back Jesus gospeljük, vagy a
Careful Sabrina. A fesztivál pozitív meglepetése volt a brit zenészgárda.
A földszinti kis, szűkös pódiumon, mely ennek ellenére a legtöbb látogatót vonzotta, a portugálok rock- blues csapata, a
Moonshiners döngölt már. A három alapító, Gamblin’ Sam énekes-harmonikás, Vitor Hugo gitáros- énekes, és a nem mindennapi jelenség, talán a brit Honeycombs-ban még a 60-as években megismert-
női dobos, Susie Filipe zenéje köré koncentrálódott a zene, mely a sajátjuk volt, kitűnő előadást prezentálva.
Csak belehallgattam, mert a másodikon ekkor kezdte műsorát az a
Luke Winslow King amerikai énekes- gitáros- csörgődobos, aki a feketék bluesának minél autentikusabb előadását tűzte ki maga elé célul. Elődjének és kollegájának, a szintén fehér gitáros- énekesnek, John Hammondnak ez tökéletesen sikerült, Luke-nak ezen még finomítania kell. Ragyogó az énekhangja, de nem elég érdes, karcos ehhez a stílushoz.
Akkordozása jól aláfestette énekét, de az estet az olasz
Roberto Luti elektromos blues-gitározása dobta fel isten-igazán, aki hatásosan „festett alá” King énekének. A Hangvilla legnagyobb színpadán végül is elég vékonyka lett a hangzás dob- basszus- billentyűk nélkül, de hát akusztikus koncertre is számítottunk. Megdicsérendő Luke ütős- játéka: 3-4 különböző ritmushangszeren játszott Luti gitárja mellett, és megszínezte azt.
Közben leugrottam Ma Rainey pincéjébe, ahol a dán énekes-gitáros one-man band legenda,
Tim Lothar nyomta a hazai
The Mojoval mögötte. Tim dalai voltak az előtérben, de jó kis blues átdolgozások is voltak a Mississippi- blues fénykorából. Ha becsuktam a szemem, Sonny Terry és Brownie McGhee dalainak hangulatát hallottam ott.
Szabó Tamás, mint mindig, brillírozott harmonikáján, Honfi Imre Olivér pedig gitárjának szólóival dobta fel az akkordgitárok egyhangúságát.
A másik, de már várt brit kedvencem,
Matt Schofield és Triója már fenn állt a Ballroomban.
Őt még 2014-nyarán, a szombathelyi Lamantin fesztiválon ismertem meg. És az akkor még triója kuriózum számba ment hangszer- összetétellét is, mely napjainkig megmaradt: a basszusgitár helyett a Hammondon játszó orgonista, ezúttal is
Jonny Henderson hozta azt bal kézzel az orgona tetején elhelyezett piros billentyűkön. A precízen a ritmust hozó, sőt, még egy funky- nóta hevében improvizáló dobosa Evan Jenkins volt. Bizony, a vállára boruló szőke hajú, vékony frontember külsőre kissé megváltozott: barna haját felkontyolta, kicsit emberesebb lett, de ami a lényeg: a zenéje az nem!. A shuffle a kedvenc ritmusa: kezdő számukban mindkét szólista nagyokat tudott rögtönözni rá, és ezzel éltek is Matt-ék. De egy jazzes, Clarance Gatemouth Brown, T- Bone Walker hangulatában elhangzott szvingje is fel lett idézve, majd egy lassú blues következett, melyben a gitáros nem adott időt billentyűsének a kibontakozásra: csak ő muzsikált. És egyre inkább belejött: egy funky, majd egy gyors shuffle következett, szokás szerint csak kevés énekkel, annál több hangszerszólóval, amelyből már Henderson is kivette alaposan a részét.
Közben lementem a Boom-Boom terembe, ahol már jól ismert cross- over blues csapatunk,
Ferenczi György és az 1ső pesti Rackák zenéltek.
Hungarikum- mondják mostanság sok mindenre, de Ferencziék zenéjére ez kivált ráillik. Most is a zenekarvezető Bori lánya volt a vendégénekes, apjával nagyon „megtalálták a hangot”. A zenekar összetétele mit sem változott az utóbbi évtizedben: talán a loboncát levágató, így szinte „felismerhetetlen” Apáti Ádám basszusozik inkább a billentyűjáték helyett, és a zenekart eddig jellemző specialitás, a basszus tubán hozott játéka módosult manapság: Bizják Gábor inkább melophonon játszik ehelyett. Gyuri a népzenében is járatos harmonikajátéka egyedi, ugyan akkor utolérhetetlen zenei produkció.
Visszamentem Schofield-ékhez, de ekkor már
Christine Tambakis énekesnővel bővülve játszottak. Igaz is, hiányzott egy jó énekhang Matt-ék koncertjéről, de ez így tökéletesre sikerült. A
Dr. Feelgood c. lassú blueszal, egy dögös funky- nótával, majd egy Aretha Franklin szintén slow- blueszal színesítették az általam is várva- várt szupergitáros koncertjét. A végére Matt is úgy felpörgött, belemelegedett, hogy szinte égtek ujjai a Stratocaster húrjai között. Az utolsó nótában a végén csak nem akaródzott a mesternek befejezni, „megölni” a számot, annyit pötyögött még- ismert dallamokat is beépítve szólójába-, hogy ezt jókedve jeleként érzékelhettük.
Ugyanebben a teremben a britet a holland
T-99 zenekar követte. A
Mischa der Haring gitáros- énekes, Martin de Ruiter- dobos és Donné la Fontaine- bőgős összetételű amsterdami alternatív roots-rock csapat több mint 20 éve játszik már, és vagy féltucat lemeze is van. Én Mischát a Briandogs szuperformációban ismertem meg, amelynek zenéjéről szuperlativusokban szoktam beszélni. A csütörtöki koncerten sajnos, ez a kitüntető dicséret nem érett meg tőlem: kísérletező, érdekes, de nem élvezhető volt koncertjük. Mindegy volt, hogy a gitáros, vagy a dobos énekelt: egyiknek sem volt jó hangja, a trióba zenélő bandáknál pedig a szólógitárnak nagyon hangsúlyosnak, erősnek, meghatározó- nak kellene lennie, de ez sem jött át aznap este.
Mielőtt vettem a kalapom, a földszinten belehallgattam
Sonny and His Wild Cows előadásába. Mind zenéjük -ben, mind külsőségekkel segített előadásmódjukban hozták a tőlük vártakat, talán a rockabilly- dalok mellé több blues- számot is prezentáltak az estén. (folytatjuk)
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. április 16-án, és a bluesvan.hu portálon 2023. április 20-án
