2021. május 21., péntek

KREATIVITÁS ÉS SPIRITUALITÁS- NEW ORLEANS: A ZENE VÁROSA

Kreativitás és spiritualitás - New Orleans: A zene városa
2021.05.21. Gróf István, fotók a filmből

Feltételezem, nem sokan lehetnek azok az olvasók, akiknek New Orleansról, Louisiana nagyvárosáról ne a karneválok, a zene, a tánc jutna eszébe. Nos, ezt a jól ismert szellemi nevezetességet járja körül egy 2019-ben elkészített, és tavaly bemutatott majd' kétórás dokumentumfilm, amelyet a szakmában elismert, 2001 óta jazz-filmeket forgató Michael Murphy rendezett.
Az Up from the Streets: New Orleans: The City of Music mindent elmond a város és a zene kapcsolatáról. Nevezetesen azt, hogy három évszázad alatt a francia telepesek, a néger rabszolgák, a még itt élő indiánok (a világhíres, minden év húshagyó keddjén megrendezett Mardi Gras fesztivál is az indián időkből eredeztethető), a karibi kreol bevándorlók, és a legkésőbb érkező britek nemzetiségi olvasztótégelyében micsoda, egymás művészetére ható, egymásét megtermékenyítő és merőben új stílusokat kialakító zene- és táncművészetet alakult ki. A kulcsszavak, amelyet a jazz-trombitás Terence Blanchard, mint a film narrátora mond be a film elején, a kreativitás és spiritualitás.

Ámbár a ma félmilliós város (a 2005-ös Kathrina- hurrikán óriási pusztításai következtében - amelyre a film is utal - csökkent a lakosságszám) a XIX. század közepéig egy nagy falu volt, közepén a Kongó-térrel, ahol a rabszolgák ezrei - akkor meglepően megengedő módon, különösebb zaklatások nélkül - zenéltek, táncoltak, templomból jövet-menet, vasárnaponként. Ugyanitt alakult ki száz évvel később az európai hagyományokat beépítő rezesekkel, fúvósokkal a feketék marching band-je, a rezesbandák divatja, melynek következő állomása már a jazz kialakulása volt. A stomp, a rag(time), majd a dixieland megszületése mind ennek a műfajnak különböző állomásai, melyeket Jerry Roll Morton, Kid Ory, King Oliver személyén keresztül mutat be a film. Kiemelten láthatjuk Louis Armstrong színre lépését a városban, aki egyrészt a jazz-számokban először „tervezte meg" a hangszerenkénti szólók-improvizációk rendjét, másrészt fekete muzsikusként a „jazz utazó nagykövetének" szerepében népszerűsítette, elismertette ezt a fajta zenét, nem kevés ellenállással megküzdve pályája elején. (Hatalmas szobra az Armstrong-tér közepén található!)
A filmben rengeteg (talán a kelleténél több) interjút hallhatunk- láthatunk, és köztük a bejátszott zenei részletek támasztják alá az előtte elmondottakat. A korai jazz időszakából való a város szórakoztató-negyedében, az egykori piroslámpás Storyville mostani helyszínén, a French Quarter-ben, a Bourbon Streeten a máig üzemelő Preservation Hall, ahol az itt fellépő Preservation Jazz Hall Band már élő bejátszással örvendeztet meg. Dr. Michael White klarinétos ma is hallható korszerű dixieland zenéje a film egyik legnagyobb zenei élményét adta. A Marsalis zenész klán több képviselője, Branford Marsalis (akinek bandje szintén halható) és Wynton is riportjai révén eleveníti fel a jazz különböző korszakainak virágzását városukban.
Blanchard konferálása mellett - melyben igen gyakran kitér a csak napjainkban lanyhuló, az egykori néger rabszolgákat és felszabadult, már hírneves zenészutódaikat is ért rasszista megnyilvánulásokra -, zenei aláfestésként gyakran megszólal zenekarával. Ezek egyike a Lennon-McCartney dal, a Blackbird is, amelyet - énekelj csak, feketerigó - csak felnőtt fejjel „értett meg" Terence is.
A következő nagy zenei korszak New Orleans zenéjében szintén a feketék műve: a spirituálé, a gospel. Nagyjai között bemutatja Mahalia Jacksont, e műfaj királynőjét, fellépését közvetítve, melyben Martin Luther King kampányát segíti, és megszólal többször is Irma Thomas is. A R&B és rock and roll korszak szintén nagy muzsikusokat termel ki az amerikai Dél egzotikus városából. Professor Longhairrel kezdi a dokumentumfilm a bemutatásukat, a szintén fekete Fats Domino-val folytatja, majd elérkezik a New Orleans-i zongoristák ez esetben fehérbőrű királyához, Dr. Johnhoz. Külön állomása e műfajnak az a nemcsak előadóművész, hanem zeneszerző-zenei rendező Allen Touissaint, aki a mai napig stúdiót is üzemeltet a városban. A rockzenei hírességek között többször megszólal Keith Richards (The Rolling Stones), Robert Plant (Led Zeppelin), Sting, Bonnie Raitt, de nagyon igazságosan zenei producerek is helyet kapnak (Ben Jaffe, Quint Davis) a filmben, akik ezt a fajta zenét mentik tovább a koncertszervezéseik, hangversenytermeik üzemeltetése során.
És a zenei korszakok felidézése folytatódik: az amerikai rockzene egyik, talán zenetörténeti hatásában a The Band-hez hasonlítható legendája, de funky zenében jeleskedő The Meters néhány klipje lenyűgöző élményt adott. Személy szerint nekem nem kedvencem a funky, de ez a négy, nagytudású, tapasztalt zenész, amit ott előadott, az nem volt akármi. A film a banda billentyűse, Art Neville később világhíressé vált The Neville Brothers csapatát mutatta be néhány felvételén, és a hozzátartozó riportokon keresztül. A Neville-klán ugyanolyan híressé vált a városban, mint a jazzben a Marsalis-család. Hogy ne csak a dicső múltról és a ma is pezsgő zenei jelenről legyen szó, a jövő zenéjét is felidézi a film: a ma divatos hip-hop zene, és annak New Orleansi ága, a bounce neves képviselőit, többek között DJ Jubilee-t szólaltatja meg Michael Murphy. A film egyik kulcsmondatát az egyik Neville fivér mondja ki napjainkban: „New Orleansban az a csodálatos, hogy mindenki ismerőse mindenkinek, akkor is, ha azelőtt sohasem találkoztak."
Most, a beszámoló legvégén elárulom nagy titkomat: részben személyes élményeimet elevenítette fel a film! 2000 januárjában öcsémékkel ellátogattunk a Mississippi-delta városába, ahol másfél napot töltöttünk el, többek között egy éjszakába nyúló estét a szórakoztató negyedben, a Bourbon Street környékén, ahol megkóstoltunk néhány jellegzetes ételt a város másik híres nevezetességéből, a cajun konyhából. A jó értelemben vett, a rasszok vegyüléséből csak nyerő kozmopolita város mély nyomot hagyott bennem. Ha „élőben" nem is, de a film megtekintésével ajánlom mindenkinek, hogy részese legyen e csodának

< Megjelent a vaskarika.hu portálon, 2021. 05.21-én

2021. május 3., hétfő

DALOKAT GYŰJTÖTTEM ÉS FELEDHETETLEN ÉLMÉNYEKET- EGY SZEMTANÚ EMLÉKEI (1963-1969)

Dalokat gyűjtöttem és feledhetetlen élményeket – Egy szemtanú emlékei (1964–1969)
2021. május 03. - beatkorSzaki

1964-ben, tizenöt évesen lettem az akkoriban divatba jövő beatzene rajongója. Gimnazistaként egymást informáltuk az osztálytársakkal, újságokat hoztunk, néhányukhoz – akinek már magnója volt –, fel is mehettünk a tanítás után, és a meglehetősen zavart Szabad Európa Rádió adásaiból levett számokat hallgattuk szájtátva. Korábban a twist, a Speedy Gonzales, Elvis és Cliff a Shadows-zal megnyitották már a horizontot, de a Beatles és a Mersey-beat, majd később a Rolling Stones és a brit rhythm & blues-hullám elvakulttá tett. Mivel meglehetősen archiváló típus voltam – és vagyok máig is – e felejthetetlen korból közrebocsájtom most néhány fennmaradt emlékemet.
Addig nem nyugodtam, míg a New Musical Express 1964. december 17-én megjelent, a hallgatók által összeállított évi csúcslistájának első tíz felvételét unokabátyámtól kapott magnómra nem rögzítettem.
1. The Animals: The House Of The Rising Sun 2. The Beatles: A Hard Day’s Night 3. The Rolling Stones: It’s All Over Now 4. The Rolling Stones: Little Red Rooster 5. Manfred Mann: Doo Wah Diddy 6. Dusty Springfield: I Just Don’t Know (ezt kihagytam) 7. The Kinks: You Really Got Me 8. Julie Rogers: The Wedding (ezt is) 9. The Shadows: The Rise and Fall of Flingel Bunt 10. The Beatles: Can’t Buy Me Love.
Míg az énekesnők versenyében még sok volt a táncdalénekesnő az élen (Brenda Lee, Dusty Springfield, Cilla Black), és jórészt a férfiaknál is, de nem ennyire esztrádosan (Elvis Presley, Roy Orbison, Cliff Richard), addig az együtteseknél már az új zenei forradalom résztvevői álltak az élen, a Beatles, a Rolling Stones, a Supremes, az Everly Brothers, az Beach Boys, a Searchers, vagy Manfred Mann csapata.

Itthon a Hanglemezgyártó Vállalt is alkalmazkodni kényszerült az új divathoz: néhány SP-t és EP-t már 1964-ben, illetve 1965-ben kiadtak Zoránnal és a Metróval, az Atlantisszal, az ős-Illéssel, majd ugyanők Szörényiékkel, a Wittek Marival (is) felvételt készítő Omegával. Ezek persze a Luxembourgról lekagylózott angolszász számok voltak mind. Nagy részüket beszerezem, így az első három, 1965-ben kiadott Atlantis-lemezt is. Nem is voltak rosszak a koppintások, Ray Charles Sankó által énekelt What Do I Say-e messze verte az omegás Paint It Blacket, az Illés-féle Bucket Seatset, Zorán Volgai hajóvontatóiról nem is beszélve, és igényesek voltak a komolyzenei feldolgozásaik is. De Neményi eszméletlen nyomulása után sem sikerült nagylemezt készíteniük – és ez így volt helyénvaló –, ugyanúgy, ahogy a többet érdemelt Echo együttesnek sem. A nagylemezre 1968 karácsonyáig kellett várni, amikor is az Omega, majd a következő évben az Illés, és a szép lassan a többiek is kihozták a sajátjukat. Volt egy évem, amikor minden hónapban (csak a zsebpénz lenne több!) megvettem egy-egy, már magyarul elhangzó Illés-kislemezt, összesen vagy tíz-tizenkét darabot.
A Rádió Komjáthy-műsorait (Csak fiataloknak, Vasárnapi koktél), később Göczey Zsuzsa szakmailag értékesebb adásait (például a Lemezbörze helyettet) a lehető legtöbbször meghallgattam – a rádióújságban bekarikáztam őket egy hétre előre. Sohasem felejtem el, hogy amikor a Magyar Rádió 3-as (Bartók) kísérleti, sztereó adásai mentek délelőttönként, a komolyzene mellett a Chicken Shack nagylemezét is hallgathattuk, valószínű Zsuzsa segítségével.
Néhány televíziós műsor is nagyban hozzájárult a beatzene népszerűsítéséhez akkoriban. A Halló, fiúk, halló, lányok! – Antal Imre lelkes közreműködésével – mindig bemutatott egy-egy beatbandát. Íme, a feljegyzett lista: 1966 februárjában az Illés, márciusban a Scampolo és az Omega, áprilisban a Phantoms, májusban a Sankó, júniusban a Kék Csillag, augusztusban az Atlantis, szeptemberben a Metro, októberben a Syrius (még nem a „Nagy”), novemberben Fenyőék Syconorja, míg Szilveszterkor a nagy hármas, azaz az Illés, a Metro és az Atlantis került a képernyőre. Ugrunk: 1967 márciusban az Omega, májusban kedvenceim, az Atlas, júniusban az óbudaiak ásza, a Liversing, augusztusban az Echo került bemutatkozásra.
A magnón, lemezeken élvezett passzív zenehallgatást hamarosan felváltották a koncertek. A Kapás utcai tánciskolában – ahova a kis-kisasszonyokkal táncolni tanulni jártunk – már a Kék Csillag játszott, de még főleg hagyományos tánczenét. A legelső beatkoncert pont születésnapomra, 1965. április 8-ra esett, amikor az Istvánmezei úti Sportcsarnokban a dobogóra lépett a hattagú, teljesen ismeretlen, de brit együttes, a Stovepipe No. 4. A 3 gitár- orgona-dob felállású zenekar – lehet, hogy a hatodik tag a menedzser volt? –, mint sok korabeli csoport, így például a szintén Magyarországon sztárrá avanzsált Nashville Teens is beatbandaként kezdte, majd átrándult a rhythm & bluesba, amely akkoriban, a Rolling Stones térnyerésével lett óriási divattá. Nagy élmény volt ez, még ha zenei kuriózumot nem is tartogatott, mert a táncos helyeken eddig is lehetett már beatzenét hallgatni. Tiszteletre méltó volt az kezdeményezés, hogy a beat terjedésének hajnalán – engedve a diákönkormányzatok határozott kérésének – jó hírű, szigorúnak tekintett budai fiúgimnáziumom, a Rákóczi is koncerteket szervezett a nagytermébe. Az első, még 1965 februárjában az említett Kék Csillag volt, majd már vadabb, keményebb, dühöngő zenék is érkeztek, 1966 áprilisban az Atlasék, majd két hétre rá a Liversing, nem sokkal később pedig a Demjén-fivérekkel felvértezett Dogs.
Kedvencem a főleg Szabó György „Manó” szájharmonikás jóvoltából Stones-, Pretty Things- és Them-nótákat játszó Atlas volt. Öt-hat bulijukra is elmentem, addig, míg nem igazoltak át a soul műfajába.
A liversinges fiúk jóvoltából az eddig csak a nyugatnémet Bravo magazin oldalain megismert hosszúhajú zenészekkel is találkozhattam. Ahogy Homonnay Zsombor vállig érő hajjal dobjai mögé, egy összetákolt háromlábú székre telepedett, vagy amikor Thúry Árpi a padlót nézve, szemét eltakaró, egyenes haját megrázta, az már a nagybetűs Nyugat volt nekem. Ők is vad R & B-t nyomtak, mint ahogy azt Kovács László jóvoltából két bootleg-felvételről átvett vinyl-lemezen most is meghallhatjuk. Demjénék még profibb szereléssel játszottak: még most is a fülembe cseng a Mysterians 96 Tears című száma, Králik staccatós C-dúr- c-moll orgonapötyögéseivel, Rózsi már akkor profi basszusjátékéval, hangsúlyos énekével. Persze akkor még – azt hiszem, ez Közép-Kelet Európában más helyeken is szokás volt – az első „menet” kizárólag instrumentális számokból állt, Shadows-, Spotnicks-, Hurricannes- és Duane Eddy-nótákból.
A művházak, klubok, ahol az újonnan alakuló, befutásra váró, és a már befutott beatbandák heti rendszerességgel szombat, és/vagy vasárnap este játszottak, (pénteken azért nem, mert nem voltak még szabad szombatok, így Friday On My Mind-szerű számoknak még csak a Nyugaton lehetett aktualitása) közismertek a zenekarokkal kapcsolatos írásokból, ezeket nem ismétlem. Az Ifjúsági Park ellenben minden fiatalt vonzott, akik hajlandóak voltak a fehér ing és nyakkendő, illetve a valóságnál rövidebbre igazított haj reguláit betartani.
1965-ben és 1966-ban főleg csajozni mentünk oda, az ezt követő évektől inkább csak élvezni a zenét. A legnagyobb ottani élményem az volt, amikor az akkor már országos sztár Radics Béla a frissen leszerződött Demjén Ferivel alakított Sakk-Mattjával hatvankilenc őszén már nemcsak Jimit és Creamet, hanem Led Zeppelint is nyomott. Mindenkinek tátva maradt a szája, amikor a Whole Lotta Love-ban a Kapitány Rózsival szinkronban a középrészben jó néhányszor végighúzta a gitárját a színpad szélén felhúzott vaskorláton.
Kedves emlék volt az is, amikor 1965-ben a lakásunkhoz közeli Jókai Klubban lépett fel a Scampolo. Angliai nagynénémtől a frissen ajándékba kapott színes Beatles-képeskönyvvel a kezemben már korán megérkeztem klubba, ahová éppen bepakoltak a zenészek. Magától értetődött, hogy mindenki, aki ott lebzselt a kezdésre várva, fogta az erősítőket, hangfalakat, és cipelte őket a zenészekkel együtt. Komár és Judy akkor még épp, hogy „érintették” a beatzenét, inkább Elvist, Shadows-t és rock and rollokat játszottak. Szintén 1965-ös emlék, hogy a Lenin körúti Horizont tánciskolában szombat esténként táncparti volt. Abban az évben bizonyos Angels együttes játszott, a következőben pedig már a Kinks-dalokat egy az egyben előadó Futurama. Egyik vízválasztó koncertélményem az 1966 júniusi Gitárpárbaj volt a Kisstadionban. Az Atlas, az Omega, a Metro és az Illés volt hallható aznap. Akkor láttam be, hogy a dögös R & B-t játszó kedvenceim, az Atlas nem minden hangszerese állt tudása magaslatán. Az Illés viszont tisztán, precízen, pontosan játszott, és ez azonnal kitűnt. Ha Zorán nem is, de Levente jobban gitározott, mint Bíró Gábor „Doki”.
„1966 nyara, Kisstadion. Nyomják a Beatlest, a Rollingot, az Animalst a bandák. Torzít a gitár, brummog a basszus, mellkas-szakító a nagydob, all right-okat, yeah-ket, oh, baby-ket nyögdécselnek az énekesek. Egyszer csak fülelünk és felülünk lepusztult deszkapadunkról: »Légy jó kicsit, hozzám, engedd hogy menjek.« Egy percnyi sokk után tízezred-magammal tapsviharral üdvözöltük Szörényi Leventét, Bródy Jánost, a magyar beat megszületését.” – írtam erről 2005-en a Sárvári Hírlap hasábjain.
A beatzenekarok koncertlehetőségeinek a Petőfi Sándor utcai Egyetemi Színpad volt az egyik legnívósabb, legelkötelezettebb támogatója. „Az Egyetemi Színpad a hatvanas években egy megtűrt hely volt. Akkor még semmit sem tudtam a politikáról, hiszen 18 évesen kerültem oda, de most már tudom, hogy ez a Kádár-korszak izmosodó korszakában volt. Ott szabad volt olyasmit csinálni, amit nem nagyon lehetett máshol. Egy menedéke, egy szigete volt a budapesti értelmiségnek, és ott volt a költők, írók, színészek, zenészek java. Tiltott gyümölcs volt, sokszor ötszáz ember gyűlt össze a nézőtéren. Ionescot tilos volt máshol játszani, de az Egyetemi Színpadon, az Universitas együttesének lehetett.” – ahogy ezt a 2010-es Évezrednyitó Beszélgetéseken mondta Sárváron Jordán Tamás. Az Egyetemi Színpadon nekem az 1966 januári Atlas-buli volt az első, melyet egy évvel később megismételtem, és a Rockers című vad, Manó harmonikajátékára épített Bo Diddley-ritmusú dal varázsolt el leginkább. Hál’ Istennek, a Moiras Kiadó jóvoltából ötvenvalahány évvel később lemezen is meghallgatható, és visszaidézhető lett a Them együttes Mystic Eyes című számára felépített őrület. Amikor 1966 karácsonyán Omega-koncertre mentem, abból kisebb családi botrány lett, hiszen apám kifejezett kérése ellenére kihagytam a háromgenerációs családi vacsorát. Akkor még Kovacsics szólózott, Varsányi basszusozott, Kóbor még reszelt ritmusgitárján, és zömében Benkő énekelt.
1967 áprilisban szintén meghallgattam őket. Mindenevők voltak, beat, R & B, olasz dalok, és tőlük hallottam először soul-dalt, a Four Tops Reach Out című számának egyébként kitűnő feldolgozását. Egy-két saját számmal is próbálkoztak már. Én a Jó bornak nem kell cégér, és… című dalra emlékszem, immár Kóbor énekével, amely azóta a feledés homályába merült.
Az Illés 1967 novemberi koncertje ugyanitt örökre szóló élmény volt nekem. Először láttam őket hosszú hajjal, színes, hippi-mintás öltözékben fellépni. Az első menetben a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című lemezének több dalát mutatták be, igazi profizmussal, tiszta vokálokkal, majd a másodikban az akkor már egyre sokasodó saját számok blokkja következett, őrült nagy sikerrel. Ekkor teljes volt a létszám, nem úgy, mint az Alfa moziban ugyanez év április 4-én (ez nagy ünnepnap volt akkor!), amikor Szabolcsot nélkülözniük kellett aki – szerencsére nem hosszú ideig – katonai szolgálatát töltötte. Egész más, de nekem nagyon is tetsző zenét kaptam a szintén ott, 1968 áprilisában fellépő Tolcsvay Triótól.
A Balaton-parti nyári bulikat sem szabad kihagynom az emlékezetes koncertek közül. Például 1966 augusztusában az Illés és korabeli táncdalénekesek ORI-buliját Siófokon, ahol azért a végén azt játszottak, amit vártunk, a sajátokat. A Dogsot Siófokon csíptem el, 1967. augusztus 27-én, majd másnap-harmadnap az immár Mihály Tomival felálló Omegát Balatonszemesen. 1969-ban, Badacsonyban a Mini nyomta a másnapi, sikeres felvételi vizsgám előestéjén. Én már akkor megszereztem örök kedvencem, a Felkelő nap háza kottáját. Azóta is a hátam borsózik, mikor az a-moll, C-dúr, d- moll, F7 akkordokat meghallom. Mi tagadás, Török Ádi kamuangolja csak nyomokban hasonlított az eredetire, de fuvolája, Závodi Janó gitárjátéka, Czipó Tibi kemény basszusa kárpótolt minket.
A korszakunk nagy koncertjére 1967 júliusában került sor: az ELTÉ-re történő – végül sikertelen – felvételi vizsgám előestéjén végre egy igazi brit nagyágyú, a Spencer Davis Group lépett fel. Ez volt az az emlékezetes, fapadégetős koncert, ahol épphogy elkerültem a gumibotos lovasrendőr ütéseit. A Keep On Running és a Gimme Some Loving élőben maga volt a mennyország. A kamu-magyarosan Kiviszem a lavórtnak mondott utóbbi dal jellemzi a korabeli angoltudásunkat. Mi, magyarok, farmernek mondtuk a blue jeanst, a Rolling Stonest Rollingnak rövidítettük, a cover-dalokat koppintásnak hívtuk, de a legmosolyogtatóbb fordítás a Les Humphries Singers Mamma Lou című dalának A ló anyjára való magyarítása volt.
Ha Steve Winwoodtól lemaradtunk 1967-ben, egy évvel később, a Traffic nevű art-rock banda élén, pályája csúcspontján ő is ellátogatott a Kisstadionba. Kihagyhatatlan volt. A Feelin’ Allright-ra jól emlékszem: visszahallgatva utolérhetetlen ez a szám a szólóének, a hangszeres improvizációk, és nem kevésbé az ördögi ritmusa miatt.
1968. szeptember 1-én bekövetkezett az, amit minden hasonló korú fiú a pokolba kívánt: megérkezett a katonai behívóm. Szerencsére az egyetemre felvettek „előfelvételis” státusza 11 hónapban maximalizálta életem ezen elfecsérelt korszakát, az pedig igazán kedvező volt, hogy Jánoshalmán, a tüzérlaktanyában megalakult a helyi beatzenekar, a JABB (Jankovác Beat Band), melynek billentyűse lettem. A tiszti klubban állandó telt házzal játszottunk, vonzottuk a helyi és a környékbeli fiatalságot is. Érdekes, hogy egy hónap után, mikor még „csak” zongoráztam, kérésünkre egy vadiúj Hohner elektromos orgonát rendelt a helyőrség, amely addig csak a menő pesti beatbandáknak volt elérhető. A sokrétű repertoárból a Rolling vonalat én vittem, énekeltem is ezeket a dalokat.
Nem sokszor kaptam eltávot, de 1969 januárjában igen. Újdonsült barátommal – akivel máig együtt járunk koncertekre –, Varga „Gánya” Gyurival elcsíptünk egy Omega-bulit a Kinizsi utcai klubban. A Nem tilthatom meg neked negyedórás előadása során Presser még nem Hammondon, hanem Capri-orgonán improvizált egy olyat, amilyet még életemben nem hallottam, és feledhetetlen marad nekem Laux Józsi szólója is.
1969 őszéről Keszthelyen már néztük az osztrák TV szombat délutáni Beat klub című műsorát, de a korszakot már a rockzene történeteként ismerjük…

Szerző: Gróf István „Tutus”
Fotók: 1. kép: Fortepan/Sándor Dávid, 2., 4., 5., 6., 7.: Gróf István archívuma, 3.kép: Fortepan/Fortepan, 8. kép: Fortepan/Schiffer Pál
Megjelent a Volt egyszer egy beat korszak portálon 2021.05.03-án