HIHETLEN INDIA II.- UTTAR PRADESH

A HIHETETLEN INDIA - II. UTTAR PRADESH, DELHI

Amikor indiai utazásunk valóra válása nagy eséllyel bekövetkezett, még mindig sok volt a kérdőjel. Pedig- ezt már nagyon-nagyon régen vettük igénybe- kétharmad utunkon szervezett utazáson vettünk részt, és csak egy hétig utaztunk önállóan. Ennek oka jórészt a világhálón olvasott visszajelzéseknek volt köszönhető. A kulturális örökség pazar, párját ritkító és sokrétű, de meddig kell lemenni kutyába ahhoz, hogy az ottani hétköznapokat elviseld? Az angolból átvett jelző, az incredible igazán jellemző: tényleg hihetetlen ez a földrésznyi ország. Nos, 2019 késő-őszi utazásunk élményeit adom most közre- jobb híján-, földrajzi rendszerbe kötve.

Utazásunk második napján hajnalban megérkeztünk Delhi repülőterére, és ott csatlakoztunk egy másik járattal érkező India Spirit Egyesület többi 21 tagjához, hogy 15 napos közös utunkat megkezdhessük. Felszálltunk sárga luxus-buszunkra (ezt indiai mértékben kell érteni!), majd Vrindávan felé még Delhiben megálltunk egy viszonylag új, elképesztő épületegyüttes,

az Akshadram templom mellett. Ez India új, büszkén mutogatott látnivalója, ahova a kül- és belföldi turisták százezreit hordják, és a templomon kívül egyéb funkciókat is hordoz. Hatalmas, több épületből álló komplexum, vörös homokkő épületdíszekkel, frízekkel, kőfaragásokkal. Itt kaptunk elsőként képet a hőség, a tömegnyomor, a káosz, a kosz (kerítésen kívül), és a túlzott biztonsági intézkedések helyi specialitásairól. A férfiak és a nők külön sorban mentek az átvilágító kapukon, a csomagvizsgálaton, majd az alapos személyi motozásokon. Bizony, alapos munkát végeztek az emberek. Legnagyobb bánatunkra sem fényképezőgépet, sem video-kamerát nem lehetett bevinni, de ide még csokit, kekszet sem, ám hogy 20 éves kiszolgált kalkulátorom is „bezavart” a rendszerbe, azt még én sem hittem volna. Szerencsére kifelé menet visszavehettem a biztonsági kapunál. Itt találkoztunk első ízben – rá- kényszerülve- az étkeztetés nem is oly könnyű rendszerével. Gőzünk sem volt, hogy mit kértünk a csak hindi nyelven kiírt táblákon az önkiszolgáló pultok előtt, így én valami sós, feleségem- akarata ellenére- valami édes gombócokat rendelt. Tíz perc múlva újra ott álltunk a sorban chipsekért, fekete-kávéért, hiszen éhesek maradtunk. Pedig felfedező szándékkal vágtunk bele, mégis „biztonsági kűrt futottunk”.
Uttar Pradesh állam szintén a függetlenség elnyerése után alkotott új közigazgatási egységet, Észak- India legnagyobb (238.000 km2, a mienknél két és félszer nagyobb), és legnépesebb (200 millió lakos) állama, ahol- ezt hallottuk- még a káosz- uralta szubkontinensen belül is nagyobb a rendezetlenség. Ahogy említik, ez egy törvények nélküli állam, azaz majdnem hogy mindenki azt csinál, amit akar.
A hazai viszonylatban hasonló távot (160 km) kétszer annyi idő alatt tettük meg buszunkkal. Két izgalmas story máris szembesített azzal, hogy most Indiában vagyunk, és bármi megtörténhet. Az egyik,

hogy kívülről csili- vili buszunk az autópályán, egy pihenő után megadta magát: a sebváltó bedöglött. Jó órányi, saját legénység által megkísérelt javítás után végül igazi szakembert kellett hívni, aki hozott alkatrésszel újabb fél óra alatt becsülettel rendbe rakta járgányunkat. A kezdetben aggódó izgalom később, a humornak és az ismeretlentől nem tartó kalandvágynak köszönhetően nevetésbe fordult, és így gördültünk be Vrindavanba, Krisna gyermekkori nevelővárosába, és az indiai özvegyek zarándokhelyére. Ekkor egy vallási fesztivál hetében voltunk. Sofőrünk naivan kanyarodott volna hotelünk felé, mikor 4-5, zöld- sárgára festett motoros riksa körbe vett minket, és nem hagyta, hogy továbbmenjünk. Túszul ejtettek minket! A vigyor lehervadt, és a nagy hindi nyelvű vitatkozás után- ahol azért kemény, hangos, fenyegető mondatok is elhangzottak- egy jó negyed óra múlva egyezségre jutottak a felek. Mindannyiunk három- négyesével átültünk bőröndjeinkkel-csomagjainkkal egy- egy tuk- tukba, és így hajtattunk a szálló felé. Mint kiderült, az ünnepi felvonulás miatt volt lezárva a belváros! Már a beígért esti templomi eseményre időben nem futotta, így, a szervezőink figyelmeztetése ellenére- akik nem javasolták főleg a hölgyek, de még házaspárok párosával való barangolását sem a városban- , mi egy pár száz méterre azért kimerészkedtünk a kisvárosi forgatagba.

Nekünk- a kosz, a szeméthegyek, az alulöltözött helyiek, a giccsbe hajló világító szentek- állatfigurák mellett- igencsak meglepő volt, hogy a 8-10 éves suhancok tízesével robbantották az ünnep alakalmából petárdáikat, melyek némelyike ijesztő közel robbant fel kezüktől. Hát igen, ez már más világ. Itt mindenki saját felelősségre visz a bőrét a vásárra, a félelem nevű szót pedig törölték a szótárukból.
Másnap reggel Khrisna ISCON- templomban kezdtük programunkat. Első, és mellbevágó találkozásunk egy más kultúra, más vallás, más mentalitás világával. Voltak közülünk, akik „beavatottak” voltak, és voltak, akik némileg képben voltak, de jó néhányunk rácsodálkozva ismerkedett a látottakkal- hallotokkal.

Persze John Lennon jóvoltából ismertük mi is, így teli torokból énekeltük a Hare, Krisna, Krisna, Krisna, Hare, Hare c. himnuszukat, és nem kellett sokat időznünk, hogy átvegyük a szertartáson résztvevők ritmusát, hangulatát. Ezután megismerkedtünk a Krisna- tudatúak templomában az alapító atyák történetével az emeleti galériában.

Majd meglátogattunk egy indiai szarvasmarha farmot. Engem, mint szakmabelit, sok érdekesség ért: a tömeg- takarmány fajtája (sárgarépa, karfiol), a tarkára tetovált- festett kezes tehenek szelídsége, a borjak, de a növendékállatok viszonylag csont-sovány kondíciója is. Ezután az 1590-ben épült, de hétemeletes tornyából ötöt a muszlimok bosszúját követően elvesztő, de még így is pompás Govindaji- templomot látogattuk meg. Fél órán belül másodszor szembesültünk azzal, hogy a monkey- attack, a majomhorda támadása nem gyerekjáték. Bizony, oda kellett figyelnünk, hogy se a fejünkön, se a kezünkben ne legyen semmi „kikapható” tárgy, mert az eltűnt volna a villámgyors, hihetetlen hatékony főemlősök kezei között. A másik megrendítő élmény a türelmes koldusoknak a templom felé vezető út mentén való kéregetése. Itt nem maffiák által irányított kéregetők ültek a földön, hanem valódi rászorulók, aki még az 1-2 (5-10 Ft) rúpiát is megköszönték. A délutáni programunkat már önállóan szerveztük- mi is párban-, és ittuk magunkba az új világ impresszióit. Persze a kosz, a szeméthegyek, a bandában lézengő fiatal fiúk tömkelege, a „szent” tehenek békés ballagása a forgalmas utakon, de a színpompás, tetőtől talpig beöltözött asszonyok viselete, a szertartásokra hívó harangszóra siető hívek igyekezete- mind- mind új élményeket adtak.

A hinduk viszonya a természethez, embertársaikhoz. Ámbár- nem sűrűen- módunk volt látni, hogy egy- egy gazdagabb kaszthoz tartozó ember kimutatta környezete számára kivoltát, zömében az átlag indiai viselkedése az utca emberét testesíti meg. Embertársaival toleráns, békeszerető. adakozó. A gazdag ember mindig ad a szegényebbnek, a szegény pedig a legszegényebbnek.

Egy kis tálnyi lencse, egy darab kenyér mindenkinek megadatott. Azt szótlanul odaadják az út szélén kolduló társuknak. A félmeztelen, hasig érő szakállt viselő, színesre pingált testű szent emberek, a guruk pedig kis edényüket tartva mindig kitüntetett módon kapnak alamizsnát. Furcsa, hogy a szertartások alkalmával nem, de az utcán, a tömegközlekedésben ez az emberség nem észrevehető: egymást taszítva, tolakodva próbálják úti-céljukat megközelíteni, elérni, és ilyenkor egy cseppet sem humánusak. Az állatokhoz való viszonyuk pedig a mi erkölcsi értékeink szerint felfoghatatlan: egy legyet sem ütnek agyon. Ők is Isten teremtményei. A dzsungel-beli szállásunkon felcsillant a szemem, amikor a recepción az asztalon egy ismerős „fegyvert”, egy csúzlit vettem észre, és nem tudtam hova tenni a használatát. Egy órával később láttam: a majom- hordák - amelyek egy hotel vendégei számára rendkívül károsak tudnak lenni-, elriasztása nem sörétes, vagy légpuskával rájuk lőve történik, hanem a csúzlival a közelükbe célozva, elriasztásképpen. Számtalan alkalommal voltam szemtanúja, hogy a helyi polgár vett egy fürt banánt, és egyesével odakínálva, megetette egy bordáig csontsovány tehénnel.

Se a patkány, se az egér, de még a mérges kígyó sem elpusztítandó általuk. Egyetlen állatfaj, a házigalamb az, amelyik kövérebbre hízik ott, mint nálunk. Mindenki két kézzel szórja a hamarjában megvásárolt gabona-magvat részükre. Egyszer sem láttam a három hét alatt, hogy egy, például a szűk gyaloghíd közepén fekvő, és kérődző tehenet valaki felrúgta volna helyéről, hogy felszabadítsa ezzel az utat. A reinkarnáció elmélete ez- mondhatnánk, és valóban: ebben lehet az igazság!

Kiadós, fő utcai- bazársori kóborlásunk után betévedtünk egy tiszta, ápolt kertbe, gondozott épületekkel övezve. Nos, le is telepedtünk a szépen nyírt fűre, fotózgattuk a hangos papagájokat, színpompás kolibriket, és rendezgettük frissen készített képeinket. Ahogy körülnézünk, mindenhol fehér, szőke, kékszemű fiatalokat láttunk, akiket telefonbeszélgetéseik hallatán beazonosítottunk: a szent hétre érkező orosz krisnások voltak, és mi egy négy-csillagos hotel kertjében pihentünk. Mint sejtettük, a kapun azért nem állítottak meg bennünket, mert szállóvendégnek néztek. Már besötétedett (ott is fél 6 körül esteledett),

mikor a város, ha nem is a legszebb, de legnagyobb templomába sodort minket is az emberáradat: a Prem Mandír-ba, az esti szertartás alkalmából. Mivel sem hátizsákot, sem bármiféle táskát tilos volt bevinni a szigorú biztonsági őrök kapuján, külön- külön mentünk be nejemmel. Nem mondom, hogy nem izgultam egészen addig, míg vissza nem tért mellém (olvasván a falkában merész hindu férfiak „bátorságáról”), én meg őt, bemenetelem idejére egy rendőr vigyázó szemeire bíztam.

Este, vacsora után visszatértünk a már ismert Krisnás templomba, ahol fél 7-kor kezdődött a fő szertartás, és aminek elejétől a végéig mi is részesei lehettünk. A templom étkezdéjében, amely az átlag utcainál tisztább, rendezettebb volt, és angol nyelvű étlappal is rendelkezett, most már „célirányosan” választottuk ki- honfitársainkkal tapasztalatot cserélve- ételeinket.
Másnap reggel korán indultunk következő állomásunkra, a „kihagyhatatlan” Taj Mahal megtekintésére, Agrába. Ha a kisvárosi „kultursokk” megcsapott Vrinvádanban, akkor ez a nagyvárosban, Agrában megduplázva tört ránk. Kiábrándító volt a busz ablakán át nézni a várost és lakóit. Így aztán boldogan „landoltunk” a világörökség egyik legpompásabb műemléke,

a Taj Mahal előtti parkolóban. Kisbuszt kellett bérelnünk, majd persze guide-t is, hogy közelébe férkőzzünk a csodának. Mivel akkor tetőzött a kora tél-eleji szmog- koncentráció, mely Delhi 160 km-es körzetében is „fogható”, első rácsodálkozásunk a füstködben alig kivehető épület volt. A második az, hogy öt percig engedték a videózást, majd beszedték a ruhatárba a műszereket. De végül jól sikerült a másfél órás látogatás: becsülettel körbejártuk a valóságban jóval nagyobb márványépületet, amelyet a 20.000 munkás évtizedes munkája során, - sokszor kezük fizikai elkoptatásáig- csiszoltak-simítottak. A Jamuna- folyó partjára is hiába mentük át, a szürke szmogban semmi barátságosat nem láttunk. Érdekes élményünk volt a profi fotósok technikája: senki sem hagyta ki tapasztalataikat, és azt a mesterséges, mégis ötletes beállítást, hogy a fókuszba állított fotóalany éppen ráteszi kezét a főtorony tetejére.
Már délben elindultunk indiai mértékben hosszúnak tűnő, amúgy 240 km-es útra Jaipurba.

Csakhogy Agrában dugó keletkezett: a másfél milliós településen annyira megbénult a forgalom a belvárosban, hogy- várost elkerülő utak nem lévén- délután négykor még mindig a helyiségen belül araszolgattunk, így késő este lett, hogy elértük Rajasthan állam fővárosát, Jaipurt. Utazásunk negyedik napja estétől a 11. nap estééig az ebben az államban végigjárt utakat, azok élményeit a beszámolóm I. részében lehet elolvasni.

Rajasthani végállomásunkat, Udaipurt repülőgéppel hagytuk el, hogy Delhiben landoljunk. A késő este egy reptér melletti tranzitszállóba szállásoltunk el, ahol egy másfél órás csavargással próbáltuk a nagyváros ezen részét felfedezni. Hát, siralmas élményeink voltak: a nagyvárosi gettó tipikus színtere volt ez. Az esti metropoliszban ezrével lézengtek az utcán csellengő fiatalok, öregek, tennivaló-, és munkanélküliek, szegények, ápolatlanok, időnként félelmetesek. Egy helyi önki- étterembe azért bemerészkedtünk, de mivel már semmi kajájuk nem volt, átmentünk egy másikba. Már megrendeltük az ételeket, így meggondolni már nem akartuk az itt étkezést, pedig többször annak határán voltunk- főleg a körülmények, és a higiéniai feltételek hiánya miatt. Összetörve iszkoltunk vissza fényes, biztonságos hotelünkbe.
Szerencsére esti kalandunknak nem lett „következménye”, így másnap Delhi- a már látott Ashhadram- komplexum mellett két másik kihagyhatatlan műemlékét tekinthettük meg.

Előbb a patyolat-tiszta Lótusz- templomot néztük meg, amely a baha’i vallás indiai központja. A modern épületben egy hangos szó nem hangozhatott el, bent fotózni, videózni sem lehetett, de a 16 lótusz- levelet mintázó beton-héj belsejében elhelyezkedő templom látványa felejthetetlen élményt adott. Itt volt először, és utoljára az a „szolgáltatás”, miszerint India valamennyi templomában a cipők levételét követően lehet csak bemenni, és itt ruhatárban, szervezetten megőrizve vigyázták lábbeliinket. A második látnivaló már igazán műemlék volt:

India legnagyobb és legrégibb iszlám templom- együttese, avagy részben annak romjai, a Qutub Minar minaretje a mecsettel. A 72 és fél méter magas, a tetejét 399 lépcsőn elérhető (ma már le van zárva az öngyilkos- jelöltek gyakori „igénybevétele” miatt) ötemeletes torony 1193-ban épült. De a gyönyörűen ápolt park, a csodálatosan restaurált épületek, a rend, a tisztaság, és kivételesen- némi napfény is- tette derűssé délelőttünket utazásunk 12. napját.

Feleségem pedig nem tudott betelni a mindig éhes- Indiában érdekes módon a hazaiaknál kisebb, csíkos farkú- mókusok barátkozásával. Egy fantasztikus svéd- asztalos ebéd elfogyasztása után ismét a Delhi Indira Gandhi repülőtéren találtuk magunkat, ahonnan utunk következő állomására, az Észak- indiai Rishikesh városába repültünk késő délután (ezen élményeink a tigris- szafarival együtt a Hihetetlen India-III. részben olvashatóak!)

A Jim Corbett Nemzeti Parkot délelőtt 11-kor elhagyva a 285 km-es távon 8 órás út vezetett vissza Delhibe. Shankar, az újságíró iskolát végzett, perfekt angolos sofőrünk odafelé úton is, hazafelé is közvetlen útitársunk volt. Legtöbbször mi kérdezünk, éppen hol- tartózkodásunkról, szokásaikról, életszínvonalról, politikáról (a miniszterelnök a GDP csökkenése ellenére nagyon népszerű ott), de ő is sokat kérdezett tőlünk, sokszor személyes dolgaink után is érdeklődve. Tájékozott volt a világ dolgaiban. Elfogadta a helyzetet, hogy ő a mi utazásunk kivitelezője, de büszkén nem fogadta el, ha meghívtuk kényszerű megállóink némelyikén egy harapnivalóra, üdítőre. A hotel- személyzet megrökönyödésére azonban a kocsiban alvó, étkező, pihenő sofőr elfogadta a hotel-szobánkban való zuhanyozás lehetőségét. Félig viccesen, félig komolyan megkértem, hogy egy fél órát én is vezethessem az egyébként nekem is otthon használt, hajszálra azonos márkájú Hyundai kocsit. Szó sem lehet róla- tiltakozott hevesen, és beláttam, hogy európai gondolkodással nem mentem volna többet párszáz méternél.
Letermett, és felégetett rizsföldek (a szmog előidézésének egyik okozója!), frissen vetett rizs- palántások,

cukornád- ültetvények, gyümölcsfa- erdők (főleg mangók) követték egymás után a tájat, traktorok, teherautók hordták mindig megtömött rakományaikkal az utat.

A közlekedésről: Az országutakon buszok tömkelege, köztük a nálunk nem megszokott félemelettel megmagasított, felül alvófülkékkel megkonstruált cikázott a sok-ezer robogó között, melyeken minimum hárman, maximum öten ültek- persze valamennyien bukósisak nélkül. A klasszikus moped- ülésrend: a tankon a kamasz-fiú, az apa vezet, mögötte ül kecsesen (és kevésbé biztonságosan), oldalra tett páros lábbal a színes leplekbe öltözött anya, ölében a kisebbik gyermeket tartva. A balra tarts rendszerében a jobb szélső sáv volt a gyorsító, a középső (ha autópályán mentünk) a haladó, a balszélső a lassú sáv, mégis – valamiért- csak ott közlekedtek a motorosok, bármekkora (általában a középső sávnál jóval ütemesebben) sebességgel mentek. A már említett pótkocsis traktorok, ezidőtájt cukornáddal megrakodva, araszoltak a cukorgyárak felé, és oldaluk, hátuljuk ugyanúgy ki volt pingálva mindenféle cirádás festéssel, mint a teherautóké. Azok némelyike nagy kamion volt, de zömében inkább közepes tehergépkocsik. A nálunk elterjedt kis, zárt, puttonyos teherautók ott nem elterjedtek. A BLOW HORN, a HORN PLEASE valamennyi teherszállító hátán ott villogott. Nos, ez nem más, mint a kb. „Dudálj veszettül mindig, mindenhol!” felhívás, amit Indiában minden utcai közlekedő betart. Érdekes, hogy ezt mi, európaiak ideges, durva –erőszakos jelzésnek hisszük, pedig dehogy! Azt jelenti: vigyázz, jövök, számolj velem, hogy elmegyek melletted, megelőzlek. És ettől működik a rendszer, mindenki figyel a másikra.

Miközben az autópályán nem a megfelelő sávban száguldanak a járművek, a városokban a 3 sávban hat jármű áll egymás mellett indulásra várva! Az autópályák ugyan ki vannak építve az országban, nem is kevés, és nagyban meggyorsítják a forgalmat, de egy kicsit eltérnek az európai, amerikai testvéreiktől. Minden km-nél le lehet térni, de nem lóheréken, hanem közvetlenül a szembe futó pályára, és ez meglassítja a haladást. Nem kell szívinfarktust kapnunk akkor (először mi is szidalmaztuk őket emiatt), ha a lassú sávban szembe jön egy jármű: egyrészt nagyon lassan jön, másrészt néhány száz métert halad csak így, hogy célállomására le tudjon térni, mivel más lehetősége nincs! Persze nemcsak a békésen bóklászó tehenek, borjak, növendékbikák mindennaposak itt is, hanem szekerek, tevefogatok, gyalogriksák, motoros tuk- tukok, biciklisták a szereplők az említett mopedesek ezrein kívül, és természetesen a vadiúj suvoktól kezdve az 50-60 éves személykocsikig. A szimpla országutakon sokkal nehezebb a vezetés, és mivel egy átlag indiai sofőr nem (akarja) ismeri a félelmet, az előzés pillanatában nem méri fel, hogy mi lesz 3 másodperc múlva! Ezek az utazások számunkra halálutaknak tűntek, és nem csoda, hogy a kezdetben a buszunkban elől ülők inkább a hátsó ülések felé húzódtak a stressz miatt. A városi közlekedés megint egy külön, egészen más kategória. Új- Delhi kivételével nem láttunk lámpával irányított csomópontot, így gyalogosként- nem elég, hogy pont fordítva, a másik irányból közeledtek a járművek-, meglehetősen nagy rizikó volt átmenni az utca egyik feléről a másikra, pláne, ha több sávos volt. A városban a zöld- sárgára festett motoros riksák, a tuk- tukok voltak a főszereplők.

A járművek 2/3 –át ezek alkották. Személykocsik, buszok, szekerek, kerékpárosok, és gyalog-riksák is színezték a sort. Ez utóbbira azonban mi- kíméletből – nem szálltunk fel, annál inkább a motorkerékpárokból átalakított háromkerekűekre. 50-180 rúpia között volt a tarifa az 500 m-es úttól a 3 km-esig, ami négyszeresével felszorozva sem egy költséges fajtája a közlekedésnek. De amit ezek művelnek a járműsorok között cikázva, az nem mindennapi! Bizony, erősen kapaszkodnunk kellett, hogy ki ne pottyanjunk. Rendes taxi nemigen volt, a városi busz pedig kiszámíthatatlan járatú. Elmondások szerint sokszor a szerencsén múlik, hogy felszállhatsz, vagy le. A városközi közlekedésben a vonatozásról nincsenek tapasztalataink, a távolsági buszról sem, hiszen utunk 2/3-ban vittek bennünket, de információink szerint a jóval olcsóbban igénybe vehető szolgáltatásoknál sok a ha, sok a kérdőjel, és ha egy csatlakozást lekésel, akkor borul a terv, és az árokparton alvás már nem a mi korosztályunk lehetősége. A belföldi repülőjáratok ugyanolyan megbízhatóak, mint szerte a világon. Egyetlen országjáró utunkon, 2 X 7-8 órás utazásunkkor sofőrrel bérelt kocsit vettünk igénybe, ami ottani viszonylatban drága volt, de nekünk viszonylag kivitelezhető (9000 Rúpia).

Utazásunk 19. napjának estéjére értünk be Ó- Delhibe, ahol az utolsó három éjszakára a szálláshelyet lefoglaltuk. Az előző, Új-Delhi hotelünknél ez lepukkantabb, a környezet pedig ugyanolyan koszos, lepusztult, zsúfolt volt, mint ott, de azért egy jó adag autentikus India azért volt benne. A Paharganj- negyed főutcáján, a Main Bazaar-ban volt a szállásunk, és első este, a forgatagban még egy jó nagyot bolyongtunk, miután megtaláltuk azt a bizonyos indiai, mégis főként fehérek számára üzemelő éttermet (Drunken Yard), ahol kitűnően megvacsoráztunk.
Másnap a „hiányzó” Ó- Delhi látnivalókat vettük szemügyre, rögtön elsőként a Red Fort-ot, a Vörös Erődöt.

Többedszer tapasztaltuk, hogy szinte hihetetlen, hogy az akkor nemrégen a fővárosi rangját visszakapott Delhiben egy ottani, helyi uralkodó micsoda palotát tudott építtetni. A két és fél km. hosszú, 18-30 m. magas!, kívülről 9 m. széles sáncárokkal körbevett erődítmény már ekkor levett a lábunkról. Aztán beljebb a pompa mennyisége kissé csökkent: a fedett piac és a magánpalota kivételével meglátszott, hogy megfelelő anyagi ráfordítással talán eredeti pompájában lehetne látni az 1640-ben épült királyi székhely egyes épületeit. A szökőkút nem működött, sőt, az ezt körülölelő tóban sem volt egy deci víz sem. Ennél, meg az embertelen, azokban a napokban tetőző sűrű szmognál két kellemetlenebb élmény is ért itt: a Jamuna- folyó partját végig, hosszában lezárták a biztonságiak, nem lehetett lemenni oda. A másik, hogy fényképezés közben, kitartott kezemből verte ki egy sürgő- forgó helyi turista a fényképezőgépem, amelyik persze összetört, használhatatlan lett. Az erőd bejárata körül óriáskerekek, körhinták, és egyéb szórakoztatásra épített eszközök tucatjai várták az ünnepelni vágyókat. Érdekes volt megtapasztalni, de Indiában elég sok az ünnepnap, többszöröse a mienknek, így a dolgos hétköznapok aránya is kevesebb ott emiatt. Majd rátértünk a Chandni Chowk- az Ezüst utcára keresztelt főutcára, mely tömött keleti bazársor volt annak minden izgalmával és bosszúságával együtt. Másfél órán keresztül araszoltunk a járdákon át rajta, miközben az út közepét, felújítás címén- lezárták. A közeli jain- templom ha nem, de a mellette levő Gurudwara Sisganj- templom meglátogatása végül is pozitív élményeket adott: egy kapuban álló vallási vezető négyünket, két izraelit és minket körülvezetett az éppen szertartást tartó templomtól a rászoruló szegények számára a napi 800 adag ingyenes étkezést biztosító konyhán keresztül az étkezdéig. Miközben beavatott a szikh vallás alapjaiba, sikerült szimpatikussá tenni azok tevékenységeit. Nálunk sikertült! Újabb bazársori tülekedés után- mindent árultak itt, amit a világon előállítottak valaha-, a Mahatma Gandhi park érintésével (bemenni nem volt gusztusunk!) elértünk a helyi iszlám egy másik fellegvárához, a Jama Majsid mecsethez, ahol szintén fotóstop volt, és hátizsák- mentes övezet, így külön- külön fedeztük fel a két hatalmas minaret, majd a belső kerengő mutatta szépségeket. Tuk- tukkal, mint idefelé is, hazarobogtunk, majd este nem Ó- Delhi, hanem Új- Delhi belvárosát látogattuk meg, ezúttal gyalog. Tisztább, ápoltabb, regulált volt ez a városrész, és még sört is lehetett kapni egy félreeső boltban.

Lefilmeztük a kivilágított, a pompásabb arcát mutató városrészt, hogy másnap reggel ennek felfedezésével kezdjünk újra. A Connaught Place volt a kiindulópont, ez a kör-alakú tér, ahonnan 8 irányba indultak a sugárutak, azok modern (1913 és 1931 között épült) épületeivel, díszes, neoklasszicista palotáival. Az országzászlót, sajnos, nem fújta a szél, így csak szárnyaszegetten csüngött. A Jainpat sugárúton már minőségi piacokat leltünk fel, és a körmünkre égő ajándék-vásárlási teendőket is egyre sűrűbben teljesítgettük. A következő sugárút-szakaszon elterülő Tibeti piac már kifejezetten elegáns volt, sok- sok kézműves termékkel, népművészeti ajándék- tárggyal, ahol még alkudni sem illett. Majd a Rajpath sugárút, avagy annak széles parkban kialakított füves ösvényein hamarosan elértük Új- Delhi legfőbb látnivalóját, az India Gate-et. Aznapra olyan tömény, sűrű szmog állt be a városba, hogy a térképen pár száz méterre fekvő elnöki, és a másik két közigazgatási palotát egyszerűn nem láttuk, de még a félúton pompázó Imperial Hotelt sem. A hatalmas, 42 m. magas márványkapura, melyre az I. Világháborúban, majd a pakisztáni összecsapásban 1971-ben hősi halált haltak neveinek ezrei vannak rávésve. Előtte örökmécses ég. Mögötte, a közelben egy szépen ápolt parkban van a 23 m. magas márványkupola, melyet egy VI. századbeli hindu pavilon ihletett, és melyet a gyarmatosító angolok szobrai díszítettek a függetlenség kivívásáig. Ma is csak kerítésen túlról csodálható.
A délutánba hajló új- városrész- beli kirándulásról ismét egy flúgos- futamhoz hasonló riksa- járattal tértünk haza, hogy az utolsó esténket még vásárlással, hangulat- gyűjtéssel, sétával örökítsük meg. Mert másnap hajnapban már meg volt rendelve a taxink, mely a Delhi repülőtérre vitt, ahonnan 22 napos csavargás után hazatérhettünk. Hihetetlen volt ez az ország. Nem lehetett kihagyni, és ez később, az emlékek felelevenítése után egyre erősödött bennünk. De hogy még egyszer visszatérjünk oda, az igencsak meggondolandó. De az, hogy Ázsia ezen vidéke még további kalandokkal vár majd minket, az szinte biztos! ( A Hihetetlen India III. részben az Uttarakhand állambeli úti- élményeket elevenítem fel! Lapozz oda!)
Megjelent az ongo.hu portálon 2019.12.30-án

HIHETETLEN INDIA I. RAJASTHAN

HIHETETLEN INDIA I. RAJASTHAN

Ott-tartózkodás ideje: 2019. okt. 27. - 2019. nov. 05. (9 nap)
Rögzítve: 2019. dec. 26.
grofistvan Beszámolója

Amikor indiai utazásunk valóra válása nagy eséllyel bekövetkezett, még mindig sok volt a kérdőjel. Pedig- ezt már nagyon-nagyon régen vettük igénybe- kétharmad utunkon szervezett utazáson vettünk részt, és csak egy hétig utaztunk önállóan. Ennek oka jórészt a világhálón olvasott visszajelzéseknek volt köszönhető. A kulturális örökség pazar, párját ritkító és sokrétű, de meddig kell lemenni kutyába ahhoz, hogy az ottani hétköznapokat elviseld? Az angolból átvett jelző, az incredible igazán jellemző: tényleg hihetetlen ez a földrésznyi ország. Nos, 2019 késő-őszi utazásunk élményeit adom most közre- jobb híján-, földrajzi rendszerbe kötve.

A komfortos ukrán Boeingünk- Kijev- Boriszpil átszállóhellyel- Delhiben landolt, ahol csatlakoztunk a hazai, Krisna-tudatúak által szervezett csoporthoz. A fővárosban töltött fél nap, majd a vrindávani, agrai másfél nap után bérelt szép sárga buszunk, utazásunk negyedik napján, átgördült Rajasthan állam területére. Ez nem régen működik, 1949 óta, amikor is 23 korábbi rajput kiskirályság területén jött létre, és Indai egyik legszegényebb, legsűrűbben lakott (68 millió lakos), legmagasabb munkanélküliséggel bíró régiója, 60 %-os analfabéta-aránnyal, mégis egyik leglátogatottabb helyszíne. A megtekintésre szánt, de elmaradt Chand Baori kút útba-ejtése után elértük az állam fővárosát, Jaipurt, amely igencsak rászolgál a népszerűségre. Késő este, miután egy ajándékba-kapott virágfüzérrel nyakunkban elfoglaltuk ragyogó luxushotelünk szobáját, már csak egy rövid belvárosi sétára, valamint egy eredeti, őslakosok által látogatott utcai étkezdében az ízes vacsoránk elfogyasztására maradt időnk.

Étkezés: Próbáltunk előre készülni a kaják ügyében, de ezt igazán csak „élőben” lehet kitapasztalni. Indában túlnyomó többségben vegetáriánus ételeket lehet fogyasztani. Ez egyrészt a helyi lakosság szokásaival, vallási tradícióival, másrészt a hús elérhetetlenségével, és ennek árával van összefüggésben. Utólag elmondhatom, sem nekem, sem utazó- társaimnak egy cseppet sem okozott problémát, hogy a három hét alatt 2-3 alkalommal ettünk csak húst. Az első egy-két nap a rendeléskor még csak találomra próbálkoztunk, később már tudtuk, hogy van leves, amely a mienkhez hasonló, csak - mint minden Indiában-, kevesebb mennyiségben, kis tányérkákban, és jóval fűszeresebben van tálalva.

És van főfogás. Ez egy kis fémtálkában egy zöldség-étel, és mellé, köretként vagy bhat-ot (rizs), vagy naan-t (lepény-kenyér, ezt mi mindig garlic-osan, azaz fokhagymásan kértük) avagy chapati-t(szintén törnivaló, kenyérféle) kell kérni. A thali egy komplett (persze indiai mértékkel) ebéd, 5-6 féle mártással egy zöldséges főétel, avagy a biryani, amely zöldséggel, vagy gyümölccsel kevert rizstál. Egy kis állati fehérjére vágyva hamar felfedeztük a palak paneer (spetóttal), és a butter masala paneer (csípős, vajas) nevű, a sajt és a túró közé beazonosítható tejtermékkel tálalt egytálételeket. A lencséről itthon egyféle íz-emlékünk van. Ott több tízféleképpen, és isteni fűszerzéssel készítik el őket. De érdekes volt megkóstolni a tibeti momo gombócokat, és a malai koftát is, és persze a nagy melegben általunk inkább sósan, mint édesen fogyasztott lassi-t ittunk bármiféle üdítő helyett. Ha Tandoori- csirkét rendelsz, akkor a rizs mellé kapsz négy db, galamb-fiókacomb nagyságú csirke-husikát, nálunk előétel nagyságrendben. De a nyájas utazó gyomra amúgy is összeszűkül menetközben, és kevesebbel is beéri.(Ha nem jön közbe az átkozott kór, a hányással kombinált hasmenés, mely minimum 2-3 napig, vagy tovább is tart, és szinte mindenkit elér.) Az étkezőhelyek közül néha bevállalhatóak a „bennszülöttek” által igénybevettek, - anélkül, hogy különösebben fakszniznánk-, de rizikóval!

És vannak a fehér-emberek számára üzemeltetett luxus-éttermek, megbízható higiéniai háttérrel, de átlagos étel- felhozatallal, tripla áron. De persze mindenkinek fel kell fedezni azokat a helyi, az óvárosokban fellelhető étkezdéket, melyekben az elsőkhöz képest tisztább viszonyokat, perfekt angolt és kedves mosolyt is kapunk a helyi specialitások mellé. Mert ilyenek minden városban vannak, csak rájuk kell bukkanni. Néha az óvárosok sűrűjében, néha a magas-teraszokon, ritka szép panorámákkal megspékelt? helyszínein. A reggeliket a magunkfajta fehér emberek a hotelben fogyasztják el, néha még ham and eggs-szel megfejelve. A kánikulában elegendő ebédhelyettesítő banán-, ananász-, alma- és egyéb gyümölcs- felhozatal kielégítő, elég, és gyors. A nap fénypontjaként, ráérős deleken, és főleg este jöttek a fent leírt indai specialitások.

(A látnivalók történelmi, és művészet-történeti részletezését nem érintem, ez mindenki által elérhető!) A City Palace, avagy a királyi - azaz maharadzsa- palota volt az egyik fő attrakció,

mely- lévén, hogy napjainkban a főúr és családja által ma is lakott-, szépen felújított, élményt adó látványosság a benne elhelyezett múzeumokkal( fegyver- művészeti galériák) együtt. Aki még nem látott 9000 literes ezüstedényt, akkor most látni fog (Gangesz vizet vitetett benne a maharadzsa az 1902-es Londonba látogatása alkalmából), és nem látott 8-10 m2-es, pávákat ábrázoló, mozaikból életszerűen kirakott díszkaput, az is.

A Szelek palotája (Hawa Mahal) kívülről egyértelműen a legszebb jaipuri épület. Bent állítólag üres, így nem szántunk erre időt, pedig a palota mögötti térről 200 rúpia belépőért már meg lehet tekinteni. De a háremhölgyek számára épült palota 953 szobaablaka 5 emelet magasságban- csodálatraméltó. És hogy Indiában minden emberi mértékben elképzelhetetlennek tűnő dolgot meg lehet valósítani, arra példa az, hogy 1876-ban II. Rain Singh maharadzsa a walesi herceg látogatására készülve, az egész, 9 megtervezett kerületből álló város homok-kőből épített és díszített középületetit- palotáit rózsaszínre (a hinduknál a vendégvárás jelképe) festett, melyek ma is így díszelegnek.

A harmadik „kihagyhatatlan” a majd kettőszáz-éves Jantar Mantar csillagvizsgáló-, és asztrológiai állomáshely. Most már tudjuk, hogy a modern számítás-technikában, programozásban élenjáró indiaiak mióta, és milyen mélységben merültek el ezekben a tudományokban. Egy bő órát mi is rászántunk, nemhiába! A jaipuri Johari bazársor- ezt később értékeltük- szebb, gondosabb, gazdagabb választékú, mint az indiai átlag. Meg is fogyatkozott itt bukszánk tartalma. Egy kávézóban az erős, minőségi kávéhoz tejet is kértem, és- nagyon régi emlékekhez köthető- az ital felszíne bepillésedett. Azaz föle volt a hozzáadott kis tejnek! Itthon már ez elképzelhetetlen. Az estét - a napi hét szertartás közül az utolsón részt véve- a neves Govindj- templomban töltöttük, belepillantva a hindu emberek mindennapjait záró ünneplésbe. Az ötödik nap lévén, „megjött a várt esemény”: feleségem belázasodott, a torka begyulladt (a busz légkondija miatt).
De ez még nem lett akadálya a másnapi, az Amber- erődbe tett látogatásunknak.

A Jaipurtól 11 kilométerre levő neves palotaerődbe a parkolóból - lehet, hogy szégyellenem kellene magam-, de elefántháton mentünk fel. Nem hinném, hogy ez az állatkínzás magasiskolája. Bő 10 perc alatt felcammogtak velünk egykedvű trombitásaink a palota bejáratáig. Először az oroszlános kapu, majd az elefántos következett, és egyre beljebb haladva, a harmadik udvarban már márványfaragások, elképesztően megmunkált stukkó- díszek fogadtak. Érdekes volt, hogy a négy évszakban négy udvart használtak az maharadzsák, így pl. télen a nap fényét befogva, tükrökkel melegítették a termeket, az esős évszakban vízelnyelő kövezettel segítették a fölösleges csapadék eltávolítását. A palotában gond nélkül el lehet tölteni másfél- két órát is, persze a Tükörtermet, és a Magánkihallgatások csarnokát sem szabad kihagyni. És gyönyörködni lehet a tájban. Felfelé tekintve a katonai barakkok komor épülete tűnik fel, és a kínai nagy falhoz hasonló, több km. hosszú, a tetején közlekedésre alkalmas úttal épített magas, 4-5 m magas várfal, lenn a Moata- tó medencéje.
Itt, Amberben hozott ki először, de nem utoljára türelmemből az egyre rámenősebb, pimasz kereskedő- siserehad. Az elefántos fotót ezúttal- előre megbeszélten- kihagytuk (a Taj Mahalnál ezt nem szabadott elszalasztani), de a fotósok csoportunk pár tagját, akarata ellenére bepalizta. Én is vettem rámenős tuszkolás hatására egy színes fotóalbumot, amelyet 1000 rupiról nagy nehezen lealkudtam 400-ra, és megvettem, csak hogy hagyjon békét a fickó. Tíz perc múlva egyik útitársam mosolyogva mutatta ugyanezt a képeskönyvet, mondván, hogy 200-ért vette.
Még két, nem elturistásodott helyet látogattunk meg a településen: az egyik Meerabai költőnő temploma volt. Kicsi, de meghitt szentély, gyönyörű, még az ősi hindu időkből származó díszítéssel, ami nem volt elmondható a mogul hatásokat is megjelentető nagy palotánál.

Mivel a Chand Baori kút megtekintése elmaradt a programunkból, a túravezetés az amberi lépcsős kút bemutatásával kárpótolt bennünket. El sem tudjuk képzelni, hogy egy négy emelet mély, az ivóvizet megőrizni hivatott kutat hogyan építettek fel az indiaiak annak idején. A feneke felé haladva egyre beljebb, egymásba kapcsolódó díszes lépcsők vezettek le a vízszintig, díszes faragásokkal. Építészeti remekmű. Rajtunk kívül csak egy-két lusta, ott napozó, jó félméteres teknős élvezte a helyszín adta élményeket. Az útközben kivitelezett szabadtéri svéd- asztalos ebédünket a buszsofőr „segített” megtalálni. Ugyanazok a kaják, háromszoros áron, turistacsalogató hírveréssel. Ugyancsak sofőrünk „gondoskodott” arról a buszunkra két tömött bőrönddel felszálló fűszerkereskedőről, aki minden egyes magyar utazónak telipakolta útitáskáját mindenféle fűszerrel. Mivel az utunk elején voltunk még, nem tudtuk, hogy ugyanezeket a „kihagyhatatlan fűszereket” fele áron megvehetjük a városi bazársorokon.

A délutánból késő este lett, mire Rajasthani kirándulásunk harmadik megállóhelyére, a sivatag szélén épült ősi város, Pushkar városfalaihoz elértünk. Gyönyörű szép helyen, egy, a város feletti húzódó dombon épült palota- szállóban lettünk elhelyezve: kívül ötös, a szobák belül 2/3. Na, de nem ez a lényeg, hanem a tágas park, medencével, asztalkákkal, székekkel, ahonnan rá lehetett látni a városra. Nos, hozom a bort és a két poharat- mit beszélek?, hozom a nagy üveg Kingfisher sört, ketten elszopogatjuk- de hát az sincs, akkor jó lesz a prevenciós célra tartalékolt otthoni körtepálinka. Így is lett. A TV-t nem tudtuk beüzemelni, így maradt az okostelefon. (Másnap, a boy segített egy magával hozott kis kütyü rákötésével megoldani a TV problémát> baksis). Pushkar nem nagy város, de szent város. A világmindenséget teremtő Brahma egyetlen templomát megtekintettük. Fotózni nem szabadott, de azért – ötletes magyarként- később mindenki megmutatta a másiknak a mélyvörös toronyépületet, hátizsákból, kabátzsebből, kendőből történt „tüzelései” eredményeképpen.

A nap fő eseménye az ebben az időszakban megrendezett fesztivál, amikor is a pushkari szent tóban fürödve szimbolikusan megtisztulni lehet, és a guru megáldja az ezért folyamadó hívet. A mi kis 23 főnyi csoportunk is beült az 52 ghat (lejáró a tóhoz) egyikének lépcsőjére, ahol a hófehér ruhába öltözött, elegáns és jó-modorú guru mindannyiunkat egyenként megáldott. A férfiak a jobb kezükre kötött színes pamutszalaggal igazolták is ezt a későbbiek során nagy érdeklődéssel kíváncsiskodó itt-lakóknak. A szalag nem hogy a háromhetes indiai körutat bírta, hanem még itthon is: két hét múlva, főleg higiéniai okokból, kellett levágnom. A lányok is a jobb csuklójukra kapták a szalagot, de az asszonyok a balra. Nekünk nem kellett megmosdanunk a szent vízben, de az áldás- osztás alkalmával bizony kaptunk rendes locsolást a szent tó vizéből.
A kisvárosi, mondhatni falusi viszonyok bizony eltértek az eddigiektől:

a lepusztult utak, járdák nélkül, szeméthegyek, marha, teve, ló, szamár, kecske, kutya, birka mellett itt még félig házi, félig vaddisznókat is láttunk, akik szépen beleilleszkedve az ökoszisztémába, nylonzacskótól pizzás- tálcáig minden felfaltak az éhenhalás ellen. A már saját szervezésű programjainkhoz a dombtetőn levő szállodánk és a belváros közti utat naponta vagy 3-szor is megtettük, és akkor ezek voltak az igazán nehezen teljesíthető etapok számunkra. A belvárosi étterem- tulajdonosok ügyesebbje feltelepítette a vendéglőjét a két- néha háromemeletes épület tetejére, így a terasz-restaurant székei pont a városra, a tóra, és partjára tekintettek. Mindkét főétkezésünket ilyenekben vettük igénybe.
Ebéd után egy 1000 m magas hegyen fekvő, Brahma feleségének szentelt templomhoz mentünk fel csoportosan. A feladat adott volt, csak két probléma merült fel. Az egyik, hogy a sivatagban ugye nagyon- nagyon ritkán szokott esni az eső, pláne, hogy nem a szezonjában vagyunk. Ekkor azonban rendesen eleredt az embert-hűsítő, tájat tisztító csapadék, de úgy istenigazából. A másik pedig az volt, hogy egy kvázi zarándokúton, 1500 lépcsőn lehetett felmenni kikövezett úton a hegyi templomhoz. Ez kb. másfél óra felfelé, majd ugyanennyi lefelé menet lett volna. De mivel mi már nem voltunk annyira fittek, maradt a B – variáció, a lanovka.

Hát, mi tagadás, világéltemben klausztofóbiás voltam, még az osztrák, a svájci függőkabinokra sem mertem felülni. De nem volt mese, menni kellett. Életbiztosítást meg amúgy is kötöttem. Meg hát csak nem most fog leszakadni ez a tákolmány! Így is lett: a hatszemélyes, világoskék-alapon virágmintákkal telipingált lanovkában kihagytam a videózást, és mindhárom alkalommal, mikor is a másik kabinokat utasokkal töltötték fel, és emiatt leállt a rendszer, hangosan számoltam a másodperceket, mert ugye ott lifegtünk egy drótkötél végén, 50 m-re a földtől. Egy szó, mint száz, az utazáson részt vett egynegyednyi csoport alaposan szétnézett a hegyi templomban, és többször megcsodálta az alattunk fekvő város panorámáját. És a vagányabbakat is- akik az elállt eső után megindultak- , legalább fogadta egy nyolcfőnyi magyar kórus, akik a helybeliek legnagyobb meglepetésére, azok nevetését kiváltva, hangos hipp, hipp, hurrá! felkiáltással üdvözölték a templomlépcsőt elérő honfitársaikat. Estére ismét egy tetőteraszos egytálétel- vacsi következett, majd bámészkodás a bazárban.
Másnap délután háromig szabad program. Éppen ideje volt: fürdőgatya, úszószemüveg fel-szép volt a medence, gondozták is, de vízforgató sem volt, és a klór szagát még nyomokban sem fedeztem fel-, az autóbuszban meggémberedett végtagjainkat jól átmozgattuk, majd irány a nyomornegyedet átkínlódva a tó, és a szertartások. Mindig érdekes, ha más kultúráját úgy tudjuk követni, ahogy ősi módon csinálták évszázadokkal azelőtt is, és napjainkban is. Délután visszatértünk a hotelhez, ahonnan gyalog keltünk a nem messze levő, a város szélén telepített tevevásár helyszínére.

Mert bizony pont akkor sikerült ott lennünk, amikor minden év október- november tájékán tartják a kéthetes Pushkar Mela tevevásárt. Mintha 2-3 évszázadot mentünk volna vissza az időben, amikor megláttuk a csont-sovány, mezítlábas, rövid- buggyos nadrágos, sárga turbános, sálat viselő nomád teve tartókat, akik sokszor félvad állataikat maguk mellé, a homokra fektették, ők maguk pedig négyen- öten a sivatag homokjában rakott tűz körül ültek, beszélgettek, ettek, ittak, és vártak a jó vevőre, ott, a szabadban, semmivel a fejük felett. Sok keleti hangulatot gyűjtöttünk azon a délutánon a tevevásáron. A fiatal tevecsikók csordáját külön hajtották, a felnőtteket megint külön. Mondanom sem kell, ezek a tevék nem teherautóval, nem vonattal, hanem saját lábon jöttek ide, Pushkarba, akár száz kilométereket is megtéve. A vásár a városhoz közelebb eső területén már előkelőbb állatok piaca is zajlott: bizony, gyönyörű, szívós, munkaálló arab telivérek, és egyéb félvérek kerültek eladásra a többlet önbizalommal rendelkező tenyésztők- állatorvosok nemesített portékáiból. Hazafelé megismerkedtünk a hindu, a baha’i, és Krisna-hívők vallása után a szikh vallással is, a helyi nagytemplomukban tájékozódván.

Vallás Indiában: A hindu (82%) vallást az ottaniaknak nem kell felvenni, ebbe nem lehet átkeresztelkedni: ők ebbe születnek bele. A négyezer-éves vallás egyik fontos alappillére a reinkarnáció, azaz aki ebben az életében helyesen él, ez meghatározza karmáját, jövőbeni sorsát, az halála után más formában születik újjá. Mindennapjaikban fontos tényező, hogy részt vegyen rituális imádáson, azaz a puján, a család holtjait mindig elhamvassza, és a kasztrendszert elfogadja, abba beintegrálódjon.

Három főistenük Brahma, a teremtés, Síva, a rombolás és Visnu, a megtartás, az élet felelőse, de ezenkívül rengeteg félisten, démon, és egyéb tisztelnivaló szellem van kultúrájukban. Az iszlám (13,4%) a második legnagyobb vallás Indiában. Miután az Indiától nyugatra fekvő indiaiak 1948-ban megalapították a főleg iszlámok- lakta Pakisztánt, az országhatáruktól keletre pedig Kelet- Pakisztánt, melyből később az önálló Bangladesh lett, jóval kevesebb a véres vallási összetűzés, amelyek – ámbár hitetetlen toleráns, és békeszerető az indiai nép-, néha még előfordulnak, főleg a szomszéd országokkal történő nézeteltérések folyamán. A jainisták (dzsáinisták) (0,5%) főleg szerzetes- és apácarend, „polgári” híveinek fehér ruhát kell hordaniuk, és a fizikai világ elvetését tartják fő tanításuknak a lélekkel szemben. A legaszketikusabb vallás. A szikhek (2%) megint egy népes ága a hinduknak, ámbár csak fél évszázados a múltja. A hindu vallásból átvette a lélekvándorlás és a karma tanait, a kasztrendszert ellenben határozottan elutasítva hirdeti a mindenki egyenlő elvet. Az iszlámból pedig az egyistenhitet vette át. Vezetője a guru, az életen át tanuló, továbbfejlődő hívek pedig a szikhek. Külsőségben megismerhetőek arról, hogy gyönyörű szépen felrakott, nemes anyagból készült turbánt hordanak, a hajukat, szakállukat nem vághatják le életükben (a nagy haj a turbán alá van begyűrve, ellenben szépen sodrott, kackiás bajuszuk nagyon jellegzetes), acél karperecet kell hordaniuk, és amit nem látunk, a turbán alá betűzött kis tőrt- kardot is kell maguknál viselni. Díszes márványtemplomaik, tiszta, ápolt istenházaik, elegáns öltözékük alapján összeszedett, ezáltal jobb-módú válfaja ez a 25 millió hívet számláló gyülekezet. A buddhizmus (0,8%) is elterjedt az országban, amely megteremtésének színhelye volt, de mostanra egy kicsit itt visszaszorult, viszont a keleti, déli szomszédos országokban ez a vezető vallás.

A Krisna- hívők megint csak egy jobb módú hindu vallási csoport, Európában , Amerikában, és friss tapasztalataink szerint Oroszországban is elterjedtek, népszerűek. Az ISKCON templomokban a hívek meditálnak, a jóga fontos tevékenységük, szárit hordanak, és homlokukat tilaka színes festéssel jelölik meg. Egy Calcuttából Amerikába települt gyógyszerész alapította meg alig 50 éve. A baha’i közösség tagjai a világbékét és az összetartozást hirdetik, még Indián belül is markáns pacifista vonallal. Végül a judeizmus, a kereszténység is jelen van a szubkontinensen, részint az anglikán és katolikus (britek, portugálok) templomok formájában, de a zsidó vallás is megtalálható. Rengeteg izraeli turista jár Indiában: ha négyféle külföldi étel- különlegesség- csoport van egy választékosabb étterem étlapján, akkor abban a zsidó is benne van.

A nagy egzotikus csavargást este egy, vacsorával egybekötött folklór műsor zárta: három zenész, három táncosnő, és egy táncos, aki tűzet okádott szájából, alkotta a magyar csoport számára az aznap későesti meglepetést. Mennyire mások a táncaik, mennyire más a zenéjük, a hitvilághoz kötött viselkedési elemek teljesen eltérnek a mieinktől. Talán a modern templomi díszítésekben értük utol azt a giccsesnek mondható, művészietlen törekvést, ami a csillogást, a tömegeknek való megfelelést tűzi ki célul. Itt, a folk- hagyományokba is bizony bele- belecsempésztek olyan, cirkuszi mutatványok szintjén előadott darab- részleteket (tűzokádás), amelyek feladata inkább a tömegízlés kiszolgálása, és nem a néprajzi elemek felelevenítése volt.
Már utunk 9-ik napján indultunk hosszú utunkra Rajasthan állam nem annyira felkapott, de csodálatos építészeti örökséggel, és mögötte érdekes történelmi eseményekkel előrukkoló városába, Chittorgarh-ba. Az állam déli részén elterülő 110 ezres városka fő attrakciója

az Chittor Fort, az erőd, amely India legnagyobb erődje. Büszkén emlegetik az ottani emberek, hogy az óriási mogul (tatár- török) támadások során, melyek egész Indiát leigázták, csak három alkalommal, 1303-ban, 1535-ben, és 1567-68-ban sikerült bevenniük az erődöt. Az utóbbi után az itteni nők tragikusan hősies cselekedete, a jauhar, az önkéntes, az erőszakok, a rabszolgaság elől csoportos tűzhalálba menekvés, az egész kontinensen a hősiesség példája. A palotát a VII. században kezdték építeni, és 1500-as évekig folytatták. Sok romos már közülük, de a monumentális épületek még így is lenyűgözőek. A 13 km hosszú várfalon belül sok az érdekesség. A Padmini-palotától

jó kis távolságra van a legszebb, engem építészetileg a kambodzsai Angkor városára emlékeztető épület, a jain- templom, a mellette magasodó Kirti Stambh- a hírességek 22 m. magas, elképesztően gazdagon faragott tornyával. De kihagyhatatlan látnivaló a Gaumukh víztározó, és az előbbinél is magasabb, 8 emeletes, 37 magas Vijay Stambha,

a Győzelem tornya. Chittori kalandozásaink két emlékezetes emléke közül az egyik, mikor is a templomok körül kószáló majom- hordák a szemünk láttára bántalmaztak egy indiai nőt, akinek bizony fájdalmai is voltak ennek következtében. A másik a jó öreg, kiszolgált motoros riksánk, amelynek előbb az első sebességét nem akarta bevenni a váltó, ezért a négy nem ijedős magyar leszállt, és megtolta a járgányt, amely így felgyorsulva, kettesbe volt már kapcsolható. De nem sokáig örültünk a sikernek, egy párszáz méter után végleg megadta magát a riksa, mert dúrdefektes lett.
Már besötétedett, mikor Udaipurba, India Velencéjébe indult el buszunk, és késő este lett, amikor megérkeztünk oda. Eddig messze a legszebb, kívül- belül népi mintákkal díszített, egykori havelibe, átriumos hotelünkbe kaptunk szállást két éjszakára. Egy helyi vendéglőben jól bevacsoráztunk, majd kipihentük magunkat a következő nehéz napra felkészülve. Utazásunk tízedik napján, akárcsak Jaipurban, Amberben, vagy Chittor-ban, a királyi palota,

a City Palace meglátogatása volt a nap fő eseménye, ami az elvárásokat alaposan felülmúlta. Előtte meredek lépcsőkön felmentünk a város főtemplomába, a Jaggadish-ba, amely kívülről reliefek tömkelegével díszített volt, mégis az „oltárnál” található ijesztő fekete Visnut ábrázoló kőszobor látványa volt az igazán emlékezetes. A 400 éven keresztül folyamatosan épített, mégis egységes összképet mutató maharadzsa palotája hatalmas méreteivel, gyönyörű épületdíszeivel fogott meg, pedig az igazán álmélkodni valók benn voltak láthatóak. Mivel a hazai csoportvezetőnk arcpirítóan drága összegért kapott volna guid-ot, idegenvezetőt, berágott, és saját magunk, internetes vezetéssel jártuk be a palotát. A csoport zálogként fényképes jogosítványomat helyezte letétbe.

A piros, kék, zöld színű csempék, mozaikok, üvegablakok, a negyedik emeleti Bawa Mahal kertjével, szökőkútjaival örök emlék, és hangulat maradt. Majd már szabad program keretében nejemmel rögtön a Pichola- tó partjára mentünk, a legszebb, a Gangaur Ghat (a vízre levezető díszes lépcső-út) igénybevételével. Valóban volt egy kis velencei hangulatunk a tavon halkan suhanó hajócskák, a part- menti színes paloták, a keskeny gyaloghidak látásakor, de a vízparton ruhát mosó asszonyságok, a hídon keresztbenfekvő, békésen kérődző tehenek más visszatérítettek Indiába.
Igaz, amit még a legszegényebb indiai esküvőkön is megtesznek: pénzt, időt nem kímélő felhajtással ünnepelik meg. Nos, a tavon átívelő hidak teli voltak teltkarcsú (ez a női ideál ott!) menyasszonyokkal, akiket a fotósok keringettek jobbról- balról. Másik ottani emlékünk a méltán világhírű udaipuri miniatúra- művészet egyik műhelyébe való betévedésünk volt, ahol aztán kapásból egy háromnegyedórát töltöttünk el. Szebbnél szebb képeslapra, pergamenre, vastag papírívekre festett, ragasztott csodálatos képeket láttunk, és persze, be is vásároltunk belőlük. Kora délután itt is, mint Pushkarban, felavattam a hotel medencéjét, fél-tucat magyar turista és két megtermett teknős figyelmét magamra hívva. Este ismét folklór műsorra voltunk hivatalosak: a Pichola- tó partján, a városi múzeum kertjében több-száz turista bámulta meg az előadást. A hagyományos táncok, melyet vagy duóban, de legtöbbször hárman- négyen adtak elő a táncosnők, már egy kicsit megismertük tegnapelőtt. A csábos csípőmozgatások, a sokat mondó kecses kéz- kar, és szemforgatások ismert elemei ennek, de a bábművészetet már kevésbé ismertük. Egy neves bábozó előbb egy királyné szomorú szerelmi történetét „játszotta” el nekünk, majd a maharadzsa hősi mutatványai jöttek, hihetetlen mozgatási tudással. Szinte mind a tíz úját külön- külön használta a 30-40 centis nagy rongybábú mozgatásakor. Az i-re a pontot mégis egy táncosnő- akrobata hölgy tette fel, aki előbb 3, majd 5, a végén 11 db, egymás tetejére helyezett cserépedénnyel táncolt, üvegcserépen lépdelt, tányéron egyensúlyozott. Úgy saccra legalább két és fél méter lehetett a cseréptorony magassága.
Este elvegyültünk a tó- parton. Engem a sűrű forgalom, a kivilágított épületek, és a ghat a legszebb folyóparti helyszínemre, a portói Douro- sétányra emlékeztetett. Másnapra még mindig tartott meglepetéseket a csodálatos Udaipur:

a Pichola –tavi főúri nyári rezidenciát, a Jag Mandírt látogattuk meg hajóval. Gondosan beöltöztettek a helyiek mindannyiunkat mentőmellényekbe, de ezúttal nem is bántuk. Itt sose lehet tudni, Indiában. Az 1615-ben épült palota lenyűgöző épületeivel, palotáival nagy élményt adott, és ehhez hozzájárult az is, hogy, mint Udaipurban minden közterületen, tisztaság, rend, frissen nyírt fű, cserjék akadtak szemünkbe. Ebéd után (találtunk sült csirkét és sört végre!) készülődtünk vissza kiinduló-pontunkra, Delhibe, de most- a nagy távolság miatt- repülővel. Hét és félnapos Rajasthani csavargásunk véget ért, de még vártak új tájak, új kalandok ránk!

Megjelent az ongo.hu portálon 2019.12.26-án

GOSPEL A KÖBÖN- ARETHA FRANKLIN KONCERTFILMJE A SAVARIA MOZIBAN

Gospel a köbön - Aretha Franklin koncertfilmje a Savaria moziban

Gróf István - Fotók: imdb.com

Kedves előjáték előzte meg a zenerajongók által már várt mozifilm vetítését: pont ez elé időzítette kiállítása megnyitását a szombathelyi képzőművész-tanár, Németh Gyöngyi. A művésznő a blues, a gospel, a spirituálé, a jazz és rock kiválóságainak portréit állította ki az Agora filmszínház aulájában, melyeket a főként e műfajokat értő közönség elismerően díjazott is.

Aki nem hitte eddig, hogy a XX. század második felének- talán kimondhatjuk- legragyogóbb hangú énekesnője volt az 1942-ben Memphis-ben született, és tavaly elhunyt fekete-bőrű Aretha Franklin, annak a film megtekintése után nem maradhattak kétségei.
Az, hogy 44 alkalommal jelölték Grammy-díjra, és ebből 18-at elnyert, szinte páratlan a popzene történetében. 1966-tól 1991-ig nem volt megállás: kisebb- nagyobb megszakításokkal állandóan koncertezett, és lemezeket készített, melyek 75 millió példányban láttak napvilágot. Nos, 1967-71 között már több mint féltucat, leginkább a soul, a blues műfajába sorolható listavezető, de nem slágerdalt dobott piacra, amikor 1972. január 13-14-én megszervezték neki az Amazing Grace- A szeretet hangján c. két-estés koncertet egy Los Angeles-i baptista templomba, egészen más céllal. Aretha édesapja Clevelandban volt baptista szerzetes, így a családban magától értetődő volt az istentiszteleteken való részvétel, és persze az zsoltárok éneklése. Amely - köztudottan - kicsit másképpen hangzik a feketék Amerikájában, mint nálunk, a jó öreg Európában. A Think, a Respect, a Chain of Fools, az I Never Loved a Man és a többi remek dal után most befelé fordult Franklin kisasszony.
30 évesen, mikor már kinyíltak a bevehetetlennek tűnő kapuk, most más kapujába kért bebocsájtást. Istenébe. Megtehette ezt, hiszen már érett ember, 30 éves volt. Ebben nagy segítségre volt reverend James Cleveland atya, aki Chicagóbeli misszionárius tevékenységét cserélte fel a gospel-zene szolgálatára, népszerűsítésére. Zongorán kísérte markáns, tenor énekét, és önmagáért beszél, hogy gospel előadásai, lemezei őt is 4 Grammy- díj eléréséig vitték. A másik ász a koncert megszervezésében, és persze filmre vitelében Sydney Pollack filmrendező volt, aki azonban már nem érhette meg a filmje bemutatását. Az Amazing Grace c. filmet ti. az énekesnő halála után, három hónappal azt követően mutathatták be, immár Alan Elliot rendezésében. És hogy mit is láthattunk?

James Cleveland felvezető konferansza, majd intrója után bemutatkozott a néger egyházi zenében is megkerülhetetlen szerepet kapott kórus, a mintegy 30 tagú, feketékből álló Southern California Community Choir. Majd jött Aretha, egyszerű, fehér ruhában, rövid hajjal, akkor még filigrán, vékony testtel, festékek nélkül. És jöttek a dalok, a Wholy Holy, What a Friend We Have Jesus, a James-szel együtt előadott (ő végig a zongoránál kísérte végig a koncerteket), a Precious Memories, a kórussal főszerepben a Climbing Higher Mountain, az Old Landmark, a Mary Don't You Weep, a kiemelten fő dal, a jó 10 percen keresztül előadott Amazing Grace, a Give Yourself to Jesus. Mind- mind 100 %-os gospel, minden külsőség és cifrázás nélkül. A lélekbeható gospel, amelyet istenigazából csak az afroamerikaiak tudnak megírni, előadni, de élvezni is. A fehérek csak a kamerát fogták, szervezkedtek, rohangáltak. Ezt az extázist csak a feketék érik el, ott is ők voltak a műélvezők, az istentisztelet aktív megszólítottjai. Minthogy a koncert nézőinek 85 %-a is! Felálltak-leültek, előrejöttek táncolni, karjaikat kitárták. És ha úgy érezték, elsírták magukat. Mint maga a zongorista-énekes is, a címdal rendkívül szuggesztív előadása közben, vagy maga a művésznő - aki szintén gyakran ült be a zongora mögé -, dalát befejezve, érzelmeinek átadva magát. Érezni kell ezt, és csak az kapja meg ezt a pluszt, aki beleszületett. Nemrég egy távoli ázsiai országban a szent folyónak bemutatott áldozati szertartásokon a helybeliek vad ritmusokkal kísért eksztatikus táncai nekik belülről jött kifejezésmód, megvalósítás, alázat- kinyilvánítás volt, nekünk egzotikus filmtéma, még ha néhány közölünk valók meg is próbálta „beleélni" magát.

Jó volt megnézni a filmet! Még akkor is, ha az operatőr nem egyszer, tízszer, hanem nagyon sokszor úgy zoomolt egy-egy arcra, jelenetre, ami még amatőröknek is durva lett volna, és akkor is, ha a barna ragasztócsíkokkal összefércelt élénk műtextil padlót többször is premier plánban tárták elénk. És akkor is, ha a büszke papa, L.C. Franklin tiszteletes ünnepi felszólalása hosszú és hatásvadász volt, az állandóan rágógumizó-röhögcsélő öccse szintén sokat rontott az összképen. De - ha már a vendégeknél tartunk - ott volt a Rolling Stones-os Mick Jagger és Charlie Watts is a hátsó sorokban az előadáson, mivel akkor éppen a közelben turnéztak. Érdekes hozadéka volt számukra a soul királynőjének ez a koncertje: a nem sokkal később megjelent Exile On Main Street nagylemezükön a Shine a Light c. dalt állítólag ez a koncert ihlette.
Úgy telt el a 87 perces film, hogy a kényelmes fotelekben hátradőlve élveztük a mozit, hallgattuk a zenét, és még a végén meg is tapsoltuk az előadást. Ez utóbbit persze, csak véletlenül. Mert a végére mi is beleéltük magunkat!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2019.12. 20-án

IDŐUTAZÁS INDIÁBAN (ÚTIRAJZ)

Ahol a Beatles tagjai is meditáltak - Időutazás Indiában (útirajz)

2019.12.09. - szöveg és fotók: G.K. Enikő

"India tele van lépten-nyomon ácsorgó, sétáló, úttesten fekvő tehenekkel, furcsa kinézetű disznókkal, a fákon és tetőkön lesben álló és bandázó majmokkal, akik mindent visznek, ami mozdítható, és néma, szomorú szemű kolduló gyermekekkel..." - Ez év tavaszán végre úgy éreztük, hogy az elmúlt évek alatt megtett kalandozások tapasztalatai után eljött az idő, hogy megvalósíthassuk bakancslistánk talán legkeményebb utazását, és teljesítve régi álmunkat, elutazzunk Indiába.

Mint korábban mindig, most is az egyénileg szervezett út mellett tettük le voksunkat. Minden utazás legizgalmasabb szakasza következett, az útiterv összeállítása, a meglátogatandó városok és helyszínek feltérképezése, a látnivalók felkutatása, az utazás időpontjának kiválasztása. De amikor a hosszas tervezgetés után eljutottunk utunk véglegesítéséhez, nagyon elbizonytalanodtunk. Tájékozódva az indiai tömegközlekedés helyzetéről, úgy éreztük, hogy a vonatokon és autóbuszokon a helyjegy lefoglalása annyira bizonytalan és kaotikus, hogy folyamatosan improvizálnunk kellene utunk folyamán. És mivel jócskán túljutottunk zsenge fiatalságunkon, mikor is bevállalható volt az, hogy ott alszunk, ahol az éjszaka utolér bennünket, és olyan körülmények között, ami éppen adott, be kell vallanom, támadtak kétségeink. Indiában autót bérelni külföldinek nem lehet, csak sofőrrel együtt -ennek utólag meg is értettem a jelentőségét-, bizonyos tömegközlekedési eszközökön a férfiak és nők csak külön utazhatnak, a buszok műszaki állapota elképesztően rossz, így egyedüli garantáltan biztos utazási lehetőség csak a belföldi repülőjáratokkal van.

Ezen a „kétkedős ponton" találtunk rá az interneten az India Spirit Egyesület által szervezett 18 napos indiai útra, amely majdnem megegyezett terveinkkel, és lényegesen kedvezőbb árat kínálták, mint az utazási irodák. Két általunk látni kívánt város, Varanasi és Amritsar ugyan nem szerepelt programjukban, de helyette olyan helyre is eljuthattunk, mint például a „jóga fővárosának" nevezett Rishikesh, amely India legészakibb részén, Uttarakhand államban, Nepál szomszédságában található, a Himalája lábánál fekszik, a Gangesz folyó partján. Az egyesület kis létszámú csoporttal és tapasztalt idegenvezetőkkel járja be a világ különböző országait, így úgy véltük, érdemes velük utazni és rövidesen kapcsolatba is léptünk. Rugalmasnak bizonyultak, mert kérésünket, miszerint szeretnénk oda-vissza utunkat a csoporttól külön, egyénileg megoldani, és csak Delhiben, a repülőtéren csatlakozni hozzájuk, szó nélkül akceptálták, ugyanis időközben elterveztük, hogy mi néhány nappal tovább maradunk Indiában. Az egy hetes további ottlétünk eszmei kitervelője férjem volt, aki mindenáron szeretett volna találkozni szemtől szembe egy élő tigrissel, és szorgalmasan tanulmányozta India nemzeti parkjait, hogy mindezt hol és hogyan valósíthatja meg. Úgy gondoltuk, hogy ugyan nem tudjuk pontosan, milyen is India, de 18 nap után talán már nem érhet bennünket semmilyen meglepetés, és eléggé érettek leszünk egy önálló útra a Jim Corbett Nemzeti Parkba, egy tigrislesre.

És most, 2019 decemberében jelentem, megjártuk Indiát.

Mint mindenki, aki ebbe a hatalmas méretű országba látogat, idealizált elképzelésekkel érkezik: szép gyarmati épületek, spirituális hangulat, érdekes templomok és szent helyek, utcán sétáló tehenek, illatos fűszerek és ínyenceknek való csípős ételek. De amikor kezdő indiai utazóként ott állunk magunkra hagyatva Delhiben, a tömegben, a dudálástól hangos, szeméttel teli zsúfolt utcán, mellettünk koldusok fekszenek, facsarja orrunkat a bűzzel keveredett fűszerek illata, akkor csak kapkodjuk a fejünket, és az első gondolatunk az, hogy úristen, mi a fenét keresünk mi itt. Annyira hihetetlen, szürreális és meseszerű az egész, annyira tele van elképesztő dolgokkal az ország, olyanokkal, amikről álmodni sem mertünk, hogy egyszerűen besokkolunk. És ez az a pont, amikor nem szabad feladni. Két nap múlva már úgy sétálunk el a fekvő tehenek és szemetet falatozó disznók mellett, hogy rájuk sem csodálkozunk. Mintha mindig is életünk részei lettek volna, csak megsimogatjuk őket egykedvűen. Amikor már nem tűnik fel a teméntelen szemét, és már az utcán csordogáló szennyvíz átható szagát sem érezzük, amikor már nem ütközünk meg az utcán dolgukat végző emberek látványától, akkor már felsejlik India igazi arca és szépsége. És érdemes erre a percre várni!

Utunk első két hetében a csoporttal utazgattunk egy luxuskivitelűnek számító sárga autóbusszal, amely már az első este lerobbant a Delhi és Vrindavan közötti autópályán. De az indiaiak leleményesek, és számíthatnak egymás segítségére! Röpke egy óra alatt a sok segítséget felajánlónak hála, sikerült megjavítani az elromlott alkatrészt. Már sötétben érkeztünk meg Vrindavanba, egy zarándokhelyként nyilvántartott városba, amely szent helynek számít India-szerte, és főleg a Krisna-hívők között népszerű, mivel itt nevelkedett Krisna. Ekkor sikerült átélnünk életünk első „riksás túszejtését", és ez szó szerint igaz. A város határában, a sötét éjszakában 7-8 riksás körbekerítette az autóbuszt, és udvariasan felkértek bennünket, hogy üljünk át járgányukba, ők visznek tovább a szállodáig. Kénytelenek voltunk engedelmeskedni nekik, nem is volt más választásunk. Életünk legvadabb utazása következett, ezerrel száguldottak velünk a fekvő rendőrökön át, a tűzijátékot csodáló tömeg, a petárdákat robbantgató fiatal suhancok között a szállodánkhoz. Másnap aztán fény derült az akció lényegére, szent ünnep lévén a város utcái le voltak zárva a hatalmas tömeg miatt, és a riksások serege sérelmezte, hogy egy turistabusz elveszi a kenyerüket, mindennapi megélhetési forrásukat, a turisták és zarándokok szállítását.
Végigjártuk az Arany Háromszög híres városait, Delhit, a fővárost, amely 16 millió lakosával önmagában egy külön országnak tűnt. Két napot töltöttünk Vrindávanban, az 5000 templom és az özvegyek városában, ahol egy kicsit betekintést nyertünk a Krisna hívők felemelő szertartásába az Iskcon templomban. Rácsodálkoztunk arra, hogy ennek az 1966-ban Amerikába alapított Krisna-tudatnak, amely nem más, mint a hinduizmus modern változata, milyen sok Indián kívüli híve van. A város ugyanis tele volt fehér, Európából, Ausztráliából és a tengerentúlról érkezett hívekkel, de javarészt Oroszországból érkezettekkel. Agra hatalmas csalódás volt, a legkoszosabb indiai városként emlékszem rá, de lehet, hogy még az út elején voltunk, és ingerküszöböm még nagyon alacsony volt. A Taj Mahal valóban gyönyörű, lélegzetelállító épület, csak kora délelőtt alig látni Delhi közelsége miatt a sűrű szmogtól.
Dzsaipur, az elbűvölő rózsaszínű város, amelyet egy 20. században élt maharadzsa festetett ilyen élénk színűre az odalátogató walesi herceg tiszteletére - kifejezve ezzel vendégszeretetét-, üdítő élmény volt az addig látottakhoz képest. Csodálatos látnivalóival, a Szelek Palotájával,

ami mára a város jelképe lett, a maharadzsa által most is lakott városi palotával és a több száz éves csillagvizsgálóval, a Jantar Mantarral valóban kiérdemli a „drágakövek fővárosa" nevet. Minden egyes épülete külön említést érdemelne szépsége miatt. Meglátogattuk a város melletti monumentális Amber erődöt elefántháton, és Mírábáj hindu misztikus költőnő templomát az erőd alatt elhelyezkedő településen.
Eljutottunk Pushkar szent városába, ahol megnéztük az ország egyetlen Brahma templomát, részt vettünk a város közepén levő szent tó partján egy igazi Brahma szertartásban, amelyre rengetegen érkeztek az ország minden tájáról.

Figyelmeztettek bennünket, hogy a tóba a monszun rengeteg mérges kígyót lesodort a hegyekből, amelyeket reggelente önkéntesek szednek össze a partról, ezért legyünk körültekintőek sétáink során. Megcsodáltuk titokban a tóban rituális fürdőt vevő színpompás ruhájú asszonyokat és férfiakat, elvegyültünk a bazár forgatagában, és átadtuk magunkat a kulináris élvezeteknek, végigkóstoltuk a helybeli kis éttermek kínálatát, hogy aztán megállapítsuk, olyan ízorgiát, mint amit az indiai konyha produkál, a világon senki nem tud.
Voltunk egy valódi autentikus teve vásáron, ahová mezítlábas nomád tevehajcsárok terelték be a félig vad, félig háziasított tevéiket.

Chittorgarh ezeréves jain templomai elvarázsoltak minket, és napokig sétáltunk India Velencéjének, Udaipurnak zegzugos utcáin, megcsodálva a helybeli művészek galériáit,

a maharadzsa palotáját, a csodálatos templomokat, és a Pichola-tó apró szigeteire épült palotákat. Számomra Udaipur jelenti azt az indiai várost, amelyet utazásunk előtt elképzeltem, az összes meglátogatott hely közül ez volt a legcsodálatosabb, legtökéletesebb.
A csoporttal végül Rishikeshbe utaztunk egy helyi repülőjárattal. A város jógaiskoláiról híres, és egykor a Beatles tagjai itt meditáltak hetekig egy erdei barlangban, egy úgynevezett ashramban, hogy megtalálják a világ értelmét, örökre híressé téve ezáltal a Gangesz-parti települést. Sajnálatos módon meditációjuk az együttes végének kezdetét vetítette elő, de a város valóban híressé vált általuk. A folyó itt, Rishikeshben még türkizzöld színű, és tiszta. Tele van zúgóval, így ideális raftingolásra, páran közülünk ki is próbálták a kalandot. Különös hangulatot áraszt Rishikesh, rengeteg elvont poszthippi fiatalt láttunk a városban, látszott rajtuk, hogy már jó ideje élnek ott. Esténként vallási szertartások vannak a Gangesz partján, gyönyörű énekek mellett imádkoznak a hívők, és áldozati csónakocskákat helyeznek a folyó vizébe, virágokkal és gyertyákkal telepakolva, amelyek a vízen úszva az éjszakában csodálatos és misztikus látványt nyújtottak. Egyik érdekes „élményünk" Rishikeshből az a támadás lett, amikor fényes nappal betört ötödik emeleti szállodai szobánkba a nyitott erkélyajtón keresztül egy meglett majmokból álló banda, és az orrunk előtt lopták el banánjainkat és keksz csomagjainkat. Még szerencse, hogy nem a mellettük levő kamera és pénztárca nyerte el tetszésüket! Amúgy a legtöbb városban a helybeliek figyelmeztettek arra, hogy tegyük el értékeinket, legfőképpen szemüvegeket és telefonokat, mert a majmok csoportokba verődve lopkodtak mindent, ami vihető és csillog.
És láttunk tigrist! Igazi, élő tigrist, az indiai őserdőben, nyolc méter távolságról!

Miután elköszöntünk a csoport tagjaitól, Delhiből közel 270 km utaztunk egy bérelt autóval, bérelt sofőrünkkel, az angolul tökéletesen beszélő Shankarral az ország északi részében található Jim Corbett Nemzeti Parkba. Már önmagában maga az utazás is élmény, de főleg izgalom volt, mert ugyan már utaztunk autópályán, meg más kisebb utakon autóbusszal, ez azért más volt. Férjem röpke pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy pár km vezetést kipróbál az indiai utakon, de nagyon hamar letett tervéről, amikor az autópályán velünk szembe egy hatalmas kamion közeledett. Az indiai vezetésről és közlekedésről rengeteget lehetne mesélni, de ami a legfontosabb szabály az az, hogy nincs szabály. Az erősebb az úr. És minden tökéletesen működik. Az utakon egy testként egyszerre mozog autóbusz, személygépkocsi, a csicsásan feldíszített teherautó és számtalan zöldre festett riksa, dudálások és tülkölések közepette, és ennek a mozgásnak csak az vet véget, ha egy álmos tehén lelép az úttestre, mert akkor hirtelen mindenki megáll. Mintha megnyomnának egy képzeletbeli „állj" gombot. Türelmesen megvárják, amíg a szent állat átmegy, átcammog, átsétál az autópálya vagy úttest másik felére. És akkor egy szempillantás alatt újra elindul a lüktető mozgás. A dudálásnak egyébként jelzésértéke van Indiában, azt jelenti, vigyázz, jövök. És valóban vigyáznak egymásra, a hajmeresztő szituációk ellenére nem láttunk balesetet. Pedig megszokott látvánnyá vált az egész családot szállító motorkerékpár, természetesen sisak nélkül, úgy, hogy az apuka előtt ült a nagyobbik gyerek, a színes száriban utazó anyuka pedig ölelte magához két alvó kicsinyét. De pár nap után a tíz emberrel telezsúfolt, amúgy négy-személyes riksák látványa sem tűnt fel az utakon. Remek sofőrök az indiaiak.
Utunk során a nemzeti park felé olyan falvakon és városokon utaztuk át, ahol rajtunk kívül nem sok európai járhatott. Egy muzulmán városkában kisebb népcsődület keletkezett, amikor kiszálltunk Hyundaiunkból képeket készíteni. Mindenki velünk akart fotózkodni, szelfizni, végül nem a város lakói, hanem mi lettünk az igazi fotótéma. Utunk során egyébként végig jellemző volt az, hogy mindenki közös fényképet szeretett volna készíteni velünk, ugyanakkor könnyű volt képeket készíteni az emberekről, még ők köszönték meg, ha lefotóztuk őket.
Három napig egy, a dzsungel szélén levő bungalófaluban laktunk Ramnagar városkához közel, ahonnan a dzsiptúrák indultak. Rajtunk kívül egy indiai természettudományos konferencia tagjai voltak az ott lakók, akik rendkívül kedvesek voltak, minden este szívélyes meghívást kaptunk tőlük, hogy vegyünk részt a filmvetítéseiken, a kerti bográcsozáson, sőt, a diszkóesten is. India hatalmas erőfeszítéseket tett a Tigrisprojekt nevet viselő kezdeményezéssel annak érdekében, hogy megmentse a tigriseket a kihalástól. Az országban jelenleg kb. 2000 tigris él, vadon, természetes élőhelyükön. A nemzeti park szakemberei nagyon komolyan vették a feladatukat, minden arról szólt, hogy az vadon élő állatokat minél kevésbé zavarják a túrák. Minden nap két szafarira volt lehetőség, egy kora reggelire, meg egy kora délutánira, és mindegyik túra három órán át tartott. A parknak több területe is van, de látogatásunkkor csak három volt látogatható. Nagyon kevés esélyünk volt arra, hogy tigrist lássunk, ugyanis annak ellenére, hogy 164 él a Jim Corbett Nemzeti Parkban, rejtőzködő életmódot folytatnak.

Nagy szerencse kell ahhoz, hogy vadászat közben találkozzunk velük. Szarvasokat, sakálokat meg vad elefántokat nagy gyakorisággal lehet látni, de a tigris az más. Harmadik szafarink alkalmával sikerült kifognunk egy rendkívül türelmes és hozzáértő idegenvezetőt, aki a majmok és a madarak jelzéseiből, hangjából tudta, hogy a közelben van a tigris. Várakozásunkat és türelmünket siker koronázta, hiszen ugyanazt a tigrist három alkalommal is láttuk, és nagyon közelről. Egyébként a dzsungelben eléggé védtelennek éreztem magunkat. Ott ültünk egy Suzuki Maruti dzsip platóján, ketten a férjemmel, mintegy felkínáltan mint "friss, egzotikus fehér menü" a tigrisek számára, ugyanis a sofőrnél és a túravezetőnél sem puska, sem kés, de még egy árva telefon sem volt, hogy támadás esetén valamit tegyenek. Pedig rengeteg videó van a neten arról, hogy hogyan támadták meg vad elefántok, tigrisek a nemzeti park látogatóit.
Utunk utolsó három napját Delhiben töltöttük, a Paharganj negyedben, az óváros lüktető szívében volt a szállásunk. Ha kiléptünk a szálloda ajtaján, egyből a Main bazárba kerültünk, ami az egyik legautentikusabb hely Ó-Delhiben. Koszos, büdös, mindent lehet kapni, amit elképzel az ember, fantasztikus éttermei vannak, és könnyen megközelíthető innen akár gyalogosan is Új-Delhi, a gyarmati épületekkel, széles sugárutakkal és virágos parkokkal pompázó újváros. Bár utunk első napjaiban nagyon tartottuk magunkat azon figyelmeztetéshez, miszerint csak palackos vizet lehet inni, utcán sem üdítőt, sem gyümölcsöt vásárolni nem szabad, óvakodjunk még a jégkockától is, mivel csapvízből készül - ezekről egy idő után teljesen megfeledkeztünk, és nagyon lazán kezeltük a dolgokat. Fantasztikusan finomakat ettünk egy kis családi étteremben Udaipurban, Pushkarban is volt egy jól bevált éttermünk, ahol isteni palak paneert - indiai spenótos sajtot - ettünk, és sós meg mangós lassit ittunk, de a legfinomabbat mégis Delhiben, a Main bazár egyik éttermében ettük, ahol a vegetáriánus mellett húsból készült ételek is voltak.

Reggelente ott kezdtük a napot egy isteni spanyol reggelivel, és a vacsoránkat is ott fogyasztottuk el. Jelzem, ez egy szikh étterem volt, és a szikhekkel szemben egy kicsit elfogulttá váltam utunk során, a legjobb értelemben. Bejártuk a Chandi Chowk bazárt, átverekedtük magunkat a legzsúfoltabb óvárosi utcákon, meglátogattuk a Vörös Erődöt és a Jama Masjidot, Delhi legnagyobb mecsetjét. A legnagyobb élményt számomra mégis egy szikh templomnak, a Gurudwara Sisganjnak a meglátogatása jelentette. Teljesen véletlenül betekintést nyertünk a templom szertartásába, illetve mindennapi életébe. Megható volt látni azt, hogy templomban minden nap több száz embernek adnak ingyen ebédet, vallástól és felekezettől függetlenül bárki, aki éhezik, betérhet oda. Delhi szegényei ide járnak egy tál ételért, amely rizsből és lencse- meg sárgaborsó főzelékből állt, és amelyet mi is megkóstolhattunk. Végigvezettek bennünket a hatalmas konyhán, ahol önkéntesek serege főzte az ebédet, sütötte a töméntelen mennyiségű naán kenyeret, felszolgált, és mosogatott. Mivel minket is meginvitáltak, ott ültünk a földön törökülésben több száz helybelivel egyetemben, magunk elé tartva tálkánkat, és az önkéntesek osztották szét az ételt meg a pohár vizet, ami járt az ebédhez. Megrendítő és felemelő élmény volt.

Ugyan már hazatértünk pár hete, de az élményeknek és emlékeknek ülepedniük kell. Fel kell dolgoznunk azt a sok szépséget, szörnyűséget, fájdalmat, szenvedést és örömet, amit ott tapasztaltunk. A villogó színeket, a fűszerek illatát, a jellegzetes bűzt, ami mindenhová befurakodott, a töméntelen, mindent elborító szemetet, az emberek kedvességét, állatszeretetét, a szmogot, amitől napokig nem látni a napot, és a rendíthetetlen hitet, amiből mi, európaiak csak tanulhatunk.
India a legfurcsább ország, mit ország, egy földrész! a maga több mint 1 milliárd lakosával. Tapasztalt utazónak tartottam magam, és úgy gondoltam, nincs már olyan hely a világon, ami meglepetést tartogathat számomra. De India az más. Nem lehet felkészülni belőle, mert teljesen másmilyen, mint ami az ember elképzeléseiben oly mesésen megjelenik. Eddig minden általam meglátogatott országról azt írtam, hogy oda mindenkinek el kell mennie, azt mindenkinek látnia kell. Ezt nem mondom el Indiáról. Ebbe a hatalmas országba csak olyanoknak szabad elutazniuk, akik végtelenül toleránsak, és valami nagyon újat, megrendítő és mesés élményt szeretnének kapni. Indiába csak az utazzon, aki nagyon ki szeretne lépni a mindennapok taposómalmából, mert ott valóban el lehet felejteni minden valós és vélt problémánkat és fájdalmunkat. Ott észre tudjuk venni, hogy a mi gondjaink nem is problémák az ott élőkéhez képest, minden eltörpül az ottani léptékhez viszonyítva.

Ha túljutunk az első megrendítő napokon, amikor minden gondolatunk az, hogy miért is mentünk Indiába, ebbe a kosszal elborított országba - amely tele van lépten-nyomon ácsorgó, sétáló, úttesten fekvő tehenekkel, furcsa kinézetű disznókkal, a fákon és tetőkön lesben álló és bandázó majmokkal, akik mindent visznek, ami mozdítható, a néma, szomorú szemű kolduló gyermekekkel -, akkor kezdünk hozzászokni a látványhoz, az életérzéshez, a hangulathoz. Akkor már minden mögött felsejlik a szépség és a káoszban a rendszer, és akkor már nem akarunk felülni az első repülőre. És hogyha már hazaértünk, és csak emlékezünk és elmélkedünk, érezni kezdjük azt, hogy muszáj visszamennünk Indiába. Mert semmi más nem adhatja meg azt az élményt, mint amit India adott - az elfelejtett időt, a még most is élő, elmúlt századokat, a romlatlan múltat csak ott találjuk meg. Várj vissza India!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2019.12.09-én