2017. december 21., csütörtök

A SÁRVÁRI REFORMÁTUS DALÁRDA ELŐADÁSA 2017 ADVENTJÉN

A SÁRVÁRI REFORMÁTUS DALÁRDA ELŐADÁSA 2017. DECEMBER 21-ÉN SÁRVÁRON , A POSTA- TÉREN
A negyedik éve megrendezett Posta-téri adventi koncert- sorozaton a Református Dalárda a Reformáció 500 éves évfordulójára emlékezett dalai választásával. Tagok (b>j: Dohi János,Duszkó Pál, Sánta Barbara, Szentgyörgyi László, Gömbös Gyula, Gömbös Gyuláné Marcsi, dr. Márkus Antal, Szentgyörgyi Annamária, Grófné dr. Kerekes Enikő, Tárczy Dániel, Szilvási Terézia, Csapai Dénes, Nagy Péterné Erika, Nagy Péter. A zenekar:(b>j) Dohi Zsolt: hegedű, Kóta Pál: koboz, ének, Gróf István: kajun, gitár, furulya, ének.

Tinódi Lantos Sebestyén: Seregek közt...
https://www.youtube.com/watch?v=krV16WxyTM0&t=10s


47. zsoltár: No, minden népek..+ Szenczi Molnár Albert: Uraknak ura
https://www.youtube.com/watch?v=xAPlQXzv0S8


68. zsoltár: Hogyha felindul az Isten+ 475. zsoltár: Imádkozzatok és buzgón...
https://www.youtube.com/watch?v=j72xX95UR5A&t=136s


Debreceni Szappanos János: Militaris Congratulation
https://www.youtube.com/watch?v=70wx54I0bs4&t=30s

2017. november 24., péntek

LEZÁRULT A REFORMÁCIÓ 500 EMLÉKÉV

Lezárult a Reformáció 500 emlékév

Sárváron is lezárult a Reformáció 500 emlékév ünnepi eseménysorozata. A reformáció napjához, október 30.éhez kapcsolodóan városunkban a református és az evangélikus gyülekezeteknél is jelentős események zajlottak. A hívek arra emlékeznek, hogy 1517-ben ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára 95 hittételét.

Október 29-én, vasárnap a vasi és zalai egyházközségeket összefogó Őrségi Református Egyházmegye tartott a reformáció 500. évfordulója alkalmából ünnepi istentiszteletet a Park Inn Hotel Festa termében. A konferenciaterem zsúfolásig megtelt, hisz e napon az egyházmegyében csak Sárváron hirdettek igét, a reformáció 500 emlékév kiemelt helyszínén. Az apostoli köszöntést Szentgyörgyi László sárvári református lelkész mondta el, az istentiszteleten közreműködött az egyházmegyei gyülekezeti kórus és Gróf István, a sárvári gyülekezet kántora.
Az ünnepi istentiszteleten igét hirdető Farkas Gergely, a Dunántúli református Egyházkerület püspöki titkára elmondta, hogy ezen a napon együtt keresik a választ arra a kérdésre: mi lehet a reformáció mára nézve fontos és érvényes üzenete.-A reformáció 500. évfordulója kapcsán sokat hallunk most erről, mégis jelentős feladat, hogy kisebb közösségekben is megtaláljuk, mi az, ami bennünket megérint- szólt a püspöki titkár. Az 500. évfordulóra emléktáblákat helyeztek el a református templomokban, így a sárváriban is. Ezek felirata egy ige: "Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz."
Az ünnepnapon, október 31-én sárvári evangélikus templomból közvetített a Kossuth Rádió ünnepi istentiszteletet. Nagy László, az MTVA evangélikus televíziós programokért felelős szerkesztője elmondta, hogy szinte már hazajárnak Sárvárra, mert oly sok itteni eseményről számoltak be az elmúlt évben.
A templomban Rostáné Piri Magdolna, a Vasi Evangélikus Egyházmegye esperese hirdetett igét. Kiemelte a hit megtartó erejét, amely az eltelt öt évszázad során is megsegítette gyülekezeteiket a nehéz időszakokban. Ezt követően a parókia udvarán a gyülekezet elültette Luther almafáját, melyet a Földművelésügyi Minisztérium és a Reformáció Emlékbizottság ajándékozott ide.
-Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnénk egy almafát- szól Luther híres mondata. Fát a jövő számára ültet aza ember, még akkor is, ha az sokszor bizonytalannak tűnik. Ültessünk gyümölcsfát a múltra emlékezve, a jövő számára. jelképezze ez a fa, hogy a reformáció termékeny talajre talált Magyarországon, mélyen meggyökeresedett, és nap mint nap termi a hit gyümölcseit- mondta Gyarmati István lelkész az ültetéskor.
Végül a sárvári protestáns egyházközségek képviselői és az önkormányzat nevében Máhr Tivadar alpolgármester megkoszorúzta a Hild téren nemrég felállított Sylvester János szobrot.

PÁS, fotók Pajor András
Megjelent a Sárvári Hírlap 30. évfolyamának 22. számában, 2017. november 24-én

2017. november 20., hétfő

BESZÉLGETÉS JÁVORSZKY BÉLA SZILÁRD ZENEI SZAKÍRÓVAL SÁRVÁRON

BESZÉLGETÉS JÁVORSZKY BÉLA SZILÁRD ZENEI SZAKÍRÓVAL A ZENE VILÁGNAPJÁN SÁRVÁRON, 2017.10.02-ÁN ESTE A NÁDASDY-VÁR DÍSZTERMÉBEN

fotók: Tóth Zoltán, Jávorszky Béla Szilárd, Gróf István
GRÓF ISTVÁN: Jó estét kívánok. Szeretettel köszöntöm a hallgatóságot a Zene Világnapján. Tudvalevő, hogy 1975-ben Yehudi Menuhin javaslatára az Unesco a Zene világnapjává fogadta el október 1-ét, azaz a tegnapi napot. Ezt világszerte, Magyarországon, és itt, Sárváron is többé- kevésbé megünneplik. Nálunk általában a zeneiskola szokott koncerteket szervezni. Az idei év azonban rendhagyó lesz, hiszen a zenével való kapcsolatot egy beszélgetés állítja most a középpontba. „ A társadalom lelki szerkezete leolvasható építkezéseiből, a társadalom lelke benne lüktet muzsikájában”- idézem Molnár Antal zenetudós közel 100 éves gondolatát, mintegy rávilágítva a zene hatására. A mai beszélgetés vendége Jávorszky Béla Szilárd, akit szeretettel köszöntök (taps). 1965-ben született, mindössze 52 éves. 1991-ben, alig 26 éves korában megírja doktori disszertációját zeneszociológia tárgyában a Közgazdasági Egyetemen. Azóta zenei újságíró, könyveket ír. Ahogy a helyi televízió beharangozójában is említettem, a múlt század ’50-es éveitől a hazai zenetörténelemről publikált- publikál: írt a rock-, popzenéről, a folk-zenéről, a jazzről, és születőben van a hazai kortárs zene történetének könyve is, azaz mindenfajta zenében otthonosan mozog. Régi szokásomhoz híven a vendégem egy, a munkásságára jellemző idézetével kezdek, amely így hangzik: ”Egy kritika tárgya egy hosszabb- rövidebb ideje óta zajló művészi folyamat kiragadott, vagy kitüntetett pillanata. Vannak előzményei, lesznek következményei, része az aktuális egésznek és a színtérnek. Szerintem egy műről legfontosabb az összbenyomás. Lehet egyes részletekre rávilágítani akár pro, akár kontra, …a produkciót egyben kell látni és láttatni. Az ismertetésnek az a célja, hogy képbe hozza az olvasót”. Talán ez Béla ars poétikája is, és hasznos útravaló azoknak, akik ezt a műfajt- köztük jómagamnak is- művelgetik. Át is adom a szót Jávorszky Bélának.
JÁVORSZKY BÉLA SZILÁRD: Ha megengedik, leülök, és hogy ne kelljen kiabálnom.
G. I.: Első kérdésem: milyen zenei gyökerekkel rendelkezel? Tanultál-e zenét? A családban volt-e a zenélésnek valamiféle hagyománya?
J. B. SZ. : Nem, a családomban ennek nem volt hagyománya. Nagyon kevés zenei hatás sem ért odahaza. Apámnak sok Koncz Zsuzsa lemeze volt, de, mint kiderült, elsősorban azért, mert tetszett neki, mint nő. Ő az irodalom terén mozgott: műfordító. Finn és svéd nyelvről fordít regényeket, verseket magyarra, és viszont, svédre és finnre is. Tehát zéró volt a zenei hatás, sőt, nem is nagyon örültek neki, hogy a zenével kezdtem foglalkozni. Autodidakta módon tanultam meg gitározni, és amikor lehetőség lett volna intézményes keretek között művelni, ezt nem támogatták. De ezért nem haragszom rájuk! A zenei élményeim, a zenei gyökereim tehát a környezetemből jöttek, a haveri körből. A ’70-es évek közepéről beszélünk, amikor először Beatlest hallottam, Rolling Stonest, Abbát, Boney M-et. 10-12 éves koromban a házibulikon szóltak az ilyenek. De hát ez még egy más világ volt. A jelenlévőknek nem kell különösképpen ecsetelni azt, hogy milyen nehéz volt akkoriban hozzájutni a lemezekhez. Volt egy barátom, osztálytársam az általános iskolában, akinek külkereskedők voltak a szülei, és minden ilyesmit meg tudtak hozni Hollandiából. Emiatt viszonylag up to date tudtam lenni.
G. I.: Játszottál zenekarokban?
J. B. SZ. : Nevesincs gimis gitárzenekarok voltak ezek. Mivel a társaim közül sokan jártak zeneiskolába, megtanították nekem az akkordokat. Akkor még aránylag olcsón lehetett gitárt venni, főleg a csehszlovák gitárok voltak forgalomban. Egy idő után volt Vermona erősítőm is, és ezek már rendesen meg is szólaltak. A Toldy gimnáziumba jártam, amely a Vár tövében van. Ide járt Török Ádám is, igaz, egy kicsit korábban, mint én, de Zalatnay Sarolta is, ha már a beat- mozgalom kezdetéről beszélek. De ide járt a Berkes Gábor is, az Első Emelet billentyűse, meg a Kormos János, aki remek jazz- gitáros lett. Szóval amatőr hard-rock zenekarokban játszottam. Nekem egyébként az alapélményem a rockzene, annak is keményebb változata. A szocializációm egybeesik a csöves kultúra fellendülésével. Nem tudom, mennyire emlékeznek rá: ennek a szubkultúrának nem sok köze van a hajléktalanokhoz. Ez inkább egy társadalomból kivonuló, kicsit poszt-hippi ifjúsági mozgalom. Kedvenceimet, a P. Mobil, a Hobo Blues Band, sőt, a Mini együttest is ez a generáció emelte a magasba. És persze a Fekete Bárányok koncert ’80 augusztusában a Hajógyári Szigeten. Ezek voltak a meghatározó élményeim. Majd ahogy idősödött az ember, úgy tágult a horizont. Sok olyan zenéről, amelyeket egykor „eltoltam” magamtól, kiderült, hogy egyáltalán nem rosszak. Fiatal korunkban nyilvánvalóan radikálisabban gondolkodtunk bizonyos dolgokról. Például 14-15 éves korunkban a Bergendy együttes neve szitokszó volt: elképzelhetetlennek tűnt, hogy velük bármilyen szinten foglalkozzunk. Nekem a Sajtból van a hold jelentette őket akkor, de később rájöttem, hogy vannak jó kis funkys, fúvósokkal meghangszerelt számaik is. Bergendy Pista egyébként nagyon képzett zenész, korszakokat átívelő karrierje jó példa erre.
G. I.: Ez a kamaszkori élmény-megőrzés nálam is nyomon követhető volt: egy fél generációval idősebbként 1964-65-66-ban Atlas, Liversing, Bajtala- bulikra jártunk, és ez a zenei élmény adta a máig tartó érdeklődésemet ebbe az irányba. Az ember életében ez a legfogékonyabb korszak. No, de jöjjön a következő kérdésem: Mikor kezdtél el írni? Hogyan jöttél rá, hogy elfogadják az írásaidat, hogy jól fejezed ki magad, stb.? Hol, hogyan és mikor kezdődött az írói, újságírói, publicista pályád?
J. B. SZ. : Soha nem tanultam újságírást. Közgazdasági egyetemet végeztem 1989-ben, de sohasem gondoltam, hogy közgazdász leszek. Igazából édesanyám vágyát teljesítettem azzal, hogy diplomát szerezem, mivel ő munkáscsaládban nevelkedett, édesapám pedig, akit kispolgárnak tituláltak az ’50-es években, szintén nem végezhetett egyetemet. Az akkori oktatási paletta nem volt olyan színes, mint ma. Volt az ELTE, a Műszaki Egyetem és a Közgáz, kiegészítve az orvosival, és a művészeti főiskolákkal, azaz nem volt nagy a választék. Sem a „köldöknéző” eltésekhez, sem a túl direkt műszakisokhoz nem fűlött a fogam, így maradt a Közgáz. A matek és a töri jól ment, így elsőre felvettek. Ezt el is végeztem. Jó volt ez azért is, mert két nyelvet, az angolt és a franciát megtanultam úgy, hogy szerencsére az oroszt már nem kellett választani akkor. Két nyelvvizsgával már könnyebben lehetett mozogni. A zenét csak hallgattam, eszembe sem jutott, hogy írjak róla. A rendszerváltozás hajnalán rengeteg új utazási iroda nyílt: elmentem az egyikbe idegenforgalmi referensnek, miután egy szaktanfolyamot elvégeztem. Képesített idegenvezető vagyok jelenleg is. Vittem ki csoportokat például Törökországba, meg utakat is szerveztem.
Ja, bocsánat, egy logikai szál kimaradt: az egyetemen volt szociológia szak is, így a diplomámat zeneszociológiából írtam, amit aztán továbbfejlesztettem egyetemi kisdoktori disszertációra. Akkor még hármas szintű volt a doktori rendszer, így én továbbképzések nélkül, bizonyos szigorlatok letétele, és nyilvánvalóan a disszertáció megírása után megvédtem ezt. Ezeken a procedúrákon átesve a doktorimat megszereztem, és ezután kerültem a Magyar Rádióba, szintén véletlenszerűen. Nem tudom, Göczey Zsuzsa nevét ismerik-e? Az akkori 3. műsoron szombat délutánonként volt egy jó műsora, a „Lemezbörze helyett”, melyben sokféle és jó zenéket adott le munkatársaival egyetemben. Ezeket a ritkaságokat fel lehetett venni magnóra is, ami akkoriban igen nagy szó volt. Tehát bementem Göczeyhez, és a doktorihoz kértem segítséget. A beszélgetés során pedig felmerült, hogy a Doors együttes életmű-adását szívesen megcsinálnám az akkor futó életmű- adás-sorozatok keretében. Megvoltak nekem a Doors lemezek, vinylen az összes LP, így 1990-ben csináltam egy 10 részes Doors sorozatot a Magyar Rádióban úgy, hogy a hónom alatt vittem be a lemezeket. Akkor nagyon jó átjátszási díjat adtak ott: 140 Ft volt egy lemezre vetítve, és ha négyszer lejátszották ezt a rádióban, egy 600 Ft-os lemeznek visszajött az ára. És Zsuzsával folytatódott a munka: a Rockújság adásában riportokat készítettem, majd tanácsolta, hogy az Ifjúsári Rádióban vállaljak feladatokat. Az „Ötödik sebesség” c. műsorban megtanultam a rádiós szakmát, megtanultam a szerkesztés, a vágás (ez akkoriban orsós magnókkal történt, és a véglegesített szövegrészek felhasználása a megvágott magnószalagok összeragasztásával történt!) munkafolyamatait. Többek között Albert Györgyivel, Gellért Andrással, Fiala Jánossal, és Neumann Gáborral dolgoztam együtt. Ez egy mainstream rádióműsor volt, de én akkor már erősebben a kultúra felé orientálódtam.
Egyszer az egyik anyagomat nem úgy adták le, ahogyan azt én szerettem volna (túlságosan megvágták), ezért megírtam napilapba való interjúnak, majd bementem vele a New York palotába, ahol a II. emeleten volt a Magyar Nemzet, a III.-on a Magyar Hírlap szerkesztősége. A Magyar Hírlapnál leraktam Mészáros Tamás elé, aki fogadott engem és az írásomat, és mondta, hogy majd elolvassa. Elolvasta, majd a következő számban, az Ahogy tetszik- ben - ez a Magyar Hírlap kulturális melléklete volt- megjelent. Elkezdtem nekik írni. Így kerültem az újságírói szakmába, hogy nem végeztem el semmit. Közben elindult az Új Magyarország. Én mindig apolitikus voltam, nem foglalkoztatott az, hogy ezek a lapok milyen irányultságúak voltak. A Magyar Hírlap az akkori SZDSZ-hez húzott, tehát igencsak liberális volt, az Új Magyarország pedig akkor MDF-hez. Később pedig a Népszabadságban publikáltam, ami akkor MSZP-s volt. Ha így nézzük, minden féle lapba publikáltam, de mindig ugyanarról! Csak a környezet változott. És amikor elindult az Új Magyarország, oda sok fiatalt kerestek. Nem volt végzettségem, de ezt nem írták elő. És ott megtanultam a szakmát: hogy kell írni „élesben” egy tudósítást, egy tárcát, egy vezércikket, bármit. Ez a munkám ott 4-5 évig tartott. Nyilván kiderült, hogy van érzékem az íráshoz, és az is kiderült, hogy a zenéhez is van érzékem, jól tudok hozzányúlni olyanokhoz, amelyekhez másoknak nem volt rálátása. Amikor az Új Magyarország helyzete lehetetlenné vált, munkaadóként bizonytalan egzisztenciát nyújtott (hónapokig nem fizetett), akkor kerestem meg a Népszabadságot, amely előtte nem jöhetett volna nálam szóba. A mi családunk nem szerette a ’89 előtti időket. ’90-ben szóba sem jöhetett volna a Népszabadság, mert az még akkor valaminek az utóélete, túlélése volt. De a kilencvenes évek közepére megjelent egy velem egykorú generáció, akkor azt mondtam, hogy igen, a Népszabadság is vállalható. És ott is ugyanazt írtam, csak sokkal nagyobb publicitással. Amit a Dresch Misiről írtam, azt akkor az Új Magyarországban kb. 40.000 ember olvasta, a Népszabadságban pedig 350.000. De ugyanazt írtam. És visszanézve: eljátszottam a gondolattal, hogy az Új Magyarországba több Bródy- cikket írtam, és a Népszabadságba több Szörényit. Ez is kis fricska volt: azokat szólaltattam meg, akik ott kevésbé szólalnának meg.
G. I.: Jó! Akkor ugorjunk egy nagyot! A zongorán látnak jó néhány szakkönyvet, lexikont, munkásságodnak kiemelt termékeit. Ezek az enciklopédia- jellegű kötetek már a 2000-es évek produktumai. Megjelent a Rock Története 1., amely a ’60-as évekről, a Rock Története 2., mely a ’70 –es évek zenei eseményeiről szól nemzetközi színtéren, majd a Magyarock 1. és a Magyarock 2, ugyanilyen bontásban. Ezek a 2000-es évek közepén jelentek meg, mind a négy. Sebők Jánossal közösen írtátok. Had kérdezzem meg, hogy közösen írtátok-e, vagy meghatároztátok, hogy egyik fejezet az egyiké, a másik a másiké. El nem hiszem, hogy nem voltak nézeteltérések akkor, ha mindent közösen alkottatok?
J. B. SZ. : Igen. Köztönk volt 14 év korkülönbség János javára, ennek megfelelően a poptörténet egész más pontján szocializálódott, értelemszerűen. Ő ’51-es születésű, a ’60-as éveket már tinédzserként élte meg, amikor én megszülettem. Neki máskor voltak a hangsúlyok, mint nekem. Egyfelől volt tehát egy életkor-beli különbség. Másrészt volt egy ízlésbeli különbség: János sokkal populárisabban gondolkodott, a populárisabb zenét szerette. Ez ugyan nem jött le a korábbi könyveiből- erről majd még beszélek,- de nagyon leegyszerűsítve Ő írta a pop-zenével kapcsolatos részeket, ami a pop-zenével, a pop- üzlettel volt kapcsolatos, mert őt az izgatta, én meg írtam a rockot, a kísérleti zenéket, tehát a folk-, a jazz-, a progresszív rock részeket, és hozzám tartoztak a társ-művészetkel való kapcsolódások is. Nagyjából ez volt a felosztás. Fejezetenként osztottuk fel, azonban néha ezeket keverni kellett a tematika miatt, de később aztán csak komplett fejezeteket írtunk. Voltak köztünk nagy viták: ízlésbeli és az életkor, a habitus miattiak is, de egy döntés született az elején, hogy mi felvállaljuk egymás értékítéletét, akár a hülyeségét is. Az lehet, hogy én nem értettem egyet azzal, amit Ő írt, de nem írtam át. Az maradt az övé!
És ő is ugyanígy volt! Az is egy különleges helyzet volt, hogy én az Ő könyvein nőttem fel. A ’80-as években kerültek a pocokra a művei: az A Beatlestől az új- hullámig ’81-ben, a Magyarock 1-2 ’83-’84-ben, melyek ezeknek a köteteknek az alapjai, előzményei voltak, meg hát az Ifjúsági Magazinban Ő nagyon sokat publikált. Ő volt az egyetlen figura akkor, - legalább is úgy gondoltam,- akinek el lehetett olvasni a cikkeit.
G. I.: Ungvári Tamás egészen máshonnan jött…
J. B. SZ.: Igen, teljesen más kaliber…Jánosnál éreztem azt, hogy ez a fickó tudja, hogy miről beszél, és egy csomó dolgot megvilágított, amit egyébként máshonnan nem lehetett megtudni. Sok dolgot tudott a Kexről, a Syriusról, akik akkor nem voltak reflektorfényben. Az is igaz, hogy Jánostól, amikor olvastam az ő könyveit, írásait, azt gondoltam, hogy ő otthon Led Zeppelint hallgat, meg Syriust, meg King Crimsont, meg csupa progresszív dolgot, de amikor megismerten, akkor kiderült, hogy ez nem így van. Ő sokkal inkább az elmélet felől közelítette meg a dolgokat, a zenekarokat nem zeneileg elemezte, hanem a magyar zenekarok esetében a hatalomhoz való viszonyukat. Azaz hajlandók voltak-e a kompromisszumra, avagy nem. És ez egybeesett azzal is, hogy egy zenekar progresszív volt-e, vagy nem. De Ő nem azért tartotta nagynak a Kexet, a Syriust, vagy a Minit, mert ők zeneileg progresszívek, előremutatóak voltak, hanem azért, mert nem voltak hajlandóak beállni a sorba.
Ő egyébként minőségi mainstream- zenét szeretett: Elvis Presleyt, Bruce Springsteent, a Beatlest, annak is a korai korszakát. A közös munka három év volt. Mindenki összeköt bennünket, pedig nem volt ez hosszabb időszak: 2005 és 2007 között dolgozunk együtt. Megjelent a Rock (nemzetközi) története 3. kötete is. Ezt mi 2007-ben kezdtük el írni, de félbehagytuk, mert az akkori kiadónkkal elmérgesedett a helyzet. Az asztalfiókba került az anyag. 2013 májusában meghalt János, és akkor én úgy gondoltam, hogy ezt még meg kell menteni. Nagyon hézagos kézirat volt, és nagyon nyers. Egyes fejezeteket teljesen át kellett írni, és sok fejezetet hozzá kellett írni. De 2015-ben tető alá hoztam ezt a harmadik kötetet is.
GI: Még a kettőtök nevén?
JBSZ: Igen, a kettőnk nevén. Igaz, hogy annak a 75-80 %-át én írtam, de attól még közös műnek számít.
G. I.: Ismét térjünk vissza egy pár évet. Azt szeretném tőled megkérdezni, hogy harmincvalahány éves korodban lefordítottad Paul Oliver: A blues története c. könyvét, amely néhányszáz példányban meg is jelent. Hál’ Istennek, nekem is van belőle egy. Áruld el nekem, mivel a könyv annyira szakmai, annyira tömény, és annyira tele van hivatkozásokkal, hogy mennyit kínlódtál vele időben? Ugyan nem egy Ulysses, de bizony nagyon nehéz olvasni!
J. B. SZ. : Nem emlékszem, de kb. úgy egy fél évet. És persze volt segítségem is. A Dénes Natur Műhely tulajdonosának, az azóta sajnos meghalt Dénes Istvánnak volt az ötlete, aki vadászati könyvekkel foglalkozott, nagy vadász volt, ugyanakkor nagy blues rajongó is. Nagy vágya volt, hogy megjelenjen ez a könyv. Jellemző, hogy az amerikai feketék történetét egy fehér angol írja meg, aki ráadásul megállt a ’60-as éveknél. Ő inkább a műfaj előzményeit taglalja: az 1600-as évek elejétől, pontosan 1619-től, amikor Jamestown városába megérkeztek az első fekete rabszolgák. És pont a ’60-as évekkel zárta a könyvét, azaz akkor, amikor nagyon sok embernek érdekessé, és ismertté vált a blues. A fiatal B.B. Kingtől ugyan megemlékezik, Muddy Watersről is van néhány sor, de végül is ezeket Oliver nem is tartotta olyan nagynak. Inkább társadalomtörténetet írt: a feketék öntudatra ébredésének folyamatát. Ugyanazt írta le kicsit átfogalmazva, mint Leroy Jones A Blues népében a ’70-es évek elején. Csak hát Ő az elkötelezett fekete szemszögből írta meg a könyvét: a feketék öntudatra ébredését a zenén keresztül, az emancipációjuk sikerét, sikertelenségét követte végig, míg a jóval fiatalabb brit kiment Amerikába, és ott elég jól összerakta a történetet. Valóban nem volt egyszerű a nyelvezete, sok-sok zenei kifejezés is volt benne. De ebben Vas Zoltán volt nekem a szakmai segítségem, aki… Nem tudom, ismerik-e a nevét?
G. I.: Zoli volt itt sokszor Sárváron, legtöbbet a Históriás napok keretében.
J. B. SZ. : Ő, mint aktív zenész nagyon sokat segített az egyes kifejezések magyarításában. És lektori szinten benne volt természetesen a Nemes Nagy Peti is. Ő nem zenész, ahhoz nem ért, de azon kívül mindent tud a bluesról, sőt, nemcsak arról. Úgy, hogy így született meg ez a kötet 2002-ben.
G. I.: Most ugrunk egy nagyot. Ebben a félórában a rockról, a popzenéről beszéltünk. Most műfajt váltunk. Talán érdekesnek tűnik, talán nem, de a saját példámat hozom fel: jómagam Szörényi Levente zenéjén keresztül jutottam el odáig, hogy Bartók Concertóját élvezettel hallgassam. Ezt a kört írtam le én. Tenálad ez hogyan volt? Mikor kezdtél el a rock után más műfajokra rákacsintani, majd alaposan beleásni magad? Hiszen a magyar folk, majd a magyar jazz történetét is megírtad, és jövőre jelenik meg a komolyzenei könyved, a magyar kortárszene története, Bartóktól Kurtág Györgyig. A „szerves fejlődés” útja hogyan ment nálad?
J. B. SZ. : Ez jött magától, és persze jött a korral. Tinédzserként csak a rock volt, és amikor jazzt hallottam a rádióban, idegesített, mert nem értettem. Azt sem, hogy ha összevissza klimpíroznak, azt miért szeretik egyesek? A népzene már korábban jött. Szerelmi szálak folytán jutottam el a Muzsikás- együttes táncházába, az F. M. H. -ba a ’80-as években. Ennek a mozgalomnak az ereje mélyen megfogott. Ahogy a Bródy mondta akkoriban: ez már szinte rock and roll. A magyar népzenében erő van, pláne, ahogy azt a Muzsikás játszotta. A Muzsikás már – mondhatni- nem autentikus népzenét játszott. Ők már akkor világzenét játszottak, amikor még ki sem találták ezt a kereskedelmi fogalmat. Kezdetben hárman alkották a Muzsikást, Sipos Misi, Hamar Dani, és ifjabb Csoóri Sanyi, majd később jött az Éri Pityu, és így lettek négyen. Sípos és Hamar más világot képviseltek: ők a klasszikus zene felől jöttek, és kicsit ott is maradtak. Megtanultak mindent a népzenéről, a lelkük teljesen ott volt, de nem váltak olyan fanatikusokká, mint Csoóri Sanyi, aki korban is fiatalabb az említetteknél: Misi ’48-as, a Dani ’51-es, az Éri Pityu ’53-as, míg a Sanyi ’56-os. Sanyit és Pityut megfogta a rock and roll, a Rolling Stones volt a nagy kedvence. Ez a fajta kikacsintás, avagy az újrahasznosítása ezeknek a hagyományoknak - azaz nemcsak elővenni, leporolni, és megpróbálni lejátszani, hanem ez életünk részévé tenni, és elkezdeni velük kísérletezni-, rájuk jellemző. Ők simán megcsinálták azt, hogy összeillesztettek olyan dallamokat és szövegeket különböző tájegységről, amelyek addig nem voltak összeilleszthetőek. Pl. a Hidegen fújnak a szelek az addig nem hangzott el úgy, ahogy ők előadták. És persze a Szörényi Leventének ebben nagy szerepe volt, mert ők bizony elmentek hozzá a hangzás elsajátítása miatt, és megtanulták tőle a rock-zenei felvétel-technikát. Addig úgy vették fel a dalokat, hogy középre tették a mikrofont, körbeülték, és indult felvétel. De attól, hogy sávosan történjenek a hangszer- szólamok rögzítései, azt, hogy basszusgitárral meg lehet támasztani a bőgőt, - mint ahogy a Levente játszott is ezeken a felvételeken basszusgitáron, nem túlerőltetve persze- más lesz a hangzás is. És aztán jött az István, a király, melyben szerepet kaptak, azaz a Leventének sokat köszönhettek. Persze ők éltek is ezzel a lehetőséggel. Egyszóval a Muzsikás képezett számomra egy hidat a rock- és a folkzene között. Egy nagyon autentikus banda esetén ez nem biztos, hogy ment volna. A Sebőéknél ez ugyanígy megvolt.
A Halmos Béla remek zenész volt, de a mai prímások sokkal jobban játszanak, ami még régebben is így lehetett. A Béla zenélni is tudott nagyon, meg közösséget teremteni, összehozni az embereket, meg örömöt szerezni nekik! De hogy azt a méhkerékit pontosan hogyan kell játszani, azt nem tanulta meg. Nem volt hajlandó! Megtanulhatta volna, de játszott ott valami mást. Feri története az énekelt versekkel messzebbre nyúlik vissza. Mindenki azt gondolja, hogy a Sebő Feri mindjárt a népzenével kezdett, de nem! Az első szerzeményei népdalszerű énekelt versek. És csak később jön az, amikor a Műszaki Egyetemen találkoznak Bélával annak szimfonikus zenekarában, ahol Béla brácsázott, Feri meg csellózott. Azaz, ők is fokozatosan nyitottak számomra ablakot.
Ugyanígy volt a jazznél is. Nyílván nem a mély jazzel kezdtem el én sem, pláne nem a free-jazzel. Ezek mind a ’90-es évek elején játszódtak le nálam. Az elején a Trio Stendalt hallgattam, amely könnyedebb jazz, szinte popzene volt. A legtöbben a jazz-rocktól jutottunk el a jazz felé. Az olyan figurák mindig is vonzottak, mint pl. Orszáczky Jackie, aki ennek a műfajnak volt a mestere. De később a jazzisták is felfedezték, hogy érdemes a pop ritmikáját, az energiáját, a pulzálását átvenni a saját zenéjükbe. Tehát minden szép fokozatosan ment nálam.
G. I.: Végül is annyira beleástad magad a jazzbe, hogy pl. a Tabányi Mihályról húszoldalas értekezést írtál…
J. B. SZ.: Nem húsz oldalakat, de volt a Kritika c. folyóirat, melyben a kilencvenes évek közepén lehetett interjú- sorozatot csinálni, ahova én összeszedtem a kor legjelentősebb zenészeit, Szabados Györgytől kezdve a Binderen át Tabányi-ig. Tabányi persze sohasem volt jazz- zenész. A hangszere sem tette ezt lehetővé: tangóharmonikával ez nehezen menne.
G. I.: És most ott állsz, hogy a kortárs-zene hazai történetéről jelenteted meg a legújabb kötetedet.
J. B. SZ. : A kortárs zene is a kezdetektől fogva izgatott. Ott volt a 180-as Csoport, vagy az After Crying együttes, amelyben Pejtsik Péter meg a Vedres Csaba, azaz még az ős- After Cryingosak voltak. Ők nagyon benne voltak a klasszikus zenében. Vagy ott volt a Frank Zappa. Ő nekem egy nagy idolom. És hogy ő Edgar Varèse-t meg mindenféle kortárs-zenét hallgatott, meg játszott, az teljesen természetes volt. Az ember a zenét megpróbálja egy egységnek elképzelni, és utána persze fel lehet címkézni, hogy melyik milyen stílus volt, de ez egy egység. Szoktam mondani, hogy nem kell érteni hozzá; a zenét hallgatni, szeretni kell! Mint a művészeteket általában: ezek érzéseket, érzelmeket közvetítenek, és nem az az érdekes, hogy mondjuk egy Fisz-dúrban hogyan került mellé egy másik hang. Persze, el lehet magyarázni, lehet okoskodni, hogy a blues pl. miért volt az európaiaknak olyan izgalmas. Nem akarok belemenni nagyon a zeneelméletbe, de az európai zenekultúrában 12 hang van, szépen temperálva, felosztva. Minden egyforma, minden egyenes. Ha négy negyedről beszélünk, akkor az elsőn és a harmadikon van a hangsúly. Ettől eléggé egyenes zene. A feketéknél nem így van. Ott a kettőn-négyen van a hangsúly, és ráadásul off-beat van, azaz nem éppen a kettőn- négyen, hanem egy kicsit mögötte van a hangsúly. Ez a kultúrájukból jön. Náluk valamit a nevén nevezni, az nem szép dolog. Azt minél jobban körül kell írni. Valaki minél cirkalmasabban tudja kifejezni - ez jellemző az arab kultúrára is- annál szofisztikáltabb, annál nagyobb elismerésnek örvend. És ezért a hangot sem ütik meg egyenesen. Nem véletlen, hogy a blues tele van csúsztatásokkal. Vagy alulról, vagy felülről közelítik meg a hangot, de nem közvetlenül szólaltatják meg. Ráadásul, hogy valami dúr vagy moll, azt a terc határozza meg, hogy kicsi, vagy nagy terc. A bluesban nem így van. Ott egy közép-valami van, nem pont a közepén. Ez az a bizonyos „piszkos terc”, se nem kicsi, se nem nagy. A kettő között van, ráadásuk csúszkál is, így a bluesnak voltaképpen nincs hangneme. A játékban azt szokták csinálni, hogy dúr akkordokat fognak, és erre egy moll skálát játszanak. Ez az európai fül számára nagyon izgalmas, egyben nehezen érthető is. Ezt lehet így is megközelíteni. De a lényeg: hallgatni kell!
G. I.: Más téma! Tizenvalahány könyved már megjelent. A megjelentetésekkel kapcsolatban árulj el nekünk egy titkot: könnyen találtál kiadót, pl. a Kossuth Kiadót, vagy nehezen mentek ezek? És ahogy telt az idő, nehezedett-e ez? 2017-ben hogyan állsz a könyvek megjelentetésével, mint megküzdendő feladattal? Itt ül egyébként közöttünk egy gyakorlott könyvkiadó barátunk is, Péter.
J. B. SZ. : Én ezt úgy is szoktam mondani, hogy mire egy könyv megjelenik, annak a fele ideje az, hogy megírom, és a fele munka az, hogy ezt kiadatom. Sok szempontból is. Egyrészt gazdaságilag fel kell építeni az egészet, másrészt sok kiegészítő munka is van. Mostanra már én vagyok a képszerkesztő, újabban én is tördelem a könyveimet . És ez nem csak azért van, mert az ember spórolni akar, hanem mert nagyon nehéz egy tördelővel rendezni a dolgaidat. Aki ehhez nem nagyon ért, és 8-től 5-ig tart a munkaideje, és x. munkanapnál többet nem szán a könyvemre, azzal nagyon nehéz dolgozni. Ennél sokkal bonyolultabb, szofisztikáltabb, meg részben gazdagabb ez a dolog. Hogy pl. melyik fotó hova kerül, miért kerül oda, azt nem lehet ceruzával meg vonalzóval rajzolni. Szinte valamennyi könyvem támogatással jelent meg. Amiről azt gondolnád, hogy simán mennének, eladhatók lennének, azokat is meg kellett támogatni. A Rock –kötetekről most nem beszélek, mert ezek korábban jelentek meg, és régebben nagyobb példányszámok voltak, és akkor még a kiadókat bele lehetett húzni abba, hogy ezekbe nagyobb pénzeket feccoljanak bele. Az egyiket, a Magyarock köteteit a Népszabadság adta ki, ahol még „házon belül” is voltam, mivel akkor még ott dolgoztam, a nemzetközit pedig a Gloria kiadó, amely közben megszűnt. De akkor még ezeket 5-6 ezer példányban el lehetett adni. Ott a kiadó is bátrabban invesztált bele. Ezek még támogatás nélkül jelenhettek meg. Az újabb korszakban, mondhatni 2012-től, amikor a Sziget-20 ÉV-HÉV könyvem kijött, és attól kezdve újból a könyvírás felé fordultam, azóta valamennyi könyvem támogatással jött ki. De már az embert ismerik is már, és már az a generáció került döntéshelyzetbe, aki már korban is közelebb van hozzám is. De ezekért a támogatásért mind meg kell küzdeni.
Pl. a Sebő- könyvben is- nem árulhatom el,- de millió felett van a támogatás. És megjelent 1500 példányban. Ezek messze elmaradnak az 5-6000-től, de ezeknek a 1500-2000 példányszámoknak is örülök. Ámbár néhányuk 2-3 éve megjelent, de van belőlük még…A folk történetét úgy sikerült összehoznom, hogy ismertem a Hagyományok Házának vezetőjét, Kelemen Lászlót, és a Fonó tulajdonosát, Lukács Józsit, és rá tudtam venni őket, hogy tegyenek bele egy kis pénzt. A Kossuthot azért választottam, mint kiadót, és nem a Hagyományok Házát, hogy ezek a könyvek a „körön kívül” kell jelenjenek meg. Ha belül marad, belterjes marad, ott marad a gettóban. Egy nagy kiadó más, amelyik mindenhol ott van, még Sárváron is ott vannak a könyvei. Ezért választottam a Kossuth kiadót. De persze legyen mellette ott a szakmai támogatás is. A Hagyományok Háza is beletett egy milliót a Folk történetébe, a Jazz-ébe egy alapítvány tette ugyanezt. A Kossuth kiadónál, ahol már megjelent vagy 6-7, vagy 8 könyvem is, nem vagyok bejáratott most sem. Nem könnyű a helyzet ma sem. Ha bemegyek, kérdik: „Már megint mit hoztál?”. De azért mindig össze lehet szedni a pénzt rájuk. De, mint mondtam, a fele energia ez egy könyvnél: megálmodni, megírni, és megjelentetni ezeket úgy, hogy eljusson az olvasóig. Nem elég az magában, hogy megjelenjen! A Folk-ot a Hagyományok Háza is megjelentette volna, -fizikai állapotában- de ez hogy jusson el mindenkihez, az már más feladat. Meg kell nézni a Hagyományok Házának kiadványait. Van egy csomó könyvük, amik nem kaphatók rajtuk kívül sehol sem. De ki megy be a Hagyományok Házába könyvet venni? Ahol nincs is könyvesbolt, a kollégák foglalkoznak az értékesítéssel, szívességi alapon. Pedig nagyon jó könyvek vannak ott! Csakhogy ott hal meg a dolog, a terjesztésen. A CD-ben ugyanez a helyzet. Egy zenekar könnyen meg tud jelentetni- pláne ma már- egy CD-t, de hol lehet azt majd kapni? Túl a koncerteken.
G. I.: A következő kérdésem: a pontosság, hitelesség, archiválás. Mennyire olvasol utána egy leírt szónak? Az alaposságról kérdezlek…
J. B. SZ.: Alaposan megcsócsálom azt, amit leírok. Sokat szoktam szöszmötölni azon, hogy a megfelelő jelző van-e ott. Meg tudni kell azt, hogy milyen forrásokra támaszkodhatom, harmadrészt nem szégyellem elküldeni sok, szakmában jártas barátom valamelyikének, hogy segítsen abban, amiben nem vagyok biztos. Sokan vannak, kb. 10-15 ember. De ehhez az is kell, hogy a barátaim tudják, hogy nem sértődök meg azon, hogy ha visszaírják, hogy ez így hülyeség, ez nem így van. Miközben az sem biztos, hogy megváltoztatom a véleményemet, de legalább is elgondolkodom felőle, hogy utána nézzek, vagy meghallgassam még egyszer, hogy tényleg így van-e ez.
G. I.: Melyik könyvedre vagy a legbüszkébb?
J. B. SZ. : Mindig a legújabbra! De komolyan, voltak nehezebb szülések, mint például az első könyvem. Arról kevesebb szó esett, hogy 2002-ben jelent meg a Sziget- könyv, melyben annak az első 10 évét írtam meg, kicsit szociológiai, társadalom-, és kultúrtörténeti megközelítéssel. Általában ezeket szoktam egyébként a könyveimben alkalmazni, melyek, ámbár zenei tárgyúak, de igyekszem egy ilyenféle kultúrtörténeti megközelítést belevinni. De mindig a legújabb a kedvenc. A jövő hónapban jelenik meg a Rock Története 4., a nemzetközi, azaz a ’90-es évek. Ezt már nem Jánossal, hanem másik szerzőtárssal, Dömötör Endrével írtam meg. Ő nálam 12 évvel fiatalabb, próbálom a stafétabotot továbbadni. János nálam volt 14 évvel öregebb, én egy 12 évvel fiatalabbnak adom tovább: Endre talán megírja a 2000-es éveket is. Az engem már nem érdekel. Nem látom át, nagyon közel van, és nekem már nagyon kaotikus. Így az ezred végéig fogom lekerekíteni ezt a rock-történetet. Ez fog megjelenni majd november közepén, ez már biztos. De hát ehhez is kellett vagy 2 millió forint, vagy még több is. De összejött! Nyilván kellett az hitelem. A Halmos Béla program támogatta elég vastagon a Béláról szóló, meg a Sebő Feriről szóló könyveket. A kuratóriumban sokukat ismertem, tudták, hogy mit képviselek, és egyöntetűen döntöttek: „igen, nekünk segíteni kell ezeknek a könyveknek a kiadását.” Ráadásuk mind a kettőben CD- melléklet is van. Igyekeztem olyan anyagokat hozzáférhetővé tenni, amelyeket egyébként nem ismernek az emberek. Autentikus népzenék. Tehát nem Feri dolgai, hanem a Feri által gyűjtött anyagok és nem Béla dolgai, hanem a Béla által gyűjtött népzenék. Sebestyén Mártié lesz a következő: februári megjelenéssel számolunk. Ennek is meg kellett teremteni az anyagi alapját, de ez is meglett, úgy, hogy most már lehet írni! (nevetés)
G. I.: Ha beülsz az autóba, milyen lemezt teszel be?
J. B. SZ. : Idefelé Miles Davis szólt. A múltkor Fiona Apple-t. Mindig CD-t hallgatok, sose rádiót. A rádió engem kicsit idegesít. Lehet, hogy azért, mert túl speciális az érdeklődési köröm, vagy éppen nincs ilyen jellegű rádió, (lehet, hogy van?), de a normál rádiókban ez nincs meg. Ezért sohasem hallgatok rádiót. Régebben csináltam magamnak összeállításokat, eleinte kazettára, majd CD-re, majd MP3-as CD-kre. Mostanában Bill Frisellt hallgatok sokat. Meg sok jazzt. Észrevettem, hogy ahogy öregszem, egyre több jazzt hallgatok.
G. I.: Azt hiszem, egy-két felteendő kérdésem már megválaszolásra került. Ezért megkérdezem a tisztelt hallgatóságot, van-e valakinek kérdése Bélához a Zene világnapján. Azt hiszen, megfelelő területet jártunk körbe a mai beszélgetésen.
J. B. SZ. : Ismerik a könyveimet? Körbe tudom mutogatni, hiszen hoztam magammal belőlük. Ha megtetszik, lehet egyikből- másikból vásárolni is, de alapvetően megmutatni hoztam őket.
Czupy György: Nemigen lehet kapni ezeket a könyveket, pedig keresgéltem őket a Kossuth kiadó termékei között.
J. B. SZ. : Az újak azok vannak, a régiek már nincsenek. Ezzel az a probléma, hogy változatlan utánnyomást nem szeretnék,. Most a 2005-2007 között megjelent könyvekről beszélek, a Rock 1. a Rock 2, a Magyarock 1. és a Magyarock 2. Nem szeretnék változatlan utánnyomást. A jogok nálam vannak, illetve Sebők János lányainál. Meg kell tárgyalni a dolgot, ha erre van megfelelő érdeklődés. De itt a képjogdíjak azok, amik nagyon megnehezítik ezt. Nagyon sok benne a képjogdíj. Egyébként ez más köteteknél is így van. A kiadók egy része úgy gondolja, hogy ezt meg lehet spórolni. Persze megpróbáljuk minél olcsóbban megoldani, mert pl. a borítókért nem kell fizetni jogdíjat. De én is a fotósok mellé állok. Tisztelnek, tudják, hogy jó helyre kerül, és szépen fel van tüntetve a nevük. Minden egyes fotónál meg van a fotós neve, és nem az van, amit nagyon sokan alkalmaznak, hogy az elejére beömlesztik a fotósok neveit, és ezzel meg van oldva minden. Akik ily módon segítenek, azokat igyekszem megbecsülni. Anyagilag is.
Martos Gábor: A téma természetéből következik, hogy rengeteg adat szerepel egy ilyen könyvben. Hogyan lehet jót állni, vagy tudni azt, hogy az adatok sokasága helytálló, azok hitelesek?
J. B. SZ.: Minden adatot nem lehet hitelesíteni. Nyilvánvaló, hogy ahogy az időben megyünk előre, úgy egyre több minden elérhető a világhálón. Persze ehhez tudni kell, hogy milyen források vannak, és melyek a megbízhatóak. Pl. beírok egy nevet. Ez nem azt jelenti, hogy úgy írom, ahogy a legtöbben írják, mert az sem biztos. A legtöbbször a lemezborítót veszem alapul, amiben nagy vitám van sokakkal. A lemezborító az, amelyet a zenész biztos, hogy sokat látott. Akár a címnél, akár a névnél. Ilyen Pl. a Hungaria együttes. Mindenki á-val írja, valamiért ez elterjedt, pedig a-val van írva. Valamennyi lemezen így van, a sajtóban pedig rendszeresen á-val írják. Nehéz az árral szembeúszni.
A Magyarock 1.-ben sajnos á van még. A 2.-ben elértem azt, hogy odamentem a korrektorhoz, és azt mondtam neki, hogy hívjuk fel a Fenyő Mikit, és kérdezzük meg őt. És így volt. És még sok ilyen zenekarnév van. Ezek ugyan apróságnak tűnnek, de fontosak. Pl. a Metro együttes. Sokan hosszú ó-val írják, pedig rövid. Vagy ha pl. valamelyik zenész nevéből van a zenekar neve, és mellé írom, hogy együttes, akkor a helyesírási szabályok szerint kötőjelezni kell. Tehát az Illés- együttes eleve kötőjeles. Vagy a Sebő-együttes, vagy a Bergendy- együttes. Én ezek ellen mindig tiltakoztam. A Vujicsics együttes az már nem, mert Vujicsics Tihamér nem tagja a zenekarnak, hanem róla nevezték el a bandát. Ezek persze apróságok. De visszatérve a hitelességhez, azért nem szeretnék változatlan utánnyomást, mert vannak benne hibák, amelyekről én is tudok. Nem voltunk mindig annyira körültekintőek, én sem, János sem. Ő lazábban is bánt az adatokkal. Ha pl. arról volt szó, hogy ki mikor született, akkor, miután megtudta, hogy az illető zenész hány éves, ezt kivonva megkapta a születési dátumot. Ez így nem jó, egy-egy év difi itt mindig előjöhet. Pl. a Korda György nála 40-es, pedig ’39-es születésű. Ilyesmi hibák vannak benne, és ezeket mind ki kell javítani. Tökéletes könyv nincs! Tökéletességre törekvő az van! Mindig azt szoktam mondani, hogy nekünk nem az volt a feladatunk, hogy apró részletekbe menően minden le tudjunk írni - a rajongók ezt mindig jobban fogják tudni,- hanem az összefüggés-rendszert bemutatni, az egészet egybe láttatni, vagy azt, hogy ezek egymással milyen viszonyban vannak. És nem a részletekben elveszni! Azoknak is a helyén kell lennie, ahogyan csak lehet, de nem ezek a legfontosabbak. A mai korban a világhálón annyi minden megvan, speciális oldalakkal, a zenekarok egyes korszakairól is még külön-külön, sőt az is, hogy egy kiadott kislemez milyen gyártási sorszámmal lett kiadva. Viszont, hogy mi a fontos, mi az irány, azt kell nekünk leírnunk. Van a nagy információs rendszer- tenger, melybe nekünk a bójákat kell kitennünk benne, hogy arra érdemes, arra kell menni, úszni. A fiataloknál - azt látom-, nincs kapaszkodó, elvesznek az infó- áradatban. Pl. a King Crimson együttesre, ha rákattintok, minden adat kijön. De melyik lemezét hallgassam meg, arról melyik daluk a legjobb? Az irányokat, a hangsúlyokat, az arányokat kell megadnunk. Én sokat bíbelődtem azzal, hogy a könyveinkben kiről van fotó. Mekkora, és mennyi. Ugyanúgy, hogy kiről van kiemelt életrajz, az az életrajz egy oldal, két oldal, kiről van 3 bekezdés, kiről csak egy, ki csak egy felsorolásban van benne. Ez egy hosszú, patikamérlegen folytatott méricskélés. Nem biztos, hogy igazam van, de megpróbáltam ezt körültekintően elvégezni. Több zenésszel - a fiataloknál nincs már olyan rálátásom- konzultálok. Pl. a jazzben mindig megkérdezem a jazzgitáros László Attilát, aki a jazz- tanszéken a zenekari gyakorlatokat végzi. Mindenki, aki a jazz-tanszéken végez, bármilyen hangszeren, az végez zenekari gyakorlatokat is, ergo Attilán „keresztülmegy”. Dobos, zongorista, fúvós- egyaránt. Persze nem ő volt az egyetlen forrás. Mostanában egyre kevesebbet járok koncertre, és egyre többet írok, így a fiatalok között is kerestem 2-3 nevet, akik informálnak a mostani zenei folyamatokról. De a részletekben nem szabad elveszni.
M. G. : Egy kicsit talán naiv a kérdés, de van olyan célja ezeknek a kiadványoknak, hogy a mai fiatalokkal is megszerettessék a szóban forgó zenéket?
J. B. SZ. : Nyilván célja, de én is csak a saját generációm szemüvegén keresztül látok. Nem tudok kibújni a saját bőrömből, és innen közelítek az adott témához. A gyerekeimet, akik 25 és 26 évesek, szoktam „sorozni” különböző zenékkel. De azért közben figyelem őket, hogy mire rezdülnek, és próbálok arra felé kanyarodni: itt van még 6 hasonló, de más.
M. G. : Amikor a Fonográf a csúcsán volt, akkor voltam én huszonéves. De a gyerekeim, érdekes módon- örökölték ennek a zenének a szeretetét..
J. B. SZ. : Mert szólt otthon, nem?
M. G. : A Szörényiéket imádták, nem is kellett kényszer ez irányban. Elég volt néhányszor feltenni otthon a lemezjátszóra, és ők is magukénak vallották.
J. B. SZ. : Mert ez szólt otthon! Ami otthon szól, akkor ez természetes. Még akkor is, ha tiltakozik ellene. De ahhoz pozícionálja megát. Nálam is otthon sok Jimi Hendrix ment, a fiam pedig ki nem állhatja. Benne bizonyosan ellenkező hatást váltott ki. A fiam nem is szereti ezt a bluesos alaplüktetésű zenéket, amelyeket én igen, de a lányomnál megvan. De hallgatják a maiakat is. Nekem fontos, hogy ne csak az én generációm, vagy az idősebb generáció zenéjét hallgassák. Azt is lehet hallgatni, de a saját generáció zenéjében is vannak ugyanolyan értékesek is.
M. G. : Én is meglepődtem, hogy a negyvenvalahány éves nagyfiam kívülről fújja a Csík- zenekar valamennyi slágerét. Amikor itt voltak Sárváron, velük együtt énekelte őket.
J. B. SZ. : Azok egy része már popzene: Quimby, Presser.
G. I.: Van-e kérdés még?
CZ. GY. : Van-e lehetőség arra, hogy a közeljövőben ezeket a könyveket meg tudjam apránként, egyesével venni?
J. B. SZ. : Hogy meg fognak- e jelenni? Próbálom ezt forszírozni! A Rock 1. és 2. kötetből nem tudok eladható példányokat. A Magyarock 1.-ből még van, most itt, nálam is, meg kapható is a Wave lemezboltban, avagy rajtam keresztül is megszerezhető. Ezt tudom most felajánlani. Az a négy könyv, amikről az elején beszéltem, egyik sincs kereskedelmi forgalomban. De ami a Kossuthnál megjelent, az mind kapható, így a Rock 3-as is, de a 4-es is ott fog megjelenni. Az 1-es és a 2-es, az nem. Kocsis Andrásnak, a Kossuth Kiadó vezetőjének én az elején felajánlottam, hogy ezt a sorozatot újra meg lehetne jelentetni, és az ott megjelent 3-as és 4-es mellé tenni, de akkor azt kérdezi, hogy a jogdíjakkal mi van? Nem, nem a mi jogdíjunkkal, az lenne a legkevesebb benne, hanem a képjogdíjakkal.
A fekete- fehér miatt ugyan olcsóbb, de ehhez is én ragaszkodtam. A ’60-as évekbélieknél ez még evidens volt, ott még ritkaság volt a színes fotó, de a későbbieknél is ragaszkodtam a fekete- fehérhez. Nem gazdasági okokból, hanem, hogy is mondjam, ez sokkal elegánsabb. A folk- kötetben is minden fekete- fehér, pedig megvannak színesben is. Szerintem „elviszi” a szín a könyvet, de lehet, hogy ez csak az én fóbiám. A színes könyv az már másról szól. Ott már arra megy át a lényeg.
G. I.: Ha nincs több kérdés, én megköszönöm Jávorszky Béla Szilárdnak a beszélgetést. Aki részese lehetett ennek, azokban bizonyára nyomot hagy ez a témakör, ami valójában a zene és annak világa. Zárásképpen elmondom, hogy itt, a zongora tetején levő anyagok között körül lehet nézni. Amiből még lehet venni, azt vegyétek is meg. K Jó éjszakát!
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017.11.22-én

2017. november 15., szerda

A NAGY FEHÉR, A KICSI FEKETE ÉS A BONGYOR LATIN

A nagy fehér, a kicsi fekete és a bongyor latin - Josh Smith és triója a Muzikumban

2017.11.15. szöveg és fotók: Gróf István

Amikor 1966-ban megszületett a blues-rock műfaja az Eric Clapton- Jack Bruce- Ginger Baker alkotta Cream trióval, új időszámítás kezdődött a rockbandák hangszerelése tekintetében is. A szólógitáros nagyobb szerepet kapott, nagytudású, bonyolult és igényes rögtönzésekre képes zenész kellett, hogy legyen, aki legtöbbször énekelt, és akkordozott is, így kísérve magát. A kísérőgitáros posztja megszűnt. A basszerosnak szintén nagy tudású zenésznek kellett lennie, a gitáros mögött játszani, ugyanakkor tömöríteni is úgy, hogy ne legyen „üres" a dal ugyanúgy, mint a dobosnak is. Jimi Hendrix Experience-e, Rory Gallagher Taste-je, Clem Clampson Bakerloo-ja, Tony McPhee Groundhogs-a, Dave Edmunds Love Sculpture-je mind ezzel a szereposztással működött, rendkívül igényesen, és ami még ennél is fontosabb, óriási sikerrel. Az is „elment", hogy a trió kibővült egy-egy énekessel, esetleg billentyűssel, mint Alvin Lee Ten Years After-ja, Paul Kossoff Free-je, vagy a csúcs, Jimmy Page Led Zeppelin-je esetében: a gitárközpontú alapkoncepció azonban mit sem változott.

Nos, ez a stílusirányzat annyira meghatározó, és zeneileg nagyhatású volt, hogy születése után fél évszázaddal is népszerű: egyre-másra alakulnak ma is egy-egy nagy gitáros egyéniség köré a kemény, blues alapú rockbandák, határozottan tovább cipelve a fáklyát a popbirodalom ágas-bogas útvesztőjében.
Egy ilyen egyéniség, a fiatal amerikai Josh Smith tette első látogatását a budapesti Muzikum Klubban a múlt hétvégén. A portál bemutatta már a beharangozójában a gitáros-énekest, ezért nem ismétlek. Talán csak annyit, hogy 2009-től napjainkig négy komoly önálló albumot rakott a lemezvásárlók asztalára amellett, hogy session zenészként is kiverekedte magának a tekintélyt Johnny Copeland, Matt Murphy, Joe Bonamassa vagy Charlie Musselwhite oldalán. A hírek szerint legutóbbi albumáról, az Over Your Head-ről válogatott volna inkább a koncertjére, de hál' Istennek a két megelőzőről is, így a 2011-es, talán a legbluesosabb hangzású I'M Gonna Be Ready-ről is szóltak nóták.
A mindössze 38 éves sztárgitáros a színpad bal oldalán állt be, három felhangolt gitárral a jobbján. Szokásomhoz híven nem tudom megállni, hogy egy-két szót ne ejtsek a külsőségekről is: Josh első ránézésre inkább egy jól megtermett molnárlegénynek tűnt, mint rockgitárosnak, rövid, tüske vörös hajjal, tekintélyt parancsoló testalkattal, kerek, pörge kalappal fején. Csak a karjait beborító tetováláserdő jelezte a XXI. század idejét. A fehérbőrű főnök balján játszott a latin származású Nick Ornelas basszgitáros, középen-hátul, a szokásos helyen pedig az afro-amerikai Felix Pollard dobos ült. A szokásoktól eltérően nem egy kemény, pörgős számmal kezdtek, hanem lassú blues-zal, hogy a másodiknál már a szakma csúcsprodukcióit idéző kőkemény funkyval, a Pusher című, új albumon szereplő dallal fojtassák. Az asszimetrikus - páros-páratlan nyolcadokkal variáló dobos ütemeire az indiánformájú basszeros úgy hozta a lüktetést, sodrást, hogy Josh „már csak" a saját dolgával, a technikailag tökéletesen megszólaló, zeneileg hagyományos, de ötletekkel bővelkedő gitárrögtönzéseivel tudjon foglalatoskodni jóval bővebben, mint az a lemezen hallható. Emiatt - legnagyobb örömünkre- nem is szándékozták 10 percnél hamarabb letekerni a nótát. Az egyik ámulatból a másikba estünk ezután: egy hagyományos tizenkettes lassú blues, a The Way To Do következett, B.B. King koreográfiája szerint. A hagyományos blues-sémát követve, a fehérekhez képest jó adag nyers, jól hajlított énekhangjával elénekelte az első két verset, majd a gitárbűvölés 10 perce következett - dinamikailag alaposan megszerkesztve. Előbb közepes hangerővel tekert az amerikai, majd a szám közepén halkan, kíséret nélkül suttogtatta Chapin- gitárját, hogy aztán a lecsendesedett, „magába szállós" rész után egy elementáris erővel kitörő, fortissimóban tolmácsolt gitárszaggatásban folytassa azt. Ez a dal is messze hosszabb lett az eredetinél, de hát ezért rock-blues koncert a rock-blues koncert: mindennél nagyobb élményeket tud adni megismételhetetlen improvizációival az éppen szerencsés ott tartózkodó hallgatóságnak.
Még mindig a kopott fekete gitárt nyűtte a fiatal kora ellenére nagy rutinnal, hiba nélkül, de a régi paneleket korszerű harmónia-menetekkel felváltó gitáros a következő dalokban, így a When I Get Mind c. middle-rock-ban is. A basszusban itt megint nem a negyedek brummogtak, hanem a jóval izgalmasabb, és persze jóval nehezebb nyolcadok, így megérett az idő, hogy előremenjek fotózni a színpad közelébe, megcsodálni a produkciót bemutató zenészeket. A menet utolsó száma egy kicsit hódolat volt a lemezvásárlók felé: ez egy jól hangzó, nagyívű, dallamos gitárszólókkal előadott instrumentális dal, a Penance című volt. Egy másik arcát mutatta meg a sokoldalú zenész, mint ahogy Santana az Európával, Gary Moore a Still Got The Blues-zal hódított meg újabb tömegeket zenéjének. Jó amerikai szokás szerint a koncertet nem egyben, hanem szünettel tartották, így lehetőségünk volt CD-ket venni (el is fogyott a sok jó lemez hirtelenjében!), a Muzikum kamaraterem méreteit kihasználva fotózkodni, beszélgetni. (Megelégedéssel konstatáltam, hogy ezek a fiúk sem mentes ásványvizet kortyolgattak a szünetben.)
A szünetet követően az utolsó előtti, inkább soul-os koncepciójú Don't Give Up On Me c. album nagy koncertslágerével, a Bad Side c. kökemény rockkal kezdtek. Josh éneklése- gitározása ebben a számban Rory Gallagher stílusát idézte: a látszólag közérthető dallamvilágba olyan változatos melódiavariációkat, meglepő akkordmeneteket épít bele, hogy észre sem vesszük, csak ha nagyon odafigyelünk. A jazzes, swinges lüktetésű Still Searching megint a sokoldalú stílushasználat szép példája volt, teljesen más hangzású gitárrögtönzésekkel, véget nem érő basszusmenetekkel. Egy, a szintén a legfrissebb albumról bemutatott kemény hardrock zene után újra „meglepetés áldozatai" lettünk: az elismert hazai prog-rock gitáros, Benkő Zsolt lépett a színpadra Smith mester hívó szavára.
Josh számában a két gitáros külön-külön szólói után együtt is vetélkedett egy jó nagyot, amolyan blues hagyomány szerinti kérdezz- felelek módjára, mindnyájunk nagy örömére. A hangulat teljesen felforrósodott a közös zenélés után, így az utolsó számban, a Stevie Ray Vaughan hangszerelésében tolmácsolt Where's My Baby-ben a közönség megénekeltetése is elkövetkezett. A zsúfolásig megtelt klubterem hallgatósága nem vallott szégyent: lelkesen felelgettünk a már fáradtan mosolygó kalapos énekére, hogy aztán a nem szűnő vastaps után ismét a színpadra hívjuk őket.
A ráadás Jimi Hendrix Angel című, már poszthumusz kiadású dala volt, melyet a már említett Gary Moore és Jeff Healey gitármágusok is műsorukra tűztek. A rendkívül nehéz akkordmenetű, váltott ritmusú, hangnemváltásokkal komponált, magas technikai tudást feltételező számban ezeknek a kihívásoknak is lazán eleget tett a művész. A néha disszonánsnak tűnő, free-jazzes hangzások nem mellényúlások, hanem egy tudatosan felépített produkció részei voltak a Hey, Joe ritmusában előadott búcsúdalban.
Hát igen! A szabadversenyes Amerika nem engedi a középszert érvényesülni, ott csak a legjobbak kaphatnak pódiumot. Mert aki nem az, hamar lesöpri a feltörekvő konkurencia. Ennek az áldását élveztük mi is a fűtött hangulatú budapesti klubteremben egy borús novemberi estén, Josh Smith jóvoltából. Bizony, nagy élmény volt!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017.10.15-én

2017. október 29., vasárnap

MENTOROK ÉS TANÍTVÁNYOK

Mentorok és tanítványok - Jazz-est a Lamantin Klubban hazai előadókkal

2017.10.29.szöveg és fotók: Gróf István

A Magyar Jazz Szövetség először tavaly írt ki versenyt az Év fiatal jazz zenészei számára. A 2017-es megmérettetésen Rafael Mário zongorista kapta a szakmai zsűritől a legtöbb szavazatot, míg ezen a versenyen a közönség díját Rabóczky Balázs szaxofonos nyerte el. A Lamantin Klub szervezésében péntek este egy érdekes kezdeményezésnek lehetett fültanúja a hallgatóság: a zsűri tagjai, Bágyi Balázs dobos, Pintér Zoltán zongorista és Rabóczky mentortanára, Elek István szaxofonos lépett fel a két fiatal nyertes, és a szintén ezt a korosztályt képviselő Orbán György nagybőgős mellett.

A kivételesen most nem teltház előtt zajlott koncert két etapra lett bontva: az elsőben jazz- evergreeneket játszott a Rafael Mário (27) zongora, Elek István (62) tenor- és szoprán- szaxofon, Orbán György (39) bőgő és Bágyi Balázs (44) dob összetételű kvartett. Nem akusztikus zongora szólt az estén, hanem egy Roland elektromos hangszer, talán a hangszínbővítés miatt. A nemcsak a zenében kiemelkedő munkát, hanem a műfaj képviseletét, menedzselését is kiválóan végző Bágyi Balázs a mentorprogramban kiírt pályázatról szólt pár mondatot, majd a húrokban csaptak. Egy szédítő beboppal, Dizzy Gillespie Groove Eye-ával kezdtek, mintegy meghatározva az est hangulatát. Gurultak, gördültek Elek tenorjából a futamok, míg a 27 éves Rafael - és ez igaz volt a koncerten végig- kotta nélkül játszotta fel a témákat. Ebben is, és az ezt követő Alice In Wonderland c. örökzöldben kijött Mário óriási tehetsége: sokszínű játékában nemcsak a gyors futamokban „virgázva", hanem megfontoltan leütött akkordfelbontásaiban, azok kibontásában jött ki igazán intellektusa.
Bágyi is megmutatta oroszlánkörmeit: változatos, sokszínű variációival tette élvezetessé dob- munkáját, még ha rögtönzésekre ritkán is adta fejét. A következő dalban, a Megtörténhet címűben szintén Elek brillírozott altjával, minthogy kérlelhetetlenül nyomult-lüktetett a szvinghenger kettő- négye mögötte. A Frank Sinatra és Miles Davis által is műsoron tartott I Fall In Love Too Easily c. balladában aztán visszafogták a ritmust a zenészek: Balázs seprőivel állandósult sistergést imitált, Márió hatalmasakat virgázott. Talán az akusztikus hangszer hiánya miatt tűnt fel a dinamikailag nem eléggé diferált játékhangzás. Egy John Coltrane őrület, a 26:2 követte a lassú örökzöldet, melyben mindenki, így Orbán György is eleresztett egy-egy parádés szólót, csak Bágyi nem állt kötélnek: jó néhány „kiállásban" azonban félperceseivel megcsillogtatta nem mindennapi kombinációs készségét. Egy újabb bebop standard, Charlie Parker Anthropology c. opusa sodort minket tovább a koncerten, talán úgy, mint a járgányát vezető Kerouac-hős Dean Moriarty-ját Marylouval az oldalán Denver irányába az '50 es évek elején. Rafael a búcsúdarabjában kiadott magából apait-anyait: rögtönzése volt a darab csúcsa
.
A mintegy egyórás játék után rövid szünet következett, hogy aztán a színpadra lépjen a Rabóczky Balázs- altszaxofon, Pintér Zoltán- zongora, és a megszokott ritmusszekció, Bágyival és Orbánnal. Jó kis fiatalosan szárnyaló szaxofonszóló, kemény, tiszta blues- akkordok a zongorán: ez volt Clifford Brown Sandu c. szerzeménye. Ezt egy Cannonball Adderley- ballada, már-már slágergyanús, pop-os témafelvezetésével követte, majd Kenny Barron Voyage-ával Rabóczky a színpadra szólította mentorát és tanárát, Elek Istvánt. Rabóczky szólóira a bátrabb hangnemváltások, gördülékenyebb átvezetések, vagányabb menetek voltak jellemzőek, majd kérdezz-felelek szereposztásban a fafúvósok jót improvizáltak egymással, és sorban is. Megfontolt, „tanáros" zongora- imprót is hallhattunk Zoltántól ezután, hogy aztán forró, latin ritmusokban folytatódjon a koncert. A vad bebopban Pintér mester még az elején puskázott kottájából, majd „memorizált", és a szám közepén már ő is jó nagyot tekert. Az ezt követő szintén latin szambában Bágyi Balázs kézzel verte a pergőjét, a klasszikus zongora és a búgó alto talán valamelyik budapesti presszó hangulatát idézte a '60-as évek elejéről, legalább is nekem. A fiatal szaxofonos ismét egy nagyszerű szólóval tette fel az i-re a pontot.
A buli legutolsó darabjában, Wayne Shorter Black Nile-jében az ismét a színpadra szólított tanár úr a tanítványával alakított nagyot. Elek István is nagyokat örömködött, a tanítvány szólói pedig ismét emlékezetesek voltak, és persze a nagy „feleselés" sem maradhatott el a két fúvóstól. Orbán György, aki nemcsak megbízhatóan kísérte a csapatokat, de rendesen odatette magát emlékezetes rögtönzéseivel is, szemmel láthatóan nagyon élvezte az örömzenélést. A vastaps után a ráadás szám ismét a nagy újító, John Coltrane tollából egy szám, a Moment's Notice volt.Rabóczky a visszafogott kiállásával ismét főszereplőjévé vált a darabnak: nemcsak változatosan, de meglehetősen hosszan is, 7-8 körön keresztül rögtönzött igazán élvezetes szólóival.
Prognosztizálható, hogy még sokat fogunk hallani a fiatalemberről, ugyanúgy, mint a ráadás számra ismét a billentyűk mögé ülő Rafael Márióról, aki ismét a Fender Rhodes hangzást állította be búcsúdarabja hangszínének. „Elnök úr" is végre engedett a kísértésnek, a számban egy jó kétperces dob rögtönzéssel köszönt el a hallgatóságtól.
A zene fenomenális, a helyszín ideális, a közönség műértő: várjuk a klub újabb, hasonló színvonalú rendezvényeit a vasi megyeszékhelyen

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017.10.29-én és a www.jazzma.hu portálon 2017.10.31-én

2017. szeptember 23., szombat

ÚJRA SZÓL A BLUES A SÁRVÁR RÁDIÓBAN

Újra szól a blues a Sárvár Rádióban

2017.09.15.Büki László 'Harlequin'

Az Isis Rádió, a Rádió Szombathely és a soproni Nap Rádió adásai után visszatér „szülővárosába”, Sárvárra Gróf István bluestörténeti sorozata, „A Blues mesterei”.
Az adás egyelőre kéthetente, vasárnap esténként 22.00 órai kezdettel lesz hallható a 96.5 hullámhosszán. A több mint 100 adást felölelő műsor a több mint 100 esztendős műfaj történetén vezet végig. A Memphis-, avagy a Mississippi- blues, majd a Chicago-, vagyis az elektromos blues néger mestereinek bemutatása után a 60-as évek eleji Londonba, fehér zenészek közé rándul át a brit r&b, rock-, és progresszív-blues zenéjének megismertetése céljából. A harmadik részben visszacsatolás történik a '60-as, '70-es évek Amerikájába, míg a negyedik nagy blokk a '80-as évektől napjainkig tart, azaz Robert Johnsontól Muddy Watersen át Mick Jaggerig, Eric Claptonig, majd Janis Joplin, Buddy Guy világát felidézve eljutunk a máig, a Z.Z. Topig, Joe Bonamassáig. A műsort nemcsak szerkeszti, hanem vezeti is Gróf István, e műfaj beavatottja. Várjuk tehát a Sárvár Rádió hullámhosszán, a 96,5-ön, kéthetente vasárnap esténként!
Első adás: szeptember 17-én!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon

*******************************************************************

A BLUES- MESTEREI- MŰSORTERV

I. AMERIKA – ŐSÖK

A./ DELTA BLUES
1. LEADBELLY és a kezdetek 2. EDDIE LANG & LONNIE JOHNSON- a gitár szinrelépése
3. DELTA- BLUES: BIG BILL BROONZY, SLEEPY JOHN ESTES, LIGHTNIN’ HOPKINS
4. DELTA BLUES: ROBERT JOHNSON 5. DELTA BLUES: SONNY BOY WILLIAMSON
6. DELTA- BLUES GITÁROSOK: BIG JOE WILLIAMS, BUKKA WHITE, MISSISSIPPI FRED MCDONALD, ETC.
7.VAK DELTA BLUES GITÁROSOK: WILLIE MCTELL, ETC.
8. BLUES HARMONIKÁSOK: SONNY TERRY, LITTLE WALTER,WALTER HORTON, ETC.
9. BLUES ÉS BOOGIE ZONGORISTÁK: ROOSEWELT SYKES, CHAMPION JACK DUPREE
LEROY CARR, ETC.
10. BLUES ÉNEKESEK: BIG JOE TURNER, JIMMY WHITERSPOON
11. A „SZÓRAKOZTATÓ” BLUES: BESSIE SMITH, BILLIE HOLYDAY, LOUIS ARMSTRONG, T. BONE WALKER, ETC.
12. COUNTRY BLUES: JOHN HENRY BARBEE, SONNY TERRY & BROWNIE MCGHEE, TAMPA RED, ETC.

B./ URBAN BLUES
13. CHICAGO- BLUES: HOWLIN’ WOLF 14-15. CHICAGO- BLUES: MUDDY WATERS
16. CHICAGO- BLUES: JOHN LEE HOOKER 17. CHICAGO- BLUES: ELMORE JAMES
18. CHICAGO- BLUES: JIMMY REED 19. CHICAGO-BLUES: MEMPHIS SLIM, OTIS SPANN
20. CHICAGO- BLUES: JIMMY ROGERS, LOWELL FULLSON 21. CHICAGO-BLUES: A CHESS kiadó sztárjai
22. CHICAGO- BLUES: Az elektromos gitár térhódítása 23. ETTA JAMES, PERCY MAYFIELD
24. CLARENCE GATEMOUTH BROWN 25. B. B. KING 26. RAY CHARLES
27. BLUES A ROCK FELÉ: ARTHUR „BIG BOY” CRUDUP, SCREAMING JAY HAWKINS, BO DIDDLEY, CHUCK BERRY
28. A BLUES ÚJ HAJTÁSAI:ROCK’N’ROLL: LITTLE RICHARD, FATS DOMINO
SOUL: THE SUPREMES, ARETHA FRANKLIN, IKE AND TINA TURNER

II. BRIT BLUES

A./ A BRIT BLUES ŐSATYJAI
29. CHRIS BARBER 30. CYRIL DAVIS, GRAHAM BOND
31. ALEXIS KORNER 32-33. JOHN MAYALL

B./ A RHYTHM & BLUES ELSŐ NEMZEDÉKE
34-35. THE ROLLING STONES, 36. THE PRETTY THINGS 37. THE ANIMALS+ ERIC BURDON
38. THE YARDBIRDS+ BOX OF FROGS 39. MANFRED MANN
40. ZOOT MONEY’S BIG ROLL BAND, THE ARTWOODS
41. THEM+ VAN MORRISON 42. SPENCER DAVIS GROUP +STEVIE WINWOOD
43. A beat és a R & B határán: THE NASHVILLE TEENS, THE TROGGS
44. A beat és a R & B határán: THE DOWNLINERS SECT, THE MOODY BLUES
45. A jazz és a R & B határán: LONG JOHN BARDLY, GEORGIE FAME

C./ BRIT BLUES BOOM
46. FLEETWOOD MAC+ PETER GREEN 47. CHICKEN SHACK 48. SAVOY BROWN BLUES BAND
49. CLIMAX CHICAGO BLUES B. 50. AYNSLEY DUNBAR RETELITION, BRUNNING SUNFLOWER BLUES B.
51. TRAMLINE, STEAMHAMMER 52. JOHN DUMMER BLUES BAND 53. GROUNDHOGS + TONY MCPHEE
54. JUICY LUCY, KILLING FLOOR 55. BLACK CAT BONES, LEAF HOUND+ FOGHAT
56 SIREN, CURTIS JONES

D./ BRIT BLUES- ROCK
57. CREAM+ JACK BRUCE 58. TASTE + RORY GALLAGHER 59. JIMI HENDRIX
60. BAKERLOO, LOVE SCULPTURE 61. TEN YEARS AFTER 62. LED ZEPPELIN
63. ERIC CLAPTON 64. JEFF BECK 65. FREE+ PAUL RODGERS
66. CUBY+ BLIZZARDS 67. LIVIN’ BLUES 68. WHITE BOYS’ BLUES

E./ A PROGRESSZÍVEK
69. COLOSSEUM 70. KEEF HARTLEY BAND 71. MICK ABRAHAMS + BLODWIN PIG
72. brit progresszív bandák 1.:JETHRO TULL, ASHTON, GARDNER & DYKE, PROCOL HARUM
73. brit progresszív bandák 2.:BRIAN AUGER & THE TRINITY, WISHBONE ASH, ATOMIC ROOSTER
PINK FLOYD, E. L. & P., ETC.
74. jazz- blues: BACK DOOR
75. brit rock- bandák- blues jegyekkel: THE WHO, STATUS QUO, HUMBLE PIE, ETC.

III. VISSZA AMERIKÁBA

A 60-as, 70-es ÉVEK

A./ FEKETÉK
76. OTIS RUSH, FREDDY KING 77. BUDDY GUY + JUNIOR WELLS
78. LOUISIANA RED, TAJ MAHAL 79. ALBERT KING, BOBBY BLUE BLAND
80. DAVID HONEYBOY EDWARDS, ROBERT LOCKWOOD JR.
81. HUBERT SUMLIN', JOHNNY SHINES 82. PINETOP PERKINS, ERROL DIXON

B./ FEHÉREK
83. CANNED HEAT 84. ALLMAN BROTHERS BAND
85. csajok: JANIS JOPLIN, JO ANN KELLY
86. PAUL BUTTERFIELD BLUES BAND 87. MIKE BLOOMFIELD, AL KOOPER
88. BOB DYLAN, BLUES PROJECT 89. CHARLES FORD BAND
90. JOHN HAMMOND, HOT TUNA 91. RY COODER, DR. JOHN
92. CHARLIE MUSSELWHITE 93. ROY BUCHANAN, SIEGEL-SCHWANN BLUES BAND
94. JOHNNY WINTER 95. THE JAMES GANG 96. MOUNTAIN+ LESLIE WEST
97. BLUES BROTHERS +amerikai jazz- blues bandák: CHICAGO, CHASE,BLOOD, SWEAT & TEARS
98. Amerikai blues- rock mix: THE DOORS, GUESS WHO, CREDENCE C. R., GRAND FUNK R.ROAD

IV. A 80-as, 90-es ÉVEK, A BLUES REVIVAL NAPJAINKIG

Nick Moss-szal Chicagoban, 2011-ben














99. ALBERT COLLINS, ROBERT CRAY 100. LUTHER ALLISON, KEB’ MO’ 101. mai CHICAGO- blues bandák
102. ALLIGATOR Records 35 évi válogatás 103. JAMES BLOOD ULMER, ALI FARKA TOURÉ
104. STEVIE RAY VAUGHAN 105-106. THE BLUES BAND 107. DOC & MERLE WATSON,DAVE KELLY (1)
108. DAVE KELLY (2) 109. ALVIN LEE 110. MICK CLARKE 111. NINE BELOW ZERO, GEORGE THOROGOOD
112. BILL WYMAN & THE RHYTHM KINGS 113. GARY MOORE 114. JEFF HEALEY, Z. Z. TOP
115. JOE BONAMASSA 116. Magyar blues: HOBO BLUES BAND
117. Magyar blues-bekóstoló a hazai bluesba 118. A felkelő nap háza16 feldolgozása
119. Tisztelgés az ősöknek!

2017. szeptember 14., csütörtök

ÚJABB GITÁRMÁGUS VARÁZSOLT AZ A 38 HAJÓN

Újabb gitármágus varázsolt az A38 hajón - Dan Patlansky koncertje

2017.09.14.
szöveg és fotók: Gróf István

A pesszimista lelkületű rock-blues rajongóknak üzenem,hogy évről –évre szépen szaporodik a műfaj mestereinek bemutatkozási lehetősége kis hazánkban, és ebben persze Budapest jár az élen. Többek között a Muzikum Klub a kamara-jellegű előadások, az Akvárium a befutott világsztárok bulijainak, a Kobuci-kert a nyári szabadtéri rendezvények, míg az A38 hajó a másodvonalból élre törő ifjú tehetségek fellépési területe. Így volt ez a hétvégén is, amikor a dél-afrikai származású Dan Patlansky gitárfenomén és csapata zenélt a hajó gyomrában. Fellépése abba a tehetséges gitárosokat bemutató sorba illeszthető, melyben tavalyelőtt Ryan McGarvey, tavaly a megújult Ten Years After élén Marcus Bonfanti, vagy az idén a King King-es Alan Nimmo lépett fel.

Az előzenekar a 2014-ben, Kőbányán alakult AMBERJACK együttes volt. Most nyáron piacra dobott nagylemezük, a Storm anyagából mutatott be vagy féltucat szerzeményt a Láng Vince- ének, Haraszti Ádám- dob, Németh Csaba - basszus, Nagy Márk- gitár, Remete Marcell- gitár, Budai Benjamin- billentyűk összeállítású szextett. Zenéjükre a vintage-rock műfaji behatárolás a passzentos, de szerencsére- egyikük nyilatkozatától eltérően-, inkább a King Crimson, mint a Backstreet Boys hatása érvényesült előadásukban. Dallamosabb ének és zene, tiszta, kemény rock, blues-alapon, mint hallhattuk a Cockroach, vagy az Anything c. kitűnő (angolul énekelt) dalaikból, de az i-re a pontot ráadás szám, a White Boy Blues (azonos Martsa Balázs hiába keresett szakkönyvének a címével) tette fel a pontot: bemelegítette a hangulatot. Az énekes előadása, Nagy Márk gitár-, és az új ember, Budai színes billentyűjátéka kiemelendő, Márk Jimmy Page-es gitárbravúrjai, Benjamin Jon Lord-os zongorafutamai révén.

Gyors átszerelés után lépett színpadra Dan Patlansky és bandája. Az 1981-ben Johannesburgban, a Dél- Afrikai Köztársaságban született, és még ma is ott élő fehér zenész tehetsége elég korán megmutatkozott: első kalózfelvételét 18 éves korában készítette, de 2001-től, amikor Standing in The Station c. nagylemezét kiadatta, meg nem állt az alkotásban: eddig 8 nagylemeze jött ki, köztük a 2012-es 20 Stones című, mellyel a londoni rockzenei körforgásba került be. A 2015-ben megjelent Dear Silence Thieves meg nagyobbat ütött: egyből a brit blues-albumok top- listájára került fel, és mind blues-rock előadó is az élen végzett vele. Sikertörténete egy tíz országon keresztül megszervezett koncert-turnéval folytatódott, napjaink egyik legünnepeltebb rock- gitárosával, Joe Satriani-val. Tavaly kiadott Introvertigo c. albumát népszerűsítő ráadás- turnéjának egyik állomására érkezett pénteken a Dunán veszteglő ukrán teherhajó gyomrába.
A színpad bal oldalán éneklő-gitározó vékony, barnahajú, bőrdzsekiben fellépő Dan mellett középen, kissé hátrahúzódva játszott Jonathan Murphy basszeros, a színpad jobb szélén billentyűivel Tom Gatza, míg Felix Dehmel dobszerkójával mögöttük foglalt helyet. Az Intovertigo c. instrumentálissal kezdtek, hogy egy vadabb számmal, a Stop The Messin'-nel folytassák, melyet a lemez egyik legpiszkosabb hard-rock nótája, a Sonnova Faith követett. Már az első hangok hallatán bebizonyosodott, hogy „Patlan" ritka jó gitáros és énekes. Rory Gallagher keménysége, Stevie Ray Vaughan gördülékenysége, Alvin Lee technikája, Jimmy Page ötletgazdagsága tudatában nem csoda, hogy van mersze Jimi Hendix dalaihoz is hozzányúlni. Fehérként hangja pedig elég erőteljes, mély, reszelős, de a dalok refrénjeinek vokáljaiban tud lágy, sima is lenni- azaz tökéletes. A lassú balladákban jött ki a gitártudása igazán: a Loosen Up The Grip 6/8-os slágeralapra ugyanúgy megdolgoztatta Stratocasterét, mint a Jimi Little Wing-jének hangszerelését idéző Bet On Me-ben.
Az egykor fekete szélű, lilás- vörös peremmel ellátott gitártest enyhén szólva elnyűtt állapotban volt: "használt- sárga" szín dominált a lapján, vagy még inkább annak kopása révén a festék alóli natúr fa színe. Egyik azon gitármágusok egyike, akik nem cseréltek hangszert koncertjük alatt, még az akusztikus dalok előadása alkalmából sem, mint a lemezen szereplő Heartbeat, vagy a Still Wanna be Your Man. Voltak pillanatok a koncerten, amikor behunyt szemmel hallgatva Dan gitárjátékét, Radics Béla hatalmas tekerései elevenedtek fel lelki szemeim előtt. A műsor második felében már a korábbi albumok termései is előkerültek, így a Ten Years After kőkemény riffjeit idéző hard- rock őrület, a Backbite az egyel korábbiról, a Thieves-ről, vagy a Bring The World még előbbről. A gitáros ekkor egy kis kitérőt tett a bekonferálása során: az afrikai szavannák változatos élővilágát, flórájának-faunájának gazdagságát ecsetelte a messzi tájakon élőknek.
Az utolsó számban mutatták be aztán a kísérőzenészek azt, hogy mit tudtak volna, ha engedik őket muzsikálni. Nos, a pálmát mindenképpen a lelkes, jókedvű orgonista, Tom vitte el, ötletes imprójával, melyet a hangszínekben is variált. A basszeros hozta az elvártat, és a dobos, Dehmel is nehezen állt bele a lendületbe: egyszerű, vaskos négynegyedeiből csak a végére vakaródott ki ötletdúsabb dobszólójával. Ráadásként a Fetch Your Spade c. Zepes hangszerelésű kőkemény gitárzenével, teljesen hozzápasszított velőtrázó énekkel zártak a fiúk, erős másfél órás koncertjüket befejezve. Szerencsére volt CD vásárlási lehetőség (vannak még ilyenfajta bolondok, akik vásárolnak), és Dan is szívesen dedikálta őket. Dél Afrika aznap este rendesen kiállította verbunkját. Az a Dél- Afrika, ahonnan egyébként egy Manfred Lubowitz nevű zenész is elszármazott: 1963 óta Manfred Mann-nek hívják az illetőt. Patlanskynak volt honnan merítsen...
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017. 08.14-én

2017. szeptember 13., szerda

ÚJRA SZÓL A BLUES A SÁRVÁR RÁDIÓBAN

Újra szól a blues a Sárvár Rádióban – Gróf István műsorsorozata

Az Isis Rádió, a Rádió Szombathely és a soproni Nap Rádió adásai után visszatér „szülővárosába” Gróf István blues-történeti sorozata, „A Blues mesterei”. Az adás egyelőre kéthetente vasárnap 22 órai kezdettel lesz hallható a 96.5 hullámhosszon.
(b–j): Horváth Attila (www.bluesvan.hu), Little G. Weevil, Gróf István












A több mint 100 adást felölelő műsor a több mint 100 esztendős műfaj történetén vezet végig. A Memphis-, avagy a Mississippi-blues, majd a Chicago-, avagy az elektromos blues fekete mestereinek bemutatása után a ’60-as évek eleji Londonba, fehér zenészek közé rándulunk át, a brit R&B, rock- és progresszív-blues zenéjének megismerése céljából.
(b–j): Gróf István, Eddie Shaw (Howlin’ Wolf szaxofonosa)












A harmadik részben visszacsatolás történik a ’60-as, ’70-es évek Amerikájába, míg a negyedik nagy blokk a ’80-as évektől napjainkig tart. Azaz: Robert Johnsontól Muddy Watersen át Mick Jaggerig, Eric Claptonig, majd Janis Joplin, Buddy Guy világát felidézve eljutunk a máig, a Z.Z.Topig, Joe Bonamassáig. A műsort nemcsak szerkeszti, hanem vezeti is Gróf István, e műfaj beavatottja. „A Blues mesterei” vár minden zenerajongót tehát a Sárvár Rádió hullámhosszán, a 96,5-ön vasárnap esténként!
Megjelent a www.sarvarikum.hu portálon 2017. 09.13-án

2017. augusztus 23., szerda

PORTUGÁLIA- ÚTI- ÉLMÉNYEK II.

PORTUGÁLIA ÚTI-ÉLMÉNYEK-II.

5. nap, szerda. - folytatás- Még nem sötétedett, amikor Portugália harmadik legnagyobb városába, az egyetemi székhelyre, Coimbrába értünk. Ha az országúton nem mindig, vagy inkább ritkán használtuk a GPS-t, a városokban ellenben mindig rá támaszkodtunk. Nos, a város kellős közepén lévő hotelünkbe szűk, egyirányú kis sikátorokon, fel a dombtetőre épült óvárosba vezetett minket, majd ugyanilyen úton le. Nem csoda, hogy az egyik szűk kanyarban kissé meghúztuk a kocsi elejét, de ahogy néztem a sziklafalat a kiszállás után, ez ott naponta megtörtént többször is. Aztán a szálló közelében, idegességemben, bejártam egy behajtani tilos utcácskába, ahol az ott tartózkodó rendőr rögtön ránk fütyült. Na, ez most elkapja a grabancunkat! Mondtam neki, hogy az a k…a GPS vezetett ide. Ekkor hangosan felkacagott, és mondta, hogy az mindenkit átvezet a hegyi utcákon, és egy marhaság, majd legyintett, és mosolyogva továbbállt.
Este 8-től 10-ig felfedeztük a gyönyörűen kivilágított belvárosi palotákat, csillogó márványkövekkel borított utcákat, tereket, a minden sarkon virágzó murvafürt díszbokrokat, majd egy Portugáliában kihagyhatatlan fado- bárba ültünk be este 10-kor.
A fado, a spanyolok flamencójához, a francia sanzonhoz, a magyar cigánynótákhoz hasonlóan, a XIX században kialakult műzene, amely már-már népzenévé alakult. Egy portugál-gitár vitte a szólamot. Ez, - miután beszélgettünk a zenészekkel az előadás utáni CD- vásárlás ürügyén- olyan hangú, mint az olasz mandolin. Egy spanyol –gitár kísért és egy jó torkú férfiénekes, magas baritonhangján dalolt. A főleg külföldiekkel telt klubban jó egy órát tartott az előadás, így éjfél volt ismét, mikor ágyban keveredtünk.
6. nap csütörtök. Reggeli után bepakoltuk a cuccost a kocsiba, egy 3 órás parkolójegyet vettünk, majd elindultunk felfedezni a coimbrai belvárost. Felkaptattunk a hegyre, ahol előző koraeste a kocsival bravúrkodtunk, és láttuk, hogy itt már minden épület az Egyetemhez kapcsolódik. Nyolc fakultása van az egyetemnek, hatalmas intézmény. A modern főépületben adták a jegyeket a középkori épületegyüttes meglátogatására, melyet többféle variációban lehetett meglátogatni. Mi a Kápolna, Könyvtár, Királyi vár hármas megtekintését kértük. A főkapun belépve aztán elénk tárult az 1537-ben megépített Egyetem csodálatos, 3 oldalról közrefogott, a Mondego folyópartra nyitott épülettömbje. Elsőnek a Szent Mihály Kápolnát néztük meg, amely a XVII. szd. portugál építészetének egyik csúcsa. Az a töménytelen pénz, amit akkor a gyarmatokból behoztak, ezekbe az oktatási központokba fektették be, jó érzékkel és ízléssel. A kis orgona sípjai nemcsak függőlegesen álltak a hangszer mögé beépítve, hanem mellette és alatta is vízszintes irányba is, mintegy díszítve is a termet. Itt engedtek fotózni, videózni, de szomszédos Joanina könyvtárban már nem. Itt tanultak a diákok annak idején. Három óriási nagy teremben 5+3 sorban álltak a fal mellett a könyvespolcok fel a plafonig, 300.000 korabeli kötettel, míg mindegyik közepén, jó 25-30 székkel körülrakva, hatalmas tölgyfaasztal állott.
Az III. János király által alapított intézmény egy királyi vár-épülettel egészült ki, melynek csodálatos, pazarul berendezett, alul festett csempével, középen mór hagyomány szerint faragott mészkővel, feljebb faragott fadíszekkel, a mennyezeten festett mozaikablakokkal díszített termei nemcsak a király és kísérete tartózkodását, hanem egyetemi célokat is szolgáltak. Itt van, és itt működik jelenleg is a Sala Grande dos Actos, a nagyterem, azaz az aula, ahol a diplomaosztó ünnepségeket tartják. De ott voltak- vannak a tanszékek, a nagy auditórium is.
A régi egyetem után megnéztük az Új katedrálist- (Sé Nova, klasszicista), majd a Régit (Sé Velha- román) is. Közben megint 30 fok meleg lett, így a hotelbe felkérezkedtünk egy gyors zuhanyzásra, majd a kocsiba ülve folytattuk utunkat észak felé.
A portugál Velence, Aveiro városa volt következő célpontunk, ahol nem tucatjával folytak ugyan a lagúnák, de két széles, gondolákkal jól járható volt belőlük ott. Ez volt a város idegenforgalmának fő attrakciója, de a középkori belváros is szép, hangulatos volt. Nem bántuk meg, hogy megálltunk, pláne, hogy folyamatosan száraz kaján tengődve, egy jó tányér gulyásszerű levessel és egy nagy korsó sörrel enyhítettünk ezen. Feleségem pedig felfedezett egy jó kis hazai élelmiszer áruházláncot a sok Lidl, Penny, Tesco mellett, a Pingo Docet. Minden van benne, olcsó, és eltér a többitől. Nagy kerülővel autóztunk tovább Portóba, mivel nem kockáztattuk az autópályára hajtást, így csak este 6-ra értünk oda. Egyébként az utazásunk 80 %-án feleségem vezetett. Egyrészt nem félt a nem túl sűrű forgalom miatt, másrészt megelőztük azt, hogy ha én vezetek, állandóan vigyázz! Lassíts! Nagy kanyar! - kiáltásaival telt volna az egyébként szép tájakon az utazás.
Portóban már csak 19 fok volt, majdnem esett. Hamar betaláltunk a lepukkant hotelünkbe, aminek azonban,- három napot számolva-, két nagy előnye volt: ingyenes, tágas parkoló, és a gyalog is elérhető belváros közelsége. A kipakolás, és hidegvacsora után nekiláttunk, hogy nyakunkba vesszük a belvárost. A közeli Lapa templom rajta sincs a látnivalók listáján, de akkora, hogy Magyarországon nem sok ekkora templomot találunk. Ezt elhagyva a Rebublica tér a városházával, majd lefelé, rendes leejtőkön haladva a csupa csipke, mégis komor Trinade- templomról elnevezett tér következett, hogy az Aliade-téren elérjük az igazi belváros határát. Innen már hamar lecsurogtunk a másnapra bejárni tervezett vasútállomás, és a Douro-parti halászfalú felé. Városképeim egyik legszebbje lett a Douro- part az Eiffel tanítvány,Seyrig építette I. Lajos híddal és a régi halászfaluval, a Ribeirával. Rövid pihenő után visszakeveredtünk szállásunkra. Kár, hogy se a fényképezőgépet, sem a video felvevőt nem vittem magammal a kapkodás miatt.
7. nap péntek. Korán keltünk, mert a meteorológiai előrejelzések szerint esős, másnap talán csapadékmentes napot várhattunk. Eldöntöttük: inkább kirándulás a környéken, mint Portói városnézés! Hideg, esős nap volt valóban! Gyorsan megvettük a Porto kártyát másnapra, majd elindultunk északra, a 170 templommal rendelkező Braga városába.
A város jóval 100.000 lakos feletti, és patinás, műemlékekben gazdag. Épp egy rally- autóverseny előkészületi felvonulásba futottunk bele a Fő-téren, amely talán, Padova után, a leghatalmasabb tér volt, amelyiken megfordultunk. Egy francia úr útbaigazított bennünket a székesegyház, a Sé irányába. A komor román, majd gótikus stílusban felhúzott épületet belülről is bejártuk, majd az Érseki palota következett, hogy a kis, öttornyú városkapu megörökítésével zárjuk le az imádkozó városbeli látogatást.
A már az autó- versenyre előkészített hegyi szerpentineken értük el a nevezetes búcsújáróhelyet, a Bom Jesus kegyhelyet. Addigra szép, napos idő lett! Jó másfél órát sétáltunk kinn, a kertészeti műremekeket, impozáns márvány lépcsősorokat, vízeséseket és persze a Kálvária stációit felsorakoztató kertben, de bementünk a nem régen épített templomba is.
A térképen közelinek tűnő, az itinerben 23 km-re, 40 percnyire fekvő Guimaraes városát, kedvenc GPS-ünknek hála, 2 óra múlva értük el. De hogy a bosszúságunk fokozódjon, szörnyű sötét fellegek ijesztgettek bőrig áztató zivatarral, harmadsorban pedig a video- felvevőm sem működött. Nos, ez utóbbi problematika megoldódott azáltal, hogy a 2 évvel azelőtti marokkói filmeket kitöröltem a kártyáról. A nemzet bölcsőjének helyszíne, ahol I. Alfonz kikiáltotta a független portugál államot, sok későbbi király szülőhelye is. A Largo de Oliviera és a fő-tér 3-4 szintes reneszánsz épületei, jellegzetes kovácsoltvas erkélyeikkel, a mellékutcák 1-2 szintes házaival megfogtak bennünket. Sajnos, a várba felmenni már nem volt időnk, mert először a körutunk során, késésben voltunk.
A Douro- völgyének felfedezése várt még ránk. Végül du.4-kor indultunk a folyópart bejárására.
A szép hegyi utakon barangolás, video- szünetekkel tarkítva-, mégis eltartott egy darabig, így este fél 7-re érkeztünk meg a Douro- völgy fővárosába, a borkereskedelem központjába, Paso de Regua-ba. Itt a kikötőt, a folyópartot végigsétáltuk, már ragyogó napsütésben, majd haza indultunk. Eredetileg a folyó- part melletti alsóbbrendű utakon mentünk volna vissza Portóba, de az útiterv éjfél körüli érkezést prognosztizált, így azon ritka megoldások egyikét követtük el, hogy ugyanazon az úton mentünk vissza egy jó darabon, amelyiken jöttünk is.
Már sötét volt, hogy hazaértünk Portóba, az apartmanba, ahol gyors kajálás után volt még ambíciónk a tegnap éjszakai sétát megismételni, immár video-vevővel és fényképezőgéppel. Már szombat hajnal volt, mire- elégedetten- az ágyba estünk.
8. nap szombat. Portó megtekintése volt az aznapi tervünk, és szerencsére az idő is kedvezett ennek: az egynapos Porto- kártyával lebuszoztunk a Trinade-térig, és onnantól, a belváros északi részéről csorogtunk a folyópart felé. A vasútállomás, az Estacao Sao Bento, ámbár kívülről nem volt olyan kidolgozott, mint a lisszaboni, belül csodákkal várt: Portugália legnagyobb felületű csempeképeit tekinthettük meg sok száz turista társunkkal egyetemben.
A portugál történelem legfontosabb eseményeit, így I. János királyt és udvarát, valamint Ceuta bevételét megörökítő kék-fehér azulejo- faliképek nem is oly rég, 1930-ban készültek. Ezután felsétáltunk a hatalmas, egy dombon fekvő székesegyházba. Porto, Lisszabonhoz hasonlóan, dombokra épült, így a látogatóknak meg kell küzdeni a felfelé vezető utcák, terek megközelítésével. A Sé körül ma is folynak a restaurálási munkák, egyes 3-4 emeletes házak ijesztően merednek feltámasztott csupasz falukkal az utcákra, mivel a menthetetlennek ítélt szomszéd házakat lebontották mellettük. Bele a sűrűjébe!- volt a következő parancs, így a híres Clerigos torony felé vettük az irányt. Jó portugál szokás szerint azonban- indok nem volt!- a toronyba nem engedtek fel senkit. Annak 225 lépcsőfokát nem mászhattuk meg, de a bosszantó momentum ellenére nem várt örömök vártak.
A toronnyal egybeépült barokk templomban éppen egy orgonakoncert főpróbái tartottak, nem kis örömünkre, a szemben levő cukrászda pultjában pedig megtekinthettük sokad-magunkkal azt, hogy hogyan készül a tonhalas gombóc, amit persze meg is kóstoltunk. Ráadásul még a szintén nevezetes portói egyetem monumentális főépületét is megcsodálhattuk innen.
Már délután lett, mire a helyi metróval átmentünk „Budára”, azaz Vila Nova de Gaia városrészbe, ahol szintén sok volt a látnivaló. A metró elnevezés azért egy kicsit túlzó, hiszen a nem világvárosi méretekkel rendelkező, negyedmilliós, azaz Debrecen méretű városban 5 ilyen vonalat építettek ki. Ezek inkább a villamos, a HÉV, és a metró keverékei, hiszen a földkéreg alatt nem sokat megy a pályája, viszont tiszta, gyors és kimegy a külvárosokba is. Gaia-ban végigvillamosoztunk a sárga vonalon, majd az I. Lajos híd dombos oldalát végig sétáltuk. Az ipari üzemek, azaz az üveg-, és kerámiagyárak mellett itt találhatóak a portói „angol invázió” korában, a XVIII. szd. legelején monopolhelyzetbe került brit borházak telepei. A Gaia-i libegő is ezen a területen visz végig. Visszafelé már gyalog mentünk a Lajos hídon, rengeteg fotót készítve.
Rendesen fújt a szél, de a kétszintes hídon, ahol felül ment a villamos és a gyalogosok, az alsó szinten meg az autók, nem vitték túlzásba a biztonsági intézkedéseket. A nem túl magas, szimbolikus kis korlátocskát bárki átugorhatta volna, vagy ha olyan állapotban van, akkor…
A „túloldal” felfedezése után a városközpontban két óra időtartamra kettéváltunk: feleségem az ajándékvásárlás nehéz feladatával vette nyakába a város üzleteit, én meg északnak vettem az irányt, hogy, zeneszerető ember lévén, meglátogassam Portó modern építészetének egyik remekét, a holland Kolhaas által tervezett zenepalotát, a Casa da Musicat. Sajnos, az épületben csak kétóránként van vezetéses látogatás, így magamban fedeztem fel a földszint, az I. emelet, és legfelsőbb szint terasz-bárjának elegáns, ultramodern építészeti remekeit.
A közeli Albuquerque téren egy hatalmas szobor emlékeztetett Napoleon csak félig sikeres hadjáratára, amikor a portugálok a régi szövetséges, Anglia oldalára álltak, sikerrel. A brit bronz-oroszlán bizony keményen megszorongatja a francia saskeselyűt, mintegy 45 m. magasban. Közben elcsíptem egy, az amerikai Tesla autógyár promóciós bemutatkozását a téren, ahol tucatjával lehetett kipróbálni az elektromos járműveket.
Még a délután közepén tartottunk, amikor lementünk a Ribiera, az ősi halászfalú házai közé. Tengerész Henrik szülőházának meglátogatása után az ottani kereskedőház, a Tőzsdepalota, - mely a Bolsa- palotában kapott helyet-, következett, de már belülről is. Káprázatos gazdagságról kaptunk képet odabenn. Az idegenvezető elmondása szerint a külföldi kereskedelmi partnerek meghökkentése, elkápráztatása volt a cél a jó üzlet megkötése érdekében.
A hatalmas előcsarnokban a partnerországok között hamar megpillantottuk az osztrák- magyar Monarchia kétfejű sasának üvegmozaikját is. A közeli San Francisco- templomot csak kívülről néztük meg, mert egy múzeumi látogatással kombinálva lehetett volna csak bemenni, de az idő nagyon szaladt. Egy hangulatos, Douro-parti, a Lajos-hídra néző sörözőben enyhítettünk szomjúságunkon (nem is rossz sör az a Sagres), majd a piros metróra szálltunk, hogy az óceán partját is megnézhessük. Az elgondolás jó volt, a kivitelezés nem: a végállomáson lezárt kerítések mögött hatalmas darukat, teherhajókat, raktár- épületeket láthattunk, az Atlanti Óceánt azonban nem. Nosza, vissza az előbbi helyszínre, a megunhatatlanul kedves, hangulatos Ribeirára, ahol egy valódi portói halvacsorát fogyasztottunk el. Feleségem ragaszkodott a sangriához, én ellenben portóit ittam rá.
Hazafelé, a Praca da Republicán váratlanul megállt a buszunk, leszállásra késztetve az utasokat. Hamarosan megláttuk, miért! A millió színes körtével megvilágított tér közepén egy hatalmas üvegbúra alatti színpadon zajlottak a diák- ünnepségek. Igen, május 7 és 14 között a töb bezer portói diák, fakultásonként más-más színű kitűzővel adnak szerenádot a vizsgaidőszak előtt, és ennek a nyitóünnepsége zajlott ott. Onnantól, hál’ Istennek, már nem volt messze gyalog a szállásunk.
9. nap vasárnap. A fárasztó nap után 9-ig mélyen aludtunk, de a riadó után pakolás, reggeli, gyors indulás következett. Az Észak- portugáliai utakon való araszolás ismét utolért minket: 3 óra tettünk meg 100 km-t Portóból Viseu városáig.
Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a precíz tervezésekbe is akad nem várt szituáció. A Serra da Arade hegységen való átkelés meglepetés volt a szerpentinjeivel, kanyargós hegyi útjaival, de ugyanakkor szemet, és lelket is gyönyörködtető volt a vad természettel való találkozásunk oly sok városnézés után. Itt találtunk teljesen fekete, kiégett erdőket is. Az erdőtüzek sajnos gyakoriak arrafelé a forró nyarakon. Vasárnap lévén egy nyugodt, csendes kisvárosba csöppentünk be, miséről hazatartó emberekkel. Egy, az ezekre ráállt önkiszolgáló étteremben mi is megebédeltünk egy rendes háromfogásosat, majd a dombtetőre felsétálva megnéztük a XIII. században épült székesegyházat, majd ugyanannak a térnek a túloldalán a még nagyobb, de már barokk Misericordia templomot a mellette levő püspöki palotával. Nyugalom, gazdagság, jólét sugárzott: most valóban Nyugat- Európában éreztük magunkat.
Castelo Branco volt a következő célpont, de az idevezető út az előbbinél is nagyobb meglepetést okozott: át kellett szelnünk a Serra da Estréla hegységet.
A Kékestetőhöz szokott szemünk előbb 1100, majd 1300, később 1700 m-es magasságokat regisztrált, mire elértük a már csak sziklás, hófoltokkal tarkított 2000 méteres hegytetőt. Gleccserek, hegyi tavak, jéghideg, kristálytiszta hegyi patakok tették még emlékezetesebbé utunkat. Aztán kiderült, hogy az egész terület az Estréla Nemzeti Park területe, amelyet sok portugál család is felkeres. Castelo Branco a ritkán minősített „kihagyható” kategóriába esett, valahogy nem fogott meg a városka hangulata.
A hasunkat és a kocsi tankját azonban teleraktuk, és igyekeztünk a spanyol határvidék felé, a csodás Serra de Sao Mamede hegység váraihoz. Még napnyugtakor felértünk Castelo de Vida városába, melynek középkori vára a helység fölé magasodik. Az ősi városka, benne a Juderiával, azaz a zsidónegyeddel a régebbi, de a kissé lejjebb fekvő újvárosban is XVII-XVIII. századi épületek sokasága gyönyörködtetett el bennünket. Ránk esteledett, mire szálláshelyünkre, Marvao városkájába értünk. Még az út tervezésekor megfogadtuk, hogy legalább egyszer egy tipikus portugál udvarházban, egy puosedában szállunk meg. Nos, ezt a lehetőséget Marvaoban találtuk meg.
A kis kastélyban több család is megszállhat, de szerencsénkre, - mivel még javában előszezon volt- egyedüli lakók voltunk a házban. Az emeleten volt a szobánk, a tágas nappali az ebédlővel pedig szintén rendelkezésünkre állt. Nosza, nem kellett több, nejem a teraszon terített meg, és gyertyafény mellett, kovácsoltvas asztalon, középkori falakkal körülvéve vacsoráztunk meg. A fehér frottír fürdőköpenyeinkben egy jót fotózkodtunk, majd a kaját lejárandó, tettünk egy rövid sétát a már kihalt hegyi kisvárosban.
Talán a leghangulatosabb estéje volt ez utunknak: a szűk sikátorok, a fehérre meszelt házak falai egy 862 m. magas hegyi városkában, ahol egy hatalmas kővár magasodik komoran fölénk, és a hangulatos közvilágítás tette azzá ezt. Nem csoda, hogy már hajnali 1-volt, amikor lámpát oltottunk.
10. nap hétfő. Reggel 9-kor elköltöttük a díszesen megterített asztalról villásreggelinket, majd nejem ötletét, miszerint a másnapi repülő-járatra való on-line csekkolást meg kéne ejteni idejekorán, a helyi művelődési házban, majd ennek sikertelensége miatt a turizmus- irodában próbáltuk elintézni. Nem sikerült! De azért, mivel éjszaka láttuk csak a kisvárost, világosban is körbejártuk azt, majd 11 körül nekivágtunk utolsó nagy utunknak visszafelé, délre. Az eredetileg betervezett Portalegre város megtekintése kimaradt időhiány miatt, de Estremozba érkezvén, ezt az alantejo-i kisvárost körbejártuk. Az ottani márványbányáknak köszönhetően a terek, a járdák rózsaszín fényben úsztak. A város feletti Várban I. Dénes király rendezkedett be feleségével, a szent életű Aragóniai Izabellával. Az alsóvárosban is tekeregtünk egyet, és végül sikerült a helyi turisztikai irodában a becsekkolást is elintézni, igaz, némi borravaló ellenében.
Szépen haladtunk tovább a régió fővárosa, Évora felé: a kora délutánt e város felfedezésére fordíthattuk. A nagyváros főterén, a Praca do Giraldon le volt zárva a közlekedés: egy indiai film forgatása zajlott, fényképezési stoppal egybekötve. Ez nem akadályozott meg bennünket, hogy egy-egy szendvicset és pohár sört elfogyasszunk egy kávézó teraszán. A szomszéd asztalnál magyar szóra lettünk figyelmesek. Hamar kiderült, hogy egy társas-út vendégei járták a környéket. A beszélgetés során közösen megbeszéltük, hogy a szervezett utaknak megvan az előnye (program-, szállás-, és étkezések szervezése), de a hátránya is (nincs szabadon közlekedés, és persze a jóval magasabb a költségvetés). Míg nejem az utolsó napi vásárlásokat intézte a belváros sikátorainak boltjaiban, én a Székesegyházba mentem fel, ahova azután ő is csatlakozott.
Évora után,- ellentétben az északi országrészen történt araszolásokkal, rendesen nekilendültünk: az IC 27-es autóúton hamar elértük Castro Marim-ot, mely már majdnem a tengerparton van. Közben egy pihenőhelyen leálltunk elfogyasztani a szendvicseinket, amit egy helyi rendőr-járőrcsapat kíváncsian végignézett, de végül nem háborgattak bennünket. Itt rákanyarodtunk a dél- algarve-i útra, ahol Tarvia üdülővárosban álltunk meg először. A belváros szépen kicsinosított, a turisták tízezreit megfelelő szinten fogadó helység, de az iszapos, így meglehetősen büdös tengerpart, és folyópart sokat rontott az összképen. Majd talán Olhao, a következő, kisebb, meghittebb városka szebb lesz, gondoltuk, de nem! Ott is az iszapszag fogadott, és az eddig soha nem látott lumpen-elemek százai dülöngéltek a nagyszámú kocsmák között. Mindkét városkában a parkokba „menekültünk”, amelyek viszont ápoltak, szépek voltak.
Este 6-ra már Faroba érkeztünk, ahol a belvárosban első látásra egy lerobbantnak tűnő, később barátságossá avanzsált motelben szálltunk meg. A bepakolás után már rohantunk ki a városba, és láss csodát, itt meg pozitívan csalódtunk a tartomány fővárosában. A kikötő hangulatos, a promenád kiépített, a díszkivilágítás kellemes volt, de az igazi belváros lepett meg igazán szűk utcácskáival, tereivel, sárga-narancs megvilágításban.
Még látszott, hogy nincs főszezon, de a turisták már szállingóztak a városba. Egy hangulatos kiskocsmában egy-egy pohár hideg sangriával köszöntünk el a portugál tájaktól és emberektől, majd hazasiettünk, mert a bepakolás nehéz feladata várt ránk.
11. nap kedd. Alig aludtunk, hiszen 6-kor volt a kelés, és fél 7-re a kocsi-kölcsönzőnél kellett lennünk, leadni az autónkat. Ez sikerült. Szerencsére sem a coimbrai kis horzsolást, sem az lisszaboni 4 km-es autópálya- használatot nem számították fel. A repülőtéri bőröndvizit ellenben nem volt ilyen kedvező: a közkedvelt portugál tonhalból, a bacalhau-ból két másfél kilós konzervet hoztunk volna haza a fedélzeten, de a vámosok ezt folyadéknak titulálták??, és elkobozták. Azt tudtuk, hogy a hal úszni kíván, de hogy ennyire? Aztán, rövid Frankfurti átszállás után hazaérkeztünk Budapestre kissé fáradtan, de időben. Az azóta eltelt negyedévben sokszor felelevenítettük ottani emlékeinket,- fotók, videók segítségével-, és megállapítottuk: egyik legszebb, legemlékezetesebb utunk volt a portugáliai.
G. K. István
fotók: G.K.Enikő, G.K.István
megjelent a www.ongo.hu portálon 2017. szeptember 14-én