A NAGY GENERÁCIÓ "NÖVENDÉKE" A ZENÉRŐL

A Nagy Generáció „növendéke” a zenéről

GRÓF ISTVÁN KULTURÁLIS POLIHISZTOR HIÁNYPÓTLÓ ÖSSZEGZÉSE

Hegedűs István

Fotók: Dr. Kereszty Gábor és Büki László 'Harlequin'

2020. AUGUSZTUS 20. CSÜTÖRTÖK 15:34

Csaknem kizárólag a Vas-megyei zenei eseményekkel foglalkozik Gróf István – „civilben” nyugalmazott agrármérnök – zenei szerkesztő-publicista első zenei tárgyú (amúgy más témában immár a nyolcadik) kötete, a Fülig a zenében. Saját szemüvegén keresztül láttatja az utóbbi negyven esztendő hazai, illetve a lakóhelyéhez közeli ausztriai történéseit; a koncertbeszámolóktól kezdve a lemez-, illetve filmkritikán át az általa szerkesztett-vezetett rádiós blues műsorokig, illetve a személyes interjúkig. Ars poeticája: műfajoktól függetlenül csak jó és kevésbé jó zene létezik.
„Érzelmes ember vagyok, megérintenek és magukkal ragadnak bizonyos forradalmak. Az életemben több ilyen forradalom volt, ezekből mindig tapasztalva jöttem ki, és több lettem általuk”. E sokat sejtető mondatokból talán a fiatalabb olvasók is kiolvashatják, hogy a kinyilatkoztató nem feltétlenül az élet naposabbik oldalán sütkérezett. Legalábbis nem állandó jelleggel. A vallomástévő Gróf István, a Fülig a zenében című vaskos, ám annál izgalmasabb kötet szerzője – noha húsz esztendős koráig Budán élt – ízig-vérig Vas megyei. Közelebbről Sárvár polgára, ami azért is érdekes, mert az átélt és papírra vetett zenei témák túlnyomó része e nyugati régióhoz kötődik. Mint a szerző bevezetőjéből kiderül, a hetvenes-nyolcvanas évek vidéki Magyarországán agrármérnökként a „földhözragadtság” mellett aligha jut idő a jogos kultúrigény kielégítésére. Persze minden áthidalható, csupán elhatározás és erős akarat kérdése: a korábban naplózott rendszeres beat-koncertlátogatásokat kényszerűségből felváltja a hanglemezgyűjtés-, illetve hallgatás időszaka.
Hogy honnan a zene szeretete, és az meddig kísérheti egy átlag magyar állampolgár életét? Már a szerző említett előszavából, ha úgy tetszik, részleges önéletrajzából kiderül, hogy hétéves korától, az első zongoraleckéktől kezdődően egész lényét áthatja a zene. Gróf István, a Nagy Generáció „növendéke” egy erősen főváros centrikus országban még Budapesten éli meg a magyar beat alapkőletételét, majd vidékre költözve végigkísérheti annak egyedfejlődését, később a hazai és a nemzetközi rock-, blues-, dzsessz-, folk élet alakulását, fontosabb megmozdulásait. Teheti, hiszen Sárvárról könnyebb az átjárás a szomszédos Ausztriába: előbb Grazba, utóbb az emblematikus Wiesen-i fesztivál eseményeire.>
Zenei mindenevőként ugyanazon érdeklődéssel, rajongói lelkesedéssel közelít a klasszikus zenéhez, mint a táncház mozgalomhoz, hogy aztán eljusson a „végkifejletig”; azaz mint református presbiter, gyülekezeti kántor maga is művelője lehessen az egyházi zenének. Mert Gróf terjedelmes lemezgyűjteményének birtokában bátran kijelentheti, és ki is jelenti: „csak jó, és kevésbé jó zene van. Műfajoktól mentesen”. Az ars poetica tetten érhető a kötetet záró, e témával foglalkozó fejezetben is.>
Muníció tehát bőven akad, kérdés, hogy igény is van-e az élmények publikálására? Szerencsére van. A Fülig a zenében kötet aprólékos műgonddal szedi rendszerbe a szerző valamennyi publikált koncertélményét, illetve a zenével kapcsolatos egyéb tevékenységét. Negyven esztendősen a Sárvári Hírlap városi újságban teheti közzé első koncertélményeit, bár ekkor még inkább közéleti témákban olvashatók megnyilvánulásai. Mint elkötelezett The Rolling Stones-rajongó nem csupán a rendszerváltozás kori, bécsi Práterben tartott koncert, de a későbbi két, Népstadionbeli monstre előadás is terítékre kerül. Az első fejezetet, műfaj szerint tematizálva, teljes egészében a koncertbeszámolók teszik ki: a blues-rocktól a beatzenén keresztül eljutunk a kemény rockig, de bőséges teret kap a Sárváron Valami Jazz címmel megrendezett, illetve a szombathelyi Lamartin-jazz fesztivál minden részletre kiterjedő és dokumentált eseménye is. Némely előadó persze más-más esemény kapcsán többször is felbukkan, ami összevetésre jó ugyan, ám nem biztos, hogy az olvasó is éppen így látja…

A saját szórakoztatásra, illetve gyűjtői-, rajongó szenvedélynek köszönhetően a hosszú évek során összeállt hanglemezgyűjtemény sem porosodik a polcokon: a kizárólag blues lemezekről előbb recenziók jelennek meg immár egy internetes szakportálon, ebből kinőve pedig egyenes út vezet a blues témájú, a kétezres évek elején indított rádióműsorokig. Sárvárott, Sopronban, illetve Szombathelyen több zenei ismeretterjesztő sorozatot is sikerül útjára bocsátani, többnyire a blues témájában, de a „Magyarock” adásciklus keretében a rockzene is teret kaphat a szerkesztő-műsorvezető Gróf István ötletéből, illetve jóvoltából.
Jól illeszkednek a sorba a mozifilm-kritikák, amelynek a szerző külön fejezetet szentel. Ebben górcső alá veszi – többek között – a Led Zeppelin Celebration day, vagy a The Rolling Stones több koncertjének külön-külön megörökített filmváltozatát, de bonckés alá kerül Martin Scorsese alkotása is a méltatlanul háttérbe szorított The Beatles-tagról, George Harrisonról.
Gróf a zenei újságírás talán legizgalmasabb szeletében, az interjúban is figyelemre méltót alkot. E műfaj azért is érdekes, mert a kulcs a riporter, a kérdező kezében van; kérdés, nyitja-e partnerének, beszélgetőtársának lelki ajtaját? Felkészült újságíróként a szerző kérdései elsősorban a szakmát célozzák, ugyanakkor magát az embert is igyekszik bemutatni. Írásain átsüt a (zenész) szakma iránti mélységes elkötelezettség, nyelvezete intellektuális, mégis közérthető. Precizitása, gyűjtőszenvedélye a könyv szerkesztésében is tetten érhető, a megőrzött koncertbelépőjegyektől a filmplakátokig mindent igyekeztek dokumentálni.
Mindezek összessége olvasmányossá, érdekessé teszi ezt a némileg rendhagyó, bőséges kötetet, amely nem csupán szórakoztat, de a szerző reményei szerint talán a fiatalokkal is megszeretteti a Nagy Generáció zenei korszakát.
(Gróf István – Fülig a zenében, Szülőföld könyvkiadó, 2020, 638 oldal)

Megjelent a Magyar Nemzet online oldalon 2020. 08.20-án

VÉGRE FESZTIVÁLOZHATTUNK A BALATON PARTJÁN- RÉVFÜLÖP BLUES FESZTIVÁL 2. NAP

Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a 13. Révfülöp Blues seregszemle – 2. nap


2020-08-21 | kritika
Szöveg és fotók: Gróf István

A csütörtök esti ijesztő felhőknek péntekre nyoma sem volt, és hétvége lévén jobban megtelt a nézőtér is a Mojo fél nyolcas kezdésére. Az akusztikus hangszerelésű zenekar 2011-ben eredetileg Mojo WorKings néven alakult meg, majd két év múlva ritmusszekcióval egészült ki. Az este is a frontvonalban,

balról jobbra Szabó Tamás (ének, szájharmonika, harmonetta), Horváth János (ének, akusztikus gitár), Honfi Imre Olivér (ének, elektromos gitár, diddley bow, cigar box gitár játszottak, míg a hátsó sorban, mögöttük Herr Attila (basszusgitár) és Mezőfi ’Fifi’ István (dob) felállással léptek színpadra.
Szabó Tamás még a hazai blues sikeres feltámadásának első pionírjaival, Vas Zolival, Bocskai Istvánnal mutatkozott be szájharmonikásként a '80-as évek elején, majd a az első, pure- bluest játszó, országos hírnévre szert tévő hazai banda, a Palermo Boogie Gang tagja lett egy jó évtizeden át. Közben 1997-ben kiadta az első hazai szájharmonika iskolát, füzet alakban. Azóta a hazai blues- szcéna megkerülhetetlen alakja örökmozgó, filigrán alakjával, jellegzetes, elmaradhatatlan sapkájában.
A felvezető interjúban Tamás bemutatta a többféle hangon megszólaltatható harmonettát, amely inkább kísérőhangszer, és többféle hangon megszólaltatható. Ez az instrumentum egy „rendes” blues- vagy rockbanda hangszer-arzenáljában nem található meg. Zenésztársa, Honfi Imre Olivér pedig a száz évvel ezelőtt a Mississippi-delta vidékén játszó bluesmanek által a házkörüli lomokból épített- "rendes" nem lévén- húros-hangszerek közül mutatott be kettőt: a diddley bowt, és az egy- vagy kéthúros pengetős instrumentumot, a seprűnyélből és szivardobozból kialakított cigar box gitárt, mint a gitár és a bendzsó elődjeit.

Az együttes egy unplugged hangszerelésű balladával, a Long Steppel kezdett, hatásos vokálokkal, majd egy ritmusosabb, rockosabb nóta (Cryin’ Won’t Bring You Back) következett Olivér énekével, melyben mind a szájharmonika, mind az elektromos gitár szerephez jutott mint izgalmas improvizációs hangszer. Saját szerzeményüket, az I Got A Religiont a harmadik szólista, Horváth János tolmácsolta, a számban Honfi sajátos, jazzes gitárimprovizációi és Szabó lapátnyi hangszerével tangóharmonika-szerű akkordokat megszólaltató játéka voltak emlékezetesek. A Bob Dylan- féle átdolgozást szeme lőtt tartva az It Hurts Me Too című, alaposan átdolgozott opust valódi blues-stílusban tálalták, Tamás dinamikájában és ritmikájában is felépítette az ideálisan visszaadható blues-dramaturgiát. A koncert Sonny Terry- stílusában előadott vonatozós- rókavadász pofagyalú- hengerrel egy autentikus stílusban előadott szerzeménnyel folytatódott, Melyben Tamás vitte a főszerepet, de melyben Honfi Imre Olivér megszólaltatta, sőt improvizált is a diddley bow-ján. Ezután stílusváltás következett, a fiúk egy New Orleans-i nótát játszottak, ezúttal Do Diddley ritmusban. Egy, természetesen angol nyelven tolmácsolt, korai saját dal után János kapta maga elé a mikrofont, hogy egy gyors lüktetésű Slim Harpo dalt, a Hey, Little Lee-t énekelje el, Honfi tekerős gitárszólójával a középrészben. Majd ismét saját számok következtek, a már-már slágeres Nothing Can Fix The Devil és a Too Much Talking csendült fel a szeptemberben megjelenő lemezről.

Az utóbbiban Honfi Imre Olivér a másik „csodahangszert”, a cigar box gitárt is megszólaltatta. A Pawn Show című, egy gazdag fiú történetét elmesélő nótát vaskos Chicago-blues köntösben, reggae-ritmusban Horváth János énekelte, végül- eltérően a szokásoktól- egy lassú balladával, a My Dog Hates You című dallal zárták műsorukat a fiúk. Szabó Tamás harmonikája szépen búgott a már sötét Balaton-parti éjszakában, míg Olivér férfiasan lágy hangjával, finoman kezdett, végül rendesen bevadult, jó háromkörösre sikeredett gitárimprovizációjával ért véget a koncert. A ritmusszekció, Herr Attila és Mezőfi ’Fifi’ István pontosan, precízen tették a dolgukat, némi szólóra is kaptak lehetőséget. Elmondható, hogy a Mojo a fesztivál legjobban megszerkesztett koncertjét nagy gondossággal párosulva adta elő ismét Révfülöpön.

A hosszú átszerelés után már rendesen besötétedett, az ülőhelyeket mind elfoglalták, így a nézősereg egy része a színpad körül kényszerült állni. Ekkor lépett a közönség elé a Jumping Matt & His Combo. A szájharmonika-virtuóz és fúvós szekcióval kiegészített csapata befogadhatóbb zenével kedveskedett a nagyérdeműnek, mint az előttük bemutatkozók. A főnök fekete ingben a színpad közepén állt, táncolt, ugrált a mikrofonja mögött,

míg zenei jobb keze, Szász Ferenc (gitár, vokál) tőle balra játszott. A színpad jobb oldalán a két fúvós, Magda Zsolt (tenor és baritonszaxofon) és Tettamanti Tamás (trombita, szárnykürt, pozan) helyezkedett el, a szalmakalapos Molnár Dániel (minimális szereléssel, bruttó 2 dob + 2 cin)-dob) és Csizmadia László (basszusgitár) pedig a színpad hátsó részén foglalt helyet. A boogie-woogie, a rock and roll, a soul és a funky műfajok felé is nyitó, a színpadi show-ra sokat adó Pribojszki Mátyás az utóbbi időben sorra adta ki lemezeit: hol duóban, hol kvartettel, hol egy tizenegy tagú big banddel készített anyaggal rukkolt elő, ezek mind-mind a sokoldalúságát bizonyítják. Eddig – a korai évek Blues Fools kiadványait is beleszámítva – tizennégy lemezt készített, és ez feltétlenül megsüvegelendő.
A koncertet megelőző beszélgetésben Pribojszki elárulta, hogy nemcsak itthon népszerűek, hanem az észak-európai országokban, valamint Belgiumban és Hollandiában is. Az ex-Stones-os Bill Wyman hazai koncertjén örömmel vállalták az előzenekar szerepét, de a teljesen más műfajban utazó veterán Sir Tom Jones felkérésére sem mondtak nemet.
Koncertjük nagyrészt a Dressed Up című, a Custom Big Banddal készült lemezükre épült: hét számot erről az albumról szólaltattak meg. Egy dögös rockkal, a Running Out Of Time-mal kezdtek, majd a Ripoff Raskolnikovval mint társszerzővel komponált Real Good Man című, funky-s beütésű dal hangzott el, hogy aztán egy vadabb ritmusú nóta, a Banging On Your Door rock and roll jöjjön, melyben már recsegtetett a szaxi. Az ezt követő Can’t Make You Stay-t, az előző dalhoz hasonlóan Mátyás vitte a hátán káprázatos rögtönzésével. Sajnos, a kibontakozási lehetőséget adó Zydecola Boogie-ban még sem a szaxofonos, sem a trombitás nem melegedett bele megfelelőképpen az örömzenélésbe. A Soul Stealin’ Mama soulos hangszerelésben alaposan próbára tette Pribojszki énektudását, Szász gitárjátéka ugyanakkor tökéletes volt, és

Tettamanti a szárnykürttel újított. Ugyanezt tette Magda is a következő számban, a She’s 19-ben, ahol baritonszaxofonra váltott, de a hosszú, több körben előadott, kromatikus harmonikáján egyre tüzesebben játszó zenekarvezető szólója generálta inkább a vastapsot, és a bátrabb nézők táncoló csoportja is megszállta a zenekar előtti teret. Mátyás egyik saját dalában, a Memphis Soulban ragyogóan énekelt, majd az ezt követő Hard Workin’ Man című csoszogós shuffle-ban megint az improvizációk számára nyílt lehetőség: Szász teljesen belemelegedett a gitározásba (ő egyedül nem ásványvizet ivott), míg Pribojszki megidézte az Al Wilsonos, öblös harmonika-soundot a Canned Heat hőskorából. A frontember hozta a következő dögös soul nótát is, hogy aztán a Full Time Baby-vel fokozzák a hangulatot. Ha azt mondom, hogy egy hangszeres virgázik, annak kissé pejoratív jelentése van. Nos, Pribojszki Mátyás esetében nem: olyan gyors futamokat, technikailag nehezen megoldható skálázást vitt véghez hangszerén, amiket csak ő tud, és ez a tudás adja hírnevét is. A rockabilly korszakát megidéző dallal (Love Is Fake) lassítottak le ideiglenesen, amelyben a két fúvós vitte a főszerepet, a kelleténél talán hosszabb lélegzetű szólóikkal. A ráadás az egykor Tom Jones-szal előadott Strange Things Happening Everyday című, a 40-es éveket idéző szám volt, és tizenegy óra jócskán elmúlt, mire a művészek letették hangszereiket.

Megjelent kissé rövidebben a bluesvan.hu portálon 2020. 08. 22-én

VÉGRE FESZTIVÁLOZHATTUNK A BALATON PARTJÁN!

Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a XIII. Révfülöp Blues seregszemle. 1. nap
2020-08-16
szöveg és fotók: Gróf István

Csütörtök este a Meeting Point Band fellépésével kezdődött a tizenharmadik alkalommal megrendezett Révfülöp Blues Fesztivál. A Bergendyvel soul-rockot, a Hobo Blues Bandben- miután Bill elhagyta a csapatot, és kellett egy érces tenor- bluest, a Magyar Atommal és az Eric Clapton ’70-nel blues-rockot, az Ütött-Kopott Angyallal vokális rockot, a Kex Remake-kel városi zenét játszó Tóth János Rudolf 2014 óta vezeti jelenlegi felállással ezt a formációt. A zenekar főleg a ’60-as, ’70-es évek rock-zenéjét, progresszív rockját, blues-rockját, a hippi világ alkotásait veszi fel repertoárjába, egyedileg visszaadva őket: a legendás dalok magyar fordításban kerülnek előadásra, de a refrének azért angolul hangzanak el. No, nem azért, hogy rájuk ismerjünk, hanem ez maga a „tótjanós kivitel”, és így a nóták mondanivalója is nagyobb hangsúlyt kap.

A háromgenerációs együttesben Tóth (1950) a Nagy generáció szülöttje, az egyik legbiztosabb kezű hazai basszusgitáros, Zsoldos Tamás (1964) pedig egy fél emberöltővel fiatalabb. A csapat többi tagja közül Csadó Attila gitáros és Móré Attila dobos negyven körüli, míg a billentyűs Gyöngyösi Gábor a harmincas éveiben jár. Elektromos erősítésű banda révén, nem széken ülve, hanem mikrofonjaik mögött állva, balról jobbra a zenekarvezető, a szólógitáros, a basszeros és a billentyűs lakta be a nagy, kényelmes színpadot, mögöttük dübörgött a dobos.

A felvezető riportban Janó elmesélte, hogy az ’50-es, ’60-as születésűek, azaz a nagy generáció tagjai elfogadták azt, hogy a blues az igazat mondja, az öröm mellett a bánatot, a születés mellett a halált is megénekli, éppen ezért nem túl népszerű a mai fiatalok körében. Majd, mielőtt a húrokba csaptak, az ősz zenész megemlítette, hogy a muzsika befogadása kétesélyes: vagy szeretjük, vagy nem. De reméli, hogy az estén az előbbi lesz divatban!
! Kezdetként egy vidám, Ray Charles szerezte örökzöld, a Let The Good Times Roll hangzott el magyarul, a refrénje pedig angolul. A zenét visszahelyezve a korába Tóth egy jót döngicsélt a szaxofont helyettesítő kazoon. A Tearing Us Apart Eric Claptontól már kemény rockdal volt, amelyben Csadó is bemutatta szólógitárosi képességeit, Zsoldos basszusfutamaival bélelve.

A Blind Faith csodálatos, ’69-ben keletkezett balladájával, a Had To Cry Today-jal folytatták, melyben a hangszerszólók mellett nagyon jó volt hallani Tóth János Rudolf telt, magas, mégis erős hangját. Steve Winwood énekét visszaadni nem kis feladat. Ugyanebben az évben maradva, Claptonnak egy nem túl ismert száma, a What A Bringdown következett, amelyet a rockkorszakot elindító bandájával, a Creammel vett fel. A dalt ismét Csadó Attila emlékezetes gitár imprója tette emlékezetessé. E zeneileg összetett, igényes, ráadásul boldog korszak szerzeménye után az Eric Burdon & War repertoárjából került a révfülöpi hallgatóság elé a Mother Earth, benne a „visszavár az anyaföld” örök igazság tudatosításával.

Akkora örömzenét produkált ekkor a csapat, hogy számomra a fesztivál legemlékezetesebb rögtönzései közé került ez a dal, mind a gitár, mind a három körben is a hangszerszólót magához vevő orgonista jóvoltából. Brian Auger, a nagyszerű progresszív orgonista számával, a Thruth-szal folytatódott a billentyűvarázslat, Gyöngyösi ezúttal is kitett magáért. Inkább a szövegek, a mondanivaló került előtérbe abban a hármas saját dalcsokorban (BKV Blues, A nő lassan ölő méreg, Komment bunkó), melyek Tóth szerzeményei, és a Meeting Point tervezett lemezéről válogatták be őket. Az Amerikából indult, majd az egész világot elárasztó hippikultúra hatása a mai napig érezhető, és azok számára, akik már magukra eszméltek abban az időben, még mindig szép, felejthetetlen emlék. Ezt elevenítette meg a Nem találom a hazafelé vezető utam című Blind Faith adaptációval az együttes, újfent Janó velőig ható tenor énekével, és a két szólista rögtönzéseivel feldobva azt. Közeledtünk a mához: Gyöngyösi Gábor énekével egy dögös soul-funky dal hangzott el az önmagáért kiáltó zenei rögtönzésekkel bélelve (Freedom Jazz Dance), majd egy több szólamban elhangzott szám után egy újabb War-nóta, a karibi funky hangulatú Get Down következett, Gábor elektromos pianóval hozott emlékezetes kíséretével. Passzolt hozzá korban, zenében és hangulatban a Cream dala, a Those Were The Days. Azok voltak ám a napok! Csadó és Zsoldos folyamatos szemkontaktusban voltak , ’a la Clapton és Bruce, amikor „egymás ellen” játszották fel a témát. Búcsúzóul Tóth János Rudolf zengte el szólóban a Blues Anthemet. Éneke a vasútállomástól a móló széléig visszhangzott. Egy csupa ritmus blues-rockkal, ismét Winwood örökségéből csemegézve, az I’m A Man című őrülettel fejezte be másfél órás koncertjét a Meeting Point Band.

Némi időt rabló átszerelés után a 2005-ben alakult Jambalaya zenekar következett, persze a szokásos intrójukkal: Mardi Gras-s hangulatban masíroztak elő a nézőtér mögül. A marching alatt mindenki „hordozható” hangszert viselt. Azután a színpadon felállt a banda: középen, lábon billenthető zongorájával a zenekarvezető, Nemes Zoltán (ének, billentyűk), mögötte Szabó Tamás (dob), tőle hátul jobbra Varga Laca (basszusgitár), elől a két fúvós, Albert ’Zotyó’ Zoltán (szaxofonok) és Sóvári Tamás (trombita), majd a színpadon a billentyűs mellett Bellák Miklós (gitár, vokál).

Hamisítatlan New Orleans-i zenét közvetítettek, amire megalakulásuk óta esküsznek, és e stílus magyarországi helytartóivá is váltak. Tavaly adták ki hatodik nagylemezüket, amelyről természetesen játszottak dalokat. Az Ain’t Nothing But The Party című fergeteges ritmusú nótával kezdtek, bemutatva a rögtönzések során, hogy a billentyűs, a gitáros és a szaxofonos mesterei hangszereiknek. A neves egykori louisianai formáció, a The Meters dala, a People Say következett ezután, ráhangolva a közönséget erre a jellegzetes műfajra, amely a francia telepesek zydeco zenéje, a jazz, a dixieland, a fekete woodoo hagyományok, valamint az európai rezesbandák hatásának, és a spanyol telepesek, a kreolok zenei örökségének az ötvözete. Az új, Whatever Happens lemezükről a Partisan Second Line, majd megint egy second-line gyöngyszem, az Everything I Do Gonna Be Funky zakatolt át a nézőtéren, hogy újfent az utolsó lemezről a címadó szám, Miklós szédületes gitár- rögtönzéseivel dobja még feljebb a hangulatot.

Csütörtök este lévén messze nem volt teltház, de a jelenlévők visszajelzései a fogadókészségüket mutatták, pláne azután, hogy a New Orleans-i zene koronázatlan királyának, Dr. John-nak két szerzeménye is elhangzott. A háromnapos fesztivál csúcsdala szerintem a Renegade után a Right Place, Wrong Time című őrület volt, Bellák szólójával. A What I Won’t Do, szintén gitárközpontú nóta után az I’m Operable blues-funk következett, Albert szaxiszólójával, Nemes briliáns zongorarögtönzésével. Érdekes volt megtapasztalni, hallani a pontos, precíz, kőkemény fúvóskórusokat a számok közepén, majd a dalok hangzatos lezárásakor játszott kódáikat, a pontos, begyakorolt befejezéseket. A koncertjüket egy a’capella énekkari betéttel színesített nótával, a Music Factory-val zárták a budapesti zenészek, ismét Albert ’Zotyó’ Zoltán ötlet-dús tenorszólójával.

Megjelent a bluesvan.hu portálon, 2020. 08. 16-án

A BLUES JAM KONCERTEZETT A SZIMFÓNIA KÁVÉZÓ TERASZÁN

A Blues Jam koncertezett a Szimfónia Kávézó teraszán

2020.08.03. szöveg és fotók: Gróf István

Emészthető, dúdolható, lábdobogtató rock-, blues- és countryszámokat ígért felvezetőjében Horváth Tibor, a tinédzserkoron már jóval túljáró szombathelyi Blues Jam együttes alapító- vezetője az élő zenére kiéhezett közönségnek augusztus első napjára ideális környezetben: a Zsinagóga udvaron kényelmes fotelek, hideg sörök, árnyékos nézőtér várta a nagyérdeműt, mely kezdésre fel is töltötte azt.

A zenekar az alábbi, évek óta változatlan felállásban játszott, amolyan unplugged-os, ülve zenélő „felállásban": a zenekarvezető, Horváth Tibor- gitár, szájharmonika, kazoo, Kusztor Gergely- basszus, Polgár Géza- dobok, Keresztesi Krisztián- gitár, Moldvai Tibor- szaxofon, klarinét, Varga Dénes- billentyűk, gitár, és a fronton a két énekesnő, hol felváltva, hol együtt, Csombor Ildikó- ének, ritmushangszerek és Baráth Barbara- ének. Két vérbeli bluesban beszállt még vendégként Szabó György is szájharmonikázni.
A képzeletbeli, az amerikai városok közötti zenei utazást Tennessee államban kezdték a Midnight In Memphis c. izgalmas instrumentális számmal: a hangulatot rögtön feldobták a gitáros szájgitárral előadott, majd a zongorista, végül a szaxofonos rögtönzéseivel. A következő, már énekelt dalban, a Bessie Smith által 1925-ben sikerre vitt Careless Love-ban Barbi hangolta be torkát, míg a Clapton-féle Cryin'-ban Dénes énekelte el a csak látszólag könnyen visszaadható dallamot.

Az éneklés a Wade In the Water c. spirituáléban lett igazán tökéletes Ildikó remek hangja révén, Tibor dobro gitárja, és a nem mindennapi tehetségét megmutató tapasztalt szaxofonos szépen ívelt hangszerszólói mellett. Otis Reding Sitting On the Dock of the Bay c. slágerlistás dalát megint csak Moldvai díszítette fel gyönyörű fúvósszólójával, majd az azt követő Driftin' Blues-ban viszont Varga Dénesnek köszönhettük az élményt, mind átérzett szólóéneke, mind igényes billentyű- improvizációja révén.
Az amerikai országjárás Louisiana államban, az ottani 1927-es nagy árvizet megéneklő Randy Newman balladával folytatódott, majd az azt következő dalban Barbara egy Ma(dame) Rainey bluesban bizonyított. Az ősz hajú fúvós az előbbiben tenorszaxofonján, az utóbbiban klarinétján fújt emlékezeteset. Az amerikai körutat váratlanul megszakítva, a Mende-Sülysáp vasútvonalra állították át a váltót a szereplők: Ildikó telt, erőteljes hangja tolmácsolta Berki Tamás 1984-es dalát, a Békés Expresszt, Gergő ötletes basszusfutamaival a háttérben. Egy dallamosabb ballada után (Bob Seeger: Turn the Page) és egy gyorsabb sémaszám (I'm Tore Down) a That'll Be the Day című, szintén fülbemászó, Buddy Holly írta, Linda Ronstadt énekelte rockkal értünk el a szünetig.

A második részben aztán a zenekarvezető-gitáros is jobban magához vette a szólóénekesi szerepet, és de jól tette! Férfias, erős, átütős számok következtek, amit persze a közönség is visszajelzett: jöttek az ütemes tapsok, a biztató bekiabálások. Előbb Mississippi Fred McDowell You Gotta Move c. delta bluesa szólt, persze dobro gitárral, slide-dal, pofagyaluval, és mindennel, ami ehhez a műfajhoz kell, majd egy szédületes, lengőbasszus kísérettel lenyomott instrumentális nóta (Intro) ösztönzött lábdobogtatásra, és persze a rendre következő orgona-, harmonika- és szaxofonszólók örömzenéje.
Könnyítésképpen három country & western dalocska következett felváltva a két énekesnőtől, hogy egy komoly előadói feladatot kaphasson Barbara: a Peggy Lee dal, a Madonnától Elvis Presley-n keresztül Beyoncéig előadott Fever jazzes hangulata nagyon átjött a színpadról, de ehhez az énekesnőn kívül a szaxisnak és a basszerosnak is köze volt. Majd ismét egy jó értelemben vett világsláger jött, az 1925-ben keletkezett delta-blues, a Motherless Child Eric Clapton-féle átirata. Ki ne emlékezne arra rocktörténelmi eseményre, amikor 1992-ben, az MTV stúdiójában a gitáros-énekes „kitalálta" az unlugged, az 'aligerősített' koncert műfaját, többek között ezt a számot is előadva, hogy aztán ez az előadásmód elterjedjen a világban.
Újabb közismert dal, az első, Hammmond-orgonát használó memphisi soul-blues banda, a Booker T. & The MG's legendás Green Onions-a elevenedett meg ezúttal Dénes kitűnő billentyűjátékával. Clapton: Lay Down, Sally c. dallamos slágere után a Chicago-blues királya, Muddy Waters Mojo Workin'-je következett, a főnök énekével és gitárjátékával. Majd a mikrofont nem engedve át másnak, George Smith Harp Stomp c. instrumentálisát fújta el Tibi herflijén úgy, hogy ez már ütemes vastapsot indukált. A hab a tortán a San Francisco Bay Blues, (újabb amerikai állomás) címével ellentétben egy folk dal, dixielandes hangszerelésben tálalva, amely a Blues Jam örökös búcsúszáma, és ez így volt tegnap is. Tibor előkapta a kazoo nevű apró, selyempapírral „működő" hangszerét, hogy druszájával már ketten alkossák a fúvóskórust.

A már majdnem három órás koncertet a visszatapsolás után a ráadásszám, a Charlie Stone ragtime zárta szédületes hangulatban előadva, ahol a megénekelt trombone, azaz a harsona hangját ismét a kazooval „hozta" Tibi. A zenés amerikai utazás végállomása - hallhatóan - New Orleans városa volt. A banda kitűnően adta vissza a dixie stílust, és ebben Moldvai volt a főszereplő: úgy vijjogott-futkosott a klarinétszóló, mintha jazz band játszotta volna.
A vírusjárvány előidézte „kényszerhallgatásunk idején" nekünk, zenerajongóknak sokat jelentett ez a nyáresti, hangulatos koncert. Reméljük, lesz folytatása a megyében még többször is.

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020. 08.03-án