2013. október 19., szombat

FAPADOSSAL MAROKKÓBA- MAROKKÓI UTAZÁSOK IV.

Marokkói kalandunk befejező részében három nap élményét tesszük közzé az Atlaszon túlról, tele csodás látnivalókkal, hihetetlen kalandokkal, homokdűnékkel, sivataggal, sosemlátott sötét éjszakával. A négyrészes beszámoló végén hasznos tanácsokat adunk azoknak, akik kedvet kaptak az írások nyomán egy marokkói kalandhoz!

Reggel 7 órára érkezett meg a mikrobusz a szállodánkhoz, hogy elinduljon velünk az Atlaszon túli háromnapos túrára. Mivel mi voltunk az első felszállók, végig kellett járni a medina és az újváros egyes szállodáit és riádjait, hogy a további útitársakat is összeszedjük. A túra nem indult zökkenőmentesen. Egy kis kavarodás történhetett, mert háromszor váltottunk járművet fél órán belül, mielőtt elhagytuk volna Marrakesht. Valószínűleg a túra szervezői nem tudták időben eldönteni, hogy melyik autóbusz hová induljon. Szemerkélő esőben, - ami ritka errefelé - indultunk útnak az Atlasz-hegység felé. Marokkói utunk elején folyamatosan cikiztem a férjem, amiért esőkabátot is csomagolt magának hátizsákjába, mondván, hogy minek az, hiszen Afrikába, ott is a Szaharába utazunk, ahol évente nagyon ritkán van eső. Álmomban sem hittem volna, hogy éppen akkor esik, amikor mi ott tartózkodunk.

Az Atlaszon túl - Világhírű filmek háttere
A Magas-Atlasz gerincén átkelve, lélegzetelállítóan szép tájon, hajtűkanyarokkal teletűzdelt úton jutottunk el a Tizi n'-Tichka- hágóra, 2260 méter magasságba. Ez a hágó köti össze az Atlanti óceán partját és Marrakesht az Atlaszon túli városokkal, elsősorban Ouarzazatettal, és ez vezet tovább az algériai határ felé is. A hágó legtetején megálltunk egy rövid időre fényképeket készíteni, és a különböző fosszíliákat és ásványokat árusító berberek portékáit megszemlélni.
A hágón túl a táj képe teljesen megváltozott, vörös kősivatag, kopár táj, agyagból épített apró falvak tűntek fel. Az eső itt már eleredt, és nagyon bántam, hogy még egy utolsó mozdulattal miért nem erőszakoltam be amúgy is jól megpakolt hátizsákomba az esőkabátom.
Utunk első állomása Ait Ben Haddou település volt, amely dombra épült kasbahjáról híres. A kasbahok a berberek legjellemzőbb és a legnagyobb hatást keltő építményei. Négytornyú, többszintes tapasztott agyagerődítmények, csipkézett tetőpárkánnyal, amelyeket több család épített fel közös összefogásban, hogy javait biztonságban tudja. Csak lőrésnyi ablakokkal rendelkeznek, a felsőbb szinteken. Az épületben a földszinten általában az istállók találhatók, a következő szinten tárolják a különböző terményeket és élelmiszert, és legfelül vannak a lakószobák. Ait Ben Haddout a Ben Haddou berber klán alapította, amely a Szaharán átvezető karavánutat ellenőrizte. A faluban található helyreállított agyagvár az egyik legnevezetesebb látnivalók közé tartozik Marokkóban, az UNESCO Világörökség részét képezi. A faluban mára csak kevesen maradtak a régi lakók közül, az ottmaradók teljesen a turisták kiszolgálására rendezkedtek be, így több étterem és szálloda van ma már ott, mint lakóépület. A kasbah nagyon sok film díszletét képezte: itt forgatták a Múmia, a Názáreti Jézus, és a Nílus gyöngye című filmeket.
Ait Ben Haddou városába úgy érkezünk meg, hogy az úton vörös patakokban folyt a lehullott eső, ezért kétségessé vált, hogy az erődítményhez felvezető út járható-e. Azt hittem, nem hallok jól, mikor a mi „művelt" berber sofőrünk megszavaztatta, hogy ebéd után kinek van kedve az esőben felmászni a dombra, amelyen a vár áll. Rajtunk kívül mindenki úgy döntött, hogy hagyjuk a kasbahhot, ugyanis túlságosan nagy a sár, ők meg strandpapucsot vagy fehér sportcipőt viselnek. Így aztán a sofőrünk egyszerűen beterelt bennünket a kisbuszba, és máris robogtunk a 30 km-re levő Quarzazate városa felé.
Ouarzazate a Dráa-vidék közigazgatási központja, egy vörös város a vörös kősivatagban, amely szintén „szerelem volt első látásra" a róla készült, interneten fellelt képek alapján. Még itthon elképzeltem, ahogyan lelkesen bóklászom a vörös agyagból készült sikátorokban, de hát „ember tervez, Isten (ez esetben berber sofőr) végez", és a város legfontosabb látnivalójának, a Taourin-kasbahnak a megtekintésén kívül esélyünk sem volt arra, hogy sétáljunk a medinában.
A város régen egy kis francia helyőrség volt, ma pedig a Szaharába utazók fontos megállóhelye, sőt, saját nemzetközi repülőtérrel is rendelkezik. Ouarzazatettal kapcsolatban olvastam, hogy itt forgatták a Trónok harca című filmsorozat első évadját, ennek köszönhetően a város szállodáiban a foglalások száma 100%-os növekedést mutatott. Nem ez volt az első filmezés itt, ugyanis a csodás környezet olyan filmeknek szolgált háttérül, mint az Arábiai Lawrence, valamint a Gladiátor.

Marokkó egyik legszebb természeti látványossága, agyagvárak és berber whiskey
Ouarzazatot elhagyva a Dadés- völgyén keresztül vitt az utunk. Ez Marokkó egyik legszebb természeti látványossága. Az út a Dadés folyó medrében halad, és kétoldalt, a két meredek parton 20-30 km-en keresztül elhagyatott vagy ma is lakott agyagvárak sorakoznak. Az utat a kasbák-útjának is nevezik. Ezek az épületek hol összeérnek, hol magányosan állnak, attól függően, hogy védelmi célt szolgáltak, vagy lakóépületek. Az utóbbi időben nagyon sok agyagvárat rendbetettek eredeti állapotuknak megfelelően, és ezek szállodaként működnek jelenleg, minden kényelmi szempontot kielégítve.
Boumalne Dadés városát elhagyva az út egyre keskenyebb lett, a vörös hegyek pedig egyre különlegesebb formát öltöttek. Elképesztő vidéken, kasbák, berber falvak és oázisok között haladtunk a várostól a Dadés- szurdok felé. Első éjszakai szállásunk a szurdokban volt, távol minden településtől, egy kellemes szállodában, ahol az erkélyünk alatt a szédítő mélységben látni lehetett a Dadés folyó égszínkék vizét, ami furcsa kontrasztként hatott a vörös sziklák mellett. Vacsoránál egy asztalnál ültünk mindannyian. Mi a lengyel párral beszélgettünk javarészt, többször is felemlegetve a berber whiskey (marokkói mentatea) fogyasztása közben a „lengyel-magyar, két jó barát" soha el nem évülő mondást.
Másnap reggel a szurdokon visszahaladva újra elértük Boumalne Dadés városát, ezt követően sokáig nyílegyenes úton haladtunk a kopár vörös kősivatagban. Sehol semmi település a közelben, a fontosabb útkereszteződéseknél pedig a már megszokott rendőri ellenőrzés. Ilyenkor sofőrünk csak lassított, intett, majd ment tovább. Látni lehetett, hogy ismerősök, hetente találkoznak.
Dél körül érkeztünk meg Tinerhir városába. A Todra folyó partján fekvő városka az egyik legszebb oázis a környéken. A városban hatalmas volt a forgalom, volt itt piac, útelterelés, csacsik, csadoros berber nők, minden, ami egy marokkói településen lenni szokott. A város magasabb dombjain szebbnél-szebb agyagvárak sora, reménykedtem, hogy legalább egynek a közelébe megyünk. De nem, sofőrünk megállt egy szépen művelt mezőgazdasági terület mellett, ahol már várt ránk a helyi idegenvezető, aki bemutatta egy oázis mindennapjait, az öntözés fortélyait, és a földeken dolgozó berber asszonyokat, akik kiabálással fejezték ki nemtetszésüket a fotózások miatt. Így utólag érdekesnek tűnik, hogy csak asszonyokat láttam dolgozni a földeken, a megfáradt férfiak valószínűleg egy kávéházban, mentatea mellett vitatták meg az élet bajos-és nem bajos dolgait.
Hamarosan betértünk egy lakóházba, ahol családi szőnyegkereskedés folyt, szebbnél-szebb szőnyegek bemutatásával és némi mentatea felkínálásával próbáltak minket jó belátásra bírni, hogy vásároljunk szőnyeget. Mivel mi voltunk a legidősebb pár a többnyire egyetemista korú csapatból, a házigazda csak minket tekintett potenciális vásárlónak, így a végén már csak nekünk magyarázta a szőnyegkészítés fortélyait. Azt hittem, azzal, hogy elárulom, van már marokkói szőnyeg a birtokunkban, kitüntető figyelme velünk szemben lankad. De nem, tévedtem, ezzel csak még jobban felcsigáztam érdeklődését és eladói kedvét. Végül sikerült a Ryanair- poggyászfilozófiájára kennem azt, hogy miért is nem vásárolunk Tinerhir városában egy 3x4 méteres, 25 kg súlyú marokkói kilimet.
A szőnyegkereskedő házából egyenesen a Todra szurdokba mentünk, ami egy gyatra szóviccel lehetne akár a marokkói Tordai hasadék is... A Todra szurdok magas, olykor 300 méteres vörös sziklafalai között, az ott folyó kristálytiszta patak mellett közel egy órát sétáltunk. A patak mellett kecskenyáj legelészett, amely lelkes japán és koreai útitársainkat fotózásra késztette - kecske jobbról, kecske balról, kecske középen. Természetesen velem is készült egy kecskés kép. A Todrai szurdokból kifelé sofőrünk keményen a gázpedálra lépett. Időközben eleredt az eső, pedig már közeledtünk a sivatag kapujához, Rissanihoz.

Teveháton a dűnék közt
Merzouga település már maga az igazi Szahara, a kősivatagot lassacskán felváltotta a homoksivatag. Marokkóban nincs klasszikus sivatag, mint a szomszédos országokban, itt annak egy köves változata található. Ellenben két nagy dűne van itt, ezek közül a nagyobbik az Erg Chebbi, ennek hossza 25 km, szélessége pedig 7 km. Erre a két dűnére a helybeli vállalkozóknak sikerült egy virágzó idegenforgalmaz felépíteniük. Az eső már csak cseppekben esett, így minden esélyünk megvolt, hogy „szárazon" ússzuk meg a kalandot. Előttünk magaslottak Erg Chebbi vörös dűnéi, a szél vízszintesen hordta a homokot, újabb és újabb elképesztő alakzatokat alakítva ki. Egy nagy épület előtt állt meg a mikrobusz, amely mellett néhány közömbös teve legelészett ránk várva, kék ruhás tevehajcsárok társaságában. Annyit tudtunk, hogy az éjszakát egy berber sátorban töltjük valahol a dűnék között, és a táborhelyet 2 órás tevegelést követően érjük el. A sofőr közölte velünk, hogy mindenki csak egy kisebb hátizsákkal indulhat útnak a teve hátán, az összes többi csomag a buszon marad. Volt nagy rohangálás, átpakolás, átcsoportosítás egyik csomagból a másikba, hogy aztán hamarosan mindannyian készen álljunk a tevegelésre. A tevéket sorban egymáshoz kötözték a vezetők, és lassan elindult a menetünk a homokban, egyre magasabbra kapaszkodva. Olykor a dűnék peremén mentünk, máskor völgyekben, le és fel, egyre távolabb a civilizációtól. Koreai útitársunk tevéje néha-néha megmakacsolta magát, hangosan szortyogott és krákogott, elégedetlenkedett, mindannyiunk szórakoztatására. Kétórás tevegelést követően értük el a négyszögletű tábort, a semmi közepén, lent a dűnék között, védve a széltől. Néhány sátorból állt, melyekben szivacsmatracok helyettesítették az ágyakat, valamint egy „étterem"sátorból, amelyben néhány kerek marokkói asztal és párnák voltak a földön. Precíz német útitársunk megkérdezte, hogy merre van az illemhely, mire berber vendéglátóink körbemutattak, hogy bárhol a dűnék között, ahol csak akarjuk. Egy fiatal spanyol párral aludtunk egy sátorban, akik folyamatosan füves cigit szívtak az út során, ezzel kivívták sofőrünk nemtetszését, amit olykor-olykor dühösen szóvá is tett.
A sivatagban, messze a civilizációtól, a modern és motorizált nagyvilágtól, mindenki egyforma emberré vált. Megvalósulni látszott Rousseau azon elmélete, miszerint „vissza a természethez", mert megbabonázva a látottaktól mindenki ledobálta cipőjét, bakancsát, körbe-körbe rohangált mezítláb a dombokon, mint egy gyermek, két kézzel szórva szét a homokot, levetve magát a földre. Néhányan azzal szórakoztak, hogy a dűnék legtetejéről legurultak a mélybe, mások azzal, hogy a semmibe kiabáltak teli torokkal, vagy a homokon megjelenő árnyékaikkal játszottak. Valóban csodálatos látvány volt. Amerre elláttunk, mindenhol homok, fölöttünk az égen hatalmas szivárvány az eső mementójaként, és mellette a dűnék mögé lebukó vérvörös nap. A fiatalok lelkesen nekiálltak rőzsét gyűjteni egy tábortűzhöz, ami nem volt egyszerű dolog, hiszen sivatagban voltunk.
A vacsora meghitt volt, elektromos áram hiányában gyertyafény mellett, közös tálból ettük a csirkés tajine-t. Később, a tábortűz fényénél mindenki leheveredett a homokba és bámultuk a tüzet, a fényt. Olyan sötét éjszakát, mint a sivatagi éjszaka, még sohasem láttunk. Reggel korán, még sötétben ébredtünk és indultunk útnak, hogy még teveháton láthassuk a felkelő napot. Gyűröttek és büdösek voltunk, de a sivatagi éjszaka, mint élmény, felejthetetlen lett mindannyiunk számára.

Halálúton az óceánig
Az út Marrakeshig nagyjából ugyanazon az útvonalon történt, amelyen már egyszer utaztunk. Ahogyan elértük az Atlasz hegyeit, sofőrünk átváltozott marokkói Alonsóvá: fogalmam sincs, miért sietett annyira haza. (Pedig magamban tápláltam némi reményt arra, hogy útközben beugrunk Aid Ben Haddou agyagerődítményét megnézni, mintegy kárpótlásként.) A hágón átkelve úgy vette be 100-as sebességgel a hajtűkanyarokat, hogy többé le sem mertem nézni az út melletti szakadékokba. Az autóbuszban ülők közül a lengyel párt kivéve mindenki aludt, de ők is kezdtek idegesnek tűnni a féktelen száguldozás miatt. Csak akkor nyugodtam meg, amikor megláttam Marrakesh ismerős vörös városkafalát, és feltűnt a Koutaubia mecset minaretje. Ekkor már éreztem: megúsztuk. A sofőr legelőször azokat az útitársakat tette ki, akiknek a medinában volt a szállásuk. Marrakeshi tartózkodásunk második felére mi egy, az újvárosban található szállodában, az Al Kabír szállóban foglaltunk szobát, ezért mi voltunk az utolsók, akik kiszálltunk a buszból. Furcsának tűnt, hogy rajtunk kívül senki nem adott „hálapénzt" a sofőrnek a három napos út után.
Még a sivatagi út előtt, a Majorelle-kertben tett látogatást követően kibéreltünk egy autót egy rövid, egynapos Dél-Marokkói útra. Az autóbérlés nem volt egyszerű. Végigjártuk a Jakoub Al Mansour és az V. Mohamed sugárút összes autóbérléssel foglalkozó irodáját, amiből nem is volt kevés, sőt, olykor egy lépcsőházban négy-öt ilyen iroda is akadt. Egy napra mindegyik horribilis árat kért, vagy szóba sem álltak velünk. Végül találtunk egy olyan irodát, ahol sikerült üzletet kötni. Az iroda alkalmazottja azt is vállalta, hogy a megbeszélt napon reggel 8 órakor ott fog állni az autóval a szálloda előtt. Természetesen ez nem így történt, az arab lezserségnek köszönhetően csak 9 órakor kaptuk meg a bérautót, egy padlizsán lila Suzuki Splash személygépkocsit, tudniillik az iroda tulajdonosa elaludt. Pedig 550 km megtétele várt ránk, az Atlaszon át Touradant városába, valamint az Atlanti-óceán bármely közel eső pontjára, ahol férjem úszhat egyet.
Lengyel útitársaink már többször jártak Marokkóban, így tőlük kérdeztük meg, milyen útviszonyok vannak délre, ha átkelünk a Tizi'n Test-hágón. Megnyugtattak, hogy a vidék csodálatos, az út ugyan egy kicsit kanyargós és keskeny, de a táj szépsége mindenért kárpótol.
Marrakeshből viszonylag könnyű volt a kijutás, tekintettel arra, hogy nem az óvárosból, hanem az újvárosból, a Gueliz negyedből keltünk útra. A széles, pálmafákkal szegélyezett sugárúton nem volt nehéz tájékozódni. Az út valóban rendkívül szép volt, vörös és zöld árnyalatú hegyek, ciprusok és fenyőfák között haladtunk, amelyek mediterrán hangulatot kölcsönöztek. Hamarosan elértük az Imlil felé tartó elágazást. Azok a turisták, akik Marokkó legmagasabb csúcsának, a 4167 m magas Toubkalnak a megmászására indulnak, arra veszik útjukat. Mi folytattuk utunkat tovább a Taroudant felé vezető 501-es számú úton. Elérkeztünk az Ouirgane Baragehoz (vízduzzasztóhoz), ahonnan már az N'Fis folyó mellett haladt a keskeny másfél sávos út, olykor a szikla falába vájva. Agyagházakból álló települések tűntek fel az út két oldalán, szinte egymás hátára épült lapos tetős házikókkal, amelyek mintha a levegőben függtek volna kecsesen a folyó felett. Nem sok embert láttunk, és szerencsére autót sem. A szurdokot elhagyva fellélegeztünk, hogy vége a nehéz szakasznak, amikor egy hatalmas kanyar után óriási hegyek tűntek fel előttünk. Ez volt a Tizi'n Test-hágó, a maga 2100 m magasságával a 3600 m magas hegyek között.
Az igazsághoz tartozik az, hogy itt már elgondolkodtunk azon, hogy visszafordulunk, ugyanis nem ismertük a bérautó műszaki állapotát, de megfordulni nem lehetett, mindkét oldalon mély szakadék, korlát pedig sehol. A csúcsot félelmeink ellenére sikeresen elértük, a látvány, ami elénk tárul, elképesztő volt. Alattunk a mélység, és mivel napsütés volt és jó idő, elláttunk egészen az Atlanti óceánig. Láttuk a környék összes városát, a messzi dombokat, az olajfa és argánfa ültetvényeket, és sajnos annak a keskeny útnak is a csillogó nyomvonalát is, rengeteg tűkanyarral teletűzdelve, amit még meg kellett tennünk, hogy végre földet érezzünk a lábunk alatt. Komoly lelki erő kellett, hogy elinduljunk a lefelé tartó egysávos, korlát nélküli, meglehetősen rossz minőségű úton. Minden egyes kanyar megtétele diadalt jelentett, és ha messziről megláttunk felfele jönni egy autót, igyekeztünk ott megállni, ahol lehetőség volt rá, néha úgy kihúzódva a szélre, hogy majdnem a levegőben, a szakadék fölött lógott a kerekünk. Pár száz méterenként volt lehetőség arra, hogy két autó elférjen egymás mellett, de nem akartunk megkockáztatni egy visszafarolást a szűk és veszélyes úton. A csúcs az volt, amikor egy autóbuszt láttunk közeledni felfele, a mélyből. Első gondolatunk az volt, hogy csak a képzelet játszik velünk, a második már az, hogy hová húzódjunk félre, hogy túléljük találkozást. Szerencsére korán észrevettük az utasokkal zsúfolásig teli buszt, így volt időnk elhelyezkedni. Az autóbusz szélessége megegyezett az út szélességével, nem tudom mi történt volna, ha meglepetésszerűen találkozunk vele. Mint utólag kiderült, ezek a buszok menetrendszerinti járatok, és minden évben előfordul, hogy tömve utasokkal beleesnek a szakadékba. Ezek után nem tudom ki az a merész marokkói, aki felül egy ehhez hasonló távolsági buszra.
Alföldi tájakhoz szokott sofőrként komoly lelki teher volt átkelni ezen a fantasztikus hágón. Ugyanakkor rögtön elkönyveltük, hogy ez volt életünk talán egyik legszebb élménye, amolyan adrenalinbomba.

Kecskék a fán, óceán, McDonald's
Az út Taorudent városáig már „unalmasan" egyenes pályán vezetett. Az út mentén lépten-nyomon argánfa ültetvényeket láttunk. Az argánfa gyümölcsének magjából kipréselt olaj a világ legdrágább olaja. A Dél-Marokkóban élő berber törzsek fontos megélhetési forrása ez, amelyet főleg a kozmetikaipar használ fel előszeretettel, valamint a marokkói konyha. A turisták számára igazi kuriózumot jelent az argánfákon legelésző kecskék látványa, ugyanis a kecskék annyira szeretik a fa gyümölcsét, az argándiót, hogy 5 m magasságig is felmásznak a fákra. Az argándió magját a kecskék nem tudják megemészteni, azt vagy otthagyják, vagy visszakérődzik, hogy a pásztorok később összeszedjék és préseléssel kinyerjék belőle az olajat.
Taroudant városa 8 km hosszú sárga városfaláról híres, ez Dél-Marokkó leghosszabb városfala. Egy sétát tettünk az óvárosban, amely csöppet sem hasonlított a már látott óvárosokhoz. Nyugodt volt, és csöndes, de lehet, hogy ebben a 46 foknak is némi szerepe volt. Taroudant után rátértünk egy gyorsforgalmi útra, hogy lehetőleg még napsütésben fürödhessünk az óceánban. Az idő nagyon elszaladt, hiszen a Tizi'n Test- hágón való átkelés közel öt órát vett igénybe.
A napot egy Agadírtól délre fekvő kisváros, Imezgane strandján fejeztük be, a teljesen bebugyolált muszlim nők között férjem élvezettel rohant be a hűsítő habok közé. Igyekeznünk kellett, mert Marrakesh még messze volt, sötétedés előtt vissza kellett indulnunk. Az Agadírtól Casablancáig vezető autópályán mentünk vissza, melynek minősége a Nyugat-Európai autópályák minőségével vetekszik. Itt is, akárcsak Észak-Marokkóban, a Rabat-Tanger közötti autópályán, kapus rendszer van, és az autópálya használat díja egyáltalán nem magas. Sötétben értünk vissza Marrakeshbe, és már nem tűnt annyira egyszerűnek a közlekedés, mint napvilág. De az újvárosban nem lehet eltévedni, minden sugárút a November 16 térre vezet. Itt vannak a nyugati divatmárkáknak otthont adó üzletek, a McDonald's, itt zajlik az éjszakai élet a környék elit éttermeiben, cukrászdáiban. Ettől a tértől volt egy utcányira a szállodánk is. Mivel késő este volt, és megszokott éttermünk meg távol, sikerült rávennem konzervatív férjemet, hogy a marrakeshi McDonald's-ben fogyassza el élete első sajtburger menüjét, (már ezért is érdemes volt Marokkóba elutaznunk!)
. Utolsó marrakeshi napunkat az édes semmittevés szellemében töltöttük. Még nem látott egzotikus kertekben sétáltunk, végigjártuk legkedvesebb utcáinkat, vásárolgattunk, és fürödtünk a szálló medencéjében. Búcsúvacsoránkat a legautentikusabb helyen, a Jem El Fna téren fogyasztottuk el, a már jól bevált berber éttermünkben.

Hasznos tanácsok, tapasztalatok

Azzal, hogy két hete eltöltöttem Marokkóban, még felelőtlenség lenne azt állítani, hogy megismertem az országot. Ugyanakkor, mivel egyénileg utaztunk, jóval több élményben volt részünk, és ha közös nyelven nem is, de megértettük magunkat a taxisokkal, a vonaton velünk utazó helybeliekkel, a riádok kedves tulajdonosaival és az ott megszálló turistákkal, akikkel sikerült barátságot kötni. Mindenki, akivel „szóba" elegyedtünk, vagy akiket megismertünk utunk során, rendkívül kedves emberek voltak. Soha nem gondoltunk arra, hogy bármi bajunk történhet, abból indultunk ki, hogy nem kell messzire utazni azért, hogy rosszindulatú emberekkel találkozzunk.
Marokkóba bárki eljuthat, egy nap alatt bármely városba elrepítenek Budapestről a fapados járatok. Ha szerencsések vagyunk, személyenként 50 ezer Ft alatti árból meg lehet úszni oda-vissza a repülőjegyet. A közlekedés az országban jó. A vasútvonal hossza 1900 km, a legfontosabb városok ezzel elérhetőek. Oda, ahol nincs kiépített vasúthálózat, a Supratours kényelmes távolsági buszokkal lehet utazni (és itt most nem az Atlaszon átkelő buszokra gondolok). Városon kívüli utazásra még ott vannak a grand taxik, azok a bizonyos régi Mercédeszek, amelyek 6 utast szállíthatnak, ezért mindig tömve vannak emberekkel, ugyanakkor a műszaki állapotuk sem a legjobb. A városokban a petit taxi az, ami mindenki számára elérhető, és olcsóbb, mint a helyi buszközlekedés. Valószínűleg soha nem fogunk annyit taxizni Magyarországon, mint Marokkóban, itthon költséges mulatság lenne ez.
Mivel nyáron rendkívül meleg van, késő tavasszal, illetve kora ősszel érdemes odalátogatni, ilyenkor elviselhető az időjárás. Két ünnep van, amikor az odautazást érdemes meggondolni, az egyik a ramadan, a másik pedig az áldozati ünnep, azaz a „birka ünnep". A ramadan a böjti hónap, ilyenkor a muzulmánok nem ehetnek és nem ihatnak. A böjti hónap ideje alatt egy kicsit lelassul az élet Marokkóban, akadozik az ügyintézés, de a turisták ebből nem sokat vesznek észre, hacsak azt nem, hogy milyen soványak a marokkóiak.
A „birkaünnep" a Koránban is szereplő Izsák ünnepe. Ilyenkor minden család levág egy birkát, amelyet aztán közösen megesznek. Az utcák, a buszok és vonatok is tele vannak birkákat szállító marokkóiakkal, még a biciklik vázán is birkák ülnek.
A szállásainkat a hotelscombined weboldalon foglaltuk le, ez hasonlítja össze mindazoknak az oldalaknak az árajánlatát, amelyek szállásközvetítéssel foglalkoznak. A legolcsóbb szállásunk Marrakeshben és Chefchaouenben volt, Rabat és Tanger jóval drágább. Lehet választani riádok és szállodák között. Nekem a marokkói stílusban berendezett magánpaloták hangulata sokkal jobban tetszett a merev és hivatalos szállodai hangulathoz képest.
Aki muzulmán, annak nem szabad sertéshúst ennie és alkoholt innia, ezért sült malacot és barackpálinkát fölösleges kérni az étteremben. Alkoholt árusító üzletek a turisták által látogatott városokban vannak, ezek vagy egy élelmiszerbolt elrejtett részében, vagy külön helyiségben lelhetőek fel.
A marokkói konyha híres, érdemes megkóstolni mindazokat az ételeket, amelyek látványától nem megy el a kedvünk az evéstől. A tajine nevű étellel mindenhol találkozhatunk, ez a marokkói gulyásleves, készül birkás, csirkés, halas vagy szimplán zöldséges változatban is. Jómagam egy aszalt szilvás csirkés tajinet kóstoltam meg a többi mellett, nagyon érdekes és kellemes volt az ízvilága. Ezt a fajta ételt egy speciális kúp alakú cserépedényben, a tajine tálban párolják néhány órát, és úton-útfélen ott gőzölögnek az elkészült illatos étkek.
Ugyanennyi fajta kuszkusz létezik, csirkés, bárányos, halas, ez lényegében búzadara zöldséggel és húsokkal összefőzve. Az egytálételeken kívül birka-, és csirkenyárs, valamint kefta, azaz bárány fasírt az, ami fellelhető minden étterem étlapján. A legolcsóbb és leglaktatóbb étel a csicseriborsó leves, ez készülhet hússal és hús nélkül, 5-15 dirhám az ára (130-400 Ft). A pastilláról már volt szó, ez Fez egyik kulináris specialitása, galambhússal töltött kerek tésztaétel, talán leveles tésztából, amely édes, sós, mandulás és fahéjas egyszerre. Kénytelen voltam megkóstolni, de itthon biztosan nem fogom megfőzni. A csigaleves és a főtt bárányagy megízlelését legközelebbi marokkói látogatásunkra hagyom. Előkelő helyezést kapott nálam a forró mentatea, magam sem hittem, hogy mennyire kellemesen hűsítő hatása van a hőségben.
Hogy mi tetszett a legjobban Marokkóban? Gondolkodás nélkül rá tudom vágni azt, hogy Fez óvárosa. Ez az a hely, ahová bármikor szívesen visszamennék. A XII. századbeli középkori városrész szűk sikátoraiban bolyongani, megtapasztalni azt, hogy megállt az idő, nem mindennapi élmény. Csak egy paraszthajszállal marad el Fez mögött Chefchaouen, a kék város a Rif-hegységben, ahová minden Marokkóba látogatónak el kell jutnia. Nem szabad kihagyni a marokkói városokban, de leginkább a Jem El Fna téren található narancsléárusok standját, itt reggeltől estig frissen facsart, behűtött, mézédes narancslét lehet inni, potom 4 dirhámért (110 Ft) egy hatalmas pohárral.
Egyetlen dolog van, amit másképpen tennék, nevezetesen az, hogy az Atlaszon túlra nem szervezett úttal, hanem egyénileg mennék - természetesen bérautóval.
Remélem, néhány olvasónak sikerült felkeltenem az érdeklődését az izgalmas afrikai arab ország iránt, és bízom benne, hogy közülük páran netán neki is bátorodnak az útnak. Nekik boldog tervezést, sikeres szervezést, és szerencsés utazást kívánok, mert ez utóbbi is kell azért hozzá.

G.K.Enikő
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2013.10.19-én

2013. október 10., csütörtök

FAPADOSSAL MAROKKÓBA- MAROKKÓI UTAZÁSOK III.

Marrakesh Marokkó egyik legfontosabb turistacsalogató, berberek lakta városa. A vörös színben pompázó épületek mögött ott tornyosul a Magas-Atlasz hófödte csúcsaival, ez a látvány már önmagában is páratlan. Marokkó a „legnyugatibb Kelet" országa, a turisták kedvelt úticélja. Itt minden megtalálható: egzotikus tájak, az ezeregy éjszaka meséibe illő óvárosok, a sivatag fölé magasodó hóval fedett hegyek, óceánpart, romantika. Marokkói útibeszámolónk harmadik része.
Vonatunk délelőtt 11 óra körül előtt indult a fezi állomásról. Egy fiatal francia párral együtt hagytuk el a riádot, ők is Marrakeshbe utaztak. A Bab Boujeloud kapu előtt nagy tömeg, főleg turisták várták a petit taxik érkezését. Máskor percenként lassított mellettünk egy petit taxi, de amikor szükségünk volt rá, egyet sem láttunk Fez el Bali felé jönni. Marrakeshbe utazó lakótársaink hónapokkal korábban, interneten foglalták le a jegyeket, ezért egy kissé izgultunk, nehogy csússzon a programunk egy esetleges jegyhiány miatt.

A marokkói vonatok nem késnek
Meglepetés volt számunkra az, hogy a vonat a Meknes-Rabat-Casablanca és Marrakesh útvonalon közlekedik. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy Fez és Marrakesh között nincs közvetlen vasúti összeköttetés, és hogy még egyszer, immár ismerősként kell, hogy üdvözöljük a Meknes és Rabat várostáblákat. A Fezből induló vonat mind a négy királyi városon áthalad, tehát egy „vonatos" megoldással lényegében az ország legnevezetesebb látnivalói meg is tekinthetőek. A marokkói vasúti közlekedésről annyit, hogy a vasúti kocsik rendkívül tiszták és kényelmesek, úgy az első-, mint a másodosztály légkondicionált, ami az éghajlati viszonyokat tekintve természetes dolog. Ugyanakkor a MÁV-tól eltérően a marokkói vonatok nem késnek, percre pontosak. A Feztől Marrakeshig szóló elsőosztályú vonatjegy ára 295 marokkói dirhám személyenként (7800 Ft), ami nem sok a 7 órás utat tekintve.
Rabatig csak mi voltunk a fülkében, majd lassan kitehettük volna a „telt ház" táblát, ugyanis Spanyolországból hazalátogató fiatal, csacsogó marokkói lányok ültek be hozzánk és utaztak velünk. Casablancától a táj teljesen megváltozott. Eltűntek az északi tájakra jellemző termékeny mezőgazdasági földek és olajfaültetvények, helyettük vörös színű, fantasztikus alakzatú dombok és mezők, vörös agyagból épített falvak suhantak el mellettünk. A vidék egyre kietlenebb és kopárabb lett, a kaktuszon kívül más növényt nem is láttunk egy darabig. Ezt látva nem tudtam elképzelni azt, hogy létezik ember, aki szívesen él ott. A táj csak Marrakesh előtt változott meg, amikor megjelentek a várost körülvevő hatalmas pálmaültetvények.

Marrakesh - főtt bárányfejtől a kígyóbűvölőkig
Marrakesh Marokkó egyik legfontosabb turistacsalogató, berberek lakta városa. A vörös színben pompázó épületek mögött ott tornyosul a Magas-Atlasz hófödte csúcsaival, ez a látvány már önmagában is páratlan.
Marrakesh az ország első fővárosa, 1062-ben alapította az Almoravid dinasztia első képviselője. A frissen alapított városban nem volt víz, ezért azt földalatti vezetékeken hozták a hegyekből. Ugyanezt a vízelvezető rendszert még napjainkban is használják. A város épületein a spanyol, berber, mór és arab kultúra keveredése ma is látható, úgy a színekben, mint az építészeti elemekben. A kapuívek mór eredetűek, a házak vörös és narancsos színeit pedig a berberek adták hozzá. 1147-ben Marrakesh a berberek kezére került, és megkezdődött az Almohad-dinasztia uralma. Ebben az időben épült a város egyik jelképe, a Koutoubia mecset, a városfal legszebbnek mondott kapuja, az Aganou kapu, valamint az Agdal és a Menara kertek. 1549-ben a kereszténység ellen harcoló Saadi-dinasztia vette át a hatalmat, amely Marrakesht választotta székhelyéül. E ház uralkodásának idején épült az Ali Ben Youssef mecset és egyetem, amely észak-Afrika leghíresebb iszlám iskolája lett.
Marrakeshbe percre pontosan érkeztünk. Az állomás modern, de mégis a marokkói építészet jellegzetességeit magán hordozó épület. A petit taxit már rutinos marokkói utazóként intettük le, hogy az elvigyen bennünket szállásunkra, a Jemma El Fna tér közvetlen közelében található Hotel Cecil-be. Már megtapasztaltuk, hogy a határozott fellépés a taxisokkal szemben mindig fontos, hogy érezzék, urai vagyunk a helyzetnek, ismerjük a helyi szokásokat és árakat.
Az estét Marrakesh leghíresebb terével, a Jemma El Fna térrel kezdtük. A tér hozzávetőleges magyar fordításban a „Lefejezettek tere" nevet viseli. Ez a baljós név onnan származik, hogy ezer évvel ezelőtt az uralkodók ide állították ki elrettentésül a bűnözők levágott fejét. Később ez a szokás ugyan feledésbe merült, de a tér továbbra is megmaradt, itt cserélték áruikat a városba érkező kereskedők, ugyanakkor itt volt a karavánok pihenőhelye is.
Az óvárosban található teret egyik oldalról szállodák és éttermek, a másik oldalról a bazárok, valamint egy pálmafákkal és egzotikus növényekkel teleültetett park határolja. A park közvetlen közelében áll a város jelképe, az 12. században épült Koutoubia mecset 77 méter magas minaretje. A torony már messziről jelzi, hogy közel járunk az óvároshoz.
Nappal ez a tér semmiben nem különbözik más terektől, kora reggel utcaseprők, majd sétáló vagy sietős emberek jelennek meg rajta, estére azonban teljesen átváltozik. Estefelé, amikor a nap lebukik az Atlasz ormai mögött, akkor, amikor az árnyak megnyúlnak, és a szürkület lesz az úr, a tér minden sarkából, a szűk és kanyargó utcákból lassan özönleni kezd a tömeg, majd elkezdődik az őrület. Mert az, ami a téren történik, az őrülettel határos. Kígyóbűvölők, hastáncosok, énekesek, fakírok, hennafestők, önkéntes amatőr színészek, mesemondók, táncosok és gyógyítók hada lepi el a teret, a levegő megtelik dobpergéssel, énekkel, fénnyel, a tér mellett tanyázó konflisokat húzó lovak nyihogásával, autók-és mopedek tülkölésével. A tér közepén a lacikonyhások asztalaitól füst- és illatfelhő száll fel, közvetlen közelükben a narancsléárusok bódéi csalogatják a turistákat és a helybelieket frissen facsart hűtött itallal. Itt meg lehet kóstolni a marokkói konyha összes specialitását, lehet válogatni a frissen sült zöldséges vagy húsos ételek, esetleg a sült halak közül. Aki a csigalevest szeretné megkóstolni, annak azt merőkanállal szortírozzák kis tálkákba az árusok, aki pedig a főtt bárányfejet, annak asztalhoz kell ülnie. A pecsenyesütők alkalmazottai határozott mozdulatokkal és hangos kínálgatással terelgetik be a turistákat az asztalokhoz, és ha az ember nem figyel eléggé, perceken belül egy megterített kockás abrosz mellett találja magát akaratán kívül, bárányhúst szopogatva.
A látvány olyan, mintha egy színházi produkció kellős közepébe csöppennénk, nem tudni, hogy amit látunk, az valóság vagy képzelet, esetleg megrendezett jelenet az egész. A tér akkor volt a legszebb, amikor a teljes sötétség beálltakor megjelentek a réz- és fémlámpákat árusító kereskedők, akik áruikat leterítették a földön. Ilyenkor milliónyi gyertyaláng ragyogott át a csipkézett burák alól a komor marokkói éjszakába.
Első este minket is sikeresen betereltek egy lacikonyhás asztala mellé, de mivel óvatosak voltunk és nem mertük bevállalni az olykor furcsa kinézetű ételeket, csak egy kis zöldséget és salátát ettünk, ezért éhesek maradtunk. Olvastuk valahol, hogy csak ott szabad enni, ahol a helybeliek is esznek, ezért a következő vacsoráink helyszínét ennek megfelelően választottuk meg.

Óváros, kiürült zsidó negyeddel
Második marrakeshi napunkat térképpel felfegyverkezve az óváros felfedezésével kezdtük meg. A medinát 12 kilométer hosszú, a 12. századból fennmaradt magas vörös színű fal övezi, és a tizenegy ódon kapun keresztül folyamatosan áramlik ki és be a tömeg - kereskedők, vásárlók, nézelődők, turisták, robogók és megrakott szamarak.
Az óváros utcái teljesen mások voltak, mint a fezi sikátorok. Mivel jóval szélesebbek, a fontosabb utcákba konflissal és autóval is be lehetett jutni, a kisebb, szűkebb utcákon pedig rengeteg robogó közlekedett az öszvérek helyett, továbbá áruval megpakolt taligák. A házak nem épültek annyira közel egymáshoz, a fezihez hasonló szűk és sötét zsákutcácskákat nem láttunk. A medina déli részére igyekeztünk, ahol rengeteg látnivaló várt ránk, így a két hajdani királyi rezidencia, a Bahia és a Badi palota, valamint a Szadida-dinasztia sírjai. A két palota épülete között található a Mellah, vagyis a zsidó negyed, mely mára majdnem teljes egészében kiürült, egykori zsidó lakói Casablancába vagy Franciaországba költöztek át.
A Badi palotát Mansour szultán építette a XVI. században, de régi pompájából mára nem sok maradt, javarészt csak a külső falak állnak, amelyeken rengeteg gólya fészkel. Romos állapota ellenére sejteni lehet a hatalmas palota és a kert egykori szépségét.
A következő állomás a Bahia palota volt, amely a város korához képest meglehetősen fiatal, hiszen a XIX. században építette ben Mussza, a szultán nagyvezírje, mai szóhasználattal miniszterelnöke. Gyönyörű zöldellő kerteket és belső udvarokat, szökőkutakat, valamint pazarul díszített szobákat lehet látni a palotában.
A Szadida-sírok megtekintése után a medina szélén található egyik helyi piacra keveredtünk el, ahol a helyi csadoros nőkön és a teázó férfiakon kívül nem volt sok látnivaló, de a nézelődést nagyon élveztük. A piacok illata semmivel nem hasonlítható össze, fűszerek és illóolajok szaga vegyül a sült hús és a földön heverő szemét szagával. A házak között voltak nagyon romos állapotban levők, de szépen felújítottak is, ez utóbbiakat általában külföldiek vásárolták meg és alakították át riádokká (magánpanziókká).
A délutánt a bazársorral folytattuk. Az előkelőbb és elegánsabb árucikket árusító kereskedők üzletei a Jemma el-Fna tér közvetlen közelében vannak, ilyenek a szőnyegeket, a parfümöket és ékszereket árusító kis- vagy nagy boltok. A koszosabb és bűzösebb munkával foglalkozó kézművesek egyre távolabb vannak a központi helytől, így például a fezihez hasonló tímárnegyed is.
A marrakeshi kereskedők jóval rámenősebbek voltak, mint a fezi árusok, itt nagyon nehéz volt úgy nézelődni, hogy az ember ne érezze magát kellemetlenül, amiért nem vásárol. Marrakeshben mindennek ára van, és nem adnak semmit ingyen. Itt ugyan nem találkoztunk lépten-nyomon önjelölt kísérőkkel, mint Fezben, de lassan már ránézni sem mertünk senkire és semmire, mert azért is pénzt kértek. A kígyóbűvölő, ha kevés pénzt kapott, meg sem fújta a dudáját, így csak a pihenő kobrát lehetett lefotózni, és nem a táncolót.
A tér jellegzetes figurái, a feltűnő csengettyűs szalmakalapot viselő, piros ruhába öltözött vizes emberek az őket lefényképező turisták után is szaladtak, ha sikerült egy lopott képet készíteni róluk fizetség nélkül. Tisztában voltunk azzal, hogy ezek az emberek szegények és legtöbbjüknek a turisták előtti szereplés jelenti az egyedüli bevételi lehetőséget, de ennek ellenére úgy tűnt, hogy Marrakesh nagyon elturistásodott. A legkedvesebb és legbarátságosabb boltosokkal és helybeliekkel a szukoktól jóval távolabb eső utcácskákban találkoztunk.
Sivatagi utunk előtti napunkat az óváros északi részének meglátogatásával kezdtük. Észak felé a szuk két legfontosabb utcáján lehet elindulni, de érdemes egy kisebb kitérőt tenni a Fűszerek terére, ahol régen rabszolgapiac működött.
Ha végig a fő utcákon haladunk, a Place de Ben Youssef-re érünk ki, ahol rögtön három nevezetesség is található: a Ben Youssef medressza (egyetem), a Marrakesh múzeum, valamint a Koubba el Baroudlyn szentély, amelyet az Almoravid-dinasztia építetett a 12. században. A legjelentősebb és legszebb műemlék a három közül az ország legnagyobb iszlám teológiai iskolájának épülete, amelyet rendkívül szép cédrusfa és kőfaragás valamint mozaikcsempe díszít. Mivel az iszlám előírásai alapján élőlényeket ábrázolni nem szabad, a faragásokon növényi és geometriai minták az uralkodóak, mint mindenhol Marokkóban. Az emeleten találhatóak az egykori diákok szobái, amelyek közül kettő berendezett, az egyik egy egykori szegény, a másik egy jómódú tanuló életterét mutatja be.

Újváros Yves Saint Laurent sírjával
Az óvárost a Bab Doukkala kapun hagytuk el és kiléptünk az újvárosba, magunk mögött hagyva a kacskaringós utcácskákat. Az újváros széles, pálmafákkal szegélyezett sugárútján igyekeztünk a Jardin Majorelle felé. Az utca két oldalán található modern épületek is vörös színűek voltak, a többsávos úton a megszokott régi Mercedesek és hatalmas új terepjárók között néha azért feltűnt egy-két kordé is.
A Majorelle-kertet tartogattuk marrakeshi tartózkodásunk első felének a végére, és ezt nem is bántuk meg, ez volt a sok-sok marokkói kert közül a leggondozottabb és legérdekesebb. A gyönyörű kert a nevét Jacques Majorelle francia festőről kapta, aki Marrakeshben megvásárolt egy területet, amelyet beparkosított különleges növényekkel. A kert flórája között az öt kontinens növényeinek több előfordulása jelen van - kaktuszok, pálmák, egzotikus virágok, a kert taviban pedig tavirózsák, lótuszok alkotnak izgalmas és színes csoportokat. Majorelle halála után a kertet a pusztulás veszélye fenyegette. A kék, sárga és zöld színű kertet a francia divattervező, Yves Saint Laurent és Pierre Bergé vásárolta meg. Nekik köszönhető, hogy az nem lett az enyészeté és ma is látogatható. A kertben látható az egykori divattervező sírja, valamint egy, a rajzaiból készült kiállítás.
A kertbe a belépőjegy a marokkói megszokott belépőjegyek árához képest drága volt, 50 marokkói dirhám (1300 Ft), de a kert valóban gyönyörű.
Az estét újfent az Fna téren töltöttük. Egy kisebb mellékutca berber éttermében elfogyasztott szilvás-tajine vacsora után, a tetőteraszon borozgatva, késő éjszakáig figyeltük az alattunk zajló színpompás, dobpergéssel kísért, nem mindennapi színjátékot.

G.K.Enikő
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2013.10.10-én

2013. október 5., szombat

FAPADOSSAL MAROKKÓBA- MAROKKÓI UTAZÁSOK II.

Marokkó a „legnyugatibb Kelet" országa, a turisták kedvelt úticélja. Itt minden megtalálható: egzotikus tájak, az ezeregy éjszaka meséibe illő óvárosok, a sivatag fölé magasodó hóval fedett hegyek, óceánpart, romantika. Utunkat úgy terveztük, hogy végiglátogatjuk a királyi városokat, és ha már belevágunk a kalandba, akkor az legalább két hétig tartson. Rabattal, a legfiatalabb királyi várossal kezdtünk, majd a Tanger, Chefchaouen, Meknés útvonalon Fezig bérautóval utaztunk.
Másnap reggel indultunk Fezbe, de előtte még egy gyors sétát tettünk a település óvárosában, hogy nappali fényben is megcsodálhassuk ezt a szépséges kék városkát.
A Fezbe vezető út továbbra is a Rif hegységben vezetett. Sok falu nem volt útközben, inkább olyan települések, ahol a hegyekből leereszkedő berber parasztok eladhatják termékeiket. Itt mindig rengeteg ember gyűlik össze, sokszor csak lépésben lehetett áthaladni a piacra igyekvő, megpakolt csacsik és szekerek között. Megcsodáltuk a Rif hegység asszonyainak jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető, díszes szalmakalapját és viseletét. Ahogyan haladtunk délre, úgy változott a táj először kopárrá, később feltűntek az olajfaültetvények is. Ha valami érdekeset láttunk, egyszerűen megálltunk és megcsodáltuk, senkihez és semmihez nem voltunk kötve.
Fez előtt Meknést, a következő királyi várost látogattuk meg, amely mindössze 60 km távolságra volt úticélunktól. Már messziről feltűnt a hatalmas, 44 km hosszú vörös városfal. Régen Marokkó egyik legnagyobb városaként tartották számon, ám mára jelentősége lecsökkent, annak ellenére, hogy sok látnivalója van. Meknés három részből áll, a medinából, az újvárosból, valamint a nagy területen elterülő királyi városból. Mivel a királyi város látnivalói nagy távolságban vannak egymástól, kibéreltünk egy fiákert, amely egy bő óra alatt elvitt minket a jelentősebb épületekhez. A királyi várost a medinától Marokkó legszebbnek mondott kapuja, a Bab el-Mansour választja el. A fiákerrel sikerült megtekinteni a királyi ménes épületét, az Agdal víztározó medencét, a víz palotáját, a hatalmas gabonatárolót, valamint Moulay Ismail mauzóleumát, melybe ráadásul ingyenes volt a belépés. A királynak természetesen itt is van palotája, de ez sem látogatható, nem is fotózható. A királyi várost Moulay Ismail, a híres marokkói szultán építette a XVII. század végén, és nem titkoltan XIV. Lajos francia király babérjaira, illetve a versailles-i kastély pompájára tört. Emberéleteteket nem kímélve építette palotáit, egyetemeket, fürdőket, raktárakat, valamint a város köré 30 ezer rabszolga segítségével a hosszú városfalat.
A medinában a legfontosabb látnivaló a Bou Inania Medresza, a régi egyetem, ahol a jogot és a Koránt tanuló diákok a földszinten és az emeleten található kis cellákban laktak 15 éves képzésük alatt. A cédrusfaragásokkal és stukkókkal díszített régi épület különösen szép.
Késő délután érkeztünk meg következő állomáshelyünkre, Fezbe, a legkirályibb királyi városba. Mivel egyedüli térképünk az internetről kinyomtatott miniatűr fecni volt, és nem akartuk kockáztatni, hogy elkeveredünk a kocsival, elhatároztuk, hogy egy alkalmas helyen leparkolunk, majd taxival elvitetjük magunkat a szállásig, amely az óvárosban volt. Az ötlet kiválónak bizonyult, mert saját erővel az első napon soha nem találtuk volna meg a riadot. Fez a hagyományőrzés és a kultúra egyik, ha nem a legjelentősebb arab városa Marokkóban, a berber Marrakeshsel szemben. Lényegében három elkülönült városrészből áll, Fes-el Baliból, Fez-el Jdidből, valamint a modern újvárosból. A Fez-el-Bali a legrégibb és legérdekesebb közülük. Az útikönyvek azt írják, hogy Fez a világ legkompaktabb, legkevésbé átépített középkori városa, ahol az elmúlt pár száz évben nem sok minden változott. A legtöbb látogató nem is a műemlékekre kíváncsi, hanem a sikátorok hangulatára, a szűk utcákra, a zsákutcákra, a felejthetetlen hangulatú terekre. Az óváros falain belül élők számát megbecsülni nem lehet, közel félmillió ember élhet itt. Valahol azt olvastam, hogy a medinában levő házakban tilos a főzés, mert tűz esetén végzetes katasztrófa történne, és a szűk utcákba képtelenség lenne a tűzoltóautóknak bejutni. Éppen ezért egy kijelölt, engedélyezett közös helyen főznek a medina asszonyai.
Szállásunk itt is egy riadban volt, a Dar el Jazmin nevű kis palotában, Fez-el Bali óvárosban, amelyet két marokkói, több nyelven is beszélő férfi vezetett. Marokkóban itt volt a leghangulatosabb a szobánk, sejtelmes, csipkeszerű rézlámpákkal, falikúttal, régi arab bútorokkal és egy hatalmas tetőterasszal, amelyről csodálatos kilátás nyílt az óvárosra, a környező dombokra, és a Merinidák sírhelyére. A házigazdák itt voltak a legközvetlenebbek, szinte családias volt a hangulat. A riad lakói nemzetközi társaságot alkottak, volt amerikai, angol, francia valamint szlovák pár is a vendégek között.
Már első este megízleltük az óváros hangulatát. Egyre jobban felbátorodva közlekedtünk a sikátorokban, megcsodáltuk a szőnyeg- és lámpaárusok termékeit, frissen facsart narancslét ittunk, majd megvacsoráztunk a Bab Bou Jeloud, a medina legszebb kapuja melletti éttermek egyikében, természetesen itt is macskakíséret mellett. Ez alkalommal csirke- illetve birkabrachett (nyárson sült hús) volt a vacsora, sáfrányos rizzsel.
Másnap délelőtt a 70 km-re levő Volubilisbe látogattunk el. Itt található Marokkó egyetlen római kori emlékhelye, ez volt a Római Birodalom legdélebbi provinciája. Az iszlám térhódításával Volubilis elarabosodott, majd Fez megalapításával az enyészet lett a sorsa. 1997 óta az UNESCO világörökség része. A romok közül néhányat az utóbbi időben restauráltak, itt szép, épen maradt mozaikpadló-maradványokat lehetett látni. Mivel rettenetesen meleg volt, jóval 40 fok felett, és a parkoló melletti büfében csak langyos vizet lehetett kapni, a látogatást rövidebbre fogtuk. A kijáratnál sikerült „konfliktusba" keveredni egy berber makaó majmocskával, aki futásra kényszerített.
Volubilistől 5-6 km-re található az iszlámok szent városa, a hegyre épült Moulay Idriss. Már messziről látni a piramis alakú város hófehér házait. Ez a környék zarándokhelye, mivel itt található Moulay Idriss szultán mauzóleuma. A korábban látott mauzóleumtól eltérően ide nem engedtek be bennünket: hatalmas betűkkel ki volt írva, hogy csak muzulmánok mehetnek be. (Azt tartják, hogy aki hatszor felkeresi a sírhelyet, az felér egy Mekkai zarándokúttal, és mint tudjuk, minden hithű muzulmánnak az iszlám szerint kötelező egyszer életében Mekkába zarándokolnia.) Rövid ideig sétáltunk a piac területén, de mivel az nem a turisták számára készült kirakatpiac volt, hanem a helybeliek látogatták, a szagok és a látvány miatt nagyon hamar elhagytuk. Lehet, hogy érdemes lett volna felkapaszkodni a meredek utcákon a város tetejére.
Fezbe visszatérve leadtuk az autót, hálát adva az égnek, hogy a kalandos vezetést megúsztuk ép bőrrel. Ugyanakkor elcsodálkoztunk, hogy második napon már milyen jól tájékozódunk Fezben, ugyanis első nekifutásra megtaláltuk az autókölcsönző irodát.
Immár gyalogosan vágtunk neki a visszaútnak a szállásig, de mivel otthonról hozott fertőtlenítő készletünk, azaz a szilvapálinka mennyisége alaposan megcsappant, betértünk a város egyik alkoholt is árusító üzletébe, amely a McDonalds mellett található hatalmas bevásárlóközpontban volt. Bespájzoltunk néhány üveg bort rosszabb napokra, egy-egy tetőteraszon történő borozáshoz.
Délután a Fez-el-Djidbe látogattunk el, gyalogosan. A két óváros közötti távolság negyedóra alatt megtehető. Fez-el-Djid lényegében az új Fez, ez főleg azért mulatságos, mert egy 700 éves városrészről van szó. Itt található a király palotája, és itt a palota csodálatos kapuját is le lehetett fényképezni a korábbiakkal ellentétben. Ez a városrész is tele van bazárokkal, illat- és színkavalkáddal, de nekem úgy tűnt, hogy kevesebb turistával lehetett itt találkozni. Felkapaszkodtunk a kasbahhoz, amelynek csipkézett falain rengeteg gólya tanyázott.
Utolsó fezi napunkat úgy terveztük meg, hogy gyalogos városnézésre megyünk az óvárosba. A riadban végre kaptunk egy nagyon részletes térképet, amelyen fel voltak tüntetve a medina fontosabb útvonalai, így a szukok, a kézművesek, a spiritualizmus, valamint a kertek és paloták útjai, mindegyik más-más színnel megjelölve. Ugyanez az utcákban is ki van táblázva, így a különböző színű táblákról informálódhatunk, hogy egy bizonyos útvonalnak hányadik állomásánál tartunk.
A középkori óvárosban nagyon izgalmas dolog bóklászni, minden nyüzsög, bolt bolt hátán, mindent lehet kapni, ami elképzelhető. A különböző mesterségek művelői külön negyedekben csoportosulnak, így külön negyedük van a szőnyegárusoknak, a rézműveseknek, a fűszerkereskedőknek, a bőrdíszműveseknek. Mivel a szűk utcácskákba autóval bemenni nem lehet, ezért az áruszállítást szamarakkal vagy öszvérekkel oldják meg. Egy-egy jól megpakolt csacsi érkezését az „Attention! Attention!" kiáltások jelezik. A megjelölt útvonalról nem mertünk letérni, esetleg egy-két kisebb kitérőt engedélyeztünk magunknak, mert olvastuk, hogy még a teherhordó öszvérek tulajdonosai is több évig tanulják az üzletek, sikátorok, utcák elhelyezkedését. Az óváros önálló városként él Fezben. 9400 kis utca és zsákutca található a területén, amelyeket csak a helyiek ismernek. Az óvárosban sétálva olyan érzés keríti az embert hatalmába, mintha évszázadokat utazott volna vissza az időbe.
Nem akartunk se hivatalos, se önjelölt kísérőt magunk mellé felfogadni, hogy mutassa az irányt, de minduntalan önként jelentkezők szólítottak meg bennünket, vagy jöttek mellettünk, magyarázva az utat. Nagyon határozottan kellett fellépnünk ahhoz, hogy megértsék, nincs szükségünk vezetőre. Ezt többnyire úgy értük el, hogy nem néztünk rájuk, vagy egyszerűen lefordultunk egy kis utcába fotózni. Egyedül a tímárnegyed megtekintésére fogadtuk el a segítséget. Egy bőrárut értékesítő üzlet tetőteraszáról nyertünk bepillantást a bőrcserzők munkájába, amely talán az egyik legpokolibb foglalkozás a világon. A munkások az egészségtelen és bűzös folyadékban derékig merülve forgatják a faggyútól megtisztított bőröket hosszú órákon át. A bolt vezetője mentalevélből készült csokrot („gázmaszkot") adott a kezünkbe, hogy azt tegyük az orrunk elé, mérsékelve valamelyest az orrfacsaró bűzt.
Olykor hozzácsapódtunk egy-egy turistacsoporthoz, gondolván, az idegenvezetőjük tudja a jó irányt, de lényegében sikerült mindent egyedül felkeresnünk, amit szerettünk volna. Még olyan látnivalókat is, amelyek csak úgy felbukkantak előttünk véletlenszerűen. Ilyen volt a bájos Place es-Seffarine, ahol rézművesek műhelyei-boltjai voltak, valamint a romos állapota miatt nem látogatható Medersa (egyetem) Seffarine. A teret az ütemes kopácsolás hangja töltötte be, a kis üzletekben szebbnél szebb rézlámpákat árusítottak. Fezben kötelező látnivaló a Bou Inaria Medersa, a régi korániskola, a fafaragók közponja, a Nejjarine-tér, a Karaouiyine- mecset, és az El Attarin Medersa. A Bab Bou Jeloud kaputól negyedórás sétával a Merinida- dinasztia sírjai is elérhetők a dombtetőn. Aki szép kerámiát szeretne hazavinni, azt mindenképpen itt, Fezben vegye meg: ez Marokkó „Herendje".
Este a fezi búcsúvacsorát a szokásos helyen, a Bab Bou Jeloud kapu melletti étteremsoron költöttük el. Ez alkalommal férjem Fez kulináris specialitását, a pastilla-t szerette volna megkóstolni. A pastilla fahéjas galambhússal töltött kerek, lapos tészta, amely egyszerre édes és sós is. A nyers leveles tésztát fűszerezett galambhússal, tojással, szőlővel és mandulával töltik meg, és ha megsült, az egészet beszórják porcukorral és fahéjjal. A gasztronómiai kíváncsiságól annyit, hogy elmondhatom, én ettem meg a pastillát, mialatt férjem jóízűen megvacsorázta az általam megrendelt marokkói csirkét. Siettünk vissza a szállásra, mert másnap már Dél- Marokkó izgalmai, és egy hétórás vonatút várt minket.

G.K.Enikő
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2013. 10. 05-én

2013. október 4., péntek

FAPADOSSAL MAROKKÓBA- MAROKKÓI UTAZÁSOK I.

Marokkó a „legnyugatibb Kelet" országa, a turisták kedvelt uticélja. Itt minden megtalálható: egzotikus tájak, az ezeregy éjszaka meséibe illő óvárosok, a sivatag fölé magasodó hóval fedett hegyek, óceánpart, romantika. Utunkat úgy terveztük, hogy végiglátogatjuk a királyi városokat, és ha már belevágunk a kalandba, akkor az legalább két hétig tartson. Rabattal, a legfiatalabb királyi várossal kezdtünk, majd a Tanger, Chefchaouen, Meknés útvonalon Fezig bérautóval utaztunk.

Már régóta szemezgettünk Marokkóval, mint lehetséges úti céllal, de a gondolat, hogy „hátizsákos" túrát szervezzünk oda, akkor fogalmazódott meg végérvényesen bennünk, amikor megtudtuk, hogy a fapados légitársaságok, a Ryanair és a Wizzair járataival belgiumi, olaszországi vagy franciaországi átszállással eljuthatunk Fezbe, Marrakeshbe, vagy akár Rabatba is.

Miért éppen Marokkó?
Az elmúlt években minden utunkat mi magunk terveztük meg, egyrészt mert meggyőződésünk, hogy ily módon az utazási irodák ajánlatainál jóval kedvezőbb áron, lényegesebben többet láthatunk egy adott országból, ugyanakkor oda megyünk és ott állunk meg, ahol mi szeretnénk, és nem ott, ahol az idegenvezetők mondják. Az internet segítségével minden megszervezhető, lefoglalhatóak a szállások, egyszóval minden információ megszerezhető.
Marokkó a „legnyugatibb Kelet" országa, a turisták kedvelt úticélja. Itt minden megtalálható: egzotikus tájak, az ezeregy éjszaka meséibe illő óvárosok, a sivatag fölé magasodó hóval fedett hegyek, óceánpart, romantika. A közbiztonság jó, a helyi hatóságok kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy az idelátogatók jól érezzék magukat, a helyiek pedig vendégszeretőek. Talán ez az oka annak, hogy évente több mint 12 millió turista érkezik Marokkóba a világ minden részéről, de legfőképpen Európából. Bár honfitársaink legnagyobb része egy-két hét Agadirban tett látogatással „letudja" Marokkót, ez hatalmas bűn, mert valójában ennek az újonnan felépített üdülővárosnak a határain túl kezdődik az igazi látnivaló. Valahol olvastam azt a francia közmondást, hogy „Agadir-rien de dir", vagyis Agadirról nincs amit mondani, és hát a helyiek csak tudják...
Marokkóba a legtöbb turista a négy királyi város - Fez, Marrakesh, Meknés és Rabat - meglátogatása miatt utazik. A jelenlegi királynak mindegyik városban van palotája, a nagyközönség előtt azonban ezek zárva vannak. A király képe egyébként mindenhol megtalálható, éttermekben, pályaudvarokon, de a legkisebb üzlet falán is.
Az országban a hivatalos nyelv az arab, de mivel négy berber törzs él az országban, amelyek különböző nyelvet beszélnek, a berber nyelvet is sokan használják. Északon nagyon sokan értik a francia nyelvet, ezért csak remélni mertem, hogy végszükség esetén középiskolai francia nyelvtanulásom maradékai a felszínre törnek, így talán nem veszünk el.
Utunkat úgy terveztük meg, hogy végiglátogatjuk a királyi városokat, és ha már belevágunk a kalandba, akkor az legalább két hétig tartson. Rabattal, a legfiatalabb királyi várossal kezdünk, majd a Tanger, Chefchaouen, Meknés útvonalon Fezig bérautóval utazunk, majd Fezből Marrakeshbe vonattal. Marrakeshből szervezett úttal átmegyünk az Atlaszon túlra, egy sivatagi túrára, majd ha lesz kedvünk és további energiánk, egy újabb bérautóval Marrakeshből lemegyünk Dél-Marokkóba.
...a világ összes régi Mercedese valamilyen úton-módon ide kerül

Az autókölcsönzés meglehetősen drága Marokkóban, kevés olyan cég van, amelyiknél lehetőség van arra, hogy a bérautót ne a felvevő helyen lehessen leadni. Végül a jól ismert Hertz nemzetközi cég mellett döntöttünk. Az autó átvétele ennek ellenére nem volt zökkenőmentes, mivel a megrendelt Peugeot 206 helyett egy légkondi nélküli Dacia Sandero-t ajánlott fel nekünk a rabati iroda alkalmazottja, ami a 40 fok körüli hőségben nem tűnt a legideálisabb megoldásnak. Hosszas vita és alkudozás után végül sikerült egy légkondis VW Polóval útra kelni.
Pestről Brüsszel-Charleroi átszállással indultunk el Rabatba. Már a belga repülőtéren, a felszállásnál látni lehetett, hogy Európán kívülre utazunk, hiszen néhány európai hátizsákos turistán kívül a gép hazalátogató marokkóiakkal volt tele, és a hangzavar is erősebb lett. Háromórás repülést követően érkeztünk meg a Rabat-saléi repülőtérre. A repülőtérről csak taxival lehet bemenni a városba, ennek megfelelően a bejárat előtt rengeteg 30-40 éves, lerobbant Mercedes várta az utasokat. Ezek a grand taxik, amelyek a városokon kívül is közlekedhetnek. (A Marokkóban tett utazás óta meggyőződésem, hogy a világ összes régi Mercedese valamilyen úton-módon ide kerül, hogy dicső pályafutását befejezhesse.) A grand taxikon kívül Marokkóban egy másik fontos közlekedési eszköz a petit taxi, ezek a városokban közlekednek, de minden városban más a színük. Mivel rendkívül olcsók -legalábbis a magyar taxik áraihoz képest -, népszerűek úgy a helyiek, mint a turisták között. Bárhol és bármikor leinthetőek, és mindenhol ott vannak.
A mi repülőtéri taxisofőrünk nagyon makacs ember volt, nem lehetett alkudni vele, az általa diktált 200 dirhámért (kb. 5000.- Ft) vitt el minket a Bouregreg szállodáig, ahol a szállásunk volt. Lényegesen kevesebb összegre számítottunk, vagy legalábbis reméltük, hogy alkudhatunk a fuvardíjból, de nem így történt. Azt nagyon hamar megtapasztaltuk, hogy a fehér embert szó szerint két lábon járó fejőstehénnek nézik a helybeliek, és minden szolgáltatásért többet kérnek tőlük. Néhány nap elteltével aztán megtanultunk alkudni, mivel már ismertük az árakat, és ha nem tetszett a felajánlott ár, szó nélkül továbbálltunk.

...le kell vedleni egy kicsit megrögzött európaiságunkat
A szálloda a medina, az óváros közvetlen közelében volt, így rögtön belevetettük magunkat a falon túli szűk sikátorok világába. Bár már többször jártunk arab országokban, az első élmény mindig egy kicsit sokkoló, mindig le kell vedleni egy kicsit megrögzött európaiságunkat, hogy a szemét ne szemétnek tűnjön, az illatok, színek, viselkedési formák megszokottá váljanak, hogy ne csodálkozzunk rá minduntalan minden számunkra furcsa emberre és jelenségre, és megtapasztaljuk a helyiek mentalitását, nyugodtságát.
Rabat a legfiatalabb királyi város, 1912 óta Marokkó fővárosa. Méltatlan módon nem tartozik a turisták kedvenc úticéljai közé, annak ellenére, hogy fekvése és hangulata erre érdemessé tenné. A közel kétmilliós főváros lényegében két városból áll, Rabatból és Saléból, amelyeket a Bou Regreg folyó választ el egymástól. A folyót átívelő modern hídon közlekedik Marokkó két villamosvonala, ez köti össze a városokat. Mivel egy végállomástól-végállomásig típusú próbaútra mi is elmentünk, állíthatom, hogy irigylésre méltóan tiszta és modern, légkondis szerelvényekről van szó. Egy vonaljegy 6 dirhámba kerül, ami megközelítőleg 200 Ft.
Rabat leghíresebb látnivalója a befejezetlen minaret, a Hasszán-torony, valamint a közvetlen közelében található V. Mohamednek, a modern Marokkót megteremtő első királynak épített mauzóleum, amely nem muzulmánok számára is látogatható. Mivel ezek közel voltak a szállodához, még az első délután sikerült megtekinteni őket. Ahogyan besötétedett, a szálloda melletti tér megtelt emberekkel: mindenki árult valamit: frissen facsart narancslét, kaktuszfügét, használt ruhákat (a földön), gyümölcsöt, színes édességeket. Később megjelentek a hal- és kolbászsütők, a tér füstbe és illatfelhőbe borult. A taxiállomáson hosszú, szófogadó sor várta a következő grand taxi megjelenését.
Másnap reggeli után elindultunk, hogy felkeressük a dombtetőn a középkori óvárost, amely egy kapukkal és bástyákkal körülvett várfalon belül, a kasbahban található. Ez a Kasbah el Oudaja, ami lényegében egy erődített városrész. A várfalon belül teljes épségben megmaradt a XII. századi óváros kanyargó utcáival, hófehér házaival és kékre festett ajtajaival, ablakaival. A kasbahból, azaz a várból át lehet menni a gyönyörű és gondozott Andalúz kertbe, amely nevét nem cáfolva lehetne akár Córdobában vagy Granadában is. A dombról szép kilátás nyílik az óceánra, a Bou Regreg folyó torkolatára és az átellenes Saléra. A kasbahhoz közel található egy hatalmas arab temető, és le lehet ereszkedni az óceán partjához. Ugyanitt van a rabati városi strand is.
Bár még lett volna látnivaló Rabatban, indulnunk kellet az autókölcsönző irodába, hogy folytathassuk utunkat Tangerbe. Sajnálom, hogy nem láttuk a Zaha Hadid, bagdadi születésű brit sztárépítész által tervezett színház, a Grand Theatre de Rabat épületét.

Kaotikus közlekedés, folyamatos dudálás - balesetek nélkül
Már első nap megtapasztaltuk, hogy a közlekedés Marokkóban nem olyan, mint amit mi megszoktunk. A városok kétsávos útjain négy sávban közlekednek, köztük kordék, áruval megrakott öszvérek, biciklisek, egész marokkói családokkal megpakolt robogók - természetesen bukósisak nélkül -, és mindez folyamatos dudálás közepette. Az úttesten átmenni gyalogosként sem egyszerű, mivel a sofőrök nem állnak meg a zebránál, az autózás pedig egyenesen életveszélyes manővernek tűnik elsőre. Annak ellenére, hogy a közlekedés kissé kaotikus, 15 nap alatt egyetlen (!) közlekedési balesetet sem láttunk. Máig sem értem, hogyan sikerült az autót épségben, egy karcolás nélkül leadni Fezben. Lehet, hogy ebben nagy szerepe volt férjem kiváló alkalmazkodási képességének, aki pár óra alatt felvette a helybeliek vezetési stílusát, és lelkesen dudált - ha kellett, ha nem.
Rabatból csak harmadik nekifutásra sikerült kijutni, majd megtalálni a Tangerbe vezető autópályát. Az autópálya egyébként kiváló minőségű, a sebességkorlátozást mindenki betartja. Útközben beugrottunk egy tengerparti kisvárosba, a fehér-zöld színekben pompázó óvárossal rendelkező Asilahba, amelyet minden Marokkóba utazó számára csak javasolni tudok. Kevés ilyen rendezett marokkói várost látni. Sok külföldi vásárolt itt magának házat, javarészt spanyol és francia művészek.
Tangerbe este érkeztünk meg, így esélyünk sem volt, hogy megtaláljuk a szállodánkat. Egy helybeli taxisofőr volt olyan kedves, hogy kiszállt az autójából, beült hozzánk, és elnavigált a szállásra. Semmit nem fogadott el, kezét a szívére tette, meghajolt, majd gyalog indult vissza elhagyott autójához. Tanger - ellentétben a négy királyi várossal - nem annyira gazdag építészeti és képzőművészeti látnivalókban. Nyüzsgő város hatalmas forgalommal, épülő lakóparkokkal és bevásárlóközpontokkal. Az egykori protektorátust legtöbben fekvése miatt keresik fel, hiszen kikötőváros, látni lehet a spanyol partokat. Itt is elkülönül az óváros (medina) és az újváros. Mi az óváros meredek utcáin kapaszkodtunk fel a kasbahig. Érdemes felkeresni az óváros lüktető főterét, a Grand Soccot, valamint a Petit Soccot is.
Tangerből is igen nehéz kijutni a közlekedés miatt, az ottani körforgalmak kihajtási szabályait képtelenség megérteni: lényegében az „aki kapja marja"-elv érvényesül, és legtöbbször a legbelső sávból igyekeznek ki az autósok, átcsörtetve négy-öt sávnyi autó (csacsi, kordé, robogó, lovaskocsi) előtt.

...a környező hegyekben termesztik az Európába kerülő hasis 70%-át
A várost elhagyva a Rif hegységen át vezetett az utunk, lenyűgözően szép tájak mentén. A tetouani városnézést kihagytuk az idő rövidsége miatt, de az is lehet, hogy még nem dolgoztuk fel a tangeri közlekedés „élményeit", és csak féltünk bemenni egy újabb nagyvárosba. A Chefchaouen felé vezető letérőt a lelkes fotózásnak és videózásnak köszönhetően eltévesztettük, és véletlenül elkeveredtünk egy, a Földközi-tenger partján levő, Tetouantól 20 km távolságra található nyaralóhelyre. Végül negyedszeri nekifutásra, rendőri segítséggel sikerült megtalálni a helyes utat.
Chefchaouen az a város, amelynek meglátogatásához makacsul ragaszkodtam, miután az interneten láttam néhány róla készült képet. Meglátni és megszeretni... A harmincezres „kék város" a Rif hegység szívében fekszik, 2000 méter magas hegyek között. A városban a házak falait kékre, az ajtókat és ablakokat sötétkékre festik.
Chefchaouen a hátizsákos turisták Mekkája. Ennek a hangulat mellett talán az is az oka, hogy a környező hegyekben termesztik az Európába kerülő hasis 70%-át...
Az óváros egy meredek dombra épült, amelyre szűk utcácskák kanyarognak fel. Akár a Sierra Nevada hegyei között is lehetne a település. Szállásunk a Riad Baraka volt, amelynek egy angol hölgy a tulajdonosa, aki 18 éve él Marokkóban. Érdekes, hogy a hölgy ugyanazt mondta, amit két éve Mexikóban egy svájci származású étterem-tulajdonosnő a dzsungel közepén: azért hagyta el szülőhazáját és kezdett új életet, hogy meneküljön a stressztől, és nyugalomra leljen.
A riadok panzióvá átalakított lakóházak, átriummal, tetőtérrel, autentikus marokkói stílusban berendezve. A mi szállásunk is ilyen volt, egy nagyon jó ízléssel berendezett, hangulatos magánpalota.
Chefchaouen utcáin a végtelenségig lehet sétálni, belesni a kis üzletekbe, a cipészekhez, szabókhoz, rézművesekhez, megcsodálni a kékre festett veretes ajtókat, a cizellált ajtókopogtatókat, hallgatni a müezzin hangját, rácsodálkozni a kis kávéházak előtt ülő, békésen mentateát szürcsölgető férfiakra. Este, kikeveredve a sikátorokból, a kasbah melletti gyönyörűen megvilágított téren elfogyasztottuk életünk első tajin vacsoráját és mentateáját, a sok kóbor macska kíváncsi pillantásának kereszttüzében...
Folytatjuk...

G.K.Enikő
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2013. 10. 04-én