2016. december 16., péntek

FORRÓ HANGULATÚ BULI A POFAGYALU HAZAI NAGYMESTERÉTŐL- A PROBOJSZKI MÁTYÁS BAND KONCERTJE A KRÚDY- KLUBBAN

Forró hangulatú buli a pofagyalu hazai nagymesterétől - A Pribojszki Mátyás Band koncertje a Krúdy Klubban
2016.12.16. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

A júniusi Magyar Narancsban közreadott elemzés szerint bajban is van a magyar blues, meg nincs is. Bajban van azért, mert ennyi jó blueszenész - köztük egyre többen fiatalok is - még sohasem működött, mint manapság, de szereplési lehetőségek, koncertek, lemezfelvételek ritkán adódnak, és még az élvonalbelieknek is nehéz az egzisztenciális létük. De nincsen bajban azért, mert a zenészek feltalálják magukat, a műfaj határait más zenei műfajokkal társítják, jó értelemben jobban eladhatóvá teszik a szeretett bluest, esetleg más művészeti ágakkal is társulnak.
Nos, a bátran a jövőbe tekintők között található az a Pribojszki Mátyás szájharmonikás is, aki a műfaj legjobbjai között található nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is. Ugyanúgy, mint legutóbb, 2012 decemberében, a Lamantin- klub szervezésében most is rendesen megtöltöttük koncertjére a színház Krúdy Klubját.
A tágabb határokat feszegető, így a soult, a groove-ot, a rock'n'rollt, a zydecot is a bluesba beültető művész december 14-én zenekarával lépett fel. (Az akusztikus, country-bluest inkább a Szász Ferivel duóban játszó Grunting Pigs formációval tolmácsolja). Szerda este Molnár Dániel dob, Csizmadia „Csizi" László basszus, és 15 éve zenésztársa, „Második" Szász Ferenc gitárossal a háta mögött lépett fel a 44 éves zenész. A színpadi showra a bluesban ezeddig nem sokat adtak az előadók, de manapság már erre is oda kell figyelni: Pribó harmonika-mikrofonja ugyanúgy, mint erősítője, hangfalai az '50-es éveket idézték külsejükkel, és hajviselete is, ruhája is ezt a kort sugallta. A hosszú mikrofonzsinór adta lehetőséget, miszerint be lehet menni a közönség asztalai közé, és ott, akár egy borospohár száján át harmonikázni, nem hagyta ki ezúttal sem Matyi.
Az idén megjelent My Stories c. albumukat bemutatandó érkeztek Szombathelyre, mely ősbemutatója júniusban volt Pesten, a Kobuci- kertben. Egy dögös, lengőbasszussal kísért rock'and'blues-zal kezdtek, majd még az előző nagylemezük legvadabb boogiját, a Zydecolát pörgették le, megadva az alapot a továbbiakra. Így mind a gitáros, mind a harmonikás bemelegítésként óriásit rögtönzött. Molnár Dani is elemében volt, belemelegedve olyan erővel kavart dobjain, hogy kis híján a lábgép felmondta a szolgálatot. Majd jöttek az új nagylemez dalai: elsőként az önéletrajzi ihletettségű, címadó My Stories c. ballada, majd ezt a Bad Weather Blues Again követte. Itt Pribojszki a kis tízlyukú diatonikus hangszerét egy kétsoros, gombos kromatikusra váltotta, és Szász ismét komolyakat rögtönzött. Talán egy kicsit többet variálhatott volna a hangszín- beállításokon, színesebbé téve zenéjét. A szám lelke a monoton lengőbasszus: Csizi akkordfelbontásra épített brummogó-lépdelő menetei sohasem voltak egyformák.
Ezután egy kőkemény blues, a lemezen Bob Margolin gitárossal, Muddy Waters egyetlen fehér zenészének vendégszereplésével rögzített nóta következett Pribo szédületes tekeréseivel, hogy menetrendszerűen egy lassúbbal folytatódjon. A Soul Stealing Mama c. érzelmes blues-ban a zenekarvezető csodálatosat szólózott, a jó öreg Sonny Boy Williamson technikáját, a wah-wah effektust felelevenítve, de Feri szólói is a maguk lágyságával, finomságával felmelegítették a szívünket. Aztán a következő számban inkább az ösztöneinkre hatott a Big Fat Mama c. szédületes rock'n'roll, melyben - valljuk be őszintén - felemásra sikeredett a zenésznek a közönség megénekeltetése. Ellenben Pribojszki hangja a négy évvel ezelőtti koncerthez képest is sokat érett: a Memphis Soul c. soul- balladában ez ragyogóan bebizonyosodott, melyben szólóját már köztünk, az asztalok között fújta- szívta.
Majd ismét a muzsikus harmonikajátéka volt a főszereplő a western-es harmonikaszólóval bevezetett, amolyan Sonny Terry- mester által tökélyre fejlesztett vonatzakatolást utánzó effektekkel díszítő Mistery Train-ben. Az est talán legemlékezetesebb perceit kaptuk ebben a számban. Ismét stílus-, ezáltal hangulatváltás következett egy Louisiana-i zydeco-dalban, ahol a főnök első körben mély hangolású herflin játszott, majd a „laza- vonal" folytatódott a vidám hangulatú, country-s hangszerelésű Banging On Your Door-ban is. Az est fénypontja a lemezen nem szereplő Bessie Smith dal, a Tain't Nobody Business című lassú tizenkettes blues átdolgozása volt. A hét év híján 100 éves felvétel a blues minden szépségét visszaadta nekünk a Pribojszki Band jóvoltából.
Mátyás ragyogóan énekelt a magas tartományokban reprodukálandó, nem könnyű számban. Eleinte zavaró volt a közönség egyik laza résztvevőjének bele-belekiabálása a drámaian felépített kiállós részekben, de a zenekar tagjai, majd mi is tudomásul vettük, hogy az illető még nálunk is jobban átadta magát a zenei élvezeteknek. Pribo hozta formáját a hangszerén is, de „Második" Szász volt az ász a számban a katarzisig eljutó, majd azt is levezető 5-6 perces gitárimprójában. Ahogyan azt B.B. Kingék az '50 -es évek elején felépítették, ezt a tananyagot ötösre sajátította el a banda: a blues összes bánata, öröme átjött Feri gitározásával. A mindinkább lehalkuló, visszafogott, ritkán pengetett, kíséret nélkül szóló-síró gitár aztán a csúcsponton kitört: drasztikus hangerővel beletépett a fülünkbe, közvetítve a zenei drámát.
Persze mással nem, „csak" egy lábdobogtató boogie-val lehetett levezetni a feszültséget: Matyi nagy fehér duplasorosa pörögve-gurulva zsongott nótájukban jó kis Canned Heat-es hangulatban. Az egysíkú blues-séma monotonságát csak széleskörű stílusparádéval lehet leküzdeni - gondolta a zenekarvezető, és egy ízig-vérig kemény soul- blues-zal fejezte be a koncertjét. Ezúttal a Bobby „Blue" Bland szerzeményének átdolgozása, a Good Time Charlie c. kevésbé ismert szám szólt. Matyi koromfekete kétsorosa nemcsak jól ment fekete ingéhez, hanem igen jól is szólt. Ebben a számban is emlékezeteset alkotott Szász Feri: a nem könnyű „reszelős" soul- akkordozás után ötletdús szólója következett, amit megszínesített egy jó kis szájgitár- menettel is. Itthon ilyesmit csak Tátrai Tibusztól szoktunk hallani.
A meghajlások után persze, hogy visszakértük őket, szerencsénkre. Egy alaposan átkomponált, ritmusváltásokkal (bigin -> rock'n'roll) is megvariált Elvis sláger, a Hound Dog zárta volna a sort, ha abbahagyjuk a tapsolást. De nem tettük: a hála egy ragyogó Albert King szerzemény, a visszafogott, jazz-es hangszerelésű I'll Play The Blues For You volt, mely a még korábbi, How Many More? albumukon is szerepelt. Pribojszki igazán profi harmonika- játékkal búcsúzott el tőlünk: a hangszer jazz-mesterének, Toots Thielemans játékának hangulatát adta vissza benne.
Ismét forró, igazán profi, mégis közvetlen, klubhangulatú bulit adott nekünk a Pribojszi Mátyás Band. Köszönjük, hogy megálltak a Békéscsaba- Memphis- Budapest- Balatonalmádi négyszögben tett útjaik között Szombathelyen is!

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2016.12.16-án, és 2017.01.09-én a bluesvan.hu portálon

2016. december 8., csütörtök

A REHAB SIKERES VOLT!- ELHALLGATOTT ZENEKAROK BEATKONCERTJE A MOMKULTBAN

A rehab sikeres volt! - Elhallgatott zenekarok beatkoncertje a MOMKultban

Szöveg és fotók: Gróf István

December 3-án este 7-re megtelt középkorúakkal a budai MOMkult nagyterme, de sokan voltak a 60-es, sőt, 70-es korosztálybeli rajongók is: zömében nekik szólt ez a szombat esti koncert. Hát persze, e sorok írójával egyetemben akkor voltak tinédzserek, mikor az estére meghirdetett bandák fénykorukat élték. Kisfaludy András filmrendező, ötletgazda, az akkori Kex együttes dobosa határozta el a rendezvény megszervezését főként azért, mert ezek a bandák egyáltalán nem, vagy évtizedekkel később, immár nosztalgia céllal jutottak lemezkiadási lehetőséghez. Ezt az este megnyitásakor el is mondta az egykori beatzenész. Az elképzelések szerint hetediknek a Scampolo is fellépett volna, de Danyi Attila a napokban történt halálával meghiúsult annak az esélye, hogy legalább egy alapító taggal felléphessenek a koncerten. A témában is sokat forgató dokumentumfilmes ezután átadta a szót a két konferansznak, Körtvélyessy Zsolt színésznek, és Kiss Joe rádiós DJ-nek, akik rendesen „képben voltak" erről a korszakról.
Az Óbudán befutott Liversing együttes kezdte a sort: az első, 1964-65-ös felállásukból Túry Árpád énekes és Homonnay Zsombor dobos, a második, zeneileg felkészültebb csapatból Pataki László billentyűs képviselte az eredeti bandát, de a többi, hozzájuk beszálló zenész, így Kelemen András, a sokat foglalkoztatott kísérőgitáros, Kálóczy Egon basszeros és Makó Béla szólógitáros is a 70-es években már ismert zenészek voltak. A népszerű, botrányairól elhíresült külvárosi zenekar akkori repertoárját a brit rhythm & blues bandák dögös, kemény felvételeiből állította össze, és ez így volt most is. Egy pörgős rock'n'roll után a Them által ismertté tett ballada, az It's All Over Now, Baby Blue következett, és, hogy aztán igazán vége legyen mindennek, a Rolling Stones '64-es smirglidurva száma, az It's All Over Now következett. Talán a visszajelzések voltak bátortalanok, vagy a rendezői utasítás volt túl kemény, de a negyedik szám -s persze tapsvihar - után levonultak a színpadról. Szerencsére néhány megszállott zenebarát, mint amilyen Kovács László, a Moiras kiadója jóvoltából 500-500 vynil lemezt megjelentetett a Liversing hagyatékából: egy 1965-ös, és egy 1967-es koncertfelvételeket tartalmazó hanghordozót. Így megmaradt az örökség egy része...

A következő fellépő, a Bajtala Trió még ennyi időt sem töltött a színpadon. Óriási meglepetésre az echte jazz-zenész Szakcsi Lakatos Béla zongorista és Kőszegi Imre dobos bevállalták a bulit, és játszottak egykori kortársuk, a '60-as évek közepén a legendás soulos, jazzes beatzenét játszó Bajtala János szerzeményeiből néhányat. Az énekes-basszusgitáros az a Gönczi "Apuka" György volt, aki szintén megmutatta magát már a '70-es években, és azóta is a színpadon van. Ámbár elhangzottak többek között a Ne menj el, a végén pedig a közismert Cigánylány c. Bajtala- szerzemények, valahogy nem sikerült felmelegíteni nekik sem a hangulatot, és ezt megérezve (talán?) idő előtt levonultak a színpadról. Kiss Joe az átszerelés közti szünetben (ezek nem voltak hosszúak, a megszokottak töredéke alatt megtörténtek) az amerikai beat-nemzedék himnuszából, Allen Ginsberg Üvöltés c. verséből idézett. „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban,...kik lemeztelenítették agyvelejüket az Ég előtt a Földfeletti alatt...", rokonságba állítva az ötvenes évek végi amerikai lázadókat a '60-as évekbeli hazai ifjúsági kultúrforradalom időszakával.

A harmadik fellépő az akkori Liversinggel rivalizáló, kemény blues-alapú muzsikát játszó Atlas együttes volt, akik az 1967-es szófiai Világifjúsági Találkozón hallották meg a feketék új zenéjét, a soul-t. Nos, az akkori sztárok, Bíró Gábor "Doki" gitáros, Szabó György "Manó" szájharmonikás visszavonultak, és Flamm Ferenc énekes vezetésével, valamint két, akkor még kuriózumnak tartott fúvóssal kiegészülve az új stílusra álltak rá. A régi csapatból az akkori gitáros- énekes, az azóta a musical- színpadokat is meghódító Makrai Pál, és a dobos, Szekeres Gábor képviseltette magát. Hozzájuk csatlakozott két ragyogó hangú női vokalistával egyetemben a Murad Abbas - Stencli Tamás fúvósszekció, Vincze Pál billentyűs és Szkladányi András basszeros. A hangzás tökéletes, a zene profi, az előadás színvonalas volt. A Szombat éjjel- Innék egy pohár sört, és a Félek, hogy egyszer meghalok ugyanúgy elhangzott, mint a Nézz rám, a Merre vagy?, az Álomország. c akkori slágereik, és ráadás számként a Töröld le a könnyeidet! c. közismert nótájuk. Pali hangja mit sem kopott, a fúvóskórus és a vokalisták megadták stílusjegyeikkel a recsegő, dübörgő soul alaphangulatát. Ők már eljutottak addig, hogy hét számot lenyomhassanak. Nagy veszteség volt az akkori rajongók számára, hogy nem lehetett lemezeiket megvenni akkor. Erre 2001-ig várni kellett, ráadásul az elkövető a lelkiismeretét megnyugtatni szándékozó Hungaroton volt.

Ezután a '60-as évek végének legendás jazz-rock bandája, a (Nagy) Syrius lépett fel. Az eredeti ötösfogatot egyedül Pataki Laci képviselte, minthogy közülük hárman már elhunytak, Ráduly Misi pedig felhagyott az aktív zenéléssel. A Syrius-Zappa emlékzenekar néven futó banda a Bécsbe települt billentyűs- zeneszerző mellett Bensó Pál- dobok, Somos András- fuvola, Szkladányi András- basszus, Abbas Murad- harsona, Stencli Tamás-szaxofon, Szakács Tibor- trombita, Vincze Pál- billentyűk, Vasicsek Öcsi János- ének felállásban elevenítette fel a legendás progresszív zenekar számait, kiegészülve Török Ádám fuvolistával és Vojnits Attila szájharmonikással. Az Elfáradtam én már c. dallal kezdtek, egy, az eredetiben nem hallható ragyogó harmonikaszólóval megpaprikázva, majd a The Vampire hangzott el, melyben a másik vendégművész, Török Ádám remekelt fuvolaszólójával. Tavaly alkalmam volt meghallgatni kétszer is a Syrius Legacy Bandet, akik fiatal, konzervatóriumot végzett jazz- muzsikusok. Nos, ők ragyogóan teljesítettek, az akkori elképzeléseknek- mondhatni- most is megfeleltek, és ugyanez mondható el a Syrius-Zappa emlékzenekar esetében is. Első ránézésre-hallásra talán megoldhatatlan Orszáczkyék- Patakiék örökségének reprodukálása úgy, hogy „áthallható" legyen, de ez mégiscsak sikerült. Ez a csapat is jóval fiatalabb volt, mint az addig hallottak átlaga. Persze Jackie hangja más, de Öcsi jól visszaadta a nagy előd stílusában a dalokat, így az Ördög álarcosbálját is. A koncertjük egy meglepetésszámmal, Pataki erre az alkalomra írt művével, az Emlékkel zárult.
A banda munkásságának megismerése szerencsére -Charles Fisher ausztrál menedzser jóvoltából is-, talán időben megtörtént: az ott kiadott nagylemezüket nehogy szégyenben maradjon, a hazai Hanglemezgyártó Vállalat is kiadta azt követően. És aki akarta- akarja, hozzájuthat mind az 1971-es ausztráliai felvételekhez, akár az említett Az ördög álarcosbálja hazai nagylemezükhöz, de a Széttört álmok (1972) szvit zenéje és a háromnegyedig készre hozott második nagylemezük (1973) bootleg anyaga is elérhető.

A szünet után a '60-as évek végi hazai avantgarde- progresszív vonal egyeduralkodójának, a Kex együttesnek Kex Remake néven futó emlékzenekara játszott. A csapat létrehozója-lelke- motorja- gitáros- énekese Tóth János Rudolf, aki oly sok műfajban otthon van: a Bergendyvel soul-rockot, Hobóékkel bluest, a Magyar Atommal rockot, az Ütött-kopott angyallal vokális stílust nyomott, és természetesen ott volt az eredeti Kex tagjai sorában is, igaz, csak rövid ideig. „Angyal"-társaival, Lee Oliver és Fejér Simon Pál gitáros- énekesekkel a frontvonalban, Fekete István trombitással, az egyre ritkábban előbújó Zsoldos Tamás basszerossal, a fellépést most nem felvállaló Kisfaludy helyett Móré Attila dobossal, Oláh Bence orgonistával, női- férfi vokállal (Kiss Flóra és Szakonyi Milán) a háttérben. Tóth Janó az Ez volt a Kex-szel kezdett, mely egy emlékező-ismertető dal saját tollából.
Ezután, változatos hangszereléssel, kidolgozott zenei részletekkel, jól előadott énekkel jöttek a Kex- slágerek. a Zöld- sárga, a József Attila versére írt Tiszta szívvel, az A Család, és a többiek, majd a végén a Kanapé. A dalokra mind- mind ráismerhettünk, annak ellenére, hogy Tóthék néhányszor alaposan átvariálták őket úgy, hogy ezáltal más köntösben jelentek meg. Az A család klasszikus 3/4 -es kamaradarabjából hard-rock nóta kerekedett ki, az akkori Free-sláger, az All Right Now elemeit is felelevenítve benne, a következő számban a pöttyös nadrágos trombitás akkorát rögtönzött, hogy bármelyik jazzer becsületére vált volna, de a három elöl álló gitáros- utaltak is rá-, Crosby, Stills, Nash & Young módjára olyan acapella kórusokkal rukkolt elő, hogy beleborzongtunk. Az együttes egyetlen kislemezzel és 4 rádiófelvétellel érte meg Baksa Soós János zenekarvezető- énekes-showman disszidálását 1971 nyarán, ezúttal a zenekar végét is. A már említett Moiras kiadó adott ki szintén igencsak korlátozott példányban néhány bakelitet, majd CD-t tőlük 35 évvel később, 2006-ban. A Kex Remake CD-je tavalyelőtt óta hozzáférhető.

A R & B, a soul- rock, a Detroit- soul, a fúziós jazz és az avantgarde után utolsóként a hard- rockot játszó Taurus együttes programja következett. Érdekes módon nem együtt, hanem külön- külön léptek fel. A betegségét még nem kihordó Balázs Fecó, az egyetlen színpadképes élő tag a zenekarból három számát, a Kőfalak leomlanak, az Anyám, vigasztalj engem! és a Lány, akire szerelemmel nézhetek c. saját szerzeményét énekelte el a maga orgonakíséretével. Becsületére váljon, hogy elvállalta a fellépést, mert mi, vasiak, emlékezhetünk, milyen nehezen emésztettük meg az augusztus végi sitkei koncerttől való távollétét. Az meg igazán a becsületére vált, hogy behívta maga mellé a Taurus, a Korál, és még számtalan sok rock-banda nagyszerű szövegíróját, Horváth Attilát, akit Fecóval együtt megtapsolhattunk. Fecó után többezer wattal megnövekedett a MOM nagytermének levegője: a Szólíts meg vándor c., ugyancsak Fecó-dal dübörgött fülünkbe az Anda Bálint gitáros- énekes, a széles texas-kalapban fellépő Felkai Miklós gitáros, Bajzát Zsolt frissen odacipelt új Hammond XK1-esen munkálkodó billentyűs, és az előző bandával is játszó ritmus-szekció, a Zsoldos- Móré duó alkotta zenekar.
Mint a Kex Remake esetében, már náluk sem érződött a műsor első felében tapasztalható szorongás: jöttek a jól ismert dalok egymás után, és a nagyívű gitárszólók Radics Béla módjára. Mert lássuk be, az utolsó rész inkább az Ő emlékének szólt. A megátkozott ember, a Napfényes napok, A lángszívű lány, A bika jegyében már a korán eltávozott gitárfenomén következő bandájának, a Tűzkeréknek a repertoárjából szólt. Mind Anda, mind pedig Felkai gitárimpróival alaposan tűzbe hozta a közönséget, pedig már majdnem négy órája ültünk a helyünkön. Emlékezetes volt a Bika jegyében c. dalban a nagy példaképek megidézése: a Cream Politician, egy Zeppelin- őrület és a Deep Purple Black Night-jának betéteit hallani! A koncert végére Deák Bill Gyula is tiszteletét tette: együtt énekelte a számokat az emlékzenekarral. A műsor végén Béla legnagyobb slágere, a Zöld csillag hangzott el, a híres, sorsidéző mondatokkal: „Ha elmegyek, csillag leszek én is." Így is lett, folyamatosan tündöklő csillag lett a hazai rockhorizont egén. Bár csak ne vált volna be a jóslata! Szerencsére a két, még „időben" kiadott Taurus kislemez után megjelentek olyan bootleg- kiadások is, melyeken a Taurus dalait, de még több, melyeket Radics Béla koncertfelvételeit is be lehet szerezni. A kalózfelvételek ez esetben hasznosnak bizonyultak.

Az utolsó akkordok elhangzása után beigazolódott Kisfaludy András elvárása: a kármentés sikeres volt, a rehabilitáció megtörtént. És aki nem hallotta ott, aznap este ezt a zenei történelemírást, annak sincs oka a kesergésre: nemcsak hangfelvétel történt a később kiadandó lemezek érdekében, de mozifilm is készült az estéről, sőt, a kincstári televízió is műsorra fogja tűzni a felvételeket. Megérdemeljük!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.12.08-án

2016. november 18., péntek

A HAMMOND MOZARTJA- RAPHAEL WRESSNIG ÉS ZENEKARA

A Hammond Mozartja - Raphael Wressnig és zenekara adott koncertet a Muzikumban

2016.11.18. szöveg és fotók: Gróf István

Harmadszor látogatott el az idén hazánkba Raphael Wressnig osztrák Hammondos, akit fiatal kora ellenére háromszor (2013, 2015 és 2016) terjesztettek fel a „Best organ player of the Year” címre, amit a Downbeat amerikai jazz-újság kritikusai előlegeztek meg neki. Tavasszal szintén a Muzikumban volt Igor Prado gitárossal az oldalán, nyáron Pribojszki Mátyás blues- harmonikás Kobuci-kerti lemezbemutató koncertjének volt meghívott vendégelőadója, a hétvégén pedig ismét a budapesti klubban a The Soul Gift Band kíséretében játszott.
Az egyébként a hazai Marquee- klubnak is nevezhető Muzikum vezetői az őszi- téli- tavaszi időszakban magukra vállalják a hazai blues népszerűsítését, havi 6-8 koncertet szervezve, és ez, bizony, derék tett a műfaj népszerűsítése érdekében.
Wressnig 1979-ben a közeli Grazban született, és hamar a jazz és a blues szerelmese lett. Példaképei Jimmy Smith és Jack McDuff voltak a jazz, Booker T. és Billy Preston a blues -soul- rock oldaláról. Nem mindennapi tehetségének és orgona- tudásának volt köszönhető, hogy 23 évesen, 2002-ben lemezt adhatott ki az ugyancsak osztrák gitáros, Oliver Mally zenekarával. 2006-tól a már befutott amerikai gitáros, Larry Garner oldalán sajátította el sok más műfaj sajátosságait, színesítve és kiszélesítve muzsikája határait. Ekkor járta be a világot Amerikától Ázsia tájain keresztül Európa valamennyi országáig, és jammelhetett többek között Ronnie Brooks-szal, Louisiana Reddel, Johnny Vidacovich-csal vagy Pete Yorkkal is.
Két, idén kiadott lemezét, a The Soul Connection c. stúdióalbumát, valamint a Captured Live, trióban lejátszott, koncertfelvételeket tartalmazó lemezét volt hivatott bemutatni a nyolc éve vele együtt-muzsikáló olasz Enrico Crivellaro gitárossal, és az ugyancsak osztrák Silvio Berger dobossal.
Wressiggel és a hozzá köthető műfajok átjárhatóságával két, éppen Szombathelyhez kapcsolható emlékkép villant fel bennem. Az egyik 1978 telén történt, amikor a szombathelyi szimfonikusok egyik vasárnap délelőtti matiné- hangversenyén Muszorgszkij Egy kiállítás képei c darabjának bemutatása volt a népszerűsítés tárgya. Először zongorán, majd Ravel hangszerelésében a jól ismert nagyzenekari változat került bemutatásra. A tájékozott, nyitott és bátor szervező ezután harmadikként magnóról lejátszotta az Emerson, Lake & Palmer trió ritka zenei élményt adó progresszív rock átiratát is. A közönség nagyon élvezte a harmadik előadást is, ellentétben a színpadon ülő zenészekkel, akik közül a bátrabbak azonnal, a többiek pedig szép lassan, valamennyien elhagyták helyüket, méla undorral és megvető gőggel tekintetükben. Hát igen, ez akkor volt. Manapság igen gyakran szerepelnek „komolyzenészek" ennél jóval gyengébb színvonalú esztrád- műsorokban is szívesen: feltételezhetően a kereset-kiegészítés motiválja őket erre.
Talán nem ez az indítéka a manapság egyre gyakrabban tapasztalható gyakorlatnak, miszerint „komoly" jazz-zenészek játszanak bluest, soult, rockot. 2013-ban, mint a Lamantin- tábor hallgatóinak doyenje „kérdőre vontam" néhány ott oktató jazz- pedagógust: az esti koncertek közül egyedül a blues-napiakon nem láttam ott őket a közönség soraiban. „A három akkordos blues-séma nem a mi világunk. Ez kevés nekünk"- szóltak a válaszok. De lám, nemcsak Wressnig, de hazai pályatársa, Premetz Mátyás orgonista Kéknyúl formációjával egyértelműen a blues, a funk, a soul felé is tart, ugyanúgy, mint Jász András szaxofonos, akinek Kulturfunk című CD-jét hetek óta nem tudom kibányászni a lejátszóból. És alig várom a decemberi beat- koncertet, ahol Szakcsi Lakatos Béla Kőszegi Imrével az oldalán Bajtala János soul- nótákat fog játszani.
A The Soul Gift band egy szédületes instrumentálissal, egy Stanley Turrentine számmal kezdett, amiben főként Enrico gitár-rögtönzési jöttek át leginkább. Ezt két Wressnig-szerzemény, a Slivovitz for Joe rock- blues és a Banana Boogaloo swing követte, szédületes orgona- imprókkal a közepén. A számok előtti felkonfban az orgonista utalt példaképére, az ugyancsak osztrák származású jazzfenoménre, Joe Zawinulra és Joe Vidacovichra, zenésztársára, akinek ajánlotta előbbi felvételét, majd a páratlan élményt adó hazai szilvapálinkára is, ami szintén a dallal kapcsolatban lett megemlítve. A trióban nem lévén basszus, ezt a Kéknyúlban már megismert módon az ötvenes években tökélyre fejlesztett Hammond B3 csodahangszer lábpedáljain hozta a muzsikus. Majd Ivory Hunter örökzöldje, az I Almost lost My Mindc. lassú blues következett, jazzes gitár- és orgonaimprókkal. Érdekes volt, ahogy az édeskés dallam hogy kapott energiát Raphael ujjai alatt. Elegáns volt, de azért a keménység is kijött belőle. Muddy Waters Mojo Workingjének ritmusát, hangulatát véltem felfedezni a következő dögös bluesban, Tommy Tucker Hi Heel Sneekers c dalában. Itt a nitty-gritty blues lüktető energiája jött át az orgonista örökmozgó nyolcadait hallgatva.
Szünet után a az előző, Soul Gumbo nagylemezéről egy szaggatott ritmusú, funky groovos szám, a Weak Sauce következett, magától adódóan kiváló alkalmat teremtve mindkét szólóhangszer extázisig fokozódó rögtönzéseire. Meg is tették bizony, nagyon keményen. A következő, ismét az új lemezen szereplő country-dal átdolgozásban Enricóé, a padovai születésű gitárosé volt a főszerep, aki a színpadot elhagyva, a közönség sorai között nyomta hangulatos szólóit, de a szólisták alá tökéletesen aládolgozó dobos, a nem tolakodóan, de precízen játszó Silvio Berger remek ritmusváltásos játéka is kiemelkedő volt a számban. Mintha a báty, John Lee Hooker Boogie Chillenjét idézte volna fel az unokaöcs, Earl Hooker szédületes boogie-jában, ahol a hangulat ismét az extázisig fokozódott. Egy Wressnig saját dal, ezúttal a színes műfajválasztékból egy kemény Memphis-soul dal, az It's Your Thing zárta a koncertet, a kemény, energikus vonalat erősítve. Az orgonista, ámbár nagyon jól érezte magát zenélés közben, mégsem nyújtotta el a végtelenségig a szólóit, 6-8 percesnél nem voltak hosszabbak számaik, melyben természetesen Enrico megszólalásai is benne foglaltattak, aki nemcsak „reszelt", hanem akkordozott bennük.
A meghajlások után a három ráadás szám közül az első egy Bo Diddley- ritmusú őrület volt, majd a Mustard Greens című saját szerzemény következett, amely szintén tovább fokozta a hangulatot. Ezt nemcsak Enrico óriási gitárnyüstölésének, hanem Raphael dinamikailag hatásosan felépített orgonaszólójának is köszönhető volt, melynek végén a muzsikus nem átallotta felgyújtani hangszerét. A több milliós Hammond- matuzsálem szerencsére nem égett oda, és a billentyűs utoljára lejátszhatta rajta minden idők legsikeresebb jazzorgona- darabját, Jimmy Smith Organ Grinder's Swingjét.
Stílusok keveredését, egy fűszeres mixet hallhattuk ezen az estén, érzelmes, egyben energikus, briliáns kivitelben. Olyat, mint a louisianiai vegyespörkölt, a gumbo. De hát ez lemezének a címe is!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.11.18-án, és a bluesvan.hu portálon 2017.01.09-én

2016. október 28., péntek

KÖTETBEMUTATÓ ZÁRTA AZ ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEKET

A Nádasdy-vár házasságkötő termében mutatták be az Évezrednyitó beszélgetések ötödik kötetét. Ezzel végleg véget ért a Gróf István által vezetett másfél évtizedes múltra visszatekintő előadás-sorozat.

Az Évezrednyitó beszélgetések című közéleti, kulturális beszélgetések anyagából készült ötödik kötet bemutatóján Kondora István, Sárvár város polgármestere mondott köszöntőt. Ezt követően Ambrus Lajos, József Attila-díjas költő méltatta a kötetet és Gróf Istvánnal, a könyv és a rendezvénysorozat szerkesztőjével beszélgetett.
A kötet, amelyet a város önkormányzata adott ki, és a Sárvári Milleneum Alapítvány gondozott, az utóbbi években zajlott kilenc beszélgetés anyagát tartalmazza – mutatta be a kötetet Gróf István. Megerősítve azt a döntést, hogy valóban véget ért a millennium évéhez kapcsolódva elindult sárvári évezrednyitó.
Ambrus Lajos szerint az előadás-sorozat a nemzeti oldal önismeretéért és a konzervatív-polgári gondolat bemutatásáért is sokat tett. Sárvár fejlődése bizonyítja, hogy sikereket ez a világlátás ér el. A József Attila-díjas író úgy érzi, az elért eredményeken túl a gondolkodó közösségeknek is lesz még tennivalója a jövőt illetően.
A kötetbemutató a sorozat legutolsó állomása volt, az öt kötet azonban tovább őrzi a több mint másfél évtized alatt elhangzott beszélgetések anyagát, a sárvári rendszerváltás hangulatát.

szöveg: x.y., fotók: Grófné Dr. Kerekes Enikő
Megjelent a Sárvári Hírlap 29. évfolyamának 20. számában, 2016.10 28-án

2016. október 12., szerda

ÖTCSILLAGOS ZENE A MARRIOTT HOTEL BÁLTERMÉBEN- MINI KONCERT BARTÓK EMLÉKÉRE

Ötcsillagos zene a Mariott Hotel báltermében - Rendhagyó Bartók-estet tartott a Mini

2016.10.12. - 20:00 | Gróf István - Fotók: Tóth 'Diza' Dénes

Papp Gyula és Török Ádám 1971 óta ápolja Bartók világát, és már gyermekkorukban felfigyeltek a géniusz magyar zenész csodálatos műveire, a Kárpát-medence és a magyarság gyönyörű népzenéjére. De nemcsak ezek a darabok szólaltak meg az október 9-i koncerten. Az 1969-ben alakult Mini együttes a legsikeresebb, progresszív rockot játszó korszakából, a 1971-73 közötti aranyéveiből állította össze a koncertanyagát, és legsikeresebb felállásával, a Török Ádám- Papp Gyula- Nagy István és a Németh Tamást most váltó Tóth Dénes összetételben lépett fel a nem éppen rockkoncerteknek helyet adó, ötcsillagos szálló elegáns báltermében. A „Bartók on Rock- Mini Acoustic World" elnevezést viselő zenei projekt megalkotásának apropóját pedig Bartók Béla születésének 135. évfordulója, valamint a halálát követő 70 év elteltével a szerzői jogok elévülése adta.
A széles báltermet majdnem betöltöttük, mikor Török Ádám a mikrofonhoz lépett, és felkonferálta azt, amit már említettem: a prog- rock legfényesebb korszakából, a nagy Syrius méltó kortársától, az akkori Mini dalaiból játszanak le egy csokorral, és persze a Bartók-átdolgozásokból. A középen álló zenekarvezetőtől jobbra ült Nagy István, a basszgitáros, mögötte a zenésztársainál jóval fiatalabb beugró dobos, Tóth Dénes, és a széles színpad jobb oldalán pedig Papp Gyula billentyűs. A stage bal oldalán 4 csinos leányból álló vonósnégyes foglalt helyet, akik erre az alkalomra álltak össze a nagyhirű rockbandával, élükön a győri Kézdy Luca jazz hegedűssel. A beharangozott, a produkciót segítő két női vokalistát azonban hiába vártuk.
Nagy Pista jól ismert 6/8- os basszus felvezetésével a Kereszteslovag visszatér a városba címmel két korai, '73-as dalból összegyúrt számmal kezdtek. A stúdió-minőségben eljátszott dalokban - Ádám izgalmas fuvola- és Gyula igényes zongora rögtönzéséivel felforrósítva-, különösen a kompozíció második részében nagyon jól hangzott az eddig nem megszokott cselló- brácsa duó kíséret, borúsabbá, balladisztikussá téve a hangulatot. Ennek fokozására egyébként a zenekar mögötti kivetítőn bejátszott fotók, klipek segítettek sokat, akár összefüggtek a dalok tartalmával, akár hangulati aláfestést adtak nekik.
A műsort a Sirályok az éjféli napon című összeállítással folytatták. A szürrealisztikus, ködös-borongós hangulatú első rész a maga dallam-, hangszín-, és ritmusváltásaival hazai progresszív dalirodalom egyik legerősebb opusza. Kategóriájában talán Mick Abrahams Blodwin Pig zenekarának San Francisco Skethes c. négytételes szvitjéhez lehetne hasonlítani. A kevésbé ismert második, dzsesszesebb részben aztán Papp Gyuszi is - rögtönzései során- megmutatta, milyen volt az az igazi, régi és megunhatatlan Hammond-hangzás. Az Este a székelyeknél 1973-1993-2013 c. kompozícióban már nem kellett a vaskalapos Bartók- örökösöknek megváltoztatni, - mint ezelőtt-, a darab címét Éjféli találkozás Béla bácsival-ra, hiszen 70 év után szabadon felhasználhatók már a zeneszerzők szerzeményei. A zenekarvezető kijelentése, miszerint ha Bartók ma élne, biztosan progresszív rockot hallgatna, talán nem is olyan elrugaszkodott képzelődés. A fő dallamot minden alkalommal másként variáló fuvolaszóló, a gyors részekben pattogó zongoraakkordok, és a billentyűs visszafogott, precíz szabadvariációi, a vonósok, különösen a szólószerepet vállaló és azt kiválóan megoldó Kézdy Luca hegedűs rögtönzései bizonyossá tették: ugyan a zenészek alázattal nyúltak az örökséghez, maradandó új alkotást produkáltak ebből.
A sokszor több mint 10 perces zenedarabok sorában a viszonylag kései, 2013-as születésű Emlékút a balladafolyón című, aktualizált Török-szerzemény volt felejthetetlen számomra, amely egy emlékezés az elhunyt zenészkollegákra, akik „már mind, mind fent játszanak az égi klubban a csillagok között", beleszőve már Somló Tamást és Laux Józsefet is közéjük. A kivetítőn pedig sorra jelentek meg azok, akiket megénekelt a melegszívű zenész. A Bartók-életmű újabb átdolgozott műve, a Rondók következtek ezután. A valóban nehezen feldolgozható és reprodukálható darabok előadása nemcsak ezért volt különleges. Az átdolgozás során egyrészt a fuvolaszólamok voltak a meghatározók, amelyekkel Török bácsi - ahogyan a zenész magát tréfásan, önironikusan nevezi - ragyogóan megbirkózott, és természetesen a zongora, melyet a művet átdolgozó-áthangszerelő, immár a közeli Sopronban megtelepedő Papp Gyula szólaltatott meg a bartóki hangzásvilágot rögtönzéseibe beépítve. A nóvum és az eredeti műhöz való hasonulás a vonósnégyes feladata volt, amelyet ők ezúttal is kitűnően oldottak meg. Telitalálat volt a fotó- és klipháttér a falon. Bartók fiatalkori (még egy serdülőkori fürdőnadrágos fotó is előkerült) és időskori archív képein kívül Miro színes reprói, a Mini zenekar egykori és kései fotói, valamint modern fotómontázsok egészítették ki vizuális élményekkel a zenei élvezetet. A Bartók- varázslat után ismét két korai remekmű, a Haloványkék gondolat és a Ne félj! egyvelegét adták elő, szintén izgalmas hangszereléssel. A meglepetést - ismervén Ádi és Gyuszi zenei képességeit és várható teljesítményét - ezúttal is Luca szolgáltatta: az egykor John Mayallal is együtt muzsikáló Sugarcane Harris hegedűs jazzes-bluesos, ördögi technikáját elevenítette fel a majd' extázissá fokozódó virtuóz hegedű-improvizációjával.
Az ős- Mini nem túl hosszúra tervezett műsorát legnépszerűbb dalával, az estén érdekes módon már elhangzott Vissza a városba c. balladával fejezte be, ezúttal nem két és fél perces változatban, hanem Kézdy, Török és Papp kiváló hangszerszólói, rögtönzései jóvoltából jóval hosszabban. Anakronisztikusnak tűnő megállapítás az, amit Török bácsi az (rock)irodalomban először és utoljára leírt, miszerint nem vidéken élni jó, hanem „vissza a városba, mert ott meleg van, nyugalom és fény". Lehet benne igazság...
Az Art Anzix Színház szervezésében megvalósuló produkció az idei ősz egyik legnagyobb rockzenei durranása volt. Örülök, hogy részese lehettem ennek a páratlan élménynek még akkor is, ha a helyszín és talán a kelleténél is több sznob miatt a megszokottnál kissé sterilebb volt a hangulat. Talán Török bácsinak is nehezére eshetett úgy visszafognia magát - persze csak a konferálás terén-, ahogyan azt ezen az estén tette. Mindenesetre nagyon várjuk az elhangzott anyagból lementett és elkészülő lemezt.

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016. 10.12-én

2016. szeptember 21., szerda

WOODSTOCK HŐSEI ISMÉT MAGYARORSZÁGON- A TEN YEARS AFTER AZ A 38 HAJÓN

Woodstock hősei ismét Magyarországon - A Ten Years After lesz az A38 hajó vendége

2016.09.21.Gróf István - Fotók: internet

Az angol blues-rock egyik alapköve, a Ten Years After, amely fénykorát a 60-as évek végén illetve a 70-es évek elején élte, ma is ugyanolyan energiával hasít, mint fénykorában. Szeptember 25-én az A38 hajón lépnek fel.
A fanyalgók és a feltétel nélkül lelkesedők nagy dilemma előtt állhatnak ez alakalommal: az előbbiek szerint az egykori frontember, Alvin Lee nélkül nem Ten Years After a banda, aki már 2004 óta nem is tagja a zenekarnak, haknizó öreglegényeket pedig már hallhattak eleget. Igen ám - hangzik a kontraérv-, a világ változik, az új zenészek mindig trónkövetelőként lépnek fel, és a verseny néha jól dől el. 2004 és 2014 között az a Joe Gooch gitáros- énekes vezette az akkor szintén sokat turnézó bandát, aki - hallhatták sokan itthon is - ragyogóan helytállt a csapat blues- rock repertoárjának tolmácsolásában.
2014-től újból változott a frontember személye: az a 31 éves londoni Marcus Bonfanti lett a csapat ásza, aki 2012-ben, 2013-ban és 2014-ben elnyerte a British Blues Awards kategóriagyőzelmét. Bonfanti 16 éves kora óta zenél, és a brit blues csodagyerekeként emlegetik. A hab a tortán pedig az, hogy a vele ellentétben igazi matuzsálem, a 71 éves Colin Hodgkinson lett az új basszusgitáros, aki véleményem szerint minden idők legjobb fehér blues- rock basszerosa. Colin 15 éves kora óta, azaz 56 éve nyüvi hangszerét, többek között a brit blues keresztapjával, Alexis Korner-rel, de Spencer Davis bandájában ugyanúgy, mint Jon Lord projektjében is szerepet kapott. Talán nehezen hihető, hogy leginkább az ő neve vonz az esemény meglátogatásakor.
A Ten Years After pályafutása közismert, dióhéjban azért annyit, hogy 1966-ben alakult meg Robin Hood városában, Nottingham-ben, mint az akkor divatba jövő blues- rock formációk egyike, a Cream, a Taste, a Jimi Hendrix Experience társaságában. Gitár-centrikus, az extázisig fokozódó hosszú rögtönzésekkel, kemény blues-zenére alapozott dübörgő rock volt ez, melyet a zenekarvezető- énekes- gitáros, Alvin Lee a tökélyre fejlesztett. Legpompásabb albumaik az 1968-as Undead, a '69-es SSSSH és a '70-es Cricklewood Green, legismertebb nótáik - reméljük, újra hallhatjuk őket vasárnap is - a smirglinél durvább I'm Goin' Home, a Hear Me Calling, a Love Like a Man, az I Woke Up This Morning és a I'd Love To Change The World.
Sikereikre jellemző volt, hogy a zene tekintetében is protekcionista amerikaiak a legendás háromnapos Woodstock-i fesztiváljukra a 31 zenekarból mindössze hármat hívtak meg a rock-nagyhatalomnak számító Nagy- Britanniából: a The Who-t, a Keef Hartley Bandet és a Ten Years Aftert. A rengeteg turnézásba felőrlődő (Amerikában összesen 28 országos hangversenykörutat, közte sok több hónaposat tartottak) banda 1975-ben feloszlott, és tagjai szólókarrierbe kezdtek, melyből a nyers rock'n'roll és a balladák felé orientálódó Alvin Lee jött ki a legsikeresebben.
'83-ban egy évre, '88-tól 2004-ig egy-egy koncertturné idejére újból összejöttek, majd 2004-2014 között a már említett Joe Gooch-el az élen stabilizálták magukat, és még új lemezeket is adtak ki. 2014-től pedig ismét a már említett izgalmas tagcserékkel, újabb stúdió albummal tarsolyukban lép fel Pesten a Marcus Bonfanti- gitár, ének, Colin Hodgkinson- basszus és a két ősalapító, Ric Lee-dob, és a Chick Churchill-orgona összeállítású négyesfogat. Izgalommal várjuk őket!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016. 09.21-én

KORAŐSZI FOLKLÓR-RÁADÁS ANGLIÁBÓL A TINÓDI FOGADÓ UDVARÁN

Koraőszi folklór-ráadás Angliából a Tinódi fogadó udvarán

Szöveg: Gróf István
Fotók: Dr. Kereszty Gábor

Már-már hagyományosnak tekinthetők a Tinódi fogadó udvarára szervezett szabadtéri folk-estek, melyeknek előadói idén döntő többségben – Markó Péter szervező ismeretségi köréből – Angliából érkeztek. Így volt ez pénteken este is, mikor is a Phil Underwood vezette The Creole Brothers formáció két tagja, a tangóharmonikás/énekes/zenekarvezető mellett Charlie Skelton hegedűs mutatta be programját a hazai közönségnek. Az eredeti felállásban egy gitáros is szerepel, de ő nem volt itt ezen az estén, pedig, utólag megállapíthattuk, nem ártott volna néha a „zömökebb hangzás” miatt egy kis gitár-, vagy akár zongoratömörítés sem.

Új helyen, a teljesen megtelt kerthelyiség bal oldali sarkában felállított miniszínpadon az első perctől kezdve megadták azt a forró alaphangulatot a kortalannak tűnő zenészek – talán már a hatvan körül is járhattak –, amely végigkövette az egész estét. A zenészek elsősorban cajun zenét játszottak. Ennek a műfajnak a kialakulása eléggé kacifántos. A XVIII. század közepén a kanadai Új-Skócia tartományból az ott letelepedett gyarmatosító franciákat kiverték az angol seregek, akik kénytelenek voltak odébbállni párezer kilométerrel délre, a Louisianai-öböl partjára, ahol fővárosukat, New Orleanst megalapították, és amely később többféle új zene, a jazz, a blues, a dixieland, a ragtime megszületésének a helyszíne is lett. Az ottlakó, francia kulturális elemeket művészetükbe beépítő fehérek lettek a cajunok, akik ünnepnapjaikon cajun-zenére járták, a szinesbőrű, vagy keverék ottlakókat pedig kreoloknak nevezték, zenéjüket pedig zydeco-nak. Sok volt az egymásrahatás persze, és a cajun zene igazán azért az afroamerikaiak hatására lett erősen ritmizált, jól táncolható zene. A jellegzetes egysoros, diatonikus, gombos tangóharmonika (melodeon) használatát pedig az ottlakó németektől szipkázták el. Az eredeti cajun–bandák háromtagúak voltak: hegedű, tangóharmonika és a triangulum, mint ütőhangszer, mely utóbbi a feketék által játszott változatban az erőteljesebb hangzású washboard, azaz mosódeszka volt.
Phil és Skelton rögtön két vérbő cajun dallal indított, persze franciául énekelve azokat. Hamar megszerettük a harmonika toló-húzó játékmódjára épülő délszaki ritmusokat, a tapsok nem maradtak el. De hogy a brit legények a hazairól se feledkezzenek meg, egy-egy angol népdalfeldolgozást is lejátszottak, amelyeknél Underwood vagy szintén hegedűt vett kezébe, vagy a más hangzást adó hazai tangóharmonikát használt. És mivel az angol népdalok nagy része a brit világbirodalom kiépítését elősegítő flottáról szólt, hát persze, hogy megjelentek a hazavágyódást megéneklő szomorú tengerészdalok is, a hajóra festett vörös rózsákat megidézve. Skelton, a kalapos, lófarkas hegedűs egy saját balladáját is bemutatta nekünk, szintén a sailor, a tengerész élete köré fűzve. Virtuóz technikája Mága Zoltánt, tipikus angol folk-zenei stílusjegyei pedig a ’70-es évek legnépszerűbb brit folk-rock bandáját, a Fairport Conventiont idézte. A szünet előtti szintén hazai angol népdalban pedig Phil mutatta meg harmonikáján, hogy nemcsak kísérni, dallamot játszani, hanem kiválóan rögtönözni is tud.
Szünet után megint jöttek felváltva a vidám trópusi, franciául énekelt cajun-dalok és az esős, borongós hangulatú hazai énekek. Az előbbiek közül a két hegedűvel, több szólamban megszólaltatott blues, az utóbbiak közül – szintén a vizek világából –, ezúttal a tengerre kihajózó, de onnan a vihar miatt vissza nem térő halászok tragédiája volt megkapó. Egy újabb blues-ban, a Boscow Bluesban a kalapos zenekarvezető rögtönzött egy jót ismét harmonikáján, majd Petőfi Befordultam a konyhába nótája hasonlatával bizonyítva, miszerint hamar lehet egy műdalból „majdnem” népdal, Chuck Berry fergeteges rock and rollja, a Johnny B. Goode hangzott el, mintegy hangulatfokozóként. A stíluskavalkád – persze egységes hangzású népzenei hangszerelésbe öltöztetve – tovább folytatódott: hol Bartók hegedű-duóinak egyikét idézték fel (mindketten hegedűjüket használva), hol érzelmes ¾ es keringőt játszottak, hol a legismertebb brit népdal, a Van Morrison által is feldolgozott Rollin’ Home ismert dallama csengett jól ismerten a fülünkbe, hol az egy kicsit már giccsbe hajló amerikai doo-wah slágert énekelték el, énektudásukat is bizonyítandó az előadók.
Mint a kezdéskor, a záráskor is egy ízig-vérig louisianai cajun-nóta, a Saturday night jelezte a hallgatóságnak, hogy a banda fő profilja ez a délszaki zene. Elmondhatjuk, hogy jó időben, jókor voltunk ott, a Tinódi kerthelyiségében ezen az estén: élmény volt hallgatni ezt a kellemes zenét.







megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2016. 09.21-én

2016. augusztus 23., kedd

A WORLD-ZENE KIVÁLÓSÁGAI SÁRVÁRON- HERCZKU ÁGI ÉS A BANDA

A hazai world-zene kiválóságai Sárváron – Herczku Ági és a Banda

Szerencsés lehet az a sárvári, vasi, régióbeli érdeklődő, aki mostanság Sárvárra jön világzenét hallgatni: 2015 Adventjén a műfaj hazai megteremtője, azóta is koronázatlan királya, a felvidéki Ghymes adott emlékezetes koncertet fürdővárosunkban, most pedig a Folklórfesztivál „nemzetköziségébe” rejtettek bele a szervezők egy hazai folklórestet.

Az erdélyi és a gencsapáti táncegyüttesek műsora után a Sebestyén Márta utáni generáció népdalénekeseinek legismertebbje, Herczku Ági mutatta be műsorát a Bandával, zenekarával az ezen a téren is szerencsés hallgatóság előtt: végre a hetek óta örökké a nyakunkban lógó esőnek aznap még az ijesztgetésre sem futotta. A (talán emiatt is?) szépszámú közönség a rivaldafényben a vékony, törékeny énekesnőt a színpad közepém állva láthatta meg, míg a Banda tagjai körbeülték. Jobbján párja, a multi-instrumentalista énekes, de ezeken kívül zeneszerző és producer szerepet is betöltő Nikola Parov és a tangóharmonikán, dobokon játszó Födő Sándor „Fodó”, azaz a world-zenészek.
A hagyományos népzenei formáció tőle jobbra foglalt helyet, köztük Hegedűs Máté „Kishega” és Pálházi Bence „Pálesz” prímások, Fekete Márton „Kispuma” brácsás és Molnár Páter „Mojmoj” bőgős. Ámbár a meghívóban a legújabb, Bandázom című új lemezük anyagának bemutatását ígérték, de szerencsénkre a 2011-es Tüzet viszek és az azt megelőző Megéred még című Parov- Herczku- albumukról is válogattak az est folyamán. Ez utóbbin főleg Nikola műalkotásai, dalai, feldolgozásai szerepelnek, míg a Tüzet viszek inkább autentikus népzenéket tartalmaz. A legújabb és talán az eddig a legsikeresebb Bandázom ezek optimálisan „kikevert” elegye. Parov mester egyik daluk előtt elmondta, a jó world-zene csak az autentikus népzene tökéletes elsajátítása, ismerete után születhet meg, és ez így van az ő esetükben is. Ez tökéletesen vissza is jött a műsorukban. Hallhattunk pattogós „mulatós” cigánydalokat az elején, majd a bulgáriai Dobrudzsa vidékén élő román kisebbség szintén vérforrósító népzenéje következett, hogy aztán a Parov által akusztikus gitáron lekísért visszafogott, szép szerelmes dalt, a Keress mást magadnak címűt hallhassuk meg, persze Kallós Zoltán gyűjtését felhasználva.
Ági hangja csillogó, kristálytiszta, de talán elüt a megszokott/elvárt női népdal-megszólaltatásoktól: inkább mélyebb hangokat énekel a megrezegtetett szoprán helyett, és mintha kevésbé is „cifrázná”. Talán ettől lesz “herczkuágis”, ettől lesz világzenei. És persze attól, hogy az énekesnő kitalálta az előadásmódját. Finom, elegáns megjelenése, jól megválogatott népies, de szinte arisztokratikus eleganciájú ruhái, a zenei betétek alatt visszafogott, mégis karakteres tánclépései, informáló, mégis derűt kiváltó konferansza, mind-mind kiszolgálják az előadóművész produkcióját, és ez ettől lesz egyedi és utolérhetetlen. Igazi mezőségi népzenét is halhattunk- keserves, csárdás és szökős-, melyben Ági hangja mellett egyenértékű volt Nikola tercelése. A magyar népdalban nem megszokott, de Sebőékkel a ’70-es évektől elfogadtatott többszólamú ének gyönyörűen hangzott, és csak hab volt a tortán Parov hegedűjátéka. Hangszerét egyébként egyéni módon nem a nyakába vette, hanem a combjára támasztva szólaltatta meg.
A világ-zenészek egy nótányi szünetet kaptak, mikor is a vonósbanda Potta Géza felvidéki prímás hagyatékából játszott nekünk egyet, jó „nótás” hangulatban. A mi Kőműves Kelemen-balladánk rokonságából eredő bolgár énekelt történet hangzott el ezután, az eredeti 44 versszakból csak hármat bemutatva. A sok-sok instrumentumon játszó Nikola most ismét hangszert váltott, és a gadulka nevű ottani vonós hangszer egyedi hangzásával fűszerezte meg a dalt. Ámbár bolgárul énekelt Ági, mintha értettük volna a tragédiába torkolló történet szövegét. Parov mind a Kárpát-medencei, mind a kelet-európai szláv zenében tökéletesen otthon van: sajátjaként szólaltatja meg azokat. Itt itthon van, Bulgáriában otthon. A 2009-es lemezükről a Ya Stani című bolgár népdalfeldolgozásban nem győztünk utánaszámolni az ottaniak nevezetes, páratlan ritmusképleteinek: a 7/8–ok még mentek, de a többi már zavarba hozott minket.
A visszataps után Herczku talán legismertebb dala, a pop-zenészek által is gyakran feldolgozott, magyarózdi gyűjtésből származó Ha te tudnád, amit én zárta a koncertet, melyben a művésznő nem nagy sikerrel énekeltetett meg bennünket: a hajlítások nehezebben mentek, mint az Óh, Yeah-k szoktak egy könnyűzenei koncerten.
A másfél órás előadás megérdemelten óriási siker volt: a hallgatóság hosszú tapsa is erre utalt. Kár, hogy az ilyenkor tolakodónak tűnő CD árusítás elmaradt: bizony jó néhányunk dedikáltathatta volna frissen vásárolt emlékező kincseit.

– Gróf István-
fotók: Benkő Sándor
megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon 2016. 08.23-án

2016. június 29., szerda

AZ "ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK V." KÖTETÉNEK KÖSZÖNTŐJE

KÖSZÖNTŐ

Mindig titokzatos és varázslatos, amikor a végtelen idő folyamában századforduló vagy különleges szerencsés esetben évezredfodruló érkezik el az életünkben. Szerencsések azok, akik ilyen különleges pillanatokat megélhetnek. Ahogy a teljes napfogyatkozás varázslatos pillanata megfog, szinte meghökkent bennünket, úgy szippant be az idő tornádó tölcsére mindannyiunkat a végtelenbe.
Gróf István az "Ezredvégi- Évezrednyitó" beszélgetések sorozatával új szellemi teret nyitott, hogy másfél évtizeden keresztül valódi izgalmakkal töltse meg a Nádasdy-vár lovagtermét. Érdekes témák, érdekes személyiségek, érdekes közönség és tudatos szerkesztés jellemezte mindvégig a beszélgetéseket, amelyek időnként valódi történelmi párbeszéddé alakultak. Szinte felfoghatatlan, hogy 75 estén különböző témában érintették a magyarság nagy sorskérdéseit, életről és elmúlásról egyaránt. Ez a szellemi aranyhíd, amely összekötötte a témákat és az előadókat, határainkon belül és kívül, valódi üzenet múltról és jelenről a jövőnek.
Gróf István igazi értelmiségi küldetést vállalt, nemcsak a programok megszervezésével, hanem azzal is, hogy az előadásokat rögzítette és könyvek formájában közzétette. Egyúttal példát mutatott mindannyiunknak, hogy valódi elkötelezettséggel, lelkesedéssel sokat tehetünk városért, hazáért, nemzetért a magunk helyén.
Jó szívvel ajánlom e sorozatot minden érdeklődőnek, hogy akárcsak egyetlen beszélgetés, vagy egy értékes gondolat megtalálásával kapcsolódjon be- így utólag is- a beszélgetések családias légkörébe. A könyv pedig legyen örök emlék, amely megőrzi a múló időben a mindig általáno érvényű gondolatokat.

Sárvár, 2016. június 29

Kondora István
polgármester

2016. június 25., szombat

LAMANTIN 2016: LATIN- LENGYEL- FRANCIA JAZZ A SÁTORBAN

Lamantin Jazz Fesztivál 2016: Latin - lengyel - francia jazz a sátorban

2016.06.25. - 17:30 | Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Korlátozta a jegyvásárlókat a kánikula a fesztivál hatodik napján is. Június 24-én, az utolsó sátras napon az Urbán Orsi Trió, a Pjotr Baron Quintet és a Stephane Belmondo Trio lépett fel a Lamantin Jazz Fesztiválon.
Jó kis nyáresti hangulatot igyekezett a nagyérdeműnek - aki még csak csordogált ez idő tájt - ajánlani a pénteki jazzfolyamot nyitó Urbán Orsi Trió, és ez sikerült is. Az elismert jazzénekesnőt - aki gyakorta különböző latin ritmushangszerekkel is fűszerezte előadását - ezúttal Révész Richard, Magyarország egyik legjobb latin zongoristája, és Perger István ütős kísérte el. A műsor kellemes latin számokból állt, így hallhattuk a Volveras (Visszatérsz) c. balladát, a Quizas ( Talán) c. ismert dalt, melyben Révész Ricsi igazolta a beharangozóban elmondottakat szédületes sodrású, ugyanakkor érzéki imprójával. Érdekes, és megható volt az, hogy egy portugál nyelven előadott dalt a portugál focistáknak ajánlott a művésznő.
Urbán Orsi mély tónusú, fűtött, magabiztos hangjával, a tekinteteket magára vonzó előadásmódjával, kellemes összekötőszövegeivel hamar elnyerte a közönség hódolatát, amit folytatott a két, befejező, immár hazai szerzemény tolmácsolásával. Egy Horányi- tangó, melyre a szöveget Orsi írta, és a Charlie-tól közismert László Attila- dal, a Szippantás a jóból már jóval teltebb hangzással mentek, szinte nem értettük, hogy csak hárman állnak a színpadon. Ehhez persze kellett Révész magabiztos zongorakísérete, és a nem ritka, de hatásos rögtönzései, valamint Perger nem tolakodó, négy hangszerének minden centiméterét kihasználó ütősjátéka is. A visszataps után a közismert Sergio Mendez dal, a Mas Que Nada hangzott el, már alaposan felforrósítva az alapból sem hűvös hangulatot.
A Pjotr Baron Quintet Lengyelországból jött, öttagú legénysége más stílust, más hangulatot, más világot hozott nekünk. Baron elismert szaxofonos nemcsak Lengyelországban, hanem Európában és Amerikában is. Együtt játszott például Art Farmer-rel, Zbigniew Namyslowskival is. Pályáján John Coltrane, a post bop és a free-jazz nagymestere irányította egyrészt, másfelől a lengyel jazz nagy újítója, Tomasz Stanko. A zenekarban rajta kívül Hans-Peter Saletin trombitált, Michal Tokaj zongorázott, Maciej Adamczak bőgőzött, és az inkább programozó- matematikusnak, mint jazzdobosnak mutatkozó Lukasz Zyta dobolt.
Az ő szólójával indult a quintet műsora, amit eleinte beállásnak hittünk, de a zenészkollégák figyelme a mienket is odairányította: bizony, ment a műsor. A borongós hangulatú, szabad improvizációk hosszú sorát bemutató számot kimért, tudatosan felépített, de azért mégis frissen rögtönzött szaxofon-, akkordmentes, inkább széles futamokkal operáló zongora-, a középső hangsávba, valahol Freddie Hubbardos hangulatú trombita-, valamint a legfelsőbb húrokon üveghanghatáron is pengető bőgőszólók dobták fel.
A második, lassú, balladaszerű számban, az Awaking-ben vágott mellbe az a tiszta fúvóskórus, amely aztán a két következő számban is főszereplő lett. Pedig a jazz nem attól jazz, hogy a fő dallamot feljátsszák, mégis olyan többszólamú, éles, telt szaxi- trombita dallamsort, mint amit a Baron- Saletin kettős hozott, ritkán hallani. A pár sorral korábbiakra utalva Baronék zenéje közép-európai jazz- zene volt, világos jegyei -Stanko segítségével- felismerhetőek voltak. Baron tudatosan nyúlt egy XVIII. századi lengyel egyházi zeneszerzőhöz, Moniuszko Agnus Dei c művéből merítette fő témáját harmadik számához. Ez is egy dobszólóval indított és a dallamot felvezető fúvósok hozták gyönyörűen a régi dallomot.
A negyedik, a ráadás szám vad bop volt, 5/8-os ritmikával, ördögi hangzással, és a zenészek rögtönzéseiből Hans-Peter ezúttal Maynard Fegusson-i magasságokban előadott bravúros trombitaszólója ragadott meg. Máté J. György 2007-es kritikájának minden szava igaz Baron művészetéről: az előadó zenéje nem az érzéseket tolmácsolja, az kerül minden szentimentalizmust. Zenéjével igazságokat akar közölni, ideákat hallhatóvá tenni. Most, 2016-ban is ezt igazolta zenésztársaival.
A vászonponyvás koncertterem csak nem akart hűlni, sőt... Mire leszállt az est és a sátorzáró hangversenyek utolsó előadójához értünk, még mindig csak erős harmadára duzzadt az érdeklődök hada. Pedig az előadó neve sokakat kellene, hogy vonzzon: a francia trombitás, Stephane Belmondo Triója lépett fel ugyanis. Az akkor még fiatal jazzert Chet Baker, a 49 éves korától haláláig Franciaországban letelepedett, stílusteremtő amerikai trombitás fedezte fel Párizsban, és egy darabig együtt is koncerteztek. Ez rányomta bélyegét zenéjére, persze a francia sanzon és Michel Legrand is hatott rá. A csapatban egy ügyes gitáros, Alex Freiman gitározott, és Thomas Bramerie bőgőzött. A kamara jazz kombónak talán nem volt a legideálisabb ez a nagysátor: bulijuk egy kis füstös klubban jobban elképzelhető lett volna.
Az első két számban még nagyon vártuk a jó kis belemelegedő zenét, de nem jött. Ha Belmondo nem játszott, akkor a gitáros nem akkordozott, hanem szólót játszott. Az alig erősített - unplugged - cérna gitárhang egy szál bőgőkísérettel bizony igencsak vékonyka hangzást adott. A tömörítő zongora, a halkan ugyan, de ott lévő dob ilyenkor nagyon hiányzott. Druszám valamennyi trombitaszólója persze emlékezetes volt, szomorkás hangulatú, fátyolos; a west coast stílus jegyei szépen átjöttek rajtuk. A harmadik számban aztán magukra találtak a zenészek, a gitáros és trombitás szépen együtt dolgoztak, míg az azt következő opusban a hórihorgas Thomas lepett meg egy kiváló bőgőszólóval. Egyébként óriási feladat hárult Bremarie-ra: ha mérni lehetett volna a súlyát koncert előtt és után, biztosan 2-3 kg-ot vesztett volna. Az említett gitár-bőgő duónál hangsúlyozottan, de a trió számokban is derekasan helytállt: egy másodpercre sem lankadhatott figyelme az egyedüli kísérőzenésznek.
Az ezt követő meglepetésre azonban mi sem számítottunk: Belmondo a színpadra szólította Winand Gábort - egyébként az improvizációs tábor itt tanító tanárát- , akivel a Body and Soul c. örökzöldet adták elő, káprázatos sikerrel. Így már azért vastagabban szólt a combo, és az imprók is bátrabban jöttek elő. Belmondo közben szárnykürtre váltott (Baker nyomdokain?), így újabb hangszínnel bűvölt a hangzás. Megérdemelt vastaps volt a produkció eredménye. Egy dallamosabb, közérthetőbb filmzene jött szárnykürttel és jó kis bőgőszólóval ezután, majd megint csak Gábort hívták be énekelni az utolsó számban. Hatásos uniszónót adtak elő kezdéskor, a végén mindegyikük rögtönzését bekeretezve. A kicsi, de lelkes közönség visszatapsolta a franciákat, akik végül is a ráadás számmal egy majd másfél órás koncertet adtak a már előre tömörült, javában a tábor hallgatóiból álló közönségnek.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.25-én

2016. június 24., péntek

LAMANTIN 2016: FORRÓSÁG A BLUES-NAPON

Lamantin 2016: forróság a Blues-napon

2016.06.24. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Mindannyiunk örömére ismét visszatelepítették a nagysátrat a szervezők a főtérre, a fesztivál Blues napjára, amin általában a legforróbb hangulatú koncerteket kapja a közönség. Kánikula most is volt...
Délután hatkor, a meghirdetett kezdéskor ezerrel sütött a nap, néhányan lézengtek csak a sátorban, és aki tudott, sört ivott. Ekkor lépett fel előzenekarként a diákokból összeállt fúziós- jazzt játszó alkalmi alakulat, a VÁR- BEQ. A ritmusszekciót tegnap már hallottuk a klasszikusabb jazz vonalat képviselő Béta Chord formációban, és lám, Pál Gábor basszeros és Zubor Atus dobos- nem is akárhogyan-, megmutatta a nagyérdeműnek, hogy több lábon áll. A két szólista, a pontosan, ugyanakkor hatásosan játszó Cseke Dániel szaxofonos és a banda névadója, hangszerének alapos tudója, Várallyay Benedek gitáros üde, pergő instrumentális jazz- rock zenével lepett meg minket.

Pontban fél hétkor helyet cseréltek az országos hírű blues csapattal, a Fekete Jenő által vezetett Muddy Shoes-zal. A '80-es évek végén még nem volt magyar tiszta blues a rock- bluest játszó Hobó Blues Band-et kivéve, és ekkor lépett színre az akusztikus vonalat vivő Vas Zoltán, és az erősített zenét muzsikáló Palermo Boogie Gang, melyben Jenő is kezdett. Nos, a műfajhonosító gitáros- énekes stílusa, hál ' Istennek mit sem változott, haja is csak alig őszült 3 év óta, mikor szintén itt szerepeltek.
Egy pattogó, erős kezdés után másodikként Eddie Boyd bluesfater klasszikusát, a lassú tizenkettes Five Long Years c. bluest nyomták le, Jenő szokásosan kimért, megfontolt rögtönzéseivel, és Neumann Balázs változatos orgona-impróival. A lassú bluestéma hamarosan visszatért a műsorba egy gyors rock dal, és egy Tom Waits-es hangulatú, a zongorán szépen kísért One More Glass után, mégpedig egyenesen a királytól, Muddy Waters-től.
A Hootcie- Coothcie Man megint lehetőséget adott a gitárosnak és a billentyűsnek a kibontakozásra, megfelelő időkeretek között és igazságosan megosztva. Mert az estén ez nem volt mindig így! J.J. Cale, a blues, a country és a rock and roll határmezsgyéin munkálkodó zenész közismert After Mindight-ja után egy kissé cukrosabb dal (All I Want) kizökkentett a kerékvágásból, hogy aztán a koncertzáró dal, a Don't Burn Down kemény rockja hozza vissza a kedvünket a visszatapsolásra. Fekete hozta a tőle elvárt kőkemény, pontos, és hatásos gitárjátékát, és az énekhangja is tökéletesen rendben volt. A meglepetést inkább az „új ember", Neumann Balázs okozta, aki ragyogóan bánt a billentyűkkel, és hol zongora, hol orgona, hol Hammond- játékával kitűnőre vizsgázott. Pengő Csaba érdekes módon hangosított nagybőgőt használt a műsor nagyobbik felében, mivel úgy sikerült annak hangszínbeállítása, mintha azokat is az utolsó két számban előkapott basszusgitárral játszotta volna le. Mezőfi „Fifi" István precízen vezette a ritmusszekciót, és jó volt látni, hogy a jó kis együttzenélés hatására kivirult, igencsak elemében volt, és olyan variációkat varázsolt az utolsó számban, hogy arra oda kellett figyelni.
Nem sok idő kellett az átszereléshez: egy zongora és egy dob összeállítású duó következett Jenőék talán nem kellően értékelt produkciója után: a Luca Sestak Boogie Duo foglalta el a színpadot. A mindössze 21 éves Luca megnyerte Németországban a Boogie- woogie díjat, és káprázatos zongoratudásáról híresült el. Társa, a hasonló korú Johannes Niklas dobos volt. A boogie- woogie eredetileg a klasszikus blues gyors változata, amely 1924-ben született meg Chicagóban. A zongora- boogie kétszólamú: a kérlelhetetlenül gördülő basszusra a jobb kéz játssza fel a melodikus futamokat. Akkori sztárjai: Albert Ammons, Big Maceo, Jimmy Yancey, Pete Johnson, Meade Lux Lewis voltak, akiknek felvételei 80 év távlatából is üdítőek, frissek maradtak.
Nos, most sem csalódtunk: a két fiatalember szokatlanul ügyes show műsorral fűszerezett programot adott a hallgatóságnak úgy, hogy a kedves humor, a viccelés, a kordában tartott jópofizás még rátett egy lapáttal zenei produkciójukra, így hamar a közönség kedvencei lettek. Az első két őrült gyors boogie után, melyben Luca bemutatta óriási technikai felkészültségét a fekete- fehér billentyűk otthonában, a Nobody Knows You c. örökzöld blues-zal leptek meg minket a fiúk, melyben Sestak énekelt is, és nem is rosszul. A Felkelő nap háza c. folk-rock örökzöld megint csak óriási meglepetés volt. Ebben az Animals- átdolgozásban volt olyan perc, hogy jobb kézzel fenn állandó hangon triolákat játszott, a bal kézzel pedig a jól ismert dallamot. A blues zongorázás minden csínját- bínját bemutatta nekünk a fiatal művész, miközben a dal számtalan dallam,- és ritmusvariáción keresztül változott.
A német zongorista, mivel már tegnap óta Szombathely vendége volt, jónéhány szót, kifejezést megtanult magyarul, hogy a hazai közönség kedvébe járjon. Nos, ez sikerült is, míg dobos kollégája egyéb tréfás showelemekkel vívta ki ugyanezt. Hol a mikrofonállványt, hol a szőnyeggel letakart színpadot, hol a hangfalládákat dobolta végig. A végén már egy kicsit vásári jellegű lett a produkció, a kevesebb több lehetett volna. Egy '30-as évek hangulatú buklé, érzelmes énekkel következett, majd a megunhatatlan virtuóz zongorafutamok az utolsó számban, a közönséget is megénekeltető Is it Love, What I Feel-ben folytatódtak. A szűnni nem akaró vastaps után egy echte Chicago-boogie következett, jó dögös felvezetéssel, majd egy párját ritkító dobrögtönzéssel, melyben érdekes, nem megszokott elemeket csempészett szólójába Johannes. A szám csúcspontján Luca a színpadra szólította a nézőtéren helyet foglaló hazai boogie- woogie zongoristát (a kollégák ezek szerint ismerik egymást széles e világon!), a győri Dániel Balázst is, aki a zongoraszékre Sestak mellé csúszva, játékával nem maradt szégyenben: hömpölygött, áradt, gurult a boogie a négy kéz alól. Az egyórás koncerten az volt az érzésünk, hogy a két muzsikusnál jóval többen zenéltek a színpadon. Telt hangzás volt, pörgött a műsor, jó volt hallgatni!
A csúcsprodukciónak ígérkező Lurrie Bell's Chicago Blues Explosion koncertjére vártuk a nagyobb show-t, amolyan amerikaiasan. A négy zenész, a gitáros- énekes mellett Anderson „Sonny" Edwards billentyűs, Melvin Smith basszeros és Willie „The Touch" Hayes dobos színpadi öltözéke is a puritán, az erre nem adó európaitól eltérő volt: vasalt nadrágban, inggel, mellénnyel, bőrcipőben, karkötőkkel felcicomázva léptek fel. Az első hangok felcsendülése mellbe vágott: ez ám Muddy Waters, John Lee Hooker öröksége, a nyers, bárdolatlan, kőkemény elektromos blues! Aztán az idő múlásával kiderült, Mr. Bell ma este nincs topon. Semmibe meredő tekintetével énekelt, gitározott, és a koncert első felében még a súlyos, nehéz, gyors futamoktól mentes rögtönzései sem dobták fel saját magát, így érthető módon, minket sem.
A második számban, egy lassú, 12-es bluesban aztán, amikor a verse után a rögtönzések következtek, Lurrie 8 kört adott magának, a billentyűsének meg kettőt. Elnyújtotta a számokat, mint a rétestésztát, és őszintén megmondva a rögtönzései ugyanazokból a panelekből álltak: már- már unalmasnak tűntek. A 8-12 perces számok nem szokatlanok a blueskoncerteken, amikor a közönség lelkesedése nagyobb teljesítményre hangolja a művészt, és az egyre jobban belemelegedik. De itt nem ez történt. A bluesfater, aki nem letagadhat, hanem „feltagadhat" vagy 10 évet (mindössze 57 éves!), ledarálta a műsor első felét úgy, hogy nem volt kontaktusa a közönségével. Még szerencse, hogy egy olyan ritkán hallható, ösztönösen játszó basszgitárosa volt, aki tökéletesen ráhangolódott a bluesra: inkább Melvin kíséretét hallgattam, és a jól felkészült, a valamilyen fokon egyhangú bluest mégis színesen játszó, állandóan variáló Willie-t, a dobost. Nem volt egy Pinetop Perkins, de jó volt a billentyűs is. Hagyományos blues-zongorázásban tökéletesen játszott, a nagy, szekrényes Hammondon is otthonosan mozgott, „jólesően" ellensúlyozta Lurrie rámenősen hosszú gitárjátékának monotonságát. De ahogy a koncert után Premetz Mátyás orgonistával, a hangszer kölcsönzőjével megállapítottuk, nem „tett kárt" a hangszerben.
A 70 perces műsor alatt nyolc számot játszott a banda, köztük a tavalyelőtti Blues Awards győztes dalát, a Blues In My soul-t, valamint B.B. King örökzöld balladáját, a Sweet Little Angelt, de Albert Collins Snow Cone örökérvényű bluesa sem hiányzott a repertoárból. Ekkor végre belemelegedett az öreg is, már jókedvvel nyűtte vörös Gibsonját, mely egyes nézők szerint egy millióba is kerülhet. Hát igen, sem pengető, sem lábgombok, sem semmilyen plusz kütyü nem zavarta meg Lurriet abban, hogy hatalmas hangerővel (az orgona- imprók alatt bizony le lehetett volna halkítani akkordokat hozó gitárját) tépje a húrokat, és mellbevágó hangzást produkáljon. Érdekes volt egyébként, hogy a shuffle ritmusokban, mint az utolsó előtti számban hallhattuk is, nem gyorsan, egymás után, a megszokottan felülről lefele pengette a húrokat akkordozás közben, hanem „megspórolva" a gyors mozdulatokat, a közbülső ritmusban ujjaival „szétfröcskölve" szólaltatta meg az akkordokat.
Az utolsó szám Muddy Waters szédületes ritmikájú Mojo Workingje volt, amiben aztán- mentségükre legyen mondva- beleadtak apait- anyait-, még Bell mester is változatosabban rögtönzött. A búcsúzás, miután ha nem is vas-, de hosszan tartó tapsvihar volt, felemásra sikeredett. Egy köpcös, hosszúhajú alak (menedzser?) felment a színpadra, és egyenként lecibálta a zenészeket onnan. Mindegyikük azért becsületből meghajolt a közönség felé. Utoljára a főnök, precízen becsomagolva gitárját, hagyta el a fedélzetet. A legalsó lépcsőn végül ő is integetett még, majd a megfogyatkozott közönség közé vegyült el, hogy a bőven rendelkezésre álló CD-iből a vásárlóknak dedikáljon. Szebb véget érdemelt volna ez a nap!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.24-én

2016. június 23., csütörtök

LAMANTIN:SZERDA ESTE IS ZONGORAVIRTUÓZT HALLHATTUNK A KRÚDY KLUBBAN

Lamantin: szerda este is zongoravirtuózt hallhattunk a Krúdy Klubban

2016.06.23. szöveg és fotók: Gróf István

Mindössze három alkalommal játszott az erre a nyárra frissiben összejött Szabó Dániel Quintet. Nagykanizsán és Budapesten a múlt héten léptek fel, az alapos szakmai portál jelzései szerint sikeresen, és Tímár Péter személyes meghívására végül Szombathelyre is ellátogatott a „most már rutinos" csapat. Nem volt könnyű összehozni az alakulatot, hiszen a zenekarvezető-zongorista-zeneszerző életvitelszerűen Amerikában, Los Angelesben él, Szandai Mátyás bőgős Párizsban, Juhász Márton dobos pedig Bécsben. Bacsó Kristóf szoprán- és altszaxis hosszú amerikai és franciaországi csavargások után itthon van, ugyanúgy, mint Zana Zoltán, tegnap az Új Equinoxban már hallott altszaxofonos.
A most 40 éves zongorista 1998-ban került reflektorfénybe: megnyerte a Füsti Balog Gábor jazz- zongoraverseny tehetségkutatóját, mindössze 22 évesen, de a két, hasonló korú szaxis zenésztárs is nagyjából ekkor debütált: 1999-ben az Ablakos Lakatos Dezső Szaxofon versenyt nyerték meg. A csapatból csak az ütős, Juhász Márton 30 alatti, de Bacsóval együtt ő is a talán legnevesebb jazz-főiskolán, a bostoni Berklee College of Music-on végzett.
A foci EB miatt bölcsen 21 órára tett koncert előtt azért az Improvizációs Tábor hallgatóiból verbuválódott Beta Chord formáció játszott egy keveset nekünk. Girincsi Fruzsina énekesnőről még hallani fogunk, úgy hiszem, de a derekasan és pontosan játszó többi muzsikus nevét is megörökítem: Fenyvesi Márk- gitár, Papp Tamás- zongora, Pál Gábor basszus és Zombor Atus- dob.
Már elmúlt 9, mikor a zenekar belekezdett az első számba, az Útkereszteződésekbe. A forró, párás, nehéz levegő, a tompa neonfények, a Krúdy- klub családias beltere igazi 50-es évekbeli amerikai bebop-klub hangulatot adott az eseménynek. A szövevényes, tekergő zene, a széttört, aszimmetrikus ritmusok, a hangszerszólókra kihegyezett felépítés a kedden hallottaktól alaposan eltért. Bacsó szoprán-, majd Zana tenorszólói mellett bemutatkozott Szabó is: különösen a második számban, a Bossanovában végeláthatatlanul hömpölygő zongorafutamai megadták a jelzést a továbbiakra. Vagy Dani volt az átlagnál magasabb, vagy a zongora volt annál alacsonyabb (az előbbire tippelek), de kezdéskor a kottatartó állványt egyszerűen vízszintesbe hozta, és az odafektetett kottákból fentről olvasott.
A La Plage c. számban a leginkább összeszokott Bacsó és Szabó zongora-szopránszaxofon kérdezz-felelek játéka volt élménytadó. Kristóf a magas hangok fújásakor bizony gyakran „besegített" azzal, hogy ilyenkor lábujjhegyre tornászta fel magát. Az ostinato dörmögő bőgőszólamra felrakott 6/8-os progresszív darab, a Lebegés ismét más hangulatot adott: a tenorszaxik melankolikus kórusa, Juhász csilingelő kütyüi, a west coast-os zongora futamai elvarázsoltak bennünket.
Érdekes módon az ezt követő számban, az Istinató-ban jött át először igazán jazz-zenéjük extázisa úgy, hogy csak trióban, fúvósok nélkül játszottak. A kelet- európai népzenei dallamokra írt, páratlan ritmusokban variált (mintha 11/8-ot is számoltam volna benne) számban Dani saját (ez nagyon látszott rajta) és persze a mi örömünkre két akkora szólót tekert, hogy az nem volt mindennapi. Persze Szandai Mátyás nagyon profi, pontos és Juhász Márton ötletdús, sokszor alaposan „megfűszerezett" játéka is hozzájárult ehhez. Ekkora mázlink csak nekünk, fesztiválozóknak volt, hogy két egymást követő napon, két ekkora hazai zongorafenomént hallgathassunk.
A hangulat ezután már nem hagyott alább, előbb egy swingben, amelyben mindkét szaxis tenoron rögtönzött, mégis jól megkülönböztethető játékkal, majd egy latin alapra játszott (Közös alapok c.) számmal köszöntek el több mint másfél órás koncertjük után a közönségtől.
A fülledt meleg (pedig van légkondi a helyiségben!) és az időnkénti gerjedések egy kicsit ugyan visszavettek az élvezetből, de a jól megérdemelt vastaps után egy újabb meglepivel rukkoltak elő a zenészek. A ráadás egy szopránszaxi- zongora duó volt, melyet Dani írt, és Kristóffal közösen adták elő. A Gyermektánc, a már említett népzenei gyökerek mellett most Szabó Dániel kortárs zenei oldalát mutatta meg.
Délután még nem voltam biztos abban, hogy el tudok menni erre a koncertre. Ezután biztosan állítom, kár lett volna kihagyni!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.23-án

2016. június 22., szerda

CSÖKKENŐ HANGERŐ- NÖVEKVŐ MŰÉLVEZET- HÁROM ZENEKAR KONCERTJE A LAMANTIN FESZTIVÁLON

Csökkenő hangerő, növekvő műélvezet - Három zenekar koncertje a Lamantin Jazz Fesztivál harmadik napján

2016.06.22. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Az „igazi, nagy” koncertek beindulása a kedd esti, Bartók termi eseményekkel vette kezdetét a XVII. Lamantin Fesztiválon. Három merőben eltérő zenekar mutatkozott be ezen az estén, persze a közös nevező, az improvizáció jegyében.
Elsőként a 10 éves budapesti Loop Doctors lépett fel, és rázta fel a Bartók terem más zenéhez szokott falait. A Szendőfi Péter dobos és Romhányi Áron billentyűs által működő drum'n' bass, breakbeat, rap, funky és jazz ötvözetét játszó duó ezen az estén Szentpáli Roland tubással egészült ki. Mind az öt számot legutóbbi, 2015 januárjában megjelent nagylemezükről, az Entering a Room-ról játszották. Az alaphangszerként elkönyvelhető ütős olyan elementáris erővel adta meg a zenei alapot, hogy bizony, fülelni kellett a többi hangszer megszólalására. A rendkívül keményen és dinamikusan doboló, hat dobot és 5 cint nyaggató Szendőfi pedig a legkevésbé használt technikai kiegészítőket, nem úgy, mint a billentyűs, aki Rolandja mellett samplert, számítógépet, és egy sor más „kütyüt is bevetett, de még a komolyzenei múlttal (és jelennel) rendelkező, újításra bevethető tubás is láb-billentyűjével variálta a fúvóshangszer hangszínét.
A Three 4 Free kezdőszám a dinamikájával, a Main Title jazzes, már-már swinges lendületével, a Take One kísérletező, őskáoszt idéző progresszivitásával maradt meg emlékezetünkben, persze Áron virtuóz, gyors futamokat produkáló billentyűs-improvizációi közepette, amelyek rendre tapsra késztették a zömében fiatalokból - az improvizációs tábor hallgatóiból - álló hallgatóságot. A tubás hol a klasszikus basszus szólamot hozta gyors nyolcadokkal, hol ötletesen rögtönzött, minőségi szólókkal meglepve a nagyérdeműt. De amit a negyedik számban, a Shotgun Approach-ban művelt, az volt az igazi tubaszóló. Egyéni technikával úgy hajlította a hangokat bal keze ujjával a hangszer peremét simítva, hogy soha nem hallott hangokat varázsolt elő hangszeréből. Az önéletrajzi ihletettségű ráadás számban Romhányi volt a főszereplő az éneklés, a rap, a különböző, akárhonnan elősündörgő effektek használata révén. A DJ hozta a hangulatot, és bár az kisebbségben ott ülő 50-en felüliek ha nem is, de a fiatalok hosszú tapssal jutalmazták a Fonogram- díjas zenekart.
A szünetet követően Dr. Puskás Tivadar, Szombathely polgármestere hivatalosan is megnyitotta a XVII. Lamantin Jazz Fesztivált, és a legújabb turisztikai desztináció, a Szent Márton év rendezvényeire is felhívta az idelátogató vendégek figyelmét.
Az improvizációs tábor szakmai vezetője, Márkus Tibor zongorista által irányított Új Equinox csapata lépett fel ezután, másik két, itt oktató tanártársával, Jeszenszky György dobossal és Csuhaj Barna Tibor bőgőssel a háta mögött. A csapatban még alapemberként Zana Zoltán tenorszaxin és egy EWI (Electric Wind Instrument) nevezetű, fúvós- szintetizátoron játszott, vendégként pedig Jász András altszaxis, valamint két fiatal hölgy, Kovács Linda és Eszes Viktória énekesként lépett fel.
A kezdő számban mintha Chic Corea (Márkus tanár úr példaképe) Live at San Francisco-jának hangulata jött volna át, kissé kimértebb formában, melyet a következő szám (Some of Each Days) sem dobott fel. Ebben már Linda énekelt, és Jász András is bemutatkozhatott egy emlékezetes rögtönzéssel. A következő dalban a kinézetre dizőz karakterű Eszes Viktória állt a mikrofon elé. Társnőjétől jóval jazzesebb, smooth-osabb hangon énekelt, a zenekarvezető, Zana klarinétra emlékeztető EWI imprójával megspékelve. A Meglepetés a negyedik számban jött, amikor a ragyogó, bossa nova ritmusú, jól feldolgozható dallamú instrumentális szám került terítékre, Jász tollából.
A kissé steril hangulatot vérbővé változtató dal után ismét egy latin ritmuskavalkád következett (Sky-Fly), amelyben Jeszenszky kapott nagy tapsot dobrögtönzéseiért. Majd a misztikus hangulatú, visszafogott kíséretű dalban, a Time into Sound kompozícióban a folk-hippi öltözetű Linda bemutatta egyedülálló, ragyogó hangját és rögtönzési képességét. A hangulat tovább fokozódott a műsorzáró dalban, a Why Are the Whys?-ban, ahol a két lány duettet énekelt, majd felváltva szólaltak meg. Kovács Linda élesebb, tisztább, talán iskolázottabb hangja eltért, mégis tökéletesen kiegészítette Eszes Viki fátyolos, jazzesebb hangját. Jász szaxiszólói nemesítették még tökéletesebbé a dalt, hogy a nem nehezen kikényszerített ráadással, a jövőre a boltokba kerülő új CD címadó számával, a Trap cíművel zárják a koncertet.
A Márkus Tibor vezette Új Equinox rendkívül sokoldalú, rengeteg zenei tapasztalatot műveibe beépítő, folyamatosan megújulni tudó szeptett valódi örömzenét játszott: a két lány elemében volt, meg is tapsoltatták a majdnem teltházat hozó Bartók Terem közönségét.
Az est fénypontjának a Csík Gusztáv Trió fellépése ígérkezett. A zenekarvezető, valamint a Reggie Johnson bőgős és Alvin Queen dobos életútját a múlt pénteki beharangozóban leírtam, ezt nem ismétlem meg. Mindenesetre a magyar jazzélet egyik nagy legendája tért vissza Szombathelyre a 2004-es Lamantinon való részvétele után, mikor is Jimmy Woode bőgőssel és Bobby Durham dobossal játszott együtt. A művész meg is említette akkori fellépését és egykori bőgős zenésztársát is, minekutána a felvezető dalt követően egy Woode szerzeményt adtak elő. Különös volt a három zenész bevonulása is. Az előadók tekintetében topis farmerekhez, mindenféle fajtájú fejfedőkhöz, izzadt trikókhoz, koszos tornacipőkhöz szokott szemünk, amikor a három, 70-en túli úriember belépett a színpadra. A lezserséget egyedül a nyakkendő hiánya adta számukra, de mindannyiukon öltöny, vasalt ing, bőrcipő volt. Ahogy dukál!
A zenekart Csík dirigálta és a dobosával folyamatos szemkontaktusban volt végig, aki mosolyogva, fekete arcából éles kontrasztként villogó fehér fogait mutatva leste-várta főnöke minden zenei rezdülését, hogy azt lekövethesse. Le kell írnom azt a gyakorta elcsépelt szót most nagybetűvel, hogy ők ott JÁTSZOTTAK! Reggie, a bőgős is figyelt, ámbár úgy tűnt, mintha nem tenné. Kissé flegmának látszott, de ízig-vérig együtt volt a többiekkel. Gusztáv öt és fél évtizedes zenei múltja, a hagyományos swing stílus szinte tökélyig való elsajátítása meghatározta az est repertoárját: nem volt itt semmi kísérletezés, semmi féle Hammond- orgona, semmiféle stíluskeveredés: jöttek a kettők meg a négyek, a Modern Jazz Quartet, Oscar Peterson stílusában, szépen, halkan, de virtuózan, felemelően.
A zongorista felvezette a számot balladaszerű szólóival, majd rákacsintott a dobosra, majd beindult a swing henger: Duke Ellington Satin Doll-ja, Cole Porter Night and Day-e, megint Ellington Take The A Train-je, és a többi korabeli amerikai evergreen, persze sok saját szerzeménnyel kiegészülve. Emlékként az első, 1977-es nagylemezükről Herbie Hancock Cameleon-ja is elhangzott.
A zene szeretete uralta muzsikálásuk minden percét - Csík brillírozott hangszerén, jó 7 oktávot rendszeresen használt, aztán a gyors virgákat egykezes, tiszta, nem bonyolított balladaszólamok váltották. Johnson, a szótlan bőgős, érdekes módon nem a gyűrűsujjával, hanem a középső, vagy az összezárt középső-gyűrűs újjal pengetett. Ahol természetesnek vennénk az állandó nyolcad ritmust, az nála felborul: negyedek hoz csak, kivárósan, majd aztán aprózza az elvártaknak megfelelően a ritmust. Alvin a koncertkezdő banda dobosa hangszereinek csak felével rendelkezett, de mindent tudott rajta, amit kellett. A seprőket, a filcet, és „rendes" ütőket egy számon belül többször is variálta, ahogyan annak hangulata kívánta. Nem túl hosszú, a közönség türelmét túlzottan nem igénybevevő szólóival azonban megmutatta zenei tudását.
Egy szintén Jimmy Woode szerzeménnyel, a Blues in the Out-tal jöttek vissza a szűnni nem akaró vastaps után, ahol a közönség tisztelete jeléül felállt helyéről, majd a második visszataps után Csík Gusztáv egy 1970-es számával, a Dal a szerelemért cíművel búcsúztak. „Soha nem próbálunk, csak játszunk"- mondta a zenészlegenda elköszönésükkor, és én elhittem ezt nekik.
Csak azt nem tudtam megérteni, hogy gospel énekesnő felesége az aulába miért nem hozott több CD-t magával a rajongók számára. Többen lemaradtunk a vásárlásról, pedig .... De a Csík- trió estéje így is örökre emlékezetes marad.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.22-én