TOP HÁROM MAGYAR BLUESZENÉSZ FERGETEGES KONCERTJE A MUZIKUM KLUBBAN

Top három magyar blueszenész fergeteges koncertje a Muzikum Klubban

Szöveg: Gróf István, fotók: Varga György
2022-02-10 | kritika

Volt már három szájharmonikás, volt már három zongorista koncertje a hazai blueszene fellegvárának számító Muzikum Klubban a közelmúltban. Most a legjobbnak tudott három hazai bluesman, Szűcs Gábor, Pribojszki Mátyás és Nemes Zoltán adott forró hangulatú koncertet ugyanitt. És mivel a blues nyelve és a „só bizniszé” is az angol, az urak a fenti sorrendben, Little G Weevil, Jumping Matt és Mr. Jambalaya néven játszottak.
Nos, nem erre az alkalomra összerántott formációról van szó: a zenészek élesben már kipróbálták egymást leginkább a Szűcs által megszervezett, az USA dél- és közép-keleti államaiban tett koncertkörúton 2014-ben, de azóta is többször szerepeltek együtt. Az amerikai turné sztorijait elevenítették fel a számok közti beszélgetésekben, viccelődő, vidám hangulatban. A téma örökzöld: bulik, kocsmák és csajok (Whiskey and Women). Előkerültek az immár három évtizedre visszanyúló kezdeti idők is: a 90-es években Gabesz Szabó Tamás mellett a Spo-Dee-O-Dee formációban került szem elé, Matyi a békéscsabai Blues Fools frontembere volt majd egy évtizedem keresztül, míg saját neve alatt új bandát alapított, Zoli pedig a Paid Holiday tagságát cserélte a New Orleans-i zenét képviselő Jambalaya vezetői posztjára.

A Covid-járvány ellenére még a lámpákon is csüngtek, telt házas volt a koncert. Két nevet még meg kell említeni a sikeres esttel kapcsolatban: a többször is megtapsolt Kajdi Péter technikusét, aki nem sokkal a kezdés előtt a taccsra ment hangosítást a sírból hozta vissza, alig megkésve az eredeti időponthoz képest, és a vendégzenészként a mindkét menet második felében beugró, egy szál pergődobbal csodákat művelő Molnár Dániel dobosét. A felállás: középen Szűcs ült, gitárjával és bass-drumjával, jobbra tőle Nemes a jól bevált piros Nord, térden-combon egyensúlyozható billentyűivel, míg balra foglalt helyet a mostanra szemüveget viselni kényszerülő Pribojszki a herflijeivel.
Az unplugged koncert kezdő bluesa Little G Weevil Moving című száma volt, melyben a szerző énekelt és akusztikus gitáron – mint végig az első részben – játszott. Pribojszki énekével és virtuóz harmonika-impróival egy gyorsabb nóta követte ezt, majd a harmadik szereplő, Nemes boogie-jával folytatta a sorban a bemutatkozást. Emlékezetes volt Bessie Smith százéves dala, az Ain’t Nobody Business előadása ismét Szűcs érzéki énekével és gitárszólójával. Még az amerikai koncertkörúton vették be repertoárjukba ezt a nótát, Memphis városához kötve. Ismét a gitáros bluesa, a Wealthy Man hangzott el a ’16-os akusztikus albumáról, hogy aztán Zoli a sajátját, a Messziről jött bluest játssza el nekünk Matyival duóban, virtuóz zongorajátékával, New Orleanst megidéző, Dr. John-hangulatú énekével, és már Molnár megerősítő dobjátékával. Az est egyik legemlékezetesebb dalát Pribojszki interpretálta: egyik kedvence, George ’Harmonica’ Smith Tight Dress című nótáját fújta el nekünk már mélyebb hangtónusban, a tízlyukúaknál jóval testesebb fekete alt-szájharmonikájával. Gabesz sajátokkal zárult az első rész: a sodró ritmusú One Little Cup méltó befejezése volt a menetnek. Lenn gördült-darált, fenn csilingelt a zongora-boogie, vijjogott a harmonika, a dobon sepertek-peregtek a gyors nyolcadok, Weevil pedig magával ragadóan énekelt-dalolt.

A második részben már előkerült az elektromos gitár is: Little G az első számot szólóban ezzel adta elő, ún. spanyol hangolással. John Lee Hooker, Lightnin’ Hopkins és a memphisi blues-faterok szelleme lebegett a termen át, csakúgy mint a következő, immár trióban előadottaknál, így Going Back South címűben, melyek a korai, memphis-i évek termései. Ezek ám az igazi Weevil bluesok: a másnál agyonstrapált felső E-húr, ugyanúgy, mint az alsó, szinte meg sem szólal, annál inkább az Á, D-húr, a középső húrokon „sodort” akkord-felbontásokkal, rögtönzésekkel. És azzal a ritka, egyedi „fekete” énekhanggal lep meg, amely egyedülálló a fehér énekeseknél. Talán az angol Dave Kellynek van hasonló hangtónusa. A country-bluesos bevezetés után egy kissé slágeresebbnek tűnő, de mégsem édeskés nóta, a Memphis Soul következett Pribó főszereplésével, Charlie Musselwhite-stílusú dallamos szájharmonika rögtönzéseivel, Molnár hathatós ritmusaival tetézve. Közben mentek a sztorizások is az amerikai turné idejéből, amelyekből nem adok közre, azaz a poénokat nem lövöm le, talán még valahol meghallhatjuk őket. A stafétabotot Mr. Jambalaya vette át, aki először egy parádés boogie-woogie-t zongorázott el, majd Pribojszki harmonikaszólójával kísérve adta elő Louis Armstrong Wonderful Worldjét, alaposan átdolgozva, szirupmentesebbé téve. (Bocs, Louis bácsi!)

Ezután a lap visszakerült a szájharmonikáshoz: előbb egy szólót, majd, már a zenésztársakkal kísérve, egy boogie-t adott elő, alaposan felforrósítva a hangulatot, amihez hozzájárult, hogy a sörök is rendesen fogytak mindkét "oldalon". A koncert egy shuffle-lal, végül egy rock’n’rollal zárult, a négy zenész mindent beleadó közreműködésével.
A zenészek nem nézték az órájukat: este 11 már elmúlt, mire vége lett a bluesparádénak. Azt bántam, hogy nem játszottak még tovább, de azt nem, hogy elértem az utolsó metrót.
Megjelent a bluesvan.hu portálon 2022.02.10-én
Gróf István