Kanada-USA- ÚTIÉLMÉNYEK- 1988

1. KANADA- USA 1988. június 25-július 15

Öcsémék 1984-ben dobbantottak Magyarországról, majd egy évtized után, melyet a kanadai Torontóban töltöttek, átköltöztek a mindig kellemes meleget biztosító Floridába. 1988 nyarán feleségemmel még Kanadában látogattuk meg őket.
Zoltánék egy blokkház 14. emeleti lakásában laktak, amely valójában a 13. volt, de babonából a tengerentúliak kihagyták a szerencsétlennek titulált számot.

Torontó nyáron forró, ősszel, télen és tavasszal pedig hideg. Mi kifogtuk! A Downtownt fedeztük fel először. Engem lenyűgözött a felhőkarcolók látványa, és ez a bámulat a mai napig tart. A tíz nap alatt megfigyeltem, hogy két, éppen épülő magas-házon naponta egy emeletet haladtak az építőmunkások. A leg- magasabbra, a CN Towerre, amelynek tetejére panoráma- gyorslifttel kellett felmenni, tériszonyom miatt nem mentem fel.

Sétáltunk sokat a nyáron is jéghideg vizű Ontario tó partján: csak napoztak az ottaniak itt. Megnéztük itt a modern kor előszelét fellibbentő Ontario Science Centert, ahol számítógépes szimulációk tömkelegével, azok használatával, intelligens játékokkal kápráztattak el minket. A hazai múzeumok csak jó 10 évvel később használták ezeket az oktatásra, ismeretbővítésre alkalmas programokat. A helyi, hatalmas, tágas, és az állatoknak a nálunk szokásosnál jóval nagyobb mozgásteret adó állat- kertben, a Toronto Zoo-ban is eltöltöttünk egy fél napot, majd öcsémmel a lakótelepen levő parkban teniszeztünk egyet, mint több délután is. Újdonság volt nekünk a parkban látni az ott nagyon divatos mozgás-sportot, a Tai Chi-t használók sokaságát. Emlékezetes programunk volt még Torontó mellett egy skanzen meglátogatása is. A korabeli indián sátraktól, használati tárgyaiktól kezdve a betelepülő angolok, franciák, írek berendezett faházain keresztül az iparművészeti műhelyekig, sok érdekességet láttunk.
Egy soha meg nem kedvelt juharfa-szirupos palacsinta reggelink után hajónyi Oldsmobilunkkal felkerekedtünk egyik ott élő unokabátyám meglátogatására, a szintén Ontario államban fekvő Oakville városába. Az Ontario- tó partján nagyot sétáltunk, de számunkra meglepő volt a helyiek toleranciája a sokszáz, ott totyogó kanadai lúddal szemben: mázsaszám hagyták ott ürüléküket a sétányon. Többször mi is halkan beleléptünk.
Az Öt tó-val szemben a sekélyebb, Torontótól mintegy 50 km-re fekvő, a mi Balatonunknál rövidebb, de szélesebb Simcoe-tóban ellenben nagyot fürödtünk, úsztunk és az Észak- Amerikában szokásos grillezést, barbacue- ebédet negyedkilós marhaszeletekkel az élen, elköltöttük.
Már közeledett július 4-e, az amerikaiak nemzeti ünnepe, mikor háromnapos kirándulással lepett meg testvérem és neje: St. Cathrine, majd Buffalo nagy- városain keresztülhaladva a Niagara Falls-ot néztük meg. A kanadai oldal a szebb, itt van a „lópatkó”. Nem lehet betelni a hatalmas zuhatag látványával. Félelemmel vegyes irigységgel néztük a zuhatag közelében lavírozó kishajókat a bátor turistákkal a fedélzetükön. Már az USA-ban, Connecticut állambeli New Heaven városban szereztek nekünk szállást éjszakára egy magánháznál rokonaink,

majd másnap mentünk tovább a világ leglátványosabb városába, New York-ba. Elég sok mindent terveztünk a teljes napra akkor, és részben sikerült is sok mindent megnézni. Talán a Szabadság- szobor elmulasztása volt fájó. Az Empire State Buildingre, a sok évtizeden keresztül a világ legmagasabb épületébe én is fel mertem menni, mivel a falakon belül haladt a gyorslift. A tetőről káprázatos volt a felhőkarcolókkal teli Manhattan félszigete: a látványt sohasem fogjuk elfelejteni. Mint később Chicagóban is, egy jóval korábban, 1902-ben épült magasház, a Flatiron Building, köznevén a „vasaló” volt számomra a legemlékezetesebb: háromszög alapú, az egyik oldalán 2, a hátsó oldalán 27 m. széles, „mindössze” 87 m. magas. Azt hittük, hogy a világ legnagyobb vasútállomása a Grand Central Terminal, de csak a peronja számát tekintve (44 peron, két szinten). Óriási épület volt, mozgólépcsők tucatjaival, márványborítású falaival, kupolájával, és főleg tisztaságával, precíz információs rendszerével. A 5th Avenue-n is végigmentünk, megnéztük a komor Wall Street-et,

a bohém Greenwivh Village-t, Charlie Parkerre és Bob Dylanre emlékezve, a még álló World Trade Centert. A New Heaven-i szállásunkat már késő éjszaka értük el, de nem bántuk: az éjszakaui fényben úszó Manhattan látványa felejthetetlen volt, kiemelten a Brooklyn híddal.
Egy külön egyhetes nyaralásra hívott meg másik, Montreában élő unokabátyám. Távolsági busszal, Greyhound-al utaztunk oda is, vissza is. A francia lakosságú Quebec tartomány nagyvárosa egészen más hangulatú volt, mint az angolszászoké. Itt is voltak, nem is kevés- felhőkarcolók, de mégis ember-közelibb, melegebb volt a város miliője. Ha este elmentünk vacsorázni, bizony, nehéz volt asztalt kapni a vendéglők a széles járdákon felállított placcain. Teli volt franciául beszélő ottlakókkal. Mintha senki sem lett volna otthon. Egy szabadtéri jazz- fesztivállal indított aznap este Gyuri, majd másnap, mivel ő dolgozott, a belvárost fedeztük fel nejemmel. Jóval 30 fok felett volt. Forma 1 rajongó lévén, végigmentünk a montreali városi pályán gyalog, és megnéztük az egykori Világkiállítás helyszínén annak leghíresebb építményét, a Habitat 67 –ot. Itt 12 emeleten, 364 betonkockából lettek ki- alakítva a sportolók és vezetőik számára lakások. Ma is használják őket. A nagyváros elegáns, tornyos Városházának erkélye arról híres, hogy innen beszélt de Gaulle tábornok, francia elnök a quebeciekhez, hogy hagyják ott Kanadát, és önállósodjanak. Számomra elképzelhetetlen volt ez a cselekedet: mintha a magyar miniszterelnök Erdélyben lázított volna az elszakadásról. Az 1988-ban volt. Ma már árnyaltabb a helyzet nálunk is. Ha már a románokról volt szó, Gyuri bátyám minden reggelire jéghideg ordát hozott a helyi román boltostól: kitűnően hűt, és nem hizlal.
De nem maradtunk egy hétig Montreal-ban, a hétvégén elmentünk kirándulni. Amit eddig csak az amerikai filmekben láttunk, velünk is megtörtént: unokabátyám gyorsabban ment, mint ahogy szabadott. Egyszer csak a semmiből feltűnt egy kék- fehér rendőrautó, őrült szirénázással, és megállított bennünket. Nem ám behajolt az öreg VW Scirocco ablakán, hanem társával együtt hangos kiabálások közepette kiparancsolt a kocsiból mindhármunkat, és feltartott kézzel, háttal az autóhoz kellett támaszkodnunk. átkutatták a kocsit, majd megállapították, hogy nem vagyunk bűnözők, így „csak” három büntetőpontot vontak le. Vigyázni kell, ha elhogy a 18 pontod, vizsgázhatsz le újból! Tettünk egy kört Quebec City-be, majd a fővárosban, Ottawába is. Az előbbiben a XVIII szd. végén épült fellegvárat csodáltuk meg. Nem nagyon értettem az újvilágiak büszkeségét: ez az egyik legrégebbi építmény Észak- Amerikában. Nálunk, Európában azért vannak 1795 előtt épült várak is. Ottawában, egy embermértékű, csendes, nem megapolis jellegű városban, amely a főváros is egyúttal, a híres National Gallery of Canada kiállításait néztük meg. Gyuritól, visszatérvén, Torontóba mentünk, majd onnan, öcséméktől hazarepültünk.