2018. június 30., szombat

SZUPER KAMARAJAZZ SZÓLT A LAMANTIN PÉNTEKI NAPJÁN A BARTÓK TEREMBEN

Szuper kamarajazz szólt a Lamantin pénteki napján a Bartók Teremben

2018.06.30.Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

A fesztivál meghívásos koncertjeinek búcsúnapján a Bartók Teremé lett a helyszín: itt tanyáznak a táborlakók, innen szűrődik ki az ablakokon keresztül egy héten át a jazz muzsika egész nap, és itt a legjobb az akusztika ahhoz, hogy az érzékenyebb zenét is lehessen hallgatni.

Most két előzenekar -bepótolva az elszalasztott lehetőségeket- is bemutatkozott, igaz, röviden, csak 2-2 számmal a hivatásosak előtt. A mindkettőben szereplő Sárosi Áron basszeros mellett ki kell emelnem Lakatos Gabriella énekesnőt, és az igen nagy lélekkel, érzelemmel fújó Kormányos Gergő altszaxis nevét.

Az acapella csoportok közül az idén a WindSingers kapott lehetőséget a bemutatkozásra Szombathelyen. A fiatal, Fedor Zsófia, Vers Dóra, Törőcsik Hanna, Nagy-György Márton és Magyaróvári Viktor összeállítású kvintet előadásra összeállított műsorának címe A jazz evolúciója volt, azaz végigmentek a jazz születésétől bimbózásáig, virágzásán keresztül napjainkig. Néha a szakállas Magyaróvári közreműködésével segítséget is hívtak a loop-on keresztül, de ez csak ritmusbeli színezés volt, a dallamokba nem tolakodott bele.
Három, ősi néger worksonggal, gospellel, köztük egy Mahalia Jackson feldolgozással kezdtek, majd egy 1902-ben keletkezett Scott Joplin rag-gel közelítettünk a műdalok világához. A blues divatkorszakát, és annak fővárosát a Sweet Home Chicago élvezetes tolmácsolásával idézték meg, majd a Shake It, Break It c. dixie következett, ragyogóan tolmácsolt hangszer-utánzásokkal: a tuba, a klarinét, a trombita hangszínei egyértelműen felismerhetőek voltak az énekesek ragyogó tolmácsolásában.
A 30-as évekbe Benny Goodman Sing Singjével érkeztünk, ahol ismét rácsodálkozhattunk a szordínós trombita és a nagybőgő hangjaira. A Duke Ellington- korszak már a páratlan ritmusokat is felfedő Take Five-al idéződött meg, majd egy igen nehéz Frank Sinatra darab, az I Got You Under My Skin feldolgozása következett, melyet Nagy- György Márton tenorjának vezetésével ragyogóan megoldottak. A latin ritmusokat egy bossanova képviselte, Magyaróvári - ahogy a többiben is -, ebben különösen ragyogó ritmus- és bőgőkíséretével tűnt ki, majd elérkeztünk a modern jazzig, a Weather Report fúziós jazzéig, mely különösen nehezen tolmácsolható. Nemhogy a darabot, de még az aláfestő szintetizátor-átúszásokat is sikerült visszaadni. Befejezésül Vers Dóra szólóénekével egy Ella Fitzgerald dallal köszöntek el a nagyérdeműtől, majd a visszatapsolás után Gregory Porter Liquid Spirit c., tapsolásra biztató dalával köszöntek el.
Műsoruk profi, előadásuk hibátlan volt. Elismerendő, hogy az általuk énekelt, és jóval népszerűbb popdalokat most zárolták a kedvünkért, és valódi jazzt énekeltek.

A Snétberger Ferenc (gitár) - Markus Stockhausen (trombita) duó előadása különleges csemegének ígérkezett. Szombathelyre jövet a CD-lejátszójába a gitáros Nomád c. anyagát tettem be, ráhangolódásképpen. Jól tettem, hiszen a magyar jazzer egyedi akusztikus gitárjátékához át kell hangolódni. A meghirdetett előadás címe: Landscapes- vázlatok, mely egy korábbi közös anyagukra utalt. 20 éve ismerik egymást, sokat dolgoztak- dolgoznak együtt, és ez kiderült a koncerten is: elvont, nehéz zenéjükben, különösen, ha csak két előadó alkalmazkodik egymáshoz, nagyon oda kell figyelni a „csatlakozásokra", a belépésekre. Ez az összhang megvolt, talán a gyakorlásoknak is köszönhetően, de inkább a „fél rápillantásokból is ismerjük egymás gondolatait" gyakorlatának.
Az első három darab a tájkép- vázlatok hangulati visszajelzése volt Snétberger finom gitárfutamai kíséretében, Stockhausen „egyenes", kromatikus skálára épülő trombitajátékával. Igen, itt (még) nem volt jazzes frazírozás, inkább megkomponált kortárs zenei darabok szólaltak meg, kevés rögtönzéssel. A Hallgató c. számban már megjelentek a népzenei elemek is - Snétberger tollából -, és ugyan én behunyt szemmel a tárogató hangját képzeltem bele a szárnykürtébe, a mesterien felépített gitár- trombita uniszónók visszazökkentettek az elvarázsolt valóságba.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a többé- kevésbé a színpad körül nyüzsgő fotósok hada most nem merészkedett előre, a zenészek közelébe: az intim hangulat ezt nem „engedélyezte" nekik. Tegyük hozzá, ehhez megvolt a belső indíttatásuk, etikájuk, jártasságuk is.
A Változatok c. opusában aztán eresztettek a kortárs zenei köteléken: mind Snétberger technikailag nehezen reprodukálható, szellemes, ötletdús rögtönzéseivel, mind Stockhausen - a csőre erősített szordínóval jazzesebbre véve a figurát- immár erősen frazírozva, behozták a jazzt a falak közé ismét. A német három trombitát, szárnykürtöt - mind más hangszínnel - használt a koncert folyamán, két telepített mikrofonba fújta zenéjét, és sok apró ritmushangszerrel, marimbával, csörgővel tette színesebbé zenéjüket, tágította a duó adta szűk lehetőségek határait.
Az utolsó darab ismét kortárs zenei elemeket hozott, kevesebb jazzel, de mintha még a mexikói mariachi zenei elemeit is felfedezni véltem benne. Az értő rajongókkal megtelt terem közönsége csak ráadás számmal engedte búcsúzni a német- magyar zenészeket. Ezúttal egy Stockhausen-dal, a Rose c. hangzott el, az eddigieknél jóval könnyedebb stílusban, már- már slágergyanúsan.
Érdekes volt a két eltérő karakterű zenész közönségkapcsolata. A fesztiválon volt alkalmunk látni közepes teljesítményű figurákat a közönség kegyeiért való harcban, a külsőségek vonatkozásában mindent elkövetni. Most itt volt a német trombitás, aki visszafogottan, de barátságosan viselkedett a konferálás alatt, és derűsen köszönt el a hálás közönségtől. Snétberger - meglepetésünkre nem folyt be a konferálásba! - gondterhelt arccal, szótlanul-kelletlenül hagyta el a művészi pályáján több százszor használt pódiumot. Egy picit talán erre is odafigyelve, egy félmosoly bizony jólesett volna!

Az est harmadik fellépése kicsit kakukktojás volt. Ha a nagyközönség nem is, a jazzben jártasak azért ismerik az USÁ-ban dolgozó Németh Ferenc dobos nevét. A másik két szereplőjét azonban nem. A kérdőjel emiatt is ott lebegett a publikum előtt, hogy milyen zenét fognak játszani: emészthetőbbet, vagy elvontat. Inkább az előbbit óhajtották, de nem így lett - szerencsénkre! A Ferenc Nemeth Trio featuring Eli Degibri and Joe Sanders modern jazzt játszott nekünk péntek este. Mivel ez volt debütáló koncertjük, ennek élvezhettük előnyeit, de viselhettük hátrányait is. A dobos elmondása szerint két dolog köti össze a most fellépő három muzsikust: egyrészt abban lehettek szerencsések, hogy Herbie Hancock-kal mindannyian együtt muzsikálhattak, aki hatott további zenei pályafutásukra, valamint az, hogy a Thelonious Monk jazz-alapítvány ösztöndíjasaiként, eltérő időszakokban ugyan, de két évig élvezhették annak anyagi segítségét tapasztalatszerző tanulmányútjaik során.
A viszonylag hatalmas színpadon velünk szemben a dobos ült dobja és kütyüi között, nekünk jobbra a Párizsban letelepedett afroamerikai bőgős, balra pedig az izraeli származású szaxofonos, aki Némethtel együtt Amerikát választotta új hazájának.
A hangzatos swing-ritmus helyett egy sequencer mesterséges effektjeivel indított a zenekarvezető, és rögtön megválaszolta a nem feltett kérdést: modern jazz következik ezután. Németh profi dobjátéka ámulatba ejtett minket: nem hiába tartott mesterkurzust a Tábor hallgatóinak. Rengeteg hangszerét kihasználva, sodró lendülettel megszólaltatva, magához ragadta az amúgy is magától értetődő irányítást, és működtette a frissen megalkotott koreográfiát. Ámbár kotta volt mindhármójuk előtt, ezeket alig használta a szaxis, de a bőgős sem gyakran nézett bele. Ferenc irányított, és ez -szoros odafigyelésével- működött. Az est nagy meglepetése Eli volt. A kopasz, nagy szakállú zsidó zenész mind tenor-, mind szopránszaxofonján magabiztos tudással játszva, tökéletes technikával, jól megálmodott rögtönzéseivel uralta a színpadot. A számok témáinak ritmusszekcióval való felvezetése után néhányszor alaposan belemerült az improvizációiba, sokszor letérdelve a dobszerelés elé. Ezek során gyakran használta a felemelkedő-leszálló hangsormeneteket, mintegy kiszámíthatóvá téve a folytatást, ami a kötetlenebb, szabadabb variációk használatának rovására vált. Kivált a kezdő ((Merj álmodni), a latin ritmusú N.O-ban, és a Bell c. opusban fújt hatalmasat, de a koncertzáró Hajnali harmat című vad bebopban közelítette meg igazán az extatikus állapotot. Zenéjében valahol ott lebegett Coltraine szelleme a teremben.
Sanders, a bőgős bordó kalapban, fehér ingben, fekete mellényben, cipő nélkül, zokniban, - azaz megadva a külsőségeknek is a megadandót- tökéletes tudással játszott. Szertelen viselkedése, sokszor bohókás mozgása nem vont le semmit zenei teljesítményéből: tökéletesen ura volt hangszerének, amelynek megszólaltatásához nem alázattal, hanem barátként, társként közelített. Rögtönzései során gyakran együtt dúdolta a dallamot bőgője hangjaival, ami csak nálunk szokatlan, Amerikában nem. Az összeszokottság hiányára volt fogható az, hogy a koncert idejének egy jó részében csak "őgyelgett", nem zenélt, mivel nem kapott erre instrukciót. De sokszor feltalálta magát, és beszállt a bizony nem végig együtt zenélő trió munkájába. A Bell c. számban olyan emlékezeteset rögtönzött időnként visszatérő, ismétlődő riffjeivel, hogy nemcsak tapsot, hanem az ötletét díjazandó, mosolyt, nevetést is kiváltott.
A nehezen emészthető darabokat a műsor vége felé két ritmusos, élvezhetőbb hangvételű Németh- kompozícióval folytatták: a Bluefrika és a Marrakesh címűekkel. Az előbbi Coltraine Afroblue darabjának inverze, amely megihlette a hazai művészt afrikai zenei élményeit megörökítendő. Afrikai ritmusokkal, jellegzetes dobszólóval és törzsi hangokat imitáló effektekkel kezdődött ez, és erre persze fekete zenészbarátunk is rögvest táncra perdült bőgőjét pihenni hagyva. A másik dalban szintén bővérű, forró ritmusok adták meg az alaphangot, de Ferenc, tudatosan - vagy akkor kiötölve, nem tudni - beleszőtte a trópusi zenekavalkádba a Kis kece lányom népdalunk dallamát, később szöveggel együtt is, mely annyira „bejött", hogy velünk is elénekeltette. Milyen különös, a már említett Snétberger- lemezen is visszaköszönt ez a gyermekdal-felelevenítés az emléktárból. A trió 80 perces koncertjét a közönség akceptálta: a majdnem tele nézőteret a végére alig 10 %-a hagyta el, így az ütemes vastaps, a valóban őszinte véleménynyilvánítás következményeképpen még egy ráadás szám eljátszásával ért véget a szupertrió, egyúttal a Lamantin Jazz Fesztivál koncertjeinek sora is.
Izgalommal várjuk a jubileumi, a huszadik fesztivál eseményeit jövő év júniusában itt, Szombathelyen, a szokott helyszíneken. Akár esik és fúj, akár kánikula lesz.

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.06-30-án

2018. június 29., péntek

VÉRBŐ BLUES EST A LAMANTIN FESZTIVÁL BLUES-NAPJÁN

Vérbő blues est a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napján

2018.06.29. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

2005 óta, azaz a Lamantin beindulásának ötödik alkalmától gondolták úgy a szervezők, hogy tematikus napot tartanak a bluesrajongók számára. Ámbár a mainstream popzenétől ez a műfaj is meglehetősen távol van, mégsem annyira ’vájtfülűeknek’ való, mint a jazz. Vélhetően nagyobb a befogadhatósága, ezáltal több látogatóra is számíthat, és ez az idők folyamán be is igazolódott. Ugyanakkor zenei rendszerében, az ebben a műfajban is jellemző hangszeres improvizációknak köszönhetően mégis kapcsolatban áll a belőle kifejlődött jazzel.

Előzenekar hiányában -megmosolyognivalóan közölte a szpíker, hogy lemondták a fellépést!- rögtön a hazai avantgárd etno- blues csapat, Ferenczi György és az 1. Pesti Rackák léptek színpadra. Ha azt vesszük, hogy a keddi, 'Jazz mindenkinek' címszó alatt futó programok a jazz három régebbi korszakát, a '20-as évektől a '70-esekig követték végig, addig most egy csodálatos kísérletnek lehettünk fültanúi. Gyuriék a rock'n'roll, a blues, a country, az underground elemeit a magyar népdal, népzene elemeivel ötvözve nem felmelegítettet, hanem újat, a jövőbe mutató irányt szabtak. Persze alapozásként óriási tudás, tapasztalat, a blues, a rock anyanyelvi ismerete kellett ahhoz, hogy belevágjanak a magyar unplugged etno- blues műfaj megteremtésébe. 2006-ban a Ferenczi-Petőfi album, rá egy évre a Milyen lárma? c. lemezük vezette fel az új kísérleti műfaj megteremtését, és a 2005 óta többségében együtt zenélő Rajkajam, majd az ennek utódaként fellépő 1-ső Pesti Rackák ezt a márkajelzést viseli azóta is.
Ez ideig a ritmusszekció dobosból és basszusgitárosból állt, de ők behozták a perui eredetű cajont, mint akusztikus ütőhangszert, ezáltal több hangzást is megszólaltató eszközt használtak, a basszust pedig kürttel hozzák zenéjükben. A gitár helyett 8- húros mandolint szólaltatnak meg kísérő-, de néha szólóhangszerként, és a billentyűsök használata is eltér a szokványostól: hol nyakbavehető, hol talpon álló wurlitzer-zongora az. A legközismertebb a szájharmonika, a zenekarvezető által mesteri fokon elsajátított kis hangszer, amelyen most - a szokástól eltérően - népdalokat, kuplékat, katonanótákat hallunk.
A különleges hangzásvilágot képviselő, aligerősített (unplugged) banda tehát Ferenczi György- szájharmonika, basszusgitár, ének, Apáti Ádám- Wurlitzer- zongora, Pintér Zsolt- mandolin, Bijzák Gábor- kürt, Jankó Miklós- cajon, valamint meglepetésként Ferenczi Bora- ének felállásban lépett színpadra. Bora egyébként Gyuri lánya, ez volt a második, közönség előtti fellépése csak.
És jöttek, pörögtek, szóltak a dalok egymás után. „Repülünk fenn a szivárvánnyal"- zakatolt, mint a vonat az első dal, hogy a codája népdalban végződve folytassa tovább a különleges egyveleget. Az „Isten hozzád, kedves galambocskám"- refrén a Van így néha c. dalban inkább nóta-, mint népdaljegyekkel következett, Bora üde, tisztán csengő hangján. A Tábornok úr katonás zenéjét a végén ismét Ferenczi szokatlan, harmonikán játszott gyors csárdása zárta le, hogy egy 1862-re datált Ferenc Jóska regruta nóta folytassa a sort. Egy kis utalás James Brownra zenében, szövegben, majd az osztrákok tömlöce fenyegetett újra, de csak addig, míg Muddy Waters My Mojo Workingje eredethűen, mégis alaposan kicsavarva került tálalásra. Ismét váltás: az ír-kelta hangulatú dalt ismét Bora énekelte nekünk, hogy aztán Ady versének, és egy tragikus végű betyárballadának (Csaplárné) adja át a gyorsan szereplőt váltó stafétabotot. A Sári néni következett, és mint a többi, egyszerre elgondolkoztató, meghökkentő és polgárpukkasztó Ferenczi-dalszöveggel. Ezúttal az Elvis-kinézetű mandolinos, Pintér énekelte a dalt, de a refrénben mind a hatan vokáloztak! Hiába, a Rackák nemcsak a hangszerek, hanem az énektudás tekintetében is nagyon képzettek.
Gyuri egy hagyományos bluesban nagyot tekert pofagyaluján, amit Zsolt mandolinrögtönzése követett. De maradtunk öt percig még a hagyományos bluesnál: Tisztelet Kőbányának! alcímmel Deák Bill Gyula Tetovált lány c. dalát rackásították az előadók, hogy aztán a lepukkant külvárosi környezetből a Tisza partjára evezzünk egészen más zenével, hangulattal. Az egyórás programot a Két kicsi kígyó szürrealista avarban, Pintér mandolinszólójában tettenérhető tekergése végezte a ráadásban úgy, hogy Ferenczi felkapta a basszusgitárt, és Jack Bruce aranyéveire emlékeztetően egy Cream-dalrészletet kevert a záró nótába.
Elmondhatjuk, hogy nem csak azért fantasztikus ikon a hazai rocktérképen Ferenczi, mert nagyon jó hangja van, mert nagyon jól harmonikázik, zenél, mert művészi fokon ír verseket, mert szórakoztatás közben tanít és humorizál, mert másfél évtizede vezeti, irányítja zenekarát, vagy mert nem elégszik meg az addig ismerttel, és kísérletezik. Hanem azért is, mert energikus, bizakodó, alapos, hisz magában és a sikerében, és 100 %-osan odateszi magát úgy, hogy a még oda nem figyelő is figyeljen rá. Ennyi!

Gyors átszerelés után egy tradicionális blues combó, az ezúttal olasz zenészekből verbuvált Enrico Crivellaro Band következett. A névadó-zenekarvezető padovai, akárcsak billentyűse, de mindketten a blues műfajának alaposabb elsajátítás érdekében az Amerikai Egyesült Államokba települtek át. Enrico a kaliforniai egyetem zenei tagozatán Kenny Burrell világhíres jazzgitáros osztályába került. Itt alapos kiképzést kaphatott, hiszen 1997-től jelennek meg különböző együttesek tagjaként lemezei, 2003-ban pedig már önálló nagylemeze látott napvilágot. Végigzenélte előbb Amerikát, rengeteget koncertezett, így a legendás vak kanadai bluesgitárossal, Jeff Healey-vel, vagy Papa Lee Oscarral, aki az Eric Burdon & The War formáció harmonikása volt. Az utóbbi években egyre gyakrabban visszatér Európába koncertezni. Emlékszünk talán, hogy a szombathelyi közönség már találkozott az olasz gitárossal tavaly, amikor is a blues napon Raphael Wressnig osztrák Hammondossal koncertezett.
A színpad közepén a gitáros, balján a szemüveges, vékony olasz zenésztárs, Simone Serafini basszusgitáros, mögötte a szintén honfitárs Carmine Bloisi dobos ütötte a bőröket, míg jobbján a derékszögben egymáshoz illesztett zongorán és orgonán a gyermekkori muzsikusbarát, Pietro Taucher ült.
Egy hangulatalapozó kőkemény funkyval indítottak, amiben mind a Gibson gitár, mind a billentyűk bemelegítése megtörtént kezelőjük izgalmas rögtönzései révén, melyet egy szintén kemény, lengőbasszussal hozott shuffle követett. Az olasz blues csapatban nem énekeltek, műsoruk kizárólag instrumentális számokból állt. Carlos Santana indította el a szép, és valljuk be, érzelmes, romantikus, gitáron 'elénekelt' dalok sorát, előbb a Samba Pa Ti, majd az Europa c. opusaival, ami még a kemény gitárosok esetében is követésre került. Gary Moore is ellágyult néha, és napjaink sztárgitárosa, Joe Bonamassa is bedobja magát, talán a gyengébb nem rajongóinak növelése okán. Nos, egy ilyen dal következett: dinamikájában a közepestől, az elhalkuló, alig hallhatón keresztül a fortissimóig, élve a hangulati befolyásolás lehetőségével.
Majd a magas, szikár zongorista percei következtek: a pergő soul számban nemcsak az elektromos zongorán mutatta be zsonglőrmutatványait, hanem onnan átfordulva, az orgonán is megtette ugyanezt. Azt hihetnők, hogy a billentyűsöknek- helyhez kötöttsége miatt- jóval kevesebb a lehetősége arra, hogy látványos showelemeket vigyen játékába a színpadon, de ez nem így van. A már említett Raphael Wressnig, vagy a mi Jambalayás Nemes Zoltánunk is ugyanúgy él ezzel, mint Pietro barátunk, aki még egyszer a nyelve hegyével is muzsikált. Rögtönzéseiben a ritmus dominált, az intellektualitás már kevésbé volt tetten érhető. Ugyanúgy, mint az öthúros basszusgitárja minden terjedelmét kihasználó Simone-nak, akit ebben a számban történő rögönzésében szintén inkább a ritmus, mint a dallam vezetett.
A nagyhírű bluesgitárosnak, példaképnek, Magic Slim-nek dedikált, Enrico főszerepével lejátszott blues nóta után váltásképpen Taucher Fender- zongoráján ezúttal egy más, inkább jazzes hangvételű, groteszk darabbal kedveskedett nekünk, mielőtt átadta az egész színpad területét Crivellarónak, aki most a kétnyakú gitárját nyakába akasztva egymaga szólózott. Archaikus blues, foot tapinggel, lábdobogtatással, majd boogie-woogie, később rock'n'roll stílusgyakorlatokat mutatott be a talján, elképesztő magabiztossággal, rutinnal, ami arra sarkalta a közönséget, hogy ezen koncertzáró számmal nem engedi el a zenekart, hanem visszakéri ráadásra. Bizony, nem bántuk meg! A zakójától megszabadult gitáros önfeledten vágott bele Freddy King blues fater instrumentálisába úgy, hogy hamarosan a nézőtér már állva tapsolva biztatta az egyre inkább belemelegedő zenészt, aki lemerészkedett közéjük. A jó negyedórás boogie mintegy felét a nézőtéren, a hallgatóság között gitározta át Crivellaro, mire végre, szűnni nem akaró taps közepette, másfél órás produkciója után elengedtük.

Fél tíz elmúlt már, mire az est sztárvendége, az amerikai blues-atya, Joe Louis Walker és bandája a színpadra vonult. Az un. west coast, azaz a nyugati parti blues mestere ő, hiszen San Franciscóban született és ott is él. Kezdetben a soul, így Wilson Picket, James Brown, Bobby Womack zenéje fogta meg, majd Michael Bloomfield, a legendás fehér bluesgitáros barátjaként a blues felé vette az irányt, mint már gitározó- éneklő művész. Annak halála után a spirituálé, a gospel, az evangélium felé figyelt, és oratóriumokban zenélt. Aránylag későn, 36 évesen, 1985-ben keveredett vissza a blueshoz, és ebben a műfajban 23 nagylemezt adott ki eddig. Együtt játszott többek Ike Turnerrel, Robert Lockwooddal, James Cottonnal, Bo Diddley-vel. Szakmai elismertsége folytán 5 jelölést és díjat kapott a Blues Music Awards keretein belül mind előadó, mind zenekari tag, mind album kategóriákban.
A Sportház tágas színpadán a banda az előttük fellépő olaszokhoz teljesen hasonló módon állt fel. Joe mellett nekünk jobbra a már az első percek után is lenyűgöző teljesítményt nyújtó basszeros, Lanny Bradford bűvölte 5 húros basszgitárjának húrjait. Nem tudom, milyen a tökéletes basszusozás, de hogy Larryé nagyon közel volt hozzá, az biztos. Később utánanéztem: hát persze! A legpatinásabb bostoni zenei egyetemen, a Berklee College-ban tanult. Hátul a szintén régi „családtag", Dorian Randolph ült dobjai mögött, míg balra a jó széles, legalább 7 oktávot lefedő elektromos zongora mögött az új tag, Matt Gest.
Egy kőkemény rock blueszal, a felelgetős I'm Not Messing Around c nótájukkal kezdtek. A zongora azonban nem szólalt meg, így Walkernek a konferálás közben intézkednie kellett a preparálás végett. A következő, szintén a vokálokkal felelgetős shuffle-ban már tökéletesen szólt. A koncert harmadik dala egy instrumentális lassú blues volt. Joe Louis úgy adta elő, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A pianótól a mezzofortén keresztül a fortissimóig terjedt a dinamikaváltás, gitárja hol finoman, hol vadul szólalt meg. Ahogy a kritikusok írták: erőteljes, lelkesítő, kemény és gúnyos Walker gitárjátéka. Az igazi Chicago-blues után a Don't Let Go c. slágergyanús rock, majd az In The Morning, szintén fülbemászó dallamokkal, de a közepén ragyogó orgonarögtönzéssel, majd egy szintén könnyebben emészthető reggae, a zenekarvezető hitét is bizonyító Soldier For Jesus következett, amelyben a gitáros slide-olt is egyet fémgyűszűjével gitárján. Ezek után visszatért az ősi blues, a Sugar Mamával, ahol a zenészek ismét kiélvezték saját muzsikájukat.
Érdekes volt megkukkolni a zenekar belső összjátékát. Joe Louis bizalmasával, Bradforddal állt állandó szemkontaktusban, vele „egyeztetett", míg Dorian a dobok mögül ritmusszekció-beli társát, Bradfordot figyelte. Az apró billentyűs pedig a főnökét figyelte, annak rezdüléseit szedte le hangszere mögül. Az együttjáték tökéletes volt.
A szám vége felé azonban fordult a megszokott menetrend: A rasztahajú gitáros most szájharmonikára váltott, majd rövid játék után lejött a közönség közé, ahogy az az előző csapat gitárosánál is megtörtént. Walker mindenkivel, aki mellett elment, kezet fogott, rámosolygott, és a hol a szokásosan, hol a szájba dugott módon magas hangon sípoltatta a herflijét, egy-egy tréfás gesztussal tarkítva. A siker óriási volt, de nem volt megállás: egy őrült boogie- woogie következett Matt ördögi zongorafutamaival. Bizony, Dániel Balázson kívül ezt nem sokan tudnák megismételni kishazánkban. Egy lengőbasszussal kísért felelgetős blues fokozta a hangulatot, majd az One Time Around c. rock'n'roll őrület zárta le a koncertet. A visszataps után a Too Drunk To Drive Drunk c. nótát kergették le féktelen ritmusban a zenészek, talán figyelmeztetve is egyeseket ezzel.
Másfél órás koncertjüket sokáig nem felejti el Vas megye közönsége: hamisítatlan amerikai blues zenét hallott a legjobb szakavatottaktól.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.06.29-én

2018. június 27., szerda

SZVING, JAZZFUNK ÉS TÓTH VERA- MINDENKINEK SZÓLT A JAZZ

Szving, jazzfunk és Tóth Vera - Mindenkinek szólt a jazz kedden a Lamantin Jazz Fesztiválon

2018.06.27. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Kedd este minimum két dolognak örülhettünk: egyrészt jól debütált a fesztivál új főhelyszíne, a Sportház, ahol az elforgatott színpad kulturált és hangminőségben is szintet lépő otthona lett a fesztiválnak, másrészt annak a koncepciónak, miszerint a keddi nap nemcsak a hallójáratait a jazz legmélyebb bugyraiban lubickoltató hallgatókat kívánja megszólítani. Ennél végül jóval több jött össze.

Mivel előzenekar nem állt ki a kedd délutáni kezdésre, az ő idejüket az új főhelyszínen a feltehetően technikai problémákat megoldó technikusok használták fel. Pontban este fél hétkor állt ki a „Jazz mindenkinek" címkével ellátott, főként a klasszikus jazzt interpretáló előadókat megszólaltató program első előadója, a The Coquette Jazz Band.
A nemzetközi tagsággal verbuvált a klasszikus, Louis Armstrong fénykorában bejáratott hangszerösszetételben állt színpadra. A trombita (Hofecker Dániel), pozan (Papp Mátyás), zenekarvezető) és klarinét, szaxofon (Milos Milojevic- Szerbia) alkotta fúvósszekció, a zongora (Bartha Mátyás), bőgő (Hofecker Mátyás), dob (Oleg Markov, Ukrajna) összetételű ritmusszekció, valamint Elina Viluma énekesnő (Lettország) felállású formáció főleg a jazz megszületésének és virágkorának múlt század eleji korából játszott számokat. A charleston, a foxtrott, a shimmy táncok zenéje, a swing- és a dixieland muzsika ma is hallható ugyan élőben, de napjainkra egyre kevesebb az ezirányú zenét játszó zenekarok száma, beleértve a közelmúltban még igencsak népszerű dixieland bandákat is. Így akár kuriózumnak is tarthattuk fellépésüket.
A zenekart Papp Mátyás harsonás vezette, ő is konferált, és kedves közvetlenségével tartotta a közönséggel a kapcsolatot. Stílszerűen a The Opener c. swinggel kezdtek, majd egy Count Basie szerzemény ment le előadásunkban (elég vérszegényen). A zongorista (a következő fellépő zenekar hatalmas Hammond orgonája közéjük telepítése miatt) elég távol ült a zenekar többi tagjától, emiatt nehezen kommunikálhattak.
A harmadik nótánál már a színpadra jött Elina, a szólista is, és rögtön bensőségesebb lett a hangulat. A hölgy hibátlanul énekelt, jól frazírozott, félrecsúszott hangot nem hallhattunk tőle, és éneklésével, mozgásával, öltözködésével meg tudta jeleníteni, vissza tudta idézni a kort, melynek hangulatát felelevenítették az este folyamán. Pózmentessége, mely talán előnye is lehetne, rutintalanságából fakad. Ugyan nem mindig igaz, hogy 120-as mellbőség felett lehet csak igazán jól éneklő jazzdíva valaki, de a hangerő a tüdőkapacitástól is függ. A lett hölgynek nem volt meg ez az adottsága, (az est folyamán később ez be lett pótolva!), az átütő hangerő helyett azonban meglepő magasságban, biztosan énekelte akár a műsorában következő lassú bluest, akár a vidám dixiet (Everybody Loves My Baby), akár a felelgetős énekkel feldobott charlestont (Pretty Eyes).
A műsor végén énekelt két Ella Fitzgerald- Count Basie- dal, a zongorán szépen, érzelmesen felvezetett lassú ballada, majd a sodró lendületű swing (Tender Eyes) előadását már a közönség vastapsa kísérte, így nem menekülhettek meg a visszatapsolás után a ráadás dal, a Goodie- Goodie c. evergreen előadása elől. Jó volt látni a huszon-, harmincéves fiatalokat nyakkendőben, felgyűrt ujjú fehér ingben, korabeli sapkában játszani, jó volt látni, ahogy a bőgős kétujjas (mutató- és középső) pizzicato technikával bűvöli hangszerét, jó volt hallani a zenekarvezető szájából az egy-két, egy-két-hár-négy beszámolásokat. Néhány szó a zenei teljesítményekről: Papp Mátyás pozanjátéka magabiztos, rögtönzései élvezetesek voltak, ugyanúgy, mint Milos Milojevic szaxofon-, de kiváltképp klarinétjátéka, mely inkább a korábbi időszak zenéjében használt. Vijjogott, szárnyalt a csurák, megszólaltatója pedig testjátékkal besegítve jelezte, hogy ő is nagyon élvezi a zenét. Harmadik kiemeltem a zongorista, Bartha Mátyás, aki a kezdeti nehézségeken átlátva megbízhatóan kísért, és időnként ragyogóan szólózott is.

30 percen belül a negyedik, a legnevesebb Mátyás is pódiumra lépett az est folyamán, azaz a várva-várt Kéknyúl formáció lépett a színpadra. 2014-ben az együttes az addigi orgonaközpontú, instrumentális, blues-zal, soul-lal tarkított jazzt játszó karakterét megváltoztatta, és egyértelműen kemény fúvóskórussal megspékelt funky alapú, énekközpontú soul zenekarrá alakult. Premeczéket már többször hallhatta a vasi zeneszerető közönség, hiszen 2014 szilveszter előestéjén trióval (gitár, dob, orgona), a '15-ös Lamantinon pedig a Premecz - Gyárfás jazz trióval lépett fel. Most először jelent meg azonban a nyolctagú, teljes Kéknyúl formáció itt.
Ámbár a zenekar bemutatása ezúttal elmaradt, most felelevenítem névsort. A színpad bal oldalán Mátyás cucca, a hatalmas Hammond B3-as, mögötte a hozzátartozó másik „szekrénnyel", a Leslievel, kiegészülve egy szintivel és egy kis elektromos orgonával. Premecz mellett állt régi zenésztársa, Csókás Zsolt gitáros, és az új funky basszeros, Bata István. Hátul, a doboknál szintén az egyik alapító, Badics Márk ült, a színpad jobb oldalán pedig a háromtagú fúvóskórus, Jász András szaxissal, Puskás Csaba trombitással és Kováts Gergő baritonszaxissal. A banda frontembere, akinek nem kellett ezt a „szakmát" eltanulnia sem Mick Jaggertől, sem Kóbor Jánostól, hiszen félig-meddig színész, az Amerikából visszatelepült Andrew Hefler.
A hat számból és ráadásnótából álló műsorukat a két legutóbbi stúdióalbumukról (The Wind Plays Me, 2014, Crowded Universe, 2015), majd a zömében ezekkel készült koncertlemezről (2017) válogatták. A Kéknyúl koncertjét hallva megállapíthatjuk, hogy a tavaly beszerkesztett, majd az idén kihagyott soul nap végül is - burkoltan- visszatért. Mégpedig nem is akárhogyan: Amerikában meghonosodott tálalásában - az énekes elvegyülése a közönség közé, a fúvósok koreografált tánclépései, állandó negyedeket tapsolással a közönség bevonása az előadásba, stb.-, így nem volt kétséges a siker. A második szám után már Andrew bíztatására felkerekedett jó néhány tinilány (valószínű, táborlakók), és önfeledt táncolásba kezdtek a zenekar előtt. A közönség is jól érezte magát, végig tapsolta a menetet az egyértelműen extatikus zenét játszó banda jóvoltából. Az All Life Long-ot együtt énekelték a zenészekkel, akik közül a három fúvós kivételével mindenki részt vett a vokálokban. Új anyagukból, a Criminal funk c. soundtrack-jükből is idéztek az este során.
A fúvóskórus a korábban színpadon levő zenekar rezeseinél nagyságrendekben jobban, erőteljesebben, élesebben szólt. Jász András elismert jazzszaxofonos jóvoltából jó néhány, igaz, nem hosszú, de szárnyaló rögtönzésnek is fültanúi lehettünk. Ugyanez mondható el az Andrisnál két fejjel magasabb, óriás termetű trombitásról, Puskás Csabáról, aki pengeélesen fújt aznap este, és a műsoruk utolsó nótájában egy szédületes magasságokban harsogó impróval is meglepett. Csókás Zsolt gitáros a basszeros és a dobos mellé beállt csak ritmusozni aznap este. Nem akart, vagy nem kapott lehetőséget, nem tudni. Ugyanez vonatkozik a főnök, Premecz zenéjére. Azt, hogy Magyarország legjobb orgonistája nem főszereplője a zenekarának, azt már tudomásul vettük, de hogy minden második számban rögtönöz csak, úgy, hogy a fronton zajló showelemek elvonják még ezekről is a figyelmet, az már kissé bosszantó. A kifejezetten jó hangulatot teremtő műsorukat a ráadásként játszott Pinky Pinky c. rocknótával zárták a fiúk.

Az átlagosnál jóval több átszerelési idő (majd' 40 perc) után ismét teljesen más stílusban, ezúttal big band kategóriában zenélő új szereplők következtek. Az egyetlen professzionális, és legtöbbet foglalkoztatott hazai zenekar, a Budapest Jazz Orchestra azzal a Tóth Verával következett, aki talán a ma élő legjobb torkú magyar énekesnő.
Nos, a nagy létszámú csapat a felállást illetően tartotta a hagyományokat: a szaxofon-kórus (Ludányi Tamás, Csejtei Ákos, Zana Zoltán, Varga György és a zenekarvezető, karmester, szóvivő Kollmann Gábor) az első sorban ült. Mögöttük a négy harsonás (Schreck Ferenc, Skerlecz Gábor, Frolov Ákos, Nagy Viktor Dániel), és mögöttük a legharsányabb hangú trombitások, szintén négyen (Tulkán Péter, Magyar Ferenc, Kós- Hutás Áron, Pecze Balázs). A zongoránál Juhász Attila, a gitároknál Birta Miklós, a basszusgitár, nagybőgő poszton Hárs Viktor, míg a doboknál Serei Dániel ült. Nemcsak Count Basie, vagy Duke Ellington korában, hanem jóval később is, sőt, az Újvilágban napjainkban is a big band zenészek frakkban, csokornyakkendővel, megengedőbb variációban fekete, mellényes öltönyben, kiszidolozott, csillogó rezes hangszereikkel ültek-ülnek a nagyérdemű elé. Ehhez képest óriási különbség volt most a pesti zenészeket végignézni: egyenruhában voltak ők is, azaz nyakkendő nélküli fehér ingben és világoskék farmernadrágban. De tényleg nem a külső számít!
A II. világháború utáni hazai big band zene égboltján évtizedekig egy meghatározó csoport volt számottevő: a Deák Big Band. A most 90 éves Deák Tamás 3 évtizeden át uralta a szakmát, lemezek tucatjait rögzítette akkoriban, és bizony, bekerülni a zenekarába igencsak nagy megtiszteltetésnek számított.
Az együttes megspórolta a karmesteri posztot: ezúttal nem a leginkább elterjedt gyakorlatot követve, miszerint a zongorista teszi ezt. A feladatot a kellemes humorú szaxofonos, Kollmann Gábor vállalta magára. A neves angol pozanos, Matt Harrison egy erőteljes swingjével, benne Kós- Hutás ragyogó trombitarögtönzésével kezdtek, majd a bemelegítés után színpadra lépett Tóth Vera is. Az énekesnő a bulvársajtóban kürtölt pletykák szerinti lefogyásáról a hírek igaznak bizonyultak: Vera csinos, mély dekoltázsú blúzával, merész, testre simuló nadrágkosztümjével, magassarkú cipőjével, elegáns mozgásával kifejezetten vonzotta a tekinteteket. A közönséggel való kapcsolattartása közvetlen volt, mosolygott, kacsintgatott, humorizált, és még a tegeződésében sem akadt kifogásolni való.
De nem ezekért jött Szombathelyre, hanem énekelni. És ezt el is kezdte a Nem tudom c. saját dalával, majd folytatta az ennél jóval pergőbb Let The Good Times Roll örökzölddel, a kihagyhatatlan Ray Charles balladával, a Georgia On My Mind-dal, majd a legutóbbi, IV. albumáról a szintén saját Sorskerék c. dalával. Sokoldalú előadó: hangja a jazzrajongóknak, a populáris zenét kedvelőknek, a bluest-, gospelt szeretőknek egyaránt tetszik. Miért? Mert olyan veleszületett hangadottsággal, az évek során megszerzett rutinnal, jó zenei ízléssel és szuggesztív előadói képességgel rendelkezik, ami ritka ma Magyarországon. Elképesztő magasságokban is tisztán énekel, de az alsó régiókban is erőteljes, jellegzetes, jól megkülönböztethető hangszínével, biztos hangjával alapozza meg hírét.
A koncert folytatásában ezután a jazzerek kedvére tett inkább a zenekar és Tóth Vera. A Fly Me To the Moon c. F. Sinatra- C. Basie jazz standard, Etta James At Last c. szerelmes ódája, majd a Fever c. soul sláger következett, melyek mindegyikében néhány rövid, de ötletes énekimprovizációjával tette színesebbé, élvezetesebbé a koncertet. Ez utóbbi dalban Hárs Viktor az addig használt basszusgitárját nagybőgőre cserélte, mely rögtön áthallott a termen. A szünetben a Lamantin- fesztiválok plakátjait olvasgatva-nézegetve vettem észre, hogy idézett bőgősünk, Viktor már a II. szombathelyi találkozón, 2001-ben is itt volt, mint fellépő vendégzenész. Megható volt két szám között Kollmann Gábor zenekarvezető köszönetnyilvánítása Friedrich Károly pozanos és László Attila gitáros személyének, akik tanárokként elindították a modern big band oktatást a Főiskolán (előbbi jelen is volt a koncerten). Szintén megható volt a tapolcai művésznő megnyilatkozása serdülőlányként átélt zenei élményeiről, példaképeiről. Ezt példázandó Ray Charles Hallelujah I Love Her So, majd Aretha Franklin Like a Natural Woman, Shirley Bassey Big Spender, végül a sorban egy hazai, László Attila dallal, a Nincs édesebb az életnél cíművel zárta a blokkot, mely utóbbinál Vera is, és a gitáros Birta Miklós is eleresztette fantáziáját egy-egy rögtönzés erejéig.
A Franklin- bluest olyan átérzéssel, olyan érzelmi töltettel közvetítette a művésznő, hogy, körbenézve a nézőtéren, a zenekaron, itt is, ott is láttam egy-egy könnycseppet eltörölni a szemek sarkában. Nem voltam egyedül. A koncert záródarabja a Besame Mucho c. latin örökzöld volt, ismét nagyszerű arrange-al, ahol a trombiták uralták a játékot: Tulkán Péter olyan emlékezeteset improvizált benne, hogy erre mindenki felkapta a fejét. A színültig megtelt nézőtéren a hatás nem maradt el: vastapssal követelték ki Verától és az Orchestrától a ráadást, a New York, New York c. örökzöldet. Észre sem vettük, hogy az est leghosszabb, majdnem 100 perces előadása véget ért.
Jól debütált a fesztivál új helyszíne: heterogén zenéjével élményben egyértelműen sok szépet és maradandót adott ezen az estén.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.06.27-én

2018. június 26., kedd

HÉJSZA RITMUSBAN ÁRADT A ZENE- A DRESCH QUARTET KONCERTJE

Héjsza ritmusban áradt a zene - A Dresch Quartet koncertje a Lamantin Jazz Fesztivál hétfői napján

2018.06.26. szöveg és fotók: Gróf István

A XIX. Lamantin Jazz Fesztivál túl van a felnőtté válás időpontján: a 19. évadot kezdte meg vasárnap, a tanári kar koncertnapján. Apró változások az idén is vannak, így a jazzsátor helyett a Sportház a főhelyszín, a Soul Nap kihúzva, de a lényeg maradt: az improvizációs tábor fiatal zenészpalántáinak statisztálásával ismét ötnapos, rangos előadókat felvonultató fesztivál vette kezdetét.

Meredek húzással állt ki az ilyenkor szokásos előzenekar bemutatkozáson a Bass Sing: a két leány, egy fiú felállású, hallgatókból összeállt formáció nagyon érdekes hangszerösszetételben - két basszusgitár, egy cajon - lépett színpadra, harmadik meghökkentésként pedig „csipetnyi jazzt" játszottak. A csoport ásza, D. Nagy Ágnes, aki basszusgitáron, csörgődobbal kísérte énekét, valamint melodika- és - meglepően autentikus előadásmóddal - kazoo szólóival színesítette dalait. A repertoár igencsak heterogén volt: a Nirvanától Szalóky Ágin és Elvis Presleyen keresztül a kifejezetten popzenei magaslatokban szárnyaló Magashegyi Undergroundig terjedt. Az unplugged előadásmód mégsem volt sovány hangzású, és az énekkel együtt kifejezetten élvezetes volt. Ámbár Ági hangján csak a Blue Moon tolmácsolása révén fedeztük fel igazán a konzi hatását.

A jazzben szokatlan ideig, több mint egy évtizede hasonló felállásban egybentartott Dresch Quartetben a névadó Dresch Mihály tenor- és szopránszaxofonon, fuhunon, Lukács Miklós cimbalmon, Baló István dobokon játszott, a változatosságot pedig az új tag, a fiatal Gányi Marcell nagybőgős játéka jelentette. A 80-as évektől az addig amerikai gospel gyökerekből táplálkozó Dresch a hazai népzene felé fordult. Ezzel nem volt egyedül, hiszen az etno jazz - a Fonó kiadó jóvoltából - elismert a jazz műfajában olyan előadók jóvoltából is, mint Borbély Mihály, Lukács Miklós, vagy tágabb kitekintésben Szabados György, Grencsó István. A vasi, szombathelyi jazzrajongók örömére alig másfél éve, 2017 januárjában ugyanitt hallottuk Borbély Mihályt szintén a most fellépő Lukács Miklós cimbalomművésszel és Dés András ütőssel.
A Lamantin Klub nézőtere ¾ 8-kor még szinte üres volt, 4-5 ember csellengett, de egy óra múlva bizony színültig megtelt sok, állni kényszerült hallgatóval, amire a quartet a dobogóra lépett. Velünk szemben, a kis színpad közepén a zenekarvezető helyezkedett el, tőle balra az ütős, mögötte a bőgős, és jobbra, a közönség felé nyitva pedig a másik szólista, a cimbalmos.
Szédületes ritmusban kezdtek, már-már rockosan dübörögtek Baló dobjai a kezdőszámban, az Azért adtam címűben, melyben Dresch tenorszólói, Lukács cimbalomvariációi előrevetítették azt, hogy merre megy el ma este a zenéjük. Az ugyancsak a tavalyelőtti Tördelős nagylemezükről szólt a Férfiének c. lassú ballada is, népdalfelépítéssel.
Az alig 40 éves, nemrég Magyar Örökség-díjat kapott cimbalmos a szintén cigány származású Balogh Kálmán kollegájával együtt már közel egy évtizede dolgozik azon, hogy a cimbalmot, mint népi hangszert a jazz hangszerarzenáljába beemelje. A hagyományos jazz kombókban a zongora az a hangszer, amely tömörít, kísér akkordjaival 6-8 billentyűt, ezáltal húrt leütve aláfest a szólóhangszer(ek)nek, de időnként előlép szólistává, és csodálatos rögtönzések forrása lesz. Nos, a cimbalom szintén kísérőhangszer, a népzenében, nótairodalomban ismerten úgy tömörít a szólista alá, mint a zongora, de a két ütővel „csak" két húrt tud megszólaltatni. Tehát valahol nehezebb a dolga, ugyanakkor egészen más színt ad a muzsikának.
Lukács úgy cimbalmozott jazzt, hogy először szinte nem is hallhattuk ki a jazzre jellemző akkordokat, és úgy tűnt, hogy sima, egyszerű, a népzenében is bejáratott akkordfelbontásokkal dolgozik, maximum tercekkel, szeptimekkel. Improvizációi aztán feloldották a kötelékeket, szabadon szárnyalt, tüzesen hömpölygő futamai csak úgy peregtek hangszere húrjain: csoda, hogy nem szakadt el egy sem.
Az Öreges, majd a Váltakozások című, szintén Dresch-kompozíciók következtek, a szaxofon tiszta, pentaton dallamsoraira a cimbalom fel- és lefelé hömpölygő-áradó futamaival kísérve. Az ifjú, a két szólista által többször instruált Gányi is kapott rögtönzésre lehetőséget, melyet becsülettel ki is használt. Érdekes volt a „zongorapótló" cimbalmot hallani az ilyenkor szokásos halk, visszafogott akkordozásával a bőgőszóló alatt. Dresch elővette a kínai furulyából átalakított, billentyűkkel ellátott saját gyártású furulyáját, a fuhunt is, ezáltal más hangszínt varázsolva, hogy majd a következő számban a szopránszaxofonjával folytassa. A Sirató és lassú c. opusban az eddigi páros ritmusok megváltoztak, aszimmetrikussá váltak. Ebben Dresch néha groteszk, rajzfilmzene hangulatú dallamvariációi ismét más oldaláról mutatták be a művészt. Végül két, korábban lemezre került számmal fejezték be koncertjüket a zenészek.
A Legényes ostinato bőgőszólammal indított alapjára Dresch dallamos témafelvezetése következett, majd az ezt követő szaggatott ritmusképletre, a monoton 6/8-adokra elszabadult a pokol: a szaxis a tenorját addig bűvölte, tekerte, hogy maga és közönsége extázisáig vitte. De Lukács sem volt rest, vagy három kört rögtönzött, nem engedve vissza a zenélés lehetőségét másnak, igencsak belelendülve az örömzenélésbe. Még Bach-os fúgameneteket is kihallottam rögtönzéseiből. A magával ragadó hangulatot fokozta Baló dobszólója is, mely kemény, monoton nyolcadokra épülő, folyamatosan pörgő impró volt, csak a legvégén halkult le, dinamikai különbözőségével az átmenetet segítve.
A Neoprim c. dalukba a blues séma jegyeit ismerhettük fel. Himnikus, vonóval húzott bőgőbevezető után az I, IV, V skála tiszta akkordjai szólaltak meg, majd ismét a néptánc dübörgő, féktelen ritmusa következett a zenekarvezető hangulattetőfokot elérő szédületes szaxirögtönzésével. A szűnni nem akaró visszataps után a zenekar egy rockosan indított, de vad beboppá „nemesülő", azaz rögtönzésekre csábító nótával búcsúzott el közönségétől.
Bizony, magasra tette a lécet kezdésként a Dresch Quartet: lesz kapaszkodnivalója az ezután következőknek.

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018. 06.26-án

2018. június 19., kedd

INDOKÍNAI ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ A SZOMBATHELYI TV-BEN

A tél-végi indokínai körutunkról beszélgettem egyet a Szombathelyi Tv-ben, 2018. június 19-én este, a Szombathely Ma c. műsorban.
A téma a III.blokkban, 18 perc 26 másodperc után tekinthető meg.
Gróf István
http://www.tvszombathely.hu/hirek/szombathely-ma---2018-junius-19

2018. június 12., kedd

ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK-V. kötete- könyvkritika

Évezrednyitó beszélgetések V.

(Képekkel)
Milleneum [sic!] Alapítvány, Sárvár, 2016. 295 old.

A kötet címét látva akár nagy horderejű kérdésekre, meghatározó válaszokra is számíthatnánk. Mielőtt túlzó elvárásaink lennének, Kondora István köszöntője és Gróf István előszava visszazökkent a valóságba. Számot vetünk tapasztalatainkkal: vajon milyen televíziós, rádiós és egyéb párbeszédeket hallgattunk, milyen nyilvános eszmecseréknek voltunk tanúi, résztvevői? A médiumok uralta világban miképp alakultak át az ilyen típusú rendezvények?
Ha elolvassuk a sárvári megszólalások lejegyzett változatait, alighanem először az tűnik fel, hogy a vendégek köszöntése után csaknem minden alkalommal múltidéző monológok következnek. (A kötet végén található plakátok mindegyikén szerepel az előadássorozat minősítés is. Ez nyilván vegyes műfaji megjelölés.) A házigazda hagyta beszélni a meghívottakat. Ritkán szólt közbe, a részt- vevők kérdéseinek többsége is elfogadó jellegű. A kétely nem kapott hangot. Kár, hogy még a nagyon indokolt esetekben sem. Az ellentmondás, a pontosító jellegű szembesítés általában megpezsdíti a párbeszédeket. A mindent elfogadó közönség kényelmessé, esetenként kinyilatkoztatóvá teheti a „messziről jött embert”. A kötet szereplői (színész, előadóművész, politikus, sportoló) gyakorlott nyilatkozók. Közvetlenség, rutin jellemzi őket; többnyire arányérzék, mértéktartás is. Alig említenek olyan tényeket, amelyeket más forrásokból nem ismerhetnénk. Ezen fölösleges csodálkoznunk az internet világában. Naprakész információkat amúgy sem várhatnánk, ugyanis a beszélgetésekre 2010 ősze és 2016 tavasza között került sor. Mégis érdemes végigolvasni a csaknem 300 oldalt.

*
Jordán Tamás még „kezdő” szombathelyiként, de már színházalapítóként volt a sorozat vendége. Korábban Eperjes Károly és Dörner György szerepelt a sárváriak meghívására. A színész, rendező felidézte életének legfontosabb fordulatait: az Egyetemi Színpadot (1961–1970), a pályafutását alapvetően befolyásoló kaposvári meghívást, a Huszonötödik Színházban töltött éveket (1970–1980). Szólt a kaposvári legendáról: Gazdag Gyula, Ács János, Babarczy László, Pogány Judit, Molnár Piroska, Ascher Tamás, Gothár Péter és a többiek legendás csapatáról. Szóba került a Merlin és a Nemzeti Színház is. Akik ismerik Jordán működését, tudják, hogy számára a teátrum mindig többet jelentett az esti előadásoknál. Örökké a közösséget, a játékot, a fiatalok nevelését, a kísérleteket szerette. Nem véletlenül találta ki a rendhagyó alkalmi műsorokat, a versfesztivált, és csinálta barátaival a Pécsi Országos Színházi Találkozót. Tervhalmozóként pályázta meg a Weöres Sándor Színház igazgatói székét. Sárváron említett ötletei közül jó néhányat azóta is látogathat a szombathelyi közönség.
A szombathelyi születésű Halmos Béla (1946–2013)nem sokkal halála előtt, 2013 tavaszán szerepelt a Nádasdy-vár dísztermében. A Széchenyi-díjas prímás, népzenekutató Sebő Ferenccel együtt a táncházak egyik kezdeményezője, a mozgalom meghatározó személyisége volt. Indulásukra, utazásaikra, nevezetes fellépéseikre közvetlen hangon, sok humorral emlékezett. Alkalmi felsülésüket sem titkolta. Hálával emlékezett Martin Györgyre és mindazokra, akiktől hegedülni tanult. Szerényen be- szélt tudományos munkájáról. Megszépítés nélkül idézte korai és későbbi erdélyi tapasztalatait; nem kevés iróniával jellemezte a hazai kitüntetések protokollját.
Gémesi György, Kónya Imre, Chikán Attila előadásait, válaszait elsősorban politikai szereplésük köti össze. Múltidézésük részben az elbeszélt történelemhez (oral history) tartozik. Fejezeteikben szóba kerül a Magyar Demokrata Fórum, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, „Csurka Pista”, Antall József és a nagykoalíció, az Ellenzéki Kerekasztal és a privatizáció. Néhány összefüggésben jelenünkről, gazdasági, politikai kilátásainkról is véleményt mondtak. Különösen megfontolandó mindaz, amit Chikán Attila a magyarországi foglalkoztathatósági gondokról, a nemzetgazdaság és a kultúra összefüggéséről, az EU-ról és a hazai közállapot jellemzőiről megfogalmazott.
Jordán Tamás és Halmos Béla után Kásler Miklós professzornak is vannak Vas megyei kötődései. Hálával emlékezett a sárvári gimnázium tanáraira és egykori érettségijére. Szegedi tanulmányait követően többek között az Országos Onkológiai Intézetben dolgozott. Kutatásai, eredményei mellett részletesebben szólt a Nemzeti Nagyvizit sorozatáról. Az előadásban és a kérdésekre adott válaszokban visszatérő téma volt az erkölcs, az úgynevezett erdélyi szellem és a magyar irodalom értékelése. A fenti bekezdések olvasása során többször eszembe jutott Babits Mihály vélekedése: „Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni. Görbe hüvelyben nincs egyenes kard. A stílushibák gyűjteménye: nyomorék gondolatok tárháza.”
Ha valaki erősnek érzi a minősítést, olvassa el alaposan a 179–184. oldalt. Ezt a zárlatot a kötet szerkesztése során alaposan el kellett volna olvasni, figyelmesen javítani. Kihagyni azért nem, mert tanúskodik valami fontos dologról. Mi történik akkor, ha egy tekintélyes, hatalommal is rendelkező tudós olyan területekre téved, ahol előítéletei keverednek tájékozatlanságával.
Halász Judit közvetlenül, rutinosan idézte fel főiskolai éveit, színpadi sikereit és filmszerepeit. Az utolsó meghívott, a nehézatléta Pars Krisztián szintén vasi. Megerősít bennünket abban, amit amúgy is sejtettünk, tudtunk: a versenysport kart karba öltve jár a sérülésekkel, a fizikai fájdalommal. Sok (legtöbb?) esetben a sportdiplomáciával és a doppinggal.
A kötet zárlatában visszatekintés olvasható a rendezvénysorozatra, a vendégekre és az események visszhangjára.
A könyv erényeit alaposan gyengítik a kisebb-nagyobb elírások, tárgyi tévedések, nyelvhelyességi hibák. Ezekből és a helyesírási vétségek sokaságából néhány jellemzőt emelek ki. A hibás adat után az oldalszám, majd a helyes változat szerepel. Rákóczy (110.) Rákóczi; Soly Day of Gloria (65.) Soli Deo Glória [Az 1921 nyarán megalapított Soli Deo Gloria Szövetség 1928- tól kezdve Balatonszárszón alakított ki konferenciatelepet. Itt tartották a nagy visszhangot kiváltó 1943-as konferenciát, amelyen többek között Kodolányi János Németh László, Veres Péter és Erdei Ferenc vett részt.] Mondd valamit (23.) Mond valamit; mondd verset (219.) mond verset; újam (115.) ujjam; nem-e lenne (242.) nem lenne-e; válasszák (245.) választják; életembe (245.) életemben; Schmidt Pál (248.) Schmitt; Áprili (181.) Áprily; had idézzem (167.) hadd; Baudlair-rel (181.) Baudelaire-rel.

Lőcsei Péter
megjelent a Vasi Szemle 2017. 5 számában


* * *

A könyv szerkesztőjének néhány megjegyzése:
1. Az köztudott, hogyha bizonyos szavakat, neveket egy, esetleg két betűvel elírunk, összetéveszthetetlen tulajdonnevet kaphatunk. Például a "The Beatles" (sic!) nem jelent semmit, az 'e' helyetti(bogarak) 'a' betűvel 1,3 milliárd hanglemezt adtak ki a neves zenészek, és a neves hazai Experidance táncegyüttes is az angol tapasztalat szót variálta meg, nagyon találóan két betű elírásával. A legelső hibajavító kidobta volna a Milleneum szót emilyen formában, de mi ezt az alapítványt így akartuk elnevezni. Kész!
2. A kritikus megemlíti, hogy a médiumok uralta világunkban ilyen nagy számban televíziós, rádiós beszélgetések jöttek divatba tömegével manapság, néhány sorral lejjebb pedig a szerkesztő szemére veti, hogy nem friss, aktualitásokkal, tudományos bejelentésektől hemzsegő vitaesteket hallhattak az érdeklődők, hanem zömében visszautaló, emlékező,ezeket elmesélő, majd ezek alapján hangsúlyos véleményt, jövőbeli tanácsokat megfogalmazó előadások zajlottak a neves embereket meghallgatni- látni kíváncsi nagyszámú hallgatóság előtt. Bevallom, ez is volt a célom. Mint ahogy ezt a bevezetőben, és a búcsúbeszélgetésben is nyilatkoztam. És, bizony, örömmel olvastam tavalyelőtt, hogy több ilyen mesélős, életrajzi részletet idézett Jávorszky Béla Szilárd "A magyar folk története" c. átfogó kultúrtörténeti munkájában a Sebő Ferenccel lefolytatott beszélgetésünk anyagából.
3. Lőcsei Péternek ezúton jelzem, hogy mind a 74 beszélgetés előtt arra kértem a vendégemet, hogy 30-40 percig "tartson előadást", majd utána kérdezek, kérdezünk. A tudományok, művészetek, közéleti szerepvállalók itt megjelent képviselőinek sokoldalú tevékenységéről, -bizony, még az internet uralta világban is-, igencsak fel kellett készülnöm még ahhoz is, hogy felvezessem, "képbe helyezzem" őket, majd 4-5 kérdést is feltehessek. Természetesen én úgy gondolom, hogy kérdéseimmel a vendégem válaszait, ezáltal beszélgetésünket irányítottam.

Egyúttal köszönöm, hogy végigolvasásra javasolja a könyvünket, valamint azt, hogy a helyesírási, nyelvhelyességi hibák példáival szembesített, ráirányítván figyelmemet az ez irányú jövőbeli tevékenységemre.
És még egy megjegyzés: mai, átpolitizált társadalmunkban a kritikus véleménynyilvánítás sokszorosan felhangosodik. E téren a kötetet olvasók nagy része, - a visszajelzések alapján- két beszélgetést emelt ki: Chikán Attila véleménynyilvánításait zömében elutasították, Kásler Miklósét megsüvegelték. Önnél ez pont fordítva történt. Én ennek örülök, mert látszik, hogy még ha "csak" a konzervatív, keresztény, nemzeti oldal képviselőit hívtam is meg, véleménykülönbségek, markánsan eltérő távlati célok így is vannak. És ez így van jól.


Gróf István